Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
De Man, Paul
1 tétel
2011. április 6.
Az irónia védelmében
Óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától!
Néhány nap alatt két ízben is szembesültem azzal, hogy komor politikusok, sótlan diplomaták, értetlen kormányszakértők és a hozzájuk csapódott újságírók az eiron és az alazon, az ironizáló agyafúrt kópé és az ostoba fickó azonnali elítélését követelték, illetve elhangzott az irónia azonnali mellőzésének a parancsa is
Az első eset szombaton Kolozsvárt esett. A második hétfőn, amikor a Boc-kormány gazdasági eredményeit elemző műsorvezetőre, aki dicshimnuszba öltöztette kritikáját, ráadásul a képernyőn is feltűnt egy kétértelmű szöveg, betelefonált a műsorba a miniszterelnök tanácsadója. Ne ironizáljanak a tévék! – rendelte el. Az iróniát a továbbiakban kínosan kerülő másfél órás beszélgetés így vált igazán ironikussá és növesztette szinte elviselhetetlenné azokat a szigorú tényeket, amelyeket a hazai gazdaságról szárazon sorjázott.
De foglalkozzunk inkább a szombati történésekkel! A Szövetségi Képviselők tanácsának ülésén Lakatos Péter kitalált egy kilenc év múlva született Wikileaks-iratot, és idézett is abból: „Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát arra, az SZDP legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház”.
Ekkor a magyar nagykövet, a kolozsvári és a csíkszeredai magyar főkonzul kivonult a teremből. A Lakatos Péter fejét követelő újságírók értesülése szerint a diplomaták az Orbán-kormány bírálata miatt hagyták el az SZKT munkálatait.
Noha nem értek egyet Lakatos Péterrel – Kelemen Hunornak nem Orbán Viktor, hanem az erdélyi, és főként a szórványmagyarság tartozik köszönettel a nacionalista szellem palackban való tartása miatt –, iróniáját értékelem. Akkor is, ha az nem féltétlenül eironra vall, mert az ironikus politikus föltétlen hasznosabb, mint a cinikus vagy a humortalan. És utóbbiak vannak fölényes túlsúlyban. Gúnyoros politikusok néznek le, és nem ránk, hanem minket.
Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)veszésben érintett maga az ironizáló személy is. Keserű humora nem csata- hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik. Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben.
Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk – írja De Man is.
Ugyan a hatalom megrészegít, s e kábultság galádságra is hajlamosít. Erre figyelmeztette egy pedagógus kedden a miniszterelnöki tanácsadót, aki az általa inkriminált műsorban továbbra is védte álláspontját és követelte az iróniastop betartását. Ion Luca Caragiale karcolatait küldte az élces tanár az érces miniszterelnöknek ajándékba, azzal az ajánlással, hogy gondolkodjon el a kormányfő azon, milyen groteszk is lenne, ha az iróniát éppen száz évvel Jankó bá halála után, a következő választások évében száműznék e szomorú országból.
Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyoltaké, hogy a Caragiale szájából kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. A tisztára piszkos ügyeken.
Én pedig Mikszáth Kálmán parlamenti beszámolóit ajánlom szeretettel vezetőknek és vezetetteknek, no meg azt tanácsolom, hogy óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától! Az ilyen ember fél. Így hát félember.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)
Óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától!
Néhány nap alatt két ízben is szembesültem azzal, hogy komor politikusok, sótlan diplomaták, értetlen kormányszakértők és a hozzájuk csapódott újságírók az eiron és az alazon, az ironizáló agyafúrt kópé és az ostoba fickó azonnali elítélését követelték, illetve elhangzott az irónia azonnali mellőzésének a parancsa is
Az első eset szombaton Kolozsvárt esett. A második hétfőn, amikor a Boc-kormány gazdasági eredményeit elemző műsorvezetőre, aki dicshimnuszba öltöztette kritikáját, ráadásul a képernyőn is feltűnt egy kétértelmű szöveg, betelefonált a műsorba a miniszterelnök tanácsadója. Ne ironizáljanak a tévék! – rendelte el. Az iróniát a továbbiakban kínosan kerülő másfél órás beszélgetés így vált igazán ironikussá és növesztette szinte elviselhetetlenné azokat a szigorú tényeket, amelyeket a hazai gazdaságról szárazon sorjázott.
