"Márc. 2-án Kolozsváron, a Heltai-pinceklubban bemutatták Dániel Károly Misi bácsi rózsái a /Erdélyi Híradó Könyvkiadó, Kolozsvár/ című novelláskötetét. Lászlóffy Csaba a kötet gondozójaként méltatta az orvos-író munkáit. /Sándor Boglárka Ágnes: Rózsák a pinceklubban. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 5./"

Kolozsvár legkedveltebb gyermekorvosát, Löwy Károlyt ünnepelte január 26-án a közönség a Szentegyház utcai Phoenix könyvesboltban. Bemutatták Löwy Károly, írói nevén Dániel Károly Cukorral vagy anélkül? /Ábel Kiadó/ című legújabb kötetét, melyet Szilágyi Júlia esszéíró, irodalomkritikus méltatott. /Köllő Katalin: Gyermekorvos és szépíró. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 28./

A nézőhöz nem kerül el a szerzői üzenet, amiért a darab íródott. Nem a szöveg sikkad el. Egyszerűen nem tulajdonítanak annak elegendő hangsúlyt. A hangsúly a látványon van. „Nem tudtam volna elképzelni Somlay Artúrt bukfencet vetni a színpadon, de Darvas Ivánt sem, vagy Bajor Gizit fetrengeni a padlón” – írta Dániel Károly. /Dániel Károly: Látvány és hallvány. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 9./

Dániel Károly emlékezett nemrég elhunyt barátjára, Huszár Sándorra. Hajdani lakása Kolozsváron kicsit etnográfiai múzeum jellegű volt. Azután az A Hét főszerkesztője lett, bukaresti lakása bármelyik folkloristának dicséretére válhatott volna. A csergék, guzsalyok, festett bútorok, varrottasok paradicsoma volt. Miután leváltották, nehezebb lett az élete. 1988-ban Szegedre távozott, ahol nem akartak tudomást venni róla. Orvosnő lánya, Ildikó átköltöztette végnapjaira Szegedről Békéscsabára. /Dániel Károly: Huszár úr – a mimózalelkű. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 19./

Roth Endre könyvében /Választásaim, Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2006/ tükröt tart életútja fölé. A recenziót író Dániel Károly fiatal kora óta jó barátságban van a szerzővel, a szorongatások, megnyomorítások, elviselt igazságtalanságok szinte azonosak voltak mindkettejüknél. A zsidókérdés megoldhatatlanságáról is írt a szerző, mellőzve a szakmai zsargont. Túlsegít a rosszul tudott, félre magyarázott politikai-szociológiai kifejezéseken, tisztázza azokat. Roth Endre könyvét olvasva történelemkönyvet tartunk kezünkben, állapította meg Dániel Károly. /Dániel Károly: Önéletrajzaink lényege, avagy a szépirodalom dicsérete. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./

Az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem évente megrendezi találkozóit, ezt megelőzően az egyik erdélyi központban a „fiók” rendezvény keretében létrehozzák a helyi találkozót. Idén a konferenciának helyet adó város a megújult Nagyszeben volt. A történész Paul Philippi professzor németnyelvű előadásában így tette fel a kérdést: Erdély története – egy európai kísérlet? Erdély története a szászság szempontjából szemlélve több mint kilenc évszázad tapasztalatát fogja össze és ezt készségesen bocsátaná rendelkezésére a most kezdődő globalizációs tendenciáknak. A professzor az első, 1694-ben, egy Georg Haner Wittenbergában (22 évesen!) megírt egyháztörténeti munkájára támaszkodott, a Historia ecclesiarum Transsilvanicarum-ra. Ez a négykötetes mű csak a negyedik részben érkezik el a reformációig. Erdély területe soha nem volt egyetlen nép lakta terület. A hospites nem a mai fogalmak szerinti „vendég”. Az István király idejében jött hospesek meghívott vendégként jöttek (vocati sunt), azért, hogy mindörökre az országban maradjanak és saját törvényeik szerint éljenek. A professzor meglátása szerint a székelyek a magyarsággal együtt vándoroltak be keletről és átvették azok nyelvét, de megtartották jogközösségüket. /Dániel Károly: Erdély története – egy európai kísérlet. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 26./

