1995 decemberében a Nemzetközi Valutaalap /IMF/ átutalta Romániának a 280 millió dolláros kölcsönt, az ún. stand-by egyezmény határidejét meghosszabbították 1997. áprilisáig. Ennyi időt kapott Románia egy újabb gazdasági program megvalósítására, ennek keretében az inflációt 20 % alá kell csökkenteni. /Pénz & Piac (Sepsiszentgyörgy), vállalkozók, menedzserek, üzletemberek lapja, II. évf. 5. sz. - jan. 10-24. - ez az idei első szám. Kiadja a Grandimpex Kft, tulajdonosa: Főcze Gyula, a lap főszerkesztője Dali Sándor./

Piac és Pénz címen 1995. novemberében jelent meg Sepsiszentgyörgyön egy gazdasági lap első száma, Főcze Gyula vállalkozó anyagi segítségének köszönhetően, ismertette lapját Dali Sándor szerkesztő. Állandósult a lap vállalkozói rovata, van benne gazdaságpolitika, menedzsment, bakvilág, informatika, agrárpolitika és jogszolgálat. Erdélyben van egy másik hasonló magyar gazdasági újság, a székelyudvarhelyi Pulzus hetilap. A Piac és Pénz kéthetenként lát napvilágot, de el akarják érni, hogy hetilap legyenek. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 20./

Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében ápr. 25-én bemutatják az Özönvíz című antológiát, amely az 1970-ben Sepsiszentgyörgyön megjelent nagy sikerű Kapuállító nemzedékének állít emléket, és Bogdán László, Czegő Zoltán, Csíki László, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Tömöry Péter, Vári Attila verseit, valamint Bortnyik György korabeli fotográfiáit tartalmazza. Az est házigazdái: Dali Sándor és Kónya Ádám, vendégeik: Bogdán László, Bortnyik György, Farkas Árpád és Kisgyörgy Tamás, a kötet kiadója. /Könyvbemutató a múzeumban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 25./

Nem vonják vissza a tavalyi Pro Urbe díjakat, és megfellebbezik a törvényszék határozatát – jelentette ki Albert Álmos sepsiszentgyörgyi polgármester. A háromszéki prefektúra tavaly diszkriminatívnak minősítette a díjazottak kiválasztásának módját, és megtámadta az erre vonatkozó tanácshatározatot. A Kovászna Megyei Törvényszék a napokban tárgyalta az ügyet, elfogadta a prefektúra érvelését, és arra kötelezte a sepsiszentgyörgyi tanácsot, vonja vissza határozatát és a díjakat. Tavaly ugyanis három magyar nemzetiségű személyiség kapta meg a díjat, a román tanácstagok által javasolt személy díjazását pedig a testület visszautasította, arra hivatkozva, hogy nem teljesítette a jelölési feltételeket. György Ervin Kovászna megyei prefektus a Krónikának elmondta, az előző prefektus „örökségét” kötelezően folytatnia kell, így nincs törvényes lehetősége arra, hogy a folyamatban levő bírósági pereket visszavonja. Az április 20-i tanácsülésen idei Pro Urbe Díjra javasolták László Károly színészt, Dali Sándor újságírót, Fekete Gábor testnevelő tanárt és Alexandru Zaharia tartalékos alezredest. Kónya Ádám és Rodica Pirvan tanácstag az idei díjazottak számának növelését kérve javasolt újabb két díjazottat. Kónya Király Károlyt, Rodica Pirvan pedig Stella Buda volt iskolaigazgatót – aki tavaly a Lósy Schmidt Ede-emléktábla elhelyezésekor magyarellenes jelszavak skandálására uszította az iskola diákjait. Ez felháborította a magyar tanácstagokat, akik végül leszavazták a díjazottak számának emelését. A PSD-s tanácsos önkényeskedéssel vádolta a testület magyar tagjait, és azt is felrótta nekik, hogy mindig beindul az RMDSZ szavazógépezete, amikor a román tanácstagok javaslatait kell leszavazni. /Bíró Blanka: Pro Urbe díjak: idén is megkülönböztetés? = Krónika (Kolozsvár), ápr. 20./

Sepsiszentgyörgyön hagyománnyá vált a Szent György-napok alkalmával tartott ünnepi tanácsülés, melyen díszpolgári címet, a város elismerését és a Pro Urbe-díjat adományoznak. A város elismerését kapták Váradi Péter Pál és Lőwey Lilla, a színes fotókat tartalmazó Sepsiszentgyörgy-kötet szerzői, valamint a Magyar Művészeti Akadémia tagságát a közelmúltban elnyert sepsiszentgyörgyi személyiségek, Bogdán László, Nagy Attila, Farkas Árpád és Zakariás Attila. Díszpolgári címet kapott Wim Jan van’t Wout holland állampolgár Szotyor a falunak 1993 óta megszakítás nélkül nyújtott önzetlen támogatásáért. Idén négy Pro Urbe-díjat adományozott a város önkormányzata. A díjazottak: László Károly színművész, Dali Sándor, Fekete Gábor sportpedagógus és Alexandru Zaharia nyugalmazott ezredes. /(s): Sepsiszentgyörgy kitüntetettjei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 25./

Deli Dali Sándor, így nevezte magában Magyari Lajos a jó kiállású, bajuszos székely férfiút, mert volt valami a lelkében és emberi tartásában, ami delidalivá tette. Dali Sándor betöltötte hetvenötödik életévét. Ő szervezte meg a Sepsiszentgyörgyön az új napilapot 1968-ban, ő volt a Megyei Tükör főszerkesztője. Fiatal költőket hívott a laphoz. Az egész bátor és vakmerő vállalkozásból soha nem lehetett volna semmi Dali Sándor nélkül. A hátát tartotta a hatalom ostorának, védte a fiatalokat. Dali Sándor már az Ifjúmunkás főszerkesztőjeként is az erdélyi magyarság boldogulásának útját kereste. Később színházigazgatóként is a közösségért cselekedett. /Magyari Lajos: Dali Sándor hetvenöt éve. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 29./

A Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé második napján Sepsiszentgyörgyön került sor a Tamási Áron Színház hatvanadik születésnapjának megünneplésére. Levetítették a nemrég elhunyt, a színház hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji megújulásában rendezőként oly fontos szerepet játszó Seprődi Kiss Attila ötvenedik évfordulóra készült filmjét, majd a beszélgetést levezénylő Váta Loránd az ,,elérhető” színi direktorokat, Sylvester Lajost, Dali Sándort, Nemes Leventét és Bocsárdi Lászlót faggatta, s köszöntötték az ötven esztendeje színpadon lévő László Károlyt. Egy nagyon lényeges dologról nem esett szó. Minél hamarabb pályázatot kellene meghirdetni a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház történetének (krónikájának?) megírására, felmérni, a régi előadások közül egyáltalán mi elérhető még a román televízió magyar adásának archívumaiban, s nagy kérdés, hogy Tompa Miklós nagy Tamási-sorozatáról maradtak-e felvételek. A népszolgálat, az anyanyelvvédelem, a történelemtanítás anomáliáit pótolni akaró előadások, a szórakoztatás, az ideológiai megalkuvások és behódolások csak a képet színesítik. A színház meg tudott újulni, és nevet szerzett magának a szakmában, azt számtalan siker és fesztiváldíj bizonyítja. /Bogdán László: A színház hatvan éve (Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 20./

Valóra váltak a szervezők reményei, a Sepsiszentgyörgyön egy hete zajló Reflex nemzetközi színházi biennálé európai kulturális főváros hangulatát teremtette meg a városban. A Reflex fesztivál telt ház előtt játszott előadásai élénk vitákat szülnek, a közönségtalálkozók is nagy érdeklődés mellett zajlanak. A Tamási Áron Színház múltjáról, jelenéről és jövőjéről három hajdani és a jelenlegi igazgatója vallott: Sylvester Lajos, Dali Sándor, Nemes Levente és Bocsárdi László vallomásából bontakozott ki a színház 60 éves útja. Eddig három magyarországi és egy lengyel társulat mutatkozott be, mindegyik előadása rangos szakmai díjakat nyert az elmúlt két évadban. /Kovács Zsolt: Európai „reflexek”. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 24./

Napi két színházi előadás, koncertek, workshopok, szakmai értékelések és beszélgetések sorozata szerepel az október 3-án kezdődött Kisebbségi Színházak Kollokviumának programjában Gyergyószentmiklóson. Többnyire teltházas nagyszínpadi és zsúfolásig tömött stúdióelőadások, valamint igazi koncertcsemegék vannak a VIII. Kisebbségi Színházak Kollokviumán. Zsehránszky István a kollokvium történetét mutatta be, részletesen kitérve az első háromra, melyeket Sepsiszentgyörgyön szerveztek, az akkori színházigazgatók, Sylvester Lajos és Dali Sándor idejében. Az utóbbi öt kollokvium helyszíne Gyergyószentmiklós volt, 2001-ben, a kollokvium újraindításának idején a Figura Stúdió Színház vállalta magára a szervezést. A kollokviumon a romániai hivatásos kisebbségi színházak méretkeznek meg, neves kritikusokból, színházi szakemberekből álló szakmai zsűri előtt. Naponta szakmai megbeszéléseket tartanak, a frissen bemutatott darabok kapcsán. Október 5-én a kolozsvári Kakuts Ágnes Árva élet című egyéni előadása, valamint a sepsiszentgyörgyi M Stúdió által színre vitt Rómeó és Júlia volt műsoron, október 6-án a kolozsvári BBTE – Színházművészeti és Televíziós Kar végzősei mutatják be vizsgaelőadásukat. (Dürrenmatt: Fizikusok), a felolvasószínház keretében a Figura Stúdió Színház színészei Csuszner Ferenc Hátrahagyaték című drámáját olvassák fel. /Csibi Márti: Ahol többségben a kisebbség. = Új Magyar Szó (Bukarest), okt. 6./

Negyven évvel ezelőtt jelent meg a kilencek versantológiája Budapesten, az Elérhetetlen föld. Éppen abban az időben jelent meg Sepsiszentgyörgyön a Kapuállító irodalmi antológia, melyet fiatal szerkesztők, írók szerkesztettek /köztük Czegő Zoltán/. Egybeesés. Nem volt az véletlen, hogy a kilencek irodalmárcsoport tagjai járogattak Sepsiszentgyörgyre, Utassy József, Kiss Benedek, Kovács István, Oláh János, Mezey Katalin, aztán a tőlük fiatalabb Nagy Gáspár, de ő nem volt a kilencek között, fiatalabb volt s fiatalon ment bele a mindenségbe. Egymás után nőtt föl az úgynevezett első, majd a második Forrás-nemzedék, közülük Farkas Árpád, Magyari Lajos, Váry Attila, Csiki László és Czegő Zoltán az 1968-ban indult sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél dolgoztak, alapító szerkesztők, kezdő írók, költők voltak. A kilencek a hetek után jelentkeztek Pesten, maguk is bolyban, mint az erdélyiek. 1968-ban a Korunk című kolozsvári folyóirattól jött le Szentgyörgyre Herédi Gusztáv szerkesztő. Azzal nyitott be, hogy látni akarja azt a csapatot, amelyik ilyen lapot szerkeszt. Herédi azután egy cikkben mondta: könnyű Dali Sándor főszerkesztőnek jó lapot csinálni öt költővel. A Szekuritáté számon tartotta őket. Ilia Mihály Szegedről, Czine Mihály Budapestről látogatott el hozzájuk. E két híres tanár küldte Sepsiszentgyörgyre a hallgatóit, menjenek magyar világot látni. Jöttek, hoztak könyveket, lapokat. A Kapuállító vakmerőség volt, ahogy a budapesti Elérhetetlen föld is, Nagy László előszavával. Czegő szerkesztette a kollégák s a közhangulat kérésére a második Kapuállítót, 1982-ben jelent meg. – Kaput állítottunk, elérhetetlen földekre, magyar kaput, összegezett Czegő Zoltán. /Czegő Zoltán: Kapuállítók az elérhetetlen földön. = Krónika (Kolozsvár), dec. 24./

V. Interetnikai Színházi Fesztivál
Kezdődik a „második felvonás”
Félidejéhez érkezett a romániai nemzetiségi színházak seregszemléje Aradon, és ezért úgy gondoltuk, hogy arra kérjük az illetékeseket: az eddig látottak alapján alkossanak véleményt a rendezvény színvonaláról.
Jászay Tamás magyarországi színikritikusra, a zsűri elnökére és Zsehránszky István színikritikusra, a fesztivál „szülőatyjára” hárult a feladat.
„Nagyon izgalmas, és bár korai erről nyilatkozni, mert csak a félidőnél járunk, sok olyan előadáson voltam, amit korábban nem láthattam, másrészt egyesek új színházi nyelvek felé próbálnak nyitni, és ettől érdekesek – kezdte Jászay Tamás. – Összességében pozitívak a benyomásaim, de természetesen, az egyes előadások külön értékelésétől most eltekintenék. Többször éreztem úgy, hogy egy úton járnak az alkotók, és ez az út hosszú, több állomása van, és mindenki különböző felkészültséggel, útravalóval vágott neki. De komolyan veszik a feladatukat, és elkötelezetten haladnak előre, és ez a legfőbb pozitívum.”
A fesztivál történetében most először osztanak díjakat. Hogy ez versenyszellemet termet-e, illetve nagyobb teljesítményre ösztökéli-e a résztvevőket, arról a következő volt a zsűrielnök véleménye: „Önmagában a díjazást jónak tartom. Egyrészt médiavisszhangot kelt, másrészt az alkotók, a művészek elhelyezhetik magukat egy képzeletbeli rangsorban. Aki itt jelen van, bizonyos értelemben a legjobbak közé tartozik; a fesztiválnak nem volt előválogatója, hanem a színházak ajánlották az előadásokat, és feltételezem, hogy azokat, amelyekről úgy gondolták, hogy őket méltán képviselhetik. Persze, a zsűri döntése mindig szubjektív, és biztos, lesznek az eredménnyel elégedetlenek is.”
Zsehránszky István színikritikus a fesztivál elindulásánál bábáskodott. „1999 szeptemberében Eckstein-Kovács Péter akkor kisebbségi miniszter felkérésére a Kisebbségvédelmi Hivatal – most Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala – igazgatója lettem, és közel tíz évig dolgoztam ott – emlékezett vissza. – A hivatal jelentős összegeket pályáztat interetnikus rendezvényekre, és én megláttam a lehetőséget, mert mi lenne jobb, mint egy ilyen nemzetiségi színházi találkozó? Előbb becsületbeli feladatot kellett teljesítenünk: feltámasztani a nemzetiségi színházi kollokviumot. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház vállalta, és 2001-ben újraindult a kollokvium. Dali Sándor megpróbálta ugyan 1992-ben feléleszteni, de csak egy alkalommal sikerült megszerveznie, mert nem kapott több támogatást. Azonban a kollokvium 1978-ban indult, majd 1980-ban, a második után egyszerűen megmondták a szervezőknek, hogy hagyják abba… Mivel a kollokviumok kétévenként vannak, arra gondoltam, hogy használjuk ki a másik évet, s indítsunk egy vándorfesztivált. Az első 2002-ben volt Bukarestben, és most már az ötödiknél tartunk – kollokviumból is tavaly volt az ötödik. Az inkább műhelymunka jellegű, workshopokat is beiktattunk, a fesztivál pedig bemutató jellegű. Bukarestben meg akartuk mutatni, hogy színvonalas a kisebbségi színház; a Temesvári jobban sikerült, ott már látszott, hogy komoly értéket képviselnek a nemzetiségi színházak; a marosvásárhelyi örömünnep volt a közönség számára is, mert a vásárhelyi színházon kívül – amellyel hol elégedett, hol nem – egy csomó más produkciót is láthatott a publikum. Brassó csalódást jelentett, mert valaha a Cenk alatti város volt az erdélyi magyar színházak legjobb turnéállomása, mindig telt ház előtt játszottak ott a társulatok, és a legjobb évada Brassónak volt, mert oda minden színház ment. 1989 után kevesebb pénz jutott a turnékra, és az a kert, amelyet nem művelnek, elgazosodik – a csodálatos brassói közönség is „lepusztult”. De jó, hogy hosszú ideig tart egy ilyen rendezvény, mert a fesztivál végén kezdtek jönni a nézők. A német és zsidó színházakat azok a magyar diákok mentették meg, akik idegen nyelvnek a németet választották az iskolába, mert a szegény brassói német közösség elöregedett, tagjainak már fáj az élet. Aradon azt láttam eddig, hogy konstans a közönség. Kimondott teltházról nem beszélhetünk, de mindig vannak szép számban. Ugyanazokat az arcokat láttam, ami azt jelenti, hogy van egy erős színházkedvelő réteg, amelyet az Aradi Kamaraszínháznak a működése óta sikerült megszólítania. Megszokták, hogy van hová menni színházba, és jönnek is szeretettel, kíváncsisággal, érdeklődéssel.”
