Az erdélyi ferencesek Szent Istvánról elnevezett rendtartománya ápr. 24-26-a között Csíksomlyóban, az anyakolostorban tartotta meg káptalanját, vagyis rendi nagygyűlését. Dr. Harmath Károly /Újvidék/, a három magyar nyelvű ferences rendtartomány /két magyarországi és egy erdélyi/ vizitátor generálisa, egyben az újvidéki Hitélet főszerkesztője elnökölt a gyűlésen. A feloszlatás előtt, 1948-ban 217-en voltak ferences szerzetesek, jelenleg 36-an vannak. Vannak már papnak készülő erdélyi ferences klerikusok, mégpedig tízen, képzésüket magyarországi ferencesek vállalták. Nyolc laikus jelentkezőjük is van. A nagygyűlésen megválasztották az elöljáróságot, Benedek András P. Domokos dévai házfőnök lett a tartományfőnök, helyettese Papp Károly P. Leonárd kolozsvári házfőnök. - A második világháború után az akkori tartományfőnök, dr. Boros Fortunát körlevelében azt írta, hogy itt, Erdélyben átlag minden 50 esztendőben megismétlődik egy nagy tragédia. Ezért építeni kell magunkban és a nép lelkében, hangsúlyozta. Boros Fortunátot a kommunista hatóságok elhurcolták, a Duna csatornában halt vértanúhalált. A ferences megújulás keretében 1990. dec. 1-2-án Désen újjáalakult Szent Ferenc III. rendje, új nevén a Ferences Világi Rend. Ez független közösség a maga választotta vezetőség irányítása alatt. Reményük van arra, hogy a klarissza apácák rendje újra meggyökeresedik majd Erdélyben. /Daczó Árpád: Ferences megújulás Erdélyben. = Keresztény Szó (Kolozsvár), júl. 14./

A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó az 1997-es könyvhét óta általa megjelentetett 30 új könyvvel /többek között az Erdély hegyei, Barangolás a Székelyföldön és a Műterem sorozatok darabjaival)/vesz részt a június 1-5. között lezajló budapesti Ünnepi Könyvhéten. A könyvcímek között szerepel például: Vámszer Géza - Csík vármegye településtörténete, Fodor Sándor - Ki ez a ... majdnem? Kisgyörgy Zoltán - Kovászna megye, Veress Dániel - Férfibú és történeti gyász (Glosszák Wesselényi Miklós életéhez, művéhez, eszmevilágához), Antal Imre - Élő történelem, Daczó Árpád (Páter Lukács) - Csíksomlyó titka (Mária-tisztelet a néphagyományban). /A Pallas-Akadémia az Ünnepi Könyvhéten. Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 27./

"Megjelent Daczó Árpád, azaz P. Lukács dési ferencrendi szerzetes Csíksomlyó titka /Pallas-Akadémia, Csíkszereda/ című könyve, alcíme: Mária-tisztelet a középkorban. A szerző visszament a kereszténység előtti korokig, a Babba Mária körüli misztériumot vizsgálta, azt kutatva, mi lelhető fel a székely és csángó néphitben az ősmagyar hitvilágból. Pogány őseink napkultuszukban az Áldott Napot, holdtiszteletükben pedig az Ősi Boldogasszonyt imádták. Utóbbi Babba volt, ami szépet jelent, belőle lett a krisztusi tanok elterjedésével Babba Mária, vagyis a Szép Szűz Mária, aki Szent István korától a Patrona Hungariae, a magyarság nagyasszonya. A szerző más égtájak felé is tekintett, ahol Babba istenasszonyt tisztelte a lakosság. Következtetéseivel eljutott a sumirokhoz is. Vallástudományi kérdések mellett a magyar történelem is helyet kap az értékes könyvben. Daczó Árpádot közel hatvan éve foglalkoztatja Csíksomlyó titka. "Most, vén fejjel látom - írta könyvében - , hogy Mária milyen nyilvánvalóan és módszeresen vezetett el titkának megoldásához." /Huber András: Csíksomlyó titka. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 1./"

Nov. 9-11. között rendezik meg a marosvásárhelyi nemzetközi könyvvásáron a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó legújabb köteteinek bemutatóját. Bemutatják a következő könyveket: Csíki László Visszaút című esszégyűjteménye, Dávid Gyula Erdélyi irodalom - Világirodalom című tanulmánykötete, Kozma Mária Partomlás című regénye és Domokos Géza Igevár című, a Kriterion Kiadó történetét felelevenítő könyve, továbbá Daczó Árpád (P. Lukács O.M.F.) Csíksomlyó titka című vallásos néprajzi kötete. /A Pallas-Akadémia a marosvásárhelyi könyvvásáron. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 7./

"Megjelent Bartalis János jelenleg dévai templomigazgató, történész könyve Halálra ítélve főcím alatt az erdélyi ferencesek története 1949-1989-ig. A könyv forrásjellegű. Az itt összegyűjtött adatok segítségével fogják megírni majd a ferences provincia történelmének újabb fejezetét. A könyv szerkesztője és egyben írója tizenkét ferences kéziratos visszaemlékezését - P. Balázs Aba, fr. Bálint Rókus, P. Bartók Albert, P. Benedek Domokos, P. Bíró Antal, P. Daczó Lukács, fr. Daian Szabin, P. Ferencz Ervin, P. Kádár István, P. Márk József, P. Pap Leonárd, P. Szalontai Barnabás, - valamint dr. P. Bálint Szálvátor és dr. Boros Domokos P. Fortunát kéziratait, P. Puni Emil jezsuita ex-provinciális szóbeli vallomását és saját élményeit használta fel forrásként. A könyvet a Szent István királyról elnevezett ferences rendtartomány (felelős kiadó Böjte Csaba OFM) adta ki. /Fodor György: Új egyházi kiadvány. = Vasárnap (Kolozsvár), aug. 5./"

