"A második világháborúban elpusztított Lidice falu neve eljutott mindenhová. Azonban azokról a haláltáborokról, melyeket a magyarok elpusztítására létesítettek Romániában, nem tudnak sehol. A leghírhedtebb haláltábor az 1944 őszén létesített földvári volt. Nem tudják, hány ezren haltak meg ezekben a haláltáborokban. Földváron a tömegsírokat, a temetőt eldózerolták, az egyikre tömbházakat építettek. Az Oltba lőttektől emlékezett a néhai költő, Holló Ernő Sepsiszentgyörgyön: "az Olt lefelé vérben buzogott." 1945. febr. 22-én megrázó riport jelent meg a marosvásárhelyi Szabad Szóban Hatezer magyar internált és hadifogoly sorsa a földvári táborban címmel "Azok között háromezer beteg. Éhség, vérhas és tífusz pusztít a táborban." ? olvasható a tudósításban. A hozzátartozók élelmet vittek a foglyoknak, ennek nagyobb részét nem kapták meg az éhezők, az őrök elkobozták az ennivalót. /Daróczi Ferenc: A földvári haláltábor. = Magyar Fórum (Budapest), aug. 26./"

"Benkő Levente a vele készült beszélgetésben elmondta, hogy nagypapája sokat mesélt neki a második világháborúról, a fogságról, ő pedig már tizenévesként mindezt feljegyezte. Benkő Levente 1991 júniusában lett a Háromszék erdővidéki tudósítója. Elvégezte a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégiumot. Első könyvében /Szárazajta, H-Press Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 1995/ a szárazajtai tragédiának állított emléket. 1944. szept. 26-án az úgynevezett Maniu-gárdák vérengzést hajtottak végre Szárazajtán, tíz magyart agyonlőttek, kettőt lefejeztek, fejszével, középkori stílusban. A második könyve 1998-ban jelent meg, Volt egyszer egy 56 címmel, az 1956-os erdélyi elítéltek kálváriájáról szólt. Következő könyvében a földvári fogolytáborba, továbbá Foksányban, Tîrgu Jiuban, Tighinában vagy Szibériába elhurcoltaknak állított emléket. Ez Fogolykönyv címmel jelent meg 1999-ben. Könyvritkaság, mivel a kiadója szó szerint belebukott, és a szerződött ezer példányból csak 250 darabot nyomott ki. Jó lenne újranyomni, hogy minél több emberhez eljusson. - Erdővidéken a szénbányászat a kilencvenes évek elején összeomlott, az alkalmazottak nagy részét elbocsátották. Összegyűjtöttem az erről szóló írásait, Hová mennek a bányászok? címmel. Ezek a szocioriportok hiányoznak a mai erdélyi magyar sajtóból. Ez a kis könyvecske egyfajta fényképet jelent az erdővidéki társadalom 90-es évekbeli állapotáról. Közben tovább gyűjtöttem az anyagot a földvári táborba hurcoltakról. Munkája Muszáj volt élni valahogy címmel jelent meg, amelyben 12 magyar ember mesél arról, hogy a második bécsi döntés után milyen volt az élet Észak- és Dél-Erdélyben, a háborús körülmények között. Hatodik kötete: Bűn volt a szó, olyan embernek a tragédiájáról szól, aki zseni volt, atomfizikától elkezdve a magas szintű matematikáig, folklórkutatástól találmányokig mindennel foglalkozott. Bezárták, ellehetetlenítették, halálba kergették. Ő volt Moyses Márton, aki Brassóban a Kommunista Párt székháza előtt benzinnel leöntötte, majd felgyújtotta magát. Benkő Levente adósságot törlesztett hetedik könyvével /Székely golgota/. Tartozott ezzel az előtte járóknak, akiknek nem adatott meg, hogy saját kezűleg papírra vessék a velük történteket. Ez a földvári fogolytáborról szóló kötet. Ezek az emberek huszonévesként a fronton harcoltak, majd hazamentek, tehát nem hadifoglyokról van szó, hanem otthonukból elhurcolt észak-erdélyi magyar civilekről. Boros Ernő, a Szatmári Friss Újság munkatársa szintén összegyűjtötte a Szatmár megyéből Földvárra hurcolt magyar férfiak és asszonyok visszaemlékezéseit. Az ő kötete Minden nap eljött a halál címmel 2002-ben jelent meg. Néhai kollégája, Daróczi Ferenc pedig Maros megyében gyűjtött össze sok visszaemlékezést. Egyszer ezt a három gyűjtést egy kötetben érdemes lenne kiadni, hogy érzékelhetővé váljon, mi is történt Észak-Erdélyben a magyarokkal. /Sándor Boglárka Ágnes: Ideje van a szólásnak - vallja Benkő Levente újságíró. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 17./"

