Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Daczó Katalin
62 tétel
2002. október 22.
"Simó István parasztíróként a Székelykeresztúr melletti Kissolymos nevű falucskában jegyezte fel önéletrajzszerűen megírt gondolatait. A szerző három évtizede elhunyt, kéziratából a csíkszeredai Daczó Katalin újságíró kiadványt szerkesztett, ez a munka most jelent meg a Hargita Kiadóvállalatnál. /Kristály Lehel: Könyv, parasztkézből. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 22./"
2003. július 19.
"Júl. 18-án Csíkszeredán bemutatták A mi utcánk című, Csíkszereda lebontott utcáinak emlékére készült képeskönyvet. A katalógust a Csíki Műemlékvédő Egyesület adta ki, szerkesztette Daczó Katalin és Máté Klára. A könyvből megismerhető Csíkszereda építéstörténeti vázlata, a hetvenes évek utcái, a kisajátítások, bontások ideje, a városrendezés kronológiája. Több mint kétszáz lakóház, több száz emberi lélek és egy történelmi városrész esett áldozatul a hetvenes-nyolcvanas évek városrendezésének. /Ferencz Imre: Emlékkönyv Csíkszeredáról. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 19./"
2005. március 8.
Csíkszereda Polgármesteri Hivatala és a Csíki Műemlékvédő Egyesület felhívása nyomán szépen gyűl a tervezett rendhagyó csíki iskolatörténeti kiállítás anyaga, jelezték az akció szervezői, Daczó Katalin újságíró és Máthé Klára műépítész. /(Cseke Gábor): Csíkszeredai oktatás a XX. században. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 8./
2006. május 25.
Az első napon már több nézőnk volt, mint egy évvel korábban a sepsiszentgyörgyi vetítésen összesen, így elégedett vagyok – mondta Farkas György, a csíkszeredai, III. Film.dok fesztiváligazgatója. A telt házas közönséget ezúttal az első műsorra tűzött csíkszeredai film vonzotta. A Kinda Lázár és a csíki traktor című film – rendezője Daczó Katalin, operatőrei a gyergyói Berszán-Árus György és Elekes Zsolt – kettős portré, amely a város legnagyobb gyára születését és halálát követi végig, ugyanakkor ezzel párhuzamosan rajzolódik ki a főszereplő személyisége. /Daczó Dénes: Pörgés a Film.dokon. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 25./
2006. május 29.
Zsigmond Dezső rendező, Bálint Arthur operatőr alkotása, a Józsi nővér és a sárga bicikli című filmje kapta a III. Film.dok fesztivál kétszázezer forintos nagydíját. Az alkotópáros filmjei sikerrel szerepeltek a legtöbb megmérettetésen, a Csigavár nemzetközi versenyekben is díjakat nyert. A filmben szereplő Székely József Kommandón teljesít egészségügyi, asszisztensi szolgálatot. Itt a világtól elzárva különösen egymásra szorulnak az emberek. Józsi nővér „mentőautója”, jellegzetes sárga biciklije a falu legkülönbözőbb pontjain tűnik fel: a betegek háza, a rendelő, a sportpálya, a kocsma előtt. A Román Televízió ezereurós díját a Zátonyon című, Száva Enikő rendező és Bálint Arthúr operatőr alkotta film érdemelte ki, a Duna Televízió háromszázezer forintos díját a 12 voltam 56-ban című Edvy Boglárka és Silló Sándor rendező, illetve Halász Gábor operatőr filmje kapta. Az RMDSZ 10 millió lejes díját a Kinda Lázár és a Csíki Traktor kapta, Daczó Katalin és Berszán-Árus György, illetve Elekes György filmje. Csíkszereda önkormányzata Lakatos Róbert Moszny c. filmjét díjazta, a Megyei Kulturális Központ díját a Síró ponyva című alkotás, Vizi Mária és Szepesi Dávid filmje érdemelte. /Farkas Imola: Díjözön a III. Film.dok-on. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 29./
2007. augusztus 24.
A madéfalvi Olti Ágoston, a budapesti ELTE doktorandusz-hallgatója tavaly az államfő által létrehozott, kommunizmust vizsgáló Tismãneanu-bizottság szakértői csoportjának tagjaként kutatásokat folytatott a Román Kommunista Párt és az Állambiztonsági Szolgálat (CNSAS) levéltáraiban. A bukaresti levéltárak a kilencvenes években szinte hozzáférhetetlenek voltak a magyar kutatók számára. A 2000-es években történt egy elmozdulás, és bizonyos anyagok kutathatóvá váltak. Csak személyekről szóló dossziékat lehet kérni, és minden újabb dosszié áttanulmányozására heteket kell várni. Jó példa erre a katolikus egyház működése. Meg kell nézniük az összes, Márton Áron körül lévő pap vagy későbbi püspök anyagát, csak akkor lehetne látni, hogyan alakult az állam-egyház, állam-szekuritáté, állam-szekuritáté-egyház viszony. Ez nagyon időigényes munka, mert egy kérés leadásától, amíg választ kaptak a CNSAS-tól, minimum két hónap telt el, így nagyon kitolódik a kutatási idő. – A szekuritáté a saját besúgóin lemérte, hogy megbízhatóak vagy nem. Olti Ágoston úgy látja, hogy mindig csak besúgókról beszélnek, de a tisztekről nem szólnak. Senki nem beszél arról, hogy mi történt, miután a szekuritáté begyűjtötte az anyagokat: hogy azokat összegezték, elemezték, és kidolgoztak egy cselekvési tervet. Végül a harmadik, a cselekvési szint, hiszen ezeket az információkat azért gyűjtötték, hogy felhasználják. A szekuritáté azért tartott fenn egy hatalmas besúgói és tiszti hálózatot, hogy a társadalmat terror, ellenőrzés alatt tartsa. És a cselekvési terveket végrehajtották. A végrehajtás pedig rendkívül változatos, nagyon sokrétű lehetett, ezek közé tartozik a félreinformálás, bizonyos szervezetek befolyásolása, bizonyos személyek vakvágányra helyezése. Tudni kell, hogy a székelyföldi tisztek nem voltak románok, ők is a magyarság soraiból kerültek ki. A rendszeren belül egy elitet jelentettek. Léteztek fedett ügynökök is, akik gyárakba, szerkesztőségekbe kihelyezve, álcázva dolgoztak. Nagy Imre csíkszeredai festőművészt például hosszú időn keresztül figyelték, az ő dossziéjában egy egész értelmiségi csoportot megfigyeltek. Nagyon gazdag anyag található róla a dossziékban, amely még feldolgozásra vár. Ő nagyon jól tudta, hogy követik, lehallgatják, elviselte, és ennek megfelelően viselkedett. A hírneve és a festészete védettséget biztosított számára. – Éltek olyan papok, akik nem voltak ügynökök, besúgók, de mivel köztiszteletnek örvendő személyiségek voltak, próbálták lejáratni őket. Magyarán, a megpróbálták elhitetni, hogy az illető ügynök. Ennek ellentéte, amikor mártírkép van festve valakiről, akiről majd kiderül, hogy teljesen orcátlanul a környezetét besúgta, jelentette. /Daczó Katalin: Besúgók, tisztek, dossziék. Csíki Hírlap. /szekelyhon. ro, aug. 24./
2007. szeptember 14.
A csíkmadéfalvi Olti Ágoston, a budapesti ELTE doktorandusz-hallgatója tavaly az államelnök által létrehozott, kommunizmust vizsgáló Tismaneanu-bizottság szakértői csoportjának tagjaként kutatásokat folytatott a Román Kommunista Párt és az Állambiztonsági Szolgálat levéltáraiban. Elmondta, hogy a bukaresti levéltárak a kilencvenes években szinte hozzáférhetetlenek voltak a magyar kutatók számára. A 2000-es években történt elmozdulás, és bizonyos anyagok kutathatóvá váltak. A Tismaneanu-bizottság szakértőiként hozzájutottak a kommunista párt iratanyagához is. Vannak korlátok, így csak személyekről szóló dossziékat lehet kérni, és minden újabb dosszié áttanulmányozására heteket kell várni. Mindig csak besúgókról beszélnek, nem a tisztekről, pedig kötetekben is megjelent, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság /CNSAS/ által kiadott dokumentumokból nyilvánvaló, hogy kik voltak a székelyföldi Szekuritáté tisztjei. Arról sem beszélnek, hogy mi történt, miután a Szekuritáté begyűjtötte az anyagokat: azokat összegezték, elemezték, és kidolgoztak egy cselekvési tervet. A Szekuritáté nem öncélúan tartott fenn egy hatalmas besúgói és tiszti hálózatot, hanem azért, hogy a társadalmat terror, ellenőrzés alatt tartsa. A székelyföldi tisztek a magyarság soraiból kerültek ki. A rendszeren belül egy elitet jelentettek. Léteztek fedett ügynökök is, akik gyárakba, szerkesztőségekbe kihelyezve, álcázva dolgoztak, és léteztek olyanok, akik a szeku megyei ügyosztályán tevékenykedtek. /Daczó Katalin: Besúgók, tisztek, dossziék. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), szept. 14./
2007. november 27.
Nemrég ért véget a Lakiteleki Filmszemle, a Kistérségi és Kisközösségi Televíziók VIII., Radványi Géza emlékezetére megrendezett szemléje. A gyergyószentmiklósi Rubin Stúdió tavaly három díjjal tért haza, az idén két, versenyprogramba beválasztott filmből az Egyik szeme sír, a másik nevet című, Remete hétköznapjait bemutató filmmel nyertek kategória-díjat, és a hozzá járó 200 000 forintot. Az alkotásban, így a sikerben is osztozik Daczó Katalin szerkesztő-rendező, Berszán-Árus György stúdióvezető-operatőr és Elekes Zsolt operatőr, valamint Simon Zoltán vágó. A gyergyószentmiklósi Rex Video Stúdió csapata Zsigmond Attila, Bíró Zoltán és segítőjük, Bajna György is örvendhet, nekik a huszonkilenc tagú zsűri Műhely-díjat adott át 300 000 forint kíséretében. Mindkét csapat ígérte, módot keres arra, hogy a nyertes filmek a tévé képernyőjén át eljussanak a gyergyói házakba is. /Balázs Katalin: Díjat hoztak a gyergyói stúdiók. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 27./
2008. február 11.
Sokszor felmerül a kérdés: vajon lehallgatnak? Ezekről a kérdésekről volt szó a Kelemen Hunor képviselővel, az RMDSZ ügyvezető elnökével készített interjúban. Kelemen Hunor elmondta, hogy a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ szervezeti felépítésének nyilvánosnak kellene lennie, de erről a SRI honlapja csak nagyon kevés információt közöl. Az SRI nem ismeri el, de mindenki tényként kezeli, hogy a sajtóban, az üzleti életben, az adminisztrációban vannak emberei. Fedett ügynökök és besúgók garmadája dolgozik neki. A belső kémelhárítást, a belső védettséget a SRI-nek kell biztosítania, illetve a katonaság esetében a katonai hírszerző és kémelhárító osztálynak, s a Belügyminisztériumnak is van erre szakosított egysége. A különböző szolgálatok között nincsen alá- és fölérendeltségi viszony. Volt versengés is közöttük, az SRI és a Belügyminisztérium egykori 0215-s egysége között volt versenyfutás. Ez utóbbi egységet azóta átalakították. Ugyancsak a Belügyminisztériumhoz tartozik, belső elhárító és felderítő egységként. A nevét megváltoztatták, de most is ugyanazzal foglalkozik. Ez az egység egyéb munkát is végez. A magyar konzulátus előtt a gyertyagyújtáskor szinte többen voltak az SRI emberei, mint az emlékezők, fotóztak és filmeztek. Az újságíró látott ilyen személyeket a Székely Nemzeti Tanács alakuló ülésén Csíkszeredában, de látott a kormányon lévő RMDSZ rendezvényein is, pl. műemlékvédelmi tanácskozásán. Kelemen Hunor szerint tudni kell, hogy ebben az országban – most csak a magyarokról beszél –, aki politikai szerepet vállal, „azokat követi, egytől egyig megfigyeli a titkosszolgálat”. „A kérdés az, hogy ezzel mit kezdenek?” Mindenről tudni akarnak, mindentől tartanak. Ugyanolyan gyanakvóak, ugyanolyan bizalmatlanok a romániai magyarokkal szemben, mint ‘89 előtt, csak nem tudják az embereket a politikai tevékenységért börtönbe zárni. Az SRI vagy a Belügyminisztérium elhárító egysége a bankszámlákat, a bankkártyák forgalmát is ellenőrizheti. Ugyanígy ellenőrzés alatt tarthatják az elektronikus levelezést, azt is, hogy ki milyen honlapokat látogat. Ma is ellenőrizhetetlen, hogy mekkora hálózattal dolgoznak a titkosszolgálatok. 1990 és 1999 között Vasile Fulger ezredes volt a SRI Hargita megyei parancsnoka. A volt katonatisztet személyes kérésére váltották le, és Szilágy megyébe helyezték át hasonló beosztásba. 2001-ben botrányos körülmények között menesztették, utolsóként az országban a katonaság berkeiből a hírszerzésbe átkerült parancsnokok közül. Hargita megyébe Fulger ezredes helyére Maricel Gavrila ezredest nevezték ki, aki Bákó megyéből érkezett, majd 2001-ben Brassóba helyezték át. 2001-ben Neculae Moldovan ezredes vette át a Hargita megyei SRI irányítását 2006 májusáig, amikor dandárparancsnokként nyugalomba vonult. Jelenleg Gheorghe Trifan ezredes a SRI Hargita megyei parancsnoka. A hírszerző szolgálatok munkatársai mindenütt ott vannak, de jelenlétük csak ritkán válik feltűnővé. Az egyik ilyen eset 1999-ben történt Székelyudvarhelyen, amikor a Magyarok Világszövetségének elnöke, Csoóri Sándor, és a magyar igazságügyi miniszter, Dávid Ibolya látogatásakor egy hűtőautónak álcázott Daciában „lepleztek le” a polgárok egy audio-video technikával felszerelt megfigyelő csapatot, amelyről az akkori Hargita megyei SRI-parancsnok, Vasile Fulger is elismerte, hogy hozzá tartozik. Magyarázata szerint a kiküldöttek nem a magyarországi politikusok miatt végeztek megfigyelést, hanem a „civil napok” elnevezésű rendezvényen vettek részt. A másik esetben, 2000 szeptemberében az Erdélyi Magyar Kezdeményezés országos gyűlését tartotta az udvarhelyszéki Zeteváralja római katolikus plébániájának vendégházában. A Román Hírszerző Szolgálat különítménye a kezdés előtt kiruccant a helyszínre, és ellenőrzést tartott. Katona Ádám, az EMK vezetője értesítette a közvéleményt erről. Az EMK tagjai tiltakoztak a SRI Hargita megyei parancsnokánál is, aki azzal utasította el őket, hogy a tisztek úgymond gyónni mentek el Zeteváraljára. Cornel Ivanciuc, az Academia Catavencu lap munkatársa szerint 1995-ben kilenc titkosszolgálat létezett Romániában: a Román Hírszerző Szolgálat (SRI), az elnökség mellett működő testőrszolgálat (SPP), a hadseregen belüli szolgálatok: Katonai Információk Igazgatósága, Katonai Kémelhárító Igazgatóság, Külföldi Hírszerző Szolgálat, a belügyminisztériumi két szolgálat a Belügyminisztérium Hírszerző Igazgatósága (U. M. 0215) és a Rendőr-főfelügyelőségi Különleges Vizsgálati Osztály, az igazságügy-minisztériumi szolgálat, a Fegyházak Hírszerző Igazgatósága (U. M. 0400), valamint az összes szolgálatot adatokkal ellátó Különleges Távközlési Szolgálat. Ebben a kilenc szolgálatban 1995-ben több mint 30 ezer operatív tiszt dolgozott. Azóta valószínűleg nem csökkent a számuk. /Daczó Katalin: Megfigyelten, lehallgatva, ellenőrizve – de szabadon. Beszélgetés Kelemen Hunor képviselővel. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), febr. 11./
2008. augusztus 2.
