Sok útikalauz látott napvilágot Székelyföldről, mindeddig nem volt olyan, amely hallható, illetve zenei hanganyaggal is rendelkezik – mondta Dancs Árpád a Székelyföldi hangos útitárs című lemez bemutatóján. A Dancs Market Records Kiadó sorozatának negyedik CD-jéről van szó, amely Sepsiszentgyörgyre és Alsó-Háromszékre kalauzolja a hallgatót. A lemezen a hagyományos útleírás mellett irodalmi és zenei részek hallhatók. /Mózes László: Dallal, verssel Alsó-Háromszéken (Szent György-napok) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 26./

Elhunyt a vásárhelyi születésű népdalénekes
November 26-án az alsó-szászországi Braunschweigben, 83 éves korában váratlanul elhunyt a marosvásárhelyi születésű Kerekes Tóth Erzsébet népdalénekes.
Ismét szegényebbek lettünk, bár az idei Szent György Napokon mikor még színpadra lépett (sajnos, ez volt az utolsó), olyan életerővel, optimizmussal és művészi erővel énekelt, hogy még koncert-turnén is gondolkoztunk. Mindenkit felismert a régiek közül, fantasztikus szellemi frissessége lenyűgözött. A Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet utolsó kolozsvári évfolyamán, 1954-ben szerzett színészdiplomát. Pályáját az Állami Székely Színház marosvásárhelyi színésznőjeként kezdte, majd az Állami Székely Népi együttes, későbbi Maros Művészegyüttes vezető énekeseként, több éven át igazgatójaként folytatta. Sajnos az intézmény 55 éves születésnapján már nem tudott jelen lenni. De gazdag életútjához az is hozzátartozik, hogy négy éven át igazgatta a Marosvásárhelyi Állami Bábszínházat.
1958 óta volt a Marosvásárhelyi, Kolozsvári, Bukaresti és a Kossuth Rádió munkatársa. Előadó művészetét Románián és Magyarországon kívül számos európai, Észak-amerikai és Távol-keleti államban élvezhették. A Magyar Rádió Ezüsttoll díjasa, a Magyar Köztársasági Érdemrend Tiszti keresztjének kitüntetettje, a Magyar Kultúra Lovagja, Marosvásárhely Díszpolgára volt. A szakmai kritika Török Erzsébet művészeti örököseként, a bartóki és kodályi hagyományokat messzemenően tisztelő és követő, igényes énekművészként értékelte.
Mint erdélyi lemezkiadó rendkívül hálás vagyok a sorsnak, hogy a Marosvásárhelyi Rádió jelenlegi és volt igazgatója Borbély Melinda valamint Jászberényi Emese és a rádió jónéhány lelkes munkatársa, hozzásegített, hogy a meglévő felvételeit előkeressük és a modern technika elvárásainak megfelelően ismét közkinccsé tegyük. Csodálatos művészete ezeken a korongokon megmaradt, hiszen az utolsó előadónk volt, aki az erdélyi népzenét ízeiben, minden árnyalatában ismerte. Ő valóban sztár volt, mindannyiunk sztárja, akinek ajkán a leghitelesebben kelt életre népdalaink bensőséges, megejtő szépsége.
Bár élete utolsó éveiben távol élt szeretett szülőföldjétől, barátaitól, egykori rajongótól, mégis minden gondolata Erdély és a színpad volt. Egy interjúban így vallott önmagáról: „Sosem éreztem magam sztárnak, inkább egy egyszerű napszámosnak, aki igaz ügyet szolgál. A népdal sok kaput kinyitott előttem, és hálás vagyok ezért a sorsnak. Az emberélet véges , de a népdal az sosem hal meg, az örökké él”.
És most már a mindenki Tóth Böskéjének emléke sem.
Dancs Árpád
marosvasarhelyi.info
Erdély.ma

Negyvenöt év tánccal, dallal
A szentgyörgyi torony, jaj de messzire látszik – ki tudja, hányszor és hány városi, falusi színpadon hangzott el ez a dal itthon és a nagyvilágban a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium népzene- és néptáncegyüttesének előadásában. Való igaz, a fennállásának negyvenötödik évfordulóját április 5-én ünneplő együttes messzire vitte Sepsiszentgyörgy és a Mikó hírét, ahol megfordult, hirdette: a tanítás mellett a hagyományőrzés is az iskola feladata.