"November 24-25-én Kolozsváron a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ), a Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) és a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány (HGKA) szervezésében megtartott Csángó Napok gazdag programjának legkiemelkedőbb eseményét a könyvbemutatóval és kiállításmegnyitóval egybekötött ünnepi műsor jelentette. 2000. november 5-én Klézsén az MCSMSZ, a Via Spei Csángó Ifjúsági Szervezet és a Szeret-Klézse Alapítvány cselekvési tervet írtak alá a moldvai csángó közösség beolvadásának, elvándorlásának vagy más úton történő felszámolásának megakadályozására. Elsődleges alapelvként fogadták el, hogy "a csángókérdés megoldása kizárólag Moldvában lehetséges." Ugyanakkor leszögezték: "magunkat a magyar nemzet részének tekintjük, számítunk a Kárpát-medence magyarságának segítségére". Azon a találkozón határozták el, hogy ügyük érdekében különböző településeken rendszeresen szerveznek csángó napokat, ahol sajátos kultúrájukat és életkörülményeiket népszerűsítik. Erre emlékeztetett Pozsony Ferenc, amikor megnyitotta az immár nemzetközileg is védett népcsoportnak számító moldvai csángómagyarok életét bemutató fényképek és textíliák kiállítását. Tánczos Vilmos egyetemi docens Lukács atya (polgári nevén Daczó Árpád) Csíksomlyó titka című könyvét mutatta be. A plébános a csíksomlyói kegytemplomban található, Európa legnagyobb gótikus fából készült Mária-szobrának a titkát kereste. A kulcsszó a csángóknál előforduló Babba (= szép, erkölcsileg tiszta) Mária szóhasználat. A jelző ugyanakkor egy ősi holdistennőt is jelent, ami a régi, pogány időkbeli kultusznak és a keresztényi tanoknak az összefonódását, megőrzését bizonyítja. Fellépett a Katolikus Ifjúsági Csoport. /Ördög Béla: Csángó Napok Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 26./"

A Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Tanszéke valamint a Kriza János Néprajzi Társaság Erdély és Moldva népi vallásossága címmel konferenciát rendezett Bálint Sándor születésének 100. évfordulója tiszteletére. A nov. 5-6-án Kolozsváron tartott értekezletet Keszeg Vilmos, a magyar tanszék vezetője nyitotta meg. Az erdélyi szakembereken kívül magyarországi néprajztudósok is megjelentek. Csapody Miklós magyar országgyűlési képviselő Bálint Sándor életéről és politikai működéséről írt, A világban helytállani című könyvét mutatta be. Nyisztor Tinka beszámolt arról, ami Pusztinán történik a moldvai magyarok fennmaradása érdekében. /P. Daczó Árpád Lukács OFM: Istenhittel, emberszeretettel népéért. = Vasárnap (Kolozsvár), nov. 21./

Megjelent Daczó Árpád (P. Lukács O.F.M.): Csíksomlyó titka /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve, a 2000-ben napvilágot látott nagysikerű mű változatlan újrakiadása. Daczó Árpád ferences szerzetes (páter Lukács) több évtizedes kutatómunkája annak a kapcsolatnak a feltárása, amely a régi magyar mitológia Boldogasszonya, ősvallásunk Hold-istenasszonya, a keresztény Boldogságos Szűz Mária között létezhet, és amely a mai napig meghatározza a keresztény világnézetet. A pünkösdi búcsú alkalmával, a kegytemplom előtt az atya dedikálja a könyvet. /Csíksomlyó titka. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 14./

Daczó Árpád P. Lukács /sz. Déda, 1921. máj. 16./ ferences szerzetest 60 évvel ezelőtt szentelték pappá. Május 27-én, a dési ferences templomban tartott gyémántmiséjén visszaemlékezett életútjára. 1940-ben lett ferences novícius. Vajdahunyadon, a ferences rendi teológián folytatta tanulmányait. Elvégezte a teológiát. 1950-ben elvitte a Securitate, de hónapok múlva kiengedték. Hat év kényszerlakhely következett Máriaradnán, Esztelneken. 1957-ben feloldották a kényszerlakhelyet. Úgy érezte, meg kell írnia Csíksomlyó történetét, mindinkább foglalkoztatta a Babba Mária név. Négy évtizedes kutatómunka után megszületett könyve, a 2000-ben megjelent Csíksomlyó titka. /Schuller Mária: 60 éve hű szolga. = Vasárnap (Kolozsvár), jún. 5./