A Csíki Székely Múzeumban megnyílt A régi Csíkszereda: Város – Házak – Emberek című kiállítás, mely Csíkszereda városként való említésének 450. évfordulója alkalmából készült. Gyarmati Zsolt múzeumigazgató köszöntötte a jelenlévőket. A csíkszeredai városvezetők arcképcsarnokát, valamint a régi városképekből válogatott kiállítás anyagát Daczó Katalin újságíró ismertette. /Az egykori város képekben. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 2./
2008. november 4.
Civilek Székelyföldön című interjúkötetét mutatta be Baróton Daczó Katalin csíkszeredai újságíró. A könyvben szó esik a civil szervezetek mai gondjairól, illetve az önkormányzatokkal való kapcsolattartásról is. 1989-et követően elszaporodtak az egyesületek és alapítványok, jó néhány közösségét segítette. Ismert Kató Béla tevékenysége, vagy Gergely István plébánosé, aki létrehozta a Csibész Alapítványt. A Keresztyén Diakónia Alapítvány által működtetett házi beteggondozást annyira befogadta a közösség, hogy már megszokott, általános állami szolgáltatásnak gondolják. Vagy ott van Haáz Sándor, aki a Gyermekfilharmóniával Szentegyházát tette Európa-szerte ismerté. Ma már egy falunap sem képzelhető el anélkül, hogy legalább egy kulturális, ifjúsági, sport- vagy hagyományőrző egyesület ne venne részt az előkészítő munkában. Negatívum azonban, hogy inkább számtalan kis egyesületet hoznak létre, mintsem egyesítenék erejüket. A kizárólag anyaországi alapítványok pénzéből élők most tanácstalanul állnak, s jóformán megszüntették tevékenységüket. /Hecser László: Civilek Székelyföldön. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 4./
2009. július 2.
Az 1931-ben megfogalmazott jelmondathoz hűen a közelgő Ezer Székely Leány Napja a hitben való megerősödést és önazonosságban való szilárdulást ígér. A szervezők azt kérik, hogy július 4-én, szombaton minél többen jöjjenek népviseletben a csíksomlyói kegytemplomban tartandó szentmisére, majd azt követően a nyeregbe. Mintegy ezer szervezetten érkező jelentkezett be eddig, ők nyilván népviseletbe öltözve jönnek, ugyanakkor a szervezők szép számban számítanak közönségként érkező székely ruhásokra is. „Míg a régi rendszerben tiltották ezt az ünnepet, most sokkal inkább a közönnyel kell felvegyük a harcot” – mondja Antal Attila, Csíkszereda alpolgármestere. Az ünnepi kiadvány az elmúlt évek Ezer Székely Leány Napjait idéző felvételekkel, valamint a két világháború közötti sajtóban megjelent archív képekkel illusztrált kiadványt Daczó Katalin állította össze. Elkészültek a faragott székek is, amelyekkel azt a települést fogják megajándékozni, amelyből lakosságarányosan a legtöbben érkeznek népviseletbe öltözve. Szintén újdonságnak számít az „aranykapu”, amit mostantól kezdve minden évben valamelyik közösség fiataljai fognak elkészíteni. Az „aranykapu” mezei virággal díszített, méretes fenyőkoszorú. /Antal Ildikó: Székely leányok seregszemléje. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 2./
2010. március 8.
Cseke Gábor jelentései
„Őszinte, kegyetlen és könyörtelen szembenézés” – így jellemezte Székedi Ferenc újságíró Cseke Gábor legújabb, Jelentések – magamról című kötetét a csíkszeredai könyvbemutatón a Hargita Megyei Művelődési Központ pinceklubjában.
Rendhagyó önéletrajz, beismerő vallomás Cseke Gábor író, újságíró, szerkesztő tavaly év végén megjelent kötete, a Jelentések – magamról. Elmélkedik, tisztáz, leír, nem kér bocsánatot. „Nincsenek nagyratörő terveim: magammal szeretnék egyenesbe kerülni, ha egyáltalán lehetséges” – írja könyvében az Ifjúmunkás egykori főszerkesztője, aki mint ilyen a KISZ Központi vezetésében is fontos szerepet játszott, később pedig az Előre országos napilap szerkesztőjeként szolgálta az olvasókat, és szükség esetén a rendszert is.
„Számomra egyértelmű: a könyv a romániai magyar memoárirodalom szövegében, felépítésében is igen olvasmányos kötete – vélekedett a könyvet bemutató Székedi Ferenc –. Mindezen túl azonban igazi forrásmunkája lehet majd azoknak a történészeknek is, akik még csak most kezdenek belecsipegetni Románia jelenkori történelmébe, és akik, ha valóban jól szeretnék ezt tenni, akkor nem a mai, nem a társadalom kritériumai alapján megfogalmazott gyors szavakkal ítélkeznek, hanem a korabeli feltételrendszerben vizsgálják meg a jelenségeket.” Székedi Ferenc szerint a könyv nem csak szakmai, dokumentarista önéletírás, hanem erkölcsi tett is.
Amint Cseke Gábor elmondta, most készül a visszatekintés második kötete, amelyben bemutatja azokat az embereket, akik valamilyen módon meghatározták az életét, és ezáltal tágasabbá tenné azt a világot, amely most kissé egy személy köré csoportosult.
Daczó Katalin. Forrás: Székelyhon.ro
2010. április 7.
Kossuth, Deák, Garibaldi az Erdélyi Fotográfia Múzeum archívumában
Néhány igazi fotótörténeti "csemegére" hívta fel a figyelmet Molnár Attila, a 2007-ben alakult Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület elnöke. Mint kiderült, a gyűjteményben található többek között az egyik leghitelesebb, Kossuthról készült felvétel is.
A fényképezést ugyan feltalálták a magyar forradalom előtt, de tulajdonképpeni elterjedésére csak 1848 után került sor. Simonyi Antal nyitott elsőként fotóműtermet Pesten 1855-ben, s épp ebből a műteremből származik az Erdélyi Fotográfia Múzeumért Egyesület (EFME) egyik értékes darabja, Deák Ferenc portréja. "Úgy tudom, Deák Ferenc úgy hagyta jóvá, hogy lefényképezzék, hogy az összes adomány, ami befolyik, a városi árvaházhoz kerüljön – magyarázta Molnár Attila. – Ebből a fotóból ezer példányt készítettek 1860 körül."
Akkoriban egyenesen kultuszuk volt a hősöknek, arcképeiket előszeretettel helyezték el családi albumokban is. A szalonokban főhelyet elfoglaló albumok gyakran a család politikai szimpátiáját is kifejezték – állítják a fotótörténettel foglalkozó szakértők.
Egy, szintén a múzeum tulajdonában található Kossuth-portré például festmény után készült. "Ez pedig Kossuth eddig leghitelesebbnek tartott portréja" – mutatta büszkén Molnár Attila a nagy forradalmár egy kevéssé ismert fényképét, amelyet Angliából szerzett be. Eredetinek számít, ugyanis a felvétellel egy időben készült pozitív kópiát tekintik eredetinek – tudom meg. Ez a fotó nem volt ismeretlen eddig sem a szakértők előtt, csupán a szerzője. Az EFME példányáról viszont kiderült, hogy Edinburg-ban készült John Moffat fényképész műtermében 1855 körül.
Az EFME archívumában az Andrássy Gyula grófról készült kép állítólag másolat, Ausztriából, egy királyi családi albumból származik. A felvételt Borsos és Doctor készítette. Őrizgetnek az archívumban még Eszterházy Pál Antal portrét, Türr István-portrét, Benedek Lajos tábornokról készült képet. Van még Eötvös József-portré, Orbán Balázs-kép, és egy Garibaldi fotó is. Helyi forradalmárok nincsenek a gyűjteményben.
"Következetes, sokéves kutatással talán össze lehetne gyűjteni a székely forradalmár-portrékból is egy csokorra-valót" – mondta Molnár Attila, csupán idő, pénz, kitartás kérdése lenne, és hogy a valószínűleg kis számú, fenn maradt forradalmár arcképek felkutatását szívügyének tekintse valaki.
Daczó Katalin
Székelyhon.ro
2010. szeptember 20.
„MÚRE-zsúr” Szárhegyen
Díjakat osztott és szocializált a romániai magyar újságírószervezet
Miután a tavaly Csibi Márti gyergyószentmiklósi újságíró vehette át az Új Magyar Szóban Riportok zöld szemmel címmel megjelent cikksorozatáért a tényfeltáró újságírói munkáért adományozott Oltyán László-emlékdíjat, idén a csíkszeredai Daczó Dénes és Daczó Katalin érdemelte ki a Pro Novum Kulturális Egyesület és Oltyán László családja által alapított kitüntetést.
A díjat a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének (MÚRE) hétvégi, gyergyószárhegyi konferenciáján adták át.
Taroltak a kolozsváriak
A díjkiosztó gálán egyébként a kolozsvári újságíróknak termett a legtöbb babér. Az idén ismét kiosztott Sebesi Imre-díjat Csatári Melinda kapta. Ezzel a díjjal tüntették ki ugyanakkor Romeo Couţit, a Román Televízió Kolozsvári Stúdiójának igazgatóját is, elismerve a magyar és a nemzetiségi adások fennmaradásáért tett erőfeszítéseit. A pályakezdő rádiósoknak járó Tomcsányi Tibor-emlékdíjat Ambrus István, a Kolozsvári Rádió fiatal munkatársa kapta.
A MÚRE Nívódíját Puskel Péter, az aradi Nyugati Jelen munkatársa kapta, az elektronikus média kategóriájában pedig Oláh Gál Elvira munkáját ismerték el: a Marosvásárhelyi Rádiónak illetve a magyarországi Kossuth Rádiónak készített tudósításaiért tüntették ki.
A Hargita Megyei Önkormányzat és a Gyergyószárhegyi Művésztelep évek óta díjazza a legjobb kulturális újságírót. A díj Bogdán László, a Háromszék című napilap munkatársát illette, de idén rendhagyó módon ugyanezzel a díjjal ismerték el Garzó Ferenc, a Magyar Távirati Iroda bukaresti tudósítójának munkáját, „aki közel nyolc éve népszerűsíti a Székelyföld kulturális értékeit”.
Stratégiák és technikák
A kétnapos konferencia központi témájaként a médiastratégiák és túlélési technikák szerepeltek. A résztvevők arra keresték a választ, hogy hogyan élhetik túl az elkövetkező időszakot mind gazdasági, mind pedig a szakmai téren – megőrizve a minőségi, magyar nyelvű újságírást úgy Románia területén, mint a Kárpát-medence más magyarlakta vidékein. A magyarországi újságírók mellett jelen voltak a kárpátaljai és vajdasági újságírók is.
Szó volt a megszorító gazdasági intézkedésekről is – előadásában erről beszélt többek között Kelemen Hunor, a román kulturális tárca vezetője is. „A sajtóban felröppent, különböző médiumokat érintő várható törvénykezési szigorításokat (a sajtó fokozottabb ellenőrzése, illetve az a törvénytervezet, amely az Országos Audiovizuális Tanács ellenőrzése alá vonná az írott sajtót is – szerk. megj.) nem csak hogy nem támogatjuk, hanem igyekszünk megakadályozni, hogy ilyenszerű törvények szülessenek” – jelentette ki a miniszter.
„Ezek a tanácskozások azért is nagyon fontosak, mert a magyarországi kapcsolataink is erősödnek” – hangsúlyozta lapunknak Karácsonyi Zsigmond MÚRE-elnök. Az újságírószervezet gyergyószárhegyi konferenciáján részt vett Havasi János, a Magyar Televízió közéleti igazgatója és Csermák Zoltán, a magyar köztévé kiemelt szerkesztője is, akik a határon túli kisebbségi műsorokról beszéltek.
A két tévés ígéretet tett arra, hogy nemcsak a határon túliakról szóló műsorokban (például Kárpát Expressz) kapnak publicitást az erdélyi események, hanem megpróbálják integrálni azokat a napi műsorfolyamba is.
F. I. Új Magyar Szó (Bukarest)
2010. október 31.
Gyertyák Kiss Edének
Egy boroszlánfához rögzített kopjafa, és egy újrafaragásra váró, elhasadt táblácska jelzi, hogy Kiss Ede őrmester a csíkszentimrei temetőben pihen. Sok elesett honvédétől eltérően, sírjára minden esztendőben virág kerül, és gyertyát gyújtanak érte.
A falubeliek azt mondják, nem tudják, hogy ki volt Kiss Ede. Állítólag Aklostetőn sebesült meg, s Csíkszentimrén hunyt el. Ennyit tud róla sírjának gondozója, a hófehér hajú, nyolcvanegyedik éves Poszti Regina is. „Az uram harminc éve, a fiam több mint egy éve halt meg. Az uram szüleinek a sírja ott van a honvédé mellett, s így régóta én gondozom. – magyarázza Regina néni. – Ahogy tudtam, ősszel árvácskát, máskor is valamilyen virágot raktam rea. Egy öregembert megkértem, hogy hozzon keretet. A kopjafa ki volt rothadva, azt kikötöztem, hogy legalább maradjon meg. Nem tudja senki, ki állította, pedig sokan érdeklődtek, próbáltak utánajárni, hogy vannak-e hozzátartozói. Csathó Andrásné is mondta, hogy érdeklődtek, de nem jutottak semmire.”
Az elhasadt táblácskát a sír gondozója László Józsefnek adta oda, akinek szándékában áll újrafaragni (László József hívta fel figyelmünket a honvédsírra is).
Ki volt Kiss Ede?