Mondják, hogy a Székely Mikó Kollégium néptánccsoportja összenőtt Péter Alberttel, ami szinte szó szerint érthető, mert az alapképzése szerinti orosz szakos tanár, táncoktató, koreográfus, az együttes szervezője, kapcsolattartója, Pro Urbe-díjas pedagógus nyolcvanegy éve ellenére jelenleg is fáradhatatlan irányítója az együttesnek. Mátisfalván már gyermekkorában magába szívta a népzene és néptánc szeretetét, az akkor még élő hagyományt később magával vitte a székelykeresztúri iskolába, ahol a Haáz Sándor irányítása alatt működő néptánccsoportban is meglelte helyét, majd egyetemi évei alatt Kolozsváron is folytatta a táncolást. „Nem is volt hivatalosan táncoktatónk, hanem mi tanítottuk egymásnak a táncot, azt, amit otthonról vittünk magunkkal Udvarhelyről, Csíkból, Gyergyóból, és egy balettmester segített összeállítani a műsort, időnként pedig Kalotaszegre és mezőségi falvakba mentünk bálba, ahol ellestük az öregek táncát, így ezeket is hamar megtanultuk.” Ilyen gazdag batyuval érkezett Péter Albert három év szamosújvári tanítás után Sepsiszentgyörgyre, előbb a leánylíceumban, majd az esti iskolában oktatott, a rajoni tanfelügyelőség művelődési osztályát irányította, 1968-tól 1994-es nyugdíjazásáig volt a Székely Mikó Kollégium (korábban Matematika–Fizika Líceum) orosztanára. Már az első esztendőben összefogott Dancs Árpáddal, és az Albert Ernő által korábban indított hagyományőrző tevékenységet folytatva hozták létre a néptánccsoportot, a zenekart és énekkart, és már első bemutatkozásukkal, A halálra táncoltatott lány balladájára készített produkcióval nagy sikert arattak. Az együttes 1972-ben lépte át először az országhatárt, a pécsi Leöwey Klára Gimnázium meghívására utaztak Magyarországra, a két iskola kapcsolata azóta is szoros. Bejárták Háromszék, Székelyföld városait, falvait, Erdély és az egész ország magyar és román városaiban nyertek díjakat, kitüntetéseket, többször is országos első és második helyezést, és akkor is vitték a hírét Sepsiszentgyörgynek, a Mikónak, amikor egyre szűkült az utazási lehetőség, és a kommunista hatalom igyekezett elsorvasztani a magyar művelődési intézményeket. Ott voltak székely ruhában az első szabad március 15-én 1990-ben, ott vannak most is az iskola és a város minden ünnepén, s bár Dancs Árpád a kilencvenes évek közepétől már nem vezeti az ének- és zenekart, az évfordulós ünnepségen újból előveszi karmesteri pálcáját. Fellépnek az alapító táncosok, zenészek, énekesek, majd szerre a többi nemzedék csoportjai, köztük az iskola jelenlegi igazgatója is, Kondor Ágota, aki diákként szólóénekese volt az együttesnek. A Mikó mindenkori igazgatói amúgy támogatták a hagyományőrző tevékenységet, s bár anyagiakkal keveset tudtak segíteni, mindig elismerték Péter Alberték munkáját, aki úgy tartja, számára az a legnagyobb elismerés, hogy minden olyan előadáson, rendezvényen, ahol a népzene és a néptánc jelen van, az előadók, illetve a nézők legalább felét ismeri. Több ezer óra próba, ezernél több táncos, zenész tanítvány, több száz előadás, kiszállások, köztük a kárpátaljai, angliai és portugáliai út élménye az, ami miatt Péter Albert negyvenöt éve tanítja néptáncainkat, dalainkat elsősnek, kamasznak, ballagónak.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Nemzedékek találkozója (Negyvenöt éves a Mikó néptánccsoportja)
Ha nemzedékek találkozóját akarták volna megszervezni, akkor sem sikerült volna ilyen mértékben összetoborozni tízéveseket és nyolcvanasokat, mint ahogy a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tette a néptánccsoport, -zenekar és kórus megalakulása negyvenöt éves évfordulója alkalmából tartott tegnapi ünnepségen.
Akik egykor alapítóként kezdték, most gyermekeikkel, unokáikkal érkeztek arra a csodára, amelynek titka hagyományaink szeretete, valamint Péter Albert és Dancs Árpád kitartó pedagógusi munkája táncaink, dalaink továbbadásáért. Amikor felcsendült az iskolahimnusz, az új sportcsarnok hatalmas alagsori termében egyszerre volt jelen a múlt és a jövő, idősek, fiatalok és gyermekek fújták a dalos költeményt. Az iskola egykori igazgatói, múltbéli és jelenkori tanárai, vén diákok, jelenlegi tanulók, szülők, nagyszülők várták a pillanatot, amikor Dancs Árpád felemelte karmesteri pálcáját, és a Mikó színpada újból életre kelt. Hét meglett férfi, egykori tánckaralapító bizonyította: a táncba csak belefáradni lehet, de abból kiszeretni soha, majd egymást követték a különböző nemzedékek, akiket ezúttal is Péter Albert készített fel a nagy bemutatkozásra. A mikós tánckarok egyik sajátossága, hogy a hangszeres kíséret mellett énekkar is közreműködik a produkcióikban, ezúttal is nagy sikert aratott. Szólóénekesek léptek fel, a vén diákok felelevenítették a Májusfa-állítás című táncjátékot, többek között marosszéki, mezőségi, szatmári, felcsíki táncokkal rukkoltak elő a korosztályi csoportok, fellépett a litéri (Magyarország) Zöld Ág Gyermek és Ifjúsági Együttes, és miután a műsor több mint kétszáz résztvevője kifújta magát, Péter Albertet és Dancs Árpádot emléklappal köszöntötte az iskola.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

Mintha nemzeti esküt tettünk volna
Emlékezés egykori iskolám, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dolgában.