Daczó Árpád ferences pap, rendi nevén P. Lukács 60 éves papi jubileumát ünnepelte. Fiatal papként internálták rendtársaival együtt, majd kényszerlakhelyen élt, végül a Gondviselés Csíksomlyóra vezérelte. Itt a Boldogságos Szűz bűvöletébe került. Korát, a II. Vatikáni Zsinat döntéseit megelőlegezve székely varrottasokkal és szőttesekkel díszítette a templomot. Csíksomlyó után Kóstelek volt Lukács atya állomáshelye. Mint írta Népünk hitvilága című tanulmányában, e zárt világ lakói maguk voltak az „eleven hagyomány”, „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Úgy hiszik, hogy a „tudó ember” addig nem tud meghalni, amíg át nem adja tudományát valakinek, akiről azt reméli, hogy az tovább viszi. Lukács atya vallja: „Amit tud a népünk, az évezredes tudás, és amit hisz a népünk, az ugyancsak oda nyúlik vissza, ahol az ősi kinyilatkoztatás forrásai csörgedezni kezdtek. Csak éppen le kell hántani róla az útközben rárakódott sokféle hatás rétegeit. Erre aztán ráépíthetjük a krisztusi életszentség hitvilágát!” Ezen munkálkodott hatvanéves papsága során Lukács atya. /Sarány István: Az eleven hagyomány papja. Daczó Árpád P. Lukács OFM 60 éves papi jubileuma. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 2./

Egy ferences szerzetesnek állít emléket halálának (2004. október 25.) első évfordulóján a Szent István királyról elnevezett Ferences Rendtartomány kiadványa, az Albert atya című emlékfüzet, Bartalis János OFM szerkesztésében. Erdély szerte jól ismert, szónoki tehetségéért megszeretetett szerzetes volt. A könyvecskében többen emlékezésnek munkásságára (Bogdánffy Álmos, P. Lukács OFM, P. Márk József OFM, Gergely István esperes, dr. Jakubinyi György érsek, P. Benedek Domokos OFM, Potyó Ferenc érseki helynök, P. Lackó Anaklét OFM), de még nagyon sokat írhatnánk Albert atyáról. Jakubinyi érsek mondta: Albert atya „Szent Ferenc székely kiadásban”. /Borsodi László: Albert atya. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 15./

Megjelent Daczó Árpád (P. Lukács O. F. M.): Csíksomlyó titka. Mária-tisztelet a néphagyományban /Pallas–Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című könyve. A gyimesi néphitben Babba Mária azonos a csíksomlyói Szűz Máriával. Daczó Árpád ferences szerzetes több évtizedes kutatómunkája annak a kapcsolatnak a feltárása, amely a régi magyar mitológia Boldogasszonya, ősvallásunk Hold-istenasszonya, a keresztény Boldogságos Szűz Mária között létezhet. A nagy sikerű mű a 2000-ben megjelent kötet változatlan újrakiadása. /Új könyv. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 21./

Pünkösd szombatján, május 30-án Csíksomlyón, a Hármashalom oltárán bemutatott ünnepélyes szentmisén valóságos csoda volt a búcsús hívek nyugodt megáldoztatása. A szentmise megkezdése után kétszer is szemerkélni kezdett az eső. Azután elállt. Akkor fohászkodni kezdett Daczó Lukács ferences atya: „Babba Mária! Legalább addig ne legyen eső, amíg be nem fejeződik a hívek áldoztatása!” Amikor eljött a szentáldozás ideje, sok pap el is indult a hívek közé, kis tálacskákban az oltáriszentséggel. Szépen sikerült az áldoztatás. Az utolsó visszatérő pap után csendesen megindult az eső. Végül is annyira esni kezdett, hogy a szentmise után megázva jöttek le a hívek a Kis-Somlyó hegyéről. Lejövet Daczó atya megköszönte az égi segítséget. /P. Daczó Lukács: Csoda történt az idei csíksomlyói búcsún? = Vasárnap (Kolozsvár), jún. 21./

Könyvbemutató
Daczó Árpád (Lukács atya) ferences szerzetes a Csillagőrző Egyesület meghívására a Hazatalálás előadás-sorozat keretében csütörtökön 19 órakor Sepsiszentgyörgyön a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében, pénteken 19 órakor Baróton Erdővidék Múzeumában tart könyvbemutatóval egybekötött előadást Székelyföld Nagyasszonya, Babba Mária! (Csíksomlyó titkai) címmel. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

