Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Deák Bálint
7 tétel
2008. augusztus 5.
Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság augusztus 2-3-án ismét nagyszabású rendezvénysorozattal rukkolt ki a Simonyi napok alkalmával. Az első napon lovasbemutató és a fogathajtó verseny volt, több mint száz résztvevővel a táncosok színes, toborzó felvonulása a főutcán. Több együttes lépett fel. Másnap, vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A Simonyiak Emlékházának udvarán leleplezték a 13 kopjafát, illetve a svéd gránitkőből készült emlékművet. A Deportáltak Egyesületének nevében Contras Magdolna románul elmondott beszédében felidézte 1945. január 14-ét és 15-ét, amikor az országból 75-80 ezer németet vagy német szimpatizánst deportáltak Szovjetunióba „málenkij robotra”, ahol jelentős részük embertelen körülmények között elpusztult, a többiek évekig szenvedtek a nemzetiségük miatt, egész életre testben, lélekben megnyomorítva tértek haza. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású beszédben ismertette elhurcoltatásuk történetét. Dan Vasile Ungureanu családi érintettség okán szólott a Baraganba történt deportálásokról. Leleplezték a szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékművet. /Balta János: Simonyifalvi napok. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 5./
2011. augusztus 11.
Élet a Leveles-ér partján 2.
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
Vadászi időmúlatásunk befejeztével (lásd Erdélyi Riport 2011/13.), indulunk napkelet irányába, Tőzmiske község legtávolabbi és legfiatalabb helysége, Simonyifalva felé. Számunkra ismerős helyszín, hiszen lapunk egykori munkatársa, Matekovics János több ízben írt riportot szülőfalujáról. A világháló is meglepő bőséggel kínál háttéranyagot, beszédes bizonyítékául annak, hogy az isten háta mögötti településen gyakran történik sajtóba kívánkozó esemény. Már Vadászra érkeztünkben észrevettük, amit portyánk többi állomásán is megtapasztalhattunk, hogy a község magyar többségű falvainak bejáratánál nemcsak a törvény előírta kétnyelvű szabvány-helynév látható, hanem jókora táblákon román feliratok piros-sárga-kék, magyar feliratok pedig piros-fehér-zöld mezőben díszelegnek. Szemlátomást a két nemzeti trikolór békésen megfér egymás mellett, mintegy jelzi, hogy Tőzmiske 36 százaléknyi magyarságának arányánál nagyobb súlya, befolyása van, hiszen a harmadik ciklusát töltő RMDSZ-es polgármester, Haász Tibor, és a tizenhárom tagú tanács kilenc RMDSZ-es tagja „kényelmes” kétharmados többséget képez. És – mint utunk során többször is meggyőződhettünk róla – nem csupán a magyarság, hanem román és roma falusfeleik érdekeit is felelősen képviselik az önkormányzatban.
Az alapítástól a kirajzásig. A falu névadójának, az alapító birtokos Simonyi Lajosnak az apja báró Simonyi József huszár ezredes, ahogy inkább ismerik: Simonyi óbester, a napóleoni háborúk korának legvitézebb magyar huszárja volt, aki tizenhét évesen megszökött az iskolából, és beállt közlegénynek. Hősiességéről országszerte legendák keringtek. Főhadnagy korában, 1802-ben kiérdemelte a legnagyobb katonai kitüntetést, a Mária Terézia-rendet, aminek alapján 1804-ben báróságot, majd több ezer holdas birtokot kapott adományul Vadász és Bélzerind határában. Fia, a falualapító báró Simonyi Lajos szintén hősies katona volt, a honvédségben harcolt, Görgey mellett futárszolgálatot teljesített. A szabadságharc leverése és osztrák várfogság után Vadászon, Arad megyei birtokán élt. Részt vett a passzív ellenállásban, majd a kiegyezés idején politizálni kezdett. Parlamenti képviselő, később ipar- és kereskedelemügyi miniszter volt két kormányban is. 1878-ban Tisza Kálmánnal ellentétbe került, lemondott mandátumáról és visszavonult vadászi kastélyába. Gazdálkodott és megalapított egy életképes magyar települést. Voltaképpen szorult anyagi helyzetében kényszerült arra, hogy kiparcellázva próbálja értékesíteni Simonyifalva mostani határát, ahová 1881-től a Monarchia különböző vidékeiről érkeztek telepesek, zömmel a szomszédos Békés megyéből. Az 1885-ben községi státust elnyerő Simonyifalva népe hamar öntudatos közösségé kovácsolódott. Pedig az otthonteremtés keserves, küzdelmes feladat volt. Matekovics János szerint: „Simonyifalva telepes népe kemény küzdelmet folytatott a megélhetésért. Le kellett csapolni a határt uraló mocsarakat, s embert próbáló volt a falu egész területén az erdőirtás után maradt tuskók kitermelése. Aki egyetlen fatönköt – itt inkább tuskóként ismerik – kiszedett már a földből, az fel tudja mérni, mit jelent a telkek és a határ megtisztítása a sok tízezer tuskótól. És közben fizetni kellett a parcellák után járó részleteket. Az öregek ma is mesélik a nagyszülőktől hallott történeteket. Hogy az egész utcának egyetlen lova volt, vagy csak egypár tehene, nem is ökre, és sorra azzal szántották fel a földet a többieknek is. Vagy volt olyan család, amely a nagy küzdelemben összeroppant, éjszaka felszedte a cókmókját és továbbállt, de égni hagyták a lámpát, hogy ne vegyék észre eltűnésüket. (…) S alig erősödött meg a falu, jött Trianon, jött az impériumváltás, Arad megye s benne a színmagyar Simonyifalva is Románia része lett.”
A több hullámban érkező telepesek közül a kertészkedés terén elsősorban a svábok jeleskedtek, s hamarosan a többiek is eltanulták tőlük az intenzív zöldségtermesztés fogásait. Már az első csoportokkal több kisiparos is érkezett a faluba, biztos megélhetést találhattak a gyorsan fejlődő településen, hiszen annak fénykorában több mint száz mesterember tevékenykedett. Akár megannyi falu a környéken, Simonyifalva is Gyula vonzáskörzetéhez tartozott. A vidék akkor lendült fel igazán, amikor 1906-ban elkészült a 42 kilométeres kisvasút, mely hét települést és több uradalmat kapcsolt össze. A körösközi kishaza terményei, főleg a gabonafélék nemcsak Gyuláig, hanem a MÁV hálózatára átrakodva a fiumei kikötőig is eljutottak. Trianon elvágta a vidéket természetes központjától, ma már csak egy-egy nemrégiben Gyulán, illetve Simonyifalván felállított emlékmű idézi a hajdani kisvasút élénk világát. Az alapítást követő első népösszeíráskor, 1890-ben 1402 lelket számoltak össze, 857 magyar mellett 487 német, 30 szlovák és 28 román ajkú lakost. Korabeli kimutatások szerint – igaz, nagyfokú gyermekhalandóság mellett – a születések számát tekintve az 1909. esztendő csúcsidőszaknak bizonyult a gyarapodás szempontjából, hiszen nem kevesebb, mint 130 újszülöttet jegyeztek fel! A legnépesebb éppen 1920-ban, a trianoni békeszerződés táján volt, 2770 lakójából 2434 magyarnak, 293 németnek vallotta magát. Azután minden összeíráskor egyre kevesebb dolguk akadt a számlálóbiztosoknak: egyik népszámlálástól a másikig három-négyszáz fős apadás következett. Várhatóan az idei „őszi betakarításkor” alig haladják majd meg a hétszáz lelket… A már-már általánossá váló egykézésen kívül az el- és kivándorlás is rohamos apadást okozott a Ceauşescu-éra végén falurombolásra ítélt településen. Kollégánk így foglalta össze a szétszóratás időszakát: „1989 után még évekig nem volt sok jele annak, hogy az utolsó pillanatban megmenekült falu nem múlik ki belátható időn belül »természetes« halállal. A talpraesettek, mozgékonyabbak rendre másfelé keresték a megélhetést, és a »létező szocializmus« utolsó esztendeiben majd a sváb eredetű lakosoknak is eszükbe jutott származásuk, s kivándoroltak Németországba. Úgyhogy ma simonyifalvi emberrel bármelyik földrészen találkozhatunk, de a legtöbben a származás okán Magyarországon és Németországban telepedtek le. Idehaza is a közelibb városokba, Kisjenőbe, Aradra, Nagyszalontára és Nagyváradra költöztek be, de jutott belőlük Temesvárra, Petrozsényba, Bukarestbe, Kolozsvárra és a Székelyföldre is.”
