Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Darányi Kálmán
2 tétel
2014. január 13.
Don-kanyar: a magyar sereg a szomszédokkal való harcra készült
Mindent egybevetve hozzávetőlegesen 130 ezerre tehető a 2. magyar hadsereg csaknem egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Mondta el Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyar című kötet szerzője hétfőn az MTI-nek.
Közülük 49-50 ezren estek el, s csaknem ugyanennyien is sebesültek meg. Javarészt a szovjet rádió hivatalos jelentését alapul véve 27-28 ezerre tehető a hadifoglyok száma, közülük kevesen térhettek vissza – állapította meg a történész.
A hősi halottak – akik számát javarészt az eltűntté nyilvánításokból lehet kikövetkeztetni – és a sebesültek aránya a hadsereg 1943. januári, februári visszavonulása során s az azt követő újjászervezése alatt vált megközelítően egyenlővé, az ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt. Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket – jegyezte meg.
A történész hangsúlyozta: nem lehet pontosan tudni, hogy a sebesülten hazatérők közül hányan haltak meg itthon, mint ahogy azt sem, hogy a 27-28 ezer hadifogolyból hányan tértek haza. Utóbbiak közül legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat.
Szabó Péter rámutatott: „a sajtóban általában túlzott, 150-200 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek", amit nem támaszt alá a hadsereg 1943. május 21-i veszteségkimutatása.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy 1942 tavaszán küldtek ki mintegy 200 ezer katonát a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni, ami pedig a 2. hadsereg veszteségeinek arányait csökkenti.
Szabó Péter közölte: Magyarország csak 1938-tól kezdhetett el fegyverkezni a bledi egyezmény értelmében, az visszaadta az ország fegyverkezési önállóságát, s ennek anyagi alapját a szintén 1938-as Darányi Kálmán-féle győri program adta meg. A világszerte zajló háborús készülődés miatt azonban a magyar hadsereg nemigen tudott fejlesztésekbe kezdeni, mivel a fegyvergyártás egyes technológiai eljárásait értelemszerűen nem akarták megosztani a különböző államok Magyarországgal. Kiemelte: a magyar hadsereg a revízió megvalósítására készült, ennek értelmében a szomszédos államokkal való harcokra, de semmiképpen nem távoli hadszíntereken zajló, nagyhatalmakat felvonultató háborúra készült. A legfontosabb tehát akkoriban az ország határainak védelme volt, ennélfogva a magyar honvédalakulatok fegyverzetét és felszerelését egy esetleges közép-európai hadszíntér viszonyaihoz igazították. A 2. magyar hadsereget az ország lehetőségeihez képest a legjobban igyekeztek felszerelni – állapította meg.
Beszámolt arról, a legénység mindvégig hitt abban, hogy felváltják őket és hazatérhetnek, az azonban már 1942 nyarán világossá vált, hogy a 2. magyar hadseregnek az 1942-1943-as telet is a Don-kanyarban kell töltenie. Emiatt már nyáron megkezdődtek a téli ruhagyűjtések, erre szólított fel Horthy Miklósné rádiófelhívása is 1942. augusztus közepén. Azt viszont nem lehet tudni, hogy mennyi szállítmány jutott el a magyar katonákhoz, mert szállítási nehézségekkel küzdött a magyar hadsereg, ezért rengeteg bakancs, nemezcsizma és egyéb téli felszerelés maradt kiosztatlanul. A raktárakat a visszavonuláskor felgyújtották, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére.
A Don-kanyarban zajló harcokhoz az ország gépjárműállományának felét mozgósították, amelybe beletartoztak a polgári személyektől bevonultatott gépjárművek és országos járművek (szekerek). A 2. magyar hadsereg létszáma egyebek mellett azért is volt viszonylag nagy, mert a tüzérség fegyvereit javarészt fogatolt járművekkel szállították – fűzte hozzá.
