Salvador Dalítól Mátyás királyig – brandépítésről beszélgettek a SIC Feszten
A több évszázados Mátyás király marketingjétől a személyes és szakmai brand kialakításáig kaptak hasznos tanácsokat a SIC Feszt résztvevői augusztus 11-én Csomakőrösön.
Porcsalmi Bálint, kampányszakértő, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint mindenkinek van brandje, ami az alapján alakul ki, amit saját magunk és a környezetünk gondol, illetve mond, beazonosítva ezáltal bennünket. Tükrözi személyiségünket, meghatároz és megkülönböztet bármi mástól. A saját brandünk építésénél arra kell törekednünk, hogy röviden, velősen, egyszerűen kommunikáljunk. Az első benyomástól kezdődik, gondolva itt a bemutatkozásra vagy kézfogásra.
A személyes brand az az igyekezet, hogy az egyénnek hírnevet építsünk és fenntartsuk. Ennek kialakításához pedig nemcsak idő, hanem tartalom és teljesítmény is kell.
orcsalmi Bálint azt tanácsolta a fiataloknak, hogy saját brandjük kialakításakor és erősítésekor tisztázzák magukban, kik is ők valójában, kikhez akarnak szólni, és érdemes számot vetni azokkal a kommunikációs csatornákkal is, amelyek által másokhoz el kívánnak jutni. „A siker titka, hogy mindenkinek nem lehet tetszeni. Továbbá elengedhetetlen a hitelesség, amelyet kiváló módon erősíthetünk személyes sztorikkal. A saját brand építésben fontosabb a hitelesség és egyéniség, mint a tökéletesség” – magyarázta. Sikeres az lesz, aki önmagát adja, és aki tudatosan foglalkozik az önkép fenntartásával.
Dalí bajusza, Mátyás király védjegye
Tamás Sándor egyike azon székelyföldi politikusoknak, aki maga is kiépítette saját brandjét. Kovászna Megye Tanácsa elnökének pödört bajusza védjegyévé vált. Előadásában szó volt Salvador Dali bajuszáról, egy halüzletről és Mátyás király okos marketingjéről.
„Mátyás király 550 évvel ezelőtt jól pozícionálta magát, nagyszerűen alkalmazta a mai szakkönyvekben leírt brandépítési elméleteket. Kitalált egy védjegyet: Mátyás az igazságos, álruhában közvélemény-kutatást végzet az emberek körében, sztorit faragott az országjárásaiból. Ezeket a történeteket még ma is előszeretettel olvassuk. A politikai brandnek ma is a legfontosabb kérdése a pozicionálás, a közvélemény-kutatás, a legjobb hírhordozó pedig az „elégedett vevő” – emelte ki az elnök. maszol.ro

Anyagi nehézségek a jubiláló kolozsvári magyar színháznál
Fennállásának 225. évfordulóját ünnepli decemberben a Kolozsvári Állami Magyar Színház, amely a 2017-2018-as évad első felében – azaz az év végiéig – anyagi nehézségek miatt csak egy új produkciót mutat be.
A 2017-2018-as évad első felében – azaz az év végiéig – anyagi nehézségek miatt csak egy új produkció bemutatójára van módja a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak, kárpótlásként azonban a korábbi évadok 16 előadása is műsoron marad – jelentette be Tompa Gábor, a teátrum igazgatója csütörtöki évadbeharangozó sajtótájékoztatóján.
A színház decemberben a legjobb előadásaiból válogatott miniévaddal ünnepli fennállásának 225. évfordulóját.
Ennek keretében kerül sor az idei egyetlen bemutatóra is: Tony Kushner Angyalok Amerikában című darabját Victor Ioan Frunză rendezésében láthatja a kolozsvári közönség.
„Ez az egy bemutató is borotvaélen táncol, mert egyelőre semmi hír a költségvetés kiegészítésről” – magyarázta Tompa Gábor. Az évad többi bemutatójára 2018-ban kerül sor. Elsőként Francisco Alfonsín spanyol színész – aki idéntől hivatalosan is a kolozsvári magyar társulat tagja – Regény nagybőgővel címmel Csehov szövegei alapján készít vadonatúj előadást.
