Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Darányi Ignác
10 tétel
2004. június 29.
Jún. 27-én emlékezett Detrehemtelep közössége a település fennállásának centenáriuma mellett a református templom építésének tizedik évfordulójára. Az eseményre hazalátogattak a telepről elszármazottak is. Pap Géza püspök hirdette az igét. A templomszentelés 1994. szept. 11-én volt. Keszeg Vilmos professzor bemutatta a településről készült és általa szerkesztett monográfiát. /Detrehemtelep. Adatok Detrehemtelep történetéhez /Hiperborea, Torda/. A szerző maga is detrehemtelepi származású. A századfordulón tucatnál több település megépítésére vagy kiegészítésére (hozzátelepítésre) került sor. Így jött létre Torda–Aranyos vármegyében Felsődetrehem hozzátelepítése, későbbi nevén: Detrehemtelep. A templom bejáratánál márványtáblát lepleztek le. Szövege a következő: "A telepes elődök és Darányi Ignác (1849–1927), a telepítési törvény atyja emlékére állította a 100 éves Detrehemtelep lakossága." /Valkai Krisztina: Alapításának századik esztendejét ünnepelte Detrehemtelep. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 29./
2012. február 14.
Ülésezett a Nemzetpolitikai Tárcaközi Bizottság
A kormányzati szervek nemzetpolitikai munkáját összehangoló testület plenáris ülése után Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, Németh Zsolt külügyi államtitkár és Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár adott tájékoztatást kedden, az Országházban.
Semjén Zsolt elmondta, hogy három tárcaközi bizottság működik jelenleg, a romaügyekkel, az európai ügyekkel és a nemzetpolitikával foglalkozó testület. Félévente tartanak plenáris ülést, negyedévente pedig az egyes szakpolitikai képviselők találkoznak. A keddi ülésen minden minisztérium képviseltette magát, az egyes tárcák vezetői arról számoltak be, hogy a saját szakterületükön a nemzetpolitikával kapcsolatban mit tettek, milyen problémákat, megoldási lehetőségeket látnak.
A miniszterelnök-helyettes emlékeztetett, hogy a Magyar Állandó Értekezleten (MÁÉRT) széles konzenzus mellett fogadták el a nemzetpolitika alapdokumentumát. Az egyes szakpolitikai terveket ebből vezetik le – húzta alá Semjén Zsolt. Eddig két ilyen tervezet készült el, a Vidékfejlesztési Minisztérium a Darányi Ignác Terv keretében mutatta be a Kárpát-medence agrárfejlesztési javaslatát, a Nemzetgazdasági Minisztérium pedig Erdély gazdasági tervét készítette el – mondta a politikus.
Semjén Zsolt bejelentette: lista készült a nemzetstratégiai szempontból kiemelt jelentőségű intézményekről. Ezek az intézmények a jövőben stabil, kiszámítható, nem pályázat alapú finanszírozásra számíthatnak. A lista elérhető a Bethlen Gábor Alapkezelő weboldalán.
Németh Zsolt, a Külügyminisztérium parlamenti államtitkára az állampolgársági ügyekről adott tájékoztatást. Elmondta: a tárcára és a külképviseletekre hatalmas munkát ró a feladat, de folyamatosan dolgoznak az eljárások egyszerűsítésén és gyorsításán. Az államtitkár reményét fejezte ki, hogy a hamarosan esedékes szlovák választások után a felvidéki magyarok állampolgársági helyzete is rendeződik. Németh Zsolt elmondta azt is, hogy tervezik az előző kormány által bezárt konzulátusok újranyitását.
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára egy oktatási kérdést emelt ki. A magyar felsőoktatási intézmények eddig felsőfokú nyelvvizsgának fogadták el azon határon túli diákok érettségijét, akik többségi nyelvű középiskolában tanultak. Annak érdekében, hogy ne érje hátrány azokat, akik kisebbségi magyar nyelvű középiskolában végeztek, az ő esetükben is középfokú nyelvvizsgának fogják tekinteni a többségi nyelven letett érettségijüket.
Kormany.hu
2012. augusztus 25.
Széki cselédsors a szakember szemével
Beszélgetés Pozsony Ferenc egyetemi oktatóval, néprajzkutatóval
A Kolozsvári Magyar Napok keretében külön programpontként szerepelt a széki táncosok bemutatkozása. Az eredeti helyszín a Posta mögötti park lett volna, ahol régebb a Kolozsváron szolgáló széki lányok és fiúk táncoltak szabadnapjukon. A mostani eseményre technikai okok miatt végül a Farkas utcában került sor. A széki táncosokra a kolozsvári középnemzedék minden bizonnyal jól emlékszik még. Pozsony Ferencet, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem oktatóját, néprajzkutatót a jelenség kialakulásáról, jelentőségéről és befejezéséről faggattuk.
– Mikorra vezethető vissza a széki lányok kolozsvári cselédeskedése?
– A cselédeskedés ősi foglalkozásnak számít. A középkor idején a szolgák száma több tízezer volt, míg a polgári korban már több százezret is elért. A széki lányok kolozsvári cselédeskedése is elsősorban a város polgáriasodásához kapcsolódik. A XIX. század második felében kibontakozó vasútépítés, iparosítás csakhamar gazdag polgári réteg kialakulását tette lehetővé. Annak eredményeképpen a tehetősebb családokban a háztartással kapcsolatos munkák (takarítás, rendteremtés, tüzelés, fűtés, bevásárlás, főzés, mosogatás, mosás, vasalás, gyermekek pesztrálása stb.) jelentős részét cselédlányok végezték. Rendszerint falusi, szegényebb rendű, fiatalabb lányokat fogadtak fel cselédnek, akik a befogadó család otthonában (rendszerint konyhájában) laktak, élelmet, ruhát és kevéske pénzt kaptak munkájukért. Ezek a lányok aztán – függetlenül attól, hogy Székről vagy például Székelyföldről jöttek, hiszen székely lányok is jöttek Kolozsvárra szolgálni – fokozatosan elsajátították az igényesebb, polgári jellegű háztartás csínját-bínját. Az sem ment ritkaságszámba, hogy kolozsvári cselédségük alatt keresték meg a hozományra valót. Mind a XIX., mind a XX. században Erdélyben az volt a felfogás: abból a vidéki lányból lesz igazán ügyes feleség, aki legalább egy évet szolgált városon, úri házaknál. Korabeli levelek, önéletleírások, szépirodalmi művek azonban azt is jelzik, hogy közülük sokan teherbe estek, prostituálódtak, lecsúsztak, s utána már elég nehezen tudtak visszailleszkedni az őket kibocsátó szülőfalu társadalmába. Ugyanakkor ne feledkezzünk meg a széki legényekről sem, akik főleg építkezéseknél meg a vasútnál helyezkedtek el különböző nagyvárosokban, például Kolozsváron is. Azt kiemeljük, hogy a hazai urbanizációval egy időben fokozatosan csökkent a férfi cselédek száma, s látványosan növekedett a lányoké. A férfiak esetében a néprajzkutatók feltérképeztek egy másféle szolgatípust is, aki egy-egy tehetősebb falusi gazdálkodó családhoz szegődött el, hogy ott jobban elsajátíthassa a földművelés és az állattartás „titkait”. Erről Ráduly János írt Mikor a szolgának telik esztendeje (A kibédi gazdai szolgák életéből. 1987) című könyvében. Kolozsváron, hangsúlyozom, a széki legények inkább az építkezéseknél helyezkedtek el. Ma is ez az a mesterség, amelynek ismeretében például Magyarországon vagy Nyugat-Európában vállalnak munkát, különösen az 1989-es romániai rendszerváltozástól kezdődően.
– Egy ilyen hosszú, több mint egy évszázados múlttal rendelkező folyamat nem jöhetett volna létre bizonyos szabályok nélkül…
– Természetesen. A cselédsorsot már a XIX. században pontosan szabályozták. Például 1876. április 3-án Ferenc József császár szentesítette a parlament által az év március 24-én elfogadott cselédtörvényt, amely rögzítette a gazdák és a cselédek jogait és kötelességeit. Hasonló jogszabályokat fogadtak el 1898-ban és 1907-ben, amikor Darányi Ignác (1849–1927) volt a mezőgazdasági tárca vezetője, és az ő hatáskörébe tartozott e jogszabály létrehozása. De hogy valami kézzelfoghatóbbat említsek: minden cselédnek volt könyve, egyfajta munkakönyve, melyben pontosan rögzítették kötelezettségeit és jogait, egészségügyi biztosítást kellett fizetnie, és orvosi felügyelet alatt is tartották őket.
– Szamosújvár sokkal közelebb van Székhez, mint Kolozsvár. Miért jött akkor ide a legtöbb széki leány?
– Székiek Szamosújvárra is mentek gazdagabb örmény családokhoz cselédeskedni, de nyilvánvalóan kevesebben. Kolozsvárnak e téren is jóval nagyobb volt a vonzereje.
– Hogyan lett a széki cselédlányok kedvenc kolozsvári találkahelye a mostani Posta, azaz a ferences kolostor környéke?
– A kincses város Posta-palotája 1898-ban épült fel a Híd utcában. A tőszomszédságában folyó Malomárok fölé hajdanán hatalmas fűzfák hajoltak. Kimenős napjaikon, csütörtök és vasárnap este itt gyűltek össze a városban dolgozó széki legények és cselédlányok beszélgetni, énekelni és táncolni.
– Hogyan ért véget ez az évszázados folyamat?
– Az 1980-as években a hatalom már nem nézte jó szemmel azt, hogy a széki, magyar viseletbe beöltözött lányok-fiúk közösségként élik meg hetente kétszer szabad óráikat. Továbbá az erőszakos gazdasági, társadalmi átalakulások is mind hozzájárultak a jelenség felszámolásához. Később a Malomárkot is befedték, s fölötte parkolót alakítottak ki.
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)
2012. november 30/.
Sas Péter: Egy emberből az marad meg, ami az emberek emlékezetében róla megmarad” (1.) Interjú a 90 éves Kiss András nyugalmazott főlevéltárossal
– A Művelődés szerkesztőségének megbízásából kerestem fel András bácsit, hogy 90. születésnapja alkalmából jókívánságaink átadása mellett valamiféle életút-beszélgetést készítsek az ünnepelttel.
– Örömmel teszem meg ezt Neked és a Művelődésnek, amelyik 70. születésnapomon egyedülállóan közölte Jakó Zsigmond megemlékezését rólam, ami meglepetésként ért, és megvallom, jólesett.
– Munkássága, egész életműve Kolozsvárhoz kötődik, talán sokan nem is tudják, hogy a háromnyelvű Bánság szülötte. Honnan és hogyan ágazódnak ama bizonyos meghatározó gyökerek?
– A gyökerek nagyon szétágaznak, ugyanis a Kissek eredetileg háromszékiek. Kis Tamás 1605-ben lófői kiváltságot kapott Bocskai Istvántól, megvan most is a hitelesített másolata. A napóleoni háború idején a székely határőrezredben szolgált. Visszajövet megállapodott a Bánságban, az ígéret földjén. A török kiszorítása után újratelepített területnek sajátos világa volt. Krassó vármegyét magyarrá vált jómódú örmények igazgatták. Magyar nagyon kevés volt, erről a „jó Habsburgok” gondoskodtak. Kis Ferenc dédapám jelentkezett a nemesi vármegyénél, akkor a Jakabffyak viseltek ott különböző tisztségeket. Dédapámat kinevezték vármegyei csendbiztosnak, vagyis commisarius secretariusnak. A lófői oklevelet kihirdették a vármegyei közgyűlésen, mint nemesi oklevelet, ezt Jakabffy István nótárius és Basilius Fogarasi vezették rá az oklevélmásolatra. A csendbiztos Makóról hozott magának feleséget, Farkas Zsuzsannát. Kiss Ferenc nagyapám egy németül beszélő asszonyt vett feleségül, Spang Auréliát (Arankát), pedig megveszekedett 48-as volt. Főhadnagyként szolgált és harcolt Damjanich seregében. Komáromnál megsebesült, a Klapka-féle fegyverletétel alapján nem részesült büntetésben. A vármegyei 48-as Párt alelnöke volt, gyűlölte a Habsburgokat. Gyermekeinek csak az édesanyjukkal volt szabad németül beszélni. Ez a nagyanyám ugyanis nem tudott magyarul. A nagynénémmel lakott, a bánsági építkezés szabályai szerint az udvart a kert felé lezáró lakásban. A falon csupa szakállas férfi arcképe függött. Kérdezgettem nagyanyámat, kik ők? Mindegyikre azt mondta, hogy az „á Kossuth”. Azóta van bennem némi fenntartás Kossuth Lajossal szemben, mert elfoglalta nagyapám helyét. Nagyszüleim közül nagyapáimról már nem tudok ilyen részletesen beszélni, egyiket sem ismertem. Emlékeim szerint anyai nagyanyám, a Bábi töltött be meghatározó szerepet a család életében. Anyai részről az ő nagyszülei aradi svábok, nagyapja vagyonos tőzsér, kereskedő volt. Nagyanyám a család fontos személyisége volt, erélyes, vagyongyarapító, meggyőződéses plebejus szemléletű, szemében nem a cím, hanem a munka és az azzal szerzett vagyon számított. Először anyai nagyapámhoz, Döme Ferenchez ment feleségül, aki zentai fiú volt, hivatására nézve állatorvos. Szülei úgynevezett „zsíros parasztok” voltak. Amikor én már közel álltam a népi mozgalomhoz, reménykedve gondoltam arra, hogy a zentaiak hoznak egy parasztot a családba, de ők „zentai polgárok” voltak, mint itt a hóstátiak.