Albert Ernő tanár úr 1954-ben friss diplomájával meg sem állott a sepsiszentgyörgyi vasútállomásig, onnan az ún. Egyes Számú Fiúlíceumig már csak gyalog a hajdani jegenyesoron, nem lévén jármű. Azaz akkor még volt egy lovas fiáker, de én úgy gondolom, a csíkdánfalvi derék tanár azt nem vette igénybe. Internátusi felügyelő tanárunk lőn, más iskolában tanított egy ideig. Ő közelített felénk, végzősök felé akkor azzal a kérdéssel, szeretnénk-e egy székely népi tánccsoportban is dolgozni? Ajaj, örömest, volt a válaszunk.
A lánylíceum adott lányokat, és a tanár úr igazgatta botlábainkat jó irányba. Ez volt a kezdet. Emlék, néha sírdogálásra igazgató. Büszkék már nem vagyunk az elsőségre, inkább meghatottan gondolunk tizenhat éves önmagunkra. És könnyeket nyelve, látván a mai Mikó Kollégium együttesének hivatásos szinten rebbenő csoportját.
Csak székely néptáncokat tanított a tanár úr, ha jól emlékszem. Egész estére nem tellett műsorunk, igen-igen kezdők voltunk, valóságos neandervölgyi néptáncosok a kisvárosban. 1955-ben viszont mi adtuk a tanévzáró műsor „gerincét”, hatalmas meglepetést és hálás tapsot idéztünk a közönségnek. Nekem még szónokolnom is kellet az ünnepségen. Eddig sem feledtem, még egy kis ideig nem is, az intézet aligazgatójának, Dobolyi Lászlónak nem színpadi(-as), de szeretetteljes üdvözlő, köszönő szavait az előadás után. Táncoltunk más ünnepi alkalmakkor is, voltunk falvakban is színpadon. A tánccsoportot mindig rajongva fogadták. Magyarázható ez „egyedi” voltunkkal is, de a kezdők lelkesedésével, mindent akarásával is.
Akkor kezdett már mennybe menni Albert Ernő, a későbbi igazgató, a népköltési gyűjtő, a későbbi író, örök nagy tanító-tanárunk. Soha egy hangos szava nem volt senkihez, pedig a középkori kollégiumok elvadult bentlakási hagyományait vadul őrző internátus felügyelői, sőt már nagydiákjai is valóságos megalázó diktatúrát éltettek. Albert Ernő a sok pocsék gúnynév labodái között kapta – éppen magatartása, élhető szavai és szándékai révén – a Szerényke nevet. Csak a nagyot teremtők tudnak szerények maradni – nem közhely ez. A gyenge tanulók, a cingár zenészkéink is tudták és vallották mindezt.
Mondhatni egyetemes, intézeten belül általános volt ez a meggyőződés, és már akkori tapasztalataim is figyelmembe igazították: a tanárok is így viszonyultak a csizmás, dús hajú fiatal tanárhoz. Ő hozta, hozatta Csíkdánfalváról, honnan is még a székely ruhákat a csoportnak. Egy alkalommal kérdezte tőlünk, tudnánk-e csizmákat szerezni valahonnan, falvainkból. Mi Uzonban laktunk, tudtam egy kedves bácsiról, hogy néha szép csizmában jár, jelentkeztem, hogy elkérem. Ideadta, vittem, de a tanár úr nagyot nevetett: Zoltán, ebbe kétszer is beleférsz, el se bírod talán... Égtem és kénytelen voltam vele nevetni. De került valahonnan, kerített mindnyájunknak lábbelit.
Valamikor ’55 tavaszán Albert tanár úrnak el kellett utaznia valahová. Magához intett, és azt mondotta Páll Zsolt táncos barátom jelenlétében, hogy az internátus kulcsait rám bízza, én leszek a felügyelő, tartsunk rendet. És elbúcsúzott, kézfogással! Ez volt életem első hatalmas megbízatása, a bizalom megismerésének első alkalma. Érettségi után (17 évesen) azonnal munkába álltam.
Asztalosműhelyben „képesítetlen munka”. Kenyér kellett, pénz egyetemre. Ma ez nem divat. ’56 őszén jelentkeztem Nemes Antal igazgatónál a Mikóban, és fölvettek internátusi felügyelőnek. Azért mentem oda, mert ott szinte egész nap tudtam készülni egyetemre. Be is jutottam. A tánccsoport már élt, már jobban táncoltak és többen, mint mi, akkor már vegyes volt a líceum is, gyönyörű lányokkal. Kívántam erősen a táncot, és folytattam aztán az egyetemen az első héttől kezdve.
Gyermeki eszmélésem, fölserdülésem egy Kis-Küküllő menti falucskában, Bordoson történt meg velem. Ott ismertem meg a székely hagyományrendszert, a népdalkincs éltető erejét, panaszt, keservet, örömet közvetítő szerepét, ahogy az volt. Akkor csobbantam-cseppentem bele az Albert Ernő-féle rendszerezésbe és gazdagodásba. Hallatlan meghatározó ereje volt ennek a „II. osztálynak” a Mikó Kollégiumban. A Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjába, az Albert Ernő helyébe jelentkeztem, és már az első hét végén ott táncoltam, közel öt éven át.