József atya, aki Istennel él
P. Márk József nyugalmazott ferences atya, akit a legtöbben József atyaként ismernek, több mint negyven éve a csíksomlyói ferences kolostor lakója. A kolostor, a kegyhely, a kegytemplom múltjának kutatója idős korban is aktív, írásai a világhálón, saját blogján is megtalálhatók.
A csíksomlyói ferences kolostor kertjében beszélgettünk József atyával, aki idős kora és nehezebbé vált mozgása ellenére is derűsen, jókedvűen fogadott, és elevenítette fel emlékeit. Csíkszenttamáson született 1927. szeptember 27-én, mint mondja, vallásos községben, vallásos szülők gyermekeként már korán közel került az egyházhoz. „Jó tanítók és jeles pap neveltek, ministráltunk, szerepelni jártunk az egyház és iskola keretében” – emlékezett a kezdetekre. A karcfalvi elemi iskola, majd a polgári iskola elvégzése után 1945-ben a somlyói Majláth római katolikus tanítóképző diákja lett. Az itt eltöltött időszak döntően meghatározta további életútját.
„A barátok tanítottak minket, Angi Csaba, Boros Valér orgonista és zenetanár. Négyen-öten fellelkesedtünk, és megkérdeztük, mi lenne, ha mi is belépnénk a rendbe. Elmondták, mivel jár, és kértük a belépést. 1946 augusztusában bevonultunk, szeptembertől kezdődött a próbaév a rend keretében, a mikházi kolostorban, Páter Gurzó Anaklét atya magisztersége alatt. Nagyon tetszett a szerzetesi élet, mert itt megismertük a szent kegyhelyet, jó, buzgó barátok voltak, akik példaképeink lettek. Az egy év után visszautaltak ide, Somlyóra, akkor már beöltözve, fogadalomtétel után. A következő osztállyal jártuk az utolsó évet, ’47 őszétől ’48 tavaszáig. Utána elmentünk Vajdahunyadra, a ferences teológiára, és ott 1948 őszén megkezdtük a teológiát” – mesélte.
Akkoriban nehéz idők jártak a ferencesekre, és az egyházra, mert megkezdődött a szerzetesrendek feloszlatása, különösen az iskolarendeké. 1949 őszén a karhatalom erőszakkal távolította el őket a teológiáról, az intézetet feloszlatták. A fiatal teológus hazakerült Szenttamásra, majd munkaszolgálatra sorozták be, és Brassóban három évet töltött a cementgyárban dolgozva. „1953 nyarán hazajöttem, ősszel bevonultam Désre. Üzentek, hogy menjek, mert folytatjuk a teológiát. Elmentem, a többiek is eljöttek, folytattuk. Mivel azalatt folyt az áskálódás a rend ellen, hogy szétzavarjanak, 1957-ben Márton Áron püspök titokban felszentelt, az ő kápolnájában, hogy nehogy a hatóság elfogjon, bezárjon. Az öt hátralévő teológiai évet elvégeztük, aztán ott voltunk Désen, vidékre jártunk beteg papokat kisegíteni vagy helyettesíteni. 1958 nyarán egy hónapig itt voltam Somlyón, Daczó Lukács atyát helyettesítettem” – mondta P. Márk József.
1967 őszéig Désen maradt, akkor már annyira erősödött az üldözés, hogy a rendfőnök kimondta a feloszlást, és a provinciális engedélyével mindenki elvonult, hogy az egyházban elhelyezkedjen. Püspöki jóváhagyással került József atya Zágonba, plébániára, ahol két évet töltött. Lukács atya kérésére 1970-ben Csíksomlyóra került, mert itt papra és orgonistára is szükség volt.
A búcsú egykor és ma
„Amikor ide kerültem, a helybeliek jártak csak a templomba, de a búcsúkat megtartottuk. Ezt nem üldözték, de ellenőrizték. Csak a templomban volt, a templom elé sem volt szabad kijönni. A nép részt vett a szentmisén, csoportonként kimentek a hegyre, de búcsús menet nem lehetett, még egy kereszttel sem” – mesélte. 1990-ben már 80 ezer ember volt a templom előtti téren. Utána kétannyi, a harmadik évben már nem fértek el a téren, akkor határozták el, hogy kiviszik a szentmisét a két Somlyó közé.