Nagyanyámat bácskai férje levitte Zentára. Ha vásárra ment, cigánnyal jött vissza, feleségének zenéltetni. Nagyanyám ezt elítélte, mert pénzkidobásnak tartotta, s bár élete végéig szerette, mégis elvált a mulatós férfitól. Visszament a bánsági Facsádra, ahol mostohaanyja a nagyvendéglőt bérelte. Nem akart a szülei nyakán élni, postáskisasszony akart lenni. Közben megismerkedett édesanyám későbbi nevelőapjával, Franz Reibnagl özvegy mészáros mesterrel. Volt annyi bátorsága, hogy a törvényes válást lehetővé tevő 1895-ös polgári anyakönyvvezetés bevezetése előtt élettársi viszonyba lépett vele. Őt nagyon szerettem, becsületes, dolgos ember volt. Alkalmazkodott a kapitány nagyanyámhoz. Őt tekintettem nagyapámnak, ugyanis nagyapáimat én nem ismertem. Kiss Ferenc apai nagyapám 1900-ban meghalt, az anyai, a Döme pedig Zentán élt, és már gyermekkoromban országhatár választott szét bennünket. A szülői házat a nagyméretű szobáival nagyanyámék építtették, persze a Bábi elképzelései szerint. A legnagyobb szobában, az ebédlőben tartották az úrilányoknak a tánciskolát, a műkedvelő előadások próbáit. Már előtte való nap be kellett fűteni, hogy megfelelő meleg legyen.
– Ahol ilyen különleges emberek éltek, ott a lakóhely is különleges lehetett. Ez a megállapítás érvényes András bácsi szülőhelyére, a bánsági Facsádra is?
– A község, Facsád neve csodálatos emlékeket idéz fel bennem. Néhai kedves barátom, Mócsy László édesapja mondta nekem: „Andriska, gyűjtse az emlékeket, mert öregkorára csak ezek maradnak meg”. Ez igaz is, ma szinte vakon és süketen a szép emlékeimből élek. Azt hiszem, minden gyereknek volt egy saját Pál utcája, ami számomra a játszóhelyeinkben, diákkoromban a Begán testesült meg. Facsád járási székhely volt: járásbírósággal, adóhivatallal, főszolgabírósággal, orvosokkal, ügyvédekkel, ami nagy dolognak számított abban az időben. Az úgynevezett központban laktak a tisztviselők, szabadfoglalkozásúak, valamint ott működött a helyi szóhasználat szerinti három aranybánya: a közjegyzői hivatal, az állatorvosi rendelő és a patika. A sváb iparosok jórészt már magyarul beszéltek. Itt mindenki által betartott aranyszabály volt, hogy a gyermekekkel lehetőleg az anyanyelvükön beszéltek. Az utcánkban lakott a Maros menti színromán szűrszabó, Milo bácsi, aki minden találkozáskor megkérdezte: „Hogy vagy, Bandika? Hova mész, Bandika?” Gyermekkoromban Facsád már három részből állott. Eredetileg a Bega által kettészelt település a telekkönyvben Német Facset, illetve Román Facset néven szerepel. A Német Facsetot Központ néven emlegették, a román rész neve pedig Túlahíd volt. A Darányi Ignác-féle mintatelepítéssel a Központtól keletre létrejött a község harmadik része, a magyarok lakta telep. A román rész túlahídi gazdái nyakkendő nélküli „német ruhában” jártak. Sokaknak lakása is polgári jellegű, faragott „altdeutsch” bútorokkal volt berendezve, ősszel, betakarítás után pedig elmentek Herkulesfürdőre, kúrálni magukat. A környezet vegyes volt, elmagyarosodott svábok, zsidók, kevés magyar. A telep volt színmagyar. Sajátos rend uralkodott, jól megértették egymást, nem volt összetűzés, nem házasodtak össze mással, de megbecsülték egymást. A román gazda nem állatorvoshoz, hanem telepes emberekhez ment, akik nagyszerűen értettek a lovakhoz. A telepes legény a kocsi oldalait otthon hagyta, állt a szekéren, tartotta a gyeplőt, szinte repült. A községet a 30-as években tovább színesítették a bukovinai csángók. Az alföldi parasztok nem fogadták be őket, a románokkal laktak. Azt mondták rájuk, hogy akik kistermetű „patkány” lovakkal húzatják a kocsijukat, azok nem kellenek. Édesapámat ebben a községben választották meg jegyzőnek, aki 1940-ig ott is volt, amikor hivatalból áthelyezték az észak-erdélyi részbe, Csíkszenttamásra. Édesanyámnak, a „lúdoktor” leányának a „láncos kutya” Tito idején, zentai származása miatt hetente kellett volna jelentkeznie a rendőrségen. A rendőr szólt neki, hogy úgyis mindennap látja az utcán, ezért eltekintett az előírástól. Ez volt az ottani helyzet.
– András bácsi egész életében meghatározó szerepet játszott a család, egykoron szülei, testvérei, majd felesége, akit haláláig ápolt, s leánya, aki most András bácsit gondozza.
– Változatlanul vallom, hogy a nagy bajoktól megóvó, összetartó közösség a család. Az enyémben voltak ugyan németek is – bár az aradi nagyanyám teljesen elmagyarosodott –, de a Kiss család magyar nemzettudata mindig töretlen maradt. Ezt sugallták a könyvtár, a folyamatosam járatott napilapok és folyóiratok, a falon díszes keretben függő nagyméretű képek: Bem tábornok, Petőfi Sándor tiszti egyenruhában, középen Benczúr Gyula nagy Millennium-képe Ferenc Jóskával (így emlegették) és Erzsébet királynéval. (Vajon mit szólt volna ehhez 48-as nagyapám?) A magyar nemzettudat nem csorbult a németül beszélgetők miatt. Az ünnepi nagy ebédeken három nyelven folyt a társalgás. Nagyanyám magyarul beszélt velünk, a nevelő nagyapámmal németül értekezett a család, én románul, bánsági nyelvjárásban. Önfejű gyerek voltam, engem nem lehetett kijavítani, márpedig ezt valamelyik testvérem megtette, ezért az étkezéseknél nem beszéltem soha többet németül. A család: édesanyám, Döme Margit, aki nagyon szép, kistermetű asszony volt, hat gyermeket szült. A régi szokások szerint a várandósság idején mindentől megkímélték, az anyja etette, túltáplálta, ezért a magzat nagy lett, és szüléskor Istvánkát az orvos darabokban kellett „világra hozza”. Árpádka, a harmadik gyerek az akkor gyakori gyermekbetegséget, tüdőgyulladást kapott, és nem élte túl a krízist, ami a betegség 9. napjára esett. Négy épkézláb gyermek megmaradt. Engem már nem a híres Gruberné, hanem a Vadászné nevű bábaasszony segített a világra. Őt neveztük Gólya néninek. Feri bátyám 11, Margit nővérem 5, Dunci nővérem 6 évvel volt idősebb nálam. Amikor bátyám született, apám diófát ültetett a kertben, nővéreimnek orgonafát oltott. Nekem szerényebb fogadtatásban volt részem. De én kineveztem magaménak a két ágból összefont körtefát és a naspolyafát. Idővel „kisebbségi gyereknek” minősítettem magam, de téved az, aki pszichológiai leckét mondva, frusztrálásról értekezne. Én rangnak éreztem. Nagyon szabadon neveltek bennünket. Egy szabály volt: étkezésről nem lehetett hiányozni, azokon mindig ott kellett lennünk. Pupsinak becézett Feri bátyámnak különleges státusa volt, mert a Zsófia császárnét utánzó nagyanyám, Bábi nevelte születésétől fogva és ő fedezte egyetemi tanulmányai költségeit. Én voltam viszont a család legkisebb, legdédelgetettebb gyermeke. Apai nagynéném viszont engem tekintett a Kiss família igazi képviselőjének a családban. Csak énekszó mellett voltam hajlandó elaludni. Eleinte szegény anyám volt az áldozat, akinek énekelnie kellett. „Üss kettőt a fenekére – tanácsolta a szomszédasszony a kerítésen át –, attól majd elalszik.” Édesanyám szépen énekelt, abszolút hallása volt, utóbb ebből is élt, zongoraleckéket adott. Később a szolgálók énekeltek nekem elalvás előtt. Őket soha nem neveztük cselédnek. Ma is a fülemben csengenek az ő nótáik: „Megdöglött a bíró lova”, „Debrecenbe kéne menni, pulykakakast kéne venni”, meg a háborús nóták, „Ácsi, bácsi, komitácsi, hasába ment a golyó” sorai, dallamai. Azóta nem szeretem a szabadcsapatos orvlövészeket. Lakásunk előszobájában volt egy trimó elnevezésű bútor, tetején porcelán vázaszerűség, a fedelén egy zerge ágaskodott, ott névjegyek voltak. A bútorban több évfolyam 19. századi Ország Világ, Über Land und Meer, ez utóbbiban volt egy sorozat pálcikaember történet, a Pesti Hírlap vagy Napló album alakú mellékletei, köztük az Erzsébet- és Munkácsy-albumok. Ott voltak a hadikölcsön-kötvények, nagyon jó minőségű merített papíron. Milyen gazdagok vagyunk – mondtam. Anyai nagyanyám, a Bábi eladta aradi házát és annak árát hadikölcsön kötvényekbe fektette, mert „mire a falevelek lehullnak” ezek jó gyümölcsöt hoznak. El is úszott az egész. Egész életemben nagyon szerettem a meséket. Benedek Elekkel már nagyon korán megismerkedtem, még amikor felolvastak nekem a könyveiből. Amikor már megismertem a betűket, magam folytattam az olvasást. Felötlenek a címek: Bálványos vár, Mirkó királyfi. Ahogy akkor mondták: Verne Gyula, May Károly, Sebők Zsigmondtól a Mackó úr és Dörmögő Dömötör utazásairól szóló kötetek. Nem tudom, hogy ma ezeket hogyan minősítik, de kedvenceim voltak. A műveket különböző szempontokból lehet minősíteni, az a fontos azonban, hogyan él az olvasóban tovább az író munkája. A családban nem voltak már nagy utazások, mint a Monarchiában, amikor beutazták Magyarországot, s ami számomra a honismeretet jelentette. Emlékezetes maradt számomra az, hogy Dorka meg Zebulon levették kalapjukat egy-egy nevezetes emlékhelyen.
– Gondolom, az előbb említett szolgálók ugyancsak kényeztették a legkisebb gyereket, s újabb élményeket vihettek az életébe.