Ezt követően Adrian Sitaru román rendező Illegitim című filmjének színházi változatát mutatják be, a „filmrendezők sorozatban”, amely keretében további 3-4 filmes alkotó vállalta, hogy a későbbiekben együttműködik a kincses városbeli teátrummal. Márciusban Tompa Gábor rendezi meg a Los Putrefactos (A rohadtak) című előadást, amely a Salvador Dalí, Federico García Lorca és Luis Bunuel által Madridban alapított folyóirat szövegeire épül.
Májusban stúdiószínházi premierre készül a társulat Mark Ravenhill Pool (no water)-magyarul száraz medence – című drámáját mutatják be Radu-Alexandru Nica rendezésében. Tompa Gábor elmondta, Molière Úrhatnám polgár című komédiája újra aktuális, ezért a darabot Mihai Mănuțiu rendező állítja színpadra szintén valamikor májusban.
Az évad utolsó előadása Frank Wedekind Lulu című nagyszínpadi produkciója lesz, amelynek rendezésére Eszenyi Enikőt kérték fel.
A kincses városbeli társulat ugyanis folytatja együttműködését az érdemes művész által vezetett budapesti Vígszínházzal, a társulat a Pál utcai fiúk előadásával érkezik a kincses városba, ugyanakkor a kolozsvári színház Budapesten lép fel. Tompa Gábor azt is kifejtette, terveik szerint az évad utolsó bemutatója előtt lehetőséget adnak a színház fiatal rendezők számára kiírt pályázatára beérkezett színházi projekteknek.
Mint részletezte, összesen 31 előadástervet nyújtottak be, amelyek közül négynek a színpadra vitelét vállalja a színház az elkövetkező évadokban, és további négy esetleges megvalósításáról még párbeszédet folytatnak a rendezőkkel.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Katalán tanulságok
Hajlandó-e ma Romániában valaki a centenáriumi előkészületek során mérlegre tenni, hogy mi magyarok mit nyertünk, mit veszítettünk ebben a száz évben?
Az idén a családi vakáció néhány napját Katalónia fővárosában töltöttük. Autóval mentünk, és még az augusztus eleji kánikulában is felszabadító hatással volt ránk az az ötezer kilométer oda-vissza Marosvásárhelytől Barcelonáig. Illetve csak hazafelé, Romániába belépve ment el a kedvünk az utazástól, hiszen addig gyakorlatilag mindenütt autópályán robogtunk százhúsz-százharminc kilométeres sebességgel, aztán Nagyvárad után hamar visszazökkentünk az itthoni valóságba. Igen, a szó szoros értelmében: zökkentünk, rázódtunk, fékeztünk, aminek persze megvan az a felbecsülhetetlen előnye, hogy nem alszik el a vezető a volánnál, vagy legalábbis sokkal kisebb az esély erre, mint egy unalmas sztrádán.
Nem tehetek róla, ilyenkor mindig eszembe jut, néhányszor már meg is írtam, hogy az egymást követő román kormányok tehetetlenségén túl – egyik-másik kormányban mi is benne voltunk – bizony az Európai Uniótól sem kaptunk támogatást, de még egyetértő rábólintást sem ebben a sztráda-ügyben. Mint egyébként sok másban sem, ami általában Erdélynek és ezen belül nekünk magyaroknak fontos lett volna. Mennyit győzködtük, többek közt én is több alkalommal, az akkori romániai EU-nagykövetet, Jonathan Scheele-t az észak-erdélyi autópálya fontosságáról, de falra hányt borsó volt minden érvünk. Pedig azt is elég nyíltan elmondtam neki, hogy az Erdélyt délkelettől északnyugatig átszelő autóút a román-magyar feszültségek jelentős csökkenéséhez is vezetne, többek közt azáltal, hogy elősegítené az egész régió gazdasági fellendülését, és hasznára lenne az ott élő románoknak és magyaroknak egyaránt.