Első intézményük az iskola volt. Egy esztendővel az alapítás után már ötszáz népes család teremtett otthont magának az új kishazában. A gyerekeknek nem volt hol tanulniuk, s nem volt ki tanítsa őket. Kezdetben egy értelmes-lelkes parasztember, Hegyi Imre oktatta őket betűvetésre egy magánháznál. Egy esztendő elteltével, a sokfelől érkezett, immár közösséggé formálódott simonyiak összefogtak, és 1882-ben két iskolaépületet emeltek. Az apró vályogépítmények helyén 1958-ban, majd 1973-ban emeltek tágasabbakat. Az utóbbi években – akár a községhez tartozó valamennyi településen – teljes mértékben felújították és korszerűsítették az épületeket. Beszédes bizonyítékául annak, hogy Tőzmiske Haász Tibor vezette önkormányzata a községközpont mellett Vadászon, Simonyifalván és Bélzerinden is prioritásként kezeli az oktatás ügyét. A simonyi iskola főépületét bármelyik városi intézmény megirigyelhetné. Ízlésesen kimódolt előcsarnok, fényes műkő padlózatú folyosók, tágas, világos termek, s az előcsarnok falán két jeles pedagógus: Hévvizi Otilia és Héja Emma irodalomtanár portréját ízléses domborműveken megörökítő táblák, s bár vakáció idején toppanunk be, az emléktáblák alá friss virágcsokrokat helyezett valaki. Egyébként mindkét emléktáblát a helybeli Szívós László készítette, Hévvizi Otilia bronzplakettjét Deák Árpád nagyváradi, Héja Emmáét Brittich Erzsébet aradi (simonyifalvi születésű) képzőművész remekelte. Szabó Attila igazgató, testnevelő tanár (képünkön) büszkesége a 2009-ben felavatott sportcsarnok. A modern csarnok maga és az előtte kialakított, multifunkcionális szabadtéri pálya is jelzi, mennyire fontos a sporttevékenység. Ami pedig a szellemieket illeti, az intézmény apraja-nagyja minden kulturális rendezvényen szerepel. Gyermekeik tagjai a sokfelé fellépő néptánccsoportnak. Immár hagyománya van a falut, a környékét és a testvértelepüléseket megmozgató, az elszármazottakat is hazacsábító Simonyi-napoknak és a falu szülötte, Simonyi Imre költő tiszteletére rendezett szavalóversenyeknek. „A simonyifalviak összetartó közösség – bizonygatja az igazgató. – Ha valamit meg kellett csinálni, azt velük meg lehetett. Iskolai szinten is bármit akartunk rendezni, mindig akadtak szülők, akik mellénk álltak, és segítettek. Ennek köszönhetően is vannak nagyszabású rendezvényeink. Iskolánk keretében a nemzeti ünnepeket mindig megtartjuk, október hatodikát, március tizenötödikét. Van egy hagyományunk, a Mikulás-váró ünnepség, amikor a hetedik osztályosok felöltöznek, kis jelenetet játszanak el mind a három falu iskolájában. Voltunk már a tőzmiskei önkormányzatnál is, előadták a kis rigmusos jeleneteket, a karácsonyi ünnepséget mindig megtartjuk, farsangi ünnepségre az apraja-nagyja mind felöltözik, az óvodások is, az iskolások is.”
A látottak-hallottak alapján azt gondolhatná a riporter, hogy népes diáksereg jár a simonyifalvi magyar tannyelvű nyolcosztályos iskolába. Szinte hihetetlen, hogy a lét és a nemlét határán küszködő intézményről van szó… Hiszen Szabó Attila elmondása szerint a nyolc osztályba – a felső ciklusban itt tanuló vadásziakkal és bélzerindiekkel együtt – a múlt tanévben összesen 87 tanuló járt, az iskola alá rendelt óvodában 36 gyermekkel foglalkoztak. „A legnépesebb, akikkel büszkélkedhetünk, a most végzett hatodik osztály, huszonegy diákkal. A legszegényebb a harmadik osztály volt, csak négy tanulóval. Mire ötödikesek lesznek, ide iratkoznak a vadásziak és a bélzerindiek, velük együtt tíz tanulóban reménykedhetünk. Sajnos, egyre gyakrabban vannak hullámvölgyek, s a következő időszakban ilyenre számítunk. Két évben csak tíz-tíz diákra futja. Ez nagy probléma lesz, hiszen a tanügyi törvény értelmében most már tizenkettő a minimális létszám osztályonként. Ha ezt a két évet átvészeljük, akkor talán megint kiegyensúlyozódik a helyzet. Nehogy megismétlődjön iskolánkban a hat évvel ezelőtti állapot, amikor az ötödik és a hatodik osztályt összevonni kényszerültünk.”
Mivel az igazgató nem tudott pontos számokkal szolgálni a jelenlegi népmozgalmi adatokat illetően, gondoltam, a falu katolikus és evangélikus papját faggatom ki. Az iskola mellett magasodik a kecses, 1914-ben felszentelt, Nagyboldogasszony titulusát viselő plébániatemplom (képünkön). Főtisztelendő Hegedűs János nem tartózkodik itthon, telefonon tájékoztat a jelenleg mintegy 650 léleknyi, 1910-hez képest harmadolódott katolikusság helyzetéről. Az idén még egyetlen gyermeket sem keresztelt, az előző években öt-hat keresztelő volt, tavaly tizenhétszer temetett, tavalyelőtt huszonháromszor. Az idén még esketni sem esketett, tavaly két, tavalyelőtt három ifjú pár járult az oltár elé. A fogyatkozás ellenére kívül-belül renoválták a templomot, a tornyot is javítani kellett, mert tavaly éppen a templombúcsú napján, augusztus 15-én hatalmas vihar kerekedett, a szélvész lesodorta a toronysisak gömbjét keresztestül. Gyors összefogással sikerült helyrehozni a károkat. Deák Bálint evangélikus lelkipásztor éppen a Maros völgyében, Kladován táboroztatott gyerekeket és fiatalokat. A lutheránus egyházközség indulásból kisebb lélekszámmal dicsekedhetett, mint a katolikus, legtöbben 330-an voltak, jelenleg 140-en vannak. Ennyire kicsi közösségben évente legfeljebb egyszer-kétszer örülhetnek gyermekáldásnak. 2011-ben „csoda” történt: négy gyermek született. Négy, öt, hat temetés mellett jó évnek számít az az esztendő, amelyikre legalább egy-egy esküvő jut. És mindezek ellenére parókia és az imaház helyett templom építését tervezik a simonyifalvi evangélikusok…
Látogatóban a Szívós portán. Akár kudarcnak is minősíthetnők mostani etnoszportyánkat, hiszen minden előzetes próbálkozás, egyeztetés ellenére több helyütt nem sikerül diktafonvégre kapnom remélt riportalanyaimat. Balszerencsénkre a falu egyik legfontosabb személyisége – igaz, vele nem egyeztettünk… –, Szívós László kőfaragó mester, kultúrmindenes tíz perce indult el Békésre egy sírkövessel tárgyalni. Felesége, a tanító Irma fogad bennünket (képünkön), jóízű beszélgetésre. Vele hányjuk-vetjük meg a falu dolgait. „Nagyon kevesen munkálják meg a földeket, egyrészt nem éri meg, másrészt nincs aki művelje, a fiatalok a környező gyárakban dolgoznak, Borosjenőben, Kisjenőben, Nadabon. Azért Simonyifalvára jellemző, hogy a kertészkedés még megy, vannak, akik nagyobb területen foglalkoznak vele. Paradicsomot, paprikát, káposztát, karfiolt, uborkát, zöldségeket termelnek. Sokan el is adták a földjüket. Jelentkeztek olasz felvásárlók, magyarországiak is, van egy nagyobb mezőgazdasági vállalkozás, a polgármesteré, még van két család, amelyik nagyobb földterületen gazdálkodik.”
A simonyifalviak sokfelől telepedtek ide, aziránt érdeklődöm, van-e kapcsolatuk a gyökereikkel, azokkal a településekkel, ahonnan érkeztek. A rokoni kapcsolatokon kívül a közelmúltban testvértelepülési egyezményt írtak alá a magyarországi Békésszentandrással, ahonnan többségükben származtak. A svábok s a szlovákok már csak a nevükben léteznek. A németeket az 1930-as években érte az első nagy csapás, amikor iskolájukat megszüntették, s román tannyelvű intézményt indítottak helyette. Már nem használják az anyanyelvüket, otthon sem. A gazda távollétében Irma asszonyt faggatom ki a férje „viselt dolgairól”. Szívós László tősgyökeres simonyifalvi, az édesapja polgármester volt, az édesanyja tanítónő. „Férjem afféle művészlélek, mindenhez ért – mondja a felesége. – Már a szülői házból magával hozta a szép iránti érzékenységet. Az édesapja jól hegedült, az egész család színjátszott, táncot tanítottak, ők maguk is táncoltak. László középiskolás korában vakáció idején a helybeli kőfaragóműhelyben dolgozott, szépen rajzolt, és kitanulta a mesterség minden csínját-bínját. Igaz, másra, többre vágyott: kétszer is felvételizett – sikertelenül, a marosvásárhelyi színművészetire. Végül itthon maradt, és megnyitotta saját műhelyét. Az egész környéket ellátja sírkövekkel, messzebbről is megkeresik.” Még felsorolni is nehéz, mi mindennel foglalkozik Simonyifalva „mindenese”. Tanácstagságot vállalt, a 2000-ben Nagyzerinden megalakult, a vidék magyarságának összefogását célul kitűző Körös-vidéki Egyesület egyik alelnöke lett, fontos szerepet vállalt a 2001 óta rendszeresen megtartott simonyifalvi napok rendezvényein, és nem véletlenül vált a 2002-ben újraalakult Simonyi Társaság titkárává. Mire riportom megjelenik, lezajlanak a 2011-es simonyifalvi napok is… Hogy Szívós László mennyire megbecsült művelője a kőfaragásnak, azt a nem szokványos munkák igényes megtervezése és kivitelezése bizonyítja. Például az elhurcolt simonyifalvi németek általa megálmodott emlékműve (képünkön). Néha különleges felkéréseknek kell eleget tennie. 2002-ben az aradi Csiky Gergely Líceum padlásán lomtalanítás közben fehér márványdarabokra bukkant Éder Ottó, az iskola igazgatója. Az egyik épebb kődarabon döbbenten ismerték fel Petőfi Sándor arcvonásait. További illesztgetés során kiderült, hogy a dombormű alkotója Aradi Zsigmond neves szobrászművész – ugyanaz, aki a szabadságharcban elesett honvédek emlékére A búsuló Arad című márványkompozíciót is megmintázta. Az igazgató Szívós Lászlót kérte fel az értékes dombormű összerakására, s ő néhány nap alatt összeillesztette és megtisztította a műalkotást, majd Kocsis Rudolf aradi szobrászművész restaurálta.
