Nagybányán a Németh László középiskola végzős diákjai jún. 10-én ballagtak. Böndi Gyöngyike képviselő elmondta, hogy 1989-ben csak egy fél magyar XII. osztály létezett a városban, most pedig négy. Ludescher István alpolgármestere kifejtette, hogy az RMDSZ megteremtette annak a lehetőségét, hogy szinte minden területen itthon a szülőföldön, anyanyelven tanulhasson mindenki. Dávid Erzsébet főtanfelügyelő-helyettes, Vlaicu Zsuzsa igazgató és Czumbil Csaba aligazgató búcsúszavai után okleveleket adtak át a legkiválóbb tanulóknak. /Farkas E. Zoltán: Újra ballagtak az érettségiző Németh Lászlós diákok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 14./

Dávid Erzsébet főtanfelügyelő-helyettes a Máramaros megyei magyar nyelvű oktatásról kifejtette, hogy a tanévet jó esélyekkel indítják. Szinérváralján önálló épületben fog zajlani az óvodai és az I-VIII. osztályos magyar nyelvű oktatás, ezt ő harcolta ki. Emellett nagyon sok olyan helyen indul be a fakultatív magyar nyelvű oktatás, ahol eddig még nem volt, mint például: Tőkésen, Borsabányán, Nagybocskón, Veresmarton. A nagybányai Németh László Gimnáziumban csak három kilencedik osztály indul. Négy osztályt engedélyeztek, de nagyon sok gyereknek nem sikerült a képességvizsgája. A Leöwey Klára Gimnáziumban csak egy osztályt kértek, az be is indult. /Tamási Attila: Tanévkezdés előtti számvetés. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), szept. 17./

Elkezdődtek a Németh László Napok Nagybányán. A már hagyományos rendezvénysorozattal a szervezők a város magyar tannyelvű gimnáziumának névadója emléke előtt kívánnak tisztelegni. Az április 29-e és május 9-e között zajló esemény nyitónapján az RMDSZ Nagybánya területi szervezetének Egyeztető Tanácsa a Máramaros megyei magyarnyelvű oktatás jelene és jövőjéről szervezett oktatási fórumot. Vitaindítók, előadók: Dávid Erzsébet főtanfelügyelő-helyettes, Szentgyörgyi Sándor megyei tanácsos. A Németh László Napok keretében lesz többek között Ki mit tud vetélkedő, József Attila irodalmi est és filmvetítés. /Németh László Napok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 30./

A tanév végét zárják a diákok. Dávid Erzsébet, Máramaros megye főtanfelügyelő-helyettese elmondta, hogy a megye két magyar líceumából /Németh László Gimnázium – Nagybánya és Leöwey Klára Líceum – Máramarossziget/ majdnem minden végzős egyetemre készül. Az előző években 80-90 %-os volt a bejutási arány. A Németh László Gimnázium bővítésre készül, díszterem, dokumentáció terem, tanterem és irodahelyiség építését tervezik. A Leöwey Klára Líceumban a belső felújításokon kívül a picét is felújították. /Hitter Ferenc: Év végi izgalmak az iskolában. = Gutinmelléki Friss Újság (Nagybánya), jún. 28./

Borbély Károly távközlési és informatikai miniszter az RMDSZ jelöltje a Hunyad megyei tanácselnöki tisztségre, döntött a Hunyad Megyei Képviselők Bővített Tanácsa. A Hunyad megyei tanácsosjelöltek listáját Burján Gergely, a dévai szervezet képviselője vezeti, őt Széll Lőrincz, a lupényi, Naszódi Andrea, a vajdahunyadi és Kacsó Roland, a petrozsényi szervezet képviselője követi. Hunyad megyében a 2002-es népszámlálási adatok szerint 4,8 százalékos a magyarság számaránya, azonban becslések szerint az elmúlt hat évben tovább csökkent a magyarság lélekszáma. A Hunyad Megyei Tanácsban csupán 2004-ig volt a magyarságnak képviselete, a négy évvel ezelőtti választásokon az RMDSZ-nek nem sikerült mandátumot szereznie. Vajdahunyadon Győrfi Jenő, Horváth Zoltán és Naszódi Géza, Petrozsényben pedig Wersánszki Eduárd, Tóth János és Varga Éva pályázik helyi tanácsosi mandátumra. Lupényban Széll Lőrincz a polgármesterjelölt, míg Benedekfi Dávid és Antal Amália a helyi döntéshozó testületbe szeretne bejutni. Déván Pogocsán Ferdinánd polgármesterjelöltet Karda Róbert és Makkai István követi a helyi tanácsosjelöltek listáján. Rangsorolták a megyei, illetve helyi tanácsosjelölteket Máramaros megyében