„Kiss Ede/ őrmester/ A hazáért 1917/ Aklostető/ A magyar nemzet kegyeletibe 1945. május 30.” – ez a felirat állt a hasadt táblácskán. Megpróbáltunk utánanézni az adatoknak. Amint megtudtuk, a Hadtörténi Intézet és Múzeum - Központi Irattár és Hadisírgondozó Iroda II. világháborús nyilvántartásaiban Kiss Ede őrmester nem szerepel. Aklos környékén 1944. augusztus 30-a körül zajlottak a harcok, így esetleg az is elképzelhető, hogy a táblán téves adatok szerepelnek.
Ők is a mi halottaink
Dr. Szőts Dániel adatai szerint az 1944. augusztus 26. és szeptember 11-e közötti harcokban vidékünkön kb. 2000 magyar katona halt meg.
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Központi Irattár és Hadisírgondozó Iroda II. világháborús nyilvántartása a történelmi Magyarország területén elhunyt 42000 magyar katona és munkaszolgálatos nevét tartalmazza, akiknek temetési helyéről és halálának körülményeiről a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattár adatokkal rendelkezik. “Az összes, mindenre kiterjedő kísérlet ellenére több ezerre tehető azon hősi halottak száma, akik beazonosítását nem lehet elvégezni – véli Dr. Bús János hadtörténész. Ők a háború ismeretlen halottai maradnak, akiket feltehetően eltűntként tartanak nyilván.”
Az ismeretlen Kiss Ede sírján minden esztendőben gyertyák égnek, s vele együtt sok csíki faluban gyújtanak gyertyát ilyenkor mindazokért a honvédekért, akik nálunk találtak végső nyugodalmat, s egyben a háborúk és forradalmak azon csíki halottjaiért, akik idegen földben nyugszanak.
Daczó Katalin, Székelyhon.ro
2011. február 4.
Múltfaggató könyvböngészde
Ritka, mint a fehér holló, hogy egy szerző megvallja: könyve – az első kiadáshoz képest – két év múlva korrekcióra szorul. 2008 végén közöltünk interjút dr. Szőcs András váci orvossal, aki a Pallas-Akadémia Kiadónál megjelentette Lármafák öröksége Csíkszentmihály című könyvét, s benne közzétette édesapja, Szőcs Vince hátrahagyott néprajzi örökségét is.
„Javított kiadás”
A könyv megjelenését fokozott érdeklődés, ugyanakkor éles szakmai kritika is fogadta, egyesek kétségbe vonták tudományos hitelét. Ezzel kapcsolatban nyilatkozta a szerző: „Félek, hogy tovább haladva veszélyes vizekre eveznék, melynek épp műkedvelői hitelességem látná kárát... Jól ismerem a professzionalizmus és az amatőrizmus közti határt. A gyógyító munkában például a természetgyógyászat gyakran csodával határos eredményeket mutat fel, ennek ellenére nagy baj lenne, ha csak erre hagyatkoznánk... Számomra és könyvünk számára az igazi sikert az jelentené, ha lenne utóélete, ha szakemberek mondanának véleményt – elfogadva vagy elvetve vitatható állításaimat.”
Az azóta eltelt két esztendő nem múlt el haszontalanul. A könyvet Benkő Elek, az MTA régész doktora a kellő szakmai szigorral lektorálta, s a több mint egy évig tartó konzultációsorozat eredménye egy javított kiadás lehetősége lett, amelyben a korábban „ütköztetett hipotézisek” a helyükre kerültek. A szerzőnek az új kiadáshoz írt előszava szerint „szép példája jött létre a műkedvelő és a szakember együttműködésének: a képzelet teret kapott ugyan, de nem maradtak a szövegben zavaró tárgyi tévedések sem.” Figyelemre méltó a csíkszeredai Alutus kiadásában 2010 végére megjelent munka élén Benkő Elek szakmai értékelése is, amely mintegy új életet ad egy, a székely helytörténettel foglalkozó úttörő munkának.
Tanulmányok az Erdélyi Fiatalokról
Cseke Péter irodalomtörténész-közírónak egyik alapvető kutatási területe a két világháború közötti, az Erdélyi Fiatalok című lappal fémjelzett erdélyi szellemi mozgalom és annak elhelyezése a (közép-)európai kultúrkörben. Nemrégiben egyetlen könyvbe gyűjtötte össze vonatkozó eszmetörténeti tanulmányait (Fájó sebekből termő ágak.
Világtávlatban gondolkodó Erdélyi Fiatalok. Lucidus Kiadó, Budapest, 2010. Kisebbségkutatás Könyvek.), ebből kellő alapossággal és indokoltsággal kirajzolódik az a páratlan szellemi nyereség, amelynek az egészséges kisebbségi helyzettudat kialakulásában és működésében máig ható és megszívlelendő tanulságai vannak.
A kilenc tanulmányból összeálló, előszóval megfejelt gyűjtemény érdekessége, hogy a bennük megvilágított részjelenségek olyan koncentrikus körökben érintkeznek és interferálnak egyben, amelyek nyomán nem a hézagok, hanem a felvillantott összefüggések és együvé tartozások emelkednek ki elsősorban, s válnak részkutatásokból „termő ágakat” felbecsülő (kvázi) monográfiává.
Méra naplója
Egy 1944-től vezetett magánnapló kiadása (Vorzsák Anna: Méra naplója. Csíki Műemlékvédő Egyesület, Csíkszereda, 2010) keltett nagy visszhangot nem csupán a régióban, hanem szélesebb körben is. A naplóíró ugyanis papírra vetette az 1945-ös, háború végi menekülés, a Magyarországon töltött evakuálási időszak, a háború vége és a hazatérés kalandos eseményeit, folytatva a háború utáni Csíkszereda újjászerveződő életének személyi vonatkozásaival.
A naplót mindenekelőtt erőteljes érzelmi szempontok motiválják: gyorsan kibontakozó, majd beteljesületlen távszerelem krónikája a sok évet átfogó feljegyzések sorozata, különböző közjátékokkal tarkítva. Külön érdekessége az írásnak az az intim emlékezés, amivel a szerző a háborús hadműveletek során személyesen megismert Wass Albert íróhoz fűződő kapcsolatait is megörökíti.
A kötet szerkesztői, Daczó Katalin és Ferencz Réka, megérezték a kezükbe került „nyersanyag”ban a nóvumot: a magánélet felől láttatott eseményrögzítések ritka vendégek a memoárirodalomban (és a könyv a visszajelzések szerint a Wass Albert-kutatás számára is több mint érdekes!). A kézirat előkerülése és merész hasznosítása az örökösök nagyvonalúságát és a szerkesztők egészséges szimatát egyaránt dicséri.
Cseke Gábor. Új Magyar Szó (Bukarest)
2012. július 12.
Ezer Székely Leány Napja: ima és tánc ünnepe
Ha Csíksomlyó, akkor az embereknek a százezreket megmozgató pünkösdi búcsú jut az eszébe. A helyszínhez kötődő jellegzetességek korántsem merülnek ki ennyiben – bizonyította az Ezer Székely Leány Napja elnevezésű rendezvény idei, 81. kiadása is. Lóháton, szekereken, gyalogosan, tömött sorokban vonultak július 7-én a székelyruhások Csíkszeredából Csíksomlyóra megünnepelni az Ezer Székely Leány Napját. Mintegy kétezer népviseletbe öltözött fiatal (ám akadtak szép számmal idősebbek is) gyűlt össze a csíksomlyói Nyeregben, ez a szám viszont csak a regisztrált székelyruhások száma, ennél jóval többen vettek részt a találkozón.
A hagyományőrző rendezvény a tánc, a népzene és az imádság ünnepe. A székely népi hagyományok, a székely identitás megőrzését célzó rendezvényt első ízben 1931-ben tartották Domokos Pál Péter néprajzkutató kezdeményezésére, Stettner Andrea szociális testvér vezetésével. Egyes dokumentumok szerint 1931-ben 1600 népviseletbe öltözött leány gyűlt össze Csíksomlyón. Az első találkozón ugyanis kizárólag lányok vettek részt, a legényeket csak a következő évektől vonták be – tartja Daczó Katalin újságíró, aki dokumentumfilmet is készített a rendezvény történetének kezdeteiről. A Szociális Nővérek Társasága az 1930-as évek első felében ki is bővítette a seregszemlét, azaz nem csak Csíksomlyón tartottak Ezer Székely Leány Napot, hanem több erdélyi városban is. Ezekre a találkozókra az illető településeken szolgáló székely lányokat igyekeztek összegyűjteni, azzal a nem titkolt céllal, hogy ők is őrizzék meg viseletüket, hagyományaikat. Az Ezer Székely Leány Napja – bár legtöbb helyen úgy szerepel, hogy a kommunista rezsim hatására szűnt meg – tulajdonképpen már az 1930-as évek derekán válságba került, 1940. október 8-án viszont újra megszervezték, ekkor kifejezetten Horthy Miklós fogadására öltöztek népviseletbe és vonultak fel Somlyóra a székely ifjak.
A második világháborút követően – a kommunista rezsim évről évre fokozódó szigora következtében – rendre betiltották a vallási és népi hagyományokon alapuló rendezvényeket, köztük az Ezer Székely Leány Napját is. A hazai rendszerváltást követően, 1991-ben László Pál csíkszeredai polgármester kezdeményezésére – a hajdani résztvevők visszaemlékezései alapján – ismét megszervezték a felvonulást, a találkozóra hatalmas tömeg gyűlt össze. 2000-től az Ezer Székely Leány Napja Alapítvány vette át a szervezés feladatát, az alapítvány elnöke, Boros Károly felcsíki főesperes szerint az 1990-es évek végétől körülbelül 2005-ig elhalványodóban volt a rendezvény. Ezekben az években csak a nevében őrizte a rendezvény a hajdani találkozók lényegét, valójában viszont csak 500-600 népviseletbe öltözött fiatal gyűlt össze Csíksomlyón. A főesperes ennek okát legfőképpen a szervezéshez szükséges anyagi háttér hiányában látja, amelynek következtében 2008-tól át is adták a főszervezői teendőket Csíkszereda önkormányzatának, illetve a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek. A rendezvény ez évben is szentmisével kezdődött a kegytemplomban, ahol az idei szónok Böjte Csaba ferences szerzetes volt. Prédikációjában három útravaló gondolatot fogalmazott meg: bátorította a jelen lévő székely fiatalokat, hogy a szent család példáját követve merjenek házasságot kötni, majd minden mással szemben előnyben részesíteni az életet, a gyermeket, és nem utolsó sorban – szintén a szent család nyomdokain járva – térjenek haza szülőföldjükre. „Hála Istennek béke van Erdélyben, beöltözhetünk viseletünkbe, beállhatunk zászlóink alá, énekelhetjük himnuszainkat, vállalhatjuk értékeinket és nemzeti identitásunkat. Igen, meg lehet maradni Székelyföldön, mondjátok el a külföldön élő fiataloknak, hogy haza lehet jönni, őseink földjén lehet gazdálkodni! Heródes nincs, vissza lehet térni földjeinkre!” – fogalmazott prédikációjában Böjte Csaba atya. A színes viseletkavalkád már önmagában, látványként is maradandó élményt nyújt a találkozón résztvevőknek. Mivel népviseleteink feltérképezése, illetve szakemberek terén rosszabbul állunk, mint például a népzene- vagy néptánckutatásban, a szervezők minden évben belefoglalják a programba a viseletmustrát, bátorítják a résztvevőket, hogy keressék meg, öltsék magukra a régi viseletdarabokat, így lehetőség nyílik azok bemutatására, valamint kiértékelésére is. Az idei találkozóra a lakosság arányához viszonyított legnépesebb résztvevőtáborral Csíkrákos érkezett, így ezt a falut illette meg az a két faragott szék, amely ezután a rákosi templomban az esküvőre érkező ifjú párnak szolgál majd ülőhelyül.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)
2012. augusztus folyamán
Daczó Katalin beszélgetése Ferenczné Kurkó Veronikával
Kurkó Gyárfás, a magányos magánember
Politikai pályafutása csúcsán „a nép fiának” nevezték, ünneplőbe öltözött emberek, diadalkapuk vártá, amerre járt, de erre a Kurkó Gyárfásra, a közismert politikusra[1] saját lánya, a Brassóban élő Ferenczné Kurkó Veronika nem emlékszik. Az ő emlékeiben egy visszahúzódó, meggyötört, magába forduló férfi maradt meg, akivel felnőttként találkozott. Kurkó Veronikával kétszer is beszélgettem, először 1998, másodszor 2012 tavaszán. Az alábbiakban ezekből a beszélgetésekből olvashatnak részleteket.
-Kevés a személyes emlékem, mert négyéves voltam 1949-ben, amikor őt elvitték és 19 éves 1964-ben, amikor hazajött – mesélte Ferencz Nagy Veronika. – A szüleim Brassóban ismerkedtek meg. Édesapám a szászrégeni inasévei után itt, Brassóban akart műhelyt nyitani. A domokosi nagymamám épp a brassói nagyszüleimhez küldte apámat, hogy szerezzenek neki kvártélyt, s így ismerte meg édesanyámat, Kató Emmát. 1932-ben összeházasodtak. Együtt építették a Fehér utca 16. szám alatti házat (ma az egyik fiam lakik benne), s édesapám műhelyt nyitott a Hosszú utcában. Én ’45 januárjában születtem és márciusban költöztünk fel Kolozsvárra. Aztán ’50-ben visszahoztak engem Brassóba a nagyszüleim. Édesanyám ’54-ben jött Kolozsvárról haza. Anyu addig nem dolgozott, de amikor aput elvitték, munkába állt.
-Az édesanyja politizált?
-Benne volt a női szövetségben, én már nem tudom, hogy hívták annak idején. Segítettek gyermekeket, előadásokat szerveztek. Később, Kolozsváron a Romániai Demokrata Nők Országos Szövetségének volt a tagja. Miután édesapámat elvitték, nem foglalkozott politikával.
-Emlékszik az édesapja letartóztatására?
-1949. november 3-án, állítólag este, mert már le voltunk feküdve, úgy mesélte anyu: kopogtak az ajtón, bejöttek, házkutatást tartottak, elvették a pisztolyát – persze arra volt engedélye –, mást nem kaptak. Azt mondták, menjen velük három napra Bukarestbe. A három napból lett tizenöt év, úgy elvitték. Nekem azt kellett mondja édesanyám, hogy iskolában van. Ugyanakkor többeket letartóztattak, Balog Edgár, Márton Áron, Méliusz József, Csőgör Lajos is akkoriban volt elvíve, de a család nem szabadott mondja, mi történt velük. Csak miután iskolába kezdtem járni, mondta meg édesanyám, hogy be van zárva. Amúgy is tartottuk a kapcsolatot a Balogh Edgár családjával, és ott is tudták a gyerekek, hogy mi a valós helyzet... Sokat sírtam kicsi koromban, hiányzott nagyon édesapám. Édesanyám mesélte, hogy mennyire szeretett, és mennyire akart gyereket, s aztán nem sok öröme telt benne... A dolgot nehezítette, hogy katonai törvényszék ítélte el, ezért édesanyámmal megfizettették a perköltséget, de őt nem hívták a tárgyalásra, és titkos volt az aktaszám. A húga sokat járt érdeklődni, hogy hátha valamit megtud, de hiába. Aztán ’54-ben küldött egy levelezőlapot, kérte anyut, hogy küldjön meleg ruhát. Édesanyám küldött.