„László rengeteg munkája mellett arra is szakított időt, hogy felelevenítse a szülei által kezdeményezett népi táncmozgalmat. 2000-ben támadt egy ötlete, alakítsunk néptánc együttest. A prímás szerepét – míg egészsége engedte – Szívós Imre vállalta fel. Összetoboroztuk a felnőttek Leveles együttesét, táncoltunk éveken keresztül, kezdtünk kiöregedni, és megalakítottuk a gyermekek Pitypang táncegyüttesét. László ugyan nem profi táncoktató, még táncos sem, kazettáról, könyvből, füzetből kellett újra megtanulnia táncolni, hogy betaníthassa a gyerekeket. Híresek lettünk a környéken, Budapesten is felléptek a gyerekeink, a fiunk is táncolt, majd ő vette át a táncoktatást. A csoport most is működik, de már csak gyerekekkel. Bárhol fellépnek falunapokon, mindenhová hívják őket. Mi is szívesen mentünk bárhová, kicsit kikapcsolódni. Helyi hagyományok nem nagyon voltak, a ruhákat mi varrattuk. Sokat jártunk a gyerekekkel tánctáborokba, Temes megyébe, a csanádi Nagy Albert bácsi híres táncoktató volt, ő tanította be a lépéseket, a fiunk is elvégezte a tánciskolát, amit máshol tanult, azt adta tovább a gyerekeknek.” Azon sajnálkozom, hogy ottlétünk alatt nem adódik alkalom Pitypangék táncaiban gyönyörködni. A magunk és olvasóink számára a Nyugati Jelen egy 2003 februárjában közölt tudósításából idézem az összefogás szép példáját, Kiss Károly kolléga tollából: „Minden várakozást felülmúlt annak a jótékonysági bálnak a sikere, amelyet szombaton este rendeztek Simonyifalván a helybeli Pitypang gyermek táncegyüttes támogatására. Szinte az egész falu összefogott Szívós László hívó szavára, aki feleségével, Irén asszonnyal együtt foglalkozik a gyerekekkel. Férfiak reggeltől felváltva fűtötték a művelődési ház helyiségeit – a nagytermet, az öltözőt és a büfének helyt adót – fatüzeléssel, s a nagytermet külön még négy gázkályhával, hála a falu pékje, Mészáros István által felajánlott gázbödönöknek, a mamák, nagymamák aprósüteményei és Bier Ferenc 30 liter borával töltött palackok várták a megterített asztaloknál a vendégeket, az utcát homokkal szórták le. Hivatásos együtteseknek is dicséretére válhatna az a több mint másfél órás, többször is vastapssal jutalmazott pergő műsor, amivel a gyerekek bebizonyították a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek: jó helyre kerül az a pénz, ami a 270 meghívó megvételéből és egy dél-alföldi népviseletbe öltöztetett vándorbaba elárverezéséből összejött. (…) Az együttesnek jelenleg 57 tagja van, a legkisebb, Péter Adél tegnap volt hároméves, a legnagyobbak nyolcadik osztályosok, de az érdeklődés egyre nagyobb, s a létszám ennek arányában folyamatosan nő. (…) Az előadást gépzene kísérte. A zenekar prímása, Szívós Imre ugyanis egy komoly műtét után most még csak lábadozik, s otthon szurkolt könnyes szemmel a sikerért. De mindenképp boldog lehet, mert van, aki tovább vigye a faluban a hagyományápolást.”
Emlékház és emlékmű. Szívós Irma kíséretében látogatjuk meg a falunapok jelképesen is fontos színterét, a Simonyi-emlékházat. Az épületet, az öntörvényű, sokszor és sokat zaklatott költő Simonyi (családi nevén: Szmola) Imre szülőházát a gyulai önkormányzat támogatásával vásárolták meg és újították fel. A háromosztatú ház egyik helyisége a költőnek, másik Simonyi óbesternek állít emléket, a harmadikban helytörténeti kiállítást rendeztek be. Többszörösen zarándokhely a Simonyi-porta, hiszen 2008-ban az udvarán állították és szentelték fel a kényszermunkára hurcolt simonyifalvi németek emlékművét. Hatalmas talapzaton áll a svéd gránitból készült, középen szögesdróttal övezett, a tetején eltört, fekete gránitoszloptól megosztott emlékmű, amelyen egy csoportban a 26 helybeli deportált nő, a nagyobbik részen a 33 férfi neve van bevésve. A talapzaton román, magyar és német felirat: „A Szovjetunióba elhurcoltak emlékére”. Körülötte 13 kopjafa „a malenkij robot” halálos áldozatainak állít emléket (fenti képünkön). Silabizálom a neveket, az évszámokat. Apa és fia, meglett korú asszonyok és férfiak mellett gyermekkorukból alig kilépett fiatalok: 1903–1947, 1926–1946, 1896–1947, 1927–1945, 1929–1947, 1923–1946, 1919–1947, 1920–1947, 1927–1945. Több név mellől a halálozás időpontja hiányzik, a mai napig nem derült ki, hol, mikor pusztultak el. A falubeliek és vendégeik számára felejthetetlen élményt jelentett a 2008-as emlékműavatás. Tőzmiske község önkormányzata, illetve a Simonyi Társaság nagyszabású rendezvénysorozattal adta meg a módját a simonyi napok alkalmával. A krónikás feljegyzése szerint: „Vasárnap, a katolikus templomban megtartott ökumenikus, kétnyelvű istentiszteleten magyarul ft. Hegedűs János plébános és Deák Bálint helybeli, németül Walter Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész hirdetett igét. A feszület nyomában átvonultak a Simonyiak Emlékházának az udvarába, ahol a nyakuknál fekete szalaggal átkötött egy-egy fehér lepel borította 13 kopjafa, illetve a svéd gránitkőből készült közös emlékmű várt a leleplezésre. A kényszermunkára hurcolt 59, közülük ott elhunyt 13 simonyifalvi emlékére a Balogh Csaba közreműködésével egy-egy kopjafát faragó Brittich Erzsébet képzőművész személyes indíttatású, lélekbemarkoló beszédben ismertette az elhurcoltatásuk, a kínlódásuk történetét. A műsorvezető Szívós László felszólítására nemzeti viseletbe öltözött fiatalok a neveket és születési, esetleg a halál évszámát viselő kopjafákhoz járultak, amelyek lábainál egy-egy nemzetiszínű szalaggal övezett, jelképesen búzakalászt és fenyőágat tartalmazó koszorúcskát és mécsest helyeztek el, miközben a hozzátartozók leleplezték, sírva körbeállták a kopjafát. A külön csoportot alkotó öt női, tulipános kopjafával kezdték, és a nyolc férfinak emléket állító, szív díszítésűvel fejezték be. (…) Az emlékmű Haász Tibor polgármesterrel az élen a tőzmiskei tanács, a Megyei Kulturális Központ, illetve számos helybeli cég és magánszemély anyagi támogatásával készült, a kőmunkát Szívós László és csapata, a parkosítást a felesége, Irén végezte.”
Nagyapám falujában. Még a Szívós-portán beszélgetve derült ki, hogy kedves riportalanyom, Irénke portyánk utolsó falujában, Bélzerinden tanít. A jelenleg alig százhetven lelkes, apró településen az elmúlt tanévben mindössze négy kisiskolásra futotta, Irénke tanító néni az öt helybeli óvodást is a szárnyai alá vette. Kész csoda, hogy – a bezárásáról szóló vészhírek ellenére – az önkormányzat, személyesen Haász Tibor fellépésének köszönhetően a liliputi tanintézmény a mai napig működik. 1900 táján, amikor anyai nagyapám, dr. Gyenge János pásztorolta néhány évig a gyülekezetet, akkor is a vidék legkisebb falujaként tartották számon, mintegy félezren lakták, pedig a 19. század második felében élte a virágkorát. Fényes Elek geográfiai szótárának adatai szerint – a simonyifalvi határrész leválasztása előtt – a falu határának közel háromnegyed részét erdőségek borították: „Róna lapályos határa 4000 hold, mellyből 676 h. szántóföld, 250 h. legelő, 175 h. rét, 2899 hold tölgyes erdő. Sok sertést és marhát tenyészt. Vizei: a Fekete-Körös, Szartos, Tőz, és Leveles folyók, és Kalakampós tó.”
A történelemnek a falut érintő viharai mellett több árvíz és egy tűzvész is pusztította Bélzerindet. Volt, amikor elnéptelenedett, s a természeti csapások következtében háromszor költöztették át a települést, míg – mire nagyapám odakerült – meg nem állapodott a mostani helyén. A múlt századelőn gyakran megközelíthetetlen volt a nagy esőzések idején, ennek ellenére, mint Gyenge János hagyatékából kiderült, a falu nagy tudományú fiatal lelkipásztora nem szigetelődött el a világtól. Amikor 1908-ban megírta a Servet Mihály pöre című könyvét, több mint húsz francia, angol, német és magyar forrásmunkát használt fel, sűrűn levelezett Párizs, London, Genf professzoraival. Vadász és Tőzmiske között jobbra térve jó minőségű mellékúton kanyarodunk Bélzerindre. Annyira kihalt a falu, hogy amíg elérünk a templomig, ahol a polgármester vár bennünket, egy teremtett lélekkel sem találkozunk. Mint utólag megtudom, mindenki a határban dolgozik, most van a „fokhagymaszüret” dandárja. Ugyanis ez a fűszernövény a paprika mellett legfontosabb megélhetési forrása a falubelieknek. Annyira jó híre van a bélzerindi fokhagymának és paprikának, hogy jószerével nem is szorulnak piacozásra, a viszonteladók helyben vásárolják fel a terményeket. Erről nagyapám kései utóda, Petrucz János helybeli lelkipásztor tájékoztat, méghozzá telefonon, ugyanis – lásd fentebb emlegetett pechsorozatunkat – előzetes egyeztetésünk ellenére, halaszthatatlan ügyei Nagyváradra szólították. Ilyenformán az apró gyülekezet népmozgalmi adatairól is távbeszélőn keresztül kapok tájékoztatást. Petrucz tiszteletes 2004 óta szolgál a faluban, ez alatt a hét esztendő alatt hatszor keresztelt, hatszor esketett, és tizenötször temetett. „Régóta fennálló demográfiai egyensúlyborulás következtében fura helyzet állott elő: mindig több fiúgyermek születik a faluban, mint leány. Belterjesen köttetnek házasságok, a felcseperedett ifjak nem törik magukat, hogy másfelől szerezzenek párt maguknak, s ennek a mentalitásnak tulajdoníthatóan nagy az agglegények száma.” A lelkész legalább tíz családtalan öregfiút emleget, ez egy ennyire kis lélekszámú közösség esetében nagyon magas arány. Jelenleg négy olyan fiatal házaspárt tart számon, amelyiknél a „gyermekreménység” reális. Nagyon szorgalmas emberek a bélzerindiek. Sokatmondó köszönési forma, hogy a hagyományos „jó napot!” kívánás helyett a „mit dolgozik?” kérdéssel üdvözlik egymást. Nemcsak szorgosak, hanem segítőkészek is. Jellegzetes szokás, hogy a lakosság jelentős részét kitevő néhány nagycsalád, szélesebb rokonság nagy munkák idején – lett légyen szó akár építkezésről, akár betakarításról – mindig összefog. Az összetartás régi tradíció, szép példája volt a 19. század második felében, az 1860 és 1870 között évente megismétlődő nagy árvizek után, melyek teljesen elsöpörték az akkor ezerlelkes falut, s a lakosság fele elmenekült, a maradék félezer úgy teremtett magának új lakhelyet, hogy először a régi középületeket bontották le, építették újra közös erővel. Így lett Bélzerindnek „új” iskolája a templom mellett, a Simonyi bárótól kapott területen.