A zsűritag a szakmai színvonallal is elégedett. „Olyan erősen indult a fesztivál, hogy féltem, sikerül-e tartani ezt a lendületet – fogalmazott Zsehránszky. – Az UNITER-díjas Rosencrantz és Guildenstern halott című darab volt az első napon, illetve az Aradi Kamaraszínház felerősített előadása. Láttam egy hónapja Székelydvarhelyen a Liselotte és a májust, és siralmasan gyenge volt. Itt kisebb csoda történt, mert öröm volt nézni, egy teljesen más, színvonalas előadást láthattunk, amely méltán szerepelhetett egy napon a temesváriak díjnyertes produkciójával.”
Holnapi műsor
17 órától az Aradi Kamaraszínházban a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Stop the tempo című produkciója látható, amely egyben magyar nyelvű ősbemutató is. Gianina Cărbunariu kortárs román drámaíró darabját Sebestyén Aba, a stúdiószínház alapítója rendezte. 19.30 órától a Ioan Slavici Klasszikus Színházban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Akadémiai Műhelye várja a közönséget a Nóra reloaded című Henrik Ibsen-adaptációval (a Patkó Éva rendezte előadás 14 éven felülieknek ajánlott). 22 órától az Aradi Kamaraszínházban a Kolozsvári Babeş-Bolyai Egyetem színművészeti hallgatói Friedrich Dürenmatt: Play Strindberg című előadása látható (rendezte: Hatházi András).
Pataky András, Nyugati Jelen (Arad)

Dali Sándor, élt 80 évet
Dali Sándornak is - ki tudja, hányadszor rovom nevét a tiszta fehér papírra! - sikerült az, ami annyi felejthetetlen társunknak eddig. Meghalt néhány órával ezelőtt /november 21-én./.
A bennünk még maradék lélek kapkodna, tehetetlenül reszketve. Dadogás. Elmélkedés a hulló falevelekről. Kitárulkozás. És kibúvók keresése, tudván tudva, hogy ez az egy, amivel szemben nincs kibúvó, nincs oltalom. Szerethető ember volt. Vigaszért fordulunk, figyelve a ragyogón nyitott égbolton Isten szavait. Ott van kézügyben a Nagy Nyilvántartás, kifeszítve. Talán ezt is mi, esendőn halandók találtuk ki: azt szólítja magához, akit szeret.
Teljes, mindent elárasztó ősz van. Nem nehéz sírt ásni. Immár összekucorodva és sírva lesándorozhatjuk a sáros földig azt a néhait, aki a romániai magyar művelődési életben mindenkinek Dali Sanyi volt.
Voltak nagy nevek, igen. Lelkesek és lélektelenek. Ő az előbbiekhez tartozott. Neki sikerült a pártdiktatúrában az, ami másoknak nem: kétszer is teremtett nagy hírű lapot életében, az Ifjúmunkást és a Megyei Tükört, egyiket Bukarestben, másikat Sepsiszentgyörgyön. Próbálták megalázni gyáva törpék és hatalmi erőtől duzzadó félkegyelműek. Mind távol voltak a spártai, a szovátai jellemtől, távol.
A szíve kínozta meg legutoljára. Aztán a lélek föladta a védelmét. Örökbe fogadták egymást Sepsiszentgyörggyel. És a városa jól járt. Hányan, ezren? Hányan voltunk, akikbe erőt öntött? Mert Ő mindig meglátta, ha valakiben híjával mutatkozott a nemzeti s alkotói bizalma.
Adjon immár erőt egykori hite és örök emléke családjának, nemzetének. Ő a nemesek közül való volt. Eggyel több zarándokhely, sírhant. A miénk. Akár a sok szép szava, nevetése. Sírni nem tanított meg. Talán maga sem tudott.
Czegő Zoltán
Háromszék
Dali Sándor /Szováta, 1930. jún. 29. – Sepsiszentgyörgy, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dali Sándor háromszéki toborzója
Dali Sándort, az 1968-as romániai megyésítés utáni legendás háromszéki lapalapítót kortársai és bizonyára az utókor is úgy ,,könyveli el", mint aki Király Károly megyei pártfőember idején (1968-1972) a politikai kényszerből Megyei Tükör nevet viselő laphoz a Romániában szándékosan szétszórt, kisebb-nagyobb tanintézményekhez besorolt, politikai vonatkozásban ,,problémás", akkor már titánkodó tollforgatókat, írókat és költőket Háromszékre, a megyei pártlap ernyője alá toborozta.
Ebből adódott is aztán gond, mert a lap szabadszájúsága, többek politikai renitenciája miatt Király Károly is arra kényszerült, hogy első titkárként többünk állambiztonság általi nyomon követését, lehallgatását engedélyezze, mert ezt a ,,belső pártdemokrácia" ügyrendje így írta elő. Ezt távozása után, a hetvenes évek elején velünk személyesen közölte. Problémás volt már maga a megyei lap neve is. Dali Sándor előbb a Háromszéki Tükör nevet terjesztette fel jóváhagyásra. Ezt a lapcímet nem engedélyezték, mert a Háromszék román nyelvre fordítva valami egyebet is jelenthet - mondták képmutatóan -, holott egyébről volt szó: Háromszék magyar múltját akarták kiiktatni a háromszéki szellemi térből. Lám, Dali Sándor 1968-as lapcímválasztása az 1989-es romániai fordulat első óráiban Háromszék néven köszönt vissza. Dali Sándor páratlan érdeme a megyei lap köré tömörült tehetséges újságírói gárda, kik aztán tolluk-tehetségük révén a háromszéki szellemi élet meghatározó egyéniségeivé váltak, csapattá, közösséggé szerveződtek. Nos, én a legendás toborzó főszerkesztő esetében a lap és Háromszék szellemtörténetében érvényesülő szemléletet akarom - akár az én személyes példámmal is - tágítani: a Megyei Tükör kétségtelen kovász, spirituális élesztő volt. 1968-ban kemény lakossági és háromszéki értelmiségi fellépés eredményeként a Brassó tartományi nyomás alól szabadulva, önálló megyét teremtve elemi erővel tört elő az igény a magyar nyelvű és magyar szájtartású lapra. A lap barátainak tábora hihetetlen iramban növekedett. Az ember már a kezdet kezdetén szelektíven olvasott: a kényszerből született, muszáj-cikkeken átszaladt a tekintete, hiszen minden kommunikációs csatornából ez a politikai lé fröcskölt szembe véle. Ebből a szövegkörnyezetből könnyű volt kimazsolázni az igazi értéket, érzékelni és megpróbálni mérsékelni a politikai csapások súlyát. A lap és Dali Sándor páratlan érdeme, hogy kialakíthatott az olvasóval összekacsintó metanyelvet, a sorok közötti olvasás képességét, a félmondatokból, a szövegutalásokból összerakható gondolkodási modellt. Ebben a küzdelemben Dali Sándor maga is példaképpé lett. A lap hatáskörén túl az országban szétszórt magyar értelmiséget Háromszékre toborzó akarata érvényesült, ez valóságos mozgalommá vált. Az újságíró-toborzás révén ez a maréknyi fiatal volt az első fecskeraj, de aztán éppen a lap segítségével megindult a más kategóriába tartozó, főleg a szakértelmiségiek hazaszólítása. A megyei vezetés állást és lakást biztosított számukra. Azokban az években Háromszékre tódultak a magas képzettségű szakértelmiségiek, akik szellemi kötődése a magyar kultúrához, a humán értelmiséghez azelőtt nem tapasztalt - mert nem volt lehetséges - szélességi és magassági körökbe is behatolt. A Dali-féle hazahívó modell átalakította a meglévő kulturális intézményeket, és újakat teremtett. A színház vonzereje és tömegbázisa hirtelen megnőtt. A legjobb erdélyi színészek léptek színpadra. Rendkívül érdekes jelenség, hogy az erdélyi nagyvárosokból - főleg Marosvásárhelyről - Sepsiszentgyörgyre száműzött orvosok, jogászok, ügyvédek azonnal bekapcsolódtak a pezsdülő szellemi életbe, a generációs különbségeket semlegesítve ennek sok esetben meghatározó személyiségeivé váltak. Sepsiszentgyörgyön képzőművészeti szövetségi fiókot hoztunk létre. Emlékházakat, múzeumi gyűjteményeket létesítettünk. A tudományos ismeretterjesztés ürügyén az erdélyi nagyvárosokban a szellemi életben mellőzött hírességeket hívtuk előadói körutakra. Megszaporodtak az író-olvasó találkozók, létrejöttek az első művelődési egyesületek. Dali Sándor értelmiségi kötődései marosvásárhelyi, bukaresti gyökerűek. De szovátai szülőhelyéről magával hozta az emberi kapcsolatteremtés képességét. Eme adottsága, közvetlensége, humora révén bármilyen társadalmi rétegben és településtípuson érvényesült. Népszerű, közvetlen, emberséges ember volt. Ahol nőtt, ott tábora keletkezett. Király Károly távozása után igencsak ,,rájárt a rúd". Próbálták megalázni. Éveken át nem dolgozhatott lapnál. Lehetett valami politikai célzatosság abban is, hogy a megyei faliújságokért is felelt azokkal az adottságokkal és képességekkel, amelyeknek birtokában volt. Élete legproblematikusabb periódusa a színháznál igazgatóként eltöltött hét esztendejére esett. A gazdasági, politikai, cenzurális megszorítások időszaka volt ez. Átvészelte. Ő is, az intézmény is. Életének értelme, a toborzó, hazaszólító szellem kényszerű szerepváltoztatásai után is megmaradt, közösségépítő, szellemi partnereit védelmező képessége értékes örökségünk. Az impulzív természetűeket az önmérséklet szükségességéről győzködte, a gyávaságra hajlamosokat gyámolította. Én, aki végső soron neki is köszönhetem, hogy családommal együtt Sepsiszentgyörgyre honosodtam, folyamatosan azt csodáltam személyiségében, hogy egy zsák szöcskét is képes volt képletesen a kalapja alá fogni. Két könyvet - illemtant - írt. Ezek egyikének címe: Le a kalappal! Élete során mindig mások számára teremtett alkotásra, az alkotó munka kiteljesedéséhez feltételeket. Dali Sándor alkotói pászmája a közösségteremtés volt.
Ez előtt is le a kalappal!
Élt nyolcvan esztendőt. Szellemi öröksége viszont tovább hat és munkál bennünk, és lévén véle mi is kortársak, nemsokára a mi maradékainkban is élnie kell.
Sylvester Lajos, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyari Lajos 70 éves
Vannak olyan pontok az életünkben, amelyek előtt megállva kénytelenek vagyunk elgondolkodni azon, hogyan is tudtunk élni ilyen iszonyúan sokat. Ilyen pont egy-egy ifjúkori munkatárs, barát születésnapja. Most épp a Magyari Lajosé.
Szédületes messzeségben tűnik föl előttem mind az 55 kilójával és kifogyhatatlan golyóstollával, valahol Sepsiszentgyörgyön, egy Ifjúmunkás matinén, melyen szerepeltünk ifjú költőkként, mellettünk mások is, költők, újság-írók, szerkesztők annál a lapnál, melynek oldalain közöltünk (közölték) verseinket, jegyzeteinket. Egykori osztálytársa mesélte minap, hogyan jelentkezett már kamaszkorában a szülőföld, a szűkebb haza s maréknyi nemzetrész imádata a 13 éves Lajosban. 1955-ben „le akarták szakítani Székelyudvarhely rajon testéről” Székelykeresztúrt, és abból külön rajont alkotni. Az udvarhelyi iskola faliújságján megjelent Magyari verse, imígyen szólott vala a felháborodott mű utolsó két sora: „Hever a föld parlagon./ Nem lesz abból jó rajon!” Állítólag az udvarhelyi temetőben egy sírkövön ez áll: „Itt es jobb, mint Csíkban.” Ezt csupán azért idézem, mert mindmáig vissza-visszatér nála a szülőföld, majd később az anyanyelv imádata. Egy bolyban indult akkoriban, a 60-as évek derekán Molnos, Király, Farkas, Kenéz, befutottak, és ahogy az lenni szokott, a boly bomlott egy idő után. 1968-ban újabb alakult Sepsiszentgyörgyön az új területi felosztással, a Megyei Tükör lappal. Dali Sándor főszerkesztő az alakuláskor Magyarit vette maga mellé szerkesztőségi főtitkárnak. Akkoriban írta a Korunk folyóirat, hogy könnyű Dalinak öt költővel jó lapot csinálni.
Magyari Lajos ihletett költő volt, jó volt riporternek, szerkesztőnek. Emlékezetes verseit a szerelem, a szülőföld ihlette. És megírta a Csoma Sándor naplója című hosszabb elégiáját, melyet a Kriterion külön kötetben adott ki. Nyolc nyelvre fordították le a verset, szavalóművésznek ma is szép próba előadni azt.
1989 után a Háromszék főszerkesztője, majd Kovászna megyei szenátor Bukarestben. Visszatérve szülőföldjére, ismét a lap munkatársa, majd a Székely Hírmondó cikkírója. Költészete elapadónak tűnt, újabban csak alkalmanként jelentkezik lapjában lírai sorokkal. Ifjúkorában fordított is a román költészetből. Állta a próbát, hiszen ő ismerte legjobban a román nyelvet annál a hajdani lapnál, mely emlékeink kútjában várakozik egy következő élet újabb kiadására. Ha lesz reinkarnáció. Ha abból is ki nem maradunk. Isten éltesse az ünnepeltet családja és munkatársai körében, békességben!
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Régmúlt nyár, s tovatűnt pipacs
Nem akármilyen társaság koptatta egykor az udvarhelyi gimnázium padjait. A múlt század hatvanas éveinek elején költővé lévendők ballagtak el a vén falak közül, hogy messzire jussanak a tudás által, s szavaik által majd visszatérjenek. Pontosabban, az akkor igen határozottan a reáliák felé elmozduló középiskolában egy olyan erős irodalmár-társaság verődött össze, amely hasonszőrű, egyívású társakkal kiegészülve aztán a későbbiekben, Kolozsváron, igencsak fontos irodalomtörténeti eseményeknek lett a kiváltója. Ezt a négyesfogatot Farkas Árpád (1944), Magyari Lajos (1942), Molnos Lajos (1941) és Balázs András (1943-1978) alkotta. Molnos visszaemlékezése szerint a „gimiben” már szerkesztettek egy kizárólag irodalmi „töltetű” faliújságot, amelyen egymást, egymás költészetét igyekeztek bemutatni az iskola diákságának, de ugyanakkor olyan esteket is szerveztek, amelyekkel kivitték ezt a fajta irodalmat a városba.
A kis társaság nagy szerencséje, hogy 1961 őszétől – kisebb magánéleti gondokat és egy-két sikertelen felvételit leszámítva – mind a négyen a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen találják magukat, a Bölcsészkaron, sőt, ugyanabban a csoportban, hiszen mindannyian magyartanári képesítést kívántak szerezni. Ez a kis udvarhelyi csoport hamarosan két kollégával egészült ki, a brassói Apáthy Gézával (1943-1976) és a sóváradi Király Lászlóval (1943). A „hatok” hamarosan megkerülhetetlenekké váltak, ha szépirodalmi próbálkozásokról, bemutatkozásról, vitaestről volt szó, de kiválóan megállták a helyüket együtt a focipályán, sőt – emlékszik vissza Molnos – udvarolni is testületileg vonultak fel, hogy a hatás még frenetikusabb legyen.