Nem és nem! Nyugtató, csitító semmitmondásba csomagolva, tulajdonképpen ez volt a válasz. Nem gonoszságból nyilván, hanem botfülűségből minden helyi, regionális, netán etnikai szempontra. Egy délibb nyomvonalat tekintett prioritásnak Brüsszel, olyan megfontolásból, hogy a Balkán felé tartó tranzitforgalmat jobban szolgálná. Akkor még Szerbia és a többi nyugat-balkáni ország instabilnak látszott, majd később ez is változott, szó sincs régóta arról, hogy fő-fő tranzitország lenne Románia.
Érdemes feltenni a kérdést: mi voltunk-e annak idején elfogultak és szűklátókörűek, vagy mégis inkább az EU?
Igaz, ma már senki sem vitatja, hogy prioritás az észak-erdélyi sztráda is, csakhogy azóta Romániában befagyott minden, alig-alig mozdul valami délen is, északon is. A Nagyvárad-Brassó nyomvonalból van egyelőre szűk hatvan kilométernyi autópálya Gyalu és Aranyosgyéres között, és vannak itt-ott Szilágyságban félbemaradt viaduktok, az egykori nagyszabású tervek töredező emlékművei. Lassú ország lettünk, lassan jár a vonat vagy az autóbusz, és lassan épül minden, ha épül egyáltalán. Ennek az okairól is érdemes lenne beszélni újra meg újra, de most katalán utazásunkról akartam szólni. Mi köze ennek az erdélyi infrastruktúra nyomorúságos állapotához, kérdezhetné valaki. Sok köze van, és nem csak olyan értelemben, hogy századszor, ezredszer is elmorfondírozhatunk rajta: ha mások, magyarok, szlovének, olaszok, franciák, spanyolok – most az útvonalat sorolom, amerre jártunk – tudnak utat építeni, a románok miért nem képesek erre.
Sokszorosan súlyosabb tanulság viszont ennél az, ami valójában nem a gazdaság fejlettségéből vagy elmaradottságából adódik, éppen ellenkezőleg, ismételten rá kell jönnünk, akár egy ilyen vakációs úton is, hogy van valami, amitől az EU jövője sokkal inkább függ, mint önmagában a közös piac jótékony hatásától. Részben gazdasági kérdés ez is természetesen, hiszen magam is arról beszéltem az imént, hogy az etnikumközi viszonyokat is pozitívan befolyásolhatná például egy autópálya vagy más hasonló nagyságrendű beruházások, amelyeknél figyelembe veszik az illető régió sajátosságait. És éppen ez a lényeg: a sajátosságok. Más szóval: az identitás, amelynek persze nemcsak nyelvi, kulturális, vallási, hanem gazdasági vonatkozásai is vannak. Azért fontos mindezt tisztázni, mert egyébként nem fogjuk megérteni, hogy mi a baja a nagyon gazdag Katalóniának, és mitől elégedetlen a viszonylag szegény Székelyföld is. (Tudom, nem tanácsos egy mondatban emlegetni Katalóniát és a Székelyföldet, vagy akár Erdélyt, mert netán ránk szakad az ég, de hadd tekintsek el most ettől a kockázattól: nem a követelések azonosak, hanem az elégedetlenségek hasonlóak mindkét esetben: identitárisak.)