is. Az RMDSZ Nagybánya területi szervezetének közgyűlésén a megyei tanácsosjelöltek között a következő sorrend alakult ki: Capusan Edit, Szentgyörgyi Sándor, Hitter Ferenc, Miklós Csaba, Dávid Erzsébet és Valdman István. A történelmi Máramaros területi szervezetének küldöttgyűlése Béres Ildikót és Debrovszky Károlyt jelölte megyei tanácselnökjelöltnek. Máramarosszigeten az RMDSZ színeiben Béres István László indul a polgármester-választáson, Sebestyén Magdolna. Aradon Bognár Levente polgármesterjelölt mellett Tóth Csaba, Pénzes Gyula, Faragó Péter, Cziszter Kálmán, Nagy Gizella és Túsz Ferenc szeretne bejutni a helyi tanácsba. Az aradi önkormányzatban jelenleg Bognár Levente alpolgármester mellett három tanácsos képviseli az RMDSZ-t. Pécskán a négy polgármesterjelölt közül Csepella Jánosnak sikerült megszerezni a legtöbb szavazatot. Fehér megyében Komáromi Attila az RMDSZ tanácselnökjelöltje, azonban a megyei tanácsosjelölt-listán csak második helyen szerepel, őt Köble Csaba előzi meg. /A szórványban is mandátumokat szerezne az RMDSZ. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 1./

Kós Károly szellemi örökségének újabb élesztése
Kántor Lajos: Kós Károly figyelmeztetései című írásában (Szabadság, 2013. február 9.) már második elismert írástudóként – s bizonyára nem utolsó hivatkozóként – megtisztelt azzal, hogy a 20. század „erdélyi mindeneséről” megírt monográfiámra utalt. Rendkívüli örömömre szolgált hozzászólása, mert a Kós-vitát egy politikai fogantatású, nem általam kezdeményezett polémia váltotta ki, de írásában legalább irodalmi jellegű érvek és források is elhangzottak. Mint a Korunk volt főszerkesztője, értő kézzel nyúlt az ügyben korábban megfogalmazott álláspontjához és az azt alátámasztó saját forrásához. Kós Károlynak Erdéllyel és a pesti közvéleménnyel kapcsolatos, 1912-ben megfogalmazott véleményét mára értendően, kissé talányos formában erősítette fel: „hát bizony, bizony…” Ezzel éppen az általa vizionált „kultúrharc” részévé téve. A rosszalló hümmögések ellenére megkockáztatom a válasz-hozzászólást, annak reményében, hogy ez nem minősül a belügynek – ez alatt nem a politikai fogalmat értem – tekintett témába való külső beavatkozásnak, s emiatt nem adok alapot újabb, ki tudja meddig fajulható, a láttatás-mód különbsége miatti belső kultúrdiplomáciai jegyzékváltáshoz.
Kántor Lajos hozzászólásának Kós Károly világrendjének, meggyőződésének, szellemiségének kiindulópontjait és azok lényegét kereső megállapításait tekintve, magam is hasonló gondolatokat fogalmaztam meg. Ezek közül kiemelem, felerősítem élete legmeghatározóbb elemét, Erdélyhez való kötődésének kiinduló és nyugvópontját, az eléggé ki nem hangsúlyozható hűsége jelenlétét. Alátámasztva számomra egyik legszebb, nem saját idézetemmel: „Körömszakadtig hűségesek kell legyünk szegény Erdélyünkhöz, nemhogy megtagadjuk – gyáva és önző könnyebbségért, kényelemért és – konjunktúráért, ami önmagunknak való ostoba hazugság.” (Kós Károly levele Babits Mihálynak. Sztána, 1938. szeptember 1.) Ennek az önvizsgálatra késztető, vagy egyenesen kényszerítő mondatnak a hatására adtam egyik munkámnak a Kós Károly, a hűség embere (életművázlat) címet (Bp., Lucidus Kiadó, 2008. Kisebbségkutatás könyvek sorozat). Ki kell térnem az életművel kapcsolatban már eddig többször alkalmazott egyik nem szabatos kifejezés használatára, amely visszaköszönt Kántor Lajos írásában: „hazatért”. Teljes szövegkörnyezetében: „Például az Erdélybe hasonlóképpen hazatért (kiemelés tőlem S. P.) Bánffy Miklóshoz fűződő kapcsolatával”. A kiemelt mondatrész megfogalmazása a mostani Bánffy-reneszánszban érthető, de nem találó. Kós András bácsi mindig erősen felindult, hogyha efféle kifejezést olvasott vagy hallott, majd édesapja sorsához igazítva, átfogalmazva, így használt: ő otthon maradt – ahogy 1919-ben, úgy 1944-ben is – teszem hozzá. Ilyen egyszerűen, magától értetődően, mint általában a nagy dolgok esetében.