A csoda ismétlődött, majd Korondon tanárként ismét, a székely táncvilág egyik fővárosában. Ezt cselekedte Ernő úr velem, velünk. Bizony, valóságos karmester volt Ő. Intett, lépnem kellett, és jó irányba. Újságíróként, költőként, regényíróként mindenütt kísért esküként ez a hitvallás: a nép, annak sorsa, művészete iránti elkötelezettség. Tanár koromban már mint költőt keresett föl Albert Ernő, írnék-e verset a Mikó nagy rektora, Csutak Vilmos emlékére? Megírtam. Aztán a nagy népköltési gyűjtő, Konsza Samu tanár úr felé terelte költői emlékezetem, s nem hiába.
Már szerkesztő koromban, 1969 őszén keresett föl akkori s örökös szerénységével: vállalnám-e megírni a Székely Mikó Kollégium himnuszát, Dancs Árpád zenéjével? Úristen, ettől megrendültem. Még a derekam is didergett. De – megírtuk, éppen most 45 éve. Míg dolgoztunk, a zeneszerző, Árpi édesanyja könnyezett, és boldog volt, amikor Árpi kiáltotta: köszönjük a süteményeket, édesanyám! És szaladtunk Albert Ernő igazgató úrhoz, fogadott Csongvai aligazgatóval, vittek-ragadtak egy harmóniumhoz (!). Meghallgatták először: Ernő dermedten, másodszor könnyesen mind a négyen, aztán DA CAPO harmadjára, akkor már ujjongva. Azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok boldogságomban. Mert akkor mind az öt földrész székely magyar volt ám. Az én iskolám himnuszát megírni...!
A helyi Megyei Tükör hetilap szerkesztője valék, vittem Dali Sándor főszerkesztőnek a szöveges kottát: – ez a himnusz... Elolvasta kétszer, akkor azt kiátotta derűsen, hogy Zoli, maga megbolondult? Mondtam, nem, miért kellett volna? – Ebben az országban csak egy himnusz van, s az a párté. Szombaton megjelent az „ének”. Nagy híre a hírem lett. 1995-ben, már Pesten mondta költő barátom: minden versemet odaadnám, csak hogy az én iskolám ballagói az általam írt himnuszt énekeljék! 1985-ben a kommunista párt betiltani akarta, de legalább lefordítani románra. Nem tettük meg. Azóta minden iskolai megnyilvánuláson éneklik.
És ez csöppnyi mindabból, ami az „elindíttatásunk” után történt egy irányban. Éltében értékelem Albert Ernőt. És részben azért, hadd lássák a tanárok ma is, hogy nemcsak tanítani kell, de elindítani is jó felé a fiatalokat. Írom mindezeket a másfélszáz éves Székely Mikó Kollégium ünnepe alkalmából.
Czegő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

A tudomány és szellem megtartó ereje – Születésnapját ülte a sepsiszentgyörgyi alma mater
A történelem viharainak átvészelése és magyarként való megmaradásunk azon elődeinknek köszönhető, akik a folyamatos önvédelmi harc, az elnyomás hosszú évei alatt, valamint lélegzetnyi békeidőben egyaránt képesek voltak a nemzet érdekében úgy cselekedni, hogy utódaik még évszázadok elteltével is építkezhessenek az általuk lerakott alapokra. Áldozatos tevékenységük eredménye az anyanyelv és tudás fellegvárainak Erdély-szerte létrehozott hálózata is, köztük az elmúlt hétvégén fennállásának 155. évfordulóját ünnepelő Székely Mikó kollégiummal.
Czegő Zoltán véndiák Igazat vallani címet viselő versének Dancs Árpád tanár által megzenésített, az alma mater himnuszává nemesedett sorainak meghallgatása után Kondor Ágota intézményvezető köszöntötte a csengő hangjára csütörtök délben összegyűltek népes táborát. Az ünnepségsorozatot megnyitó beszédében az igazgatóasszony rámutatott, az esemény legszebb és legfontosabb hozadékának az együttlétet tartja, hiszen a visszazarándokoltakban rejlő élményekből és emlékekből áll össze a születésnapját ülő kollégium történelme is. Azé az iskoláé, mely az emberiség közös tudásának gyökerében felhalmozódott szellemi táplálékot hivatott átadni továbbra is az egymást követő nemzedékeknek.
A folytatásban Makkai Sándor Zászlóbontás című verse hangzott el egy tizenegyedikes diáklány tolmácsolásában, majd a gimnáziumi tagozat, Szántó-Dombora Anna zenetanárnő által vezényelt kórusa népdalokat adott elő, végül pedig a véndiákok és a tantestület képviselői koszorúkat helyeztek el az udvaron álló emlékműnél. A megemlékezés Csutak Vilmos egykori igazgató és Gróf Mikó Imre iskolaalapító szobránál folytatódott.