-Tudták látogatni?
-Nem, nem tudtunk semmit róla.
-Tizenöt évig nem tudtak semmit róla?
-Csak ’64-ben jött Kolozsvárról a távirat, hogy menjünk érte, mert Balogh Edgáréknál van; őket kapta meg Kolozsváron, mikor megérkezett. Szamosújvárról szabadult. Korábban azt hallottuk, hogy Codleán van, s elmentünk mi is Codleára, de hát ott nem volt... Ő sem tudott rólunk, nem tudta, hogy nem vagyunk Kolozsváron. Hazahoztuk onnan, de meg volt lepődve, amikor engem meglátott, mert amikor utoljára látott, még kicsike voltam. Így akárhova mentem, mindenhol a nyomomban volt. Én magáztam. Erre azt mondta, tudod mit? Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. Mondom, mire tetszik célozni? Azt mondja, hogy amikor elvittek, akkor tegeztél, tegezzél ezután is. Egy kicsit nehezemre esett az első időben, de aztán megszoktam.
-Biztosan nehéz volt egy apa-leány kapcsolatot kialakítani...
-Egy kicsit nehéz annyi évi hiány után...
-Mennyire sikerült lelkileg közel kerülni hozzá? Mennyire nyílt meg?
-Nem mertünk kérdezni soha semmit, mert az elején kérdezett valamit édesanyám, s akkor nagyon kikelt. Ideges lett. Úgy gondoltuk, hogy jobb ha hagyjuk, nem kérdezünk semmit, nem kavarjuk fel az emlékeket.
-Elég zaklatott idegállapotban került haza, ugye?
-Nagyon zaklatottan került haza, nem tudott beleilleszkedni az akkori időbe, szokásokba.
-Mikor kezdődtek az idegproblémái?
-Úgy különben nem mutatkozott rajta semmilyen ideg-dolog, ha nem említettük az eltöltött éveket.
-Milyen volt a viszonya Márton Áronnal?
-Rokonok voltak Márton Áronnal, unokatestvérek. Annyit tudok, hogy a börtönben egyszer Márton Áron beteg volt, és édesapám a napi ebédadagját neki adta, hogy egy kicsit jöjjön helyre. Aztán mikor Márton Áron hazajött, küldött nekem pénzt, s azt mondta, hogy azért mert az ebédjét egyszer nekiadta.
-Később kapcsolatban maradt Márton Áronnal, vagy más rabtársaival?
-Nem emlékszem, hogy kapcsolatban lettek volna. Mikor a többiek hazajöttek, – jóval édesapám előtt – azokkal édesanyám tartotta a kapcsolatot. Balogh Edgárékkal sokáig leveleztünk is, jártam náluk Kolozsváron vakációban. Méliuszéknál is jártunk egyszer Bukarestben, meghívtak, de édesapám egyikükkel sem találkozott miután hazakerült. Írni sem írt azután.
-Mivel töltötte a napjait?
-Egy ideig dolgozott, 1965-ben a brassói posztógyárban kapott állást mint karbantartó lakatos, és ott dolgozott 1972-ig, nyugdíjazásáig, de olyan kevés nyugdíjat kapott, hogy abból nem tudtak megélni. Aztán az Írószövetség elismerte tagjának, és onnan kapott két évig nyugdíjat, aztán sok utánajárás után elismerték, hogy illegális harcos, s aztán ilyen nyugdíjat kapott. Az utolsó években otthon ült, újságot olvasott, járkált a városban, elment a Pojánába gyalog, nem volt más tevékenysége. Azt hiszem, hogy egyszer járt Csíkban is, de olyan magába zárkózott lett, nem nagyon érdekelte semmi. S aztán mi sem erőltettük. Gyomorrákban halt meg 1983-ban.
-Mikor járt utoljára Csíkszentdomokoson Kurkó Gyárfás?
-Azt hiszen Szentdomokoson ’72-ben volt utoljára, mikor meghalt az édesanyja.
-Testvéreivel mennyire tartotta a kapcsolatot?
-Volt egy húga és egy öccse, akik Brassóban laktak, azok néha eljöttek, de ő nem ment hozzájuk.
-Volt egy paptestvére is Olaszországban, Alajos. Vele milyen volt a viszony?
-Ő írogatott levelet, én válaszoltam, de azt hiszem, csak egyszer találkoztak itt Brassóban.
-Sokan úgy tartják, hogy még a paptestvére sem akart vele szóbaállni, mert kommunista lett...
-Valóban, eleinte nem akart tudni róla Alajos.
-Önnek személy szerint volt hátránya abból, hogy Kurkó Gyárfás volt az édesapja?
-Hátrányom az volt, hogy nem tudtam leérettségizni. Én ’62-ben végeztem, amikor ő még börtönben volt. Édesanyámnak sokan tanácsolták, hogy váljon el, hogy tudjak az iskolával előrehaladni, de édesanyám nemet mondott, és én is.
-Itt, Brassóban mennyire él Kurkó Gyárfás emléke?
-Semennyire. Például a születésének száz éves évfordulójakor, 2009-ben, a Brassói Lapok sem emlékezett meg róla. A temetőbe ezelőtt vagy tíz évvel bekenték a sírkövét kátránnyal, annyira, hogy nem lehetett látni, hogy mit ír, aztán nagybátyám még élt, lement, lepucolta úgy, ahogy tudta, hogy lehessen elolvasni a nevét.
[1]Kurkó Gyárfás (1909-1983), lakatos, politikus. Pályáját a Magyar Dolgozók Országos Szövetségében kezdte, 1934-től-szervezet átszervezéséig -a MADOSZ elnöke, majd a Magyar Népi Szövetség elnöke (1944-1947). Az MNSZ-en belül fokozatosan „radikalizálódott”, felismerte, hogy a nemzetiségi jogok biztosítását össze kell kapcsolni az államtól független magyar intézményrendszer fenntartásával. Emiatt szembekerült a Kommunisták Romániai Pártja magyarságpolitikai elképzeléseivel, 1947-ben megfosztották elnöki tisztségétől, majd az 1949 őszi letartóztatása után 1951-ben Márton Áronnal együtt ítélték el, mint „magyar irredentát”. Az 1964-es általános amnesztiával szabadult. (Nagy Mihály Zoltán-Olti Ágoston: Érdekképviselet vagy pártpolitika? című kötete alapján -A szerk.)
Székelyföld
2013. március 19.
Derítés – Autonómiát kapnak a székelyek
Nem levéltári dokumentum, hanem egy 1920-as újságcikk címe hangzott így: Autonómiát kapnak a székelyek. Nem vicclap, nem élclap, nem tudományos fantasztikus írásokat tartalmazó folyóirat, hanem a csíkszeredai Csíki Lapok fogalmazott ilyen egyértelműen a román parlamentben elhangzott felszólalások alapján. Talán nem árt felelevenítenünk, miben hittek nem is olyan régen – vagy mégis régen, hiszen szinte száz éve volt? – eleink, s mi az, amit a békeszerződés garantált a székelységnek, de ami azóta sem valósult meg…
Autonomiát kapnak a székelyek
Csíkszereda, 1920. augusztus 6.
A bukaresti parlamentben három igen érdekes beszéd hangzott el. Az egyiket a vármegyénkben jól ismert Campeanu Illés (Elie Câmpeanu görög katolikus esperes – szerk. megj.) csíkmegyei, a másikat Nistor I., a harmadikat Batzaria szenátor mondották.
A rendelkezésünkre álló adatok szerint a szenátus múlt pénteki ülésén Campeanu Illés szenátor, gyergyószentmiklósi gör. kat. esperes azt kívánta, hogy a marostordai és csíkmegyei földosztás román tisztviselőkre bízassék. A székely vármegyékből kiszakítani óhajtja azokat a községeket, melyeknek lakóssága románajkú. (Nem lesz sok. Szerk.) A megyéknek a nemzetiségi elv szerinti beosztását követeli. A székelység közé ékelt román községeknek legyenek ugyanolyan előjogaik, mint amilyeneket a békeszerződés a kisebbségeknek biztosított.
Nistor szenátor pedig nem kíván egyebet a nemzetiségektől, minthogy elismerjék a román államot. A szászoknak és székelyeknek meglesz az autonómiájuk. (Eredeti kiemelés – a szerk. megjegyzése)
Batzaria szenátor a békeszerződéssel kapcsolatban kijelenti, hogy a szerződésnek a kisebbségekre vonatkozó része a mü árnyoldala, ami annak köszönhető, hogy a szövetségesek rosszul voltak informálva a románokról. Azt hiszi, hogy a szerződés szomorúan sötét lapjával fölösleges sérelem esett Románia méltóságán.
Ennek a három parlamenti beszédnek egybevetéséből könnyen megállapíthatjuk azt a már többször közölt híradásunkat, hogy a székelyeknek autonómiájuk lesz, magyar közigazgatással, magyar bíráskodással és magyar közoktatásüggyel. (Kiemelés a szerkesztőtől). Ugyanezt Goga Oktávián miniszter is több ízben egész világosan kijelentette. Azt is tudjuk, hogy e kedvezményeket a székelységnek a békeszerződés biztosítja. Campeanu úgy megijed ettől, hogy azt a kevés csík megyei románt is kisebbségnek óhajtja tekinteni és nekik védelmet, vagy mondjuk autonómiát követel. Ezek után önként felvetődik újból a gondolat, hogy miért nem közlik a békeszerződés hiteles szövegét, melyben jogok és kötelességek vannak lefektetve, s amelyeket végtére is tudni minden állampolgárnak joga van, mert hiszen a vásár az ők bőrükre megy. Ha nyilvánosságra hoznák, mindjárt tisztán és gyorsan meg lehetne oldani sok vajúdó kérdést, s meg lehetne szüntetni sok nyomorúságot. Hogy Campeanu Csík megyében a földosztásra román tisztviselőket mi jogon kér, azt ő tudja. Mi csak azt tudjuk, hogy Csík megye lakóssága csaknem teljesen magyar s belső művelés alatt álló földbirtok, olyan mely felosztás alá kerülhetne, kettő sincsen. Ha pedig legelőkre vagy erdőkre gondol, miért kellene egy székely megyében éppen románoknak végrehajtani a földosztást, mikor a román állam ellenőrzése amúgy is túlontúl megvan?!
Daczó Katalin
morfondir.ro
Erdély.ma,
2013. november 22.
Kiosztották a Székelyföld díjakat
Daczó Katalin csíkszeredai újságíró-közíró, Markó Béla költő, és Buda Ferenc magyarországi költő részesült idén a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat nívódíjában. A debütdíjat a kolozsvári Adorjáni Pannának ítélte a szerkesztőség.
Daczó Katalin csíkszeredai újságíró-közírót, Markó Béla költőt, és Buda Ferenc költőt jutalmazta idén a Székelyföld irodalmi folyóirat. A díjakat csütörtökön adták át a csíkszeredai Székelyföld Galériában. Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője az MTI-nek elmondta, a 16 éve alakult folyóirat szerkesztősége évről-évre megvizsgálja, kik közölték a legjobb írásokat az illető évben a Székelyföldben. Ezeknek a szerzőknek adják át az év díjait. „Daczó Katalin olyan újságíró, aki alaposan utánanéz a témáinak, nem a világhálóról tájékozódik, hanem alaposan felkutatja a forrásokat. Az 1916-17-es csíkszeredai katonavilágról, valamint Márton Áron püspök és a csíkszépvíziek konfliktusáról közölt kiváló írást a Székelyföldben” – méltatta a szerzőt a főszerkesztő. Markó Béla a Székelyföldben közölt verseivel érdemelte ki a folyóirat elismerését. "Számunkra szinte felfoghatatlan, hogy miként tud valaki tíz év kihagyás után így visszatérni az irodalomba" – fogalmazott Lövétei Lázár László. A Székely Bicskarend Díjat Buda Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas magyarországi költő, műfordító vehette át, akit a Fehérlófia című eposzáért díjazott a szerkesztőség. Amint a főszerkesztő megemlítette, ezt a díjat évről évre nem székelyföldi szerzőknek adják át, akik kiemelkedő írást közöltek a csíkszeredai folyóiratban. A folyóirat Szabó Gyula Debütdíját az egyelőre kötettel még nem rendelkező kolozsvári Adorjáni Pannának adták át rövidprózai írásaiért. Idén első ízben két különdíjat is átadtak: a százkötetesre tervezett Székely Könyvtár sorozat támogatásáért Székely Ernő, Csíkszentkirály polgármestere és Laczkó-Albert Elemér, Gyergyóremete polgármestere részesült elismerésben. A csütörtöki díjátadó ünnepségen az ünnepelteket a Székelyföld szerkesztői – Molnár Vilmos, Fekete Vince és Lövétei Lázár László – méltatták, a díjakat Borboly Csaba, a folyóiratot fenntartó Hargita Megyei Tanács elnöke adta át. A díjátadó záróakkordjaként Buda Ádám az apja megzenésített versét adta elő.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)
2014. január 31.
KISEBBSÉGBEN: A Fehér Holló szárnyrebbenései
Cseke Gábor olvasónaplója
Nemrégiben érdekes könyvbemutatón vettem részt a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtárban: Oláh-Gál Róbertnek a két Bolyairól szóló tudománytörténeti riportjait magába foglaló kötetét (X-ek, azaz ismeretlenek a Bolyaiak életében), annak történetét ismerhettük meg - és nem csupán a szerző jóvoltából. Jelen volt ugyanis, házigazdaként, az a Sarány István közíró is, aki az eseményen a Fehér Hollónak elnevezett, egyre terebélyesedő könyvsorozat kiadóját (Világhírnév) képviselte. Megtudhattuk tőle, hogy a Fehér Holló tulajdonképpen egy erdélyi médiacsoportosulás, amelynek feltett szándéka, hogy a napjainkban erőteljes sorvadásnak indult - netán divatja vesztett? - nemes zsurnalizmust, a publicisztika műfaját átmentse a számára csöppet sem kedvező időn. A szerény kivitelezésű, önerőből támogatott Fehér Holló-kötetek száma immár több tucatra rúg, s immanens, saját értékeik mellett igen fontos szempont, hogy egymásra hatásuk ráadásul további új minőséget, valóságmegközelítést eredményez.