Megjelent Lászlóffy Csaba újabb kötete /Hiányzol-e magadnak? Napkút, Budapest, 2007/, melyet a legnagyobb elismeréssel méltatott Dániel Károly. Lászlóffy Csaba a közelmúlt idők krónikásaként írta: „A fantomok beköltöztek a belváros legszebb házaiba. Eddig, mondtam, csak a hivatali íróasztalok mögött ültek; miattuk távozott a kéz, mielőtt egy-egy ajtón bekopogott volna. ” „Úgy csevegünk és heherészünk, mintha észre se vennénk, hogy minden ocsmányság velünk esik meg, és minden törvényt ellenünk hoznak... ” „A mindent megtisztító és megváltó forradalomból a mindenható bunkófejek, papírlelkek birodalma lett. ” /Dániel Károly: Gondolatok Lászlóffy Csaba olvasása közben. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 4./

Búcsúzunk Löwy Mayától
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Megrendülten értesültünk szeretett Oszinénink váratlan haláláról. Tudtuk, hogy nehezen jár, mégis reménységgel telve készültünk az 50 éves érettségi találkozónkra. Meg-meglátogattuk, felhívtuk telefonon, felköszöntöttük születésnapján, elhívtuk Mérába is a Varga Gyuri könyvbemutatójára, húsvétkor el-eljöttünk megöntözni, tehát éreztük, hogy köztünk él... Most mégis, búcsúzunk...
Emlékező és búcsúzó tanítványok és a magam nevében igyekszem a Maya néni felkérésének hűséges diákként megfelelni. Igen, erre a búcsúztató beszédre Ő maga kért meg a tavalyi könyvbemutatója után. Bizonyára úgy gondolta, hogy mint legrégibb tanítványa, hitelesen tudom majd megszólaltatni azt a hangot, amelyre Kányádi Sándor is utal Öreg iskola ünnepérecímű versében. A minden Rodostóban Zágont idéző csengő hangját, a becsengetés hangját, a szolgálatra hívó csengő hangját...
A tavalyi könyvbemutatón a Becsengetés utáncímű emlékkötetét ismertettük, amelynek alcíme: Tanárok és diákok képtára az időben. Akkor, május 24-én jól sikerült a rendezvény, a megjelent példányszám hamar el is fogyott. (Zárójelben jegyzem meg, hogy azóta volt még utánnyomás és a kolozsvári magyar könyvesboltokban még kapható a kötet.) Maya néni nemcsak jó „arcképfestő” volt, aki találóan festette meg az időbeli képtár képeit volt igazgatóiról, tanártársairól és rólunk, diákokról, de jó képtárrendező és jó szervező is. A mai idők „Jó bornak is kell a cégér” jelszavával e könyve terjesztésének is egyengette útját, hogy a gondosan megírt munkája elérkezzen az olvasók szívéhez, a finom ecsettel megfestett „képek” örömet szerezzenek a „képtár” látogatóinak.
A könyvbemutatón tartott beszédét állva mondta el, és erre a helytállásra, a hallgatóság iránti alázatra fel kell néznünk, mert a hosszan tartó rehabilitációs kezelés és torna sokat javított ugyan az évekkel azelőtti eséséből adódó mozgáskorlátozottságán, valójában nehezére esett akkor még az állás is. A könyvbemutató után pár héttel a szintén nyolcvanas éveiben járó Guttman Misi bácsi ezt egy személyes beszélgetésünk alkalmával külön kiemelte, mint a hallgatóság előtti alázat és a helytállás jelét.
A bemutatón tartott beszédét nem olvasta, hanem szabadon adta elő, habár kissé lámpalázasan indult. Az új dolgokkal kapcsolatban kicsit mindig izgult, bár tudatosan vállalta az olyan kihívásokat is, mint például 50 fölött a sofőriskola, vagy közel a 80-hoz a számítógép-kezelés és internetezés.
Ahogy a színésznek is elmúlik a lámpaláza előadás közben, Maya néni is tanári szerepében, a „becsengetés után” mindig biztonságot, nyugodtságot sugárzott felénk, személyes gondját-baját az iskolán kívül hagyta. Órái változatosak voltak, az angol órán még énekelni is tanított angolul, a későbbi évjáratoknak diafilmeket vetített London nevezetességeiről, hogy jobban megtanuljunk angolul.
Figyelmes volt, észrevette, ha tanítványai családjában valami nem volt rendben. Osztálynevelőként megértően segítette át még lelki vívódásaikon is a tizenéves diákjait. Hibáinkat megértette, méltányosan meg is büntetett, ha megérdemeltük, de sokszor megbocsátott. Értett hozzá, hogy Embert faragjon belőlünk.
Hálásak vagyunk ezért az emberfaragásért, hálásak vagyunk, hogy 40 éves tanári pályáján jó földbe vetette el a magot. Köszönjük, hogy palántái jó irányban növekedtek s most a hajdani palánták tanúságot tehetnek Róla. Ezt a hálánkat, ha sikerülne megfelelően szavakba önteni, szeretnénk vigasztaló szóként ajánlani Dániel Károly írótársának – egyszemélyben férjének, Löwy Károly doktor bácsinak, valamint Dani fiának és családjának, hogy a vigasztaló szavak ritka fehér hollóként, de győzedelmesen elűzzék a szomorúság sok-sok fekete hollóját.
Nyugodjék békében!
Kuszálik János. Szabadság (Kolozsvár)