Példaképekként, „nagy elődökként” lebegett előttük az a költészeti eszmény, az a proletkulttól szabaduló, neoavantgárd literatúra, amelyet a néhány évvel idősebb Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Veress Zoltán és Jancsik Pál képviselt. Ezt a hatos-fogatot együtt lehetett viszontlátni a Gaál Gábor Körben, amelyet 1963 őszétől Bodor Pál (1930) „felügyelt”, aki az Irodalmi Könyvkiadó nemzetiségi osztályán dolgozva előkészítette mindnyájuk számára a költői indulást. A debüt klasszikus útja akkortájt az Utunk, az Igaz Szó, a Korunk, az Ifjúmunkás című lapokban és az Előre című bukaresti napilap hétvégi mellékleteiben való megjelenésen át vezetett az antológiában való szereplés, majd az önálló kötet irányába. A hatok mindannyian benne vannak az 1967-ben napvilágot látott Vitorlaének című lírai antológiában. A második Forrás-nemzedék néven „nyilvántartott” társaság – ekkor már nem haton vannak, hanem tízen-tizenketten, hiszen Csiki László, Kenéz Ferenc, Palocsay Zsigmond, Czegő Zoltán, Pusztai János, Györffi Kálmán és Kocsis István is ide sorolható – Forrás-kötetei annak rendje-módja szerint szép sorban napvilágot is látnak. Mire a közigazgatási átszervezés (1968) bekövetkezik, s lehetőség van a vidéki lapok szerkesztőségeiben való elhelyezkedésre, ezek a fiatal írók és költők igyekeznek a tanügyinél nagyobb mozgásteret és alkotói szabadságot kínáló szerkesztőségi műhelyekben elhelyezkedni. Dali Sándor főszerkesztő valóságos költő-hadat gyűjt a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör köré, de hasonló kirajzás figyelhető meg Csíkszeredában, a frissen alakult Hargita című napilapnál is. A költői pályák törvényszerűen és jól alakulnak. E fiatalemberek közül többen is – például Farkas Árpád, Magyari Lajos – harmincéves korukra érettségi-tétellé nemesednek. Hírnevüknek, befogadottságuknak jót tesz a közéleti szereplés, hiszen költészetük is olyan, hogy – túl az általános emberin -közösségi kérdéseket, azon belül pedig egy igen erős és meghatározó székely identitást vállalnak fel.
Az ugyancsak nagyon fiatalon elhunyt brassói Apáthy és alig megkezdett költői pályáját tragikus körülmények közt záró, harmincöt évesen elhunyt székelyudvarhelyi Balázs András számára azonban nem adatott meg a lehetőség, hogy több évtizedes pályán futva hagyjon látható és maradandó nyomot az irodalomban és a közéletben.
Balázs András 1968-tól a Hargitához szegődik, ahol színvonalas publicisztikai írásaival hívja fel magára a figyelmet, hamar megérezi, hogy milyen pászmán lehet és szabad haladni egy olyan korban, egy olyan rendszerben, amely az emberarcúság leple alatt zsarnoki és embertelen is ugyanakkor. Ez az újságírói munka négy esztendeig tart, 1972-től – máig tisztázatlan körülmények között – kiszorítják a „szocialista” sajtóból. Érdekes, hogy ekkortól kezdődően már nem tanárként, hanem gyári munkásként tevékenykedik. Ekkortájt készül el a Cicoma nélkül című kötet terve, amely azonban soha nem lát napvilágot. Molnos Lajos, amikor ezt a Tetők magasából című kötetet összeállította, ebből a kéziratból, illetve a hagyatékban maradt kiadatlan és kéziratos versekből válogatott. „Nem tudhatom, hogy másoknak, a mai olvasóknak mit mondanak ezek a versek (…)? Nem vagyok szakavatott ítész, viszont igencsak elfogult, részrehajló vagyok mind a költő személyét, mind a verseit illetően. Az én álmaim, hangulataim, bánataim, lelkesedéseim is ott vannak (…) a versekben, amelyek, hiszem, sok mai olvasót is megérintenek. (…) Király László szavaival élve, valamikor mi is pipacsok voltunk. A nyár, a mi nyarunk is elmúlt, de verseinkben továbbélnek a pipacsok, akik mi is voltunk. Aki Balázs András is volt, s maradt a verseiben, örökkétigre. Szeressük hát ezeket a verseket, bennük a pipacsokat szeretjük…”
A fiatalon elhunyt költő emlékét, a posztumusz megjelent, késői „Forrás-kötet” bemutatóján Balázs Imre József, a Korunk főszerkesztője, Lőrincz György író és Oláh István költő, az egykori Hargita című napilap munkatársa idézte fel. Balázs Éva, a költő unokahúga, néhány vers elmondásával bizonyította, hogy üde, naprakész, de a hatvanas évek „hanghordozását” őrző alkotásokról van szó, amelyek a nyilvánosságra-kerülés jóvoltából betölthetik azt a szerepet, amelyért létrejöttek.
Balázs András, a költő érvényes „idézeteket” írt. Sokan voltak a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár Látvány- és Hangzóanyag tárában tartott rendezvényen, köztük a Balázs-család több generációból származó tagjai is. Ilyenkor látszik igazán, hogy egy Erdély-, sőt Kárpát-medence szerte ismert nemzetségről van szó, amely jelentékenyen szolgálta és szolgálja ma is a magyar tudományosságot és a kultúrát.
Simó Márton, Székelyhon.ro

Mintha nemzeti esküt tettünk volna
Emlékezés egykori iskolám, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dolgában.
Albert Ernő tanár úr 1954-ben friss diplomájával meg sem állott a sepsiszentgyörgyi vasútállomásig, onnan az ún. Egyes Számú Fiúlíceumig már csak gyalog a hajdani jegenyesoron, nem lévén jármű. Azaz akkor még volt egy lovas fiáker, de én úgy gondolom, a csíkdánfalvi derék tanár azt nem vette igénybe. Internátusi felügyelő tanárunk lőn, más iskolában tanított egy ideig. Ő közelített felénk, végzősök felé akkor azzal a kérdéssel, szeretnénk-e egy székely népi tánccsoportban is dolgozni? Ajaj, örömest, volt a válaszunk.
A lánylíceum adott lányokat, és a tanár úr igazgatta botlábainkat jó irányba. Ez volt a kezdet. Emlék, néha sírdogálásra igazgató. Büszkék már nem vagyunk az elsőségre, inkább meghatottan gondolunk tizenhat éves önmagunkra. És könnyeket nyelve, látván a mai Mikó Kollégium együttesének hivatásos szinten rebbenő csoportját.
Csak székely néptáncokat tanított a tanár úr, ha jól emlékszem. Egész estére nem tellett műsorunk, igen-igen kezdők voltunk, valóságos neandervölgyi néptáncosok a kisvárosban. 1955-ben viszont mi adtuk a tanévzáró műsor „gerincét”, hatalmas meglepetést és hálás tapsot idéztünk a közönségnek. Nekem még szónokolnom is kellet az ünnepségen. Eddig sem feledtem, még egy kis ideig nem is, az intézet aligazgatójának, Dobolyi Lászlónak nem színpadi(-as), de szeretetteljes üdvözlő, köszönő szavait az előadás után. Táncoltunk más ünnepi alkalmakkor is, voltunk falvakban is színpadon. A tánccsoportot mindig rajongva fogadták. Magyarázható ez „egyedi” voltunkkal is, de a kezdők lelkesedésével, mindent akarásával is.
Akkor kezdett már mennybe menni Albert Ernő, a későbbi igazgató, a népköltési gyűjtő, a későbbi író, örök nagy tanító-tanárunk. Soha egy hangos szava nem volt senkihez, pedig a középkori kollégiumok elvadult bentlakási hagyományait vadul őrző internátus felügyelői, sőt már nagydiákjai is valóságos megalázó diktatúrát éltettek. Albert Ernő a sok pocsék gúnynév labodái között kapta – éppen magatartása, élhető szavai és szándékai révén – a Szerényke nevet. Csak a nagyot teremtők tudnak szerények maradni – nem közhely ez. A gyenge tanulók, a cingár zenészkéink is tudták és vallották mindezt.
Mondhatni egyetemes, intézeten belül általános volt ez a meggyőződés, és már akkori tapasztalataim is figyelmembe igazították: a tanárok is így viszonyultak a csizmás, dús hajú fiatal tanárhoz. Ő hozta, hozatta Csíkdánfalváról, honnan is még a székely ruhákat a csoportnak. Egy alkalommal kérdezte tőlünk, tudnánk-e csizmákat szerezni valahonnan, falvainkból. Mi Uzonban laktunk, tudtam egy kedves bácsiról, hogy néha szép csizmában jár, jelentkeztem, hogy elkérem. Ideadta, vittem, de a tanár úr nagyot nevetett: Zoltán, ebbe kétszer is beleférsz, el se bírod talán... Égtem és kénytelen voltam vele nevetni. De került valahonnan, kerített mindnyájunknak lábbelit.
Valamikor ’55 tavaszán Albert tanár úrnak el kellett utaznia valahová. Magához intett, és azt mondotta Páll Zsolt táncos barátom jelenlétében, hogy az internátus kulcsait rám bízza, én leszek a felügyelő, tartsunk rendet. És elbúcsúzott, kézfogással! Ez volt életem első hatalmas megbízatása, a bizalom megismerésének első alkalma. Érettségi után (17 évesen) azonnal munkába álltam.
Asztalosműhelyben „képesítetlen munka”. Kenyér kellett, pénz egyetemre. Ma ez nem divat. ’56 őszén jelentkeztem Nemes Antal igazgatónál a Mikóban, és fölvettek internátusi felügyelőnek. Azért mentem oda, mert ott szinte egész nap tudtam készülni egyetemre. Be is jutottam. A tánccsoport már élt, már jobban táncoltak és többen, mint mi, akkor már vegyes volt a líceum is, gyönyörű lányokkal. Kívántam erősen a táncot, és folytattam aztán az egyetemen az első héttől kezdve.
Gyermeki eszmélésem, fölserdülésem egy Kis-Küküllő menti falucskában, Bordoson történt meg velem. Ott ismertem meg a székely hagyományrendszert, a népdalkincs éltető erejét, panaszt, keservet, örömet közvetítő szerepét, ahogy az volt. Akkor csobbantam-cseppentem bele az Albert Ernő-féle rendszerezésbe és gazdagodásba. Hallatlan meghatározó ereje volt ennek a „II. osztálynak” a Mikó Kollégiumban. A Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjába, az Albert Ernő helyébe jelentkeztem, és már az első hét végén ott táncoltam, közel öt éven át.
A csoda ismétlődött, majd Korondon tanárként ismét, a székely táncvilág egyik fővárosában. Ezt cselekedte Ernő úr velem, velünk. Bizony, valóságos karmester volt Ő. Intett, lépnem kellett, és jó irányba. Újságíróként, költőként, regényíróként mindenütt kísért esküként ez a hitvallás: a nép, annak sorsa, művészete iránti elkötelezettség. Tanár koromban már mint költőt keresett föl Albert Ernő, írnék-e verset a Mikó nagy rektora, Csutak Vilmos emlékére? Megírtam. Aztán a nagy népköltési gyűjtő, Konsza Samu tanár úr felé terelte költői emlékezetem, s nem hiába.
Már szerkesztő koromban, 1969 őszén keresett föl akkori s örökös szerénységével: vállalnám-e megírni a Székely Mikó Kollégium himnuszát, Dancs Árpád zenéjével? Úristen, ettől megrendültem. Még a derekam is didergett. De – megírtuk, éppen most 45 éve. Míg dolgoztunk, a zeneszerző, Árpi édesanyja könnyezett, és boldog volt, amikor Árpi kiáltotta: köszönjük a süteményeket, édesanyám! És szaladtunk Albert Ernő igazgató úrhoz, fogadott Csongvai aligazgatóval, vittek-ragadtak egy harmóniumhoz (!). Meghallgatták először: Ernő dermedten, másodszor könnyesen mind a négyen, aztán DA CAPO harmadjára, akkor már ujjongva. Azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok boldogságomban. Mert akkor mind az öt földrész székely magyar volt ám. Az én iskolám himnuszát megírni...!
A helyi Megyei Tükör hetilap szerkesztője valék, vittem Dali Sándor főszerkesztőnek a szöveges kottát: – ez a himnusz... Elolvasta kétszer, akkor azt kiátotta derűsen, hogy Zoli, maga megbolondult? Mondtam, nem, miért kellett volna? – Ebben az országban csak egy himnusz van, s az a párté. Szombaton megjelent az „ének”. Nagy híre a hírem lett. 1995-ben, már Pesten mondta költő barátom: minden versemet odaadnám, csak hogy az én iskolám ballagói az általam írt himnuszt énekeljék! 1985-ben a kommunista párt betiltani akarta, de legalább lefordítani románra. Nem tettük meg. Azóta minden iskolai megnyilvánuláson éneklik.
És ez csöppnyi mindabból, ami az „elindíttatásunk” után történt egy irányban. Éltében értékelem Albert Ernőt. És részben azért, hadd lássák a tanárok ma is, hogy nemcsak tanítani kell, de elindítani is jó felé a fiatalokat. Írom mindezeket a másfélszáz éves Székely Mikó Kollégium ünnepe alkalmából.
Czegő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Magyari Lajos a Háromszékről: „ember elé való” újság született
Huszonöt évvel ezelőtt hozták létre az erdélyi szabad magyar sajtó egyik első lapját Sepsiszentgyörgyön az 1968 óta működő Megyei Tükör munkatársai közvetlen azután, hogy Nicolae Ceauşescu helikopterrel elmenekült a bukaresti pártszékház tetőteraszáról. Az alapítók első szabad gesztusukkal december 22-én kora délután elcsapták a régi főszerkesztőt, helyére pedig Magyari Lajost választották meg, aki egy politikai programmal felérő címet adott az új lapnak: Háromszék.
– A bukaresti fejleményekhez hasonlóan a déli órákra Sepsiszentgyörgyön is az üzemekből kiáramló tüntetők tömege fogta közre a megyei pártbizottság épületét. Emlékszem a tömeggel szemben posztoló egyik kiskatonára, akinek arcán könny szivárgott, a feszültség rendkívüli volt. Az akkori főszerkesztőnek, Vasas Samunak fő feladata volt szemmel tartani téged, nyilván nem önszántadból mentél vele, mikor őt berendelték a székházba. Emlékszel-e az aznap történtekre?
– Hogyne, minden pillanatra. Tizenegy óra felé mentem be a szerkesztőségbe Vasas kérésére, akit a pártbizottsághoz is el kellett kísérnem. Hát ott teljes volt a zűrzavar, óriási pánik, mindenki futkosott jobbra-balra. Egy szűkebb társaság az első titkár, Rab István körül ügyködött, és adták neki a jobbnál jobb tanácsokat.
Ezek közt olyan is akadt, hogy minden bukaresti jóváhagyás nélkül közéje kell lövetni a tömegnek. Ettől Rab elzárkózott. Többen figyelmeztettük, ne mozduljon, mert rögtön elsöprik az egész karhatalmat, nem szabad gyilkolni. Ezt szerintem ő nagyon is jól tudta, és szerintem nem is állt szándékában egy ilyen utasítás kiadása.
Volt viszont egy kujakomnyi kis fekete emberke, aki a biztonsági dolgokért felelt, és nagyon kakaskodott, hogy itt bizony lövetni kell, merthogy ellenforradalom zajlik. Az egészből nem lett semmi, a szolgálatos rádióhallgatók jelentették, hogy Ceauşescu elmenekült, akkor a tisztelt elvtársak is kereket oldottak a szentgyörgyi épületből a hátsó kijáraton át. Ki erre, ki arra futott, maga Rab, úgy tudom, előbb Komandóra hajtott, ahol nem fogadták valami lelkesen, ezért szülőfalujában, Hétfaluban húzta meg magát, utóbb Bukarestben élt.
A tüntetők rögtön benyomultak, és ellepték az egész pártszékházat. Szomorú látvány volt különben. Tudniillik a jó szándékú emberek mellett a söpredék is megjelent, törtek-zúztak, kirabolták a büfét, ettek-ittak. És elkezdtek politizálni, illetve hatalmat játszani. Én nem vártam ott tovább, rövid úton eljöttem, és egyenesen a színházba mentem, mert Dali Sándor igazgatóval szerettem volna megosztani az élményt.
Dali az irodájában volt a színészeivel, jófajta szilvapálinkát bontottak az esemény örömére, engem is meghívtak. El is fogadtam egy pohárral, de rögtön utána feljöttem a szerkesztőségbe, jött velem Vasas is. Ő hirtelenjében megváltozott, azt gondolta, az új világban is élni kell, és úgy vélte, ha esetleg főszerkesztő, a hatalom kegyeltje már nem lesz, de a mesterséget ő is tudja. Neki tulajdonképpen semmi rosszat nem köszönhetek, hacsak valaki nem biztatta arra.