Zászlópengetés
A Bolyaiak életét és korát övező komplex problémakörben mozgó kötet bemutatója közben, egyáltalán nem mellesleg eszembe jutott az, hogy a beszélgetést irányító Sarány István igazából az első szerzők között volt, aki legjobb publicisztikai írásait egybegyűjtve, megválogatva és célirányos eszmei rendbe sorolva részt vett a Fehér Holló-mozgalom elindításában, terebélyessé válásában. A 2011-ben napvilágot látott Zászlópengetés című kötete (szerkesztette: Szabó Csaba - a Fehér Holló megálmodója -, lektorálta Ambrus Attila - maga is az alapítók egyike) mindenekelőtt nézőpontjával tűnik ki a megszokott publicisztikai gyűjtemények közül. A könyv Szórványlét című bevezetőjében a szerző arra próbál meggyőzően fényt vetni, hogy az erdélyi magyarság - és általában minden emberi közösség, akárcsak úgy általában is, maguk a dolgok - többféle nézőpontból szemlélhető, s alaptudnivaló, hogy ami az egyik szögből netán soknak látszik, az máshonnan tekintve nyugodtan lehet már-már elenyészően kevés. Többség és kisebbség egymásba játszó dialektikájának mindennapi alkalmazásában segíti tehát az olvasót azzal, hogy mindjárt a könyv első lapjain leszögezi:
„A Székelyföld magyarságát tömbmagyarságnak könyveli el a politikai diskurzus, s így él a köztudatban is a székelyföldi lét. A vaslábi magyarság szórvány-e? Vagy netán a vaslábi románság él szórványban? Vagy mi a helyzet a Székelyföld déli, a Barcasággal határos peremének magyarságával? A bölöni magyar tömbben él-e vagy szórványban a román ajkú cigányok között? A moldvai Klézsén a magyarok tömbben élnek-e avagy szórványban? Tovább ragozva: szórványban él-e a csíkszeredai unitárius vagy a homoródalmási katolikus?
A szórványkérdés tehát nézőpont kérdése, akkor is, ha csak etnikai vagy felekezeti vonatkozásban vizsgáljuk. Vagy annak függvényében is változhat a megítélés, hogy mekkora területre — településre, tájegységre, megyére, történelmi régióra vagy országos szintre — vetítve boncolgatjuk a kérdést. A hévízi román például többségi a városában, kisebbségi a megyében és többségi Erdély-szinten meg országos szinten. Akkor a hévízi román most többségi-e vagy kisebbségi? A hévízi magyar számbeli kisebbségben él településén, megyeszinten a számbeli többséghez tartozik, országos szinten pedig egy kisebbségi közösség tagja. Most már mi ő? Többségi vagy kisebbségi?”
Érdekes módon, Sarány István ezúttal nem is annyira a kijelentéseivel, mint inkább a kérdéseivel ülteti el bennünk a szemléleti rugalmasság igényét, s bevezetője után jobban értjük - nem egy esetben a bőrünkön is érezzük - publicisztikai látleleteinek igazságtartalmát. Ugyancsak javára válik, hogy rövid lefutású, igazából mindennapi jelzés értékű írásait kifogyhatatlan rendszerező kedvvel csoportosítja ciklusokba, amelyek címei önmagukért beszélnek. S ha nem is mindig tudatosan, de a sejtés szintjén föltétlen eligazodunk, ha ilyesmiket olvasunk az írások fölött: Délibábok helyett, Román feltámadás, Zászlópengetés, Iskolai agresszió, Visszaszolgáltatás, Operett és operáció, Tüzelünk, Fogyjon a magyar, Ünnep lélekben, Statisztika és tragédia...
A kötetben tárgyalt problémák mindennapi sokasága és sokrétűsége mindegyre arról győzik meg az olvasót, hogy a vérbeli közírónak lételeme a valóságra való állandó ráhangolódás és -kapcsolódás, a látszólag önmagukban megoldandó gondnak minősülő jelenségek ugyanis legtöbbször a fű alatt és akár jóval mélyebben is, végső soron összefüggnek, egymást erősítve vagy gyengítve. Előszeretettel mutat rá a délibábkergetés meddő gyakorlatára mindennapjainkban, amikor nem a józanul megálmodott tervek vezérlik a cselekvést, hanem a terméketlen vágyálmok, az örökölt illúziók, az önmagunkba zárkózás ellentmondásos, vitatható védőpajzsa mögött. Problémaláttatása mindvégig igazodik ahhoz a kettős szemlélethez, amit könyve bevezetőjében magára nézve is érvényesnek fogalmazott meg - józan önértékelésre és önbecsülésre buzdítva az olvasót, mind egyéni, mind szűkebb-tágabb közösségi összefüggésben.
Elvégre Sarány István „fehér hollósága” is relatív a maga nemében; s inkább olyan szempontból ritka madár ő, hogy mifelénk egyre kevesebben és szakszerűtlenebbül művelik a publicisztikai elemzés, az újságírói avatott véleménymondás műfaját. Sarány esetében viszont ez az állítás nem áll: a lap, ahol dolgozik (Hargita Népe) szerencsére még nem adta fel azt az eszményét, hogy a hírek, az idők járása befogadását és értelmezését az újságírónak kutyakötelessége elősegíteni, állásfoglalásával befogadhatóvá tenni. Szerzőnk továbbra is jelen van szinte naponta lapja hasábjain, ugyanakkor a fentebb említett médiaklubhoz tartozása révén felelősséget vállal az újabb tagok toborzásában, felkarolásában. A szabály ugyanis pofonegyszerű: a Fehér Holló-sorozatban kiadott bármely szerzőnek kijár a klubtagság - más szavakkal, a tagság gyarapodásával egyidőben egyre több azon művek száma, melyek mai valóságunk kérdéseiben és jelenségeiben segítenek eligazodni. Ezt ünnepelhettük a Bolyaiakról szóló kötet megjelenése ürügyén.
Dokumentarista látásmód
Fehér hollóságra ugyan még nem vállalkozott, bár több könyves szerző Daczó (Szabó) Katalin, s minden további nélkül akár ma is összeállna egy izgalmas interjúkötet azokból az írásaiból, melyek heti rendszerességgel jelennek meg közel egy éve a Hargita Népe hasábjain.
Alkalmam volt írni nemrégiben Daczó Katalin több munkájáról, évekkel ezelőtt pedig interjút is készítettem vele, amikor alkotóként éppen dokumentumfilmek, filmriportok készítésére rendezkedett be, rendszeresen benevezve a Film.dok fesztiválra, amelyen szép sikereket ért el. A mindenekelőtt a Duna televíziót tudósító filmestől akkor megkérdeztem: számára mi a vonzóbb a dokumentumfilm készítésében: a dokumentarizmus varázsa, vagy maga a film műfaja? Válasza némileg tétovázó volt, de pontos, és ma is érvényesnek tartom:
„Ezen magam is sokat töprengtem, de nem tudtam egyértelmű választ adni rá magamnak. Az biztos, hogy mostanig, bármilyen munkahelyem is volt, valamiképpen kapcsolatban álltam a valóságkutatással, a ledokumentálható, tárgyi világgal. Udvarhelyi könyvtárosként a helytörténeti gyűjteményekkel foglalkoztam, aztán Csíkszeredába jőve az Antena 1-hez jelentkeztem, de az állás pár hónap múlva megszűnt, majd kis kitérővel következett a Csíki TV, ahol hamarább lettem dokumentumfilmes, mint riporter. Első munkám a 110 éves városháza történetének feldolgozása lett, aztán a híradózás mellett, 1998 és 2002 között, Visszajátszás cím alatt mintegy 100 részes filmsorozatban jártam utána a csíkszeredai Petőfi utca patinás épületei egykori történetének. Tehát a filmezés régi szerelem, de csak az egyik lehetőség arra, hogy a valóságról valljunk. Épp úgy foglalkoztat az írott riport vagy akár egy helytörténeti kiállítás. Ha lefilmeztem valamit, az nem gátolt meg abban, hogy riportban vagy könyvben, más megközelítésben is feldolgozzam a témát. Szeretem elgondolkoztatni az embereket, hogy a problémafelvetésem megérintse őket.”
Ezt a műhelyvallomást azóta sem írta felül az élet, sőt! Még úgy sem, hogy a filmes lendület időközben kényszerűségből alább hagyott - és ez mindenek előtt nem Daczó Katalinon múlott, intézményes betegségről van szó, melynek nyomán a Film.dok is máról holnapra kimúlt -, de a dokumentarista érdeklődés továbbra sem pihen, új és újabb megnyilvánulási területeket keres és talál magának. Az egyik ilyen érvényes kifutópálya a Morfondir.ro weboldal, amelynek Derítés című rovatában Daczó Katalin érdekesebbnél érdekesebb helytörténeti dokumentumokat idéz fel és kommentál Csíkszereda és környéke múltjából, levéltári kutatásokra alapozva.
A másik területet éppen a Hargita Népének szánt gyakori riportok, beszélgetések jelentik, amelyek a székelyföldi valóságnak egy-egy kevésbé ismert személyiségét, eseményét, emlékezetes pillanatát idézik föl, a minden részletben elmélyülő, minden összefüggés iránt érdeklődő oknyomozó riporter szemével. Daczó Katalinra fokozottan jellemző: nem igazán lehet tetten érni, hogy írásaiban netán engedne bármiféle üresjáratnak. Már témaválasztásai is kellően rendhagyóak - anélkül, hogy a szerző engedne az olcsó szenzációhajhászás divatjának.
Egyszer a híres romániai kaszkadőr, Cseh Szabolcs székely-magyar gyökerei után nyomoz, bemutatva eközben a széles körben, nemzetközileg is ismert szakember életének eddig „láthatatlan” oldalát, máskor viszont a méltatlanul háttérbe szorított, már-már elfeledett erdélyi költő, Salamon Ernő portréjához kutat fel eddig ismeretlen életrajzi adalékokat... Már-már elfeledett székely festő, János László nyomaira bukkan, aki valamikor Szépvízről indult nehéz körülmények között és ugyanott futott be egy gyűjteményes kiállítással, amit aztán a csíkszeredai múzeum is bemutatott... Hogy majd a Székelyföldön közismert, a magyar vasúttörténelemben kiemelt fontossággal bíró gyimesi műtárgy zaklatott, eseménydús sorsáról szóljon - nem mindennapi hitelességgel. Rátalált ugyanis egy építőmérnökre, Rigó László-Szabolcsra, akit annyira érdekelt a gyimesi vasúti leágazás története, hogy alapos tanulmányozásba kezdett. A vele készített interjú minden tekintetben emelte a lap információs értékét...
Sorra szólaltatja meg, alapos kérdezz-felelek alapján a kiteljesedő életpályájú székelyföldi személyiségeket - volt orvos-polgármestert, fotografáló geológust, a nyugalmazott versmondó könyvtárigazgatót, a csángóföldön oktató, népszolgálatot végző pedagógus házaspárt, a Nagy Imre festőművész hagyatékát kezelő és felügyelő, dizájner és művészeti közíró kurátort stb. -, s ugyancsak ő az, aki nélkülözhetetlen aprómunkával segíti a madéfalvi Siculicidium 250. évfordulója alkalmával rendezett emlékév dokumentáris megalapozását. Évek óta következetes összeállítója a csíkszeredai városvezetés által támogatott helytörténeti évfordulós naptárnak, ami legtöbbször izgalmas felfedezésekkel, elfeledett adatokkal és eseményekkel lepi meg nem csupán a nagyközönséget, de olykor a szakmát is.
Daczó Katalin legutóbbi években született legjobb írásai - véleményem szerint - önként kínálják magukat ahhoz, hogy kötetté szerveződve gazdagíthassák a Fehér Holló-sorozat eddigi palettájának színárnyalatait, ezáltal újabb taggal bővítve a szépreményű médiaklubot.
Csíkszereda, 2014. január 27.
maszol.ro,
2014. február 13.
Kápolnák és anekdoták
Csütörtök este Szépvízen A Kápolnák az Úr dicséretére című dokumentumfilmet vetítették, melyet Daczó Katalin, a Hargita Népe munkatársa szerkesztett, illetve P. Buzogány Árpád író, újságíró kollégánk Ötven lóerős pálinka című kötetét mutatták be.
Habár két különböző műfajt láthattak az érdeklődők, ami a filmet és a könyvet összeköti, az a szerzők közti közös vonás – jegyezte meg az est moderátora, Ferencz Angéla a Hargita Megyei Kulturális Központ igazgatója. Hozzátette, azt kell tudni róluk, hogy nagyon jó emberismerők, míg Daczó csíkszéki, addig Buzogány udvarhelyszéki falvakban szokta faggatni az értéket őrző embereket. Ezenfelül mindketten jól ismerik életkörnyezetük helytörténetét, és ezt a tudást, ismeretet szokták filmjeik, könyveik által a közzel megosztani.
Felértékelődtek Csíkban a kápolnák
Daczó Katalintól megtudtuk, régi terve, hogy a kápolnákról dokumentumfilmet készítsen. „Úgy éreztem, hogy szükség lenne erre, mert kapcsolatban lévén régészekkel, tudtam, hogy nem létezik megfelelő ismeretanyag ezekről a kápolnákról vagy kápolnahelyekről. Csíkszék nagyon gazdag, közel ötven ilyen kápolna, kápolnahely található ebben a régióban. Pályáztam is több helyre sikertelenül. Tavaly megtudtam, hogy a megyei önkormányzathoz tartozó Hargita Megyei Hagyományőrző Forrásközpontnak létezik egy dokumentumfilm-készítést finanszírozó programja, erre is beneveztünk, és innen kaptunk végül támogatást.”
Tizenegy csíki kápolna esetében végezte el a dokumentálódást, és mindegyiknél filmeztek is. Először úgy tervezte, hogy mindenikről rövid, három-négy perces ismeretterjesztőt készít, de rájött, ez túl kevés lenne ahhoz, hogy ezek történetét, főként aktuális helyzetét megértethesse. „Csak az utóbbi tíz évben sokat változott a kápolnák, kápolnahelyek helyzete, volt olyan, hogy a romra új kápolnát építettek, ezért próbálom a jelenlegi állapotokat dokumentálni. Kiválasztottam azokat, amelyeket a legjobban ismertem. Természetesen azoknak a kápolnáknak a története körvonalazódott a legjobban, amelyeknél az elmúlt évtizedben régészeti ásatások zajlottak, vagy amelyek fel voltak újítva” – emelte ki Daczó.
Úgy észlelte, hogy az utóbbi időszakban legtöbb csíki település kezdett újra a kápolnáival foglalkozni. Szinte mindenhol történt valami, vagy kutatás folyt, vagy felújítás, vagy ahogy említettük, a régi romra emeltek új épületet.
A Kápolnák az Úr dicséretére című dokumentumfilmet a Mementó Stúdió készítette. A Csíki-medence kápolnáiról szóló sorozat első része részletesen bemutatja a hargitafürdői Szent István-kápolnát, a pásztorbükki Báthory-emléket, a Szent László-emlékhelyet és a széphavasi Szentlélek-kápolnát. Készítették: Daczó Dénes, Daczó Katalin, Ferencz Hunor, T. Bányai Péter.