Emlékeztetett arra: a pártállami időkben, 1959-ben Münnich Ferenc kormányfő előszavával jelent meg dokumentumgyűjtemény a 2. hadseregről, s akkoriban „nem a történészek foglalkoztak ezzel a témával". Nemeskürty Istvánnak 1972-ben jelent meg a sok kiadást megért Requiem egy hadseregért című könyve, a szerző pedig „azóta sem tágít egyetlen egy hipotézisétől sem". Ezek között szerepel, hogy a 2. hadsereget „halálba szánták rossz fegyverzettel és felszereléssel", emiatt eleve elrendeltetett a sorsa. Sára Sándor Krónika című dokumentumfilmje és az ez alapján készült Pergőtűz című mozifilmje az egykori szemtanúk elmondása alapján mutatta be az eseményeket – tette hozzá.
A hadtörténész elmondása szerint az első hiteles feldolgozások között kell megemlíteni a nyolcvanas évek második feléből Szakály Sándor forrásközlését a Hadtörténelmi Közlemények, illetve Kornis Pál Don-kanyart megjárt munkaszolgálatos két tanulmányát, de a téma új szemléletű feldolgozása a rendszerváltás után gyorsult fel igazán. A ma még élő visszaemlékezők, akik megjárták a Don-kanyart, 90-95 évesek, és egyre kevesebben vannak, így az oral historyn alapuló kutatás jelentős akadályokba ütközik.
MTI
Erdély.ma,
Mindent egybevetve hozzávetőlegesen 130 ezerre tehető a 2. magyar hadsereg csaknem egyéves keleti hadszíntéri tevékenysége során elesett, megsebesült és fogságba esett honvédek és munkaszolgálatosok száma. Mondta el Szabó Péter hadtörténész, a Don-kanyar című kötet szerzője hétfőn az MTI-nek.
Közülük 49-50 ezren estek el, s csaknem ugyanennyien is sebesültek meg. Javarészt a szovjet rádió hivatalos jelentését alapul véve 27-28 ezerre tehető a hadifoglyok száma, közülük kevesen térhettek vissza – állapította meg a történész.
A hősi halottak – akik számát javarészt az eltűntté nyilvánításokból lehet kikövetkeztetni – és a sebesültek aránya a hadsereg 1943. januári, februári visszavonulása során s az azt követő újjászervezése alatt vált megközelítően egyenlővé, az ebben az időszakban a megfagyottak magas száma, illetve a sebesültek gyors és biztonságos hazaszállításának lehetetlensége miatt. Az 1943. januári szovjet offenzíva megindulását követően a munkaszolgálatosok szenvedték el arányában a legnagyobb veszteségeket – jegyezte meg.
A történész hangsúlyozta: nem lehet pontosan tudni, hogy a sebesülten hazatérők közül hányan haltak meg itthon, mint ahogy azt sem, hogy a 27-28 ezer hadifogolyból hányan tértek haza. Utóbbiak közül legtöbben már a hadifogolytáborba szállításuk közben meghaltak, becslések szerint pedig mindössze 3-4 ezren élhették túl közülük a megpróbáltatásokat.
Szabó Péter rámutatott: „a sajtóban általában túlzott, 150-200 ezer főben meghatározott veszteségi adatok ismétlődnek", amit nem támaszt alá a hadsereg 1943. május 21-i veszteségkimutatása.
Arra is felhívta a figyelmet, hogy 1942 tavaszán küldtek ki mintegy 200 ezer katonát a Don-kanyarba, de már az év novemberében döntöttek arról, hogy kiszállítanak egy 45-50 ezres kontingenst a magyar katonák egy részének leváltására. Ez azonban éppen az 1943. január 12-i szovjet támadás időpontjával esett egybe, így azok sem jöhettek haza, akiket leváltottak volna, emiatt mintegy 250 ezres magyar hadsereggel kell számolni, ami pedig a 2. hadsereg veszteségeinek arányait csökkenti.