De volt azokban a napokban is olyan ember a szerkesztőségben, aki erre próbálta rávenni, így a helyettese, illetve egy kolléganő, aki azt is megkockáztatta, hogy engem be kellene zárni, mert fennhangon szidtam a nagyfőnököt. Ezért engem Vasas felelősségre is vont, különböző eljárások indultak ellenem, a dolog a helyzet feszültségének fokozódása miatt maradt abba.
– A főtitkárt szidtad?
– Őt magát. Mikor ezt nekem Vasas előadta, nem is merte kiejteni a nevét, csak mutogatott a feje fölé a portréra. Na de felmentünk a szerkesztőségbe, ahova összegyűlt a társaság, mert munkált mindenkiben a gondolat, hogy a lapnak az új világban is meg kell jelennie. Mindenki mondta a magáét, az ötleteit, sőt még Vasas is, hogy ő alkalmas lenne a külpolitikai rovat vezetésére, mert sok az ismerőse az Agerpres állami hírügynökségnél, ugyanis onnan helyezték hozzánk. Akkor már nem tekintette magát főszerkesztőnek. De te akkor azt mondtad, hogy arra sem lesz szükség, mert valószínűleg új külpolitikai rovata lesz a lapnak, amit ő már nem tud szerkeszteni.
– Nekem akkor fogyott el a türelmem, amikor kijelentette, ne írjon senki semmit, ne törjük a fejünk, hanem várjuk meg a bukaresti hírügynökségi anyagokat, és majd azokkal megtömhetjük a lapot. Új választást javasoltam, ami azonnal le is zajlott, Vasas pedig nem tehetett mást, tudomásul vette és kivonult.
– Őszintén szólva meglepetéssel, talán egy kis ijedelemmel hallgattam, amikor kijelentetted, hogy én jobban el tudnám látni a főszerkesztői feladatokat. Nem voltam felkészülve rá. De ahogy egy kicsit belegondoltam, természetesnek is tűnt, mert voltam én ott korábban főszerkesztő-helyettes – főtitkár, ahogy mondták –, és volt szerkesztői tapasztalatom. Úgy gondoltam, az új világban lesz mondanivalóm, vár rám olyan feladat, hogy ebből a teljesen lezüllesztett, már faliújságnak is gyenge tákolmányból valami ember elé való újságot csináljak. Még aznap megkezdődött a munka, másnap meg is jelent.
– Soha nem láttam nagyobb örömet az emberek arcán, mint amikor a Háromszék első számát kézbe vehették, benne többek között egy verseddel, vezércikkeddel, sok-sok új hírrel. Kik voltak jelen a választáskor?
– Többek közt Áros Károly, Gajzágó Márton, Simó Erzsébet, Páljános Marika. Rögtön bejelentkezett Matekovics János mint aktív újságíró. Én egy pillanatig sem utasítottam el, bár egy kicsit diplomatikusabban is jöhetett volna, de igenis helye volt köztünk az Ifjúmunkás-beli ténykedése jogán. Nem volt ott Torma Sándor, ő feleségestül valahol Miklósváron várta, hogy tisztuljon a helyzet, s mikor látta, nem lehet visszafordítani, megjelent ő is. Ezt én neki megbocsátottam, mert úgy éreztem, emberi dolog, féltette a családját, a gyermekeit.
Különben éppen azért nem ragaszkodtam ahhoz rögtön, hogy Jecza Pétert leváltsuk a főszerkesztő-helyettesi posztról, mert Torma akkor bujkált. De ez rövid úton elrendeződött, mert Jecza teljesen alkalmatlan volt a feladatra. A szerkesztői ténykedése annyiból állt, hogy egy nagy piros füzetébe mindennap beírta, ki mennyit szállított sor és műfaj szerint, és azt bemutatta Vasasnak, aki kegyesen rábólintott vagy lehordta, hogy nem elég a produktum, vagy nem elég vonalas, nem elég „harcias”.
Ő is érezte, hogy kifelé áll a szekere rúdja, de rá is játszott, mert sokkal többet foglalkozott az érkező segélyek elosztásával, mint a lappal, s azok szépen el is tűntek. Ugyancsak magánakciókba kezdett az a kolléga, aki Jeczával együtt saját kiadványait akarta hirtelen megjelentetni a lap kárára nem egyszer. No de első szóra távoztak is.
– Más megyei lapok jórészt megmaradtak önkormányzati hatáskörben és tulajdonban, a Háromszék esetében azonban a szerkesztőség azonnal saját kezébe vette magát a lapot is. Mi erre a magyarázat?
– Én az első szám megjelenését hatalmas elégtételként éltem meg, amit kétszer éreztem életemben. Először amikor a lapelőd, a Megyei Tükör megjelent 1968-ban, másodszor a Háromszéknél. És így voltak a legegyszerűbb emberek is vele. Gond persze sok volt, nem csupán belülről bomlasztott pár ember, de a nyomdászaink egy része is. Divatba jött a villámgyors lapmegjelentetés, s ezek úgy történtek, hogy zsebből zsebbe fizették a tiszteletdíjakat. Azt a biztos pénzt megkapták, minket igyekeztek hátraszorítani.
Rengeteget veszekedtem, míg meg tudtam értetni velük, hogy az a mi nyomdánk. Aztán jöttek az önjelölt újságírók, nagy mellénnyel beállított a későbbi Európai Idő főszerkesztője, akit fel is vettem jóhiszeműen, mondván, ez a népakarat. A népakarat tobzódott akkor! De hamar kiderült, hogy nem nekünk akar dolgozni, hanem a saját gesztenyéjét sütögeti. No de Torma átvette a gazdasági ügyeket, Áros Karcsi, a sportújságírás megszállottja csinálta a maga rovatát, rengeteget írt Matekovics, bár neki főleg a frissiben megalakult szakszervezetek volt a fő témája.
Talán csak egy hétig voltunk amolyan forradalmár röplap. Kikristályosodott a rovatszerkezet, és megjelentek a szervezeti kérdések. Bevallom, én az első percektől az RMDSZ-t pártoltam, ezt sokan nehezményezték szerkesztői munkámban, de úgy láttam, pillanatnyilag ez az a szervezet, mely a romániai magyarság sorsát igazítani tudja. Más nem is volt, ezt népszerűsíteni kellett. Nélkülöztük a jó tollú Syilvester Lajost, ő egy évig egy sort sem írt, mert a megyei RMDSZ elnöke volt éppen. Farkas Árpád engem bíráló cikkét az első oldalon hoztam le, ezen ő nagyon meglepődött.
Nem kellett megrendelni a kéziratokat, nem volt kézirathiány! És rengeteget dolgoztunk. Előfordult, hogy három napig nem jártam otthon, egyszerűen nem volt időm rá. El kellett minden kéziratot olvasni, a nyomdával a közelharcot mindennap meg kellett vívni, és írtam a magam vezércikkeit is naponta. Tudniillik az volt az elvem, nem elég, hogy valaki főszerkesztő legyen, ahhoz, hogy kiérdemelje a természetes tekintélyt, meg kell mutatnia, hogyan kell írni. Mert ha nem teszi, a másiktól ne kérje számon a minőséget.
– A Háromszék vezércikkeit a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán is elemezték, a tanszékvezetőtől tudom, hogy a műfaj Kossuth Lajos-i meghatározásának is eleget tettek az írások, valódi közvélemény-alakító vezércikkek voltak.
– A „hőskori” szerkesztésben ez volt a legnehezebb. Voltak pillanatok a zűrzavaros új demokráciában, amikor az emberek számára nem volt egyéb fogódzó, mint a lap. Önjelölt politikusok tűntek fel hatalmi igénnyel, levitézlett színházi rendezők, futóbolond állatorvosok stb. Valami fogódzót kellett nyújtani, hogy emberek, ebbe az irányba kellene menni. És ki kellett védeni egy sereg ostobaságot.
Ún. álforradalmárok még a szerkesztőségbe is betörtek például azzal, hogy a nagy barátság jegyében ezentúl olvadjon össze a magyar és román lap, és jelenjen meg két nyelven. Ezeket szépen elzavartam. A józan többség persze megértette, hogy végre dolgozni is kellene a nagy eufória után. Nem tagadom, beleszóltam a helyi politikai kérdésekbe is, a megyefőnök-választásba, rengeteget jártam le a megyei székházba, nehogy valami szélhámosok kaparintsák meg a hatalmat.
A céget is újra kellett alapítani, amikor a nyomdánk bajba került, Gajzágó Marci becsületére legyen mondva, rendesen kifizetett minket. Korlátolt felelősségű társaságot alapítottunk 1992 nyarán. Én végtelenül naiv és szinte bűnösen demokratikus elképzeléssel kijelentettem, hogy mindenkinek, aki abban a pillanatban ott dolgozott, jusson egyformán üzletrész. A főszerkesztőnek éppúgy, mint a korrektornak, aki azelőtt két hónappal lépett be.
A naiv egyenlősdivel a lapot kiszolgáltattuk a zűrzavarnak, mert mindenki beleszólhatott az egyenlő jog alapján. De amikor ’92 őszén megválasztottak szenátornak, egy teljesen felépített, a lábán anyagilag is megállni képes lapot hagytam hátra.
B. Kovács András
Krónika (Kolozsvár)

A nagyszerű városi veréb
Mikor itt az első gondolatokat leírom, még nem tudom, hol és mitől fordulok esetleg két sor között a sáncba, emlékezvén a magunk hajdanára. Most éppen Elekes Ferencre s miatta, a 80 éves költő, író születésnapján, az egykori Ifjúmunkás című híres hetilapra. Sajnálni csak azokat tudom, akiknek nem adatott meg a vénség, elmentek tél-túl hamarabb.
Elekes Ferenc, Frici benne élt abban a szerkesztőségben, melynek főszerkesztője egykor Majtényi Erik, majd a híres Dali Sándor volt. A csapat. Jó csapat nélkül mit sem ér a jó vezér. Frici aranyos kis udvarhelyszéki faluban, Siménfalván született kerek 80 esztendővel ezelőtt. Csak éppen kiröppent a tornácos székely házak közül iskolákba, megszületett a másik költő, Farkas Árpád ugyanott. Kis házak s nagyobbacska emberek, mint Lengyelfalván Orbán Balázs, Farkaslakán Tamási Áron. Ez az életek rendje.
Az az Ifjúmunkás bukaresti lap a 60-as években akkorát markolt a közéletből, irodalomból, hogy még az a két irodalmi lap is megcsóválta őszülő fejét, melyeknek életben maradását elnézte a román hatalom. Dali Sándor, Lázár László, Elekes Ferenc, Matekovics János, Cseke Gábor, Gálfalvi György pompázott a hírben-névben. Riporterek voltak és költők, újságírók és állandó fenyegetettség, felügyelet alatti fiatalok, akik vállalták a kommunista diktatúra minden rettenetét – „a nép nevében”.
Köztük nőtt föl és nőtt ki a „városi veréb”, Elekes Ferenc. Első verskötetének a címét tettem idézőjelbe. Nem a porban kereste Elekes a szépséget, noha a verebei ott hancúroztak. Nem is a csillagokat markolászta. A zsindelytetők, nádfedeles siménfalvi házak s Mátyás kolozsvári szobra közt kereste és lelte föl minduntalan az erdélyi magyar igazságot. Dehogy is nem tudta azt érvényesíteni! Tudta fennhangon kimondani, sőt, írásba is adta mindmáig, tucatnyi verses, prózás, esszés könyvében. Figyeltem őket, idősebbeket, segéltük egymást kéziratokkal is, ha kellett. Most itt állunk, szemtől szemben ezzel a világgal is, akkorival is, önmagunkkal is szembenézve.
Kérem a teremtőt, segítse Elekes Ferenc költőt, írót, ahogy csak győzi. Mert hiszen az Úr sem azért teremt jó embereket, hogy levegye róluk a gondját, hanem mert éltetni akarja azokat népük s a világ örömére.
Czegő Zoltán
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Én Udvarhelyhez tartozom
Itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm Székelyudvarhelyen – kezdte a beszélgetést Tömöry Péter –, s még akkor is, ha Kolozsváron anyakönyveztek. A sokoldalú alkotóval életútjáról, megvalósult álmairól és elképzeléseiről beszélgettünk. A több műfajban és több művészeti szakterületen is jelentőset alkotó művésszel udvarhelyi tartózkodásai alkalmával beszélgettünk. Nem Udvarhelyen született, de itt töltötte életének első meghatározó tíz esztendejét. A kincses városban látta meg a magyar világot 1943. július 11-én. Tíz éves koráig Székelyudvarhelyen élt szüleivel és testvéreivel együtt. A család később Kolozsvárra költözött. Székelyföldre a diplomaszerzés után került vissza (1966), Sepsiszentgyörgyre, ám az ottani tartózkodás nem tartott túl sokáig, hiszen a marosvásárhelyi rendezői tanulmányok után útja Bukarestbe vezetett (1974), ahonnan Magyarországra (1978), majd több ottani állomás után Németországba vezetett az útja (1989). Jelenleg Bonn, Veszprém és Székelyudvarhely – felváltva – egyaránt otthonának számít. Német nyelvterületen Peter Wallner néven publikál. Száznál több színpadi művet, több rövid- és dokumentumfilmet, tévéjátékot rendezett, románból magyarra, németből románra, franciáról magyarra, magyarról románra fordít verseket, színműveket és esszéket. Nagyon korán felfedezte a ma már világhírű Matei Vişniec, Párizsban élő román drámaíró különleges tehetségét, több művét fordította és rendezte magyar színházakban. Az ő bátorságának és hozzáállásának köszönhető – magyar és német nyelvterületen egyaránt – Szolzsenyicin egyetlen színpadi munkájának viszonylag korai bemutatása…Tömöry Péter íróval, költővel, rendezővel, a különleges sorsú, több műfajban is jelentőset alkotó szerzővel először a Míves Emberek Sokadalmán találkoztunk Székelyudvarhelyen, majd a G. Café teraszán beszélgettünk, a Szentimre utcában. Ez az interjú néhány fontosabb mozzanatot idéz a lassan ötvenéves pálya állomásairól.
– Talán kezdjük a gyökereknél. Honnan származik az apai ág, honnan az anyai, és hogyan kerül a család Székelyudvarhelyre?
– Én székelyudvarhelyinek tartom magam, bár nem itt születtem, hiszen annak idején engem felvittek „születni” Kolozsvárra. Édesanyám torjai, édesapám debreceni származású. Édesapám a második bécsi döntés után pályázott tanári állásra a székelyudvarhelyi református kollégiumban, ahol akkor tanítóképző is működött.
Édesanyám már korábban itt tanított, ő még a régi román világban végzett matematika-fizika szakot. Az anyai nagyapám korán meghalt, így a torjai birtokot el kellett adni. A család felköltözött Kolozsvárra, ahol a nagyanyám bátyja lakott, aki a híres Dermata-gyár vezetőtanácsának elnöke volt. Olyan ember, aki Svájcban tanulmányozta a munkások szociális körülményeit, azt, hogy ott mit tesznek a dolgozók szociális integrálásáért, aki szolgálati lakásokat építtetett az alkalmazottaknak, aki kulturális, szociális és egészségügyi programokat szervezett a munkásoknak, bár soha nem vallotta kommunistának, talán még szociáldemokratának sem magát. Jogvégzett ember volt, s igen népszerű az akkori Kolozsváron. Soha nem volt politikailag elkötelezett, de 1945 után mégis retorzió érte, még Nagy István, az író is támadta, de nem sokáig, mert az államosított Dermata munkásai azzal fenyegetőztek, hogy amennyiben az igazgatójukkal udvart sepertetnek, akkor ők nem veszik fel a munkát a szocialista építés érdekében. Egyébként a múlt század harmincas éveiben emelt szolgálati lakások ma is megvannak, bár azóta a Dermata sok változáson esett át, s mára teljesen elsorvadt… Szóval, édesanyám a nagybátyja segítségével végezte el az egyetemet, s aztán visszatért a Székelyföldre… Édesapám egy kézműves család sarja, az apja, nagyapja kovács volt Nagylétán – az egy nagyközség Biharban, Debrecen mellett, közel a mai román határhoz –, aki aztán az 1800-as évek végén családjával Debrecenbe költözött. Édesapámat keményen nevelték.