Nem csak autóban, hanem pálinkában is van 50 lóerős
P. Buzogány Árpád ezúttal nem riport- vagy helyismereti kötetet, hanem egy anekdotagyűjteményt ismertetett, amely Ötven lóerős pálinka címmel az Udvarhelyszék Kulturális Egyesület kiadásában jelent meg. Tizenöt éve gyűjti a Gagy mentéről és Sóvidékről ezeket a humoros történeteket, mint hangsúlyozta, számára csak azok érdekesek, amelyeknek van valóságalapjuk, vagyis valakivel megeshettek, legalábbis az alanyai így mesélik. Régi jó, már-már klasszikusnak számító történetek is szerepelnek szép számmal a kötetben, de egyes anekdotákban a technika vívmányai, mint a maroktelefon vagy a számítógép és egyebek is megjelennek. Például az egyik anekdotából kiderül, hogy a technikai fejlődés még az értelmiségiek körében is néha követhetetlen. Például egy autókhoz értő gyereket, aki azt fejtegette, hogy szerinte a Dacia Solenza sokkal jobb, mint a Tico, egy idősebb tanító kijavított, hogy az nem Tico, hanem Trikó.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro,
2014. március 11.
Helyi témák a vásznon – Dokumentumfilmek Csíkszeredában
Hargita megye értékeit bemutató dokumentumfilmeket mutatnak be Csíkszeredában, a Hargita Megyei Kulturális Központ (HMKK) pinceklubjában március 12-étől kezdődően négy héten keresztül, minden szerdán 18 órától.
A filmek a Hargita Megyei Tanács és a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont által 2013-ban kiírt pályázat győztesei.
A dokumentumfilmek – amelyek a kiírás alapján a megye történelmi, néprajzi, turisztikai értékeit örökítik meg – létrejöttét összesen 40 ezer lejjel támogatta a Hargita Megyei Tanács.
A HMKK közleménye szerint a most szerdán bemutatandó Ha nem használ, nem is árt... Hagyományos gyógynövényhasználat Udvarhelyszéken című dokumentumfilm Pakot Mónika, a Civitas Alapítvány munkatársának és Szabó Károly, a székelyudvarhelyi városi könyvtár alkalmazottjának közös munkája.
A rendezők 19 udvarhelyszéki falut kerestek fel, ahol a gyógynövényeket jól ismerő 32 személlyel készítettek interjút. A film ezáltal a hagyományos gyógymódokat, a gyógynövények felhasználási módjait tárja a néző elé. Az alkotást a 24. Mediawave filmfesztivál Úton című on-line nemzetközi filmversenyének kisebbségi filmek kategóriájába is beválogatták.
Fábián Kornélia székelyudvarhelyi filmes szakember Az Isten háta mögött. A Csíki- és a Gyergyói-medence tanyavilága című dokumentumfilmjét március 19-én vetítik. „A filmben ráérezhetünk az összetartozásra, a kölcsönös segítségnyújtásra, amelyek a tanyasi ember mindennapjaiban jól megfigyelhetők. Fontos része a filmnek a régi mesterségek bemutatása, a szövés, fonás, zsindelykészítés, fafaragás, amely a tanyasi ember mindennapjainak, életének szükségszerű része” – olvasható az ismertetőben.
A Kápolnák az Úr dicséretére című alkotást március 26-án mutatják be Csíkszeredában. A film rendezője Daczó Katalin csíkszeredai televíziós szerkesztő, aki a Csíki-medence kápolnáit mutatja be saját levéltári és helyszíni kutatásaira alapozva. A filmben azok a szakemberek szólalnak meg, akik behatóan foglalkoztak a kápolnák történetével.
Április 2-án Bálint Arthur székelyudvarhelyi filmes munkáját, az Állatvásárt mutatják be. A film bemutatja, hogyan tanítja meg egy apa a fiát a vásári alkudozás régi „művészetére” a fiú pónijának eladása közben. A vásári adok-veszek „piaci szaknyelvét” rögzíti a film, amelyet régen mindenki jól ismert.
Krónika (Kolozsvár),
2014. szeptember 4.
SZÉKELYFÖLDI LÉLEKÉPÍTÉS
Cseke Péter–Burus János: Csíksomlyói Székely Népfőiskola
„Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. / A szavakat is. Egyetlen szó, / egy tájszó se maradjon kint. / Semmi sem fölösleges." (Kányádi Sándor: Noé bárkája felé) Az erdélyi magyar szellemi élet művelői, a népi hagyományok ápolói elé programot adó költő 1973-ban versbe kristályosodott szavai termékeny talajba hullottak. Gondoljunk csak a bukaresti Kriterion Könyvkiadónak a két világháború közti Erdély magyar irodalmát újra köztudatba emelő könyveire, a gazdag népszokásokat feldolgozó tudományos igényű kötetekre. 1990 után az értékmentő munka fokozott lendülettel folyt tovább, hisz ledőltek a tiltás falai, a hagyományainkat feldolgozó, értékmentő munka - az Erdélyi Múzeum, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, sok más országos és helyi érdekű kulturális fórum, kiváló szakembereink, tudósaink kutató munkájának köszönhetően - új lendületet nyert, a minden behajtásának, behordásának igényével látott munkához. És ebben a törekvésben valóban „semmi sem fölösleges", Noé bárkájában - szellemi kincsestárunkat megjelenítő metaforában -mindennek helye van, elődeink minden törekvésének, amely a léleképítést, a nemzeti identitás erősödését, tudatosítását segítette, megmaradásunk, jövőnk ügyét szolgálta.
Ilyen megmentésre, felélesztésre utaló „szó"-ként értelmezhető a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttére, szolgálatára Cseke Péter jeles erdélyi művelődéstörténész hívta fel a figyelmet a Székelyföld 2002/12-es számában. Az elmélyült kutatómunka gyümölcse a szerzőt is további munkára ösztönözte; Burus János csíkszeredai tanár, néprajzkutató személyében pedig olyan munkatársra talált, akinek ugyancsak szívügye lett a népfőiskola múltjának feltárása, közkincs-csé tétele. A közös munka gyümölcse a Csíksomlyói Székely Népfőiskola kötet.
Csíksomlyóról lévén szó, mi sem természetesebb, mint hogy a kötet szerzői az olvasót a hely szellemiségét meghatározó Szűzanya-szobor ihlette verssel és egy, a somlyói búcsút és a kegyszobor történetét felidéző írással adjanak lelki indíttatást az olvasónak. Ferenczes István Ave mundi Domina című költeménye a kegyszobor spirituális kisugárzását érzékelteti, strófazáró soraiban az egyetemes egyház nyelvén köszönti a nemzeti Mária-kegyhelyet megszentelő, megszemélyesítő, Csíksomlyót világhírnévre emelő égi Édesanyánkat - Ave mundi Regina, O Madonna virgina, Stella Maris Maria, Salve mundi Domina -, akihez évente százezrek zarándokolnak el Erdélyből, Magyarországról, a diaszpórában élő magyarság soraiból.
Kovács Imre írása a csíksomlyói pünkösdi búcsú és a kegyszobor történeti hátterét tárja az olvasó elé: a katolikus vallás megvédéséért a közeli Tolvajos tetőn 1567-ben lezajlott csata emlékét, az 1450 és 1543 között faragott csíki Máriaszobrok, különösképpen a csíksomlyói kegyszobor leírását. „...hársfából készült, 227 cm magas. Mária lábai alatt a fél földgömb, azon sarlós hold, ennek közepén fekvő emberfej - a tagadás képviselője. A kegyszobrot tetőtől talpig aranyos sugárkéve ragyogja körül. Az obszerváns ferences kegyeletet és gyakorlatot őrzi, a Napba öltözött Asszonyt."
A népfőiskolák létrehozásának gondolata Dániában fogant meg. Kezdeményezője Nicolai Frederik Severin Grundtvig (1783-1872) dán evangélikus püspök volt. A nemzeti identitást erősítő, a szellemi felemelkedést, a felnőttképzést szolgáló első intézményt 1844-ben nyitották meg. Magyarországon a századfordulón születtek hasonló intézmények, kezdetben szabad líceumok formájában. A népfőiskolák a harmincas években jöttek létre, többségükben az egyházak szervezésében. Közéjük tartozott a Kerkai Jenő SJ által 1936-ban létrehozott KALOT - a Katolikus Legényegyletek Országos Testülete -, amely „a falusi ifjúság keresztény szellemben való nevelését" tűzte zászlajára, jelmondata pedig - „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!" - a hit, műveltség, család, haza fogalomkörében, eszményében kívánta a magyar falut súlyos elmaradottságából kiragadni, fölemelni, a tehetséges, tanulni vágyó, vállalkozó szellemű ifjúságot fölkarolni. E szervezetnek lett a testvéregyesülete a KALÁSZ, amely a lányok nevelését szolgálta, a KALÁKA népfőiskolák keretében.
Cseke Péter gazdagon adatolt, sok bibliográfiai hivatkozással alátámasztott tanulmányából megtudhatjuk, hogy Erdélyben a 19. században jöttek létre azok az oktatási intézmények - a Tessedik Sámuel alapította nagyszentmiklósi mezőgazdasági iskola 1803-ban; a Wesselényi Kollégium Makfalván, 1835-ben -, amelyek a falusi ifjúság szakmai, szellemi felemelkedését szolgálták. Ugyane céllal jött létre a székelykeresztúri unitárius és a radnóti katolikus (1931), a kézdivásárhelyi katolikus (1932) téli gazdasági iskola, indult a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium szervezésében a csombordi gazdasági iskola, 1935-ben. A harmincas években a dán népfőiskolák erdélyi kisugárzásaként jött létre, Balázs Ferenc unitárius lelkész kezdeményezésére, a mészkői népfőiskola.
Kerkai Jenő kezdeményezése 1940-ben Erdélyben is csakhamar gyökeret vert. 1941-ben a KALOT égisze alatt megnyílt a Csíksomlyói Székely Népfőiskola, melynek létrejöttét Teleki Pál miniszterelnök is támogatta, első igazgatójául Magyar Ferencet nevezte ki. Azzal párhuzamosan szervezte meg Zakariás Flóra szociális testvér a csíksomlyói Székely Leánynépfőiskolát, ugyancsak 1941-ben. Három hónapos tanfolyamaik résztvevői elméleti oktatásban és a zöldségtermesztés, a konyhakertészet, a tejgazdaság, a háztartásvezetés, a népi hagyománykincs elsajátításán alapuló oktatásban részesültek. Cseke Péter tanulmánya az előbbire fókuszál, több éves kutatás eredményeként azt mutatja be az olvasóknak. E tanítás tartalmára és céljaira világít rá Kerkai Jenő Móricz Zsigmondnak 1940 októberében írt levele: „Legfőbb célunk, hogy népfőiskolánkkal a magyar élet- és sorskérdéseket szolgáljuk, és a minden tekintetben egységes magyarság ügyét előbbre vigyük. Népfőiskolánk tananyaga, menete és szelleme ezeknek a céloknak az elérését szolgálja." A címzett tájékoztatása nem véletlen, hisz a népi írók - Móricz Zsigmond mellett Németh László, Veres Péter - maguk is erőteljesen szorgalmazták a falusi ifjúság szellemi képzését, népfőiskolák szervezését, létrehozását, támogatását.
A tanulmány részletesen ismerteti az 1940-41 telén indított oktatás anyagi és szellemi előkészületeit, az ott tanító szakemberek toborzását, alkalmazását. A népfőiskola otthona megtervezésére Kós Károlyt kérték fel, az építkezés vezetésére a csíkpálfalvi Ferencz S. Imre építészmestert. Az erdélyi építészeti motívumokkal ékesített épületbe 1942 őszén költözhettek be az addig a helyi iskolában tanuló növendékek. Jeles tanáraik sorában ott találjuk Szervátiusz Jenő szobrászművészt, aki a fafaragó-tanfolyamot vezette. Molnár István a népi táncművészetet oktatta. Mátéffy Győző és Ferencz Lajos tanárok az általános műveltséget nyújtó tárgyakat adták elő. Köllő Bonifác világnézeti előadásokat tartott. P. Hajdu Leánder hit- és erkölcstant, Részegh Mária zöldkeresztes nővér egészségtani, Kozán Imre agrármérnök pedig mezőgazdasági ismereteket tanított. Kötelező érvényűtanterv nem készült. A tízhónapos tanfolyam alatt a szakmai, népi mesterségeket felkaroló oktatás és a szellemi műveltség elmélyítése mellett arra törekedtek, hogy a hallgatóikat faluvezetésre, közművelődés-szervezésre is kiképezzék. Az itt végzett tanítványok - emeli ki Cseke Péter - „a szellemi otthonteremtés előfutárainak bizonyultak szülőhelyükön".
Sajnos a háború - az oktatók katonai behívói, az épületek katonai célokra való igénybevétele, a front közeledte - lehetetlenné tette az ígéretes kibontakozást, sőt, külső okok és körülmények, az 1942-es és 1943-as évek fénykora után, a népfőiskola megszűnéséhez vezettek.
Lesz-e folytatás? A tanulmány záró soraiban ennek a lehetősége is fölmerül: „P. András Imre SJ, az újjászervezett KALOT elnöke felhívással fordult a romániai magyar katolikus egyházak vezetőihez: támogassák az egyesület újraindítását Erdélyben."
A kötet második részében Burus János tanár a „somlyói idő" - a KALOT-és a KALÁKA-mozgalom székelyföldi léleképítés - dokumentumaival egészíti, teljesíti ki a népfőiskoláról rajzolt képet. Ő vállalta fel - Kányádi Sándor versétől indíttatva - e dokumentumok összegyűjtését, átmentve azokat a jelenbe, kiemelve a feledésből, abban a reményben, hogy egy reményteli újabb indulást élő hagyományként segítse a jövőépítésben. A sokrétű, változatos, a népfőiskola életébe betekintést engedő iratok közül külön figyelemre méltó Magyar Ferenc igazgató 1942. június 23-án keltezett körlevele, a hallgatók - Ferencz Imre, Ambrus Károly, István Lajos, Dánél Károly -visszaemlékezései. Mit vittek magukkal Csíksomlyóról? Ambrus Károly emlékeiből idézünk: „Mint szomjas föld az esőt, virág a napfényt, fű a harmatot, úgy ittuk be az ott hallottakat. Kitárult előttünk egy új, csodálatos világ. Most is a fülemben cseng igazgatónk figyelmeztetése: »Fiúk, soha ne feledkezzetek meg három dologról: tiszta fej, tiszta szív, tiszta kéz!«". Mindmáig érvényes erkölcsi útravaló!