– A könyvek mellett jól emlékszem a szolgálók meséire, elbeszéléseire. Keresztúri Rózi telepes leány volt. Ő a családja származási helyéről, a csanádpalotai álomvilágról mesélt nekem, miközben reggeliztem. Forgószélről – ami nálunk nem volt – és azt, hogy ott az ángyát a kerítésen túlra röpítette. Mi nem azokat a szavakat használtuk, mint ők. Nem volt ángyunk, legfeljebb tántink. Egyszer megkérdeztem tőle, hogy Feri, a szabósegéd miért olyan fekete, hogy a szabóasztal mögött csak a szeme fehérje világít? Tudod Bandika, mikor az anyja várandós volt, elnézte magát egy négeren. Facsádot ugyanis az első világháborút követően francia vezénylet alatt álló szenegáli csapatok szállták meg. Más világ volt a bukovinai Zenáé egyedi énekeivel és más volt a bunyai Katié. Bunya egy isten háta mögötti szegény település volt, onnan jöttek ezek a becsületes, tisztességes, dolgos bunyai lányok szolgálni. Katinak az ugyancsak kedves, szelíd nővére egy gazdag mészárosnál szolgált. Ott volt segéd egy módos telepes fiú, akinek a parasztnábob unokáját szánták feleségül. Ez azonban megerőszakolta a Kati nővérét, de nem lehetett szó házasságról. „Bevehetem már az ablakból a két fehér muskátlit” – mondta keservesen az anyja, mert Bunyán az eladó lányok jelképe volt a fehér muskátli.
– Ha még lejjebb ereszkedünk a múlt feneketlennek tűnő kútjába, milyen meghatározó gyermekkori emlékeket meríthetünk ki belőle?
– A séták. Anyám szenvedélyes sétáló volt, elmentünk Túlahídra, a Telepre. Emlékszem a kocsmáros Petrovicsra, aki rác volt – mint Petőfiék –, de magyarnak vallotta magát. A telep egyforma házakból állt, ezekhez gazdaság tartozott, még sétatere is volt. Ők promenádnak mondták, később ott volt a teniszpálya. A klinkertéglás, emeletes épületet, az adóhivatalt palotának hívták. A telepesek dinnyét, dohányt termesztettek. Sétáltunk a dohányföldek mellett, napraforgót csak a kukoricaföldek szélén láttam. Szégyen volt nem zsírral főzni. Az óvoda. A szomszéd gyermekkel, Jóskával, a Deutsch szatócs és gabonakereskedő unokájával jártam óvodába. Ringelinek hívták, ő volt a Ringlijóska. Nem tudom már, milyen óvoda lehetett, de a Telepen volt, és a Krisovánszky-leány volt az első óvónőm. Aztán a központi óvodában egy sötét ruhában járó molett asszony volt az óvó néni. Román óvoda volt, magyar, román, sváb gyerekek együtt játszottunk, mindenki a maga nyelvén énekelt. A telepi magyar elemi iskola már csak kétosztályú volt, az egykor kiváló tanítónővel, a bicsérdista Perepatics kisasszonnyal, aki az én koromban már idegroncs volt. Szüleim a többi központi magyar gyermekkel a központiba írattak. Oda jártunk Ringlijóskával, Gyöngyössy Jánossal (Pancsival), akihez egy hosszú élet barátsága köt. Mi hárman összetartoztunk. Nem tanultunk meg tökéletesen románul, hiszen a román gyerekekkel együtt bánsági kifejezéseket, rengeteg németből elrománosított szót használtunk. Szüleink azonban a zsebükbe nyúltak, heti háromszor magyar és német órára jártunk Lujza nénihez, aki esküt nem tett tanítónő volt, és a magyar tanrendszer szerint oktatott.
– Szinte jelképesnek tekinthető, hogy középiskoláit Lugoson és Temesvárt végezte, Facsádról ezeken a városokon ment keresztül az Erdéllyel összekötő út.
– A négy elemi után mentem a középiskolába. Én akkor már Enyed álomvilágában éltem. Bátyám Szászvároson, majd az enyedi Református Kollégiumban tanult. Amikor az elemiben levelet kellett fogalmaznunk szüleinknek, akkor én mindig Enyedről írtam haza. Apám a negyedik osztály vége felé viszont egyszer azt mondta nekem, ne minduntalan abból a városból írjak, nem biztos, hogy oda megyek. Pedig addig folyton Kónya bácsival – egy ottani tanárral – riogattak, ha helytelenkedtem. Bátyám is azzal fenyegetett, hogy majd a nagy diákok elküldenek canis mergát venni. Apám akkor már tudta, a kormányzat megtiltotta, hogy a köztisztviselők felekezeti iskolába járassák gyerekeiket. Apám tehát a beiratkozás előtt kijelentette, jobb lesz nekem Lugoson, a megyeszékhelyen, mert közelebb maradok hozzájuk. Az állami főgimnázium neve akkor Coriolan Brediceanu Líceum volt. Amikor apám felvitt a felvételire, a szomszéd község jegyzője is velünk volt a fiával, hogy őt is beírassa. Meglátta, hogy a líceum nevelője éppen elagyabugyál egy kisdiákot, mire úgy határoztak, hogy nem az állami internátusba adnak. Így került a látókörükbe a görög katolikus püspökség által működtetett, francia szerzetesek vezette internátus. Apai nagynéném, az Ádi Tánti, ideadta a Kissek 19. századi diákládáját, azzal vittek be a megyei számvevőségi tisztviselő Deutsch bácsi autóján a karánsebesi úton levő internátusba. Mikor apámtól elbúcsúztam, arra kértem, mondja meg a többieknek, hogy nem sírtam, pedig a torkomat szorongatta a sírás. Akkor kezdődött életemnek az a szakasza, amit én később „francia légiónak” neveztem. Amikor én odaérkeztem, a francia szerzetesek közül már csak egy maradt, a Pere Leandre nevű, Assumption-rendbeli szerzetes, akit Mon Pere-nek (Atyámnak) kellett szólítanunk, s ebből aztán Monper lett. Mielőtt Lugosra került, a Közel-Keleten volt misszionárius. Az előírás szerint a bennlakónak két inget és gallért a hozzá való gombokkal kellett magával vinnie. Ezt nyilván egy 20. század eleji francia prospektusból vették át. Kínlódtam is sokat velük a hazai apacsing után. A diákok hivatalos nyelve a francia volt, az első évnegyed végéig használhatták anyanyelvüket francia szavakkal. Az állandó francia nyelvhasználatot Monper úgy biztosította, hogy szünetben a diákok között járkált, s ha meghallott valakit más nyelven beszélni, így szólt hozzá: Vous avez le baton, azaz Tiéd a stafétabot. Ez azt jelentette, hogy a diáknak kellett keresni egy másik nem franciául beszélőt, ha legjobb barátja is volt, hogy átadja neki a botot. Ha nem talált mást, akkor az esti szilencium után büntetésből nem mehetett lefeküdni, hanem 10 sort kellett franciából lefordítania. Második alkalommal meg kellett tanulnia egy francia igét. Ha egymás után harmadszor is nála maradt a bot, a Monper behívta az irodájába, ahol állítólag egy bikacsökkel jól megverte. Jó módszer az állandó francia társalgás biztosítására, de jellemformáló hatása megkérdőjelezhető. A Monper a reggeli ébresztőnél sem volt éppen kíméletes. Reggel fél hatkor bejött a hálószobába, háromszor tapsolt, mindenkinek ki kellett ugrania az ágyból, és egy fohászt kellett mondania. A megérkezésem utáni első reggelen nem hallottam meg a tapsot, ezért a többiek nagy sajnálatára derékszíjával kétszer az arcomra ütött. Riadtan jöttem rá, hogy új környezetbe kerültem. Hetente sorrend szerint kötelező volt a kápolnában kántori teendőket ellátni. A zsidó fiúk felmentést kaptak, így Ringlijóska is. A mise után reggel hatkor visszamentünk reggelizni, majd sorban elindultunk az iskolába. Az internátusban az alsósokat esténként a magasabb osztályban levők hallgatták ki a másnapi leckékből. Önfejű voltam még akkor, és amikor a hetedik osztályos fiú leckeellenőrzés során tenyerest adott, kijelentettem: megkérem az apámat, hogy vegyen ki az internátusból. Ezt megmondták a Monpernek, aki megkérdezett, hogy ez igaz-e. Aradi sváb nagyanyám örökségeként öntudatosan azt válaszoltam, hogy nem azért fizetnek itt, hogy verjenek. Erre más felsős diákot osztott be a csoportunkhoz. Furcsa ember volt. Egyszer kint voltam az udvaron, a Monper pedig festette a be nem fejezett ablakokat. Felajánlottam a segítségemet. Mikor befejeztük a munkát, játékos fény csillogott a szemében. Megköszönte a segítséget és ezt mondta nekem: Vous Bandi. Ma sem tudom, hogy a nevemen szólított, vagy pajkosan banditának nevezett…
Az állami iskola magyar diákjainak külön szigetet jelentettek a vallásórák, amelyeken nem csak hitükben erősítették meg őket, hanem nemzettudatukat is elevenen tartották. Én a Temes partjára, a református parókiára jártam hittanórára. Társaim köztisztviselő és vasutas gyerekek voltak. Oktatónk volt a korán elhunyt Szombati Szabó István, költő lelkész, majd a nagyműveltségű, Oxfordot is megjárt Nemes Elemér. Egy télen, amikor osztálytársaimnak a líceum épületében vallásórájuk volt, kint álltam a folyosón, amikor arra ment órára a katolikus osztálytársaimat oktató minorita szerzetes. Megszólított, hogy ne ácsorogjak a hidegben, hanem menjek be az ő órájukra. Lugoson Pacha püspök elnémetesítő törekvései ellenében a minoriták tartották a lelket magyar híveikben. Sokat foglalkoztak gyermekekkel, télen szánkázni vitték őket, ahova engem is magukkal vittek. Azt is el kell mondanom, hogy a lugosi osztálytársak, a bánsági tanáraink részéről sohasem éreztem soviniszta megnyilvánulást. Ezt csupán francia részről. A román oktatási rendszerben csak az anyanyelvén felnőtt ember taníthatott. Az első osztálytól kötelező francia nyelvet Franciaországból jött tanárok, a francia misszió tagjaiként tanítottak. A reformátusok borítékban vitték a vallásjegyet az osztályfőnöknek, aki éppen hiányzott, a francia tanár helyettesítette. Ez visszadobta a borítékot, hogy ő nem vesz el írást bármely szektától és rovartól (secte ºi insecte). Jó szójáték, de egy tízéves gyerekkel?... Mikor visszajött az osztályfőnököm, Traian Simu megkérdezte, hogy miért nincs hittanból jegyem. Mondtam, hogy mi történt. Erre azt mondta, hadd el, mert bolond. A történelemleckéket az alsós osztályokban Simunál szóról szóra fel kellett mondani. Szerinte erre azért volt szükség, mert ha a bánságiak a maguk nyelvén mondják el a leckét, sosem tanulnak meg jól románul. A 3. osztály vége felé egy nálam idősebb osztálytársam, egy másik nagyobb fiúval vezérkedni kívántak felettünk, és szexuális játékokra akartak kényszeríteni. Én nem voltam hajlandó engedelmeskedni nekik, ezért állandóan zaklattak és terrorizáltak. Erre felfigyelt az ideggyógyásznak készülő bátyám. Szólt otthon, és kivettek az internátusból. A következő évben átírattak a temesvári középiskolába. Akkor már Temesváron lakott Margit nővérem, a férje, Ferencz Antal testnevelő tanár volt ott. Ottlétem alatt náluk is laktam. A Bega partján egy más világ fogadott. A Diaconovich Loga Líceum nagyvonalú iskola volt, jó tanárokkal, az igazgató, Bejan magyar egyetemre járt, a román irodalom oktatásánál párhuzamosan tanított: például a román és a magyar nyelvemlékeket egyszerre ismertette. Schütz bácsi németet tanított, szigorúan rám szólt, amikor feleltetett: Ne svábul! Temesvárt nem volt diszkrimináció. A sportot nagyon komolyan vették, aki nem tudott futballozni vagy úszni, az alacsonyabb rendűnek számított. Akkor komoly bajnokok kerültek ki a városból. Ha játszott a temesvári Ripensia, a mozdonyvezető a buziási vonalon, ahonnan rá lehetett látni a pályára, megállította a vonatot, az utasok kikönyököltek az ablakba, és nézték a fülkéből a játékot. A hittanórákat Debreczeni István tanította, aki Nagyszalontáról került Temesvárra, és neves Arany János kutató volt. Később Bereczki Sándor segédlelkész foglalkozott velünk, külön összejöveteleket szervezett nekünk, amelyeket áthatott Szabó Dezső szelleme.