A tanulók és tanárok egy csoportja lerótta kegyeletét a vártemplomot körülvevő fal tövében az elhunyt mikós diákok és tanárok emlékét őrző 78 kopjafánál is, ahol az emlékhely létrehozásának kezdeményezője, dr. Szőcs Dániel idézte fel a múlt néhány jelent megtartó és jövőt formáló cselekedetét. Csikós Júlia könyvtáros, élve a kerek évforduló kínálta lehetőséggel, gróf Mikó Imre életére és tevékenységére, a tanoda alapítására és történetére, a falai között zajló diákéletre vonatkozó, valamint a véndiákok háláját és ragaszkodását tükröző okmányokat mutatott be Kádár István segítségével, az iskola régi dísztermében alakulófélben lévő múzeum anyagából. A konferenciateremben ugyanakkor rajz- és tárgykiállítás nyílt a kis- és nagydiákok alkotásaiból.
Bár Háromszék 1859-ben még alig heverte ki a magyar szabadságharc orosz szuronyok általi vérbefojtásának nemzeti tragédiáját, a múlton való értelmetlen rágódás helyett iskolaalapításba és építésbe fogott. És tette ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az olyan értékeket adhat egy népnek, ami pénzzel nem vásárolható, és nem lehet elvenni vagy ellopni sem: szellemi kincseket, tudást, hitet és reményt – emelte ki az igazgatónő, a Tamási Áron Színház nagytermében megtartott ünnepség megnyitóján elhangzott köszöntőjében. És, hogy a felsorolt kincsekből az itt végzők azóta is részesülnek, jól bizonyították a vén és jelenlegi diákokból álló kórusok szárnyaló hangjai, a népi együttesek vérpezsdítő táncai, a dr. Albert Éva, Orbán-Barra Gábor és Stekbauer-Hanzi Réka ajkairól felcsendülő dalok, de a színjátszó csoport iskolaalapítást felelevenítő, valamint Kozma Orsolya népmonda előadása is. Az általuk nyújtott élményért pedig az előadókon kívül, Dancs Árpád és Péter Albert volt, valamint Szántó-Dombora Anna, Dobra Judit és Tókos Ibolya jelenlegi tanároknak, valamint Tőkés Edit és Zsolt táncmestereknek tartozunk köszönettel.
Pénteken, a kollégium dísztermében megtartott tudományos értekezleten Cserey Zoltán történész, Krecht Gyöngyvér Mária, Rab Sándor, József Álmos, Pénzes Loránd tanárok, Csikós Júlia könyvtáros, valamint Albert Ernő és Izsák Ferenc volt igazgatók előadásainak meghallgatása során, az iskola története és működése, illetve a falai között pezsgő szellemi és kulturális élet egy-egy szeletébe nyertek betekintést a jelenlévők, de tudomást szerezhettek a működésében különböző korokban fellépő nehézségekről is.
Délután ugyancsak a díszterem volt a helyszíne József Álmos véndiák ez alkalomra megjelentetett két kiadványa bemutatójának. Egyikük az Albert Ernő által 1954-ben alapított néptánccsoport négyéves működésének nehézségeivel és sikereivel ismerteti meg a hallgatóságot, a tagok visszaemlékezései és Antal Miklós fizikatanár fotóinak a segítségével, a másik pedig a Mikóban végzett és színészi pályára tért személyek névsorát és pályafutásuk rövid ismertetőjét tartalmazza.
Visszatekintve a két nap alatt átélt szellemi élményekre, nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, hogy a Sepsiszentgyörgy egyik büszkeségét jelentő oktatási intézmény vezetői, volt és jelenlegi diákjai tudatában vannak szeretett iskolájuk múltban és jelenben betöltött, illetve jövőbeli fontos és nélkülözhetetlen szerepével, a segítségükkel megszervezett és általuk megvalósított évfordulós programok, események gazdagsága és színvonala legalábbis ezt sugallta.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Czegő Zoltán „himnuszíróval” tartottak közönségtalálkozót Csíkszeredában
A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán költő, író volt a meghívottja a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár csütörtök délutáni közönségtalálkozójának. A pár éve Magyarországról visszatelepült szerzőt a Székely Mikó Kollégium himnusza szerzőjeként is megismerhette a hallgatóság.
Élettörténetébe engedett betekintést Czegő Zoltán költő, író, csütörtök délután Csíkszeredában, a Kájoni János megyei könyvtár közönségtalálkozóján. Az utóbbi években megjelent köteteit elhozó meghívott Cseke Gábor szerkesztő-újságíróval beszélgetve számos olyan eseményről mesélt a résztvevőknek, amelyek az 1989 előtti, erdélyi irodalmi-kultúrtörténeti emlékezet részévé vált. A most 77 éves, 1988-ban Magyarországra kitelepült, majd 2006-ban újból Sepsiszentgyörgyre hazatelepült szerző például részletesen beavatta a közönséget annak részleteibe, hogyan is született meg a Székely Mikó Kollégium Himnusza.