„Albert atyával ketten kimentünk, felmértük a helyet, az oltár helyét, a nép elhelyezését elterveztük, és 1993 pünkösdjén megvalósítottuk. Előre én vezettem az egészet, aztán jöttek a tanárok, megkértük Miklós Józsefet, hogy segítsen. Sokan mellénk álltak, megszerveztük a rendezői társaságot helybeliekből, s ezt évről évre fejlesztettük. Úgy szoktuk mondani, nemzetközivé vált a búcsú, sokan azt emlegetik, hogy nagy magyar összejövetel. A ’90-es évek végén mi ez ellen tiltakoztunk. A búcsú lényege a Mária-tisztelet, búcsújárás, bűnbánattartás, lelki megtisztulás. Érdekes esetek is voltak, politikusok akartak felszólalni, programbeszédet mondani, de lefújtuk. Ez vallásos dolog, a politikának itt nincs helye” – magyarázta József atya.
A csíksomlyói szolgálat évei
A ’70-es évektől Écsy János atya váltotta fel Daczó Lukácsot a kolostor élén. „Ő egy jeles, rendkívüli egyéniség volt mint pap is, mint ember is. A vele töltött 11 év nagyon nagy kegyelem volt. Az ő idejében a Mária-tisztelet egyre nőtt, sokan jöttek a templomba” – emlékezett József atya. Écsy János 1982-ben autóbalesetben hunyt el, József atya is az autóban ült akkor, ő vezetett. Szerinte a balesetkor biztonsági öv használata segített volna a súlyosabb következmények elkerülésében. Be is akarták kötni magukat, ha egy parkolóhelyre érnek, de erre már nem került sor.
„Medgyesre voltunk, névnapra az egyik atyához, és amikor jöttünk vissza, délután, szép, tiszta időben egy völgybe mentünk be, és ahogy jöttünk ki, szemből két személyautó egy teherautót előzött. Az első bevágott elé, de a második az úton maradt. Amikor megláttam, hogy két autó jön velem szembe, rávágtam magam a kormányra s a fékre, ennyi volt” – elevenítette fel a történteket. Ekkor törött ki a forgója, amelyet később műforgóval helyettesítettek. Az autóban hátul ülő Gurzó Anaklét atyának a lába tört el. Écsy atya elhunyt, helyére P. Pöhacker Balázs került.
„A provinciálisi rangot ő örökölte végrendelet útján, 1989 őszéig volt itt. Albert atyával cserélt, aki Kolozsváron volt. Ő telefonált nekem, és mondta, hogy hívták, legyen ő a főnök. Mondtam, ne okoskodj, gyere ide, s én mondom, hogy mit csinálj. 1989 őszén idejött Albert atya, jött a változás, s aztán tizenegy évet küszködtünk, a rend helyreállításával, a rendház, kertek, birtokok visszafoglalásával” – mondta P. Márk József.
Megtalált értékek
József atya hosszú éveken át a kegytemplom orgonáján is játszott, a kegyhely múltját kutatta, régi egyházi énekeket gyűjtött, a templomban megtalált régi könyveket tanulmányozta, részt vett ezek megmentésében. 1980-ban és 1985-ben kerültek elő eltűntnek vélt XV–XVI. századi zenei kódexek, a Kájoni-kéziratok, a csíksomlyói iskoladrámák, először 1980-ban, a Mária-szobor talapzatának javítása alkalmával, majd 1985-ben a kolostor beépített falában 123 felbecsülhetetlen értékű kéziratot és régi könyvet találtak. Ezeket a könyveket a ferencesek 1944–1948 között rejtették el azzal a szándékkal, hogy megóvják a pusztulástól.
„Jött a Szekuritáté, hogy ezek a könyvek állami kincsek, és kérdezték, hogy mertünk hozzányúlni. Mondtam, én úgy tudom, hogy ez a barátoké volt, és most is az. A könyveket elvitték, restaurálták. Úgy tudtuk visszaszerezni, hogy szerveztünk egy könyvkiállítást, és kértük a könyveket, így visszakaptuk” – emlékezett vissza a történtekre.
A kegytemplomról, a benne levő tárgyakról, a kolostorról, a kegyhely történetéről számos írása van József atyának, ezek nemcsak a kolostor világhálós honlapján, hanem saját blogján is megtalálhatók, mert ahogy erre lehetőség adódott, megtanult számítógépen dolgozni, megismerte a világhálót, még a legismertebb közösségi oldalhoz is csatlakozott. A kegytemplom Domus Históriáját már húsz éve ő írja. 2007-ben ötvenéves papi jubileumát ünnepelte.
„Boldog nyugdíjas vagyok, még tudok gyóntatni, s azt végzem is. Hallásom megtompult, de tisztán meghallom, ha kimondják a bűnöket, és feloldozom. Mi lelki emberek vagyunk, az Istennel élünk, nem félünk se a haláltól, se a jövőtől, mert akinek szolgálunk, annak gondja lesz ránk az örök életben” – mondja József atya.
Kovács Attila
Székelyhon.ro

