Oroszhegy lakói nyíltlevelükben kérték Iliescu elnököt, részesítse kegyelemben az elítélt négy oroszhegyi lakost, Nagy Istvánt, Ambrus Pált, Vass Kiss Elődöt és Nagy Imrét, akiknek büntetését a Legfelsőbb Törvényszék 1990. nov. 28-án hozott ítéletével súlyosbította: Nagy István és Ambrus Pál esetében 13-ról 15 évre, Vass Kiss Előd és Nagy Imre esetében pedig 13-ról 18 évre emelte. Liviu Cheuchisan rendőrparancsnok meglincselése azért következett be, mert a parancsnok a törvénytelenségek sorozatát követte el. Az ország más területein is történtek 1989 decemberében rendőrgyilkosságok, de tetteseiket nem ítélték el. Az Udvarhely széki RMDSZ választmánya kéri valamennyi tagszervezetet, hogy ezt a beadványt aláírásukkal támogassák. - Zetelaka lakói jún. 6-i levelükben Iliescu elnökhöz fordultak, azt kérve, hogy részesítse kegyelemben az 1991. márc. 29-én 20 évre elítélt Ilyés Istvánt, a 19 évre elítélt Boldizsár Ferencet és Karsai Lászlót, továbbá az 5-5 évre ítélt Bíró Mártont, Boros Lajost, Gergely Balázst, Gergely Lászlót, Jakócs Sándort, Péter Józsefet és Szabó Sándort. Zetelakán 1989. dec. 22-én a tömeg követelte Gabi Danaila és Sorin Debrean milicisták eltávolítását, akik törvénytelenségeket követtek el. Gabi Danaila öngyilkos lett, de ezt a bíróság nem vette figyelembe, haláláért ítélték el a felsorolt zetelakiakat. /Ion Iliescu úrnak, Románia elnökének és valamennyi emberjogi szervezet vezetőségének. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./ Az Emberséget!- Alapítvány /Székelyudvarhely/ aláírási akciót indított el: Támogassuk az oroszhegyi rendőrgyilkosság vádjával 15 évi börtönbüntetésre ítélt Nagy István nélkülöző családját! Nagy István bűne az, hogy 1989. dec. 22-én a község zsarnokát, Liviu Cheuchisan rendőrparancsnokot oldalba lökte. Cheuchisan meglincselésére máshol és jóval később került sor. Támogassuk a marosvásárhelyi magyarellenes 1990. márciusi pogrom áldozatinak nélkülöző hátramaradottait. Eddig közel 20 ezer aláírás gyűlt össze, a kegyelmi kérvény támogatására. /Emberséget!- Alapítvány Székelyudvarhelyen. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 26./

Zetelakán máig sem tisztázódtak az 1989. dec. 22-én megölt Danaila Gabi milicista halálának körülményei, ennek ellenére a bíróság tíz vádlottat ítélt el gyilkosságért, Ilyés István 20, Boldizsár Ferenc 19, Karsai László 19, további hét vádlott 5-5 évet kapott. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 12./

Jún. 30-án felavatták a Hargita megyében elesett rendőrök tiszteletére állított emlékművet Csíkszeredában, a rendőrség megyei székháza előtt. Az ünnepségen részt vett Marian Saniuta, közigazgatási és belügyminiszter és Dumitru Sorescu országos rendőrparancsnok is. Az emlékműre hét rendőr neve került fel: Cheuchisan Liviu-Teofil, Ferencz Emeric, Caprioara Marian, Danaila Gabi, Magyari Carol, Székely Gavril-Attila és Botas Ioan, közülük négyen 1989-ben haltak meg. Az emlékmű Kató Vladimír és Albert Márton alkotása. Az ünnepségen Marian Saniuta miniszter hangsúlyozta: az emlékmű felállításával a románok és a magyarok megmutatják az egész országnak, hogy a Hargita megyei közösség számára, a törvényesség, a közrend és a közbiztonság közös érték. /(Daczó Dénes): Emlékmű a rendőröknek. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 1./ A rendőrség telkén felállított emlékmű annak a csíkszeredai Kató Vladimír grafikusnak a munkája, aki a nemrégiben letartóztatott Csibi István által működtetett helyi hetilap újságírója volt. Az emlékművet eredetileg csak az 1989-es forradalom idején meglincselt egyenruhásoknak szánták a kollégák, felállításához azonban nem járult hozzá a csíkszeredai városi tanács. A rendőrség a bíróságon kereste igazát, és megnyerte az önkormányzat elleni pert. A város végül azzal a módosítással egyezett bele az emlékmű felállításába, hogy az a szolgálat közben elesett Hargita megyei rendőröknek állítson emléket. A forradalom idején megölt székelyföldi rendőrök esete még az elmúlt években is élesen megosztotta a közvéleményt. 1992 februárjában Ion Iliescu elnök valamennyi Hargita megyei rendőráldozat számára a „Forradalom mártírhőse” címet adományozta, Pataki Imre, Hargita megye akkori prefektusa azonban visszaküldte az okleveleket és az érmeket az államfőnek. A lincselésekben részt vevők ellen viszont még 1990-ben bűnvádi eljárás indult, többen közülük Magyarországon kerestek és kaptak menedéket. Az itthon maradtak közül a Legfelsőbb Bíróság a zetelaki Ilyést Istvánt 20, Boldizsár Ferencet és Karsai Lászlót 19 év börtönbüntetésre, az oroszhegyi Nagy Imrét és Vass-Kis Elődöt 18, Ambrus Pált és Nagy Istvánt 15 évre ítélte. 1994. március 24-én azonban az államfő az RMDSZ és a nemzetközi emberjogi szervezetek közbenjárására közkegyelemben részesítette őket. Nem sokkal a szabadulás után ketten is önkezükkel vetettek véget életüknek. – Nem a Hargita Megyei Rendőrkapitányság az egyedüli, amelynek udvarán az 1989-es eseményeket is felidéző emlékmű áll. A Temes megyei rendőrség bejáratánál egy helyi forradalmárszervezet azoknak állított 1990-ben emléktáblát, akiket a forradalom idején ott tartottak fogva és kínoztak meg. Az emléktáblát 1993-ban a rendőrség megpróbálta eltávolítani, de a forradalmárok tiltakozása nyomán kénytelen volt visszaállítani a helyére. /D. Balázs Ildikó, Gazda Árpád: Megbékélés? Feledékenység? = Krónika (Kolozsvár), júl. 1./ A környezetüket évtizedeken keresztül terrorizáló rendőrök emlékének „kifehérítésére” irányuló törekvések bizonyítják, hogy a bukaresti hatalom továbbra sem hajlik a ’89-es események megbékélést segítő megítélésére. Szemében továbbra is rendőráldozatokra és fékevesztett gyilkosokra oszlik a tizenöt évvel ezelőtti szereposztás. Az egyik oldalon rendőrsírok sorakoznak, post mortem kitüntetések és előléptetések, a túloldalon pedig meghurcolt, elítélt, állandó menekülésre és beteges félelemre kárhoztatott élő áldozatok. /Csinta Samu: Visszajáró lelkek. = Krónika (Kolozsvár), júl. 1./

Csender Levente: A forradalom hőse (Karácsony)
Előd nagybátyámmal együtt jártuk az erdőt. Állandóan a medvéket hajtottuk a kutyákkal. Zavartuk ki a ciherekből, nem hagytuk őket békén.