Burus Jánosban is ott él az újraindulás reménye. Erre nem csupán András Imre SJ felhívása ad alapot, hanem az újraindított KALOT egyéves évfordulóján, 2003 szeptemberében tartott rendezvény, valamint a Múlt, jelen, jövő címmel kiadott ismertető füzet is, amely programot adott az induló és tervezett tevékenységeknek, továbbá a 2011-ben megnyitott KALOT-KALÁKA emlékkiállítás és emlékest. „Önmagunk megmentésének mozgalma volt" - sűríti egy mondatba a népfőiskola jelentőségét Daczó Katalin újságíró. Csatoljuk hozzá a mi reményeinket: lesz is! Legyen ez a kötet az újraindulás termékenyítő, szárba szökkentő, cselekvésre buzdító katalizátora. Nagy, nagyon nagy szükségünk van rá, hogy ezáltal is visszafordítsuk az erdélyi magyar falvak hanyatlási folyamatát! Erdélyi magyar egyházainknak külön-külön vagy ökumenikus alapon is van, lennie kell annyi erőnek, hogy ezt a feladatot - az elődök példáján és önfeláldozó munkáján fölbuzdulva - fölkarolják. A kötetet a Népfőiskolai Társaság figyelmébe ajánljuk. Mindenképp megérdemelné, hogy újabb, bővített kiadásban és nagyobb példányszámban jusson el az olvasók és a szakemberek asztalára!
A kötet dokumentumértékét növeli a korabeli fényképek közreadása.
Hungarovox Kiadó, Budapest 2013.
Máriás József, Keresztény Szó (Kolozsvár)
2015. február 17.
Dokumentumfilmek Hargita megyéről
Hargita Megye Tanácsa és a Hargita Megyei Kulturális Központ pályázatot hirdetett a Hargita megye értékeit bemutató dokumentumfilmek támogatására 2014 folyamán. A pályázatra nagy érdeklődés mutatkozott, 19 szinopszissal jelentkeztek az alkotók, ezek közül sikerült nyolc film elkészítéséhez támogatást nyújtani.
A HMKK a támogatott filmeket mutatja be a közönségnek Csíkszeredában, a HMKK pinceklubjában, február 19- étől kezdődően, ahol csütörtökön este 6 órától a csíksomlyói kápolnákról készült filmet – Kápolnák az Úr dicséretére – Kápolnák és kápolnaromok a Csíki- medencében II. (42 p.) – vetítik.
A csíksomlyói kegytemplom közelében magasodik Kissomlyó hegye. Szent hegynek tartja a néphit. Oldalában keresztek, keresztúti állomások találhatók. A hegy csúcsán a Salvator kápolna áll, Csíkszék legismertebb és egyik legrégebbi, kutatott, mégis titokzatos kápolnája. "Ezen kápolna a búcsújáratok központja – jegyezte fel Orbán Balázs. – Ide igyekszik a hívők mindenike, mint oly helyre, honnan éghez küldött imája hatályosabb, mint oly pontra, mely a teremtő különös figyelmében részesül." A Salvator kápolna közelében található a Szenvedő Jézus vagy Passió kápolna. A Kissomlyó-hegy harmadik kápolnája a Szent Antal-kápolna, amely arról tanúskodik, hogy Páduai Szent Antal évszázadokkal ezelőtt is a Csíksomlyóra zarándokoló katolikus székelység egyik legkedveltebb szentje volt.
A két kisfilm a Salvator és a Szent Antal kápolnák mai állapotát mutatja be, emellett olyan érdekességekre, kutatási eredményekre tér ki szakemberek segítségével, amelyek sehol együttesen nem találhatók meg.
A filmet Daczó Dénes, Daczó Katalin és Ferencz Hunor készítették.
Népújság (Marosvásárhely)
2015. május 16.
A romániai magyar tabutémák leltára
Szociológiailag teljesen irreleváns, ám mégis „dokumentum-értékű leltárt” készítettünk azokról a dolgokról, amelyekről köztudott: ezeket nem jó firtatni. Ha Ön újságíró és van önbecsülése, ne olvassa el a következőket.
A módszer: e-mail-ben felkérő-leveleket küldtünk ki körülbelül ötven címre. Szövege:
"Kedves szerzőtárs! Kéréssel fordulok hozzád. A Transindex számára készítek egy összeállítást a romániai magyarság úgynevezett szent teheneiről. Szent tehénen olyan személyt, intézményt, gondolatot, mentális toposzt stb. értek, amit mindig elnéző megbocsátással kezelünk a sajtóban, a közbeszédben. Máshogyan közelítve: melyek azok a bálványok, amelyeknek – mint minden bálványnak – születésükkor máris eljött az alkonyidejük, de erről nem illik beszélni."
A válaszokat montázsban közöljük. Szerzőink csoportja sok tekintetben heterogén; az ankét külön érdekessége, hogy a megkérdezettek – akiknek politikai nézetei számos témában erőteljesen eltérnek egymástól – gyakran ugyanazokra a jelenségekre mutatnak rá.
Általános, a társadalmat jellemző, szent tabutémák
1. A kisebbségi eliteken belüli gazdasági érdekcsoportok hálózatai és kapcsolataik érdekszövevénye a magyarországi és az adott országon belüli – jórészt a titkosszolgálatokhoz is kapcsolódó – gazdasági érdekcsoportokkal. A romániai magyar maffiák. Látott már valaki személyes vádakon (és válasz jogán) kívül valamit erről a magyar sajtóban? Esetleg a félénk átvételét annak, amiről a román újságok már hetek (évek) óta cikkeznek (lásd a Csibi-ügyet).
Akiktől a válaszok érkeztek:
Bakó Rozália, Bálint Ferenc, Bara Gyula, Bárdi Nándor, Boros-Dali Lehel, Daczó Kati, Fall Sándor, Horváth Gizella, Gáspárik Attila, Kelemen Zoltán, Lukács Csaba, Toró T. Tibor, Stanik István, Szabó Tünde, Vandra Attila, Zilahi Imre.
2. A korrupció kérdése, amely a magyar többségű településeken és a magyar intézményrendszerben is a többségi habituális világokhoz hasonló viselkedésformákat és technikákat gerjeszt.
3. Az oktatás minőségének és megszervezésének kérdése. A Sapientia Egyetem csődje. Az erdélyi magyar oktatás módszertani és tartalmi reformjának szükségessége. A lassan általánossá váló funkcionális analfabetizmus – vagyis a romániai magyarok kb. 60%-a nem érti, amit elolvas. A versenyvizsga-rendszert és a magyar oktatásügyet is áthálózó korrupció.
Ugyanez más irányból: arról rengeteget hallunk, hogy a magyar iskolákban nem jók a tanárok, suttogjuk az utcasarkon, hogy mindenért ők a hibásak, de arról, hogy egyes tanárok mennyit áldoznak a szabad idejükből arra, hogy a diákok szakkörre járhassanak, kirándulni mehessenek, az iskolában sulibulit lehessen tartani, s ezt az időt egyesek a családjuktól vonják el, arról mikor olvasunk? 4. A politikai retorika és a társadalmi valóság viszonyrendszere. Az autonómia, kettős állampolgárság, státustörvény, Budapest központúság stb., és a mindennapok habituális világa, léptéke, a mindennapi cselekvést irányító szokásvilág közti szakadék. A magyarságtudatból nem lehet megélni – a magyarságtudat túlzott kultivációjáról és káros voltáról mikor olvasunk a sajtóban? 5. A kulturális és az egyházi elitek 1989 előtti viszonya a hatalomhoz; az aggódás és kitartás diskurzusok tematizálóinak családi-migrációs története.
6. A gondolkodás-ökonómia hiánya, a közéleti és kulturális toposzok felülvizsgálatának lehetetlensége. 7. A középosztályosodás formáinak követése (társadalomtörténetileg valós, egzisztenciális középosztályosodás nélkül.)
8. A sajtó mindenhatóságának tévhite.
Romániai magyar öntetszelgés
1. Az erdélyi magyar kultúrfölény-tudat.
2. Erdély, mint földrajzi és gazdasági értelemben komoly tartalékokkal bíró régió tévhite. Az, hogy Erdély a mintaadó régió.
3. A humán jellegű műveltség felülértékelése. A "magyar önazonosság". Nemzeti erényeink konzisztencia nélküli listája.
4. Az erdélyi jobb magyarság hite Budapesthez viszonyítva.
5. A furfangos székely, a "vártán álló székely" toposza, a jég hátán is kreatív székely képe (amely egyike a balkáni tomboló-lázadó jellemképeknek – lásd Emir Kusturica filmjeit –, a mindenhez alkalmazkodó, személyiségtorzító léthelyzet-igények kompenzálására). A székely bicska.
6. A falusi műveletlen lelkész és a frissen végzett hitoktatók a helyi társadalmakban. Az egyházak középkori tekintélyelvűsége, az egyházak tehetetlensége a valódi közösségépítésben. Az egyház és a papok - véleményükkel szembeszállni ma is akkora szentségtörés, mint a Különös házasság idején.
7. Az állítólagos bánsági tolerancia
Humanoid szent tehenek
1. Választottjaink általában. Választottjaink magánélete, vezetőink külföldön felhalmozott vagyona. A magyarság vezetőinek politikai múltja, összefonódása a kommunizmussal, a titkosszolgálattal. Frunda és Verestóy titkosszolgálati kapcsolatai. Tőkés magánéleti botlásai. Tőkés Lászlóról mikor lát már napvilágot egy olyan cikk, amelyik megpróbálja helyére tenni Tőkés Lászlót érdemeivel és hibáival egyetemben? Amiről hallunk és olvasunk: a). egyáltalán nincs igaza b.)Teljesen igaza van. Markó második házassága.
2. Az újságírók általában. A korrumpálhatóságuk, a szerkesztőségek összedolgozása különböző politikai érdekcsoportokkal. A külföldi és hazai politikai szervezetek és sajtó közötti anyagi összefonódások. A szakmailag felkészületlen, potyaleső, dörgölőző, beszari újságírók ármádiája. A magyar média képtelensége a modernizálódásra.
3. Az egyházak általában. Az egyházak pénzügyei. Általában a megújulásra, az új kor kihívásaira nehezen mozduló történelmi egyházak, bár ezek ideje nem járt le. Patriarchális fundamentalizmusuk. A klérus belső élete, az egyházi korrupció; az egyházak túlsúlyos részvétele a közélet minden területén.
A "feddhetetlen" egyházi emberek (főleg katolikus papok) magánélete. Az egyházi ingatlanok teljes visszaszolgáltatása – mit tenne az egyház, ha most rászakadna több száz iskola, kórház, középület? Kiadná bérbe. A vallás megtartó erejének tévhite. Hogy folyamatosan csökken a történelmi egyházak hívőinek száma.
4. Az RMDSZ általában. A Communitas alapítvány. Vezetőink minősége. A állammodell szerint felépülő RMDSZ.
5. A civil társadalom általában. Ugyanolyan visszaélések lennének akkor is, ha a civilek osztanák ki a pénzeket.
6. Pop. Dancs Annamari, sepsiszentgyörgyi popsztár.
7. Tételesen: Németh Zsolt, Orbán Viktor, Sütő András politikai múltja, Szász Jenő, Tőkés László, Verestóy miből szerezte a vagyonát?
Kányádi Sándor, Király Károly, Tempfli atya megyéspüspök, Cs. Gyímesi Éva. Volt valamikor Szőcs Géza, Domokos Géza, de az ő bálványuk már ledőlt, őket bántatlanul szabad szidalmazni, sőt, egyesek el is várják ezt. Hasonló állapot fele tart egyrészt dr. Csapó József, másrészt Markó Béla, Frunda György. Tőkés püspök külön kategória, egyeseknek bálvány, másoknak maga a megtestesült rossz.
Mártírjaink. Például Brassóban Dr. Szikszai Jenőt ma tanári példaképként tartják nyílván, s felemlíteni, hogy "ha én ma az ő pedagógiai módszereit alkalmaznám... " szentségtörés. Reményik Sándor és Wass Albert életútja. Orbán Balázs, Petőfi Sándor.
Szent intézmények
A két világháború között működő, 1989 után újraalakított országos magyar intézmények (EMKE, RMGE, stb.). EME – többször is. MVSZ, EMTE, Partiumi Keresztyén Egyetem, EREK, KREK, FIDESZ, MPSZ.
Az ugar, mint helyszín szent tehenei
1. A hagyományok általában. Szoboravatások és koszorúzások. A székely himnusz. A március 15-i stb., stb. ünnepségek, koszorúzások üressége. A teljesen idiotikus szavalóversenyek. Templomépítések. 2. A trendi ócskaság: az aradi szoborcsoport. Csíksomlyói búcsú (ki meri leírni, hogy hótt unalmas, no meg néha kész röhej, ahogy magyarországi buszokban lúgagyú turisták jönnek indiai atmoszférát szippantani)
3. Kolozsvár, a kulturális főváros toposza. Marosvásárhely.
Politikai kinyilatkoztatások
1. A kisebbségi kérdés etnicizálódása, etnikai burokba zárása, amely nagyban hozzájárul a politikai pluralizmus intézményesülésének hiányához.
2. A transzilvanizmus.
3. A remény, hogy Románia csatlakozása az EU-hoz automatikusan megold minden etnikai problémát.
További tabujelenségek
1. A romániai magyar korrupció általában.
2. Az alkoholizmus. A falusi alkoholizmus, mint népbetegség. A romániai magyar elit képviselőinek alkoholizmusa.
3. A városi hátrányos helyzetű és hajléktalan-fogyatékos népességen belül a magyar anyanyelvűek felülreprezentáltsága. 4. A kettős identitásúak problémái.
5. A nem a történelmi egyházakhoz, hanem a szektákhoz kapcsolódó magyar vallási-kulturális közösségek. 6. A cselédtartás.
7. A magyar-magyar konfliktusok a kitelepült családtagok és az itthoniak körében.
8. A magyar nacionalizmus. Nem ajánlom bárkinek, hogy merészeljen arról beszélni, hogy egy román-magyar konfliktusban a románoknak is van igazuk.
9. A román nyelv nem ismerése. Hogy igenis meg kell tanulnunk románul, mert az nem a románság, hanem a mi érdekünk. Mit teszünk mi ezért? Ki mer erről beszélni? Aki meg meri tenni, azt rögtön nemzetárulással vádolnák. Mikor merünk arról beszélni, hogy a magyar iskola nemcsak előny, de hátrány is?
10. A csángókkal szembeni székelyföldi intolerancia.
11. A Duna TV erdélyi fogadtatása.
12. Hogy mennyire vagyunk idegengyűlölők, általában. Erdély területén a magyarok szerepe a Holokausztban. 13. A cigánykérdés. A roma kisebbség problémája a magyar lakta területeken: a roma identifikáció.
Szexuális tabuk és frusztrációk
1. A romániai magyarok bigottsága általában. Az egészséges szexuális örömről való beszéd, általában. 2. Az unguroaica-probléma: a magyar prostituáltak a többségi piacon és a magyar kisebbségi férfiak vágyai a szabadosabb román szex iránt.