Azt is tudom, nem az Európai Unió okozta a katalánok problémáit, jóval régebbi gondokról van szó, mint ahogy mi sem néhány éve, hanem lassan egy évszázada keressük a megoldást, miközben a román politikusok éppen nemzetállami kiteljesedésként, afféle nagyszerű diadalmenetként készülnek ünnepelni 2018-ban a centenáriumot. Nem az EU az oka hát réges-régi keserveinknek, de az EU segíthetett volna, és nem segített. Igazuk van-e a katalánoknak, amikor teljesen függetlenné akarnak válni? Nem tudom. Ők tudják. Igazunk van-e nekünk, amikor azt mondjuk, hogy Székelyföldnek – és általában az erdélyi magyaroknak – sokkal több döntési jogot kellene adni? Igen, ezt viszont mi tudjuk, hogy számos minket érintő kérdésben nekünk kellene döntenünk. Mint ahogy itt lenne az ideje egész Erdély száz esztendejét is végiggondolni, hogy miképpen viselte gondját ennek a hatalmas – a mostani Magyarországnál nagyobb – régiónak a román állam, nézzük meg iparát, mezőgazdaságát, infrastruktúráját. Nem nagyon van mit dicsekedni. Nem az egykori Megéneklünk, Románia fesztiválra emlékeztető rendezvényekkel kellene készülni az évfordulóra, hanem párbeszéddel, kibeszéléssel akár, és főleg az országon belüli – és az országaink közti - román-magyar viszony radikális újragondolásával. Mert számunkra ez a száz év – talán a kilencvenes évek végét, és a kétezres évek első évtizedét kivéve – Erdély multikulturális jellegének fokozatos visszaszorítását jelenti, a Romániára ráerőltetett nemzetállami egyenruhát, amely enyhén szólva derékban bő, hónaljban szűk, ahogy mondani szokás.
Attól függetlenül, hogy miképpen oldódik majd meg ez a spanyol-katalán patthelyzet, a katalán népszavazásból máris ki-ki a maga érdekei szerint, néha homlokegyenest ellentétes tanulságokat próbál leszűrni. A legközkeletűbb vélekedés, hogy mivel Katalónia a leggazdagabb tartománya Spanyolországnak (tényleg: az összterület egytizenhatodán, az összlakosság egyhatodával Katalónia a nemzeti jövedelem egyötödét termeli meg), a katalánok megelégelték, hogy pénzt kell adniuk a szegényebb tartományoknak. Innen kiindulva aztán kétféle konklúzió lehetséges: hogy a túl sok autonómia megárt, mert íme, adod a kisujjadat, és kell az egész karod, vagy pedig éppen ellenkezőleg: aki akar, lehessen minden feltétel nélkül független.
Igen, ismerjük mi is ezeket a „kisujj-érveket”, de főleg a gazdasági indokokat, csakhogy nálunk mindez tulajdonképpen fordítva működik, az egyik oldal szerint Székelyföldnek semmiféle autonómiát nem lehet adni, mert állítólag nem is tudna élni vele, a másik oldalon meg ugyancsak a szegénységet hozzák fel érvként, hogy Székelyföld azért szegény, mert nem dönthet fejlesztési kérdésekben, és nem használhatja erőforrásait úgy, ahogy az neki megfelelne. (Én ezt a szegénységet nem hangoztatnám annyit sem egyik, sem másik oldalon, mert szegény az egész ország, de a Székelyföldnek valóban sajátos jogokra lenne szüksége, illetve általában nagyobb önállóságot kellene adni minden romániai régiónak, és akkor talán Románia is jobban nézne ki.) A történelmi, földrajzi, politikai különbségek miatt értelmetlen lenne analógiát feltételezni, de a ziccert nem hagyhatom ki: a katalánokkal az a baj, hogy túl gazdagok, a székelyekkel meg az, hogy túl szegények.
Vannak, lehetnek mégis általános következtetések: Ukrajnától Skóciáig, a volt Jugoszláviától Katalóniáig számos példából lehetett volna okulni az elmúlt évtizedekben, és anélkül, hogy jósolgatni kezdenénk – netán eldöntenénk, hogy miben van igazuk a katalánoknak, és miben tévedett a vérlázító gumibotozáson innen és túl a spanyol központi kormány -, az EU jövőjéről beszélnünk kell. Ez a jövő: gazdasági kérdés is. Mint ahogy a különböző, saját államisággal nem rendelkező etnikumok jövője szintén: gazdasági kérdés is.