(Folytatjuk)
Művelődés (Kolozsvár)
2013. május 3.
Megalakult a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fóruma
Az egyeztető fórum kiemelt szerepet tölt be a szaktárca „Vidékfejlesztési együttműködések a határon túli magyarsággal" programja megvalósításában.
A fórum alapító okiratát 16 gazdaszervezet írta alá, a határon túlról Hargita, Temes és Arad megyéből, továbbá Szlovákiából, Szlovéniából, Horvátországból, valamint Kárpátaljáról és a Vajdaságból; a magyarországi gazdák képviseletében a Magosz, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara és az Orosháza és Környéke Gazdakör. Támogatóként a Vidékfejlesztési Minisztérium és a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium csatlakozott a fórumhoz.
Répás Zsuzsanna, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára a rendezvény sajtótájékoztatóján hangsúlyozta: a fórum a nemzeti összetartozást jeleníti meg, a magyar közösségek Kárpát-medencei együttmunkálkodását, az anyaország nemzetpolitikai céljainak megvalósulását. Hozzátette: a minisztérium nemzetpolitikáért felelős államtitkársága más Kárpát-medencei magyar közösségekkel és szervezetekkel együtt támogatja a magyar gazdaszervezetek munkáját.
Tóth Katalin, a VM társadalmi és nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkára arról szólt, hogy a tárcánál a fórum életre hívása érdekében intenzív munka folyt az utóbbi hónapokban. Új programok is készültek a határon túli fiatalok részére, például a Darányi Ignác ösztöndíj-program, amely várhatóan 2014-ben indul, és a magyar nyelvű képzésben részt vevő Kárpát-medencei fiatalok agrár-felsőoktatási tanulmányaihoz nyújt pénzügyi hátteret. Készül részükre magyarországi gyakornoki program, a fiatalok a Vidékfejlesztési Minisztériumban és háttérintézményeiben szerezhetnek gyakorlati tapasztalatokat.
Megjegyezte: a VM nyomon követi a Kárpát-medencei magyar gazdaszervezetek programjait, térségi és régiós fejlesztési terveit, hogy segíteni tudja a megvalósításukat, és megtalálja a kapcsolódási pontot az anyaországi fejlesztésekhez. Hozzáfűzte: a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara fontos szerepet tölt be a Kárpát-medencei Magyar Gazdák Egyeztető Fórumában, mindenkori elnöke egyben a fórum elnöke is.
Jakab István, a Magosz elnöke hangsúlyozta, hogy a fórum a magyarországi infrastruktúrára alapozva teszi lehetővé a határon túli magyar gazdák segítését, szoros együttműködését az anyaország mezőgazdasági kormányzatával, az érdekképviseletekkel és a mezőgazdasági vállalkozásokkal. Kiemelte: a fórummal a határon túli magyarság EU-érdekképviseletét is biztosítani tudja az anyaország, különösen a nem EU-tagországban élő gazdákét.
MTI
Erdély.ma
2013. december 10.
Magyarországon járt az RMGE-Maros
Erősítik a mezőgazdasági összefogást
November 27–29-e között Szeged környékén járt a Romániai Magyar Gazdák Egyesülete Maros szervezetének küldöttsége. A tapasztalatokról Csomós Attila mérnök, az RMGE-Maros elnöke számolt be lapunknak.
Csongrád megyei tapasztalatok
November végén az RMGE-Maros 28 tagja utazott el Magyarországra, ahol a magyar tudomány napja alkalmából a szegedi alsóvárosi ferencesek kolostorában szervezett A szegedi paprika nyomában (múlt, jelen, jövő) – Mit ér a fűszerpaprika bor nélkül? című rendezvényen is részt vett. A tanácskozást november 28-án tartották, amikor a fűszerpaprika-termesztő szakértők arra kerestek választ, hogy hogyan tudnák újjáéleszteni a termesztést és az őrleményforgalmazást. Érdekességképpen a jelenlevők megtudták, hogy az 1600-as években a ferencesek honosították meg és termesztették elsősorban gyógyászati céllal a csípős paprikát, és az első ágyásokat is a kolostorok udvarán vetették be maggal. Így került aztán Kalocsára is. Mindkét helyen ma már kísérleti állomás működik. A paprika történetéhez tartozik az is, hogy a szegedi Pálfy testvérek találták fel a XIX. században azt a malmot, amelynek köszönhetően az őrleménnyel Magyarországról ellátták a világot. Ma már olyan országok közvetítésével, ahol nem is terem fűszerpaprika, 1500–2000 tonna őrleményt szállítanak Magyarországra, oda, ahol sikerült hungarikumként bejegyeztetni a fűszert. Az idők folyamán azonban nagyon sok hamisítvány jelent meg. Amerikából ma többet hoznak be, mint amennyit korábban exportált az őstermelőknek számító ország. Ezért tartották fontosnak, hogy a termesztés fellendítésének szükségességéről beszéljenek a konferencián. A bor pedig úgy kötődik a paprikához, hogy azok a szegedi polgárok, akik őrleménykereskedéssel foglalkoztak, a környéken borszőlőt is termesztettek, bort készítettek – végül ezt az iparágat is sikerült úgy felfejleszteni, hogy a Szeged környéki homoki borok messze földön ismertté váltak.
Az RMGE-Maros érdekes módon kapcsolódott be a témakörbe, mondta el Csomós Attila. Évekkel ezelőtt egy izraeli ismerőse kereste fel azzal, hogy a Maros mentén próbálkozzanak a csípőspaprika- termesztéssel. Ehhez keresett szakembert, és egy szolnoki agrártanácskozáson ismerkedett meg dr. Somogyi Györggyel, aki a szegedi fűszerpaprika kísérleti állomás akkori vezetője volt. Sikerült is elindítani Marosvásárhely környékén a termesztést, igaz, kísérleti jelleggel, összesen – az RMGE-Maros tagok által – mintegy 50 hektáron. Így tudtak az idén a konferenciát kiegészítő versenyre három termelőtől őrleményt vinni. Ugyanakkor több bortermelő is jelentkezett Mezőkölpényből és a Kis- Küküllő mentéről 19 bormintával. Ők szép eredményeket értek el: Kozma Ferenc 2013-as sauvignon bora nyerte a nagyaranyat (kölpényi borászat), 2012-es cuvée bora arany-, 2007-es fehérleánykája aranyérmet, Sütő András 2013-as vegyes fehérbora ezüst-, Balogh Gyula 2013-as Neuburger bora ezüst-, Sütő Árpád 2013-as fehérleányka bora ezüst-, Kakucs Árpád 2013-as saszla bora ezüst-, Peti Mihály 2013-as tramini bora bronz-, a kelementelki borászat 2012-es sauvignon bora bronz-, 2011-es királyleányka bora bronz-, Miklós Gyula 2013-as olaszrizling bora bronz-, Simon Kálmán 2013-as királyleányka bora bronzérmet, Sütő Árpád 2013-as cuvée bora közönségdíjat nyert.
Ugyancsak a magyar–magyar együttműködés eredményeként a delegáció mintegy 20 tagja Fajszra utazott, ahol az ottaniak kérésére hangszerfaparkot létesített mintegy 100 facsemete elültetésével. A magyarországi tartózkodás második napján a küldöttség tagjai részt vettek a Csongrád megyei kormányhivatal által szervezett nyílt napokon, ahol többek között a megyei állat- egészségügyi és állatvédelmi hivatalhoz is ellátogattak. Itt előadást hallgattak meg az állategészségügy történetéről az ókortól napjainkig, illetve tájékoztatták őket az állatszállítással kapcsolatos EU- normákról. Ennek a napnak érdekes gyakorlati programja volt egy szarvasmarha-tenyésztő farm és egy olyan tejfeldolgozó (sajtkészítő) üzem meglátogatása, ahol belga módszerrel naponta 2500 liter tejet dolgoznak fel. Két, talán nálunk is alkalmazható tapasztalattal gazdagodtak. Az egyik az, hogy az üzemben, amely majdhogynem családi vállalkozás, sikerült egy sajátos ízű sajtot kidolgozniuk, amivel rést tudtak ütni a piacon. Ugyanakkor direktmarketinges értékesítési láncot alakítottak ki úgy, hogy a környéken előjegyzés alapján lehet sajtot rendelni. Az üzem nem is Szeged környékén, hanem Budapesten tudja leginkább forgalmazni a termékeit, mert ami fontos – mondta Csomós Attila –, hogy nemcsak egyféle sajtot, hanem gyümölcsös joghurtot, tejfölt, sós túrót is forgalmaznak.
Csomós Attila elmondta, azért fontosak ezek a látogatások, mert elsősorban a két ország közötti mezőgazdasági kapcsolatot erősítik. "Számunkra fontos, hogy tapasztalatot nyerjünk, hiszen sok mindenben az anyaországiak előttünk járnak" – mondta az RMGE-Maros elnöke.
Kárpát-medencei gazdatalálkozó
December 5-én a magyar Vidékfejlesztési Minisztérium parlamenti államtitkársága szervezésében a szaktárca Darányi Ignác- termében megszervezték a Kárpát-medencei összefogás II. fórumát, amelyen erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, horvátországi, vajdasági, muravidéki és burgenlandi gazdaegyesületek képviselői is részt vettek. Erdélyből az RMGE- Maros háromtagú delegációján (Csomós Attila elnök, Fazakas Miklós, a nyárádkarácsoni és Bíró Csaba, a sóváradi gazdakör vezetője) kívül a gyulafehérvári Caritas-Székelyföld egyesület, valamint a partiumi Erdélyi Magyar Gazdák Egyesülete vett részt.
A minisztériumot dr. Budai Gyula államtitkár, Tóth Katalin helyettes államtitkár, valamint Jakab István, a Magyar Gazdakörök és Gazdaszervezetek Szövetségének (MAGOSZ) elnöke, illetve Győrffy Balázs, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara elnöke képviselte.
Dr. Szabó Balázs, a minisztérium parlamenti és társadalmi kapcsolatok főosztályvezetője beszámolt a határon túli kapcsolatok terén elért eredményekről, és bemutatták azokat a fontosabb projekteket, amelyeket a szaktárca támogatásával megvalósíthattak a határon túli gazdaszervezetek. Az államtitkár ugyanakkor bemutatta a vidékfejlesztési minisztérium jövőre tekintő együttműködési lehetőségeit a gazdaszervezetekkel, amelyekben egyre nagyobb szerepet kapnak majd az agrárkamarák mint érdekképviseleti szerveződések. A tanácskozás végén a vidékfejlesztési és az oktatási minisztérium együttműködési szerződést írt alá – ezen belül pedig teret biztosítanak arra is, hogy a határon túliak is bekacsolódjanak a szakoktatási folyamatba.
A fórum konklúziójaként elhangzott, hogy ez az együttműködés egyre szélesedik, s azt célozza, hogy a határon túli magyar gazdák minél aktívabban vegyenek részt a gazdasági élet fellendítésében, biztosítsák a közösség számára a megélhetést, ugyanakkor ezáltal erősítsék a szülőföldön maradást.
A hivatalos tájékoztatót követően Lánczi Ágnes, a Kossuth Rádió szerkesztőjének vezetésével folytatott ún. panelbeszélgetésen lehetőség nyílt arra, hogy a határon túli szervezetek megosszák egymással tapasztalataikat, javaslataikat a szaktárca és a szervezetek közötti konkrét együttműködési lehetőségek bővítése érdekében – tájékoztatott Csomós Attila, az RMGE-Maros elnöke
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)
2014. május 24.
Balaton Petra
Regionális gazdaságfejlesztés: a székely akció (1902-1920)
A nagyarányú kivándorlás és a romániai munkavállalás megfékezése céljából nagyszabású program indult a leszakadó régió felzárkóztatására.