Azt tartották a nagyszüleim, hogy a debreceni református gimnázium túl laza, túl gyenge, igen erősen liberális, így édesapámat katolikusként nevelték, katolikus iskolákba járatták, ami aztán őt egyáltalán nem akadályozta a későbbiekben, hogy beiratkozzék a református teológiára, de emellett elvégezte a bölcsészkart is, és pszichológiából doktorált. Mindemellett országos hírű sportoló is volt, atletizált, kiválóan vívott és futballozott… Kilencvenhét évet élt, de még ennél is több életerő volt benne, hiszen kilencven fölött járt, amikor súlyos autóbalesetet szenvedett, és tulajdonképpen az akkor szerzett sérülései, a részleges bénulása okozta korai halálát… Segédlelkészként szolgált apám két helyen is Debrecen környékén, de amikor a visszatért területeken állásokat hirdettek, ő azonnal a tanítást választotta. Neki családi kötődése nem volt ugyan a Székelyföldhöz, csak elhivatottságot érzett, kötelességnek érezte az itteni szolgálatot. Udvarhelyen akkor egy igen sokrétűen rétegződött kistársadalmat talált, s abban egy nagyon művelt református és katolikus tanári társaságot.
Ott ismerkedtek meg és házasodtak össze heves udvarlás után. Édesanyám egy idő után engedett az ostromnak, hiszen vége-hossza nem volt az éjjelizenének, ami zavarhatta az iskola rendjét, hiszen ő bent lakott a református kollégium egyik szolgálati lakásában. Én 1943. július 11-én születtem, tulajdonképpen nászéjszaka-gyerek vagyok, a Hargitán fogantam a Csoma Pista bácsi házában, a házasságkötés dátuma alapján könnyű kiszámolni azt a napot. Az öcsém egy évvel később. Egy csodálatos helyen, valóságos tündérvilágban éltem tízéves koromig. Ha valaki megkérdi, mindig azt mondom, hogy az életem első tíz éve, a székelyudvarhelyi gyermekkor határozta meg egész későbbi életemet, itt eszméltem, itt tanultam meg azt a szép magyar beszédet, amelyre máig büszke vagyok. Egyébként tízéves koromig meg voltam győződre tízéves arról, hogy mi ugyan Romániában élünk, ahol bizonyára vannak románok is, de azért mindenki tud magyarul! Hatalmas kisvilág volt a miénk, barátaimmal, a tanítók, a tanárok gyerekeivel csatangoltuk be a katolikus temető, a Pap-kert, a Varga-patak, a Csere utca közti területet, de ki nem hagyhatom a kalandok felidézésekor a cigánygyerekeket, a Csapai-fiúkat sem, akikhez ugyancsak szoros kapcsolat fűzött. Ez egy szilajon megélt gyermekkor volt. Nekem itt van a nyelvi és szellemi bölcsőm, ez az első „akadémiám” is ugyanakkor, hiszen minden lényeges az ember első tíz életévében vésődik be a lelkébe. Én azóta is református székely embernek tartom magam, akinek az a dolga, hogy szolgáljon, s minél többet tegyen népe javára. Én ma is így élek.
– Az 1940-es évek második fele azonban már nem ilyen volt. Talán a legszűkebb családi körben fennmaradt a hagyományos polgári-értelmiségi értékrend, kifelé viszont más arcot kellett mutatni. Mi történt a családotokkal ebben az időben?
– Édesanyámat semmi bántódás nem érte, ő a régi román impérium alatt szerzett diplomájával megmaradhatott az állásában. Édesapámnak sokkal bonyolultabb volt a helyzete, hiszen ő a magyar időben levente-oktató volt, majd tartalékos tisztként bevonult a hadseregbe, szovjet fogságba került, ahonnan csak négy év múltán szabadult. Egyébként nekem voltak róla halvány emlékeim, de öcsém számon kérte anyánktól, amikor visszajött, hogy ki az az idegen bácsi az ágyában? Ráadásul magyar állampolgárként került vissza, hiszen addigra lezajlottak az automatikus honosítások, úgyhogy egy jogi hercehurca következett, megtörtént a családegyesítés, de őt, mint reakciós-klerikális elemet, nem engedték tanítani. Könyvelőként helyezkedett el a helyi Alimentaránál, de egy idő után letartóztatták, s ki is rúgták. Voltak emberek, akik túllihegték a rendelkezéseket, nagyon meg akartak felelni a pártnak, s a Magyarországról itt maradt betelepedőket, mint amilyen apám is volt, még inkább igyekeztek ellehetetleníteni. Kőhalomba került, ahol egy tanítványa révén sikerült elhelyezkednie.
De ez sem tartott sokáig, folyton jelentgettek, hiszen az ateista nevelés dacára is mi minden vasárnap ott ülünk a református templomban, és a szüleink javíthatatlanoknak látszottak, akik fertőzik az ifjúságot a keresztyéni magatartásukkal. Volt egy jóindulatú pártaktivista, a családunk barátja, aki figyelmeztetett minket, hogy mi készül ellenünk, és tulajdonképpen az ő segítségével tudtak a szüleink aztán elköltözni és letelepedni Kolozsváron.
– Ott már hagyták a szüleidet a tanügyben dolgozni?
– Édesanyámat igen. Édesapámat soha. Ő mindig valamilyen szövetkezetnél talált magának elég alantas és rosszul fizető hivatalnoki állást, de ez különösebben nem bosszantotta, hiszen továbbra is sportolt, s ez által igen sok helyre bejutott, a pártos emberek közül is sokan tisztelték és becsülték.
– A Dermata akkor állami kézben volt, gondolom, a nagybácsi is hátrányos helyzetbe került?
– Így van, már nem volt olyan beosztásban, hogy lényeges segítséget kapjunk tőle, de a szüleim azért feltalálták magukat ebben a környezetben is. Mindenekelőtt azt észlelték, hogy az öcsémmel mi nem beszéljük az állam hivatalos nyelvét, úgyhogy gyorsan román iskolába írattak.
Én az ottani volt református gimnáziummal szemben levő román általánosban végeztem az ötödik és a hatodik osztályt. Ennyi elég is volt, mert került egy kiváló tanárnő, doamna Benga – a keresztnevére már nem emlékszem –, aki valamiért megszeretett, és elkezdett engem külön tanítani. Hosszú Eminescu és Coşbuc verseket hagyott fel, s én azokat kiválóan megtanultam, sőt jó szavaló lettem hamarosan. Annyira megfogant bennem a tudás magva, hogy még az egyetemen is abból éltem, azokra a nyelvtani elemzésekre emlékeztem, amelyeket Benga asszonnyal tanultunk. Ez a tanárnő egyébként aromán származású volt, akit a Dunától déli vidékről telepítettek be Moldvába, Besszarábiába, aztán onnan jött át Kolozsvárra, s korábban egyetemi előadótanárként dolgozott, de úgy látszik, hogy rossz volt a „vérvonala”, akárcsak nekünk, vélhetően a sorsközösség kötött minket össze, de az biztos, hogy neki sokat köszönhetek. Hetediktől immár visszamentem a magyar iskolába, ott érettségiztem az Ady-Şincai Líceumban. Magyar-román szakra felvételiztem. Akkor találták ki, hogy jó lenne a nemzetiségieknek, ha az ország nyelvét és anyanyelvet egyaránt jól ismerő tanáraik és kutatóik lennének. Meg is hirdettek abban az évben, amikor érettségiztem negyven magyar-román helyet a Babeş-Bolyai Egyetemen. Az volt az elképzelés, hogy mind a két szak főszak lesz, de szép lassan a magyar elsorvadt, úgyhogy én román szakos tanárként végeztem.
– Az egyetemen kerültél kapcsolatba a szépirodalommal vagy később, már a diplomaszerzést követően?
– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék tagjai – más egyetemi szakokon ugyan – mind kollégáim voltak: Farkas Árpád, Magyari Lajos, Áros Károly, Király László, Csíki László.
Ekkortájt, az 1963 és 1965 közötti időszakról beszélek – már túl voltunk az első publikációkon és éppenséggel a világ megváltásával foglalkoztunk, mint ifjú titánok.
– A legenda szerint a Forrás második nemzedéke, mint eléggé markáns és viszonylag összetartó irodalmi csoportosulás a Madarasi Hargitán jött létre? Állítólag egy közös kiránduláson fogalmazódott meg a gondolat. Legalábbis ezt vallja , aki ugyancsak tagja ennek a csoportnak.
– Igen, Czegő is „tag” volt, s a mai napig benne van ebben a társaságban. Volt ugyan egy kirándulás a Hargitára, de én oda végül nem jutottam el. Azt tartom, hogy a Forrás második nemzedékét tulajdonképpen Raffai elvtárs alapította. A keresztnevére ma már nem emlékszem. Ez az ember akkortájt az Új Idők című Brassóban megjelenő politikai hetilapnak volt a főszerkesztője. Arról volt szó 1964-ben, 1965-ben, hogy az Új Időkből napilap lesz, és ő jó tollú munkatársakat szeretett volna a lapja köré csoportosítani. Arra kért, hogy amikor végzünk, válasszuk majd tanárként Brassó tartományt, mert akkor ő onnan könnyebben be tud minket vinni a szerkesztőségbe. Ez a régió akkor nem volt része a Maros Magyar Autonóm Tartománynak, hatalmas, két-három mai megyényi terület volt, odatartozott Kézdi- és Sepsiszék jelentős magyar többségű lakossággal, de a szórvány is, maga Brassó, a Barcaság, a Királyföld, el egészen Segesvárig. Egy itteni terjesztésű magyar napilapnak valóban megvolt a létjogosultsága, ám 1968-ban bekövetkezett a megyésítés, s ez a közigazgatási forma megszűnt, úgyhogy akkor már Sepsiszentgyörgy lett a cél, a nehezen összehozott Kovászna megye székhelye. Dali Sándort vezényelték át az Ifjúmunkástól, hogy szerkesszen ott megyei lapot. A Megyei Tükör is kezdetben hetilap volt. A mi kis társaságunk testületileg oda került. Én a sepsiszentgyörgyi könnyűipari szaklíceum román szakos tanáraként működtem egy ideig. Zsehránszky Pista Illyefalvára, Farkas Árpi Kovásznára, Magyari Lajos Segesvárra, Czegő, aki öt évvel idősebb volt, s kicsit megkésve végezte az egyetemet, ő Málnás-fürdőre került, Csíki Laci is ott volt valahol.
Egyedül Király szakadt el tőlünk, akit felvettek az Utunk szerkesztőségébe gyakornoknak. Úgyhogy Szentgyörgy környezetében voltunk, és kezdetben tanárként írtunk újságot, másodállásban. Ez volt a hőskor. Meg is kérdezte Király Károly, a megyei párttitkár Dalitól, hogy mit kezd ennyi költővel? Figyelmeztette a főszerkesztőt, hogy nem elég az, hogy mindannyian költők, de kivétel nélkül ott vannak az állambiztonságiak látóterében, mindeniknek dossziéja van a szekuritáténál! A fáma szerint erre Dali azt mondta, hogy pontosan ezért, illetve amiatt, „mert újságírásunknak szüksége van a költészetre, és költészetünknek is az újságírásra”. Úgy éltünk és működtünk Sepsiszentgyörgyön, mint a vadkutyák, tele voltunk ifjúi lendülettel és tenni akarással. Amíg hetilap voltunk, addig hatalmas irodalmi mellékletekkel jelentünk meg. Úgy éreztük, hogy mi vagyunk a székelység ébresztői. Emlékszem, hogy volt a Petőfi évforduló, az 1848-49-es forradalomra való emlékezés lehetősége, s bizony elég éles hangon engedtek akkor megszólalni. Szép sorjában megjelentek a köteteink… Én verset publikáltam először. Engem elsősorban költőnek tartanak. Először az Ifjúmunkásban jelentem meg, majd az Egyetemi Lapokban, Debrecenben, az Utunkban 1963-ban, aztán folyamatosan publikáltam, még az Előre, a Falvak Dolgozó Népe is kérte a tőlem a kéziratokat. Az akkori régi vágású szerkesztők valósággal kihegedülték az emberből a szövegeket. Sepsiszentgyörgyön azonban kezdett engem a színház megfertőzni. Ez egy új szerelem volt. Szívesen írtam verset, de a líra iránt mindig volt bennem egyfajta szemérem, mert az volt az érzésem, hogy a versek által levetkőzöm. A Banditák nyomában című riportregényem (1969) folytatásokban jelent meg a Megyei Tükörben. A „székely betyárok” legendáriuma igen élénken jelen volt akkortájt a háromszéki köztudatban. Dézsi-Jeges-Pusztai jóvoltából én annyira népszerű lettem – nyilvánvaló, hogy nem lehetett azt megírni, hogy ők tulajdonképpen a rendszer ellenségei voltak, talán az utolsó betyárok –, a történeteket adagolni kellett. Kéthetente, összesen huszonhat epizódban jelent meg, s így kitartott egy éven át.
Népszerűségem vetekedett a Elekes Gyurka bácsiéval, aki a harmincas években legalább háromezer oldalon publikálta a Szívek harcát. Benne voltam az irodalomban, az irodalmi köztudatban, csak éppen képtelen arra, hogy adminisztráljam magam és az életművem. Nem szerettem kiadókhoz járni, szerkesztőségekben kilincselni. Aztán csak felkérésre adtam irodalmi munkát közre, pedig folyamatosan írtam, és most is napi rendszerességgel írok; évtizedek óta naplót is vezetek. Én a mai napig büszke vagyok arra, hogy a Tamási Áron Színház már akkor bemutatta a színművemet, s nekem, aki tudatosan készültem a költői pályára olyan Forrás-kötetem van, hogy abban dráma és próza, novellafüzér található, és én abban az időben komoly visszhangot kiváltó esszéket is írtam… Időközben Marosvásárhelyen beiratkoztam a rendező szakra, mert akkor volt erre lehetőség és – mivel elfogadták a bölcsészkari vizsgáim egy részét – két év alatt színházi rendezői szakképesítést is szereztem. És ráadásul: nem színházhoz, hanem a televízióhoz kerültem.
– Az egy teljesen más világ. Le kellett költöznöd Bukarestbe?
– Bukarestben éltem pár éven keresztül. A Román Televízó magyar szerkesztősége, Bodor Pál vezetésével akkortájt egy fontos szellemi műhely volt. A központi vezetés egy kicsit elengedte a gyeplőt, pénzt, lehetőséget is biztosítottak. Ráadásul Bukarestben én bekerültem az ottan világszínvonalú színjátszás körforgásába is. Dan Micu barátom, aki korábban Marosvásárhelyen dolgozott, bevitt a Nottara Színházhoz, ahol a legnevesebb színművészek és rendezők dolgoztak.
Néhány szép évet töltöttem el ott, de 1978 tájékán érezni kezdtem a levegőtlenséget, úgy tűnt, hogy itt nagy baj lesz, mert a kormányzat erősen szorongatja a művészeteket. Az akkori feleségem kettős állampolgár volt, úgyhogy kihasználva a lehetőséget, magyar konzuli útlevelet kértem és kitelepedtem Magyarországra. Nagyon nehezen sikerült, s érdekes módon nem azért, mert a hatóságok betartottak, hanem amiatt, hogy szerették volna, ha a Bulandra Színházban is rendezek. Engem a művészi világ kedvelt Bukarestben és többen is akadályoztak a távozásban, szerették a munkámat, a rendezői stílusomat és a módszereimet, de a szorongás, a menekülési kényszer jóval erősebb volt bennem.
– Melyik tevékenység, a színházi munka vagy az irodalom művelése vált dominánssá ebben az életszakaszban?
– Nagyon hosszas lenne ezt most részletezni. Mostanság visszatértem a prózához, a regényíráshoz és az önéletíráshoz is. Naplót mindig vezettem. Sorra kerül ennek az életszakasznak a feldolgozása is. Egyértelműen a színház világa vonzott Magyarországon is. A debreceni színház volt az első állomás. Bényi József vett a szárnyai alá. Debrecen nekem második szülővárosom, hiszen gyermek- és diákkoromban még éltek a nagyszüleim, akiket Kolozsvárról rendszeresen látogathattam. Emlékszem, apámat temetésekre se engedték kiutazni. Tulajdonképpen én oda „repatriáltam”. Az ottani egyetemi lapban már diákkoromban is többször publikáltam, úgyhogy szerzőként sem voltam ismeretlen. Nagy fájdalmam volt, hogy nem rendezőként, hanem dramaturgként foglalkoztattak. Eszembe jutott, hogy a Temesváron tartott nemzetiségi színházi fesztiválon a saját darabomat rendeztem nem sokkal azelőtt, s az ott hatalmas siker volt, mindenféle díjat megnyert, úgyhogy azt én magyar színpadra is alkalmaztam. A következő színházi állomás Kecskemét volt. Ott egy évig rendező voltam, aztán a következő szezontól főrendező lehettem. Addig éreztem ott jól magam, amíg Jancsó Miklós oda nem került Budapestről, akivel egyáltalán nem tudtam szót érteni, ő teljesen rákényszerítette a társulatra a maga ma is vitatható és megkérdőjelezhető koncepcióját. Én Csíki László-, Páskándi-, Tolnai Ottó-darabokat mutattam be. Talán az is baj volt, hogy „tiszta forrásból” érkező, más levegőjű műveket és szerzőket vittem színre? Az is gond volt, hogy én „magyarosítani” akartam Pannóniában! A gulyáskommunizmus fénykorában megrótták azt, aki a magyarság sorskérdéseivel, aki a nemzeti tematikával foglalkozott.