Alapjában véve a nyugat-európai szolidaritást gazdasági érdekek diktálták, amikor a múlt század ötvenes éveiben az Európai Szén- és Acélközösség létrejött, és ez ma sincsen másként. Viszont bármennyire is erősek ezek a gazdasági érdekek, mégis az identitáris kérdésekre adott válaszoktól függ szerintem, hogy sikerül-e a jövőben többek közt egy szoros gazdasági együttműködést is tovább építeni. Sok múlik azon, hogy az Európai Unió vezetői mennyire veszik figyelembe kontinensünk soknemzetiségű mivoltát, és mennyire tudnak olyan egységes, de alkalmazáskor a helyi közösségekhez rugalmasan igazodó direktívákat kidolgozni, amelyek tükrözik ezt a helyzetet.
Lehet, hogy gazdaságilag valamiféle amerikai típusú Európai Egyesült Államok lenne a (leg)működőképesebb, de egy ilyen államszövetségbe, úgy tűnik, nem igazán tudnak végzetes identitásvesztés nélkül beilleszkedni a nemzetek. Identitásvesztéssel vagy identitás-módosulással mindenképpen számolni kell, de a veszteségnek arányosnak kell lennie a nyereséggel. Így van ez az egy közös államban élő etnikumokkal, és így van a közös Európával is. Ismétlem, nem tudom megmondani, hogy a világnak Antoni Gaudít, Salvador Dalít, Joan Mirót ajándékozó, de egykor a nem katalán Pablo Picassót is útnak indító katalánoknak miért rossz a közérzetük Spanyolországon belül. (Az egymás iránti érzelmekről adott némi „tájékoztatást” az az ominózus gumibotozás.) Talán azért nem érzik jól magukat, mert minden autonómiájuk ellenére többet veszítenek identitásban, mint amennyit nyernek például biztonságos piacban, megbízható jövőképben és olyan napi kulturális kínálatban, ami nem hét és fél millió, hanem negyvenhat millió potenciális fogyasztónak szól. Valamit valamiért.
Úgy tűnik, a katalánoknak – vagy egy részüknek – ma rossz üzlet spanyolországinak lenni, és üzleten én most nem a pénzbeli, hanem a közérzeti – identitáris – nyereséget vagy veszteséget értem. Ma is változatlanul az Európai Unió híve vagyok, akárcsak húsz-huszonöt évvel ezelőtt, egyszerűen azért, mert a globalizálódó világ kihívásaira egymagunkban nem tudunk válaszolni. Meg aztán kisebbségi létünkben már az is felbecsülhetetlen győzelem, hogy oda utazunk ebben a multikulturális konglomerátumban, ahova éppen akarunk. Ám ha tartósan fenn akar maradni ez a mi közös Európánk, akkor újra kell gondolni a prioritásokat, és tetszik, nem tetszik, el kell fogadni azt is, hogy így vagy úgy, ilyen vagy olyan formában nemcsak spanyolok vannak az EU-ban, hanem katalánok, baszkok vagy galiciaiak is, és hogy amikor a brüsszeli bürokraták valamit elképzelnek Romániában – mondjuk autópályát –, akkor az itt élő majdnem másfél millió magyar érdekeire – közérzetére – is gondolniuk kell.
Mint ahogy a románoknak sem kellene erről egy pillanatig sem megfeledkezniük.
Hajlandó-e ma Romániában valaki a centenáriumi előkészületek során mérlegre tenni, hogy mi magyarok mit nyertünk, mit veszítettünk ebben a száz évben? Kezdve a kisebbségi származású, de többségi retorikát használó államelnökkel, folytatva a pártelnökkel, akadnak-e felelős politikusok, akik elismerik, hogy jó lelkiismerettel akkor ünnepelhetne ez az ország, ha az utóbbi évek stagnálása, a jogos magyar igények visszaszorítása vagy a már kivívott jogok megcsonkítása után nekünk is nyújtana valamit? Rájönnek-e, hogy a katalán történet nem a meggondolatlanul odanyújtott kisujjról szól, hanem a rossz közérzetről? (Abból is tanulni lehetne, ahogy a kisebbségi jogokról folyton megfeledkező Brüsszel és Washington hallgatásától felbátorodva az állítólag Európa-párti ukrán vezetés nekilátott az anyanyelvű oktatás felszámolásának, és alig-alig lehetett – ne is igyunk még a medve bőrére! – megállítani.)