László Attila: Lelkemhez a kóruséneklés állt legközelebb
László Attila karnagyot nem valamilyen kerek évfordulóján kerestem meg a fél évszázadot felölelő visszapillantó beszélgetésre. Bár szerettem volna, hiszen több mint három évtizede az ő karnagyi beintésére figyelve fertőzött meg – egy életre – a karéneklés vírusa, de a háromszéki (és nem csak) „karnagyok karnagya” nyolcvanadik születésnapján nem jött össze a beszélgetés. Most, amikor az általa alapított kórus kerek, 35. évfordulóját ünnepli – ez alkalomból ma este 19 órától a sepsiszentgyörgyi Krisztus Király-templomban jubileumi hangversenyt tartanak –, be kell látnunk: a dolgok néha maguktól is alakulnak. Hiszen László Attila valójában összenőtt azokkal az együttesekkel, amelyeket szervezett, átvett vagy éppen létrehozott, összenőtt a háromszéki kórusmozgalommal, így sokkal találóbb, ha – a magunk módján – egyik „gyermeke” születésnapján köszöntjük. Nem díszes bokrétával, hanem fél évszázados munkája néhány állomásának felelevenítésével. Tanító és zenetanár
– Székelykeresztúriként hogyan kerültél Háromszékre?
–Felmenőim révén háromszéki is vagyok, egyik nagyanyám lécfalvi születésű. A tanítóképző, majd a zenepedagógiai főiskola elvégzése után, 1968-ban hívtak ide, a művelődési bizottsághoz. Daróczi Ferenc győzött meg. Akkor éppen a szentegyházi líceumban tanítottam, egy tizenhárom tagú zenekart s három kórust hagytam ott, a munkáskórus százhúsz tagú volt. De Feri akkor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelt, csodálta, hogy négy év alatt mit sikerült összehoznom, és meggyőzött, jöjjek el, mert itt nem volt zenei szakember. Lakást adtak, tárt karokkal vártak.
– Hogyan kerül egy tanítóképzőt végzett ifjú a zene közelébe, olyannyira, hogy főiskolát is végez?
– A családban is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt. Én földrajz-geológiára készültem, de közben besoroztak, tiszti iskolába akartak vinni a képző után, én viszont nem akartam katona lenni. A képzőben már kórust vezettem, zenéltünk. Kis, hétosztályos iskolákban tanítottam, zenét is, Ülkében, Vágásban, Vargyasra vittek, a pártelvtársak mindig mondták, hogy hol van szükség kórusra. Mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben Marosvásárhelyen Nagy István vezetésével nyári karmesterképzést tartottak. Két évben egymás után részt vettem, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. De már akkor családos voltam. Tartományi ösztöndíjat kaptam, 60–64-ben kijártam a zenepedagógiát Kolozsváron. Abban az évben 112-en végeztünk összesen az országban, mehettem volna Craiovára, más nagyvárosba, én a Hargita tetejét választottam. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk
– Milyen lehetőségek vártak Szentgyörgyön, mi volt a feladatod?
– Hat évig voltam az Alkotások Háza igazgatója, húsz évig a szemerjai négyes iskolában tanítottam. Azzal kezdődött, hogy a nagy múltú kórustalálkozókat újraindítottuk. Az Alkotások Háza volt a tömegkultúra, ma úgy mondanánk, a közművelődés intézménye. Hozzánk tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Rengeteg pénzzel rendelkeztünk, így jártam falura, a régi tanító bácsikat felkerestem, az énekeseket felkutattam, biztattam, ha nem tudnak egyebet, népdalt énekeljenek. Kérdezték, énekelhetjük-e a Pünkösdi rózsát, mondtam, igen, de nem mindegy, hogy melyiket. Szépek a nóták, ezek is a mieink, de zenei anyanyelvünk a népdalokban él.