Székelyföld gazdasági, társadalmi és kulturális fejlesztésének szükségességére a XIX. század végén figyelt fel a magyar közvélemény a nagyarányú székely kivándorlás és a romániai munkavállalás miatt. A hagyományos székely társadalom és intézményrendszer, valamint az ahhoz kapcsolódó ún. „megtartó” életmód – amelynek alapja az örökös katonai szolgálat és a családi önfenntartó gazdálkodás volt – a XIX. század közepén nagy átalakuláson ment keresztül a modernizáció és a polgári átalakulás hatására.
A termelési-értékesítési stagnálás, a hitel- és értékválság nagymértékben a liberális gazdaságpolitika intézkedéseinek (birtokrendezési törvények, különösen az erdőtörvény, a tagosítás és az arányosítás) következtében alakult ki, amely megváltoztatta a falu belső munkarendszerét és stabilitását.
Különösen az öt hold alatti, illetve birtoktalan réteg megélhetése került végveszélybe. Magyarország „keleti védőbástyája”-ként emlegetett Székelyföld szerepe geopolitikai fekvése miatt nemzeti szempontból is felértékelődött, és a regionális érdekek mellett az összmagyarság nemzetpolitikai érdekével kapcsolódott össze.
Állami és társadalmi szerepvállalás Székelyföld fejlesztésére
A leszakadó régiók fokozatos felzárkózása a Kereskedelemügyi Minisztérium állami iparfejlesztésének köszönhetően az 1880-as évektől megindult, amit az 1890-es években az európai gabonaértékesítési válság elhúzódása következtében a mezőgazdaság fokozottabb állami támogatása követett.
Az 1889-ben létrehozott önálló agrártárca költségvetése évről évre emelkedett (az állami összkiadások 4,6%-5,7%-ra), reformok egész sora született az agrárgazdaság területein. Az 1890-es években alakuló központi kormányszervek mellett azonban későn és kellő koordináció nélkül, több esetben hiányosan épültek ki a tárca külső szakigazgatási szervei. Így a feladatok egy részét az önkéntes társuláson alapuló különböző társadalmi szervezetek (egyesületek és szövetkezetek) látták el. Darányi Ignác miniszter (1895-1903 és 1906-1910) ismerte fel, hogy nagyobb és közvetlenebb szerepet kell vállalnia a fejlődésben elmaradt térségek felzárkózásának elősegítésében.
A közép-európai térségben nem volt újkeletű a leszakadó régiók állami fejlesztése, hiszen Ausztriában is kormányzati beavatkozás segítette elő a magas hegyvidéki területeken az alpesi tejgazdálkodás megteremtését.
Az agrártárca gazdaságpolitikai fordulatára az 1896. évi képviselőválasztások után került sor: a megválasztott szabadelvű országgyűlési képviselők a legsúlyosabb gazdasági és szociális helyzetű peremterületeken, Székelyföldön és Kárpátalján emlékiratokban sürgették az állami fejlesztést.
A székely akció fogalmát és megindítását Sándor József, az EMKE főtitkára javasolta először 1896 októberében. A Földmívelésügyi Minisztérium együtt kezelte a két vidék akcióját, és az emlékiratok tanulmányozása után úgy döntött, hogy Kárpátalján egy állami (rutén, később hegyvidéki) segélyakciót indít. Darányi miniszter a beavatkozást „a Kárpát hegyvidék egész láncolatára kiterjesztendő későbbi ténykedés kiindulópontjának” tekintette.
A székely társadalom mozgalmat indított az állami támogatás beindítása érdekében, és a marosvásárhelyi értelmiségiek agitációjának köszönhetően mintegy félszáz székely társaság alakult országszerte. A magyar (Országos Magyar Gazdasági Egyesület) és erdélyi egyesületek (Erdélyi Gazdasági Egyesület, Erdélyi Kárpát Egyesület) nagyszabású kongresszus megrendezésével kívánták a székely akció elindítását sürgetni.
Darányi nem várta meg az egyesületek vitája miatt 1902 nyarára elhalasztott kongresszust, hanem az 1902. évi költségvetésben elkülönített 108 ezer Korona pénzösszeg felhasználására egy megyei hatóságok felett álló bizalmas szervet, az ún. „székely kormánybiztosságot” hozott létre Marosvásárhelyen június 1-jétől.
Nagy visszatetszést váltott ki Sándor János kormánypárti főispán kinevezése a függetlenségi elveket valló székely társadalom élére. Általános vélemény volt, hogy a birtokviszonyok, jogbizonytalanság megszüntetése és a telekkönyvek rendezése előtt egy céltudatos gazdaságfejlesztő program keresztülvitelére nem lehet gondolni Székelyföldön (Maros-Torda, Udvarhely, Csík, Háromszék megyékben).
A székely akció gazdaságfejlesztő politikája és munkaprogramja
A kormánybiztosság a helyi viszonyok figyelembevételével a központi kezdeményezések, a támogató beavatkozás végrehajtó hivatala lett. A meghatározott, folyamatosan növekvő költségvetési kerettel rendelkező, szigorú elszámolási rendszer alapján működő, általános feladatkörű hivatal helyzetfeltáró, javaslattevő, falvakkal kapcsolattartó, felvilágosító és tanácsadó feladatkörrel is bírt.
A gazdaságfejlesztő program sikeressége a kirendeltségi vezető (Sándor János 1903 novemberéig, Koós Mihály 1917. július 14-ig) mellett a kulcsfeladatokat ellátó gazdasági tisztviselőktől függött (Bíró János, Drexler Béla, Auffenberg Ágoston, Rédiger Béla, Csérer Lajos, Szemere Bertalan, Kiss Tibor).
A helyi megbízottak (1911-től gazdasági felügyelők) a megyékben az akció minden részletére kiterjedő feladatkörrel rendelkező kulcsfigurákká váltak (Benkő Pál Háromszék, enesei Dorner Béla, Székelyhidy Viktor Udvarhely és Kiss Ernő Csík megyékben). A közép- és nagybirtokosok érdekeit képviselő megyei gazdasági egyesületek a helyi elit nagyobb bevonását és érdekeik figyelembevételét hiányolták. Problémát jelentett, hogy a hivatal viszonya rendezetlen volt a tárca többi külső szakigazgatási szerveivel is.
A hivatal gazdaságfejlesztő politikája keretében az egyszerű anyagi segítségnyújtáson túl a térség önerejéből történő talpra állítását, a jövedelmező gazdasági rendszer meghonosítását célozta a társadalmi önsegélyezésre és kezdeményezésre is számítva.
A vezetőség államsegéllyel mindig csak a közösségeket vagy a közösség javára szolgáló intézményeket támogatta: egyrészt olcsó kamatú (2,5-4%-os), 1,5-3 év alatti visszafizetési kötelezettségű kölcsön formájában, másrészt készpénzfizetés ellenében 10-30%-os árkedvezménnyel.
Az állami támogatás feltétele volt a hozzájárulási kötelezettség (pénz, kézi- és igáserő, telek, épület) teljesítése. A hivatal egyéni alkalmi segélyezéssel csak rendkívüli esetben foglalkozott.
A székely akció a gyakorlati tapasztalatok hiánya és az állandóan felmerülő újabb feladatok miatt folyamatosan fejlődő, alakuló kormányprogramnak tekinthető.
Ennek jele, hogy a hivatal fennállása alatt átalány-költségvetéssel rendelkezett. A kormányprogram az 1902. augusztus 28-30-án Csíktusnádon tartott első székely kongresszus gazdaságfejlesztő javaslatait tekintette kiindulási alapnak, amely nagyarányú állami beavatkozás szükségességét fogalmazta meg.
Molnár Józsiás függetlenségi országgyűlési képviselő „ellenkongresszust” szervezett szeptember 13-án Kézdivásárhelyen, amely határozataival a kormányzat és a kirendeltség arányosításra, tagosításra és erdőügyre vonatkozó programjára akart hatást gyakorolni.
Sándor János kormánybiztos és Koós Mihály segédtitkár azonban a tusnádi kongresszus – elsősorban mezőgazdaságra vonatkozó – határozatainak figyelembevételével dolgozta ki a kirendeltség munkaprogramját 1904 márciusára, 27 ívnyi (218 oldal) terjedelemben.
Az akció célközönsége a parasztságnak mintegy 30%-át kitevő, családi gazdálkodást folytató, árutermelésbe bekapcsolódó, korszerűsítéseket is eszközlő kis- és középparaszti réteg volt. A jobbmódú és értelmesebb gazdák, falvanként 40-50 fő, a XX. század elejére felismerte a gazdasági korszerűsítés szükségességét a hagyományos gazdálkodást fenntartó romantikus szemlélet helyett. A helyi vezetők (lelkészek, tanítók, jegyzők és szolgabírák) mellett a hangadó gazdák megnyerése nélkülözhetetlen volt a gazdasági akció kivitelezésében, a községszintű ügyek lebonyolításában.
Sokrétű feladatkör
A hivatal munkáját a felülről jövő modernizáció és a tapasztalati tudás, hagyomány konfliktusa kísérte. A bizalmatlanság különösen az első 3-4 évben volt nagy. A fejlettebb, nyitottabb régiókban több eredmény született, mint az archaikusabb, elzártabb vidékeken.
A kirendeltség az első években felkarolt tevékenységek tömegével nem tudott megbirkózni (infrastruktúra, tutajozás, ipar, bányászat, gyermekvédelem, fürdőügy, vadászat, halászat) és a kezdeti sokrétű, rendkívül komplex, „teljesíthetetlen” és naivnak tűnő programcsomagból 1905 után a mezőgazdasági tárcára háruló feladatok kerültek előtérbe.
Így a belterjes mezőgazdaság és az állattenyésztésen alapuló gazdálkodási rendszer meghonosítása, valamint a falusi társadalom megszervezése.
A Magyar Gazdaszövetség kötelékébe tartozó gazdaköri lefedettség különösen Udvarhely megyében volt magas (90%), ahol a tanítókar aktivitására már a korszak sajtója is felfigyelt. Minden megyében voltak „kiemelt”, élenjáró és sok támogatást élvező gazdakörök, például Udvarhely megyében Siménfalva, Homoródszentpál vagy Háromszék megyében Felsőcsernáton és Gidófalva. A gazdakörök keretében szerveződött meg a gyakori perlekedések ellensúlyozására a falusi békebírák intézménye 1907-től.
Az Országos Központi Hitelszövetkezet (1898) kötelékében alakult hitelszövetkezetek (68-90%-os lefedettséggel a megyékben) az uzsorakamatot visszaszorították ugyan, de a hiteligényeket nem tudták kielégíteni. A Hangya kötelékében alakult fogyasztási szövetkezetek az infrastruktúra hiányosságából adódó kereskedelmi verseny miatt születtek meg, elsősorban a falvak saját kezdeményezésére. Az értékesítő szövetkezetek kedvezőbb eladási lehetőséget biztosítottak Székelyföld termékeinek a Magyar Gazdák Vásárcsarnok Ellátó Szövetkezete segítségével, illetve a gazdasági szükségletek beszerzésében (vetőmag, gazdasági gépek). Maros-Torda megyében és a Homoród-mentén tejszövetkezetek alakultak, és az első magyarországi állatbiztosító szövetkezet is Székelyföldön alakult meg.
A fejlettebb településeken a gazdatársadalmi szervezetek közös otthonának népházak (szövetkezeti házak) épültek az 1910-es években.
A falumodernizációt és vidékfejlesztést szolgáló épületek több mint negyedét a magyar szecessziós építészet egyik legjelentősebb alakja, Toroczkai Wigand Ede (1870-1945) tervezte. A székely akció „hivatalos építészének” szociális célzatú tervei a külföld figyelmét is felkeltették.
A kiépülő népkönyvtárhálózat, a gazdasági ismeretek közvetítését célzó elméleti (téli gazdasági előadások, mintagazdaságok, a tordai alsóbb gazdasági iskola) és gyakorlati tevékenység (határbejárás, tanulmányutak szervezése) a (szak)ismeretszerzés szempontjából hoztak eredményeket. Az ingyenes jogsegély keretében fizetett ügyvédek díjmentesen nyújtottak tanácsot a jelentkező kisgazdáknak.
A gazdaságfejlesztő program segítő közegként közreműködött a tenyészcélok megállapításában, valamint a megfelelő mennyiségű és minőségű tenyészállatok beszerzésében, fajtaváltással, illetve frissítéssel összekötve.
