Augusztus 20-át, Magyarország nemzeti ünnepét Erdélyben tölti Dávid Ibolya, a Magyar Demokrata Fórum (MDF) elnöke. Augusztus 19-én Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában legősibb nemzeti ünnepünk jelentéséről, Szent István király nagyságáról beszélt. Kitért arra, hogy az Aranybulla 1222-ben foglalta törvénybe Szent István ünnepét: „Rendeljük, hogy a szent király ünnepét minden esztendőnként, hacsak valami nehéz ügyek gondja vagy betegségünk meg nem tilt minket, Fehérvárat tartozzunk megülni”. Dávid Antall József miniszterelnököt idézte: „Azt jelenti Szent István öröksége, hogy magyarság, kereszténység, európaiság elválaszthatatlan egymástól, s ebben gyökerezik egész szellemiségünk, európaiságunk. Minden magyar embernek augusztus 20-a azt jelenti, hogy megőrizzük múltunkat, jelenünkben mindent megteszünk a hazáért”. /Antalfi Imola: Augusztus 20. – az egyetemes magyarság jelképe. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 20./

Mikháza, ez a kicsi falu nagy embereket adott, itt tért nyugovóra Dávid Antal ferences, aki részt vett az 1848-as szabadságharcban. Innen indult Kacsó Sándor író, ugyanúgy Szélyes Sándor, a világot bejárt népdalénekes. Itt áll a híres ferences kolostor, melyet az anyaország támogatásával mentettek meg. A kolostort nézte meg Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke erdélyi látogatásakor. Kijelentette: „Segíteni kívánok Önöknek abban is, hogy lehetőleg minél több értékünk megmaradjon Erdélyben. Ez jelentheti közösségünk megtartó erejét.” /Lokodi Imre: Öröm és köszönet. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 15./

Molnár Kálmán nyugalmazott szilágycsehi lelkész a kommunista éra tapasztalatairól beszélt. Negyvenhét évig szolgált református papként a történelmi Szilágyság több településén. Lelkészi pályafutásának jelentős része a Ceausescu éra utolsó két évtizedéhez kötődik. Molnár Kálmán /sz. Ágya, 1939. júl. 18./ a Tőkés László köréhez tartozó „ellenzéki” lelkészek legjelentősebb szilágysági képviselője. Molnár Kálmánt először 1970-ben idézték be a Securitatéra. Ez gyakorlatilag a rendszerváltásig tartott, időnként kihallgatták. A házkutatás során elvitték több könyvét, így A magyar korona története, Dávid Antal: Erdély nagy romlása című könyveket, de a Felsőbányáról szóló monográfiát is. A diktatúra bukása után soha nem látta volt kihallgatóit, úgy hallotta, hogy szétszórták őket az országban. Egy ismerőse később bevallotta, hogy megzsarolták, rendszeresen jelentette róla. Molnár már 1990-ben, az első nagy lelkészértekezleten kérte a lelkészek átvilágítását. Azt javasolta, hogy aki besúgó volt, ne vállalhasson magasabb egyházi tisztséget. /Makkay József: A Szekuritáté nem volt szégyenlős… = Erdélyi Napló (Kolozsvár), febr. 13./

Alföldi szemmel Erdélyről, Székelyföldről
Székelyekkel olvasmányaimban a hetvenes évek közepén találkoztam először. Akkor vettem kezembe a kézdivásárhelyi születésű Dávid Antal regénytrilógiájának (Erdély nagy romlása) első kötetét. Ebben nagy meglepetéssel olvastam, hogy a székelyek borvizet isznak és harisnyát hordanak.