– Milyen állapotban voltak akkoriban például az egyházi kórusok, működtek egyáltalán?
– Működtek, de titokban, templomban, temetéseken énekeltek. Az államosítás után, amikor a kántortanítóknak választani kellett, hogy vagy a katedra vagy a templom, az egyházak énekvezérek nélkül maradtak. Amikor elindultam, hogy felkutassam a kórusokat a megyében, összesen három működött: Baróton, Kézdivásárhelyen és Zágonban. Két év múlva, 1972-ben a híres zágoni kórustalálkozón már harminc kórus énekelt. De más helyen is két-három együttessel szerveztem sorra a kórustalálkozókat. Megszállottan csináltam, a lelkemhez nagyon közel állt. De nemcsak kórusokat, hanem karnagyképzést is szerveztünk, szakembereket hoztunk ide. Árkoson tartottuk a híres erdélyi karnagytalálkozókat, igaz, csak kettőt sikerült megszervezni, mert ’72-ben betiltották. A magyar karvezetők egyhetes találkozójának akkora híre ment, hogy még Kanadából is jelentkeztek. A központi pártbizottságtól, a propagandaosztálytól jöttek le, Sylvester Lajossal kettőnket fekete kocsival vittek az itteni pártbizottsághoz. Szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, fasisztának, horthystának, mindennek lehordtak. Az volt a bajuk, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Mi mondtuk, hogy a zenei anyanyelvünk nem egyforma, csak ezért szerveztük külön, ha kell, megtartjuk a románoknak is, de együtt nem lehet. Akkoriban én vezettem a bodzafordulói női kart is, két-három román kórus volt a megyében. Nem tágítottak, fel kellett oszlatni a tanfolyamot, pedig itt volt tizenkét kolozsvári, vásárhelyi professzor, Szabó Csaba, Zoltán Aladár, Jagamas János, az erdélyi zene krémje, és több mint száz karvezető egész Erdélyből.
Karmesteri pálca
– Ez idő alatt, ha jól értem, nem közvetlenül a karmesteri pálcát, hanem a mozgalom szervezésének karmesteri pálcáját használtad...
– Igen, de 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a Magyar Férfidalárdát. Folyamatosan én vezettem a nagy múltú, 1921-ben alapított együttest, tavalyig, amikor átadtam Jakab Árpádnak. Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi városokban a férfidalárdák, akkor jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség, alapítólevelében benne áll, hogy oltárt építünk a magyar dalnak. Aztán ’48-ban mindent betiltottak, elvették a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését is. Helyettük kötelezték az embereket a munkahelyen, gyárakban, szövetkezetekben, hogy a pártnak, az elvtársaknak énekeljenek. Igaz, ’56-ig még itt-ott énekeltek. Aztán csend lett. Török Sándor bácsi az ötvenéves évfordulóra összeszedte a régi tagokat, s engem keresett meg. ’72 januárjában végül megszerveztük az évfordulót. Sándor bácsi hozta írásban a kórustörténetet, azt átírtam, hogy szalonképes legyen, lefordítottam, s az ünnepségre elővették a zászlót is.
– Miért hagytad ott az Alkotások Házát?
– Ebben az időben már a nagy nemzeti fesztiválok zajlottak, kezdték ellenőrizni a repertoárt, köteleztek, hogy nyolcvan százalékban román kórusműveket, sőt, dicsőítő dalokat énekeljenek a kórusok. A szeku folyamatosan ellenőrzött. Például egy kottás kiadványban, amelyet Zoltán Aladár szerkesztett, az Összecsengő szólamokban már a spaltokat néztük, s a szolgálatos észrevette, hogy csak magyar szöveg van benne. Le kellett fordítani, de csak a magyar szöveg alá lehetett betenni a románt. Nagy cirkusz lett belőle. Király Károlyt ’72-ben menesztették, Sylvestert ’73-ban a színházhoz tették, ők mondták, hogy én maradjak, mert a közművelődésben még lehet valamit csinálni. Hát még egy évet maradtam, de nem tudtam elviselni, hogy nagy politikai rendezvényeket kellett szervezni, ott vezényelni, mozgatni az embereket, akik velem együtt utálták az egészet. S a pénzeket is megvonták, a kultúrbizottságtól kellett kunyerálni költségvetést egy-egy rendezvényre. Kérvények, beszámolók. Nagyon meguntam. Meghirdettek a négyes iskolában egy zenetanári állást, egyes fokozatom volt, megpályáztam, kineveztek, s bár Stanca elvtárs nem akart engedni, átmentem. – Közeledünk a nyolcvanas évekhez, a „mi” időnkhöz. Hogyan is alakult a Cantus Firmus?