Veszprémbe azzal a feltétellel mentem át, ha lakást kapok. Rendes méretű szolgálati lakást adtak, úgyhogy végre méltó módon elhelyezhettem a könyvtáramat és azt a népi bútort is, ami édesanyám számára készült Székelyudvarhelyen 1933-ban. Veszprémből két év múlva aztán eltávolítottak, pedig azelőtt igazgatónak szerettek volna kinevezni. Nem politikai oka volt a távozásomnak, hanem szemléletbeli, bár volt akkortájt bajuk velem a belügyeseknek ott is, minden megtörtént, ami ezt motiválta, s hívogattak a szervek, és házkutatásban is volt részem. Zalaegerszegre kerültem, s onnan aztán át Ausztriába. Ez az időszak eléggé közel volt már a rendszerváltoztatáshoz, 1988-at írtunk. Arra gondoltam, hogy ott közel a határ, s ha minden kötél szakad, akkor átmegyek Ausztriába, s onnan át Nyugat-Németországba. Át is jutottam.
– Miért éppen német nyelvterületre?
– Elsősorban azért, mert arra gondoltam, hogy amennyiben nem boldogulok a magyarok közt, akkor a németek kultúrája sokkal tágasabb és szabadabb. Nekem jól ment a német. Gyermekkorunkban, mint „deklasszált elemek”, mint „úri gyerekek” a testvéreimmel mindannyian külön francia- és németórákra jártunk. Csakazértis. Én Sepsiszentgyörgyről minden télen feljártam Brassó Pojánára, ahol profi síoktatóként működtem, hiszen megvolt hozzá a felkészültségem.
Ott rendbetettem a német nyelvtudásomat, rengeteg német turistával találkozhattam, meg ott voltak még a szászok is. Apám egyébként, aki rengeteg sportágban kiváló volt, hozzájárult ahhoz, hogy mi is gyakoroljunk ezt-azt, amihez kedvünk és tehetségünk volt. Sízésben igen komoly eredményeim voltak, de a húgom még jelentősebb karriert futott be, őt nemcsak országos szinten, hanem a nemzetközi mezőnyben is jegyezték, román bajnok volt többször, s hosszú ideig benne volt világszinten a legjobb százban. El kell mondanom, hogy 1988-ban a családunk nagy része, az apám, az öcsém, a húgom már Németországban élt. Jót tett, hogy németet is tanultunk, illetve az is, hogy debreceni, kálvinista gyökereink mellett megvolt a német „vérvonal” is, hiszen bizonyítani tudtuk, hogy az egyik nagyapa németes hangzású nevét magyarosította, s éppen ebből a szándékból maradt ránk az anyai ágról való nevünk, amelyet a mai napi visel a család. Ennek köszönhető, hogy mi kvázi szabadon masírozhattunk át a határon, akárcsak a drága pénzen megvásárolt szászok és svábok. Hosszú készülődés után, még Zalaegerszegen világpremierként színpadra állíthattam Alexander Szolzsenyicin egyetlen egészestés színpadi művét, A kopasz és a lágerkurva, avagy A munka köztársasága című darabját, amely igen szép sikerrel futott. Erről az előadásról tudott egy nyugat-berlini színház igazgatója. Az történt, hogy átvette a darabot és megkért, hogy rendezzem. Úgyhogy, amikor kint maradtam Ausztriában, mint politikai menekült, kéthetes procedúra után szabadan járhattam-kelhettem, és hamarosan mint német állampolgár, ingáztam Zalegerszeg és Berlin között. Kétségtelen, hogy egy izgalmas és szép időszaka volt ez is az életemnek. Utána egy év szabadúszás következett, egészen addig, míg Bonnban találtam egy kis stúdiószínházat, amelynek a vezetését elvállaltam. Az Euro Theater Central Bonn vezető-rendezője vagyok.
Tíz éve úgy élek, hogy időm egy részét Németországban töltöm, inkább a téli hónapokat, a többit pedig megosztva Veszprém és Erdély között. Visszaköltöztem Veszprémbe, vettem ott egy házat, úgyhogy azt a helyet tekintem most igazi otthonomnak. Időnként vállalok Magyarországon is egy-két rendezést, de manapság inkább az írásnak élek.
– Székelyudvarhelyen is dolgoztál 1990 után. Vannak még terveid, amelyeket itt szeretnél megvalósítani?
– Két darabomat mutatta be a Tomcsa Sándor Színház, én rendeztem a Máréfalvi Mirákulomot, és egy egy alkalommal egy várjátékot. Hogyha hívnak, szívesen jövök. Egyébként olyan ötletem is támadhat, amit itt tudok megvalósítani. Rendezőként nem vagyok túl termékeny. Betöltöttem a 70. életévemet – szerencsére nem érzem ennek a következményeit, de ez már egy tisztes kor –, s be kell vallanom, hogy rendezőként sosem voltam nagyon termékeny, egy évben nem voltam képes soha három darabnál többet színpadra vinni, s ezután sem szeretnék. A mennyiség nálam a minőség rovására megy.
– Mostanában erősebb az írói véna?
– Igen. Egyértelműen erősebb. Több megkezdett kéziratom van. Többnyire próza, de vers is akad. Egyébként volt olyan időszakom, hogy elfelejtettem adminisztrálni bizonyos kéziratokat. Most az is előkerült, amire csak halványan emlékeztem. Egy 1973-ban megkezdett nagyregényt folytatok. Ebből negyven oldal hiányzik.
– Biztos, hogy ennyi?
– Igen! A zárófejezet már megvan. Minden nap írok. Két-három sort. Olykor csak szavakat. Ezt a regényre mondom, a napló, az rendesen halad, ahogy telik az élet. Öt megjelent kötetem van, több műfajban, de külön verseskönyvem még nincs, holott én folyton költőnek készültem és ma is elsősorban annak tartom magam. De van tizenhárom színpadi művem, ennyit előadtak, és ötlet szintjén is van még pár.
– Melyik műfajt érzi a legközelebbinek?
– Én magam vagyok a legkedvesebb, a leginkább ismerős és izgalmas figura.
– Hol érzed magad igazán otthon?
– Útközben. Ezt annak idején Gálfalvi Gyurkának is kifejtettem [„… véleményem szerint az otthon fogalma – csakúgy, mint a szülőföldé – nem kötődhet egyetlen helységhez. Ezért szívesen fogalmazok így: idevalósi vagyok. Ezt akarom minden munkámmal bizonyítani.” In: Gálfalvi György: Marad a láz? – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977.Tömöry Péter, 94. old.] Irodalmi munkásságomra és emberi hitvallásomra a mai napig érvényes ez az evidencia.
A beszélgetést lejegyezte Simó Márton
Székelyhon.ro

Dali Sándor emlékére
Sok mindent tudnék papírra vetni az emberről, ki több mint huszonhét esztendőn át nevelt, tanított, taníttatott, pallérozta elmémet és utat mutatott az életben. Fénysebességgel telt el az elmúlt öt esztendő, talán hiánya gyorsította fel az idő múlását, de lehetséges, hogy csak gyorsul a világ – viszont jómagam, családom és mindazon emberek, kiknek életében némi szerepet kapott, vállalt Ő, még őrizzük a kőtömbből faragott ember, Dali Sándor emlékét.
2010. november 21-én távozott el közülünk, s a mélységes űr, fájdalom mellett mást is hagyott maga után: mindazt a jót és becsületességet, amit képviselt.
Oldalakon keresztül számolhatnék be életútjáról, személyiségéről, tetteiről, ám ehelyett inkább egy rövid történetet osztanék meg, egy fiatal, lázadó tini és nagytatája kapcsolatáról. Történt mindez a kilencvenes évek derekán, mikor jómagam még csupán tizenharmadik életévemet koptattam, lázadoztam, nem volt ínyemre a társadalom mindennemű elvárása, így tettekkel is alá szerettem volna támasztani „törvényen kívüli” létemet. A megkezdődött nyári szünet első hétvégéjén egy tágabb baráti társasággal mulattuk az időt. Fittyet hányva a szabályokra egymással versenyeztünk: ki tud nagyobb butaságot művelni. Kis idő múltán a „lónál” találtuk magunkat, átmentünk a felső gangon, az ottani parkolóban pihenő autók közé. Folytattuk a mulatságot, majd kipattant fejemből az est nyerő ötlete: felmászom egy autó tetejére, és eljárom kedvenc táncom. Csodás pillanat volt, akkor így éreztem, nem törődve az okozott károkkal. Két nap után ebédelni mentem nagyszüleimhez, kik éppen az ominózus parkoló szomszédságában laktak. Felérve köszöntem, aztán meghallottam nagyapám nyugodt, de határozott hangját. Éreztem, hogy valami baj van. Kint ücsörgött az erkélyen, és kérte szépen, hogy csatlakozzak. Megtettem, hisz sokszor tanácskoztunk, beszélgettünk kint a padon. Mikor leültem mellé, az első kérdése az volt, ismerem-e azt a zöld autót a parkolóból – s rámutatott a hétvégi táncparkettemre. Persze, egyből tagadtam, mire Ő elmondta a sánta kutyás közmondást. Tudtam, bukta van! Vártam egy nagyon csúnya letolást vagy nyaklevest, hisz a produkcióm után a haverok elmondták, hogy őket megnyúznák, ha otthon rájönnének erre. Az „öreg” Dali azonban még a hangját sem emelte fel, teljes nyugalommal elmagyarázta, beláttatta velem a hibát, aztán rátért az orvoslás részleteire. Elküldött egy csokor virágért meg egy üveg borért, amit a szintén nyugdíjas autótulajdonosoknak kellett elvinnem. Természetesen egyedül. Bocsánatot kértem tőlük, addigi életem során még sosem szégyelltem magam annyira. Ők, természetesen, megbocsátottak. Azt gondoltam, hű ezt könnyen megúsztam, ám ekkor nagytatám is belépett az ajtón, s közölte a szomszédokkal, hogy a fiatalember vállalja a javítás költségeit. Erre nem számítottam, kilépve az ajtón kérdőre is voltam Bajusz Tatát – így szólítottam kiskoromban –, hogy ezt mégis miként gondolta. Ugyanazon a nyugodt, határozott hangon felvilágosított: dolgozni fogsz a nyáron, a megkeresett pénzből megtéríted a károkat. Gondolom, nem kell ecsetelnem, milyen rosszul esett a dolog, de nem volt más választásom. Két hét munka után ébredtem rá, hányszor hallottam nagyapámtól korábban, hogy tetteink nem maradnak büntetlenül, de legalább megtanított tiszteletben tartani mások értékeit, és ezzel egy időben saját értékrendem alapköveit is lerakni.
Számos hasonló történetet mesélhetnék, sőt, biztos vagyok benne, többen is számos anekdotát tudnának mesélni szeretett Dali Sándorunkról. Sajnos, ezeket már csak nélküle tudjuk elmesélni, nincs már köztünk, hogy hozzábiggyesszen még egy tanulságot, még egy tanácsot, még egy bölcsességet. Nem volt városunk szülötte, viszont örökbe fogadták egymást Sepsiszentgyörggyel, megtettek mindent, amit lehetett, hogy szebbek legyenek napjaink, írott magyar sajtót teremtettek, színvonalas színházat szolgáltattak a város lakóinak, és tanították a tisztelettudó viselkedést. A városért végzett munkája elismeréseként Pro Urbe-díjjal jutalmazták. Ezt is, mint minden más elismerést, szerényen fogadta, mondván, hogy Sepsiszentgyörgy többet nyújtott neki, mint egy díj, hisz otthonra talált itt. Szováta volt a szülőhelye, majd Kolozsvár, Marosvásárhely és Bukarest érintésével került Háromszékre, ám sosem feledkezett meg településéről, mely felnevelte, utat mutatott neki. Minden egyes szovátai sorsát magán viselte, az ott élőkét, és azokét is, kik Háromszék csodás tájaira tévedtek. Munkatársait védelmezte az elnyomás idején, ott segített, ahol tudott, és olykor ott is, ahol nem volt rá esély, mindig fontosabbak voltak számára a családtagjai, barátai, ismerősei, mint saját érdekei.
Ő nemcsak az én nagytatám volt, hanem mindenki Dali Sándorja! Egy magasztos, ám mára már sajnos kihalt nyelven emlékezek róla: Memoria eius fiat in aeternum benedicta! Emléke legyen örökkön áldott!
Dali Csongor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Megkésett méltatás
Nem érzem eléggé feljogosítottnak magam, hogy Gazda Józsefről írjak 80. születésnapja kapcsán. Elmúlt, április elején volt, s bizony hiába vártam, hogy legalább az évfordulós rovatban valamelyik napilapunkban bár az egy-két mondatos köszöntések között az ő neve is felbukkanjon. Még szerencse, hogy a Csoma-ünnepség egyik szónoka ezt is megemlítette, de azon túl semmi.
Sok évvel ezelőtt tanárként ismertem meg, híres magyartanárként. Igaz, akkor Kovásznán nem is lehetett más, csak elismert pedagógus, olyan szellemi műhely tagjaként, ahol az alaphangot vele együtt adta meg Fábián Ernő, Tompa Csaba, valamivel később Farkas Árpád, Zágoni Attila és mindazok, akik akkortájt a még nagyon fiatal orbaiszéki tanintézetnek kivívták az országos elismerést. A korábban Nagyenyeden is bemutatkozott magyartanár hazajött Háromszékre, de már ismerték a nevét, akik az akkori magyar közéleti és irodalmi, művészeti lapokat forgatták.
Jelen volt a Megyei Tükör indulásánál, Dali Sándor főszerkesztő segítségül hívta nagyon fiatal csapata erősítésére, s már az első lapszámban jelentkezett egy Kovásznáról szóló hangulatos írással. Neve szorosan egybefonódott az egyre izmosodó háromszéki szellemi, művelődési élettel, s ma csak csodálattal idézhetjük mindazokat a területeket, ahol ő nem csupán megfordult, de maradandót is hagyott. Időnkénti közszereplése során felsorakoztatott elfoglaltságainak láttán az ember önkéntelenül is megemeli előtte kalapját: tanár, utazó, művészettörténész, műkritikus, politikai elemző, szépíró, színházkritikus, színházi rendező, tudományos kutató, nagy kihatású rendezvények szervezője, szociológus, szociográfus, könyvszerkesztő, újságíró, művészetpártoló…
Ki tudja, mit nem mondtam még el? Megjelent köteteinek felsorolása nem e rövid méltató cikkbe illik, de az biztos, ezek nélkül jóval szegényebbek lennénk. Azt viszont megemlítem, hogy ő volt az első, aki Tamási Áron színműveit diákjaival rendre színre vitte, időnként merész irodalmi összeállításokkal lepte meg híveit és munkáját gyanakvással figyelő ellenlábasait, elemzéseivel nagyban hozzájárult a színházi és képzőművészeti élet megújhodásához. Úgy hiszem, az ő pályája még most is felfelé ível, s ehhez kívánunk neki további erőt!
Péter Sándor
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Könyvek „bedeszkázott” korszakai (Beszélgetés Kiss Jenő nyugalmazott könyvtárigazgatóval – nem csak könyvekről)
Több mint három évtizeden át vezette a Sepsiszentgyörgyi megyei könyvtárat, egyensúlyozgatott a kényes ideológiai körülmények között, s közben mentette a halálra ítélt könyveket. Kiss Jenővel az értelmiségi példa érvényességéről is beszélgettünk.
– Csak a zebrán volt hajlandó átmenni. Régi vágású értelmiségi attitűd, amely minden gesztusával példát kíván mutatni?