Sehogy sem értettem: ezek a székelyek folyton fröccsöt isznak, és zokniban járnak, gatyát vagy nadrágot nem is viselnek?? Utóbb persze az egyik tanáromtól megtudtam, hogy a borvíz egyáltalán nem fröccs – és a székelyharisnya sem zokni. Amikor mindezt elmeséltem évekkel később székely barátaimnak, nagyokat kacagtak az alföldi suhanc tudatlanságán… 1980 legelején jutottam el először Székelyföldre, egy újdonsült oroszhegyi ismerősömet próbáltam megkeresni. Akkora hó volt, amilyet korábban nem láttam, pedig a hatvanas-hetvenes években még az Alföldön is voltak kemény telek. Az ismerősömet nem találtam otthon, viszont megismerkedtem Burus tanár úrral, aki megszánta a fagyoskodó idegen fiatalembert, és behívta a házukba melegedni. (Az élet furcsa fintora, hogy most abban a faluban lakom, amelynek Oroszhegy a romániai testvérfaluja, és majd’ két évtizeddel később a tanár úr fia, Endre adta ki néhány könyvemet a Pro Printnél...) A nyolcvanas években rendszeresen jártam Erdélyt, a végcél legtöbbször Székelyföld volt. A Kádár-rendszer utolsó évtizedének elején még nem volt olyan nagy divat az Erdély-járás, mint a nyolcvanas évek vége felé. A rokonokkal rendelkezőkön és a csempészeken-üzéreken kívül inkább csak humán értelmiségiek, egyetemi, főiskolai hallgatók alkották az „Erdély-járók” kis csapatát. Mindig nagy szeretettel és örömmel fogadtak be teljesen ismeretlen emberek – pedig bőrüket vitték vásárra. A rendszer bukása után született nemzedék már el sem tudja képzelni, hogy a Ceauşescu-diktatúrában tilos volt külföldi állampolgárnak – hacsak nem elsőfokú rokon – magánháznál megszállnia. (A 21. század elején budapesti levéltári kutatásaim során tudtam meg, hogy az 1974-es, nyíltan diszkriminatív törvény kérdését Magyarország képviselői minden magas szintű találkozón fölvetették – eredményt elérni azonban nem tudtak, a románok erről még csak tárgyalni sem voltak hajlandóak.) Akiről megtudta a rendőrség, hogy idegeneket fogadott be, azt komoly pénzbüntetéssel sújtották, és a Securitate is zaklatta. Ennek ellenére a magyarok döntő többsége vállalta a kockázatot. Szerencsére miattam senkit sem büntettek meg. A szállást mindig igyekeztem meghálálni, leginkább valamilyen tiltott könyvvel. Akkoriban ugyanis a román vámosok és határőrök szabályszerűen vadásztak a magyar nyelvű könyvekre, főleg, ha az a magyar történelemről szólt. Voltak kimondottan szigorúan tiltott könyvek (például Orbán Balázs munkája, majd a háromkötetes Erdély története), de a nyolcvanas évek vége felé még az útikönyveket is elkobozták. Természetesen, mi nem adtuk fel: újabb és újabb trükköket találtunk ki, amivel – ideig-óráig – ki tudtuk játszani a határőrizeti szervek éberségét. Ha valaki lebukott (vagyis megtalálták az eldugott könyveket, és sikerült rábizonyítani, hogy az övé), leszedték a nemzetközi vonatról, vagy az autóval visszafordították (a könyveket persze elkobozták). Amikor a 2000-es évek elején végre kutathatóvá váltak a nyolcvanas évek romániai vonatkozású magyar diplomáciai iratai is, meglepetten tapasztaltam, hogy a budapesti külügyminisztériumban egyre nagyobb aggodalmat váltott ki az, hogy évről évre mind több magyar állampolgárt fordítanak vissza a románok a határról. (1985-ben csak a kürtösi határállomásnál majdnem négyezer volt a visszafordított turisták száma. Ebben én is szerepelek – nemegyszer buktam le Kürtösön…) Amikor ezt a kérdést fölvetették egy-egy tárgyaláson, a román partner lesöpörte az asztalról. Meg kell még azt is jegyeznem, hogy a „hivatalos Magyarország” egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy a magamfajta fiatalok rendszeresen járnak Erdélybe, és hozzák az ottani híreket az újabb és újabb jogfosztásról, az erdélyi magyarság üldözött helyzetéről. „Veszélyes nacionalistáknak” tartottak minket, akikkel csak baj van. (Egy alkalommal egy belügyes tiszt azt próbálta nekem bemagyarázni, hogy a Ceauşescu-rendszer magyarellenességét Nyugatról szítják, hogy ezzel is éket verjenek a két baráti szocialista ország közé. Nyelni-köpni nem tudtam ekkora marhaság hallatán…) Tulajdonképpen nemcsak a Securitatétól kellett tartanunk, hanem bizonyos szinten a magyar állambiztonsági szervektől is.