Szabó Péter közölte: Magyarország csak 1938-tól kezdhetett el fegyverkezni a bledi egyezmény értelmében, az visszaadta az ország fegyverkezési önállóságát, s ennek anyagi alapját a szintén 1938-as Darányi Kálmán-féle győri program adta meg. A világszerte zajló háborús készülődés miatt azonban a magyar hadsereg nemigen tudott fejlesztésekbe kezdeni, mivel a fegyvergyártás egyes technológiai eljárásait értelemszerűen nem akarták megosztani a különböző államok Magyarországgal. Kiemelte: a magyar hadsereg a revízió megvalósítására készült, ennek értelmében a szomszédos államokkal való harcokra, de semmiképpen nem távoli hadszíntereken zajló, nagyhatalmakat felvonultató háborúra készült. A legfontosabb tehát akkoriban az ország határainak védelme volt, ennélfogva a magyar honvédalakulatok fegyverzetét és felszerelését egy esetleges közép-európai hadszíntér viszonyaihoz igazították. A 2. magyar hadsereget az ország lehetőségeihez képest a legjobban igyekeztek felszerelni – állapította meg.
Beszámolt arról, a legénység mindvégig hitt abban, hogy felváltják őket és hazatérhetnek, az azonban már 1942 nyarán világossá vált, hogy a 2. magyar hadseregnek az 1942-1943-as telet is a Don-kanyarban kell töltenie. Emiatt már nyáron megkezdődtek a téli ruhagyűjtések, erre szólított fel Horthy Miklósné rádiófelhívása is 1942. augusztus közepén. Azt viszont nem lehet tudni, hogy mennyi szállítmány jutott el a magyar katonákhoz, mert szállítási nehézségekkel küzdött a magyar hadsereg, ezért rengeteg bakancs, nemezcsizma és egyéb téli felszerelés maradt kiosztatlanul. A raktárakat a visszavonuláskor felgyújtották, hogy ne kerüljenek az ellenség kezére.
A Don-kanyarban zajló harcokhoz az ország gépjárműállományának felét mozgósították, amelybe beletartoztak a polgári személyektől bevonultatott gépjárművek és országos járművek (szekerek). A 2. magyar hadsereg létszáma egyebek mellett azért is volt viszonylag nagy, mert a tüzérség fegyvereit javarészt fogatolt járművekkel szállították – fűzte hozzá.
Emlékeztetett arra: a pártállami időkben, 1959-ben Münnich Ferenc kormányfő előszavával jelent meg dokumentumgyűjtemény a 2. hadseregről, s akkoriban „nem a történészek foglalkoztak ezzel a témával". Nemeskürty Istvánnak 1972-ben jelent meg a sok kiadást megért Requiem egy hadseregért című könyve, a szerző pedig „azóta sem tágít egyetlen egy hipotézisétől sem". Ezek között szerepel, hogy a 2. hadsereget „halálba szánták rossz fegyverzettel és felszereléssel", emiatt eleve elrendeltetett a sorsa. Sára Sándor Krónika című dokumentumfilmje és az ez alapján készült Pergőtűz című mozifilmje az egykori szemtanúk elmondása alapján mutatta be az eseményeket – tette hozzá.
A hadtörténész elmondása szerint az első hiteles feldolgozások között kell megemlíteni a nyolcvanas évek második feléből Szakály Sándor forrásközlését a Hadtörténelmi Közlemények, illetve Kornis Pál Don-kanyart megjárt munkaszolgálatos két tanulmányát, de a téma új szemléletű feldolgozása a rendszerváltás után gyorsult fel igazán. A ma még élő visszaemlékezők, akik megjárták a Don-kanyart, 90-95 évesek, és egyre kevesebben vannak, így az oral historyn alapuló kutatás jelentős akadályokba ütközik.
MTI
Erdély.ma,
2016. november 19.
Magyarország a második világháborúban (Rendhagyó történelemóra Szakály Sándorral)
Magyarország a második világháborúban kényszerpályán mozgott, ennek oka Trianon – mondta Sepsiszentgyörgyön Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója szerdán este tartott előadást a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia meghívottjaként A magyar honvédség a második világháborúban címmel. Részletesen szólt az időszak katonai, politikai történéseiről, jól érzékeltetve a mindenkori nagyhatalmi érdekek jelentőségét.