3. A családi erőszak, szétesőben lévő kötelékek – nem beszélünk róla.
4. Az anyai ösztön (igaz, ez univerzális szent tehén).
5. A romániai magyarok viszonya a szexuális kisebbségekhez.
K. A.
Transindex.ro
2015. október 27.
Időszeletek, relikviák – magunk tükre
Az idei Székelyföld Napok keretében szervezték meg a 2. Székelyföldi Dokumentumfilm Szemlét. A program ötletgazdájával és főszervezőjével, Szabó Károly filmrendező-operatőrrel beszélgettünk e fontos filmszakmai eseménysorozatot követően, hiszen minden sikeresen vagy kevésbé sikeresen lezajlott projekt után szokás egy-egy kiértékelőt tartani, s továbbgondolni a témát, hogy a jövőben hol, mikor, s milyen értelemben kell finomítani a szervezés és a bonyolítás folyamatában, hogy az eredmény még látványosabb és még hatásosabb, emlékezetesebb legyen. A dokumentumfilmekkel úgy vagyunk, hogy általában a filmipar mostohagyermekeiként kezeljük, akárcsak oly gyakran a televíziók is, holott ezek az alkotások jórészt nem a fikcióra, hanem a hétköznapi rögvalóságra épülnek, azt mutatván be, hogy egy adott időintervallumban, egy bizonyos helyen kik és mik voltunk, mit cselekedtünk, illetve mihez viszonyultunk sehogy vagy bűnös közönnyel. Képes történetek e filmek rólunk, üzenetek, később is elővehető időszeletek, „filléres emlékek”, amelyekkel méltó módon illik bánnunk.
Egészen pontosan 47 alkotás érkezett be, a magjelölt határidőig – mondotta a szervező, ami 35 alkotót, illetve alkotóműhelyt képvisel. Többnyire a székelyföldi megyékből neveztek be, de van bukaresti, kolozsvári, temesvári, magyar és belga produkció is. Ez a belga gyártású film, Debreczeni Alex munkája egy jelentős költségvetéssel készült mozi, amely technikailag is kiemelkedik a többi közül, nem beszélve arról, hogy Bözödújfalu, a településhez kapcsolódó visszaemlékezések önmagukban is izgalmas témát jelentenek…
Én azt tartom, hogy tulajdonképpen Magyarország sem külföld, s főleg azt élő-dolgozó, a Székelyföldről elszármazott rendezők, operatőrök, televíziós szerkesztők sem azok, hiszen ide dolgoznak, folyamatosan minket (is) szólítanak meg vizuálisan, a mindennapi is elképzelhetetlen e hely nélkül.
– Lehet-e tudni, hogy hány vetítés zajlott a három megyében? Meg lehet-e becsülni, hogy körülbelül hányan látták a filmeket?
– Székelyudvarhelyen volt négy alkalmi vetítés, ami 12 filmet jelent, ebből két alkalommal én nem tartózkodtam itthon, így nem is részletezem a dolgot, de a Hargita és Kovászna megyei programok részletesen így néztek ki: október 14-én., a zetelaki kultúrotthonban Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja című dokumentumfilmjét vetítettük – nem véletlenül, nyilván, s ebbe besegített a helyi polgármesteri hivatal és a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskola. Itt megtekinthető egy részlet az alsósófalvi farsangtemetésről. Nem a programban szereplő alkotás, hanem a Sóvidék Televízió riportfilmje. Csak ízelítő. A kistérségi televíziós műhelyek is bevonhatók a programba, hiszen több helyütt is tehetséges szakemberek dolgoznak, s rámozdítható a megszólított közönség egy-egy témára. Ugyanaznap a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a Simon József-dr. Kinda István szerzőpáros néprajzi dokumentumfilmjei tekinthették meg: Pásztorkodás–hagyományos sajtkészítés Zabolán, Méhészet–hagyományos családi méhészkedés Kálnokon, Mézeskalácsosság-hagyományos mézeskalács-készítés Kézdivásárhelyen. Aznap Sepsibükszádon, a Mikes Ármin Általános Iskola, informatika termében Bardócz Sándor Dobai Illyés utolsó útja, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Benczédi József A bosszú napja, dr. Molnár Attila Nyolc év katonaság és Benczédi József Szomszédunk a mennyország című dokumentumfilmje volt műsoron, Sepsiszentgyörgyön pedig az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében Vincze Csilla Üzenet – Portréfilm Páll Zoltánról, Csáky Zoltán Arcélek – Sütő Levente bútorfestő és Novák Péter Sámuel Csináljuk másképp! című filmje, Gyergyószentmiklóson a Central Kávé és Teaházban Püsök Botond, Demeter Zsuzsa Consumatum est – az Urmánczy-örökség, Farkas Antal, Lukács Csaba Határon 1988-89, Bálint Arthur Kié lesz a hegedű?, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Soós Móni-Szabó Károly Kismértékben gyógyszer… és dr. Molnár Attila: Nyolc év katonaság című dokumentumfilmeket vetítettük, ottani helyi szervezőnk, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársai segítségével.
Ugyanaznap az illyefalvi kultúrházba is eljutott a szemle: Dr. Kinda István-Vargyasi Levente Szenesek című néprajzi dokumentumfilmjével, de ott meghívottként jelen volt Vargyasi Levente, a film operatőre is… Mindezeket nem azért sorolom, hogy megismételjem a közzétett műsorfűzet tartalmát, hanem a sokszínűségem kívánom árnyalni. Hasonlóan gazdag volt október 15., a csütörtöki nap is: Kézdivásárhelyen, a Kosztándi képtárban Makó Andrea Esztena című dokumentumfilmje, Gyergyószentmiklóson Fecső Zoltán Történelem fekete-fehérben, Zsigmond Attila Székelyföldi betyárok, Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja és Zsók Enikő „Körbe vagyok fülekkel véve” – A fekete füzet című alkotását tekinthették meg; Balánbányán, az 1-es számú Általános Iskola Lukács Csaba-Marossy Géza Két székely című dokumentumfilmjét, helyi szervezőnk, a Botorka Művelődési Egyesület segítségével, de ugyanaznap ezt a filmet Gyergyóremetén is meg lehetett nézni. Szépvízen, a polgármesteri hivatal pincetermében Csibi László Édes Erdély, itt voltunk és Daczó Katalin Ők ketten és Fekete című filmjei, Baróton, Erdővidék Múzeumában, szintén Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című filmje volt műsoron… Tovább nem is részletezem… Mindez a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítvány M.E., a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kónya Ádám Művelődési Ház (Sepsiszentgyörgy) koordinálásval, helyi szervezők és bonyolítók bevonásával működött.
– Mekkora volt az átlag-közönség?
– Általában 4 és 40 fő között ingadozott a nézőszám vetítésenként.
– Mit tartasz a leginkább sikeresnek?
– A legnagyobb sikere ennek a rendezvénysorozatnak az, hogy egyre több település kapcsolódik be és szervez vetítéseket, ami remélhetőleg jövőre még gazdagodik, és várhatóan Maros megyei települések is csatlakoznak a mozgalomhoz.
– Melyek az itteni legfontosabb filmek?
– Sok nagyon jó filmes és film van jelen. Ezzel ellentétben a legnépszerűbb filmek azok voltak, amelyeknek a korábbi mediatizálása jobban meg volt alapozva, de ez kiderül a vetítésekre bekért filmek listájából is. A jó hír az, hogy szakmailag is egyre javul a filmek minősége is, egyre több a mívesen elkészített anyag és tematikailag is egyre több a nagyon izgalmas társadalmi –történelmi –néprajzi tárgyú film; minden irányban feszegetik a határokat, s külön meg kell említenem az újdonságszámba menő jó természetfilmek jelenlétét is.
– Ezen kívül a székelyföldi dokumentumfilmeknek van-e valamilyen fóruma? Nem lenne célszerűbb, ha valamilyen díjazást is bevezetnétek, hogy inkább figyeljenek kívülről a munkáitokra?
– Tervezzük az elkövetkező szemlékre bevezetni a díjazásos rendszert, és a szakmai fórumok súlyosabbá tételét is , de ez még plusz forrásokat igényel, amelyekre keressük a lehetőségeket. Mindenképp fejlődni kell, ez számunkra – Hargita és Kovászna megye kulturális központjai és az udvarhelyi Bibliofil Alapítványnak, amelyet jómagam képviselek – ez is fontos célkitűzés.
– Menet közben hol játsszák ezeket a filmeket? A televíziók mennyire vevők? Milyen nézettségű idősávban tartják műsoron?
– Azok a filmek, amelyek MTVA támogatással készültek, azokra vetítési kötelezettségeik vannak a magyar televízióknak, a más finanszírozású filmekkel pedig kopogtatnak és úgy próbálják meg eladni az anyagaikat az alkotók. Az RTV Magyar Adása és az Erdélyi Televízió is szívesen leadja, csak épp fizetni nem tudnak érte…
– Lesz-e valahol egy téka, tárhely, ahonnan ki lehet majd kölcsönözni? Esetleg egy internetes portál?
– Igen, dolgozunk ezen a két megye kulturális központjaival egy FTP vagy nagyobb tárhely bérlésén, ahova felkerülhetne az archívum, és ezt egyelőre csak kutatási célra tennénk hozzáférhetővé, de a jövőben akár egy fizetős online filmklub is megvalósítható ez is.
– Hogyan tovább?
– Már a jövő évi szemlét tervezzük, az imént említett tervek szellemében keressük a megoldási lehetőségeket, terjeszkedni szeretnénk a vetítési helyszínekkel, még több alkotót, még több alkotóműhelyt vonzanánk. Fontos motiváció lenne a díjazásos rendszer bevezetése, jót tennének a fajsúlyosabb szakmai fórumok is. Az első és a második szemle között jól látható, érezhető a minőségi és mennyiségi ugrás. Bízzunk abban, hogy a harmadik kiadás is lépés lesz a nagykorúsodás felé. Szükség van a döntnökök, a helyi vezetők, a vállalkozók és – természetesen – az írott és elektronikus sajtó segítségére is. Ha eddig összejött a szemle, akkor a tapasztalatok birtokában csakis jobb lehet minden az elkövetkező időkben.
Simó Márton
Székelyhon.ro
2015. november 27.
Csíki újságírók a kötetbe rögzített emlékezetért
Két csíkszeredai újságíró, Daczó Katalin és Kovács Hont Imre frissen megjelent köteteit mutatták be a Kájoni János Megyei Könyvtárban csütörtök este. A kiadványokat a Hargita Kiadó jelentette meg.
Daczó Katalin újságíró „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század” – Emlékképek a Nagy Háborúból című kötetét és Kovács Hont Imre újságíró Tanyavilág című riportkötetét mutatta be a Hargita Kiadó Csíkszeredában. A megyei könyvtárban csütörtök este tartott közönségtalálkozón előbb a riportkönyvet ajánlotta a közönségnek a szerkesztő, Sarány István, majd kivetítőről jelentkezett be a hallgatóságnak a külföldön tartózkodó szerző, aki videofelvételen küldte el bemutatóra szánt gondolatait.
Kovács Hont Imre, mint elmondta, jövő nyárig „gazdasági bevándorlóként” dolgozik Angliában, ám könyvbemutatóján reméli, sokan úgy veszik kézbe a kötetet, mint akik a szülőfölddel családiasan ismerkednek. Mint ahogyan az ő – riportkészítés óta elhunyt – nagyapja is benne van a kötetben, s így leszármazottainak is őrizheti emlékét, úgy őrzi Csíkszereda környékének eltűnő világát a könyv. Az 2013 októbere és decembere között, a Hargita Napilap számára készített negyven tanyariporthoz ezen túl is személyes szálak kötik, mivel a riportírást már akkor nem munkaként, hanem történetmesélésként élte meg – osztotta meg a szerző. A Tanyavilág című riportkötetben feltérképezi az alcsíki tanyasi településektől indulva a Gyimeseken át, Sóvidék és Keresztúr irányába a kihalófélben lévő tanyafalvakat, a román tanyákat is. Bekopogva az ott élő családokhoz, a múltról kérdezett, az átalakulást próbálta tetten érni, a jövőt firtatva.
A bejelentkezést tapssal megköszönő közönség a továbbiakban Daczó Katalin, és könyve szerkesztője, Cseke Gábor érdekes beszélgetését hallgathatta a kötet készülésének körülményeiről.
Daczó Katalin szerint az emlékezet megőrzésében nagyon nagy szerepe van a családnak, a leszármazottaknak, akik generációkra rekonstruálják az ősök életét. Mint mondta, kutatásai során azt tapasztalja, hogy az 1940 előtti helytörténetből alig maradtak fenn akkoriban jelentős, akár politikai személyiségek nevei, miközben, bevallása szerint, a kiváló mesterembereket is érdem szerint megtisztelheti az utókor a nevük fennmaradásával.
A szerzőnek kutatási területe ez az időszak, munkáját több újságírói műfajban kifejti, dokumentumfilmekben is. Könyvében háborús emlékek után kutat, megszólaltatva katonák leszármazottait, kikérve hadtörténész véleményét, levéltárban felkutatott dokumentumokat felhasználva. A kötetben írásait családi ereklyeként őrzött fényképekkel, feljegyzésekkel, levéltári jegyzetekkel egészíti ki és olvasmányos módon tárja az olvasó elé.
Gellért Edit
maszol.ro
2015. december 17.
Újságírók könyveit mutatják be
Daczó Katalin és Kovács Hont Imre köteteiről a G. Caféban beszélgetnek csütörtökön este.
A Hargita Népe Kiadó két kötetét mutatják be csütörtökön, december 17-én 19 órától a G. Caféban.
Daczó Katalin újságíró „Vezényszó nélkül is haptákba állt a század" – Emlékképek a Nagy Háborúból című kötetében világháborús emlékek után kutat, megszólaltatva katonák leszármazottait, kikérve hadtörténész véleményét, levéltárban felkutatott dokumentumokat felhasználva. Írásait családi ereklyeként őrzött fényképekkel, feljegyzésekkel, levéltári jegyzetekkel egészíti ki és olvasmányos módon tárja az olvasó elé.
Kovács Hont Imre újságíró Tanyavilág című riportkötetében feltérképezi az alcsíki tanyasi településektől indulva a Gyimeseken át, Sóvidék és Keresztúr irányába a kihalófélben lévő tanyafalvakat. Bekopog az ott élő családokhoz, a múltról kérdez, az átalakulást próbálja tetten érni, a jövőt firtatva. A köteteket Sarány István, a Hargita Népe napilap felelős szerkesztője ismerteti, Daczó Katalinnal Kápolnási Zsolt történész beszélget. Az est házigazdája Asztalos Ágnes, a Hargita Népe napilap munkatársa.
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)