Daczó Árpád (P. Lukács OFM) élete
Négyszáz oldalon, naplólapokba, levelekbe és más feljegyzésekbe, fényképekbe, kéziratokba ágyazva. Itt-ott, ahol feltétlenül szükséges, rövid szerzői eligazítás, tárgyszerű pontosító magyarázat segíti a netalán elbizonytalanodó olvasót. És máris elbizonytalanodik a recenzens maga is, hiszen szerzőként Kozma Máriára gondolt, akinek óriási türelmet, kutatói kitartást, kiadói, szerkesztői hozzáértést és kellő szakmai alázatot, meg persze sok-sok időt és energiát igénylő munkája nélkül nem születhetett volna meg ez az értékes, izgalmas könyv, de a szerző tulajdonképpen Lukács atya, aki írásban és néha hangfelvételen rögzített minden fontosat, ami őt hányatott, megpróbáltatásokkal nehezített, mégis oly példásan kiteljesített, felemelő életében érte, és mint becses hagyatékot bízta az egész kisilabizálandó, megszerkesztendő paksamétát az írónőre. Bizonyára azért, mert benne fenntartások nélkül megbízott, és tisztában volt fentebb említett kvalitásaival is, amelyek korábban is segítették a ferences rendi barátpapot, P. Daczó Árpád Lukácsot abban, hogy a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelentetett két kötete, a Csíksomlyó titka (2000) és a Csíksomlyó ragyogása (2010) sikerkönyv legyen.
Kilencvenedik esztendején túl, hanyatló egészségi állapotban bízta Kozma Máriára ezt a különös hagyatékot, amely – mint 1994-es nyugdíjazása utáni otthonából, a dési kolostorból küldött levelében írja – "ha egyébre nem is lesz jó, bizonyítani fogja, hogy Erdélyben volt egy ferences szerzetespap, aki ilyesmikkel bajlódott már kisdiák kora óta!". Nem csak ezt bizonyítja, és nem csupán ezért jelentős ez a kiadvány, amelynek biztos nagy visszhangja lesz. Az önmagáról a legnagyobb őszinteséggel, nyíltsággal valló ember, a hitében, elhivatottágában rendíthetetlen lelkész egyéni sorsán túl, azon keresztül egy áldozathozatalra mindig kész közösség, a Ferenc- rend életébe, romániai történetébe, meghurcoltatásába is betekinthetünk. És ennél is többe, hiszen nehéz gyermek- és ifjúkoráról, a szászrégeni, a székelyudvarhelyi évekről is részletesen beszél. Az embereket – szüleit, hozzátartozóit, tanárait, nevelőit, osztálytársait – is alaposan bemutatja. Sokfelé megfordult, pappá szentelése után is számos helyre vetette a kényszerűség. Az egyházakat, a katolikus rendeket folyamatosan zaklató új hatalom, a diktatúra önkényeskedése a ferencesek felszámolásához is felhasznált minden eszközt. Az ifjú páter már első szolgálati helyén, Marosvásárhelyen is megtapasztalhatta ezt. Hányattatásaik során neki is meg kellett ismerkednie a börtönnel is. És bárhova került a későbbiekben, a gondok mindenütt rájuk találtak: Esztelneken, Radnán, a gyimesi Kosteleken, Csíksomlyón, Marosillyén, ismét Marosvásárhelyen, Fogarason. De mindenhol a végsőkig kitartottak, helytálltak. Lukács atyának pedig külön erőt adott Csíksomlyó ragyogása, illetve lelki, hitbeli őrzője, Babba Mária. E csillapíthatatlan vonzalom jegyében bontokoztatta ki tudományos munkásságát is, amelyért 2012-ben a Kriza János Néprajzi Társaság Életműdíjjal jutalmazta P. Daczó Árpádot.
Tánczos Vilmos néprajzkutató laudálta akkor, ez a méltatás is benne van a kötetben. Idézzünk belőle: "A csíksomlyói kegytemplomban és kolostorban kezdődött el P. Daczó Árpád Lukács vallási néprajzi munkássága, mégpedig a vallási néprajzi tárgyi értékek gyakorlati megmentése terén: összegyűjtötte a kolostor szétszóródott értékeit, csíki népművészetbe öltöztette a kegytemplomot, visszaállította a Kis- Somlyó keresztúti stációit és ledöntött keresztjeit. A kommunista diktatúra nehéz éveiben itt ismerkedett meg a népi Mária-tisztelet mélységével is". És még mennyi mindent tett, miközben a somlyói kegyhely titka, az ott kialakult és máig eleven napkultusz is foglalkoztatta, és írta tanulmányait, közleményeit az ősi gyimesi hiedelemvilágról. Naplóját, miként a kötet hátsó borítója is tanúsítja, 1937. november 1-jén kezdte el. Tiszta, gyermeki írással. Így szól: "A tegnap elhatároztam, hogy az iskolai év alatti események megjegyzése végett naplót írok. Mivel a tegnap vasárnap volt, nem voltak nyitva az üzletek és így nem tudtam beszerezni a szükséges füzetet, amibe írhatok. Ma kértem pénzt a Prefektus úrtól, vettem füzetet és az Isten segítségével nekikezdtem a napló írásának". Nem írt naponta, és az idő teltével a megkapó gyermeki naivitás is eltűnt a szövegekből, az őszinteség, az igazmondás önmagával szemben is kíméletlen igénye azonban, az önvizsgálat kényszere mindvégig megmaradt jegyzeteiben az utolsó, 2011. május 3-i naplóbeírásig. "Babba Mária! Őrangyalom! Mondjátok ti is Jézusnak, segítsen, hogy elvégzetlen, rám bízott feladat ne maradjon utánam" – hangzik fohászában. Aki végigolvassa a könyvet, azzal a meggyőződéssel teszi majd le, hogy Lukács atya elvégezte a rá bízott feladatot.
A kiadványban nagyjából időrendbe kerültek a dolgok, de ahol jónak látta, Kozma Mária időben egymástól távol eső, ám összetartozó eseményeket, történéseket, gondolatokat is társított. Így könnyebb az olvasónak átlátni, egybekapcsolni a főbb vonulatokat ebben az "életregényben". Vagy miben is? Nehéz műfajilag besorolni a kötetet. De nem is lényeges. Jó, hogy az írónő, aki megszoktatott, hogy regényei sorát mindegyre valamilyen rendhagyó ötlettel, próbálkozással megszakítva lepi meg közönségét, e problémamentesnek egyáltalán nem nevezhető, nemes kihívásnak is elébe állt. Abból az örömteli érzésből is átadhatott valamit az olvasóknak, ami akkor tölthette el, amikor az atya "spárgával, cipőfűzővel, szalaggal, gumiszalaggal stb. összekötött csomagocskáit" bontogatva, nyitogatva, kézbe vehette az iskolai füzeteket, más lapocskákat, és felfedezhette P. Lukács kincseit. "Aranyásó" könyves ösztöne most sem csalta meg.
N.M.K.
Népújság (Marosvásárhely).