Hatszemközt a polgármesterrel. A parókiára ülünk be Haász Tiborral (képünkön) beszélgetni, s a lelkészék távollétében is szíveslátásban részesülünk. A polgármester tősgyökeres simonyifalvi, de az eddigi tapasztalataink alapján bizton állíthatjuk, hogy mind a négy település gondját a szívén viseli. Ő maga is gazdálkodó lévén – 150 hektárnyi területen –, nagyon sajnálja, hogy a község 11 ezer hektáros határának, melyből 5 ezer hektár a szántó, már alig a felét művelik meg. A nagyállat-tartás is vészesen visszaesett. Egy gazdának van negyvenvalahány szarvasmarhája, a falu tíz tehene mellé csordás sem szükségeltetik. A község felségterületén működő három, egyenként 8160 sertést hizlaló farm olyan mértékben gépesített, számítógéppel irányított rendszer, hogy csupán négy-négy alkalmazottat foglalkoztat. Egyetlen kisüzem működik Simonyiban, 16 alkalmazottal. A többi munkavállaló a közeli kisvárosokba ingázik.
A mostoha körülmények ellenére a polgármester szerint jelentős eredmény, hogy a románok és a magyarok mellett az igen nagy létszámú – Vadászon 800, Tőzmiskén 330 lelkes – cigányság többsége is dolgozik valahol. „Hogy ilyen magas a romák lélekszáma, sok gonddal jár, nem könnyű kezelni őket, nagy szociális problémáik vannak, a mindennapi megélhetés is gond nekik, most is van négyszáz személy, aki szociális segélyen van. Őket nem könnyű munkára fogni. Lényegében az okoz feszültséget köztük és az őshonos helybeliek között, hogy ők nem tudnak úgy elmenni a termény mellett, hogy ne vigyenek belőle. Minden nyári szezonban, amikor jön a gabonaérés, meg kell szerveznünk az őrizetet. Ilyen csoportokat hozunk létre őrszolgálatra, akiket felhatalmazunk azzal a joggal, hogy megállíthassák őket, főleg Vadászon. A hidakat részben felszedtük, hogy ne járhassanak bárhol szekérrel keresztül, végig kell jöjjenek a falun, hogy lássák őket. A modernizációt elkezdtük a cigánytelepeken is. Amikor először megválasztottak, 2000-ben, sokkal elmaradottabb volt az egész cigány közösség. Most egyre több fiatal, emancipált család van, akik eljárnak dolgozni a gyárakba, meg lehet nézni a lakásukat, vásároltak háztartási gépeket, vannak már ilyenek. Azt lehet mondani, hogy tíz évvel ezelőtt 90 százalékuk tengett-lengett, meg alkalmi munkából élt, most úgy gondolom, csupán 30 százalék körül vannak ilyenek. A többi már el van helyezkedve, be van illeszkedve a társadalomba. Nagy változás történt. Vannak testvértelepüléseink is, támogatják a roma közösséget, hoznak nekik mindenféle dolgot, a gyerekeket segítik, a gyerekek öltöztetését, tanszerekkel való ellátását. Belga partnerünk főleg a vadászi iskolát támogatja és a nemrégiben – mondhatni számukra – felépült új vadászi óvodát. A cigánytelepen minden utca járhatatlan volt esőzések idején. Elkezdtük rendbe szedni és lekövezni. Most már eljutottunk oda, hogy elkezdtünk aszfaltozni. Ezt szeretném folytatni, erre dolgoztunk ki egy projektet. Több mint 7 kilométert fogunk aszfaltozni augusztusban. Csak abban látom a perspektívát, hogy minden cigánygyerek járjon iskolába, tanuljon szakmát. A modernizáció, az életkörülmények javulása számos részeredményt jelent. A bélzerindi bekötőutat 2004-ben aszfaltoztuk le. Az itteniek szerencséje, hogy a közösséget támogató holland testvérgyülekezetnek köszönhetően már tizenhárom éve kiépült a falu vízhálózata. Most az egész községben a vízprogram megy. Mindenütt le van fektetve a vezeték, a vízüzem Vadászon lesz, meg vannak fúrva a kutak, még egy arzéntisztító állomással is el lesz látva, mivel a mélyfuratok arzéntartalma magasabb a szabványnál. Az iskolákat mind felújítottuk, részint kormányzati pénzekből, részint önerőből. A kultúrotthonokat is renováltuk minden településen, a simonyifalvin még dolgozunk, oda akarok most egy hűtőházat építeni, és vízblokkos belső vécéket.”
Bélzerind büszkesége. Beszélgetésünket a parókiával átellenben ékeskedő kultúrotthonban folytatjuk. Később a lelkipásztor is megerősítette, amit Haász Tibor bizonygat, hogy a bélzerindiek „olyanok, mint a székelyek”. Kőművességhez, fafeldolgozáshoz, ácsmunkához, de még a szövéshez is értő emberek. A polgármester igyekszik maximálisan igénybe venni az „aranykezűeket”, olyan brigádot alakított ki helybeliekből, akik szívesen elvállalják minden középület építését, bővítését, felújítását. Jól jár a község, hiszen megbízhatóak, és jól járnak ők is, hiszen helyben biztosítanak számukra munkalehetőséget. A 2011 tavaszán általuk felújított, belül még festékszagú épület bárhol megállhatná a helyét. A nagytermet citromsárgára festették, a falak alsó részét préselt falemezzel körbeburkolták, új színpadot építettek, az épület helyiségeit – a hozzáépített, lakodalmak alkalmával használatos, oldalsó termet és tálalót is – a falak színéhez illő, világosbarna, csúszásgátló csempével burkolták, központi fűtéssel, vezetékes vízzel látták el az épületet. A négy kisdiáknak és öt óvodás fiókának fészket nyújtó iskolaépület is vadonatújnak tűnik. „Nem hagyom bezáratni ezt a legapróbb intézményünket sem, megszüntetése a falu halálát jelentené” – mondja búcsúzóul Haász Tibor polgármester.
Szilágyi Aladár. Erdélyi Riport (Nagyvárad)
2015. január 27.
70 éve indultak a németek a Szovjetunióba
Simonyifalván az elhurcoltakra emlékeztek
Vasárnap 10 órától a simonyifalvi katolikus templomban ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg a Szovjetúnióba elhurcolt falubeliekről. Kerek évforduló az idei, éppen 70 éve történt ez a szörnyű esemény. Az istentiszteleten szolgált ft. Hegedűs János, helybeli plébános, igét hirdetett nt. Deák Bálint, helybeli evangélikus-lutheránus lelkész, valamint nt. Walther Sinn, szemlaki evangélikus lelkész, aki német nyelven szólt az egybegyűltekhez. A szertartás után a Simonyiak Házának udvarán levő Elhurcoltak emlékművénél folytatódott a megemlékezés, ahol a hívek együtt imádkoztak, énekeltek és gyertyát gyújtottak. Haász Tibor polgármester rövid köszöntőjében elmondta: az a feladatunk, hogy az emlékezést átadjuk a következő generációnak, nehogy szakadjon ez a hagyomány. Koszorút helyezett el Weil Alois zsigmondházi és Tóth Éva szemlaki túlélő, Haász Tibor és Kiss József a tőzmiskei önkormányzat részéről, Zsóri Elemér helyi RMDSZ-elnök és Szabó Attila iskolaigazgató. A megemlékezésen részt vett Contraş Magdolna és Malinger Lolita, az Arad Megyei Elhurcoltak Szövetségének képviseletében. Az iskolában meleg tea, kávé, sütemény várta a vendégeket, akik szeretettel üdvözölték egymást, új ismeretségek kötődtek.
Péter Dalma
Nyugati Jelen (Arad)
Simonyifalván az elhurcoltakra emlékeztek
Vasárnap 10 órától a simonyifalvi katolikus templomban ökumenikus istentiszteleten emlékeztek meg a Szovjetúnióba elhurcolt falubeliekről. Kerek évforduló az idei, éppen 70 éve történt ez a szörnyű esemény. Az istentiszteleten szolgált ft. Hegedűs János, helybeli plébános, igét hirdetett nt. Deák Bálint, helybeli evangélikus-lutheránus lelkész, valamint nt. Walther Sinn, szemlaki evangélikus lelkész, aki német nyelven szólt az egybegyűltekhez. A szertartás után a Simonyiak Házának udvarán levő Elhurcoltak emlékművénél folytatódott a megemlékezés, ahol a hívek együtt imádkoztak, énekeltek és gyertyát gyújtottak. Haász Tibor polgármester rövid köszöntőjében elmondta: az a feladatunk, hogy az emlékezést átadjuk a következő generációnak, nehogy szakadjon ez a hagyomány. Koszorút helyezett el Weil Alois zsigmondházi és Tóth Éva szemlaki túlélő, Haász Tibor és Kiss József a tőzmiskei önkormányzat részéről, Zsóri Elemér helyi RMDSZ-elnök és Szabó Attila iskolaigazgató. A megemlékezésen részt vett Contraş Magdolna és Malinger Lolita, az Arad Megyei Elhurcoltak Szövetségének képviseletében. Az iskolában meleg tea, kávé, sütemény várta a vendégeket, akik szeretettel üdvözölték egymást, új ismeretségek kötődtek.