Elődöt egyszer majdnem széttépte egy hím, két hétre meg is némult az ijedtségtől, de aztán, hogy újra megszólalt, továbbra se nyugodott: állandóan zaklatta őket, mintha be akarta volna bizonyítani, hogy Nyúládban ő a király. Egyszer bementünk a sűrűbe, befeküdtünk egy fenyőgallyakból összehordott medvevacokba. Előd az anyamedve, én meg a bocs heverésébe. A két kutyát a lábunkhoz fektettük és vártuk, hogy megjöjjenek. Az volt Előd terve, hogy ha észrevesszük, hogy jönnek, szembeugrasztjuk velük a kutyákat. Ezen a cselen jót derült, de én nagyon féltem. Előd látta rajtam a majrét, de engem is kinevetett. Megkönnyebbültem, mikor kikászálódhattunk épségben, és még mindig nem jöttek meg a medvék. Nagybátyámat nagyon merésznek tartottam, de az igazi király mégsem ő volt. Az igazi király a faluban lakott, én is ismertem, Liviunak hívták, ő volt a milíciaparancsnok. Mikor odakerült, magyarul egyáltalán nem beszélt. Besztercei román volt, magas, sportos ember. Sokakat vert meg csak úgy, mert olyan kedve volt. A helyiek nem is nagyon szerették. A községet, meg a hozzá tartozó öt falut saját királyságának tekintette, olyan királyság volt ez, ahol csak a királynak lehetett igaza, s nem lehetett panaszra menni sehova. Például bement Márton bácsihoz, rámutatott két fára, hogy arról a termés kell neki, Márton bácsi hozta a kosarat, leszedte a gyümölcsöt, és elvitte neki, persze, ellenszolgáltatás nélkül. Vagy valaki fát hozott az erdőből bárca nélkül, ő megfogta, az illetőt megbüntette, a fát meg a saját udvarába vitette, az illetővel fel is vágatta és eltüzelte. Mert az járt a királynak. Ha valakit meg akart verni, kihívatta a milíciára, és addig verte, míg el nem fáradt. Az már a jó oldala volt, mikor egy embert úgy megvert, hogy ágyban fekvő beteg lett, az ember fel akarta jelenteni, ő elment hozzá és felajánlotta, hogy fizet, csak ne jelentse fel. Akiket ok nélkül vert meg, gondolkozhattak, hogy mit csináltak, nem szóltak-e valamit a vendéglőben, ami nem tetszett Dorinának, a milicista feleségének, akit benyomott oda pultosnak, s ha bárki olyant szólt, adta a drótot az urának, s ment az illetőnek az üzenet, hogy Liviu várja. Azokat is ő verte, akik át akartak szökni a határon, de elkapták és visszatoloncolták. Őket már kopaszra nyírva, és félig agyonverve hozták vissza, Liviu csak a kezelést folytatta, mindig eszükbe juttatva, hogy Romániában élni a legjobb hely. Nekik naponta kellett jelentkezniük abrakért. A tenyerüket meg a talpukat verte gumibottal, mert az iszonyatosan fájt, de nem látszott. Az emberek megszokták, mint annyi mindent, és eszükbe se jutott, hogy ennek egyszer vége lesz. Maguk is meglepődtek 1989 decemberében.