Az állatlétszám terén nem történt áttörés, sőt a kulcsfontosságú szarvasmarha-tenyésztésben nagyarányú visszaesés következett be. Koós Mihály az agrárfejlődés velejárójának (a tagosítás okozta legelőhiány, a haszonelvű gazdálkodás megjelenése) tartotta a sok kritikával kísért nyugati marhafajták terjesztését.
A tartásmódban sem történt minőségi változás, bár az állatdíjazások és kiállítások révén elkezdődött a szemléletváltozás. A húsfogyasztás növelését, valamint keresetkiegészítést szolgálta a baromfi- és nyúltenyésztés propagálása.
A Magyarországon először végzett szervezett legelőjavításoknak köszönhetően javult az állatállomány eltartásának lehetősége, és számos mezőgazdasági kísérletre is sor került. A rendszeres legelőgazdálkodás keretében csordaitatók hálózata jött létre Udvarhely és Háromszék megyékben, illetve országos viszonylatban is jelentős eredmény született a vízmosáskötések terén Udvarhely vármegyében. 1907-től kezdetét vette a szegény székely községek vízellátásának megoldása vízvezeték-hálózat kiépülésével és kutak fúrásával.
Az ellenőrzött, jó minőségű vetőmagok szervezett kiosztásának köszönhetően a terméshozam javult, és új növényfajták, köztük a takarmánynövények meghonosodása vette kezdetét. Az akció a szőlőterületek felújítása, a gyümölcstermelés és zöldségtermelés mellett a tejgazdálkodás és a méhészet fejlesztésével bővítette a megélhetés lehetőségeit.
A gazdasági gép- és eszközkiosztás révén eddig ismeretlen és elérhetetlen gépek kerültek gazdaköri használatba, még ha számuk nem is volt sok. A (mű)trágyázás terjesztése viszont lassan haladt.
Sok vita kísérte a hivatal 1909-ig végzett munkásközvetítő tevékenységét. Nosztalgikus elemnek tekinthető a keresetkiegészítést szolgáló háziipar „erőltetése”, amely nem tudta felvenni a versenyt a gyáripar konkurenciájával szemben.
A gazdasági akció egyénileg sokat adott, de a társadalmi és szociális problémák terén (hitelügy, parcellázás és birtokrendezés) nem hozott elmozdulást.
A vezetőség munkaprogramja 1908-tól, az akció területi kiterjesztésével megingott, mert a szórványmagyarság (Kolozs és Szilágy megyék, Alsófehér megye 58 magyar községe) gazdasági támogatása, az eltérő gazdasági, társadalmi és földrajzi régiók fejlesztése meghaladta erejüket.
Ettől kezdve az erdélyrészi gazdasági akció illetékessége nemcsak megyékre (1911-től Hunyad, 1912-től Szolnok-Doboka megyékre), hanem egyes település(ek)re is kiterjedt, így Héjjasfalvára (Nagyküküllő megye), 1911-től Beszterce-Naszód vármegye öt Sajó menti községére.
A román képviselők az elmaradott Torda-Aranyos vármegye topánfalvi járásának bevonását sürgették 1906-tól, a Román Nemzeti Párt a románlakta területek segélyakcióba bevonását 1910-től.
A kirendeltség vezetősége 1907-1910-re elszigetelődött a társadalmi közegektől (egyesületek, társaságok), viszonya megromlott a marosvásárhelyi székhelyű Székely Társaságok Szövetségével, amely a magyar kormányok nemzetiségi politikájával elégedetlen, főleg nemzeti érzelmű, középosztálybeli értelmiségieket tömörítette.
Segélyakciókból középfokú szakhivatal
A hivatalt váratlan gazdasági és politikai események, mint az 1912-1913. évi esős időjárás okozta országos segélyakció lebonyolítása, illetve az első világháború, majd a katonai megszállások előre nem látható feladatok elé állították.
Serényi Béla földművelésügyi miniszter (1910. jan. 17-1913. június10.) 1912 végén bejelentette a törvényhozásnak, hogy a hegyvidéki, erdélyrészi és felvidéki kirendeltségek elveszítik ínségakció jellegüket és rendszeres munkakörrel bíró középfokú szervekké alakulnak.
Az 1913. április 28-i szervezeti és működési szabályzat rendezte a hivatalok helyzetét és rögzítette feladatukat. A tárca külső hivatalai és szakközegei – az oktatási és tudományos intézetek (iskolák, kísérleti állomások), állami birtokok, országos lótenyésztési ügyek, kincstári fürdők és nyaralótelepek, erdészeti és vízügyi szervek, valamint az állami vagyon kezelésére rendelt hivatalok és közegek kivételével – az illetékes tárcakirendeltségek közvetlen hatósága (felügyelete és ellenőrzése) alá kerültek.
A kirendeltségek feladata lett a külhivatalok működésének összehangolása, a minisztériummal és a vidékkel való kapcsolattartás. A hivatalok figyelemmel kísérték a gazdasági viszonyokat, előmozdították a mezőgazdaság fejlesztését, törvények és rendeletek végrehajtását, támogatták a gazdatársadalmi szervezetek működését. A miniszter az erdélyrészi kirendeltséget marosvásárhelyi (Brassó, Csík, Háromszék, Kisküküllő, Maros-Torda, Udvarhely megyékre) és kolozsvári kirendeltségekre (Alsófehér, Hunyad, Kolozs, Krassó-Szörény, Szolnok-Doboka és Torda-Aranyos megyékre) osztotta.
Serényi azt is tervezte, hogy a kirendeltségi szervezetet fokozatosan az ország egyéb részeire is kiépíti, majd kerületi földművelésügyi igazgatóságokká alakítja át. A júniusban megalakult Tisza-kormány (1913. június10. – 1917. június15.) azonban nem tartotta keresztülvihetőnek ezt, ellenben a gazdasági akciókat – a magyar állameszmével szimpatizáló – nemzetiségi kisbirtokosságra is kiterjesztette. A kirendeltségi rendszer 1914 tavaszára 31 megyére, a történeti Magyarország csaknem felére kiterjedt. A hivatalok megszűnéséről nincs pontos adat: a kolozsvári hivatal 1919. október 15-én szűnt meg és Marosvásárhelyre települt át, 1920 elején azonban onnan is kiutasította a román hatalom. A kiegyezés kori magyar kormányok gazdaság- és nemzetiségpolitikájában a regionális gazdasági akciók bizonyultak a leghatásosabb pozitív intézkedéseknek, amelyek az ellátási, foglalkoztatási gondokon kívántak enyhíteni. A segélyakciók nemzetiségi célja egyrészt a magyar kis-, közép- és gazdagparasztság gazdasági megerősítése volt, másrészt a nemzetiségi birtokosok körében végzett pozitív gazdasági tevékenység.
Balaton Petra történész
1974-ben született Budapesten. 1998-ban szerzett diplomát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar történelem-kommunikáció (rádiós) szakán. Doktori fokozatot 2007-ben nyert el a Debreceni Egyetemen. 2002-2010 között a Károli Gáspár Református Egyetem, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékén tanársegédként, 2010 óta egyetemi adjunktusként dolgozik. Oktatási területe az 1790-1914 közötti magyar gazdaság- és társadalomtörténet. 2009-2012 között a MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíj keretében végzett kutatásokat az „Állami akciók a leszakadó régiók felzárkóztatására a dualizmus korában” témakörben. Kutatási területe a dualizmuskori gazdaság- és társadalomtörténet, különös tekintettel Székelyföldre és a leszakadó régiókra.
Fontosabb publikációk:
Balaton Petra: A nemzeti jövedelemszámítás magyar módszeréről. In: Ezredforduló–századforduló–hetvenedik évforduló. Ünnepi tanulmányok Zimányi Vera tiszteletére. Szerk.: Újváry Zsuzsanna. Piliscsaba, 2001. 245–267.
Balaton Petra: A székely akció előzménye és története. Székelyföld, 6. (2002) 6:62–91.
Balaton Petra: A székelyföldi (erdélyrészi) kirendeltség tevékenységéről (1902–1920). Magyar kisebbség, 8. (2003) 2–3:82–92.
Balaton Petra: A székely akció története. I. Források, 1. Munkaprogram és kirendeltségi jelentések. Cartofil, Bp., 2004.
Balaton Petra–Reisz T. Csaba: A székelyföldi ipari akció. Levéltári Közlemények, 77. (2006) 2:55–122. Balaton Petra: Székelyföldi tabló (Közéleti személyiségek emlékiratai Székelyföld fejlesztésére a XIX. század utolsó évtizedeiben). Csaba királyfi elárvult népe. Szerk.: Takács Péter. Székely Konferencia. Debrecen, 2009. 285-306.
Balaton Petra: A székely társadalom önszerveződése: a székely társaságok (Törekvések Székelyföld a XX. század elején). I. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 1: 78-85., II. rész. Korunk, 2010. 3. (2010) 2: 71-78. Balaton Petra: A Brassói Kereskedelmi és Iparosegylet szerepe az erdélyi iparvédő mozgalomban. Trianoni Szemle, 3. (2011) 3 (július–szeptember):54–65.
Balaton Petra: Szterényi József erdélyi pályafutása. Levéltári Közlemények, 82. (2011) 2. sz. 146-170. Balaton Petra: A Földmívelésügyi Minisztérium kirendeltségi szervezete és a temesvári hivatal tevékenysége (1913–1914). Archivnet, 11. (2011). 6. sz.
Balaton Petra: A székely falusi társadalom közösségi színtere. Népházak, szövetkezeti házak. Orpheus Noster, IV. (2012), 2. 30-46.
Balaton Petra: A feudális székely társadalom változásai a polgári átalakulás korában. Discussiones Neogradienses,11. Feudális társadalom? Szerk.: Szirácsik Éva. Salgótarján, 2011. 101-127.
Balaton Petra: Állami akciók a lemaradó régiók fejlesztésére a dualizmus korában. In: Bartha Miklós és kora. Regionális fejlesztések. Székelyudvarhely, 2013. 69-81. Transindex.ro
2015. szeptember 7.
Száztíz éves az Andrássy telep
"Tenni kell a megmaradásért"
A Marosludashoz tartozó Andrássy telep betelepítésének 110. évfordulóját ünnepelték, valamint Marosludasi Magyar Napokat tartottak a hét végén a közigazgatásilag Marosludashoz tartozó Andrássy-telepen.
A Hajdina Kulturális Egyesület által szervezett rendezvénysorozat szombaton a település Boldog Gizella nevét viselő római katolikus templomában szentmisével vette kezdetét, melyet Ambrus Vilmos főesperes és Pál Antal segesvári esperes celebrált. Amint a főesperes a szentmisét megelőzően elmondta, a szomorkás hangulatú bevonulási ének a száztíz évvel ezelőtti eseményeket idézte, de annak tudata kell örömmel eltöltse a szíveket, hogy ennyi idő elteltével is van még magyar a településen, illetve a Kárpát-medencében. "Tenni kell annak érdekében, hogy meg tudjunk maradni magyarnak itt" – hangzott el a főesperes biztatása. Ezt követte egymás köszöntése a békesség jelét idéző kézfogásssal, a szentáldozás, könyörgés és a közösen elénekelt nemzeti imádság. Tóth Sándor, a Hajdina Kulturális Egyesület vezetője köszöntötte az egybegyűlteket, és örömét fejezte ki, hogy a 2009-ben átadott új istenházában ünnepelhetnek, ami a katolikus többségű település lakosait némileg kárpótolja azért, hogy évtizedekig Marosludasra jártak Isten igéjét hallgatni. Amint jelezte, az ünnepség a múltat, a jelent, a jövőt, az időtlenséget egyaránt magában hordozza.
A telepesek őrzik magyarságukat
Szekeres Adél történelemtanár szerint nem egyszerű száztíz év történelmét néhány percbe tömöríteni. Előadásában tömören elevenítette fel az új közösségek születését – amelyek nem szóródtak szét, ellenkezőleg, Marosludas gazdasági fejlődéséhez is hozzájárultak –, illetve a telepítések politikai célját, előzményeit, körülményeit. A telepítések 1907-ben fejeződtek be, a népcsoportok új jövőbe vetett hittel hagyták el szülőföldjüket és telepedtek le a környék nagybirtokosainak földjeire, akiknek nevét megőrizték a települések: Andrássy telep, Eckentelep, Mezőalbis stb. 1948-61 között mind a négy településen négyosztályos iskola is működött. Két éve bezárta kapuit az egykor kétszáz diákot számláló, felújított Petőfi Sándor Általános Iskola, ami az ország oktatáspolitikájának tudható be, a település százhúsz diákját immár iskolabusz szállítja Marosludasra. A beolvasztási politika dacára a telepek lakói megőrizték magyarságukat, és a marosludasi magyar közösség szerves részét képezik – zárta előadását a tanárnő.