– Valahol a háttérben ott lehet egy nagyon régi, talán a hetvenes évekből származó emlék, amikor Rácz Gáborral a leánylíceumból ballagtunk a központ felé. Akkoriban negyedóránként ment arra egy autó, de ő csak a kijelölt helyen volt hajlandó átkelni az úttesten. Akkor mondta, hogy nekünk, tanároknak minden pillanatban oda kell figyelnünk a cselekedeteinkre. Megragadt bennem. – Értették a könyvtár alkalmazottai, hogy mit is akar az ilyen furcsa dolgokkal az igazgatójuk? – Azt hiszem, igen. Visszagondolva talán kissé diktatórikus is voltam e vonatkozásban – főleg a rendszerváltást közvetlenül követő időszakban, amikor a nagy szabadság közepette is megköveteltem, hogy a könyvtárosok rendszeresen járjanak színházba, múzeumba, kulturális események megnyitójára. Elsősorban saját művelődésük és tájékozódásuk érdekében, de üzenet gyanánt is, miszerint a könyvtáros a város értelmiségének része.
– Akinek jelentős szerepe lehet az olvasási kedv kialakításában és fenntartásában is. Az önök szemszögéből milyen a jó könyvtárlátogató?
– Szente Ferenc, az Országos Széchényi Könyvtár egyik igazgatója szerint az az izgalmas olvasó, aki nem tudja, milyen könyvért jött. Támaszkodik a könyvtárosra, mert igaziból arra akar választ kapni, mi az élete értelme, hol a helye a világban. Aki nem kizárólag a hitben keresi a választ ezekre a kérdésekre, a könyvekhez fordul. A műveltségnek, a kultúrának, a könyvnek ugyanakkor nimbusza van, reményt ad. Nos, ezt a reményt nem szabad megcsalni sohasem. A könyvtárosnak ezért kell műveltnek lennie, a közönséggel napi kapcsolatban lévőnek mindenképpen, messze nem elég a szakma ismerete.
– Az ön megfogalmazásában miben áll a könyvtárosi szakma?
– Az információk gyors szolgáltatásában, amihez ismerni kell a könyvtártant, tudni kell alkalmazni a tizedes összeírásnak most már a számítógépes változatát is. Azaz meg kell tanulnia a könyvek tíz nagy csoportban való osztályozását, majd azok újabb és újabb tízes csoportokra bontását tartalmi és egyéb szempontok szerint. Egy jó szakember ennek alapján hat számból meg tudja mondani, hogy például ez egy 19. századi francia regény. Az 1974-ben felszámolt kétéves könyvtárostechnikumban – Romániában 1990 előtt nem volt egyetemi szintű könyvtárosképzés – ezt tanulták, meg egy kis könyvtár- és irodalomtörténetet. A katalógus alapján elő kell tudnia venni, amit az érdeklődő kér, illetve meg kell találnia az igényelt tételt a katalógusban. Az igazi könyvtáros a tanácstalan olvasónak ajánlani tud témára, emberre szabottan – és igazából a munkahelyen szívja magába a mesterséget. – Abban a korban, amikor minden kultúraközeli tevékenység gyanús volt, milyen mértékben kezelte a hatalom veszélyes helyként a könyvtárat?
– A könyvtár nem látványos terep, ezért kevésbé tudták használni ideológiai célokra. A számonkérésekkor a könyvtáros adatokkal tudta bizonyítani, hogy nőtt a szociálpolitikai témájú könyvek olvasottsága, ergo nagyon jó politikai munkát végeznek. Csakhogy ebbe a kategóriába tartoztak a történelemkönyvek is, s ez jól festő számokban testesült meg. Rá is jöttek erre az elvtársak, a rendezvényeket és könyvkiállításokat kezdték szorgalmazni, ami mindenekelőtt a Ceauşescu-művek népszerűsítését jelentette. De csak a munkaterv volt fontos: ha rákérdeztek, vagy már megtartottuk, vagy épp halasztani kellett. Csak a tervet, esetleg a beszámolót ellenőrizték. Soha nem buktunk el ezzel a trükközéssel. A pártkongresszusokon rendezendő könyvkiállításokat azonban nem tudtuk kibekkelni. Eleinte bajban voltunk, mert komolyan vettük a feladatot, igyekeztünk a szakma szabályai szerint felépíteni a kiállítást. Rá kellett azonban jönnünk, hogy a pártaktivisták semmi egyebet nem akarnak látni, csak Ceauşescu-könyveket. Egy művészi érzékkel megáldott kolléganő egyszer csak elkezdett tornyokat és egyéb alakzatokat építeni a könyvekből, kértünk a kertészetből virágokat, nagy sikerünk volt vele. Innentől kezdve mindig ezek előtt fényképeztették magukat az elvtársak. – Egyéves megszakítással több mint harminc éven át vezette a megyei könyvtárat, eltávolítását „erkölcsi okokkal” magyarázták. Melyik parancsolat ellen vétett?
– Van ennek azért némi háttértörténete. 1977-ben újrafestették a könyvtár oromzatát, s a hajdani megyecímert fehérre mázolták. Vettem a munkásoknak egy üveg vodkát, vittem mintának egy megyecímert, s megkértem őket, annak megfelelően színezzék ki. Néhány nap múlva látom az irodám ablakából, amint a megyei propagandatitkár, Constantin Stanca és a Securitate főnöke, Ioan Hancheş az oromzatot nézegeti. Nem sokkal később hívatott Stanca, előbb emberi, már-már baráti hangon igyekezett meggyőzni, hogy festessem le a címert, aztán hangnemet váltott, miután jeleztem neki: én ezt nem tehetem meg, mert nem tudom megmagyarázni az embereknek. Egyértelműsítettem, hogy nem lesz más választásom, mint azt mondani, hogy az ő utasítására történt. A tűzoltóegység embereivel akarták leszedetni, de előző éjjel nagy fagy volt, a jégpáncéllá változott éjszakai eső miatt nem tudták megközelíteni a címert. Végül a kisipari szövetkezet emberei fedték el egy deszkaalapzatra rögzített bádogra festett megyecímerrel, még nyugtatgattak, hogy ezalatt semmi bántódása nem eshet a régi címernek. 1989. december 22-én este le is szereltük, ez volt az én külön forradalmam. Ez a történet húzódott a mögött, hogy a válásomra való hivatkozással elbocsátottak. – Pályája „gyanús” kis időszakának, a cenzorságnak is saját története van? – 1972-ben Gidófalván tanítottam, amikor hívattak a pártbizottságra, és felajánlották, hogy legyek cenzor a Megyei Tükörnél. Egy óra alatt kellett döntenem, felmentem a főszerkesztőhöz, és megkérdeztem tőle: lehet ezt csinálni úgy, hogy az ember ne köpje szembe magát? Dali Sándor azt mondta, vállaljam el, ha nem bírom, átvesz a szerkesztőség állományába. Amúgy az újságírókban működött az öncenzúra, úgyhogy egyetlen alkalommal sem kerültem kínos helyzetbe. Ettől azonban még igyekeztem szabadulni a cenzorságtól, amint lehet, de nem volt könnyű, mert az elvtársak nem szerették a fluktuációt ebben a műfajban.
– Milyen jövőt álmodott a könyvtárnak a forradalom után?
– Alapvető dolgokat: állománybővítés, személyzeti létszámnövelés. Kilenc emberrel ért bennünket ’89 decembere, ezt a számot sikerült feltornászni öt-hat év alatt 34-re. Ebben az is segített, hogy a kezdeti években intenzíven részt vettem az RMDSZ tevékenységében, egy ideig művelődési alelnök voltam, meg önkormányzati képviselő. Azonnal elkezdtük a kapcsolatépítést az anyaország felé. Pénzt is kaptunk könyvvásárlásra, három év alatt megháromszorozódott a könyvállomány.
– Mekkora hányadot képviseltek ebből a kommunizmus idején „száműzetésbe” kényszerített könyvek? – Az úgynevezett zárt állományt annak idején több forrás is „táplálta”. Egy disszidált uzoni orvos könyvtárát például teljes egészében behozták, a könyvek legtöbbjének semmi „vétke” nem volt, csak annyi, hogy az ő tulajdonából származott. Voltak közöttük persze indexes könyvek is, mint például Herczeg Ferenc tíz kötetben vagy Móricz Zsigmond Erdélye. A kommunizmus utolsó éveiben az országból eltávozó írók könyveit ki kellett vonni forgalomból, még a falusi könyvtárakban lévőket is össze kellett csomagolni és elhelyezni a megyei könyvtárban. MegmAradásukban sokat segített, hogy – a romániai gyakorlatnak megfelelően – ezt az utasítást sem kellett rendesen végrehajtani, nem köteleztek, hogy küldjük papírmalomba, így a változások után nekünk csak annyi feladatunk volt, hogy kicsomagoljuk őket.
– A kilencvenes évek eleje hozta el a könyvtárosszakmában dolgozók egymásra találását is. Nehezen ment? – Először az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület égisze alatt hoztunk létre könyvtári szakosztályt. Elnökként ezt alakítottam át önálló egyesületté, mert az ambícióim ennél jóval messzebb terjedtek. Nagyon fontos volt, hogy lássuk, mi van a szakmában országos szinten, mert korábban egyszerűen nem tudtunk egymásról, néhány kolozsvári kollégát például egy gárdonyi konferencián ismertem meg. Elkezdtünk „vadászni” a hazai magyar könyvtárosokra, szervezni a könyvtárosi olvasótáborokat, negyven-ötven résztvevővel, szakmai képzéssel, írókkal való ismerkedéssel. Infrastruktúra hiányában hatalmas munka volt. Még az EMKE előtt létrehoztuk a Mikes Egyesületet olyan rendezvények szervezésére, amelyeket állami intézmény nem vállalhatott fel. Az eddigi legnagyobb Mikes-konferenciát rendeztük meg Szentgyörgyön 300 emberrel. Úgy szállásoltuk el őket, hogy felhívást tettünk közzé az újságban otthoni vendéglátásra. Annyian jelentkeztek, hogy nem is jutott mindenkinek vendég. E tevékenységek nagy részének szervezése a könyvtár révén zajlott, ez kissé háttérbe is szorította az ottani munkámat, de úgy ítéltem meg, hogy a magyar közművelődés a fontos. – Az Erdélyi Digitális Könyvtárat csak önnel lehet megcsinálni, jelentette ki Székely István, az RMDSZ egyik alelnöke, a Kulturális Autonómia Tanács elnöke. Mit jelent ez? – Valóban együtt tervezgettük ezt a projektet, én azonban már jóval előtte foglalkoztam a hazai kiadású könyvek összegyűjtésével. A községi könyvtárak állományából szedegettem ki ritka vagy eltűnőben lévő könyveket, és hoztam Szentgyörgyre. A fordulat után hamar egyértelművé vált, hogy a könyvkereskedőket nem érdekli az erdélyi magyar termés – nincs benne üzlet. Egy ideig a Művelődés című lap Könyvesház mellékletében kezdtük ezt rendszerezni, de nem volt könnyű, nem nagyon volt pénz a szerzők honorálására. Aztán a kollégák próbálták feltérképezni a városukban megjelent kiadványokat, de ez is nehézkesen ment. Ekkor jött Székely István kezdeményezése, aminek megvalósítását csakis Szentgyörgyön tartottam elképzelhetőnek. Itt van rá megfelelő ember és hely. Már csak a megfelelő eszközöket kell biztosítani hozzá.
KISS JENŐ
Könyvtáros, tanár, Sepsiszentkirályban született 1943. október 26-án. Nős, két fiú édesapja. Iskolai tanulmányait a Sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarának magyar nyelv és irodalom szakán diplomázott 1967-ben. 1974-től 2008-as nyugdíjazásáig a Sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója. A Romániai Magyar Könyvtárosok Egyesületének alapító elnöke, az EMKE székelyföldi alelnöke. Díjak, kitüntetések: Szinnyei József-díj (2001), EMKE Monoki István-díj (2005).
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Cseke Gábor 75
Cseke Gábor (Kolozsvár, 1941. július 29.) költő, író, újságíró. Szülővárosában a Brassai Sámuel Líceumban 1957-ben érettségizett, magyar irodalom szakos tanári képesítést a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen szerzett 1962-ben.
Az egyetem elvégzése után az Ifjúmunkás belső munkatársa, 1968-tól – Dali Sándor után – 1979-ig főszerkesztője volt, később az Előre szerkesztőjeként működött. 
A Forrás-sorozatban 1967-ben verskötettel jelentkezett (Déli harang), majd 1969-ben az Elveszett birtokok cíművel. Próbálkozott az 1950-es években lejáratott „termelési témák” költői megközelítésével (Levelek a brigádból). Karcolatai, elbeszélései Tornác címmel 1970-ben jelentek meg. Ló a pincében címmel lefordította Ovidiu Zotta ifjúsági regényét (1975). A tuskó című gyermekregénye (1979) versekkel tarkított lírai történet. Érzelmes levelek című regénye Ellenállás című újabb verskötetével egy évben, 1980-ban jelenik meg. Ugyanebben az időszakban látnak napvilágot: Bármely rendelést vállalok (regény, 1982); Az ítélet születése (versek, 1983); A megtalált kulcs (elbeszélések, 1989); A bozót (regény, 1989); Álruhában. Mai kalandok, riportok (1989). A rendszerváltás után a Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben (2009) című vallomásos munkájával jelentkezik, s megkezdi addigi lírikusi életműve összegzését is: Tükörterem (válogatott versek, 2005); Lírai tőzsde. Fontos versek (2006); Szerpentin vándora. Szigorúan válogatott versek, 1967–2010 (2010). Szintén a rendszerváltás után, 2003-ban jelenik meg a Periszkóp Pál–Bakter Bálint (Szonda Szabolcs–Cseke Gábor): Robogni örök úthengeren, avagy Mit vétettek a dáliák? című, játékosan „feleselő” verskötet is. Lefordította M. F. Ṣandru válogatott verseit (A nagy teremben, 1989). A Romániai Magyar Szó hétvégi mellékletét szerkesztette, majd társszerkesztője a Café Főnix internetes irodalmi portálnak. Csíkszeredában él.
Cs. G. hétköznapi glóriája
Nézhetne farkasszemet a világgal. Nézhetne fölszegett fejjel, dacos komorsággal, mint aki már semmitől sem fél. Nézhetne vádlón, amiért ily terhet rótt rá a sors. Nézhetne fájdalmas keserűséggel, hiszen semmit sem úgy akart, ahogy éppen történt, és nincs nagyobb csalódás, mint az elfüstölgő szerelvény után küldeni egy utolsó sóhajt.
Dolgos élete terhét lerakhatná immár a csíkszeredai park valamelyik padjára, nem orozná el onnan senki. De valami divatlan konoksággal cipeli tovább, és szerkeszt, olvas, közöl, ír és levelezik ellenállhatatlanul. Számomra attól rokonszenves, hogy nem csinál titkot semmiből. Amikor pedig sem a föld, sem a víz, sem a levegő helyzete nem egészen tiszta: sem eredet, sem képlet, sem birtoklás tekintetében. Holott napnál világosabb, hogy igazán csak kiterített kártyákkal érdemes nyerni. Ami ennél is derekasabb: veszíteni is ugyanígy, de ezerszer acélozottabb lélekkel. Vannak emberek, akiket folyamatosan valamiféle hétköznapi glória leng körül. Jó velük lenni, akkor is, ha több száz kilométerre élnénk egymástól.  Születésnapjára gondolva újraolvastam egyik nagyon fontos könyvét, és néhány nekem tetsző szövegrészt ideválogattam.
Ha valaha megalkotják a romániai (szórvány-, tömb- és össz-vissz-) magyar lapszerkesztő szobrát, az egyik lehetséges „modell” Cseke Gábor lehetne.
Isten éltesse!
Bölöni Domokos
Cseke Gábortól idézetek:
„Emlékezni kell – mindenki ezt szajkózza. De azért ne legyen szégyen farkasszemet nézni azokkal az emlékeinkkel sem, amelyek, úgy tűnik, nagyon nemkívánatos vendégeink. Úgy képzelem az életet, mint egy többé-kevésbé tágas szobát, amely kitartó növekedésünkkel ugyanolyan kitartóan egyre jobban összeszorul körülöttünk, levegője mind szennyezettebb, fojtogatóbb, az ember egy idő után legszívesebben elmenekülne belőle, saját vétkeit próbálja felsorjáztatni, amiért e szorongatott helyzetbe jutott, vagy ha erre képtelen, akkor megkeresi azt a személyt, akire ujjal mutogathat, akitől – szerinte – minden rossz eredendően származik. 1962-től, ahogy kiléptem az egyetemről, egyfolytában újságot írtam, szerkesztettem. Mintha egyébre nem is lettem volna jó…
Igazából nem is nagyon vágytam más foglalatosságra. Az újság volt az egyetlen és az utolsó szerelem. Amely értelmet adott életemnek, és amely jégre vitt.