* December 22-én Előd épp készülődött a kultúrházba színdarabot próbálni, mert tizennyolc éves múlt, besorozták katonának, s olyankor a regruták bált szerveznek, előtte színdarabot adnak elő, s annak a próbájára készülődött. Miközben öltözött, hallgatta a rádiót, a híradóban mondták, hogy a Ceaușescu-rendszer megbukott, és szabadság lesz, meg azt is bemondták, hogy Temesváron lőnek, és sok halott van. Mentek be a szomszédok, ők is hallgatták a rádiót, nem nagyon tudtak mit kezdeni a hírekkel, de érezték, hogy fontos dolog történik. Estefelé a fiúk együtt mentek ki a központba. A vendéglőben bedobtak egy sört, akkorra már ott voltak a szónokok, akik fölálltak az asztalra, és mondták, hogy a kommunistákat ki kell vetni az ablakon, és hogy jön a nagy libertate. A szónokok között kommunisták is voltak. Előd csodálkozott, hogy miért akarják magukat is kivetni az ablakon, de ezzel aztán nem foglalkozott, mert elragadták az események. A szónokok biztatására lementek a Néptanácshoz, a Ceaușescu-képeket leszedték az épület minden termének minden faláról, a román feliratokat is letépték, a zászlókat kihányták, máglyán elégették. Közben megjöttek az ingázó munkások, és mondták, hogy Udvarhelyen is ég a milícia, meg hogy ki is nyírtak pár milicistát, de a szekusok nagy része elmenkült. Egyre szaporodott a központban gyülekezők száma. Tíz óra körül már több mint háromszázan voltak a sötétben. Lementek a templom elé, gyújtottak egy-egy szál gyertyát a temesvári halottakért, elmondtak egy miatyánkot is. Valaki azt mondta, hogy menjenek a milíciára, mert ott vannak a fegyverek. A tömeg elindult, mert senki nem bízott a milicistákban. Mondták, hogy nem jó az, hogy ott vannak a román milicisták, fegyverrel a kezükben, mert az elmenekült szekusok bármikor jöhetnek, és Liviuék biztos kiszolgálják őket. Az járt a fejükben, hogy a karácsony szent ünnepe előtt vannak, olyankor az emberek a templomban tartózkodnak, s fegyverrel egy szekus az egész falut kiirthatja. Mert a rádióban mondták azt is, hogy terroristacsoportok garázdálkodnak az országban, és bárhol megjelenhetnek. Jóformán nem is ismerték azt, ki az a terrorista, meg hogy mit jelent maga a szó, de olyan fenyegetően hangzott, hogy elindult a tömeg le a milícia épületéhez. Voltak már vagy 350-en, felszólították a milicistákat, engedjék meg, hogy 4-6 ember őrt álljon a fegyvereknél. Vasile, a parancsnokhelyettes azt mondta, hogy ő az emberekkel és a szabadsággal van, tőle azt csinálnak, amit jónak látnak, de Liviu volt a parancsnok, és ő nem egyezett bele. Ettől a tömeg bedühödött, és sokan benyomultak az épületbe, mindent kihánytak onnan is. Néhányan gyorsan felmentek Liviu szolgálati lakásába számon kérni egy s mást. Liviu megijedt, mikor az ajtaján dörömböltek. Érezte, hogy valahová sürgősen lépnie kell. Más út nem volt, csak az ablak. Kiugrott az első emeletről, de addigra már a tömeg körbevette az épületet is, Előd is ott állt lenn, s meglátta, hogy Liviu repül, odalépett és ő is hozzá. Liviu erre a fogadtatásra azért nem számított. A hangosan közeledő felhergelődött tömeget látva futni kezdett, ugrált át a kerítéseken, elég sokan vetették utána magukat, mint a kutyák, és aki utolérte, ütötte. Előd nem futott utána, ő inkább néhányadmagával lement a pincébe, betörték a fegyvertár ajtaját, és adogatták ki a fegyvereket. Száztizenöt puska és néhány szalagos gépfegyver volt a raktárban. Nem értették, hogy miért kell egy község milíciáján ennyi fegyver legyen. Ennyire féltek tőlük? Eldöntötték, hogy viszik a Néptanács épületébe, biztonságba helyezik, és őrséget állítanak, ahogy eredetileg tervezték. Fölálltak láncba és adogatták kézről kézre kifelé a zsír új karabélyokat. Mire kijöttek a pincéből a