…minden fogódzó nélkül
Bogdán Zsolt Ady-estjéről
Mert könnyű volt a latinoknak! Ott létezett az emlékeztető ritmus, a hexameter, amely diktálta, mint a szív dobogása, hol gyorsabban, hol lassabban, a szöveg életét.
DÁNIEL KÁROLY
Szabadság (Kolozsvár)

Isten éltessen, Doki bácsi!
Úgy kellett volna, hogy a fiad által titokban készített, születésnapi meglepetésnek szánt Album amicorumba írjak egy köszöntőt, kedves Doki bácsi, csak hát az idő tájt, amikor ez a szándék a tudomásomra jutott, én mintegy három héten át egyik színházi fesztiválról mentem a másikra, így nem futotta az időmből a te szép, kerek, kilencvenéves születésnapodra készülő könyvecskébe köszöntőt fogalmazni. Biztos vagyok benne, hogy színházszerető emberként megbocsátod ezt nekem, kedves Doki bácsi/Lőwy Károly/Dániel Károly (ha nem is „mindhárman”, de valamelyik a három közül), mert hiszen tudod: a színház mindenekelőtt!
Apropó, színház. Jó ideje megfogalmazódott bennem, hogy kicsit csehovi figura vagy, kedves Doki bácsi, remélem, nem veszed rossz néven tőlem ezt a „merész” gondolatot. Talán ezért is volt telitalálat, hogy két remek színész, Hatházi András és Bogdán Zsolt működött közre a kedd esti, könyvbemutatóval egybekötött, születésnapi felolvasóesteden, mindkettő több csehovi hős kitűnő megformálója.
KÖLLŐ KATALIN
Szabadság (Kolozsvár)