– Jakab Erzsébet kolléganőm biztatott, s hozta is az énekeseket a tanügyi szakszervezet női karából, mert ott nem szerették. Látták, hogy a férfikórusban egyebet is énekelünk, nem csak a Partidul, Ceauşescu, Româniát. Hozták a fiatalokat, így találkoztunk először 1980. október 2-án vagy harmincan a művelődési házban, de egy évig a Dózsa György Klubban próbáltunk. ’81-ben a férfidalárda évfordulóján mutatkoztunk be, itt volt Birtalan József, s azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Szépen haladtunk ’83-ban Kolozsváron már országos harmadik díjat, ’86-ban Szebenben első díjat nyertünk, de ezeket a sikereket már sokan ismerik.
– Mennyire volt megkötve a karmester keze a nyolcvanas években?
– Nagyon figyeltek, a repertoár szempontjából ellenőrzés alatt álltam, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de legtöbbet magyarul énekeltünk. Persze, volt kötelező penzum, még román ruhába is akartak öltöztetni. Két női tagot sikerült meggyőzni. A repertoárt mindig én állítottam össze, s olyan jólesett, amikor Kelemen Antinál, Rétyen vagy máshol kitörtünk a hámból. Mulattunk is sokat, jó hangulat volt, hát emlékszel. A nyolcvanas évek végére, a kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, az énekesek önként jöttek.
Minden megváltozik
– S akkor jönnek a kilencvenes évek, megváltozik minden...
– Végre a zenei kultúránk igazi gyökereihez nyúlhattunk, egyházi énekeket vettünk be a repertoárba, zsoltárok, dicséretek, feldolgozások. Elsődlegesen a magyar, de az egyetemes zenekultúrából válogathattunk. Néhány évig, ’95–96-ig ment is minden, aztán jött a piacgazdaság, a rohanás. Egyre kevesebb volt az idő a kultúra művelésére, főként a fiatalabbaknak. A másik, hogy az egyházak is elkezdtek szervezkedni, jobb hangú tagjainkat elcsábították. Ha úgy tetszik, „hangelszívás” történt, ami természetes dolog, de közösségünk zsugorodott, s ez lelkileg megviselt. Új közösségek jöttek létre, de a régiek kárára. Később aztán hál’ istennek, az iskolákba fiatal zenetanárok kerültek, az egyházaknál is szakemberek az együttesek élére, újjáalakultak a kórusok, volt utánpótlás. Jelenleg nagyon sok jó kórus működik a megyében. Sepsiszentgyörgy mára egyértelműen kórusnagyhatalommá vált. Erdély-szinten mindenképpen. A sok jó kórus mellett nemzetközileg elismert kamarakórusaink vannak.
– Apropó, mint a műkedvelő kórusok vezetője, soha nem merült fel benned, hogy irigyeld a többnyire zenetanárokból álló „fél profi” kamarakórusokat, például a Vox Humanát?
– Soha, hát Szilágyi Zsoltékat annak idején én is biztattam, hogy álljanak össze énekelni, én írtam az első cikket a fellépésükről. Eszembe sem jutott, hogy rivalizáljunk. Ti, szakmátok folytán más színvonalat képviseltek, mi a jó értelemben vett műkedvelők vagyunk, jó hangú, de zenei képzettség nélküli emberek állnak össze énekelni. Ide azért jönnek, hogy közösségben legyenek, ahol a zene által lelkileg, érzelmileg kapnak többet, mint máshol. Ha volt némi hiányérzetem, amit meg is jegyeztem, az arról szólt, hogy a kamarakórusok repertoárjukban kissé háttérbe szorították a magyar zenei kultúrát. Megélni a zenei anyanyelvet
–Kevesen tudják, hogy zeneszerző is vagy...