A történész elmondta: a következetes revíziós politika eredményeként visszatérő területek, illetve azok remélt megtartása volt az indok, amely Magyarországot és a magyar királyi honvédséget a második világháborúba kényszerítette. A trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig olyan állapotban volt, hogy az ország védelmére nem volt elegendő, csak belső rendfenntartásra, meg sem közelítette Csehszlovákia, Románia haderejét. Ugyan 1938-ban érzékelhető az első jelentős változás, Darányi Kálmán bejelenti a győri programot, amely jelentős összeget, egymilliárd pengőt irányoz elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére (más kérdés, hogy hiába is lett volna pénz hadi kiadásokra, a magyar ipar nem tudta volna teljesíteni az esetleges megrendeléseket), ám ennek ellenére 1938-ban véletlen remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Az ország számára ugyanakkor döntő jelentőségű, hogy 1939-ben aláírják a Molotov–Ribbentropp paktumot, és érdekszférákra osztják fel Európát. A nagy kérdések egyike, hogy miként lehetett volna megoldani a román–magyar viszonyt, ugyanis sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehet fegyveres konfliktus, ezért megszületik a második bécsi döntés, amely mindkét fél elégedetlenségét eredményezte, a két ország között pedig nagyobb az ellentét, mint bármely két állam között. Ugyanakkor Magyarországnak az volt az elemi érdeke, hogy kimaradjon a háborúból, nem is lett volna alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon a románokkal. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezi ki miniszterelnökké, ő szintén ellenzi a hadba lépést, hangsúlyozván, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig, erről vitázott is a katonai és a politikai vezetés.
Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország németek melletti szolidaritást vállalt, megszakítva a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval – ezt a döntést Horthy hozta meg. Majd Kassa és egy gyorsvonat vélhetően szovjetek általi bombázása után, június 27-én bejelentik a hadiállapotot is, mivel Magyarországot támadás érte. 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek – vélekedett az előadó. Maga Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke pedig azt gondolta, Magyarországnak minél kisebb erővel vagy egyáltalán nem kellene részt vennie a háborúban, szerinte az országnak meg kellene tartania az erejét a háború utáni időszakra, amikor jobban tudná rendezni a román–magyar kérdést. 1941-ben viszont a németek számára is világossá válik, hogy nem sikerül a Szovjetuniót villámháborúval legyőzni, újabb szövetségeseket keresnek, így a németek már Magyarországhoz fordulnak, követelve, hogy a teljes magyar haderőt küldjék a frontra. Magyarország végül a második magyar hadsereget bocsátja rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy azt a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak, akkor már nem lehetett ellentmondani a németeknek – vélekedett a történész. Ám hogy mit ígértek cserébe, nem lehet tudni, az erről szóló melléklet nem került elő. A második hadsereg parancsnokává Jány Gusztávot nevezik ki, Szombathelyi Ferenc pedig kötelezővé teszi parancsnokai számára, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. 1942. áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján. Jány Gusztáv ugyan észreveszi, hogy egy ekkora hadsereg számára képtelenség egy 200 kilométeres partszakaszt védeni, utánpótlást kér, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján. A második magyar hadsereg „emberfeletti teljesítményt nyújtott”, sikerült fenntartani a szovjet páncélosokat, Jány kitartott, sok tízezer magyar, olasz, német katona élete köszönhető neki – vélekedett a történész. A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, s év végére csak ötezren maradtak életben közülük. Az előadó további jelentős