Az iskolabezárások és zászlólevételek helyett a létező alkotmányos és törvényes rendelkezések tiszteletben tartásával, új jogi keretek kialakításával, méltányos bánásmóddal lehetne nálunk is úgymond jobb közérzetre hangolni a magyarokat (nem pedig olyasmikkel, hogy az Európai Uniós kisebbségjogi szabályozást, a Minority SafePacket próbálja mindenáron megakadályozni a román diplomácia). Persze némi autópálya- és vasútfejlesztés sem ártana, nem beszélve a vidékfejlesztésről. A centenáriumnak meg nem arról kellene szólnia elsősorban, hogy mi volt mostanáig – túl sok jó nem történt velünk ebben a száz esztendőben –, hanem hogy mi lesz ezután.
Egyébként augusztus 14-én reggel indultunk haza Barcelonából, megaludtunk Génuában, aztán másnap ezerszáz kilométert hajtottunk Budapestig. Már itthon hallottuk harmadnap, augusztus 16-án a hírt a terrorista akcióról a Ramblán, talán százméternyire onnan, ahol két nappal korábban laktunk, és ahol délutánonként végigsétálva néztük, ahogy a népszavazásra biztatva vonultak nagy transzparensekkel a jól öltözött barcelonai polgárok, idősek és fiatalok egyaránt. Közben pedig ide-oda hullámzottak a Ramblán az augusztus 13-i FC Barcelona–Real Madrid mérkőzésre készülő szurkolók is. Minden az identitásról szólt körülöttünk, és ez ezután is így lesz. Még akkor is, ha valamikor régen az iskolában még azt tanultuk, hogy „a lét határozza meg a tudatot”. Markó Béla Transindex.ro

Tolongtak a vásárhelyiek a Bernády Napokat megnyitó Gyarmathy-kiállításon
Bronzvilág a címe a marosvásárhelyi Bernády Házban megnyílt Gyarmathy János kisplasztikai kiállításának. Ezzel a rendezvénnyel kezdődtek el hétfő este a 20. alkalommal megszervezett Bernády Napok. Ahogy Borbély László, a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke fogalmazott, a képzőművészet, irodalom, zene és költészet találkozott egymással a rendezvényen. Az üzenete pedig az, hogy „fogjuk meg egymás kezét, és őrizzük meg értékeinket” – hangsúlyozta.
A tárlatnyitó rengeteg embert vonzott. A bejárat előtt is rengetegen álltak, hogy bemehessenek és megtekinthessék a nem mindennapi kiállítást. A megnyitón Bogdán Zsolt kolozsvári színművész szavalt, Nagy Miklós Kund és Markó Béla méltatta a marosvásárhelyi szobrászművészt és a kiállított műveit, majd a Márton László által az Erdélyi Magyar Televízió számára készített Gyarmathy Jánosról szóló kisfilmet is levetítették.
A 25. egyéni tárlata ez Gyarmathynak – mutatott rá Nagy Miklós Kund, aki elmondta, gyakran látogat el a szobrász műtermébe, és mindig lát új munkát kikerülni a kezei közül. Látásmódja, egyéni stílusa annyira rá jellemző, hogy bárhol állít ki, mindehol felismerik a munkáit.
Az anyag legyőzéséről, a határok átlépéséről, térről és időről beszélt Markó Béla költő, aki a kiállított szobrok által elmesélt, vagy elmesélhető történetekre hívta fel elsősorban a figyelmet. A tárgyak, mint például a harang, a pohár, a rács a mellkasban, mind olyan dolgok, amelyek gondolatokat, érzéseket fejeznek ki, szenvedésről, szeretetről szólnak, továbbgondolkodásra serkentenek.
„Ha látni is megtanulunk, nem csak nézni, megtudhatjuk, hogy lezuhan-e a kardélen táncoló ember” – hozta fel a példát a költő, aki számára a leglenyűgözőbb alkotás a Szarvassá vált fiúk című alkotás, amelyben a múlt és a jövő is tetten érhető. A kemény bronz Gyarmathy János keze alatt finoman érzékelteti a mondanivalót – mondta Markó, aki Bartók Béla zenéjét, Salvador Dali festészetét említette a kiállított szobrok kapcsán.