Mint kiderült, az 1969-ben kapott megrendelésre Dancs Árpád zongoristával együtt mondtak igent, s az összehangolás estéjén az ihletet az asztalra tett – kibontatlan maradt – barackpálinka címkéje sarkán levő piros-fehér-zöld csík erősítette. A Székely Mikó Kollégium ócska pianínóján legelőször fölcsendült Himnusz azonban nem maradhatott Himnusz néven, hiszen az állambiztonsági szervek megtorlásával számoltak volna, ezért az egykori rektor és iskolaalapító, „Csutak Vilmos emlékére” címet viselte nyomtatásban.
A legendás Himnuszért Czegő Zoltán ma is aggódik – mint bevallotta. Ezért a tavaly nyomtatásban „Igazat vallani” címmel megjelent költemény lábjegyzeteként jelölte meg: „Ki tudja, mikor tiltják ki Romániából?”
A meghívottat, korábbi közös interjúik fonalán vezetve a beszélgetést Cseke Gábor, pályája állomásain vezette végig: Székelyudvarhely, Marosvásárhelyt, Kolozsvár, Korond, Sepsibükszád, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Budapest.
Czegő Zoltán a hivatkozott művekből is felolvasott, beszélt a Medrében él, az Időrianás és a Katonabogár regényeinek keletkezéséről is. Az est dedikálással zárult a könyvtár társalgójában helyet kapó találkozón.
Gellért Edit
maszol.ro

Tíz díj a vidám versek döntőjén
Idén 16. alkalommal szervezte meg a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Teológiai Líceum a Vidám Versek Versmondó Versenyét, amelynek országos döntőjén 14 megyéből vettek részt versenyzők.
Mindannyiuknak szívből gratulálunk!
Dancs Árpád
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az igazat vallani 47 éve
Elévült volna a Mikó himnusza?
Szárnyraröppent a városban az a hír, hogy a Székely Mikó Kollégium sok csatát megvívott, patinás himnuszát ki kellene cserélni, avagy ezen munkálkodnak. De nem úgy verik a cigányt...
A himnusz szerzőjét, Czegő Zoltánt, lapunk munkatársát az utcán többen állították meg, hogy rákérdezzenek a hír valós vagy hamis voltára. A kérdés csupasz ideghúron pengett.
De mit is kellene megváltoztatni?
„1969-ben a Mikó, akkor 1-es számú Líceum névre degradált alma mater 110 éves évfordulójának megünneplésére készültünk. Annak idején az iskolai ünnepségek, a „felülről” kiadott politikai évfordulók a többi iskolához viszonyítva, a Mikóban mindig nagyobb felhajtással, „zajlódtak le”, így természetes, hogy egy ilyen kerek évfordulóra (ha már jóváhagyták) a maximumot szerettük volna nyújtani. Felvetődött egy iskolahimnusz megírásának az ötlete, az enyedi Bethlen Kollégium indulójának példájára.”
Fenti sorokat Dancs Árpád, egykori mikós írta, aki végül könnyedén, ihletetten megírta a dallamot, amelyre Czegő Zoltán ráírta a szöveget, és azóta, vagyis 47 éve, évnyitók, évzárók, minden iskolai ünnepség elengedhetetlen momentuma a sokakat lelkesítő, közösségbe, egységbe záró, felemelő himnusz éneklése, melyre a mai diákok is büszkék, bár ők nem érezhetik azt, amit szüleik – a dacot, a csakazértist, ami egyébként ma is ismerős lehet a zászlólevetetős hírek olvastán.
Természetesen Kondor Ágota igazgatónőt is megszólaltattuk a hír kapcsán: terveznek-e valamilyen változtatást, indítványozta-e valaki a himnusz lecserélését, mert régimódi, vagy csak régi? De nem, ilyenről szó sem volt, talán egy poénból, egy csipkelődésből indulhatott el a szóbeszéd, vélte. – Mi konzervatív intézmény vagyunk, nem cserélgetjük az értékrendünket – mondta.
Bodor Tünde
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Dalos díjátadás
Zenetanárnak másként nem is lehet kitüntetést átadni, csakis dalkísérettel: Dancs Árpádot volt iskolája jelenlegi és egykori diákjai is zenével köszöntötték az idei Pro Urbe díj átadási ünnepségén, amely oldott hangulatban zajlott vasárnap délben a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A rendezvényen az eddigi Pro Urbe díjasok, Sepsiszentgyörgy teljes vezetősége, a helyi tanács tagjai, kilenc testvértelepülés küldöttsége és a fellépők mellett sok civil érdeklődő is megjelent. Nyitányként a Székely Mikó Kollégium ötödikes diákjai reneszánsz dalokat furulyáztak, majd az első osztályos Dancs Máté szavalta el Kovács András Ferenc Molyocska című versét (amivel országos első díjat is nyert), majd a Mikó középiskolás kórusa és Steckbauer Hanzi Réka énekelt köszöntőt.