Péter Dalma
Nyugati Jelen (Arad)
2015. július 17.
Nyári gyermektábor Apatelken
Hagyományteremtő szándékkal, az apatelki evangélikus-lutheránus parókián második alkalommal szerveztek nyári tábort gyermekek számára. Az összesen 40, simonyifalvi, bélzerindi, vadászi, nagyzerindi, pankotai és borosjenői, evangélikus-lutheránus, református, illetve katolikus gyermek számára tartalmas tábori életet szervezett nt. Deák Bálint simonyifalvi evangélikus-lutheránus lelkipásztor. A program a 8 órai ébresztővel indul, utána torna, testmozgás, majd mosakodás, tisztálkodás után reggeli következik. A kiadós énekléssel induló reggeli áhítatot követően, képzőművészeti foglalkozás kezdődik Brittich Erzsébet képzőművész vezetésével. Ennek során hétfőn linómetszet-készítést tanultak, kedden csendéletet rajzoltak, szerdán pasztellfestést gyakoroltak. Többfajta technikát kipróbálnak, tavaly is szép munkák születtek, idén is hasonlókban reménykednek. Ebédig egy kevés szabad időt is kapnak, ebéd után csendóra következik, amikor a kisebbek lefekszenek, miközben a nagyobbak félrevonulva beszélgetnek, olvasnak. 15 órától szabadidős foglalkozások, társasjátékok szerepelnek a programban a 18 órakor kezdődő zenei oktatásig, amelyen gitározni Deák Andrea tiszteletes asszony, furulyázni Kasza Rozália tanítónő, míg orgonálni nt. Bodnár Lajos borosjenői református lelkipásztor jóvoltából tanulnak a gyermekek. Este a napi áhítat témáját csoportos beszélgetésen elevenítik fel vacsoráig. Utána szabad idő, illetve lefekvés következik. A szabadidős foglalkozások alkalmával kirándulásokat tettek a környező dombokra, meglátogatták a borosjenői ásványvízforrást, ismerkedtek a környezettel. Mivel idén többen vannak, 8 nagyobb fiatal sátorban, míg a többiek a parókia helyiségeibe felállított emeletes ágyakon, illetve az imaterem melletti szobában alszanak. A legfiatalabb gyermek kettő és fél, a legnagyobb 17 éves.
Amint a házigazda-szervező nt. Deák Bálint lelkipásztor elmondta, kellemes érzéssel tölti el, amikor a táborozások idején nem csak a parókia, de a falu is megelevenedik, a helybeli hívek gyakran meglátogatják a táborozó gyermekeket és fiatalokat. Szombaton, táborzáráskor a gyermekek által készített munkákból kiállítást szerveznek, a megtanult zenei anyagból koncertet adnak, melynek során az elhangzó énekeket furulyával, gitárral, illetve orgonával kísérik. Vasárnap a kiállítást, illetve koncertet Simonyifalván, következő vasárnap Nagyzerinden ismételik meg. A Communitas Alapítvány támogatásával, a táborozást sikerült anyagilag elérhetővé tenni minden gyermek számára, de szükség esetén a szülők is besegítenek. A táborozás legnagyobb haszna, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül, a különböző településeken élő magyar gyermekek megismerik egymást, új barátságok szövődnek – mondta el a helyszínen, szerdán délelőtt nt. Deák Bálint evangélikus-lutheránus lelkipásztor.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
Hagyományteremtő szándékkal, az apatelki evangélikus-lutheránus parókián második alkalommal szerveztek nyári tábort gyermekek számára. Az összesen 40, simonyifalvi, bélzerindi, vadászi, nagyzerindi, pankotai és borosjenői, evangélikus-lutheránus, református, illetve katolikus gyermek számára tartalmas tábori életet szervezett nt. Deák Bálint simonyifalvi evangélikus-lutheránus lelkipásztor. A program a 8 órai ébresztővel indul, utána torna, testmozgás, majd mosakodás, tisztálkodás után reggeli következik. A kiadós énekléssel induló reggeli áhítatot követően, képzőművészeti foglalkozás kezdődik Brittich Erzsébet képzőművész vezetésével. Ennek során hétfőn linómetszet-készítést tanultak, kedden csendéletet rajzoltak, szerdán pasztellfestést gyakoroltak. Többfajta technikát kipróbálnak, tavaly is szép munkák születtek, idén is hasonlókban reménykednek. Ebédig egy kevés szabad időt is kapnak, ebéd után csendóra következik, amikor a kisebbek lefekszenek, miközben a nagyobbak félrevonulva beszélgetnek, olvasnak. 15 órától szabadidős foglalkozások, társasjátékok szerepelnek a programban a 18 órakor kezdődő zenei oktatásig, amelyen gitározni Deák Andrea tiszteletes asszony, furulyázni Kasza Rozália tanítónő, míg orgonálni nt. Bodnár Lajos borosjenői református lelkipásztor jóvoltából tanulnak a gyermekek. Este a napi áhítat témáját csoportos beszélgetésen elevenítik fel vacsoráig. Utána szabad idő, illetve lefekvés következik. A szabadidős foglalkozások alkalmával kirándulásokat tettek a környező dombokra, meglátogatták a borosjenői ásványvízforrást, ismerkedtek a környezettel. Mivel idén többen vannak, 8 nagyobb fiatal sátorban, míg a többiek a parókia helyiségeibe felállított emeletes ágyakon, illetve az imaterem melletti szobában alszanak. A legfiatalabb gyermek kettő és fél, a legnagyobb 17 éves.
Amint a házigazda-szervező nt. Deák Bálint lelkipásztor elmondta, kellemes érzéssel tölti el, amikor a táborozások idején nem csak a parókia, de a falu is megelevenedik, a helybeli hívek gyakran meglátogatják a táborozó gyermekeket és fiatalokat. Szombaton, táborzáráskor a gyermekek által készített munkákból kiállítást szerveznek, a megtanult zenei anyagból koncertet adnak, melynek során az elhangzó énekeket furulyával, gitárral, illetve orgonával kísérik. Vasárnap a kiállítást, illetve koncertet Simonyifalván, következő vasárnap Nagyzerinden ismételik meg. A Communitas Alapítvány támogatásával, a táborozást sikerült anyagilag elérhetővé tenni minden gyermek számára, de szükség esetén a szülők is besegítenek. A táborozás legnagyobb haszna, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül, a különböző településeken élő magyar gyermekek megismerik egymást, új barátságok szövődnek – mondta el a helyszínen, szerdán délelőtt nt. Deák Bálint evangélikus-lutheránus lelkipásztor.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)
2016. február 8.
A deportáltakra emlékeztek Simonyifalván
A simonyifalvi katolikuis templomban tegnap 10 órakor kezdődött az ökumenikus istentisztelet, amit a Szovjetunióba, 1945-ben kényszermunkára hurcolt helybeli németek emlékére ajánlottak fel.
Ft. Hegedűs János plébános üdvözölte a szertartáson megjelent Contraş Magdolnát, a Deportáltak Szövetségének megyei elnökét, nt. Walter Sinn szemlaki és nt. Deák Bálint helybeli evangélikus-lutheránus lelkipásztort, a község vezetőségét és a híveket, majd Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből idézve, eljutott a szertartás céljához, vagyis megemlékezni azokról a helybeli hívekről, akiket ártatlanul meghurcoltak, ötévi kényszermunkára vittek. A szentírásból nt. Deák Bálint olvasott fel, nt. Walter Sinn lelkipásztor németül és magyarul elmondott igehirdetésében megemlékezett arról a mintegy 70 ezer ártatlan emberről, akiket 1945 januárjában kényszermunkára hurcoltak, embertelen körülmények között dolgozva, minimális orvosi ellátás mellett gyenge minőségű, hiányos élelmezéssel, kemény hidegben is dolgoztattak. Az elhurcoltaknak mintegy 15%-a soha nem térhetett haza, jeltelen tömegsírokban nyugszanak. A hazajötteket egész életükön végigkísérte a kényszermunkán szerzett betegségük. Az ötévi megpróbáltatás után a hazatértek közül az akkori rezsim több mint 43 ezer személy politikai üldözését kezdte el. Istenben bizakodva hisszük, hogy népünkre nem vár újabb, hasonló megpróbáltatás – fejezte be igehirdetését nt. Walter Sinn szemlaki lelkipásztor.
Koszorúzás, felhívás egymás megbecsülésére
Az ökumenikus istentisztelet után a hívek, a vendégek, az elöljárók és a lelkészek átvonultak a Simonyiak Házának az udvarán álló Deportáltak Emlékművéhez, ahol Szívós László programvezető köszöntötte az egybegyűlteket. Amint kifejtette, nyolcadik alkalommal jöttek el megemlékezni azokról az ősökről, akik nálunk, mai embereknél sokkal erősebbek, edzettebbek voltak, ha a többségük kibírta az embertelen megpróbáltatásokat. Ha rájuk gondolunk, azt is megállapíthatjuk: ha minket, mai kényelmes embereket deportálnának hasonló körülmények között, talán senki nem élné túl. Mert mai világunkat a passzivitás és az érdektelenség jellemzi.
Hogy miért is hurcolták el az embereket 71 évvel ezelőtt, arra a Nyugati Jelenben napvilágot látott, A Bánság története című írásból olvasott fel egy részletet. „A kényszermunkát Sztálin rendelte el a kollektív bűnösség elve alapján, amit a nácik is, de a szovjet hatalom is nagy becsben tartott. Ugyanakkor a Román Kormány, de a nyugati hatalmak sem tettek semmit ellene. Az angol külügyminisztériumból származó nyilatkozat az akkori miniszterelnöktől Churchilltől származik: semmi kifogása nincs az ellen, hogy Romániából több tízezer németet vagy svábot oroszországi bányamunkára hurcoljanak, noha ez akkor is, most is az emberiség elleni bűntettnek számít, ezért elévülhetetlen.
Tehát mi nem vagyunk passzívak, érdektelenek, mert legalább az áldozatok kegyeletére emelt emlékműnél minden évben megemlékezünk az elhurcoltakra.