csataként beszélt az 1944 kora őszén vívott tordai ütközetről, illetve az Arad környéki harcokról, valamint Budapest védelméről és ostromáról, utóbbi során a szovjetek hatalmas veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor mintegy tízezer magyar civil vált hadifogollyá. Ezek a magyar katonák úgy érezték, esküjükhöz híven hazájukat és szülőföldjüket védték, ezért fejet kell hajtanunk előttük. A háborúban a vesztes félnek is van igazsága – zárta előadását Szakály Sándor. Kérdésekre válaszolva úgy vélekedett, Magyarország emberi veszteséglistája napjainkban megválaszolhatatlan, míg korábban Für Lajos egymillió főben jelölte meg az áldozatok számát, ő maga 800 ezer főre becsüli. A Szovjetunióba elhurcoltak száma 600–800 ezer főre tehető, közülük több mint 200 ezer nem tért vissza, egy újabb, százezres nagyságrendű orosz adatbázis feldolgozása újdonságokkal szolgálhat. Egyébként nézete szerint már 1943 decemberében eldőlt minden Teheránban, a nagyhatalmak meghúzták a határvonalakat, akkori megállapodásaikat 1956-ban sem rúgták fel, vagyis „értünk” nem kívánta összerúgni a port a Szovjetunióval az Egyesült Államok. Összegezve Szakály Sándor úgy fogalmazott: a második világháborúban Magyarország egy kényszerpályán mozgott, az alap és az ok pedig Trianon; a két világháború közti Magyarországon a magyar társadalom egyetértett a revízió kérdésében, noha sok vita lehetett a mikéntben és a hogyanban.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Magyarország a második világháborúban kényszerpályán mozgott, ennek oka Trianon – mondta Sepsiszentgyörgyön Szakály Sándor történész, a Magyar Tudományos Akadémia doktora. A Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója szerdán este tartott előadást a Székely Nemzeti Múzeumban a Kós Károly Akadémia meghívottjaként A magyar honvédség a második világháborúban címmel. Részletesen szólt az időszak katonai, politikai történéseiről, jól érzékeltetve a mindenkori nagyhatalmi érdekek jelentőségét.
A történész elmondta: a következetes revíziós politika eredményeként visszatérő területek, illetve azok remélt megtartása volt az indok, amely Magyarországot és a magyar királyi honvédséget a második világháborúba kényszerítette. A trianoni békediktátum csupán 35 ezer fős honvédséget engedélyezett Magyarország számára, az pedig olyan állapotban volt, hogy az ország védelmére nem volt elegendő, csak belső rendfenntartásra, meg sem közelítette Csehszlovákia, Románia haderejét. Ugyan 1938-ban érzékelhető az első jelentős változás, Darányi Kálmán bejelenti a győri programot, amely jelentős összeget, egymilliárd pengőt irányoz elő a honvédség, az infrastruktúra fejlesztésére (más kérdés, hogy hiába is lett volna pénz hadi kiadásokra, a magyar ipar nem tudta volna teljesíteni az esetleges megrendeléseket), ám ennek ellenére 1938-ban véletlen remény sem lehetett arra, hogy Magyarország fegyveres revíziót hajtson végre. Az ország számára ugyanakkor döntő jelentőségű, hogy 1939-ben aláírják a Molotov–Ribbentropp paktumot, és érdekszférákra osztják fel Európát. A nagy kérdések egyike, hogy miként lehetett volna megoldani a román–magyar viszonyt, ugyanis sem Németországnak, sem Olaszországnak nem volt érdeke, hogy a két ország háborúzzon egymással. Magyarország és Románia között nem lehet fegyveres konfliktus, ezért megszületik a második bécsi döntés, amely mindkét fél elégedetlenségét eredményezte, a két ország között pedig nagyobb az ellentét, mint bármely két állam között. Ugyanakkor Magyarországnak az volt az elemi érdeke, hogy kimaradjon a háborúból, nem is lett volna alkalmas arra, hogy sikeres háborút vívjon a románokkal. Teleki Pál halála után Horthy Miklós 1941-ben Bárdossy Lászlót nevezi ki miniszterelnökké, ő szintén ellenzi a hadba lépést, hangsúlyozván, hogy az országnak meg kell őriznie erejét a háború végéig, erről vitázott is a katonai és a politikai vezetés.