A Pro Urbe díjat – a díszoklevelet és az emlékérmét – Antal Árpád András polgármester adta át, megjegyezve, hogy ellenőrizték a tanár úr korát, mivel sem megjelenése, sem gondolkodásmódja nem mutatja a hetven esztendőt... Dancs Árpád laudációját egykori diákja és a Székely Mikó Kollégium jelenlegi igazgatója, Kondor Ágota olvasta fel. Meghatódottan köszönte meg az elismerést maga a kitüntetett. Dancs Árpád elmondta: a díj azoknak jár, akik „pénz és taps nélkül” szolgálták közösségüket, de ő elég sok tapsot kapott diákjaival, noha semmi különöset nem tett, csak hivatását és kedvtelését gyakorolta: a tanítást és a zenét; kicsit zavarban is van, hiszen előtte igen neves személyiségek kapták meg a város legnagyobb elismerését. Ő csak olyan tanár akart lenni, akinek az óráit nem unják, és nagy örömére szolgál, hogy az általa megzenésített mikós himnuszt szívesen, lelkesen fújják azóta is. A maga részéről szüleinek adna kitüntetést, volt igazgatóinak és munkatársainak – kiemelten Péter Albertnek, aki megszerettette vele a népi muzsikát –, egykori diákjainak, hiszen nélkülük nem állna itt: pályafutása alatt több mint 65 szólóénekes, 200 zenekari és 1200 kórustagot nevelt, és mintegy 500–600 előadást vezényelt le. Mindezt családjának is köszönheti: feleségének, gyermekeinek és unokáinak. „Mindenkire büszke vagyok, ahogy a városra is, ahol születtem, ezért köszönettel és alázattal fogadom az elismerést, és remélem, tovább is tudok haladni utamon” – zárta beszédét.
A nagy meglepetés az ünnepség végére maradt: a mikós véndiákok ez alkalomra alig pár napja összeverődött kórusa néhány olyan éneket adott elő, amelyeket még iskolás korukban tanultak meg; utoljára a mikós himnuszt kezdték el, amelyhez már az egész terem felállt, sokan együtt is énekeltek. „Ez jobb volt, mint az eredeti” – jelentette ki Dancs Árpád, amire még egy kollégista dalt kapott ráadásul.
Demeter J. Ildikó / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A mi kis virtuózaink
Immár harmadik éve, a hangversenyévad végén, Sepsiszentgyörgyön a Tamási Áron Színház nagytermében bemutatkoznak a Plugor Sándor Művészeti Líceum zeneművészei, állóképpel lepnek meg a bejáratnál a drámaosztály hallgatói, az előcsarnokban pedig közszemlére állítják a képzőművészeti tanulók munkáit. Azt hiszem, nem tévedünk, ha megelőlegezzük nekik a művész megnevezést, nem csupán azért, mert páratlanul gazdag „anyaggal” leptek meg, de leginkább azért, mert amivel elénk léptek, az már művészet a javából. A drámaosztály, ifjú kora ellenére, már sokszor bizonyított, hisz az Osonó világra szóló sikereiben benne van az ő lelkük is. A festmények, grafikák sok lehetséges befutót előlegeznek, az eszközökben, megvalósítási változatokban gazdag kiállítás, úgy érzem, sok hozzáértőt és hozzá nem értőt is meglep.
A magyar televízióban éppen most futó Kis virtuózok elnevezésű vetélkedő adta az ötletet, hogy a líceum zenészeinek, szólóénekeseinek teljesítményét ugyancsak a virtuóz jelzővel illessem. Úgy gondolom, nem sok zeneművészeti iskola van, amely egyszerre ennyi nagyzenekart és nagykórust színpadra tudna szólítani. És nem akármilyen szinten! Micsoda iszonyatos munka van e kétórás szereplés mögött! A tanárok, a felnőtt művészek közül csak kevesen jelennek meg a színen ez alkalommal, csupán a karvezetők „lépnek” munkába egy-egy ilyen előadás alkalmával, de mellettük, mögöttük, velük együtt még ott vannak azok, nem is kevesen, akik ezeket a kis virtuózokat előkészítették, felkészítették a színpadra lépéshez. És közöttük többen vannak, akik tényleg elismert művészekként jelennek meg időnként rangos rendezvényeken, és milyen megelégedést jelent, hogy a tegnapi diákok közül jó páran ma már volt iskolájukban tanítanak.(Bocsássák meg nekem, hogy külön nem sorolom a neveket, mert akkor ott kellene sorakoznia a teljes tantestületnek!)
Tényleg igazi csemege volt ez a múlt hét végére meghirdetett hangverseny! Engem különösen megindított az Eufónia kórus feldolgozott népdalcsokra. Eszembe jutott, hogy ilyen könnyfakasztó hatással volt rám hosszú évekkel ezelőtt az a népdalfeldolgozás, az a Kodály-mű, melyet a pécsi Leöwey Gimnázium lánykórusa adott elő első szentgyörgyi vendégjátékukon a nagy tekintélyű Jandó Jenő tanár úr vezényletével. Ugyanezt éreztem akkor is, amikor 1972-ben, pécsi vendégszereplésünkkor Dancs Árpád vegyes kamarakórusa megbabonázott az Ültettem violát, várom kikeletjét kezdetű népdal kristálytiszta zengésével.(Azóta is megtanítom diákjaimnak ezt a népdal-csodát!) A mostani élményt külön megköszönöm Sipos Zoltánnak.