Ezt követően Brittich Erzsébet felolvasta egyik kisjenői deportáltnak a versét.
Haász Tibor polgármester beszédében örömének adott hangot, amiért a megemlékezésen az iskolaigazgatóval együtt több pedagógus, de diák is jelen van, ami azt a reményt táplálja, hogy az egykori honfitársaink drámájának a történetét továbbadják a jövő generációknak is, nehogy ehhez hasonló még valamikor megtörténhessen.
Nt. Walter Sinn magyarul köszöntötte a még élő két deportáltat, majd a témához kapcsolódó német verset olvasott fel. Utána újra Brittich Erzsébet olvasott fel egy deportált által írt költeményt. Ft. Hegedűs János plébános az Oroszországban elhunyt 13 áldozatra emlékeztető kopjafákat olyan szent helyeknek nevezte, amelyek nem csak az áldozatok, hanem az emberi kegyetlenség emlékei is. Éppen ezért, e hely felhívás a szeretetre, a békére és egymás megbecsülésére. Indítványára együtt imádkoztak mindazokért, akikért állították az emlékművet, majd megszentelte azt, illetve a 13 kopjafát. Miután nt. Deák Bálint magyarul, nt. Walter Sinn németül olvasott fel a szentírásból, a Matyelka Mária karnagy által betanított templomkórus németül énekelte a deportáltak Krivojrog kezdetű indulóját, s eközben Contraş Magdolna, Brittich Erzsébet közreműködésével megkoszorúzta az emlékművet. Utánuk Haász Tibor polgármester és Szabó Attila iskolaigazgató helyezték el a kegyelet koszorúit, illetve a hívek és a hozzátartozók a virágaikat. Megható volt látni, amint az iskolások minden kopjafát megkoszorúztak, gyertyát gyújtottak mellettük.
Contraş Magdolna megindulva mondott köszönetet a bensőséges megemlékezésért, de előrehaladott kora miatt szomorúan jegyezte meg: talán számára ez volt az utolsó alkalom.
A meghatóan családias megemlékezés az iskola egyik tantermében adott szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel zárult.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
A simonyifalvi katolikuis templomban tegnap 10 órakor kezdődött az ökumenikus istentisztelet, amit a Szovjetunióba, 1945-ben kényszermunkára hurcolt helybeli németek emlékére ajánlottak fel.
Ft. Hegedűs János plébános üdvözölte a szertartáson megjelent Contraş Magdolnát, a Deportáltak Szövetségének megyei elnökét, nt. Walter Sinn szemlaki és nt. Deák Bálint helybeli evangélikus-lutheránus lelkipásztort, a község vezetőségét és a híveket, majd Pál apostolnak a rómaiakhoz írt leveléből idézve, eljutott a szertartás céljához, vagyis megemlékezni azokról a helybeli hívekről, akiket ártatlanul meghurcoltak, ötévi kényszermunkára vittek. A szentírásból nt. Deák Bálint olvasott fel, nt. Walter Sinn lelkipásztor németül és magyarul elmondott igehirdetésében megemlékezett arról a mintegy 70 ezer ártatlan emberről, akiket 1945 januárjában kényszermunkára hurcoltak, embertelen körülmények között dolgozva, minimális orvosi ellátás mellett gyenge minőségű, hiányos élelmezéssel, kemény hidegben is dolgoztattak. Az elhurcoltaknak mintegy 15%-a soha nem térhetett haza, jeltelen tömegsírokban nyugszanak. A hazajötteket egész életükön végigkísérte a kényszermunkán szerzett betegségük. Az ötévi megpróbáltatás után a hazatértek közül az akkori rezsim több mint 43 ezer személy politikai üldözését kezdte el. Istenben bizakodva hisszük, hogy népünkre nem vár újabb, hasonló megpróbáltatás – fejezte be igehirdetését nt. Walter Sinn szemlaki lelkipásztor.
Koszorúzás, felhívás egymás megbecsülésére
Az ökumenikus istentisztelet után a hívek, a vendégek, az elöljárók és a lelkészek átvonultak a Simonyiak Házának az udvarán álló Deportáltak Emlékművéhez, ahol Szívós László programvezető köszöntötte az egybegyűlteket. Amint kifejtette, nyolcadik alkalommal jöttek el megemlékezni azokról az ősökről, akik nálunk, mai embereknél sokkal erősebbek, edzettebbek voltak, ha a többségük kibírta az embertelen megpróbáltatásokat. Ha rájuk gondolunk, azt is megállapíthatjuk: ha minket, mai kényelmes embereket deportálnának hasonló körülmények között, talán senki nem élné túl. Mert mai világunkat a passzivitás és az érdektelenség jellemzi.
Hogy miért is hurcolták el az embereket 71 évvel ezelőtt, arra a Nyugati Jelenben napvilágot látott, A Bánság története című írásból olvasott fel egy részletet. „A kényszermunkát Sztálin rendelte el a kollektív bűnösség elve alapján, amit a nácik is, de a szovjet hatalom is nagy becsben tartott. Ugyanakkor a Román Kormány, de a nyugati hatalmak sem tettek semmit ellene. Az angol külügyminisztériumból származó nyilatkozat az akkori miniszterelnöktől Churchilltől származik: semmi kifogása nincs az ellen, hogy Romániából több tízezer németet vagy svábot oroszországi bányamunkára hurcoljanak, noha ez akkor is, most is az emberiség elleni bűntettnek számít, ezért elévülhetetlen.
Tehát mi nem vagyunk passzívak, érdektelenek, mert legalább az áldozatok kegyeletére emelt emlékműnél minden évben megemlékezünk az elhurcoltakra.
Ezt követően Brittich Erzsébet felolvasta egyik kisjenői deportáltnak a versét.
Haász Tibor polgármester beszédében örömének adott hangot, amiért a megemlékezésen az iskolaigazgatóval együtt több pedagógus, de diák is jelen van, ami azt a reményt táplálja, hogy az egykori honfitársaink drámájának a történetét továbbadják a jövő generációknak is, nehogy ehhez hasonló még valamikor megtörténhessen.
Nt. Walter Sinn magyarul köszöntötte a még élő két deportáltat, majd a témához kapcsolódó német verset olvasott fel. Utána újra Brittich Erzsébet olvasott fel egy deportált által írt költeményt. Ft. Hegedűs János plébános az Oroszországban elhunyt 13 áldozatra emlékeztető kopjafákat olyan szent helyeknek nevezte, amelyek nem csak az áldozatok, hanem az emberi kegyetlenség emlékei is. Éppen ezért, e hely felhívás a szeretetre, a békére és egymás megbecsülésére. Indítványára együtt imádkoztak mindazokért, akikért állították az emlékművet, majd megszentelte azt, illetve a 13 kopjafát. Miután nt. Deák Bálint magyarul, nt. Walter Sinn németül olvasott fel a szentírásból, a Matyelka Mária karnagy által betanított templomkórus németül énekelte a deportáltak Krivojrog kezdetű indulóját, s eközben Contraş Magdolna, Brittich Erzsébet közreműködésével megkoszorúzta az emlékművet. Utánuk Haász Tibor polgármester és Szabó Attila iskolaigazgató helyezték el a kegyelet koszorúit, illetve a hívek és a hozzátartozók a virágaikat. Megható volt látni, amint az iskolások minden kopjafát megkoszorúztak, gyertyát gyújtottak mellettük.
Contraş Magdolna megindulva mondott köszönetet a bensőséges megemlékezésért, de előrehaladott kora miatt szomorúan jegyezte meg: talán számára ez volt az utolsó alkalom.
A meghatóan családias megemlékezés az iskola egyik tantermében adott szeretetvendégséggel, baráti beszélgetéssel zárult.
Balta János. Nyugati Jelen (Arad)
2017. február 6.
Simonyifalván az elhurcoltakra emlékeztek
72 év után is szomorú az emlékezés! Ez lehetne a mottója annak a megemlékezésnek, amelyet Simonyifalván tartottak, immár hagyományosan minden évben. Február 5-én, vasárnap a katolikus templomban megtartott ökomenikus istentiszteleten ft. Hegedűs János helybeli plébános, nt. Deák Bálint Sándor helyi evangélikus-lutheránus lelkész, valamint nt. Walther Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész együtt imádkoztak a Szovjetunióba elhurcolt német nemzetiségű falubeliekért. Az igehirdetés után a szemlaki lelkész német nyelven is szólt az egybegyűltekhez. Közösen imádkoztak a tavaly elhunyt Kontrás Magdolna lelki üdvéért, aki eddig minden évben jelen volt Simonyifalván, az Arad megyei Elhurcoltak Szövetségének elnökeként. Ugyancsak hiányzott a szemlaki Tóth Éva néni is, aki túlélőként sokszor jelen volt ezen a megemlékezésen. Őt az elmúlt héten temették.
A szertartás után a hívek együtt átmentek a Simonyiak Háza udvarán levő emlékműhöz, amelyet megszentelt a plébános úr. Haász Tibor polgármester rövid köszöntőjében elmondta: sikerült az emlékezés eszméjét átadni a fiataloknak, hiszen évről évre egyre több gyermek vesz részt ezen a szomorú eseményen, ami a helyi pedagógusok érdeme. Brittich Erzsébet felolvasta az erre az alkalomra írt versét, majd közösen németül énekelték az elhurcoltak himnuszát.
Az emlékműre koszorút helyezett Haász Tibor és Parasca Teodor a tőzmiskei önkormányzat részéről, Brittich Erzsébet a leszármazottak és az Elhurcoltak Egyesülete nevében és Péter Dalma a Simonyi Imre Általános Iskola részéről. Gyertyagyújtás után az iskolában szeretetvendégség várta a vendégeket és a híveket, akik régi ismerősökként beszélgettek tovább, felelevenítve személyes élményeiket erről a kegyetlen eseményről.