Daczó Árpád: A gyimesi Babba Mária
A Babba Mária elnevezéssel legelőször Csíksomlyón találkoztam. Egy csíkborzsovai asszony a fiacskájának így mutatta meg a csíksomlyói Mária kegyszobrát: – Né, látod, ott van a Babba Mária.
Kíváncsian kérdeztem akkor az asszonyt, hogy mit jelent a Babba Mária.
– Azt jelenti, hogy Szép Szűz Mária. Mert a babba azt jelenti, hogy szép. – Igen. Ha a gyermekeknek azt akarjuk mondani, hogy szép, azt mondjuk, hogy babba, babbás. Mert a babba, az szép.
– Igen. Ő a legszebb. Azért Babba Mária.
Egy másik alkalommal akkor találkoztam a babba szóval, amikor új ruhába öltözködtem. Meglátott egy menasági öreg. Kedvesen összecsapta a kezét, és úgy mondta: – Jaj, milyen babba!
– Babba? – kérdeztem. – Rég voltam én baba. Bár fiatalabb volnék!
– Nem baba, hanem babba. Két b-vel – magyarázta az öreg bácsi. – Babba annyi, mint szép. Babba. Babbás.
Amint a gyermek értelme nyiladozni kezd, a tátá és a mámá, az édesapám és az édesanyám szavai mellett a Babba Mária nevét tanulja meg legelőször. Ha egyebet nem is tud a gyermek, de kicsi kezével már a falra mutat, a Mária-képre. Az anya is boldog, ha gyermeke már meg tudja mutatni, hol van Babba Mária, s még inkább akkor, ha már fel is fohászkodik, összetéve kicsi kezét:
– Babba Mária, segélj meg! Babba Mária, légy velem!
Ez a gyermek első imája. Számára nincs is más Isten, mint Babba Mária. Annak bizonyításához, hogy Babba Mária tulajdonképpen a hold, az újholddal kapcsolatos szokások is hozzájárulnak. Ha valamelyik családtag kinn észreveszi, hogy újhold van, az bemegy, és kezdi kihívni a házból a többieket:
– Gyertek ki, valamit mutatok.
Nem mondja meg, hogy mit mutat, mert ha benn megmondja, akkor abban a hónapban valamit elront, pl. eltör egy tányért. Csak kinn mondja meg, hogy újhold van. Akkor aztán feléje fordulnak, és összetett kezekkel fohászkodnak.
Egyik este Gyepecén voltam. Épp akkor jött fel az újhold, amikor beléptem Kászoni Fekete Tamás (43, felesége, Csilip Mária, 40) udvarára. Ismerve már a szokást, bekiáltottam a házba:
– Jöjjenek csak ki, valamit mutatok!
Erre kijött az ember is, az asszony is. Örömmel nézték az újholdat. Amint vártam, hogy mondjanak valamit, az asszony hirtelen befutott a házba, kihozta másfél esztendős fiacskáját, férjének a karjára tette, és az újholdra mutatva mondta: – Né, Mihályka, Babba Mária! Felbútt a Babba Mária!
A gyermek odanézett. Kicsi karját is felemelte, s most o is mutatta: – Né, Babba! Né, Babba!
Erre az asszony örömében énekelve kezdte mondani:
– Mihályka már tudja, hol a Babba Mária! Mihályka már tudja, hol a Babba Mária! Közben körültáncolta a férjét. Majd elkapta a gyermek kezét, összecsókolta, és most már ellenkező irányban is körültáncolta a férjét:
– Mihályka már meg is mutatta, hol a Babba Mária! Mihályka már meg is mutatta, hol a Babba Mária!
Az apa mosolyogva állott ott egy helyben, a hold felé fordulva. Kezét gyermeke fejére tette, és boldogan nézte táncoló, éneklő feleségét. Közben kijött a házból egy nagyobb, már iskolás leányka. Az ember azt is, asszonyát is magához vonva, közösen kezdték mondani:
– Ebben a hónapban is segéljen meg a Babba Mária.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ahol az Úr lépked hallgatag…
Óradnán festői templomromot látni: olyat, mint a kerci apátság égnek meredő, ablakokkal tagolt falaival vagy mint a Vajdaságban az aracsi romtemplom vörös falaival, boltíveivel. Valamennyi lenyűgöző és titokzatos. Múltjuk homályba vesz, s a történelmi bizonyosságot helyenként gyönyörű legendák egészítik ki. Aracs a semmi közepén hirdeti az Úr dicsőségét, mintegy reményt adva, hogy a Fennvaló mégsem fordította el orcáját népünktől, Kercen a hajdani katolikus templom szentélyében evangélikus templom működik, hajójában pedig német katonák alusszák örök álmukat, az óradnai templomrom ott áll a görögkelti templom udvarában, mintegy jelezve az idők múlását, a lakosság nemzetiségének – s így hitének – változását.
A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye sematizmusa szerint a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő közelében fekvő Óradna nagyon régi település, nemesfémbányáit már a római korban művelték. A Kárpátok hágói közelében fekvő települést nem kerülték el a népvándorlás kori népek, szerre vonultak át rajta. A népvándorlást követő nyugalmasabb időszakban a magyar királyok szászokat telepítettek Óradnára, ők építették a kolostortemplomot. A különböző források nem egyeznek a kolostort építtető rend tekintetében, hol bencésnek, hol domonkosnak, hol a johannita lovagok által építettnek tüntetik fel. A templomot és a kolostort várfal övezte, szerepe a határ védelme volt a Magyar Királyságot Moldvával összekötő hágó torkában. A sematizmus megjegyzi, hogy „a várat a kolostorral együtt az 1241-es tatárjárás pusztította el”, s idézi Rogériusz krónikáját, amely beszámol a mérhetetlen pusztításról, arról, hogy mintegy hatszáz férfit fűztek rabszíjra. Később hol királyi birtok, hol a besztercei szászok tulajdona volt a település gazdag bányáival együtt. A bányák pedig a korona országaiból vonzották a bányászokat, így mindenféle náció megtelepedett a környéken. A kolostor lerombolása után a településen háromszor építették újra a katolikus templomot, megannyiszor a fából emelt istenháza a tűz martaléka lett.