– Zenét írtam, mert sokszor nem volt, amit énekelnünk, be voltunk zárva. Az ember hozzáfogott, harmonizált, verseket zenésített meg. Például Farkas Árpád Hároszéki piros párisát. De inkább hobbiszinten, belső indíttatásból és kényszerből, nem tanultam zeneszerzést, inkább dalokat írtam, amelyeket átültettem kórusra.
– Hogyan összegeznéd közel fél évszázados, a körülmények folytán hullámzó karnagyi pályádat?
– Én szolgálatnak veszem, a közösségek zenei nevelése érdekében. Ez volt elültetve belém már a tanítóképzőben, Mátyás Feri bácsi megtanította, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. S ez a megélés állandó közösségeket kíván, ahova mentem, mindig összehozta a embereket.
Ferencz Csaba
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sorsközösségben a csillagok járásával (Utolsó beszélgetés László Attila karnaggyal)
Néhány napja voltunk kénytelenek elköszönni a sepsiszentgyörgyi kórusmuzsika egyik meghatározó személyiségétől, László Attila karnagytól. A súlyos beteg művésszel élete utolsó heteiben készült beszélgetés utolsó vallomás a zenei anyanyelv megélésének fontosságáról.
Utolsó nyilvános fellépésén, a sepsiszentgyörgyi férfikórus megalapításának 95. évfordulóján szervezett ünnepségen az ön által szerzett Csillag szvit is elhangzott. Tudva, hogy súlyos betegséggel küzd, az embernek óhatatlanul is az jutott eszébe: vajon László Attila búcsúzik?– Eredetileg nem búcsúnak szántam, de akár így is lehet értelmezni. A csillag számomra mindig is egyszerre szimbolizálta a vezérlő jelet és a pályája végén lehanyatló életet. Nem egyedül vagyok ezzel, sok kultúrában hasonló szerepet töltenek be a csillagok: reménységet és reménytelenséget, jövőt és a jelen leáldozását jelentik. Pályájuk, ívük olyan, mint az emberi élet, nem csoda, ha az ember mindig is egyfajta sorsközösséget érzett a csillagok járásával, és azt beépítette mondáiba, dalaiba. Én csak kölcsönvettem.
– A kórusmozgalom pedig örökre „kikölcsönözte” önt. Mi vonzotta annak idején a karénekléshez?– Elsősorban a közös éneklés öröme, élvezete. Olyan élményt jelent, amihez fogható kevés van, hiszen a legtöbb művészeti ágat csak bizonyos előképzettség után lehet élvezhető szinten gyakorolni. Énekelni viszont elég a születésből fakadó adottság, de sokszor már a lelkesedés, a fegyelmezettség is elfogadható szintű produkciót engedélyez. Az emberek mindig is szerettek együtt énekelni, az élet fontos vagy apró eseményei pedig egyaránt alkalmat szolgáltattak hozzá. Arról nem is beszélve, hogy a kommunizmus éveiben a kórusmozgalom azon ritka engedélyezett alkalmakkal szolgált, amikor több ember rendszeresen összegyűlhetett, és másfél-két órán át élvezhették a közösségi együttlét örömét.
– A tanítóképző elvégzése után került a hivatásos zenélés közelébe, onnantól kezdve viszont nem volt megállás. Szunnyadó szerelem volt, ami csak megfelelő alkalomra várt?
– Az én családomban mindig is jelen volt a zene, édesapám kántortanító volt, édesanyám meg jó adottságú szoprán. Már a tanítóképzőben kórust vezettem, zenéltünk, bárhol is megfordultam, mindenhol igyekeztem legalább egy kis kórust összehozni. Közben azonban igyekeztem tanulni is, két egymást követő évben részt vettem a Nagy István vezetésével Marosvásárhelyen tartott nyári karmesterképzésen, ott biztattak, hogy menjek a főiskolára. Ebben viszont már akadályt jelentett, hogy családos voltam, végül tartományi ösztöndíjjal végeztem el a zenepedagógiát Kolozsváron. Diplomázás után szinte bárhová mehettem volna, én azonban a Hargitát, Szentegyházát választottam. Jól éreztem magam, akkoriban alapoztuk meg a szentegyházi zenei kultúrát, amelyből részben a mai nagy sikerű gyermekfilharmónia is kinőtt.