Mindannyiszor talpra álltak
Dr. Keszeg Vilmos, a Babes-Bolyai Tudományegyetem néprajz karának előadótanára mint telepes a telepest köszöntötte a jelenlévőket, dédnagyapja ugyanis Komárom megyéből, a napjainkban Szlovákiához tartozó településről indult útnak. Mint értekezésében említette, 1894. március 17-én fogadták el dr. Darányi Ignác magyar földművelésügyi miniszter törvénycikkelyét, amely az állami telepítések hullámát szabályozta és a gazdálkodás reformját léptette érvénybe. A telepítési törvénnyel kizárólag a magyar anyanyelvű lakosságot célozták meg. Mivel a telepek környékének őslakosai protestáns vallásúak voltak, a magyar állam csupán református vallású lakosság betelepedését támogatta. Kivételt Marosludas képezett, ahol harminchat római katolikus család telepedett le, akiket a történelem vihara Bukovinából sodort a Maros völgyébe. Amint az előadó hangsúlyozta, mindenekelőtt olyan családok vállalták a telepekre költözést, amelyek pénzzel rendelkeztek annak érdekében, hogy a gazdaság ellenértékét kifizessék, illetve bíztak saját munkaerejükben, hogy az évek során kitermelik az állami kölcsön törlesztéséhez szükséges összeget. A túlnépesedett települések lakosságának átirányítása lakatlan vagy gyéren benépesült területekre egyazon időben szolgálta a sűrűn lakott települések fellazítását, valamint a szórványosodó települések felerősítését, a lakatlan területek benépesítését, illetve a mezőgazdaság számára előnytelen földek feljavítását, megművelhetővé tételét. Hat év leforgása alatt ezernégyszáz család települt át új gazdaságába, ami generációk sorsát befolyásolta. A történelem azonban igencsak sanyarú sorsot készített elő a telepesek számára – folytatta értekezését az előadótanár. A trianoni békeszerződés után a román hatalom nem ismerte el a telepes családoknak a magyar állammal kötött szerződésben lefektetett jogait, és mire törlesztették birtokaik értékét, megfosztotta őket azok nagy részétől, ennek ellenére mindannyiszor talpra álltak, visszavásárolták jogtalanul elkobzott földjeiket.
Európában közel száz éve a háziasított történelem van divatban, a nemzeti történelem mellett megjelent a településtörténelem, ezért ne várjunk arra, hogy mások írják meg a mi történelmünket – hangsúlyozta az előadó. Befejezésként az andrássytelepi örökség, patrimónium értékeinek számbavételére biztatta a helybélieket, mint jelezte, az elődöknek kötelességük átadni az utókornak megőrzés végett a teljes örökséget. Követendő példaként említette a Kali Tünde református tiszteletes asszonynak a tárgyi bizonyítékok enyészettől való megmentésére tett igyekezetét az iskolában berendezett falumúzeum révén.
Megmaradni keresztyénnek és magyarnak
Ezt követően Tóth Mária Orsolya olvasott fel részleteket a telepesekről szóló szakdolgozatából. Dr. Tóth Bernadett Eszter,Magyarország csíkszeredai konzulja beszédében a jókedv és a felhőtlen öröm napjának nevezte az emlékünnepséget, amikor öröm költözik a szívekbe és mosoly az arcokra. Mint jelezte, az itt élő népek együttélésében a kölcsönös tisztelet lehetett elsőrendű ahhoz, hogy fennmaradjanak. Kis István polgármester-helyettes is telepes elődök leszármazottjaként szólt az egybegyűltekhez. Mint mondta, Eckentelephez kötődik, és annak ellenére, hogy ezeket a településeket 110 éve létesítették, nincs több évszázados múltjuk, mint más erdélyi településeknek, a lakóik ennek ellenére annyit dolgoztak, mint más településekéi hat-nyolcszáz év alatt. Ugyanakkor reményét fejezte ki, hogy a gyermekeik is ugyanígy fogják majd ünnepelni a település évfordulóját. Kali Barna, a gyülekezet református lelkipásztora fohászában arra kérte az Urat, hogy még száz évig megmaradhasson a közösség keresztyénnek és magyarnak.
Ifj. gróf Andrássy Gyula hazatért
Az egyház keretei között zajló ünnepséget ifj. gróf Andrássy Gyula országgyűlési képviselő mellszobrának a leleplezése követte a templomkertben. A település névadója ezáltal jelképesen végképp hazatért egykori birtokaira. Amint a főesperes megjegyezte, koszorúk helyett a legszebb virágszálak, a magyar népviseletbe öltözött aprócska legénykék és lánykák állhattak karéjba Simon Attila alkotása előtt.
Bukovinai Székelyek Folklórtalálkozója
A Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán a Bukovinai Székelyek Folklórtalálkozójával folytatódott az ünnepség, amint a főszervező elmondta, Andrássytelepen ezt első ízben rendezték meg. Fellépett Kásler Magda az Üver zenekar kíséretében, a Baranya megyei Garai Ifjúsági Tánccsoport, a dévai Szivárvány énekkar, a Csernakeresztúri Hagyományőrzők, illetve a Tatárka, Pohánka, Hajdina néptáncegyüttesek. "A betelepítéskor a száznegyven család tizenhat vármegyéből került ide, köztük bukovinai székely családok, ezért úgy gondoltuk, érdemes itt is megszervezni a bukovinai székelyek folklórtalálkozóját" – fejtette ki Tóth Sándor kulturális vezető, aki megköszönte a főtámogatónak, a Bethlen Gábor Kulturális Alapnak, illetve a helyi önkormányzatnak, a La Bologa étterem tulajdonosának, valamint a Copy Tech Kft., Poli Izo Construct Kft., illetve a Holler Kft. által nyújtott támogatást.
Marosludasi Magyar Napok
A Petrőczi Kata Szidónia Kulturális Egyesület és az RMDSZ által közösen szervezett Marosludasi Magyar Napok ünnepsége vasárnap zajlott, mintegy folytatásaként az andrássytelepi kétnapos rendezvénysorozatnak.
Kérdésünkre Kis István polgármester- helyettes kifejtette, azért tűnhetett széthúzásnak a két ünnepség külön szervezése, mert a péntek-szombati rendezvénysorozatot a Hajdina Kulturális Egyesület teljes mértékben önállóan szervezte, a magyar napokat pedig az RMDSZ a Petrőczi Kata Szidónia Kulturális Egyesület égisze alatt. Remélhetőleg a marosludasi magyar közösség elöljáróiban csupán a kívülálló szemlélő számára körvonalazódott a széthúzás szándéka, a valóság teljesen más, és a vasárnapi magyar napok a péntek-szombati események méltó megünneplése, a közös, önfeledt szórakoztatást és szórakozást hivatottak szolgálni. Amint a polgármester-helyettes elmondta, a magyar rendezvények számára legalkalmasabb helyszínen, a szombati vigadalomnak is helyet adó Petőfi Sándor Általános Iskola udvarán és sportpályáján zajlott az ünnepség, úgy állították össze a programot, hogy minden korosztály kellemesen szórakozhasson. A vasárnapot gulyásfőző versennyel indították, azt követően a helyi pedagógusok tartottak kézműves- foglalkozásokat a gyerekeknek, a délutánt kulturális programok színesítették, és a Marosludasi Magyar Napokat éjfélig tartó szabadtéri mulatsággal, illetve a helyi művelődési otthonban tartott bállal zárták.
Szer Pálosy Piroska
Népújság (Marosvásárhely)
2017. november 10.
Bartha Miklós hazatérése
Bartha Miklósra emlékeztek múlt hét végén Székelykeresztúron, a Dr. Molnár István Múzeumban szervezett előadássorozaton. A hajdani politikus, szociográfus emlékét Simó Márton idézi fel.
Bartha Miklós, a jeles közíró és politikus rugonfalviként került be a köztudatba, holott ősei viszonylag későn jöttek át Erdővidékről a Nagy-Küküllő- és a Fehér-Nyikómentére. Édesapja, Bartha Gergely Forró Dénes birtokán telepedett le 1840 körül, majd jó gazdaként gyarapítva vagyonát – a Jeddi és a Henter családoktól vásárolt még mintegy 167 hold területet –, pár év alatt meghatározó személyiséggé vált a környéken. A feljegyzések szerint közösségéért felelősséget érző és vállaló emberként ismerték, egy ideig a község jegyzői feladatait is ellátta, a református gyülekezet presbitere, majd gondnoka volt, 1848-ban Agyagfalván országgyűlési küldötté választották.
A haza szeretetét a szülői házból vitte magával
Úgyhogy nem akármilyen középosztálybeli családba született Bartha Miklós 1848. október 14-én. Öten nőttek fel testvérekül, de ő maga – bár megpróbálta – soha nem tudott életvitelszerűen gazdálkodással foglalkozni, s abból megélni, húszéves korában elköltözött szülőfalujából. Pesten végzett jogi tanulmányokat, 1872-től udvarhelyszéki – 1876-től Udvarhely megyei – aljegyző. Közben politikai pályára lépett a Negyvennyolcas Függetlenségi Pártban, s bár kezdetben elbukott a választásokon, pár év múlva a konzervatív ellenzék markáns egyéniségeként bukkant fel ismét a nagypolitikában, népszerűsége jórészt az általa 1880-ban alapított Ellenzék című napilapban megjelent publicisztikai írásainak köszönhető. Kolozsvárról (1881) egyhangú voksokkal került be az országgyűlésbe, majd 1884-ben ismét képviselő lehet, 1887-ben az oklándi körzetből jutott be időközi választáson az alsóházba. Ekkor már többnyire Kolozsváron és Budapesten él, a Magyarország és a Magyar Hírlap publicistájaként fogalmazza meg politikai elveit. Útirajzokat, riportokat is közöl, drámáját a kolozsvári Nemzeti Színház és a pesti Vígszínház is bemutatja. A közéleti szerepéből és ismertségéből származó kapcsolatait arra használja fel, hogy tevőlegesen részt vállalhasson az Erdélyrészi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) megalapításában (1884). Budapesten 1893-ban telepedik le végérvényesen. Viszonylag fiatalon, 57 éves korában hunyt el, 1905-ben.
A „hegyvidéki akció” (1897–1901)
Bartha Miklós életpályájának felidézése mellett előadások hangzottak el Darányi Ignác (1849–1927) és Egán Ede munkásságáról is. Darányi tizenkét éven át – 1895 és 1903, majd 1906 és 1910 közt – volt Magyarország földművelésügyi minisztere. Kiváló agrárszakemberként sokat tett a mezőgazdasághoz kapcsolódó kutatásokért – az ő szolgálati ideje alatt hozták létre a Mezőgazdasági Múzeumot, a Szőlészeti és Borászati Kutatóintézetet, szintén személyes közreműködésének köszönhető a Földtani Intézet központi székházának építése is. Egán Ede (1851–1901) Magyarországra telepedett ír főnemesi családból származott – édesapja jószágigazgatóként került az országba, majd itt alapított családot; az O’Eganok családjából egyébként több ír király és herceg származott –, külföldi egyetemeken mélyítette el mezőgazdasági szaktudását, s azt családi birtokon, apja egyik gazdaságában sikeresen kamatoztatta is. Személyesen kezdeményezte (1883) az Országos Tejgazdasági Felügyelőség létrejöttét, amelynek vezetője volt. Személyéhez köthető a városi lakosság jó minőségű gyári tejjel való ellátásának biztosítása, ő vezette be a tejkimérésekben alkalmazott ellenőrzéseket, a szabványosított tejespalackok alkalmazását, amelyek az 1980-as évekig voltak forgalomban. Egán Darányi minisztertől kapott megbízatást 1897-ben arra, hogy tanulmányozza a kelet-felvidéki (kárpátaljai) helyzetet és készítsen róla jelentést, dolgozza ki a szükséges segélyezési, képzési és felvilágosítási formákat, próbálja alkalmazni azokat a gyakorlatban, hogy egy fejlettebb mezőgazdasági kultúrával, államilag támogatott módon próbálják megakadályozni a kivándorlást és segítsék az ottani ruszin többségű lakosság boldogulását. Bartha Miklós politikusként és elkötelezett publicistaként vállalt szerepet ebben az ügyben – mellesleg baráti szálak is fűzték Egánhoz –, úgyhogy 1897 és 1901 között Munkácstól Alsóvereckéig, Ökörmezőtől Husztig tájékozódott a ruténok életmódjáról, szokásairól vagyoni és kulturális helyzetéről.