fegyverek kiadása után, látták, hogy a puskákat senki nem a Néptanács épületébe vitte, hanem mind bedobálták a tűzbe. Mintha megijedtek volna a gyilkolásra alkalmas vasaktól. Elődék nem ezt akarták, de hát mit tudták az elején, hogy a többiek a sor végén mit csinálnak. Az már nem volt kontroll alatt. Ott már nem lehetett azt mondani, hogy te ezt vagy azt csináld, mindenki azt csinálta, amit jónak látott. Ez volt a szabadság első jele. A fatusok leégtek, a vascsövek felizzottak. Akkorra már az épület is lángot vetett. Előd egy karabélyt a kabátja alá dugott, az egyik lőszeres ládából egy jó marék golyót is elrakott. Elfogta a szabadság könnyű mámora, fülében csengett, amit a vendéglőben hallott, hogy félre kell tenni a kommunistákat végleg, uralkodtak eleget. Nem az egy sörtől, az új érzéstől volt mámoros... Égett a milícia, égtek a zászlók, a dossziék, a fegyverek, az egész múlt égett, úgy tűnt, hogy vége annak a hosszú nyomasztó érzésnek, hogy velük bármit megtehetnek, uralkodik rajtuk valaki, és akkor is igaza van, ha nincs, és nekik akkor sincs igazuk, ha van. Nagyon megkönnyebbült attól is, hogy egyet bevághatott Liviunak. Tartozott ennyivel valami régi ügy miatt. Friss hó volt, és telihold. Úgy világított, mintha nappali fény lenne, és olyan könnyűek voltak a léptei, hogy szinte elszállt, minden súly lekerült róla, kezében volt a karabély, ami a földön tartotta. Ment hazafelé a hosszú havas utcán, és énekelte, hogy nem kell nékem se fegyver, se golyó, elég lesz a puskapucoló. Hazaérve benyitott az ajtón, és mondta, hogy most szabadság is van, fegyver is van, nem kell félni többet a medvéktől. Nagyanyám ijedten kunkorodott fel az ágyból, Nagyapám is felült, de ő higgadtan azt mondta, hogy ahonnan elhoztad azt a puskát, oda tedd vissza, mert ebből neked bajod lesz. Előd hősködött, hogy most már nem kell félni a medvéktől, már nemcsak Ceaușescu szabad vadássza, hanem majd ő rendet tesz fenn a havason, és ő azokat a medvéket, amelyek az ő marháikon híztak fel, sorjában kilövi, és nem kell kínosan örülni többet, hogy a helikopterről puffogtató Secretar General... mackótalpas ebédjéhez hozzájárulhatnak. A karabély azzal az érzéssel töltötte el, amire régóta vágyott, biztonságot adott. De ez az érzés nem tartott sokáig. Másnap bemondták a rádióban, hogy akinél fegyver van, szolgáltassa vissza. Előd sokat gondolkodott azon, hogy el kéne ásni valahol egy zsákban, de aztán mégis inkább visszavitte. Nagyanyám is megnyugodott, amikor eltakarította a háztól a bürrögtetőt. Mikor az ideiglenesen felállított gárda tagjainak leadta a karabélyt, mondták neki, hogy Liviu az éjszaka folyamán meghalt az egyik kertben. A sok ütéstől olyan súlyosan sérült, hogy belehalt. Elmehetett volna előző délután, szóltak neki, hogy jobb, ha elmegy, de ő maradt, az ő választása volt. Vasilét senki se bántotta, mert ő sem bántott senkit. Kicsit megdermedt a világ a nagy mámor után. Jött a karácsony. Az első szabad karácsony a gömböcös töltelékes káposztával, lecsipecsivel, cikakáposztával, zengett a Mennyből az angyal, s a székely himnusz meg a magyar himnusz a templomban, ami azelőtt évtizedekig nem volt. Hosszú téli esték következtek, mindenki várta, hogy mi lesz. A levegőben még érződött a hullaszag. Ceaușescut, Elenát is kivégezték. Zetelakán a parancsnok, Gabi Danaila, miután hasba lőtt egy embert, ijedtében magát lőtte meg. Udvarhelyen román és magyar áldozata is volt a forradalomnak. De ezeket valahogy akkor nem érezték nagy veszteségnek. A rádió beszámolt, hogy országszerte több mint ezer civil is életét vesztette. Jött az újév, kicsit alábbhagyott a lendület, friss szelek fújtak, de azok nemcsak jót hoztak.
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)