– Mégis hagyta, hogy az 1968-as megyésítéskor Háromszékre sodorja az értelmiségi „importhullám”. Nem sajnálta otthagyni az addigi megvalósításait? 
– Részben igen, de annyira erősnek, őszintének éreztem a csábítást, hogy nem lehetett ellenállni. Természetesen nagy kihívás volt megyeszékhelyen dolgozni, még akkor is, ha egy tizenhárom tagú zenekart és három kórust hagytam a szentegyházi líceumban, no meg egy százhúsz tagú munkáskórust. De éreztem, hogy fontos vagyok, minden pénzügyi kérésünket teljesítette az akkori vezetés, nem gondolkoztam hát túl sokat, amikor a propagandaosztályon a tömegkultúráért felelő Daróczi Ferenc hívott. Azt mondta, nincs elegendő zenei szakember, lakást adtak, tárt karokkal vártak, jöttem. És maradtam.
– Mihez lehetett kezdeni a frissen alakult megyében?
– Az Alkotások Háza igazgatójaként hat éven át láttam értelmét a munkámnak, az általam irányított intézmény volt akkoriban a közművelődés bázisa, oda tartoztak a műkedvelő kórusok, színjátszó csoportok, tánccsoportok. Sokat jártam falura, megkerestem az idős tanító bácsikat, énekeseket, biztattam őket, ha egyebet nem tudnak, énekeljenek népdalt. Igyekeztem újraéleszteni bennük a zenei anyanyelvünk iránti igényt, irtottam a műdalt, ahogy lehetett. Nem utolsósorban ez idő alatt indítottuk újra a nagy múltú kórustalálkozókat.
– Volt akivel?
– Érkezésemkor összesen három kórus működött a megyében, a baróti, a kézdivásárhelyi és a zágoni. Az 1972-es zágoni kórustalálkozón viszont már harminc énekkar lépett fel. Az egyházi kórusok közül kevés működött, azok is titokban, csak templomban, temetéseken énekeltek, ugyanis énekvezérek nélkül maradtak, amikor a kántortanítóknak választaniuk kellett a katedra és a templom között. De nem riadtam vissza attól sem, hogy két-három együttessel szervezzek kórustalálkozókat. Nagyon közel állt a lelkemhez a kórusmuzsika, szinte megszállottan csináltam. Karnagyképzést is szerveztünk Árkoson, de két alkalom után betiltotta a hatalom, szeparatizmussal, sovinizmussal vádoltak, hogy külön magyar karvezetőket képeztünk. Tartunk mi a románoknak is, mondtuk, de mivel a zenei anyanyelvünk sokban különbözik, együtt nem megy. Nem sikerült meggyőzni őket, abba kellett hagyni az egészet, pedig a magyar zenei élet elitje járt hozzánk, több mint száz karvezető egész Erdélyből.
– Az nem keltett gyanút, hogy a szentgyörgyi magyar férfidalárda élére állt?
– Ha keltett is, senki sem tette szóvá, amikor 1972-ben Ferencz Jenő bácsitól átvettem a férfidalárdát. Talán, mert az 1921-es alapításkor eredetileg is iparosokból, munkásokbó, tehát férfiakból álló énekkar volt. Akkoriban, közvetlenül Trianon után alakultak újra sorra az erdélyi férfidalárdák, jött létre a Romániai Magyar Dalosszövetség. Aztán 1948-ban mindent betiltottak, elkobozták a dalosszövetség több székházát, villáját, betiltották a kórusok működését. 1956-ig még itt-ott énekeltek, aztán csend borult a tájra. Az ötvenéves évfordulóra szedte össze a régi tagokat Török Sándor bácsi, s engem kért fel. 1972 januárjában szerveztük meg végül az évfordulót, az ünnepségre még a zászlót is elővették.
– A nyolcvanas évek elején megalakult vegyes kart milyen késztetés hozta létre?