Végezetül hadd jegyezzem meg: éppen negyvenöt esztendeje, hogy az akkor egyetemista, ma világhírű zongoraművész, ifjú Jandó Jenő megtartotta élete első koncertjét a mára lerombolt Szakszervezeti Művelődési Palotában, nem éppen a legkorszerűbb zongorán!
Péter Sándor / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A Művész beépült Sepsiszentgyörgy kulturális életébe
Ismét megszokott kifejezés lett, hogy megyünk a moziba, de ezért bizony hosszú harcot kellett vívni. És hogy mégis sikerült visszakapni, azt az önkormányzat akaratának, személy szerint Sztakics Éva alpolgármester kitartásának is köszönthetjük, aki – amint olvasom a korabeli sajtóból – még a RADEF azon döntése előtt, hogy visszaadják a mozikat, 2007 augusztusában a kovásznai protokollvillában nyaraló akkori államfőt, Băsescut is megkereste a visszaszerzése érdekében, nem beszélve a későbbi 28 perről és a bírósági határozat érvényesítéséért folytatott küzdelemről. Székelyföldön egyelőre még csak nálunk van, az országban (leszámítva a pláza-mozikat) rajtunk kívül, önkormányzati használatban még csak kettő (!) található. Tehát mi elégedettek lehetünk. A Művész–Arta többéves visszaszerzési „vajúdásának” vége, mozis közhellyel élve, ezúttal: HAPPY END.
Büszkék lehetünk rá, hiszen a Damokos Csaba által tervezett felújítás jól sikerült. Az épület sokszínű, elegáns külső jellege tetszetős, az előtér pedig előzeteseket játszó tévékkel, plakátokkal, a heti műsoros szórólapokkal, ruhatárral, rendkívül előzékeny személyzettel, a büfében az elengedhetetlen popcornnal jól hozza a nagyvárosi cineplex-feelinget, akárcsak a Felliniről és Chaplinről elnevezett két terem, tökéletes hanggal, kristálytiszta képpel, csúcsszínvonalon. Igaz, ezt a „bőséget” kiböjtöltük sok éven keresztül…
A filmszínházat a Kónya Ádám Művelődési Ház működteti, így természetesen az intézmény művelődésszervezője, Lázár-Prezsmer Endre, a mozi PR-osa, programfelelőse koordinálja az ott sorra kerülő speciális rendezvényeket. Tökéletes választás, mivel Endrének a film mindig szívügye volt. Olyan periódusban is szervezett filmklubokat, fesztiválokat meghívott alkotókkal, kritikusokkal, amikor a város mozi hiányában még köszönőviszonyban sem állt a filmművészettel.
Íme, a Művész három hónapja: 86 bemutatott film, közel 16 ezer néző, negyedmillió lejes bevétel, hetente mintegy tíz film, ebből kettő–három bemutató, néha a világpremierrel egy időben. A sikerfilmek 5–6 teltházzal kifutnak, kb. 500–600 nézővel, de a lényeg az, hogy itt olyan alkotásokra is jegyet váltanak, amelyek egy részét – művész- vagy európai filmek lévén – még Brassóban sem tűznek műsorra. A többnyelvűség is egyre inkább jelen van a programokban, hol magyar szinkronként, hol feliratként – ebben is úttörők vagyunk, ez is egyedülálló megvalósítás országos szinten, amely kétségtelenül pluszköltség, hiszen külön kópiákat igényel, és néha a fordítást is meg kell fizetni. Megszokott kezd lenni, hogy teljes osztályok számára vagy különleges kérésre is műsorra tűznek dokumentumfilmeket (Vatikáni Múzeum, A firenzei Uffizi-képtár, Lovasíjász) magyar és román nyelvű szinkronnal.
A programfelelős a megnyitáskor többször nyilatkozta, „mi is most tanuljuk a mozizást”. Még ha néha be is szalad egy-egy technikai baki, úgy érzem, túl vannak a kezdeti nehézségeken. Már tudják, hogy ha nézőszámot akarnak növelni, fontos a gyorsaság, a brassói bemutatóval egy időben kell vetíteni az újdonságokat, mert van egy réteg, amelyik még egy hetet sem vár, a szomszédba megy mozizni. Rádióinterjúkban népszerűsíti a műsort, a Facebookon pedig állandó kapcsolatban van a nézőkkel, tudatva a premiereket, figyelmeztetve az utolsó vetítésekre, kedvet csinálva a művészfilmekhez. Októberben Filmtett fesztivál lesz, de akár koncertek, könyvbemutatók is helyet kapnak itt, hiszen a mozi(nk) egyértelmű, hogy beépült Sepsiszentgyörgy kulturális életébe. A kiszolgáló személyzet, az önkéntesek (mert ilyenek is vannak) szolgálatkészek, lelkesen végzik munkájukat, felkészültek, mindent elkövetnek, hogy jól érezzük magunkat. Számunkra annyi marad, hogy látogassuk a Művészt, minél több alkalommal, mert választék van, mindenki megtalálja a saját érdeklődésének megfelelő filmet. És soha ne felejtsük el, hogy évekkel ezelőtt a közönyösségünkön is múlott, hogy bezárt mindkét mozi! A felkiáltójel nem a véletlen műve.
Dancs Árpád Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)