Péter Dalma
Nyugati Jelen (Arad)
72 év után is szomorú az emlékezés! Ez lehetne a mottója annak a megemlékezésnek, amelyet Simonyifalván tartottak, immár hagyományosan minden évben. Február 5-én, vasárnap a katolikus templomban megtartott ökomenikus istentiszteleten ft. Hegedűs János helybeli plébános, nt. Deák Bálint Sándor helyi evangélikus-lutheránus lelkész, valamint nt. Walther Sinn szemlaki evangélikus-lutheránus lelkész együtt imádkoztak a Szovjetunióba elhurcolt német nemzetiségű falubeliekért. Az igehirdetés után a szemlaki lelkész német nyelven is szólt az egybegyűltekhez. Közösen imádkoztak a tavaly elhunyt Kontrás Magdolna lelki üdvéért, aki eddig minden évben jelen volt Simonyifalván, az Arad megyei Elhurcoltak Szövetségének elnökeként. Ugyancsak hiányzott a szemlaki Tóth Éva néni is, aki túlélőként sokszor jelen volt ezen a megemlékezésen. Őt az elmúlt héten temették.
A szertartás után a hívek együtt átmentek a Simonyiak Háza udvarán levő emlékműhöz, amelyet megszentelt a plébános úr. Haász Tibor polgármester rövid köszöntőjében elmondta: sikerült az emlékezés eszméjét átadni a fiataloknak, hiszen évről évre egyre több gyermek vesz részt ezen a szomorú eseményen, ami a helyi pedagógusok érdeme. Brittich Erzsébet felolvasta az erre az alkalomra írt versét, majd közösen németül énekelték az elhurcoltak himnuszát.
Az emlékműre koszorút helyezett Haász Tibor és Parasca Teodor a tőzmiskei önkormányzat részéről, Brittich Erzsébet a leszármazottak és az Elhurcoltak Egyesülete nevében és Péter Dalma a Simonyi Imre Általános Iskola részéről. Gyertyagyújtás után az iskolában szeretetvendégség várta a vendégeket és a híveket, akik régi ismerősökként beszélgettek tovább, felelevenítve személyes élményeiket erről a kegyetlen eseményről.
Péter Dalma
Nyugati Jelen (Arad)
2017. augusztus 8.
Esőfelhők dacára is sikerre vitték a programot
Háromnapos szórakozás, jókedv Simonyifalván
Péntektől vasárnapig szervezték meg a Simonyifalvi Napok idei rendezvénysorozatát. Pénteken 20 órától a kultúrotthonban szervezett nyugdíjas-találkozó több mint száz résztvevőjét a terített asztaloknál Haász Tibor polgármester és Teodor Parasca alpolgármester köszöntötte, a rendezvényen részt vettek az önkormányzati tisztségviselők, községi tanácsosok is. A nyugdíjasoknak a nagyváradi MM Pódiumszínház három tagja operett-slágerekkel, magyar nótákkal kedveskedett. Vacsora közben a feketegyarmati Gyarmat Band hallgatókat, vacsora után talpalávalót húzott számukra hajnali 2 óráig. A fiataloknak 22 órától szabadtéri diszkót szerveztek az iskolaudvaron.
Táborzáró-értékelő, koncert
A szombati program a kultúrotthonban 15.30 órától a nt. Deák Bálint evangélikus-lutheránus lelkipásztor által elmondott fohásszal indult, majd az apatelki gyermektáborban tanult legújabb zeneszámokat játszották el, énekelve a színpadon a gyermekek. Brittich Erzsébet képzőművész értékelte, mutatta be a táborozás idején a maga irányításával készült rajzokat, festményeket és agyagtárgyakat. A kultúrotthon falára akasztott rajzokat és festményeket a két és fél éves óvodásoktól a hetedikes iskolásokig minden táborlakó a saját ötlete szerint készítette. Rajzoltak, csendéleteket, akvarelleket készítettek, sőt néhányan akrill-festéssel, tollrajzzal is próbálkoztak. A képzőművész elismeréssel beszélt a gyermekek igyekezetéről, kiemelve a VI. osztályosok által festetett virág-csendéleteket, de az V. osztályosok gyümölcs-csendéletei is figyelemre méltók. A hetedikesek már portrékat is készítettek, a kiállított három munkában az arcnak a különböző vonásait ábrázolták. Az agyagozáshoz, vagyis a kerámiakészítéshez a gyermekek előbb lerajzolták, mit is akarnak megformázni. Egyébként az agyagozás során sok, igen érdekes munka készült, amelyeknek egy részét kifestették.
Tulajdonképpen minden gyermek dicséretet érdemelne az igyekezetéért, de ösztönzésképpen is dicséretet nyújtott át Borbély Alexandrának. Illyés Mártonnak, Sztanovcsák Rékának, Zalai Mártonnak, Szilágyi Elizának, Gazsó Hortenziának és Csák Péternek. III. díjat kapott Zalai László, II. díjat Bier Viktória, I. díjat vehetett át Sebők Alíz.
Az újabb gitározás és éneklés után nt. Deák Bálint lelkipásztor elismeréssel beszélt a gyermekek munkáiról, de a zenetanulásban érzékelhető fejlődésükről is, hiszen manapság Simonyifalván és környékén 40-50 gyermek gitározik. Abban a reményben zárta mondanivalóját, hogy a továbbiakban is meg tudják majd szervezni az egyhetes apatelki tábort, ahol a gyermekek a kikapcsolódás mellett képzőművészeti, de zenei képzésben is fejleszthetik tudásukat, tehetségüket. A július utolsó hetében megszervezett apatelki gyermektáborban a program reggelente áhítattal kezdődött délelőtt a 30 gyermek számára kézműves foglalkozás, vagyis rajzolás, festés és agyagozás zajlott Brittich Erzsébet képzőművész vezetésével. Délutánonként gitártanulás zajlott a haladók számára Deák Andrea tiszteletes asszony vezetésével, a kezdő gitárosokat jómaga tanította. Megköszönte a tábori munkában közreműködött felnőttek munkáját, a szülők támogatását, a táborzáró rendezvény közös imával zárult.
A Bethlen Gábor Alap támogatásával, a szülők hozzájárulásával zajlott táborozáson a gyermekeknek a lelkipásztor édesanyja és egy pankotai hívő asszony főzött. Mindnyájuknak köszönetet mondott, a gyermekeknek további áldásokban gazdag vakációt kívánt.
Színes néptáncgála
A szabadtéri színpadról 16.30 órakor az ezúttal is lezserül öltözött, vérbő humoráról ismert Szívós László köszöntötte a gyülekező gomolyfelhők dacára megjelent nézősereget, majd bekonferálta a néptáncgála első fellépőjét, a kisperegi Napraforgót. Annak 5 párja Molnár Csaba koreográfiájára, Pop Regina vezetésével kalocsai táncokat mutatott be vastaps közepette. Utánuk a majláthfalvi Százszorszép néptánccsoport Orbán László koreográfiájára, Halál Endre vezetésével tetszetős széki táncokkal örvendeztette meg a közönséget, az Erdőhegyi Általános Iskola néptánccsoportjának 8 párja Kiss Csilla vezetésével, Szilágyi András koreográfiájára ígéretesen adta elő a dél-alföldi táncát. A továbbiakban a házigazdák, a Leveles néptáncsoport 5 párja vastaps közepette ropta magyarpalatkai táncát. Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoport Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára lendületes kalocsai táncot adott elő, nagy sikerrel. Hasonló fogadtatást kapott a zimándújfalui Kankalin csoport vajdaszentiványi tánca, amit Ménesi Melinda vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára adtak elő. Utánuk a simonyifalvi Leveles 6 párjának a szatmári táncát, majd a Péter Anikó által betanított, ugyancsak helybeli Levelecske 8 párjának a marosszéki táncát ünnepelte a közönség. A majláthfalvi Százszorszép szatmári, illetve az ágyai Tőzike lendületes palóc tánca után következett a néptáncgála csattanója, a helybeli Leveles által eredeti szerelésben előadott, látványos kalotaszegi tánca. Az amúgy is színes néptánc-műsor vidám hangulatához nagyban hozzájárult az ötletes, főként székely-vicceken alapuló tréfás beszólások sorozata Szívós László részéről, aki a szervezők nevében minden fellépő csoportnak részvételi oklevelet is adott.
Köszöntők, sztárvendégek
A néptáncműsor végén, az első sztárvendég fellépése előtt a színpadra kérték Haász Tibor polgármestert és vendégeit. A polgármester üdvözölte a közönséget, köszöntötte Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, parlamenti képviselőt; Andresz József vingai és majláthfalvi alpolgármestert; Petre Dumbravă tanácsost; Péter Dalmát, az iskola és a kultúrotthon igazgatóját, valamint Csernus Gábor gazdasági szervezőt. Köszönetet mondott mindazoknak, akik a nagy hőségben is részt vettek a szervezésben, illetve a falunapok sikeres lebonyolításában. Miután mindenkinek jó szórakozást kívánt, átadta a szót Faragó Péter parlamenti képviselőnek, aki nagy szeretettel és tisztelettel üdvözölte az egybegyűlteket, köszönetet mondott a meghívásért, örömének adott hangot, amiért idén is részt vehet a Simonyifalvi Napokon, amely évről évre a megye egyik legjobb magyar rendezvényének számít.
Végszavaiban gratulált a szervezőknek, akik több hetes munkával hozzájárultak az idei Simonyifalvi Napok hagyományos sikeréhez, majd minden jelen lévőnek jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást kívánt.
A nap további részében Vastag Csaba angolul, illetve magyarul előadott világslágerekkel szórakoztatta a közönséget egy órán át. Utána a Thomassy Party Band együttes következett, amely közel négyórás, fergeteges táncritmust diktált éjfél utánig, majd kezdődött szabadtéri diszkó hajnali 5 óráig.
Vasárnapi levezető
Vasárnap a helybeli katolikus templomban 10 órakor kezdődött az ökumenikus istentisztelet, utána Haász Tibor polgármestert és Teodor Parasca alpolgármester megkoszorúzták a Simonyiak Házán lévő emléktáblát, illetve az udvaron lévő Elhurcoltak Emlékművét. Az emlékműnél beszédet mondott a simonyifalvi gyökerű Hévizi Róbert békésszentandrási önkormányzati képviselő.