– A tanügyi szakszervezet női karába járó kolléganők gyakorlatilag megirigyelték, hogy a férfikórusban nem csak párthimnuszokat énekelünk. Akkoriban én már évek óta a szemerjai általános iskolában tanítottam, az ottani kolléganők is kapacitáltak, sok fiatalt is meggyőztek, így találkoztunk harmincan első alkalommal 1980. október 2-án a művelődési házban. Adtunk magunknak egy kis próbaidőt, de mivel a lelkesedés egyre nőtt, a férfidalárda 1981-es évfordulóján be is mutatkoztunk. A szakszervezetek művelődési házában tartott koncerten Birtalan József zeneszerző, karnagy is jelen volt, ő azt mondta: jól csináljátok, folytassátok. Talán nem hoztunk szégyent rá, sok országos fesztiválról díjjal tértünk vissza. A Cantus Firmus nevet 1986 februárja óta viseli a kórus, nem lehetett magyar zenei személyiség nevét felvenni, így esett a választás a vezérdal latin megfelelőjére.
– Mi tartotta össze a kórust azokban az időkben?
– Az egymásra utaltság, az éneklés szeretete. Pedig nagyon figyeltek ránk, a repertoárt alaposan ellenőrizték, a műsorfüzetbe lefordítottuk a szövegeket, de a legtöbbet magyarul énekeltünk. Időnként meg kitomboltuk magunkat, sokat mulattunk együtt. A kilencvenes évek elejére a létszám hatvan fölé emelkedett, talán azért, mert akkor már lehetett menni külföldre is, és mi éltünk a lehetőséggel, felelevenítettük a régi kapcsolatokat, új barátságokat kötöttünk.
– A kilencvenes évek derekára mégis válságos helyzet alakult ki a kórus körül. Törvényszerű volt, hogy így történjen?
– Nem feltétlenül, de bizonyos mértékig előre látható volt. A megnyíló lehetőségek, a nemzedékváltás, az egzisztenciális kihívások sok kórustagot elsodortak mellőlünk. Az egyházi kórusok szervezkedése is elszívó hatású volt, közösségünk zsugorodott, ez az egységet is kikezdte, és egy 1995-ös magyarországi turné után még a kórus megszűnésének veszélye is felmerült. Hatalmas csalódásként éltem meg azt az időszakot, de sikerült túllépni rajta, és immár szűkebb keresztmetszetben, de újraépíteni a kórust. Más világ köszöntött ránk, ám a veszteségeket némileg ellensúlyozta, hogy immár szabadon választhattuk meg a repertoárunkat, elővehettük az egyházi kórusműveket, ami új lendületet adott a társaságnak.– Akárcsak a háromszéki kórusmuzsikának, amelynek több szereplője is a László Attila-féle iskolából nőtt ki...
– Büszke is vagyok mindarra, ami ma körülöttünk zajlik. Új közösségek jöttek létre, újjáalakultak kórusok, folyamatos az utánpótlás. Ma valóban nagyon sok jó kórus működik a megyében, Sepsiszentgyörgy Erdély egyik kórusfővárosa lett. De nem szeretnék túlzott érdemeket kisajátítani ebben az örvendetes folyamatban. Mindig is szolgálatnak tekintettem a közösségek zenei nevelését. Ezt ültette belém már a tanítóképzőbeli tanárom, Mátyás Feri bácsi, akitől sokszor hallottam, hogy szeresd zenei anyanyelvedet, s éld is meg. Tudta, mit beszél, mert ez a megélés mindenhol jó közösségeket teremtett, a zene mindig összehozta a embereket.
LÁSZLÓ ATTILA
Sepsiszentgyörgyi karnagy, zeneszerző, tanár. Székelykeresztúron született 1933-ban, 2017. január 15-én hunyt el. Iskoláit szülővárosában végezte, majd a tanítóképző után 1964-ben diplomázott a kolozsvári zeneakadémia zenepedagógiai szakán. Azt követően 1968-ig a szentkeresztbányai líceum zenetanára volt. 1968-ban került Sepsiszentgyörgyre, 1974-ig a Megyei Alkotások Házának igazgatójaként tevékenykedett, 1974 és 1993 között a szemerjai általános iskola tanára, ezzel párhuzamosan pedig a helyi Magyar Férfidalárda és a Cantus Firmus vegyes kar vezető karnagya volt. A stafétát 2014-től adta át Jakab Árpád karnagynak.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)