Post-cox
Ne tessék fáradozni a szótárakban való keresgéléssel. Nem fogják megtalálni a szót. Most találtam ki, a praecox ellentéteként kellene létezzen egy post-cox is. A koraérett párja kellene hogy legyen a később érő. Magamra vonatkoztatott kifejezés. A fogalom nemes elődeire hivatkozhatnék: „Esprit de l’escalièr.” A francia szalonok idejéből (17–18. század) származik, gúnyolódva így nevezték azokat, akik csak elmenőben, a lépcsőkön lefele lépkedve mondogatták el szellemes szólásaikat, ugyanis amikor kellett volna, akkor hallgattak, mint a kuka, mert nem jutott eszükbe semmi bölcs gondolat.
Temesváron születtem és nőttem fel, a soknyelvű városban, ahol a német (sváb) lakosokkal incselkedve, úgy mondták: a svábnak nem másfél éves korára nő be a fejelágya, mint a többieknek, hanem csak húszéves kora után.
A Kalapos Király (II. József, Mária Terézia fia) telepítette be őket a Bánságba több mint kettedfél századdal ezelőtt, és a „kolonista” falvak egyenes, mérnökileg megtervezett utcáival szinte városias külsőt kölcsönöztek Orczi és Merci falvának. Kis előkertes, szép házacskák, nagy gazdasági udvarral, a bennük rejlő zongorával, a jó módot tükrözték. Mikor kedden vagy pénteken bejöttek a városba vásárolni, az üzletajtókban álló kereskedők, szó szerint behúzták a sokrokolyás asszonyságokat az üzleteikbe, mert így könnyen elkeltek a tizenkét személyes damasztabroszok a hozzá való szalvétákkal, vagy a virágos, hímzett ágyneműk, paplanok, párnák és miegymás. Ha meg megesett a leánykával még az esküvő előtt a dolog, a nőgyógyászok versenyt futottak, hogy megszabadítsák az elcsábított szépséget nem kívánt terhétől, mert az volt a jelszó: Kost was kost (nem számít, mibe kerül), csak diszkréten és jól végezze a dolgát az orvos. 
Az ötvenes évek elején kitelepítették a sváb lakosságot a Bărăganba, mert ezt követelte az akkori politika (csak később jött rá a Nagyfőnök, hogy jó német márkáért el lehet adni darabonként a németet). A zsidóságra csak később került sor, de az is jól jövedelmező üzletnek bizonyult. Mikor én magam, az egészségügyi minisztérium kezdeményezte kampányban szintén a Bărăgan pusztaságába kerültem néhány hónapra, figyelmeztettek, hogy a vonaton jól ügyeljünk dolgainkra, mert a Rubra és Schei állomásokon felszállók csupa haramiák, akiktől félteni kell javainkat (szerencsére ilyesmikkel nem rendelkeztünk!). Ekkor tudtam meg, hogy ez a figyelmeztetés a Bánságból kitelepített lakosságra vonatkozik. Azoktól óvtak bennünket. A szerencsétleneket lerakták ugyanis a vagonokból és rájuk rivalltak: Itt fogtok lakni!  – Hol, itt nincsenek házak? – Majd építsetek magatoknak! És a svábok vályogot vetettek és belőle házakat építettek, és kerteket műveltek és dinnyét termesztettek, aminek híre ment, és amiből meg lehetett élni, ha nem akartak éhen halni.
Én első kézből tudom a dolgokat, mert Walter, aki benősült feleségem családjába, elmesélte nekem a hihetetlennek tetsző történeteket, amelyben édesapjának, a jó nevű állatorvosnak része volt, akit később Németországban megismerhettem, sok év után, mikorra már ki tudták fizetni értük a hozzátartozók és barátok a nem csekély összegeket, amennyit a hatóságok megköveteltek tőlük azért, hogy kiengedjék őket az országból.
És mi történt a pusztulásra ítélt, üresen maradt falvakkal? Akkoriban volt a moldvai nagy szárazság, az abból származó nagy éhínséggel összekötve. Jöttek a szerencsétlen nincstelenek, akiket bevezényeltek a szép, gondozott házakba. Cserépkályhát ott láttak először, és azok üzemeltetéséről persze fogalmuk se volt. Szétforgácsolták hát a zongorát, felszedték a parkettát és eltüzelték. Mert zongorázni nem kell, de megfagyni még kevésbé.
DÁNIEL KÁROLY Szabadság (Kolozsvár)