Miután 1941. június 22-én Németország megtámadta a Szovjetuniót, június 23-án Magyarország németek melletti szolidaritást vállalt, megszakítva a diplomáciai kapcsolatot a Szovjetunióval – ezt a döntést Horthy hozta meg. Majd Kassa és egy gyorsvonat vélhetően szovjetek általi bombázása után, június 27-én bejelentik a hadiállapotot is, mivel Magyarországot támadás érte. 1941 júniusában senki nem feltételezte, hogy a német–szovjet háborúban nem a németek lesznek a győztesek – vélekedett az előadó. Maga Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke pedig azt gondolta, Magyarországnak minél kisebb erővel vagy egyáltalán nem kellene részt vennie a háborúban, szerinte az országnak meg kellene tartania az erejét a háború utáni időszakra, amikor jobban tudná rendezni a román–magyar kérdést. 1941-ben viszont a németek számára is világossá válik, hogy nem sikerül a Szovjetuniót villámháborúval legyőzni, újabb szövetségeseket keresnek, így a németek már Magyarországhoz fordulnak, követelve, hogy a teljes magyar haderőt küldjék a frontra. Magyarország végül a második magyar hadsereget bocsátja rendelkezésükre, azzal a feltétellel, hogy azt a németek nehézfegyverekkel szerelik fel. Az erre vonatkozó tárgyalások 1941 decemberében folytak, akkor már nem lehetett ellentmondani a németeknek – vélekedett a történész. Ám hogy mit ígértek cserébe, nem lehet tudni, az erről szóló melléklet nem került elő. A második hadsereg parancsnokává Jány Gusztávot nevezik ki, Szombathelyi Ferenc pedig kötelezővé teszi parancsnokai számára, hogy „takarékoskodjanak a magyar vérrel”. 1942. áprilisában vonulnak a keleti frontra, első vonalbeli támadó alakulatként, augusztusban nagy hídfőcsatákat vívnak a Don partján. Jány Gusztáv ugyan észreveszi, hogy egy ekkora hadsereg számára képtelenség egy 200 kilométeres partszakaszt védeni, utánpótlást kér, majd 1943. január 12. és február 1. között vívják legnagyobb csatájukat a Don folyó partján. A második magyar hadsereg „emberfeletti teljesítményt nyújtott”, sikerült fenntartani a szovjet páncélosokat, Jány kitartott, sok tízezer magyar, olasz, német katona élete köszönhető neki – vélekedett a történész. A tragikus ütközetben a magyar hadsereg 42 ezer katonája esett el, 28 ezer sebesültet összesítettek, míg 26 ezren szovjet hadifogságba kerültek, s év végére csak ötezren maradtak életben közülük. Az előadó további jelentős csataként beszélt az 1944 kora őszén vívott tordai ütközetről, illetve az Arad környéki harcokról, valamint Budapest védelméről és ostromáról, utóbbi során a szovjetek hatalmas veszteségeket szenvedtek, ugyanakkor mintegy tízezer magyar civil vált hadifogollyá. Ezek a magyar katonák úgy érezték, esküjükhöz híven hazájukat és szülőföldjüket védték, ezért fejet kell hajtanunk előttük. A háborúban a vesztes félnek is van igazsága – zárta előadását Szakály Sándor. Kérdésekre válaszolva úgy vélekedett, Magyarország emberi veszteséglistája napjainkban megválaszolhatatlan, míg korábban Für Lajos egymillió főben jelölte meg az áldozatok számát, ő maga 800 ezer főre becsüli. A Szovjetunióba elhurcoltak száma 600–800 ezer főre tehető, közülük több mint 200 ezer nem tért vissza, egy újabb, százezres nagyságrendű orosz adatbázis feldolgozása újdonságokkal szolgálhat. Egyébként nézete szerint már 1943 decemberében eldőlt minden Teheránban, a nagyhatalmak meghúzták a határvonalakat, akkori megállapodásaikat 1956-ban sem rúgták fel, vagyis „értünk” nem kívánta összerúgni a port a Szovjetunióval az Egyesült Államok. Összegezve Szakály Sándor úgy fogalmazott: a második világháborúban Magyarország egy kényszerpályán mozgott, az alap és az ok pedig Trianon; a két világháború közti Magyarországon a magyar társadalom egyetértett a revízió kérdésében, noha sok vita lehetett a mikéntben és a hogyanban.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)