17 órától 4 csapat részvételével szervezték meg a futball-villámtornát, amit Tőzmiske csapata nyert meg. Az iskolások tervezett délutáni programja a nagy eső miatt elmaradt, 22 órától azonban sor került a 3+2 Együttes élő koncertjére, amely után éjfélkor parádés tűzijátéknak örvendhettek a résztvevők, akik az újra elszabaduló eső miatt hazamentek.
A vasárnapi esők dacára a háromnapos rendezvény igen jó hangulatban zajlott le, sikeréért köszönet a támogatásért az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjának, Tőzmiske Község Polgármesteri Hivatalának és Tanácsának, az RMDSZ Arad megyei szervezetének, a Schmiedfild Fereme vállalatnak, a Simonyi Imre Általános Iskolának, illetve mindazoknak, akik a munkájukkal járultak hozzá a rendezvény zökkenőmentes lebonyolításához, öregbítve a simonyifalvi vendéglátás hírnevét.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)
Háromnapos szórakozás, jókedv Simonyifalván
Péntektől vasárnapig szervezték meg a Simonyifalvi Napok idei rendezvénysorozatát. Pénteken 20 órától a kultúrotthonban szervezett nyugdíjas-találkozó több mint száz résztvevőjét a terített asztaloknál Haász Tibor polgármester és Teodor Parasca alpolgármester köszöntötte, a rendezvényen részt vettek az önkormányzati tisztségviselők, községi tanácsosok is. A nyugdíjasoknak a nagyváradi MM Pódiumszínház három tagja operett-slágerekkel, magyar nótákkal kedveskedett. Vacsora közben a feketegyarmati Gyarmat Band hallgatókat, vacsora után talpalávalót húzott számukra hajnali 2 óráig. A fiataloknak 22 órától szabadtéri diszkót szerveztek az iskolaudvaron.
Táborzáró-értékelő, koncert
A szombati program a kultúrotthonban 15.30 órától a nt. Deák Bálint evangélikus-lutheránus lelkipásztor által elmondott fohásszal indult, majd az apatelki gyermektáborban tanult legújabb zeneszámokat játszották el, énekelve a színpadon a gyermekek. Brittich Erzsébet képzőművész értékelte, mutatta be a táborozás idején a maga irányításával készült rajzokat, festményeket és agyagtárgyakat. A kultúrotthon falára akasztott rajzokat és festményeket a két és fél éves óvodásoktól a hetedikes iskolásokig minden táborlakó a saját ötlete szerint készítette. Rajzoltak, csendéleteket, akvarelleket készítettek, sőt néhányan akrill-festéssel, tollrajzzal is próbálkoztak. A képzőművész elismeréssel beszélt a gyermekek igyekezetéről, kiemelve a VI. osztályosok által festetett virág-csendéleteket, de az V. osztályosok gyümölcs-csendéletei is figyelemre méltók. A hetedikesek már portrékat is készítettek, a kiállított három munkában az arcnak a különböző vonásait ábrázolták. Az agyagozáshoz, vagyis a kerámiakészítéshez a gyermekek előbb lerajzolták, mit is akarnak megformázni. Egyébként az agyagozás során sok, igen érdekes munka készült, amelyeknek egy részét kifestették.
Tulajdonképpen minden gyermek dicséretet érdemelne az igyekezetéért, de ösztönzésképpen is dicséretet nyújtott át Borbély Alexandrának. Illyés Mártonnak, Sztanovcsák Rékának, Zalai Mártonnak, Szilágyi Elizának, Gazsó Hortenziának és Csák Péternek. III. díjat kapott Zalai László, II. díjat Bier Viktória, I. díjat vehetett át Sebők Alíz.
Az újabb gitározás és éneklés után nt. Deák Bálint lelkipásztor elismeréssel beszélt a gyermekek munkáiról, de a zenetanulásban érzékelhető fejlődésükről is, hiszen manapság Simonyifalván és környékén 40-50 gyermek gitározik. Abban a reményben zárta mondanivalóját, hogy a továbbiakban is meg tudják majd szervezni az egyhetes apatelki tábort, ahol a gyermekek a kikapcsolódás mellett képzőművészeti, de zenei képzésben is fejleszthetik tudásukat, tehetségüket. A július utolsó hetében megszervezett apatelki gyermektáborban a program reggelente áhítattal kezdődött délelőtt a 30 gyermek számára kézműves foglalkozás, vagyis rajzolás, festés és agyagozás zajlott Brittich Erzsébet képzőművész vezetésével. Délutánonként gitártanulás zajlott a haladók számára Deák Andrea tiszteletes asszony vezetésével, a kezdő gitárosokat jómaga tanította. Megköszönte a tábori munkában közreműködött felnőttek munkáját, a szülők támogatását, a táborzáró rendezvény közös imával zárult.
A Bethlen Gábor Alap támogatásával, a szülők hozzájárulásával zajlott táborozáson a gyermekeknek a lelkipásztor édesanyja és egy pankotai hívő asszony főzött. Mindnyájuknak köszönetet mondott, a gyermekeknek további áldásokban gazdag vakációt kívánt.
Színes néptáncgála
A szabadtéri színpadról 16.30 órakor az ezúttal is lezserül öltözött, vérbő humoráról ismert Szívós László köszöntötte a gyülekező gomolyfelhők dacára megjelent nézősereget, majd bekonferálta a néptáncgála első fellépőjét, a kisperegi Napraforgót. Annak 5 párja Molnár Csaba koreográfiájára, Pop Regina vezetésével kalocsai táncokat mutatott be vastaps közepette. Utánuk a majláthfalvi Százszorszép néptánccsoport Orbán László koreográfiájára, Halál Endre vezetésével tetszetős széki táncokkal örvendeztette meg a közönséget, az Erdőhegyi Általános Iskola néptánccsoportjának 8 párja Kiss Csilla vezetésével, Szilágyi András koreográfiájára ígéretesen adta elő a dél-alföldi táncát. A továbbiakban a házigazdák, a Leveles néptáncsoport 5 párja vastaps közepette ropta magyarpalatkai táncát. Utánuk az ágyai Tőzike néptánccsoport Erdős Márta vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára lendületes kalocsai táncot adott elő, nagy sikerrel. Hasonló fogadtatást kapott a zimándújfalui Kankalin csoport vajdaszentiványi tánca, amit Ménesi Melinda vezetésével, Nagy Rozália és Haász Endre koreográfiájára adtak elő. Utánuk a simonyifalvi Leveles 6 párjának a szatmári táncát, majd a Péter Anikó által betanított, ugyancsak helybeli Levelecske 8 párjának a marosszéki táncát ünnepelte a közönség. A majláthfalvi Százszorszép szatmári, illetve az ágyai Tőzike lendületes palóc tánca után következett a néptáncgála csattanója, a helybeli Leveles által eredeti szerelésben előadott, látványos kalotaszegi tánca. Az amúgy is színes néptánc-műsor vidám hangulatához nagyban hozzájárult az ötletes, főként székely-vicceken alapuló tréfás beszólások sorozata Szívós László részéről, aki a szervezők nevében minden fellépő csoportnak részvételi oklevelet is adott.
Köszöntők, sztárvendégek
A néptáncműsor végén, az első sztárvendég fellépése előtt a színpadra kérték Haász Tibor polgármestert és vendégeit. A polgármester üdvözölte a közönséget, köszöntötte Faragó Péter RMDSZ megyei elnököt, parlamenti képviselőt; Andresz József vingai és majláthfalvi alpolgármestert; Petre Dumbravă tanácsost; Péter Dalmát, az iskola és a kultúrotthon igazgatóját, valamint Csernus Gábor gazdasági szervezőt. Köszönetet mondott mindazoknak, akik a nagy hőségben is részt vettek a szervezésben, illetve a falunapok sikeres lebonyolításában. Miután mindenkinek jó szórakozást kívánt, átadta a szót Faragó Péter parlamenti képviselőnek, aki nagy szeretettel és tisztelettel üdvözölte az egybegyűlteket, köszönetet mondott a meghívásért, örömének adott hangot, amiért idén is részt vehet a Simonyifalvi Napokon, amely évről évre a megye egyik legjobb magyar rendezvényének számít.
Végszavaiban gratulált a szervezőknek, akik több hetes munkával hozzájárultak az idei Simonyifalvi Napok hagyományos sikeréhez, majd minden jelen lévőnek jó szórakozást, kellemes kikapcsolódást kívánt.
A nap további részében Vastag Csaba angolul, illetve magyarul előadott világslágerekkel szórakoztatta a közönséget egy órán át. Utána a Thomassy Party Band együttes következett, amely közel négyórás, fergeteges táncritmust diktált éjfél utánig, majd kezdődött szabadtéri diszkó hajnali 5 óráig.
Vasárnapi levezető
Vasárnap a helybeli katolikus templomban 10 órakor kezdődött az ökumenikus istentisztelet, utána Haász Tibor polgármestert és Teodor Parasca alpolgármester megkoszorúzták a Simonyiak Házán lévő emléktáblát, illetve az udvaron lévő Elhurcoltak Emlékművét. Az emlékműnél beszédet mondott a simonyifalvi gyökerű Hévizi Róbert békésszentandrási önkormányzati képviselő.
17 órától 4 csapat részvételével szervezték meg a futball-villámtornát, amit Tőzmiske csapata nyert meg. Az iskolások tervezett délutáni programja a nagy eső miatt elmaradt, 22 órától azonban sor került a 3+2 Együttes élő koncertjére, amely után éjfélkor parádés tűzijátéknak örvendhettek a résztvevők, akik az újra elszabaduló eső miatt hazamentek.
A vasárnapi esők dacára a háromnapos rendezvény igen jó hangulatban zajlott le, sikeréért köszönet a támogatásért az Arad Megyei Tanács Kulturális Központjának, Tőzmiske Község Polgármesteri Hivatalának és Tanácsának, az RMDSZ Arad megyei szervezetének, a Schmiedfild Fereme vállalatnak, a Simonyi Imre Általános Iskolának, illetve mindazoknak, akik a munkájukkal járultak hozzá a rendezvény zökkenőmentes lebonyolításához, öregbítve a simonyifalvi vendéglátás hírnevét.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)