A mi generációnk józanabb része, amely jobbára kifelé gyalogol az életből, belátta azt, hogy a következő húsz-harminc évben már nem ő fogja megváltani a világot, s nem is ágál igazán az első sorokban, nem akarja magát néptribunnak láttatni különböző hordókon és magaslati dobogókon. Én személy szerint például elismerem azt, hogy menthetetlenül és tagadhatatlanul része voltam egy gépezetnek, amely sakkban tartotta az embereket, olyan eszmények mellett agitált, amelyek a valóságban akkor már papíron is csak alig léteztek. Bármilyen enyhén és emberarcúan, avagy a kényszerű helyzetektől megszorongatva, máskor akaratlanul, a beláthatatlan következményekkel nem számolva kereszteztem ezzel mások sorsát, a történteket nem lehet semmissé tenni. Erényt sem illő belőle kovácsolni. Egy dolgot lehetséges: lehajtani a fejet.
És várni, hogy az utánunk következők, akik kezébe most már lassan átcsúszott minden meghatározó kormányzórúd, a továbbiakban ne ránk, eltűnőkre mutogassanak, hanem igenis, feleljenek mindazért, amit a rendszerváltás után a hataloméhség örök törvénye szerint a közösség ellen napról napra, a mi tévedéseinkre kísértetiesen emlékeztetve maguk is elkövettek.” (Jelentések magamról. Emlékezések ellenfényben, Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A promenád átfestett padjai
Beszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról
szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval.
– Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt.
– Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti?
– Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre.
– Miért? Átfestették a promenád padjait?
– Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy.
– Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse?
– Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva.
– Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra?
– Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal.
– Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon.
– Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát?
– Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent.
– Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében?
– Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat.
– Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott?
– Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok.
– Reálisnak tartja a saját életét?
– Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír.
– Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová?
– Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart?
– Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége.
Csinta Samu
Bogdán László
Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010).
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A fekete március után Sepsiszentgyörgyön (Visszajelzés)
Figyelmesen olvastam a Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéddel készült interjút a március 18-ai Háromszékben, és pontosítani szeretném, hogy mi is történt a valóságban Sepsiszentgyörgyön. Az interjúban az áll, hogy a Marosvásárhely fekete márciusának hírére felbolydult szentgyörgyieket „Király Károly nyugtatgatta”.
Az akkor történtekkel kapcsolatosan: Kátéórát tartottam Szemerján a gyermekeknek, amikor megszólalt a telefon. Orbán Árpád – aki akkor a Nemzeti Megmentési Front megyei elnöke volt – arra kért, hogy azonnal menjek a központba, mert az embereket le kellene csendesíteni. Rögtön indultam. A város központjában óriási embersereg gyülekezett, a szomszéd falvakból is sokan bejöttek Sepsiszentgyörgyre. A tömeg felháborodással tárgyalta, milyen szomorú események történtek Marosvásárhelyen azon a ,,fekete márciusi” napon. A megyeházán az akkori ideiglenes vezetőkből sokan voltak jelen. Király Károlyt én nem láttam, de ott volt nagytiszteletű Csató Béla plébános úr. Orbán Árpád arra kért, hogy szóljunk az emberekhez, próbáljuk lecsendesíteni őket. Először Csató Béla beszélt, utána én. A tömeg egyhangúan skandálta, hogy ,,csak az igazat!” Elmondtuk a felháborodott tömegnek, hogy ne a bosszúállás vezéreljen bennünket, hanem a szeretet és a megbocsátás érzülete, hogy békességben tudjunk élni. Az emberek lecsendesedtek és lassan hazafelé indultak. Alig fejeződött be a csődület Szentgyörgyön, jött az értesülés, hogy Baróton is nagy megmozdulás van. Valakiknek ki kellene menni Barótra, hogy a szintén felháborodott tömeget lecsendesítse. Nem nagyon volt jelentkező, végül Dali Sándorral ketten indultunk el Tóth József vállalkozó 104-es számú kocsijával. Barót felső vége felé találkoztunk a felvonuló tömeggel, és a köpeci letérőig mentünk együtt az erdővidékiekkel. Ott volt egy nagy halom vascső, arra felállva beszéltünk Dali Sándorral az emberekhez, akik lassan megnyugodtak. Megjegyzem, csak egy pár szó kellett volna, hogy irgalmatlan vérontás következzen a mi megyénkben is. Hála Istennek, sikerült ezt megakadályozni. Milyen jó lenne és szép, hogy amikor húsvét felé megyünk, újra és újra halljuk a feltámadott Jézus első szép szavait: ,,Békesség néktek”! Ne a robbantás, gyilkosság, gyűlölet vezéreljen a jövő felé vezető utunkon! Emlékszem a XX. század két világháborújának borzalmaira. Kérjük az Istent, soha ne a gyűlölet, az ellenkezés, hanem a békesség és szeretet lakozzon a szívekben!
Incze Sándor nyugalmazott ref. esperes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékek a nemzetiségi türelem földjéről ( Beszélgetés Bodor Ádám íróval)
Sinistra és Verhovina bennünk él, a természet pedig elpusztíthatatlan. Bodor Ádám íróval felhővonulásról, generációs „tombolásokról”, börtönévekről és arról is beszélgettünk, miért nem került annak idején Sepsiszentgyörgyre.
– Élete visszatérő motívumai a Madarasi Hargita és a Radnai-havasok, évente több hetet tölt e két helyszínen. Változtak-e az idők folyamán a hegyek? 
– Szemlélet kérdése. Attól függ, mit keres ezeken a helyeken az ember: a saját emlékeit, önmagát, vagy átengedi magát egy érzelmi kapcsolatnak? Mert hogy igazából arról van szó. Kétségtelen, ezek a helyek is rengeteget változtak, bizonyos szempontból teljesen megváltozott az arcuk, nem úgy néznek ki, mint amiért annak idején először felkerestem őket. Ezt egyrészt tudomásul kell venni, ugyanakkor ha az ember visszatér egy helyre, az, amiért rendre visszatér, nem változik olyan mértékben, hogy elveszítse varázsát. Tisztázatlan dolgok ezek, most, hogy megkérdezte, el kell gondolkodnom, mi is hív vissza ugyanoda.
– A tizenéves ifjúnak biztosan mást mesélt a hegy, mint egy nyolcvanesztendős embernek. Jelentenek-e ma bármilyen inspirációs forrást? „Elvárja-e” tőlük, hogy újabb megírnivalókat gerjesszenek önben?
– Aligha. Azt hiszem, mindez megtörtént már ötven-hatvan évvel ezelőtt. Aki azt hiszi, hogy a természetet meg lehet változtatni, tönkre lehet tenni, téved. Sebeket lehet ejteni rajta, de azok begyógyulnak, és a természet időléptéke egészen más, mint az emberé. Amikor kiülök a hegyoldalba, és nézem a szirtek fölött elvonuló felhőket, az jut eszembe, hogy egymillió évvel ezelőtt is így nézhettek ki, és már régen nem lesz ember a földön, de a felhők akkor is így fognak itt elvonulni. A természet igazi varázsa számomra az, hogy ember nélkül, a maga entitásában tudom szemlélni és érezni. 
– A „megtörtént” dimenziója egész írógenerációkra érvényesnek tűnik. Sokan vannak, akik 1989 előtt „kitombolták” magukat, sokat, szépet alkottak, azóta viszont legfeljebb szórványosan jelentkeznek. Mit gondol, miért történt ez így?
– Bizonyára nagyon sok függ a rutintól, attól is, hogy milyen szerepet játszik az írás az ember életében, hogy a külső körülmények mennyiben módosítják az írás értelmét és szándékát. Nehéz erre valóban igazat mondani…
– Írásai többségét ön is ebben a megelőző időszakban alkotta. Az azóta megjelent kötetei szerkesztése során rácsodálkozott korábbi írásaira, vagy ma is ugyanúgy írná meg ezeket a regényeket, novellákat?
– Biztosan nem, de igent sem mondanék, mert honnan is tudhatnám, hogyan vetném papírra most, amit egyszer már megírtam. Amúgy némi kettősséggel tekintek a korábbi írásaimra. Egyrészt annyira eltávolodtak és elraktározódtak, hogy kicsit talán el is idegenedtek, ezért aztán úgy tudom olvasni, mintha más írta volna őket. Tárgyilagosabban, és kicsit talán kritikusabban is. De nem bántom őket. Ahhoz sem ragaszkodom, hogy elém tárják a könyveimről megjelent kritikákat. Azt hiszem, az ember korával is összefügg, de egy idő után nem kezdi érdekelni könyvei utóélete. Ahogy öregszik az ember, a hiúsága is megfakul. Tragikus alkat, aki állandóan a kritikákon csüng, netán bosszankodik.
– Kevés utalás érezhető a gyermekkora, a teológián töltött évekre, a hittel való viszonyára. Csak úgy átsuhantak?
– Fontosnak tekintem a teológiai éveimet anélkül, hogy egyetlen pillanatig is lelkészi pályára készültem volna, vagy az egyházon belül kívántam volna tevékenykedni. Nagyon hasznos évek voltak, belekóstolhattam a kultúra egyik fontos szeletébe, ami nélkül furcsa lenne tisztán látni a világban. Nem annyira tudásfelhalmozás szempontjából, inkább az emberiség világhoz való viszonyulása tekintetében értettem meg nagyon sokat. Még előtte, tizenévesen, életem egyik legfogékonyabb korában éveket töltöttem a szamosújvári börtönben, és azt mondom, egyenesen örültem azoknak a hatásoknak, amelyek akkor és ott értek. Végig azt éreztem, hogy valami nagyon fontos történik velem, olyan dolgokat tudok meg, amihez más nem férhet hozzá. Tudtam, hogy sorsformáló értelemben alapvetően döntő esemény történik velem, és ez átsegített a nehézségeken. Ezeknek az éveknek az emléke nem csak a Börtön szagában lelhető fel, rengeteg más helyen is jelen van. Igazából az egész életszemléletemben.
– A Budapestre való kitelepedésében mi volt a legfontosabb mozgatórúgó? Mi fogyott el, vagy mi nyílt meg?
– A levegő fogyott el Kolozsváron. Megéreztem, hogy számomra rövidesen bezárulnak a publikációs lehetőségek, és akkor nagy baj lesz. Azzal együtt, hogy korábban szinte valamennyi írásom megjelenhetett. A bőrömet mentettem. 
– A Budapest kínálta szabadság mégsem késztette írásra. Miért?
– Mert nincs mit kezdenem vele, művészi hozamát tekintve az a környezet közömbös nekem. Életem nagyobbik részét, ráadásul a legfogékonyabb évtizedeket Erdélyben töltöttem. Az én érzékenységem pedig elsősorban kelet-európai élményekre reagál: a vegyes etnikai és a varázslatos földrajzi tájra, a labilitásra és kiszolgáltatottságra, arra a virtuális erkölcsre, amely az egészet jellemzi. Ha Budapesten születek, itt töltöm az ifjúságomat, talán soha nem lesz belőlem író. Hiányoznak azok az érzelmi, erkölcsi kötődések, kötelékek, amelyek meghatározzák egy táj művészi látványát. Ha már valahol kialakult ez a kötelék, nem valószínű, hogy másutt is hasonló intenzitással képes megjelenni. Kicsit könnyűvérűség lenne talán, könnyed elmozdulás a prostitúció felé.
– A Kossuth-díj talán okafogyottá teszi a kérdést, de befogadta a magyarországi irodalmi kánon? – Számomra mindmáig meglehetősen idegen közeg, nagyon nehéz oda betörni, burkokat áttörni, nem is nagyon igyekeztem ilyen irányba. Néhány íróval mindjárt az elején kialakult a baráti kapcsolatom, azok változatlanok maradtak. De az erdélyi íróközösségben sem nyüzsögtem túlságosan, nem hiányoztak az irodalmi rendezvények, nem is jártam ilyen helyekre. Az sem zavart, hogy emiatt sokáig elég ismeretlen maradtam.
– Az 1968-as megyésítés után jelentős erdélyi írók, költők jöttek Sepsiszentgyörgyre a frissen alakult Megyei Tükör című napilaphoz. Önben felmerült, hogy otthagyja Kolozsvárt?
– Persze, mivel igen bizonytalan anyagi körülmények között éltem, a hetvenes évek legelején jelentkeztem is Szentgyörgyön Dali Sándor főszerkesztőnél. A legnagyobb örömmel látna a csapatban, mondta, de a döntés nemcsak rajta múlik. Néhány percre átküldött a fiúkhoz, majd amikor újra jelentkezett, nem kertelt: az a helyzet, hogy engem – politikai börtönviseltségem miatt – sehol az országban nem lehet a sajtónál alkalmazni. 
– Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy hol játszódnak Bodor Ádám művei. A szövegben felbukkanó földrajzi területekre, helységekre, multikulturális világokra való utalások leginkább Ukrajna és Románia határvidékére, Máramaros környékére irányítanak. Miért éppen oda? – Ez volt az a vidék, amelyik először megragadott a látványával, domborzatával, sejtelmes táji jellegzetességével. A Tisza forrásvidékének és felső folyásának ez a félmegyényi területe Románia etnikailag talán legszínesebb, legizgalmasabb tája. Az ottani román közösség kebeléből indultak a magyar király megbízásából Moldvába azok a román főemberek, akik aztán lefektették a későbbi fejedelemség alapjait. Kezdettől jelen volt a ruszin lakosság is, itt telepedtek meg a nyugatról bevándorló német ajkú cipszerek, itt áramlott be Galícia felől a zsidóság. A magyarság gyéren, szórványosan, inkább csak a városokban volt jelen. Ez a gyönyörű táj a nemzetiségi türelem földje volt. Máramarossziget utcáin még a hetvenes években is egyaránt lehetett hallani magyar, román, német, jiddis, ukrán szót. A nemzetiségi szembenállás, feszültség ismeretlen volt, amíg valakinek nem állt érdekében azt felszítani. A későbbiekben, amikor modellezni próbáltam írásaim helyszíneit, e táj döntő módon meghatározta az elbeszélés környezetét. Sinistrát ugyan hiába keresné a térképen, de Verhovina – felföldet jelent – a történelmi Máramaros északi fele, Ukrajna része, ma Kárpátaljaként ismerjük. Már írtam a regényt, amikor utánanéztem a név eredetének: ekkor megjelent egy motorkerékpár márkaneve és egy helységnév is a Kárpátokon túl, Bukovinában. Sinistra és Verhovina egészen közel van: bennünk él minden fenyegetésével.
BODOR ÁDÁM
Kolozsváron született 1936. február 22-én. Apját, Bodor Bertalan banki tisztviselőt 1950-ben a Márton Áron katolikus püspök elleni koncepciós perben öt év börtönre ítélték, a 16 éves Bodor Ádám kommunistaellenes röplapok terjesztéséért 1952–1954 között ült a szamosújvári börtönben. 1960-ig a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben tanult, utána az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, illetve egy másoló-fordító irodában dolgozott. 1982-ben Magyarországra települt, ahol a Magvető Könyvkiadó szerkesztője, majd a Holmi című folyóirat szerkesztőbizottsági tagja volt. Legfontosabb művei: A tanú (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1969), A Zangezur-hegység (Kriterion, Bukarest, 1981), Sinistra körzet (Magvető, Budapest, 1992), Az érsek látogatása (Magvető, Budapest, 1999), A börtön szaga (Magvető, Budapest, 2001), Az utolsó szénégetők (Tárcák 1978–1981, Magvető, Budapest), Verhovina madarai (Magvető, Budapest, 2011). Díjak, kitüntetések: a Román Írószövetség prózai díja (1970, 1975), József Attila-díj (1986), Artisjus-díj (1989, 2003), Déry Tibor-díj (1989, 1992), Krúdy Gyula-díj (1992), a Soros Alapítvány Életműdíja (1993), Literatura-díj (1996), Márai Sándor-díj (1996), A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja-díj (1998), Magyar Irodalmi Díj (2002), Kossuth-díj (2003), Látó-nívódíj (2011), Babits Mihály Alkotói Emlékdíj (2011), Szépirodalmi Figyelő-díj (2011), Artisjus Irodalmi Nagydíj (2011), Prima-díj (2014).
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)