Ez várható a Bernády Napokon
Az idén 25. évfordulóját ünnepli a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány és 20. évfordulójához érkezett a Bernády Napok is. Az eseménysorozat a fiatalok számára sportvetélkedővel kezdődött, hétfőn a Szász Adalbert Sportlíceumban az 5-8. osztályosok méretkeztek meg, kedden a 9-12. osztályosoké lesz a terep. Kedd este a G-caféban Slam poetry versenyt szerveznek.
A műsorkínálat további részében Fülöp Gellért fotókiállítása nyílik meg csütörtök este 6 órától a Bernády Ház emeleti galériájában, pénteken este 6-tól Fodor János: Bernády György – Politikai életrajz című kötetét mutatják be. Szombaton megkoszorúzzák a Bernády sírját a református temetőben, majd köztéri szobrát. Szombat este 6 órakor kezdődik a Kultúrpalota nagytermében az ünnepi est, ahol átadják a Bernády-plakettet, majd a Ránki-család – Klukon Edit, Ránki Dezső és Ránki Fülöp – zongoraestje zárja az eseménysorozatot. Antal Erika / maszol.ro

Csak csillogó szemeket és kíváncsi tekinteteket vár
Az alkotás olyan, mint az éhség
André Csongor szobrász-keramikus Csíkszeredában született, jelenleg Csernátonban él, Kézdivásárhelyen oktat. Művészi tehetségére általános iskolai rajztanárnője figyelt fel, szülei az ő ösztönzésére íratták át már hetedikes korában a képzőművészeti iskolába, majd tehetségét a nagyváradi állami egyetem képzőművészeti karán, szobrászati szakon kamatoztatta.
– Családjában volt olyan, aki példaképként szolgált? Vannak-e olyan művészek, akiket mentorként tart számon?
– Családon belül talán nagybátyám az, aki munkásságával ösztönzött, hogy kitartsak a képzőművészet mellett. A művészek közül Salvador Dalit említeném, ő tudta és tudja alám adni a lovat, amivel képzeletem szárnyalhat.
– Mikor döntött-e el, hogy a képzőművészet lesz a hivatása?
– Erre még most sem nyilvánvaló a válasz. Az ember küzd a megélhetésért, ezért minden olyan munkát kipróbál, ami esetlegesen a „szakmájához” köthető. Igazából még most is keresem erre a kérdésre a választ.
– Milyen alkotói utat tud maga mögött?
– A líceumi évek alatt sikerült a csoporttársaimmal néhány komolyabb munkát kivitelezni: méltányosabb iskolai dekoráció, az iskola névadójának mellszobra, köztéri szobor… Mindezt a szaktanárunk inasaként tettük le az asztalra. Ezeknek köszönhetően olyan tudásra tettünk szert, amit a hagyományos tananyag nem adott volna meg. Ezenkívül az egyetemi évek alatt évente volt két–három csoportos és egyéni vizsgakiállításunk, valamint közvetlenül az egyetem után alkalmam nyílt egy nagyobb méretű, ,,scrap metal” (ócskavas) projektet lebonyolítani, ami talán még most is ki van állítva egy németországi múzeumban. Ezt egy színházi kitérő követte, ahol gyártásvezetőként tevékenykedtem, mellette kellékek, szobrászati elemek készítésével hódoltam szenvedélyemnek. Aztán kisvállalkozóként tevékenykedtem, fa-, vas-, kőimitációkat készítettem, épületdíszítő-elemeket gyártottam, restauráltam, amit egy jó barátom mellett tanultam el, de megmaradt a kellékkészítés, díszlettervezés is. Kis szünet után most próbálok több időt szánni a művészetre, alkotásra.
– Mivel foglalkozik jelenleg?