Ekkor készült az első faluszociográfia
„Érintkeztem, papokkal, jegyzőkkel, [falu]bírákkal, erdőszökkel, kerülőkkel [erdőőrökkel], földművelőkkel, boltosokkal, napszámosokkal, tanítókkal, korcsmárosokkal, uzsorásokkal, nagyúri családban és szegénységben sinlődő ruthén háznéppel” – írja Bartha Miklós a Kazárföldön című művében, amely a terepbejárásai során készült riportokból és megfigyelésekből állt össze kötetté. Ez a könyv tekintendő az első magyar nyelven írt faluszociográfiának. Bartha Miklós írásából kiderül, hogy a Kárpátalján mintegy 250 ezer kataszteri holddal rendelkező Schönborn család okozója a társadalmi feszültségek egy jelentős részének, hiszen erdeiket jórészt vadgazdálkodásra használva, ellehetetlenítik, hogy a birtokokkal nem rendelkező parasztok megfelelő bérlet mellett jussanak legelőhöz, kaszálóhoz vagy szántóhoz. A haszonállat-állomány igen leromlott és rossz termésátlagú növényfajtákat termesztettek, az emberek képzetlenek voltak, s a szegénység mellett betegségek is tizedelték őket. Ráadásul ezt a kilátástalan helyzetet tetőzte a korrupt állami tisztségviselők jelenléte és az uzsora.
Bartha Miklós számos olyan esetről számol be, amikor egy 10 forintos személyi hitel az esetek többségében egy év alatt 52 forintra duzzadt. „Így történt meg, sok esetben, hogy amikor egy parasztbirtok végrehajtás alá került, összefogtak a környék uzsorásai és kocsmárosai, és azt teljesen értéktelennek nyilvánították. Összejátszottak az árverésekkor, és gyakran 20-30 holdas földterületek hihetetlenül olcsón, 10-20 forintokért váltak valamelyik uzsorás tulajdonává. Az előbbiek[ben felvázoltak] meggátlására a szolyvai járásban 11 hitelszövetkezet alakult” – írja Botlik József a Kazárföldön 2016-os kiadásának előszavában. A minisztériumi kirendeltség, amelyet Egán Ede vezetett, jelentős területeket bérelt állami forrásokból a Schönborn-birtokból, s azokat 25 éves szerződéssel adta a parasztok használatába, fajállatokat helyezett ki az állomány javítására és népfőiskolai képzéssel tanította a lakosságot a korszerű mezőgazdaság fortélyaira. Mi több, a fogyasztási szövetkezetek italkiméréseket is üzemeltettek. A miniszteri biztos, Egán tevékenysége konfliktusokat szült a helyi korrupt potentátok körében, és tényleges tevékenysége második évében (1900) több alkalommal is megfenyegették. Egán 1901. szeptember 20-án Munkács és Ungvár között, a Lázi-dombon furcsa körülmények közt lelte halálát. Öngyilkosságról írtak a lapok. A vizsgálóbíró és az ügyész idegenkezűségre utaló nyomokat tárt fel, de a bűntényt soha nem tudták bizonyítani.
A politikus-közírót mindig a felelősségtudat vezérelte
Bartha Miklóst elsősorban a jobbító szándék vitte az ország északi csücskébe, a valóság feltárása iránt érzett újságírói igénye, illetve az az elképzelés – és itt érezni a szülőföldje iránti szeretet megnyilvánulását is –, amely koncepció mentén a „hegyvidéki akciót” tovább kívánták terjeszteni a Kárpátok vonalán le, egészen a Székelyföldig. (A „székely akció” kevéssel ezt követően indult – az első tusnádi Székely Kongresszuson megfogalmazottak szellemében –, amelynek igazi kibontakozását Bartha már nem érhette meg, hiszen a Földművelésügyi Minisztérium Erdélyrészi Kirendeltsége, kolozsvári és marosvásárhelyi irodákkal, Darányi következő, 1906–1910 között tartó minisztersége idején hozott eredményeket, és gyakorlatilag 1919-ig, a magyar adminisztráció kivonulásáig működött.) Köztiszteletnek örvendő személyiségként kapott díszsírhelyet a Kerepesi temetőben, szobor és utca viselte Bartha Miklós nevét 1945-ig. A Városligetben álló szobra (1914. június 21-én avatták) megsérült ugyan a II. világháborúban, de megmaradt, csakhogy az akkori hatalom száműzte. Ma is a Budapest Galéria raktárában található.
Bartha Miklós követői a két háború között
Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1925-ben létrehozott Bartha Miklós Társaság (BMT) mennyire hatásos szervezet volt, s kik voltak azok, akik munkájában részt vállaltak. Az alapítók Ady Endre, Móricz Zsigmond és Szabó Dezső nyomdokain haladva kívántak az érték- és magyarmentéssel foglalkozni. Az egyetemi ifjúság elitjét vonzották köreikbe, Németh László, József Attila, Féja Géza, Erdélyi József, Illyés Gyula gyakran voltak a meghívottak közt, több jelentős munkájukat itt mutatták be. A Ki a faluba! című röpirat felhívás szociográfiai, néprajzi gyűjtőmunkára sarkallta a BMT-hez közelálló értelmiségieket. Néhány év múlva azonban a szélsőbaloldali és a fasiszta eszmék kezdték ki a csoportosulást, amelynek tisztségviselői aztán külön utakat választottak.
Bartha és a hálátlan utókor
A létezett szocializmusban Bartha Miklós érdemeit teljesen elhallgatták. Ha elő is került munkássága, akkor rögvest antiszemitának bélyegezték. Szülőföldjén – bár látensen élt valamelyest az emléke – szintén a teljes mellőzés jutott osztályrészéül. Mellszobrát 2012-ben avatták a rugonfalvi református templom szomszédságában, s ezzel megkezdődött a „rehabilitációs folyamat”. Ahhoz, hogy életműve ismét visszakerülhessen a köztudatba, sokat segített a Lakiteleki Tölgy Alapítvány, amely 2014-től megkezdte parlamenti felszólalásainak és publicisztikai írásainak kiadását, ezt követően a Kazárföldön és a Nemzetpolitikus Bartha Miklós című életút-kötettel, majd tematikus konferenciákkal segítették, segítik Bartha Miklós „hazatérését”. Rugonfalva ma szolgáló református lelkésze, Barabás Csaba idehaza és Magyarországon is komoly erőfeszítéseket tett történelmünk és kultúránk elfelejtett személyisége utóélete érdekében, Kövér László magyar házelnökkel tárgyalt a Bartha-szobor újraállításának esélyeiről, a rugonfalvi emlékhely további bővítéséről.
A Kazárföldön kiadása egyébként 11. a sorban, ennyi megjelenést tartanak számon a múlt századforduló óta eltelt időben. Leszámítva a régies helyesírást, ez a munka semmit sem veszített népszerűségéből és aktualitásából, ahogyan korábban kihagyhatatlan olvasmány volt a falukutató kezében, ma is ugyanolyan hasznos mindazok számára, akik valamilyen formában a székely és a magyar vidékkel, a kisebbségek sorskérdéseivel kívánnak foglalkozni. Ráadás, hogy a könyv nyelvezete színes, alkalmazza a székely tájnyelv és a „képes beszéd” fordulatait, amely által irodalmi igényű alkotásnak is mondhatjuk ezt az egységes műnek tekintett riportsorozatot. „Néhány képet adtam erről a folyamatról, hogy aki meg nem nézheti, az is megláthassa” – írja a kötet végén, a Zárszóban a szerző. Mi is ezekkel a szavakkal merjük ajánlani. Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. december 8.
VI. Kárpát-medencei Összefogás Fórum Budapesten
Aláírták a Kárpát-medencei Falugazdász Programot
Hétfőn és kedden Magyarország Földművelésügyi Minisztériumának a Darányi Ignác Termében szervezték meg a VI. Kárpát-medencei Összefogás Fórumot, amelynek a munkálatain az Arad Megyei Magyar Gazdák Egyesülete nevében részt vett Kocsik József elnök, Varga István nagylaki agronómus, valamint ifj. Bartok András pécskai gazdálkodó társaságában.
A Fórum résztvevőit dr. Fazekas Sándor földművelésügyi miniszter, majd a Miniszterelnökség nevében Potápi Árpád János nemzetpolitikáért felelős államtitkár köszöntötte. Ezt követően Magyarország Kormánya nevében dr. Fazekas Sándor, míg a külhoni gazdaszervezetek nevében azoknak az elnökei, köztük Kocsik József AMMGE-elnök aláírták a Magyarország Kormánya által finanszírozott, Falugazdász Program a Kárpát-medencei határon túli magyarsággal kötött szerződést. A dokumentumot 19 Kárpát-medencei gazdaszervezet vezetője, köztük Sebestyén Csaba RMGE, illetve dr. CsŐsz János, a Bánsági Magyar Gazdák Egyesületének az elnöke is ellátta kézjegyével. A csoportos fotók, illetve a földművelésügyi miniszterrel készített interjúk után Nagy Rózsa vajdasági népdalokat énekelt.
10–11 óra között Tóth Katalin nemzetközi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár mutatta be a Kárpát-medencei Falugazdász Program sarkalatos pontjait, majd a Programban részt vevő külhoni civilszervezetek képviselői fejtették ki véleményeiket a programmal kapcsolatban.
A kávészünet után kezdődött szakmai előadások során dr. Solti Gábor, a Kárpát-medencei Ökogazdálkodók Szövetségének az elnöke A mezőgazdaság alappillére a termőföld – veszélyben a termőföld címmel; Kasó Attila a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium miniszteri biztosa Mezőgazdasági hasznosítás és az ásványi anyagok címmel; dr. Baksa Csaba, a Magyarhoni Földtani Társulat elnöke Természetes ásványi anyagok a talajjavításban címmel tartott érdekfeszítő előadást.
Nagy Rózsa újabb vajdasági népdalai után együtt megebédeltek, majd a délutáni szakmai előadásokon dr. Drexler Dóra, az Ökológiai Mezőgazdasági Kutatóintézet igazgatója A talaj termelékenységének fokozása intenzív agrotechnikákkal címmel; Koppány Gábor, a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület elnöke Kárpát-medencei Géngyűrű Program címmel; míg Kovács Magyar András, a Matrix Drops Kft. ügyvezető igazgatója Új lehetőségek a mezőgazdasági termelésben címmel tartotta meg újszerű, hasznos ötletekkel megtűzdelt értekezését.
A továbbiakban a külhoni gazdaszervezetek intéztek kérdéseket az elhangzott témák előadóihoz, a kávészünet után együtt megtekintették a Kincsem című filmet. A filmvetítés után elbeszélgettek Venczel Endrével, a Vándormozi projekt ötletgazdájával, majd a közös vacsorán megejtett baráti beszélgetések zárták a napot.
Szerdán délelőtt Gödöllőn megtekintették a Haszonállat-génmegőrző Központot, amelynek az igazgatója, dr. Szalay István előadást tartott az ott folyó munkáról, az elért eredményekről.
*
Amint kérdésünkre Varga István agronómus elmondta, számára nagy élmény volt a Kárpát-medencei Összefogás Fórumon való részvétel, növénytermesztő létére viszont a Haszonállat-génmegőrző Központban látottak, hallottak fantasztikus regényként, filmként hatottak rá, azok örökös élmények maradnak számára. A budapesti út során látott, hallott dolgok nagyban segíthetik a munkáját. Balta János / Nyugati Jelen (Arad)