Hozzászólása közben Kántor Lajos a témától eltérve, személyeskedve közli, hogy ő nem szeret „hozott anyagból” dolgozni, majd a Budapesti Hírlapban megjelent Kós Károly balázsfalvi levelére utalóan megjegyzi: „Sas Péter bizonyára a Benkő Samu kiadta Kós-beszélgetésekből tud az eseményről.” Születésemet illetően – ahogy ma divatosan mondják – „rosszkor voltam rossz helyen”, ezért nem lehettem 1911-ben Balázsfalván, s a nagy esemény egyik átélője sem oszthatta meg velem élményeit. Emiatt én forrásnak tekintem levélforma nevű írása mellett azt is, amit szerzője Benkő Samunak elmesélt. Annak dacára, hogy Kántor Lajos „rosszul (nagyon hiányosan) emlékezőket” emlegetett. A velem kapcsolatos – honnan tudhatna önmagától Kóssal (nota bene Erdéllyel) kapcsolatos dolgokról – típusú felvetése nagyon hasonló ahhoz, amikor a pestiek az erdélyiek magyar nyelvtudását csodálják. Szívesen elárulom mindenkinek, gyermekkoromban Kós Károly nevét a középiskolában sem hallottam, az őt személyesen ismerők erőfeszítései ellenére, ahogy régebben, ma sem része a magyarországi irodalmi kánonnak. Nagymamám, a háromszéki eredetű pákei Dávid Erzsébet gimnazista koromban adta oda olvasmányul a Varjunemzetséget. A nem egyszeri élménynek az lett a következménye, hogy a – Romániában betiltott – Kós-centenárium alkalmából az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi magyar kiadói részlegének egykori szerkesztője, Keresztesi Éva javaslatára kiadhattam a Kányádi Sándor egyik halhatatlan verssorát kölcsönző „Kőből fából házat… igékből várat” című válogatáskötetet (Bp., Magvető, 1983), többek között a megjelenése után hosszú évtizedekig nem publikált Kiáltó szó röplap Kós-fogalmazta szövegrészével. Már három évtizede megpróbáltam minden írását elolvasni – így a pesti lapban megjelent ominózus balázsfalvi levelet is – a témának idővel egy erdélyi kiadvány lett a végeredménye: A politikus Kós Károly (Bánffyhunyad, Pro Kalotaszeg, 2002).
Kós Károlynak Erdélyben betöltött helyét, szerepét, jelentőségét – Kántor Lajos szerint – „nem most kellene kideríteni”. Ha kiderítették volna önmaguknak, most vita sem lenne. Amennyiben monográfiám láttatás-módja nem felel meg, személyeskedő kritizálás helyett másikat kellett volna írni a „demokrácia” utóbbi közel negyed évszázada alatt. Egyik barátom magyarázata szerint – lelkiismeret-furdalásuk van –, de ezért ne velem próbálják minduntalan eljátszatni Aesopus A farkas és a bárány című meséjéből az utóbbi szerepét. Erről most ennyit. A napi politika aktualitásaira való célzások helyett a magyar nemzet egészének Erdélyben élő tagjai számára kellene a publicista Kós Károly mondataiban a jövővel összefüggő utalásokra rámutatni. A különböző időszakokból származó idézetek között nem lenne ellentmondás, izzadtságszagú magyarázatkísérlet. Írásainak kiváltó okát meghatározta azok időpontja, a korabeli körülmények, melyeket nem lehet a mából, utólag megítélni. Lássuk néhány, egymást követő évtizedben leírt jellegzetes, emblematikus megfogalmazását.