– Szabadúszóként próbálok létezni, és az alkotás segít… Olyan, mintha felemelkednék a földtől három méterre, és nincs más, csak én és a munkám. Az alkotás olyan, mint az éhség. Ha megéhezem, eszem. Nagyrészt valami mély, megmagyarázhatatlan dolgot érzek valahol legbelül, amit hétköznapi tettekkel nem tudok beazonosítani, ilyenkor nekiülök egy darab agyagnak, fának, réznek…
– Nemrég a kézdivásárhelyi Csiszár Dénes Tanműhelyben kerámiaszakkört indított be gyerekeknek és felnőtteknek. Honnan az ötlet?
– Azt tartom, nem csak mondani kell, hogy a gyermekekben van a jövő, hanem tenni is kell azért, hogy értékes fiatalokat fedezzünk fel, és segítsük őket a fejlődésükben. Innen jött a kerámiaszakkör ötlete. Mindazok, akik figyelemmel kísérik a tanműhely tevékenységét, tudhatják, hogy Vetró András évek óta tart szobrászati foglalkozásokat gyerekeknek. Így hát ezt a lehetőséget kizártam, így kezdtem el újra hódolni a kerámiának. Legfőbb vágyam, hogy legyen olyan nagy az érdeklődés, hogy a gyerek és felnőtt csoportoknak külön lehessen szakkört tartani. Amúgy nem első alkalom, hogy gyerekekkel foglalkozom, az évek folyamán több tíz olyan táborban és rendezvényen vettem részt, ami kifejezetten nekik szólt.
– Mit kell tudniuk a kezdő tanoncoknak? Mit biztosít a számukra?
– Bízom, hogy hosszas lesz az együttműködés a tanműhellyel, és tényleg eljutunk még a legkisebb tanonccal is arra a szintre, hogy egy gyönyörű kerámiával lepje meg a szeretett személyt. Szeretném mind a gyermekek, mind a felnőttek számára megtanítani azon technikák sorozatát, ami által ők is képesek lesznek otthonra, akár eladásra is szánt, minőségi kerámiát készíteni. Egyedüli dolog, amire szüksége van a tanoncoknak, hogy csillogó szemmel és kíváncsian érkezzenek be a tanműhely kapuján!
– Akik nem ismerik ezt a szakkört, azokat mivel csábítaná a műhelybe?
– Úgy gondolom, minden, ami elszakít néhány órára a telefon, laptop, internet „csodálatos” világától, az igen is fontos az embernek!
– Mi fontosabb számára: az önkifejezés vagy egy üzenet közvetítése a közönségnek?
– Ha ránézünk a kortárs megnyilvánulásokra, azt mondhatni, tele van önkifejezéssel. Két doboz festék vászonra való felfröcskölése a monotonból, rutinból való kiszakadás üzenetének kifejezésére nagyon sekély személyiségre vall a szememben. Ha üzenni akarunk, ne azt várjuk, hogy majd a néző eldönti, hanem adjunk nekik egyenes, kimunkált üzenetet! Én inkább üzenek a világnak, mintsem legmélyebb, sötét gondolataim megtestesülését nevezzem alkotásnak. A marosvásárhelyi rádió műsorának címben megfogalmazott gyönyörű gondolata („A kortársból lesz a jó klasszikus!”) vezéreljen alkotói munkánk során, ne csak polgárpukkasztás legyen a célunk.
– Milyen tervei vannak a közeljövőre nézve?
– Szeretnék újra közel kerülni a színház világához, de vezérszálam a tehetségek esetleges felfedezése. A Csiszár Dénes Tanműhely által nyújtott lehetőség lobbantotta lángra ezt a szikrát, és szeretnék értékes időt eltölteni a műhelyben. Párhuzamosan dolgozunk egy – a csernátoni Haszmann Pál Múzeum berkein belül – olyan állandó foglalkozás indításával, ami úgyszintén gyerek- és felnőttfoglalkozásokat kínál majd. Úgy, ahogy annak idején engem is „felfedezett” a rajztanárnőm, szeretnék én is beállni azok sorába, akikről ezt elmondhatják. Szeretnék segíteni a felszínre törni azoknak, akik tehetségesek, de nem is tudnak róla. Hodor Enikő / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)