A rendszeres „kijárással” párhuzamosan, szegedi tanulmányaim során igyekeztem minél több könyvet elolvasni az erdélyi magyarság történelméről. Szerencsém volt, ugyanis mivel az egyetemi könyvtárban dolgoztam, a szigorúan tiltott és csak igazgatói engedéllyel olvasható könyvekhez is hozzájutottam. Ráadásul a nyolcvanas évek közepén létrejött az egyetemen a Társadalomelméleti és Kortörténeti Gyűjtemény (közkeletű nevén Dokumentációs Tár), ahol mindenféle olyan anyagot gyűjtöttünk, amely a kisebbségi kérdéssel, az erdélyi magyarság sorsával foglalkozott. Részben ennek köszönhetően az Erdéllyel kapcsolatos olvasottságom messze az átlag fölött volt. Azt is meg kell azonban gyorsan jegyeznem, hogy ez az információhabzsolás nem öncélú volt: ha kiutaztam, mindig igyekeztem továbbadni a legfrissebb ismereteimet székely barátaimnak. Egyetemi tanulmányaimat szerencsére a Kádár-rendszer bukása után fejeztem be, ekkor már kutathatóvá váltak azok a korábban hozzáférhetetlen magyarországi levéltári források, amelyekből meg lehetett ismerni az erdélyi magyarság 1945 utáni történetét. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam a munkába, egyre többet publikáltam – jórészt erdélyi folyóiratokban, egyebek között a Székelyföldben. Szándékom most is az volt, hogy minél többen ismerjék meg az 1945 utáni évtizedek történelmét – hogy okuljanak a múlt hibáiból, tévedéseiből. A napokban ismét a kezembe vettem Bözödi György legendás könyvét, a Székely bánját. Újraolvasva ismét az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a székelység mindig akkor tudott boldogulni, ha összefogott, és nem egymás ellen harcolt. Mindazok, akik napjainkban a székely autonómia kivívásáért küzdenek, jó lenne, ha erről nem feledkeznének el…
Vincze Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Apróka eszponka
Nem írok románul a táblára magyarórán, pedig román tannyelvű iskolában tanítom a magyar nyelvet a csángó gyerekeknek. Nem szeretem, ha fordítanak. Gondold ki magyarul, mondom megannyiszor, s ők próbálkoznak, kínlódnak sokszor, majd ahogy fogynak a hónapok a tanévből, úgy egyre gyakrabban ragyognak fel a tekintetek, egyre többször gördülődik magyarossá a beszéd. Olyan kincs ez, amiről se írni, se beszélni nem lehet, megélni kiváltság mindkét részről.
Ha ismeretlen szóval találkozunk, márpedig megtörténik ez, akkor csángósan írjuk le a jelentését. Úgy ahogy értik, úgy ahogy hallják a nagyszüleiktől, anyukájuktól, tátájuktól. Néhány kincset összegyűjtöttem a héten, fogadják nagy szeretettel.
összekucorodnak – esszegyű(j)tik magikat
fellép – felhág
kendő – ruha
törülköző – kendező, dörgölőző,
ünnep – innap
Íme, mindez hogyan áll össze szöveggé. A minap volt a születésnapom, aznap erről beszéltünk, írtunk a gyerekekkel. Meséltek, majd kérésemre le is írták. Ma őket idézem, a nyelvhasználatuk miatt, az értékeikért.
Bolog Andrea, VII. osztályos: Az in születésnapom 16 áprilisban van, innapolom vasárnap, mert akkor van innap. Én szeretem, mert tavaszval születtem, mert akkor a fák virágoznak és az emberek dugoznak a kertekben.
Nekem még van egy testvérem mikvel egynapon vajon a születésem.”
Vadana Péter, VII. osztályos: Én születtem szeptemberben. Utószor voltam a templomba, vittem tésztákat, miket vettem, megosztottam ottajan mindenkivel.
Osztán mentem játszodni, vasárnap volt.
Otthonjában is ettünk jókat, ettünk fagyi tortát és beszélgettünk jót.”
Bernát Gabi, VI. osztályos: Én mikor voltam 10 esztendős, apám adott egy biciklit, én boldog voltam. Én akarnék egy telefont, Samsung GalaxySIII-at. És még akarok egy biciklit, most hogy lészen 12 esztendőm, egy Montain Bike vóna jó.
Balázs Marius, VII. osztályos: Megtiszteltem a kollégjaimot. Kaptam ajándékokot. Mulatoztam.
Dávid Antal, VI. osztályos: Én mikor töltöttem az esztendőmet, akkor meghívtam hezzánk a kollégjaimat, most hetfün volt eppeg. Csiáltunk, ettünk tortát, ittunk koseperből levet (eperszörpöt), kaptam sok ajándékokat. Megtiszteltem tátámot és mámámot.
MÁTHÉ KRISZTA
Szabadság (Kolozsvár)