„Régi kötelékek szakadtak el a közelmúltan: országok és országok között, népek és népek között, – de magyar és magyar között is. Régi kötelékek pattantak el nemzeti gondolat és nemzetfenntartó nép között, és a mai napig ezek az elszakadt kötelékek újra össze nem kötődtek még.” (Tanulságok, 1921)
„Intellektusok, képzőművészek és írók, a frissek, a fiatalok, azok, akik előre néztek és láttak és akartak, és akik nem csupán enni és kérőzni születtek, de akik építők voltak, akiket örök keresőknek, mindig előretörőknek, mindig utat mutatóknak rendelt az ő kérlelhetetlen és megvesztegethetetlen sorsuk. Ezek mindnyájan keresték akkor azt, amit Ady Endre: azt a gondolatot, azt a pszichét, mely új életre ébreszti az ájulásra kárhozott magyar életet. És sokan ezek közül – tudom, hogy sokan, Erdélyben keresték akkor ezt a megváltó gondolatot.” (Erdélyi gondolat, 1930)
„Nem értem, miért kellene lemondania Erdély akármelyik népének nemzeti vágyairól, nemzete sorsának vállalásáról? Vagy talán lemondott-e egyetlen magyar is a magyarságáról, a magyar nemzettel való közösségi sorsvállalásról azért, mert erdélyinek mondta és vallotta magát és vállalta erdélyi sorsát is? S vajon Erdély fejedelmei nem tudatosan a közös magyar életet és jövendőt szolgálták-e akkor, amikor Erdélyország Magyarországtól külön, független állam volt?” (Válasz a Termés körkérdésére, 1943)
„Erdély letagadhatatlanul bizonyítéka a sors által ideparancsolt magyarság elhivatottságának. Bizonyítéka, mert európai civilizációt építeni és fejleszteni tudó nemzettársadalmat szervezett, és sajátosan magyar szellemű és jellegű európai keresztény kultúrát tudott teremteni a semmiből itt, tusakodó népek és kultúrák örök hadútjának kereszteződő pontján.” (Számadás, 1946)
„Az én szerény és talán naiv, de őszinte véleményem szerint: az írónak nemcsak néznie kell, de látnia is, szélesebben, részletesebben és mélyebben, mint másnak, nemcsak tapasztalnia kell, de éreznie is, erősebben, intenzívebben, mint másoknak, nemcsak keresnie kell, de találnia is, többet, értékesebbet, mint másoknak. És azt, amit látott, tapasztalt és talált, fel kell tudnia dolgozni és végül formába is önteni: történetté, dallá, színjátékká, a mesemondás, dalolás, drámaírás mesterségének alapos tudásával és egyetlen eszközével egyetlen anyagában: népe, nemzete nyelvével. Egyet kell még tudnia csak: ne hazudjon soha, és csak azt írja meg, amit ő maga is igaznak tud és hisz. Mert az írónak igaz embernek kell lennie.” (Válasz az Utunk körkérdésére, 1955)
„Szelíden süt a haldokló ősz napja, és a szőlőhegyek apró házacskái élesen villannak ki a kopasz gyümölcsfák közül. A templomdombra hatökrös szekér vontatja Fadrusz János Tuhutum-emlékoszlopának darabjait. A magyar legenda emléke most felmenekül a templom mellé, a fenyők alá, ahol ő is közelebb lesz a temetőhöz. És felpillantok búcsúzóul az öreg iskola homlokzatára, és olvasom az új felírást: „Református Wesselényi Kollégium – nyilvánossági jog nélkül…” (Ady Endre szülőföldjén, 1968)
A hozzászólásokat kiváltó, Kós Károly 1944 utáni szó- és írásbeli közszereplése előjelének milyensége eldöntésére a közvélekedést befolyásolni próbáló magyarázatok helyett legalkalmasabbnak saját szövegei szolgálnának. Annál is inkább, mert az eddigi vita lényegét tekintve nem a címében foglaltakról szólt. Én kifejezetten csak a többszörös személyes megszólíttatás okán és jogán ragadtam tollat. A valóban irodalmi jellegű, érdemi vita érdekében születésének 130. évfordulójára felajánlom kiadásra Kós Károly publicisztikai írásainak teljességre törekvő gyűjteményét. Az 1905 és 1974 között megjelent írások megjelentetése után teljes, összefüggő kép válna kialakíthatóvá a különböző évtizedekben és rendszerekben megjelent írások nézőpontjáról. Kiadó és támogató kerestetik…
Ha egyszer megjelenhetne publicisztikai írásainak gyűjteményes kötete, akkor annak összegző zárógondolatául 1973-ban elmondott beszédéből idéznék. Azoknak a tőle megszokott, érdek nélküli őszinte vallomások kései példájából, amelyben 90. születésnapjára a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsától adományozott kitüntetését megköszönte: „A történelem tanúsága szerint az igaz embernek, de mindenekelőtt az igaz művésznek – írónak, építő-, képző- és zeneművésznek – mindenütt a világon, minden időben és minden körülmények között a Sors által rendeltetett kötelezettsége volt, van és lesz, hogy a maga népének és szülőhazájának sorsát vállalja, és élete munkájával szülőhazáját, és annak népét megbecsült hagyományai szellemében, hűségesen szolgálja. Ezt vállaltam és cselekedtem, nem mást és nem többet.”
Ezzel az önmaga által megfogalmazott, önmagára alkalmazott megállapítással talán még a Kós Károly életművének hovatartozását kereső vita is kielégítő állásponttal végződhetne, melyet mindenki, magát a magyar nemzet tagjának valló jobb- és baloldali egyaránt elfogadhatna, a maga életében lehetőségei függvényében alkalmazva. Kós Károly fényképfelvétellé merevült mutatóujja is mindenkit erre int.
SAS PÉTER
A szerző művelődéstörténész, a Magyar Tudományos Akadémia munkatársa.
Szabadság (Kolozsvár),