De foglalkozzunk inkább a szombati történésekkel! A Szövetségi Képviselők tanácsának ülésén Lakatos Péter kitalált egy kilenc év múlva született Wikileaks-iratot, és idézett is abból: „Orbán Viktor a holland-magyar focimeccsre sietve elfelejtette megköszönni Kelemen Hunornak, hogy rá tudta venni Victor Pontát arra, az SZDP legalább egy képviselője ne szavazza meg a parlamentben a magyarországi vezetőket nacionalista nyilatkozataik miatt elítélő határozatot, így azt nem fogadta el a képviselőház”.
Ekkor a magyar nagykövet, a kolozsvári és a csíkszeredai magyar főkonzul kivonult a teremből. A Lakatos Péter fejét követelő újságírók értesülése szerint a diplomaták az Orbán-kormány bírálata miatt hagyták el az SZKT munkálatait.
Noha nem értek egyet Lakatos Péterrel – Kelemen Hunornak nem Orbán Viktor, hanem az erdélyi, és főként a szórványmagyarság tartozik köszönettel a nacionalista szellem palackban való tartása miatt –, iróniáját értékelem. Akkor is, ha az nem féltétlenül eironra vall, mert az ironikus politikus föltétlen hasznosabb, mint a cinikus vagy a humortalan. És utóbbiak vannak fölényes túlsúlyban. Gúnyoros politikusok néznek le, és nem ránk, hanem minket.
Az ironizáló embert pedig éppen az különbözteti meg a gúnyolódótól, hogy ő nem felülről, kívülről ítélt, az (érték)veszésben érintett maga az ironizáló személy is. Keserű humora nem csata- hanem segélykiáltás, s mivel az iróniája csak akkor hat, ha hallgatósága egyvalamit ért, ha ő mást mond, illetve mást, ha ő egyvalamit, közösségi cselekvéssé válik. Paul De Man, az amerikai dekonstrukció fő képviselője állapította meg, hogy az az irónia performatív funkcióval is rendelkezik: vigasztal, ígér, felment, és ami a legfontosabb: a kételyek egész sorát indítja el az elménkben.
Az irónia katalizátora a haladó gondolkodást megelőző kétkedésnek, amely az állandóan változó világban a demokratikus politikai gondolkodás előfeltétele is. Ezért nincs különösebb okunk arra, hogy az iróniát büntessük, irtsuk vagy betiltsuk. Nincs okunk arra, hogy a kételkedés végtelenbe vivő folyamatát bármikor is megszakítsuk – írja De Man is.
Ugyan a hatalom megrészegít, s e kábultság galádságra is hajlamosít. Erre figyelmeztette egy pedagógus kedden a miniszterelnöki tanácsadót, aki az általa inkriminált műsorban továbbra is védte álláspontját és követelte az iróniastop betartását. Ion Luca Caragiale karcolatait küldte az élces tanár az érces miniszterelnöknek ajándékba, azzal az ajánlással, hogy gondolkodjon el a kormányfő azon, milyen groteszk is lenne, ha az iróniát éppen száz évvel Jankó bá halála után, a következő választások évében száműznék e szomorú országból.
Bizarr és lelketlen intézkedés lenne, hiszen Kelet-Európa népe rendszerint akkor nevet, amikor rosszul megy sora. Nem a mi hibánk, hanem a kigúnyoltaké, hogy a Caragiale szájából kibukkanó poénokon immár folyamatosan nevetünk másfél évszázada. A tisztára piszkos ügyeken.
Én pedig Mikszáth Kálmán parlamenti beszámolóit ajánlom szeretettel vezetőknek és vezetetteknek, no meg azt tanácsolom, hogy óvakodjunk azoktól a politikusoktól és újságíróktól, akik őrizkednek az iróniától! Az ilyen ember fél. Így hát félember.
Ambrus Attila
Új Magyar Szó (Bukarest)