A sematizmus – no meg a templom homlokzatán olvasható évszám tanúsága – szerint „a jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. A harang és az orgona gróf Zichy Domokos veszprémi püspök adománya. A gróf püspök által adományozott harang mind a mai napig megvan, rajta a következő szöveg olvasható: »Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.« A mai plébániaépületet 1913-ban építtette Kopacz Gergely plébános, a régebbi (1824-es) plébániaépület helyére.”
Kiss Attila tisztelendő ebben a plébániaépületben fogad. Eleinte kimértnek, zárkózottnak tűnt, de hamar szertefoszlatta az első benyomást, s mire hosszas beszélgetésünk végére értünk, búcsúzáskor már az volt a meggyőződésem, hogy közössége iránt elkötelezett, népét szolgáló, hívei sorsáért aggódó és azzal közösséget vállaló, energikus és céltudatos egyházfit ismerhettem meg. Olyant, aki elveiért, a rábízott közösség érdekeinek védelméért akár a konfrontációt is hajlandó vállalni. Mint mondta, öt éve szolgál a hatezres település hétszázötven fős óradnai katolikus közösségében. Székelyföldiként új volt számára a környezet: a számbeli kisebbségi lét, a nyelvváltáson frissen átesett hívek tömege, az a tény, hogy a nemzeti hovatartozás első ismérve nem a beszélt nyelv, hanem a gyakorolt hit, s az a kihívás, hogy egyszerre kell eleget tegyen lelkipásztori teendőinek Óradnán, Radnaborbereken és Naszódon.
Azt is elmondta – nem panaszként, hanem tényként –, hogy a plébániát nagy adóssággal vette át, de immár sikerült törlesztenie az adósságokat és megteremteni a viszonylagos, de még mindig nagyon törékeny anyagi biztonságot. Hajdanán tehetős hívei ma már szegény emberek a bányák bezárásának, a munkaképes fiatalok elvándorlásának következményeként, s a lelki gondozás mellett jelentős szociális szerep hárul az egyházra.
Azzal is szembesülnie kellett, hogy a közösség kicsi, belterjes, mindenki ismer mindenkit, így erősebbek az intrikák közösségen belül, de erősebb a társadalmi kontroll is. Megcsontosodott állapotokat kellett felszámoljon – például menesztette a családját elhagyó és új kapcsolatba bonyolódott kántort és csorbítania kellett az addig mindent hátulról irányító két-három személy uralmát a plébánia ügyeit illetően.
– Az elején meg kellett vívjam a magam harcát. Lehet az előző papokkal meg tudták oldani, hogy irányítgassák, de én nem olyan vagyok. Ezek a személyek nők voltak, ők kontárkodtak bele a dolgokba. Meggyőződésem, nem úgy kell segíteni az egyházon, hogy megmondom mit, hogyan kell csinálni, hanem megkérdem: mit segíthetek? Nos, ezt sikerült elérnem a közösségben, a nézeteltérések ellenére sem távolodott el az egyháztól.
Mint mondja, elégedetlenkedők mindig voltak, vannak és lesznek, soha nem lehet úgy cselekedni, hogy az mindenki tetszését elnyerje, de kellő tapintattal és határozottsággal lehet úgy intézni a dolgokat, hogy minél kisebb legyen az ellendrukkerek tábora. Pedig vannak ellendrukkerek, amint az az egyházmegyei főhatóságnak a hívek egy csoportja által írt panaszleveléből is kiderül. Szerencsére – teszem én hozzá – a katolikus egyház nem egy demokratikus intézmény, papjai többek között engedelmességi fogadalmat is tesznek, ezáltal is biztosítva az intézmény folytonosságát. De Kis Attila úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy sem az egyház érdekei, sem a hívek érzékenysége ne sérüljön. A jelek szerint neki sikerült. Legalábbis ez derült ki az utcán tett séta során szerzett tapasztalatból vagy másnap a borbereki filián tartott szentmise alkalmával.
Híveiről elismerően szól a plébános:
– Nagyon szeretik a templomot – mondja, hangsúlyozva, hogy más szolgálati helyein sehol ennyire mély gyónást nem hallott, mint jelenlegi állomáshelyén. – Olyan dolgokat is elmondanak, mint például azt, hogy nem figyeltek eléggé ima közben az ima szövegére. Ténykedésük azonban nem merül ki a vasárnapi templomázásban, hanem lelkiségi mozgalom is működik: a nők rózsafüzér társulatba tömörültek, az elesetteken pedig igyekeznek segíteni azáltal is, hogy a szükséges dolgok megvásárlására ki-ki lehetősége szerint pótol. – Az alkoholizálás, habár a bányászok között jellemző volt, itt nincs jelen – közli elégtétellel a plébános. – Persze vannak, akik alkoholproblémával küzdenek, de számuk elenyésző, én magam két nőről és három férfiról tudok.
A plébános kiemeli Radnaborberek katolikus közösségét, azt a közösséget, amelynek – éppen zártságának köszönhetően – sikerült megőriznie sajátos értékrendjét. Míg Óradnára több hullámban érkeztek a magyarok, rátevődve az ottani magyar közösségre, Borbereken nagyon kevés volt a beköltöző: – Példaértékű Radnaborberek, ott ősközösség van nagyjából, és ők topon vannak minden szempontból – hangsúlyozza a plébános, megjegyezve, hogy ott nem idegenkednek a gyermekvállalástól sem. – Van ott olyan család, hogy három-négy gyerek van, van olyan család is ahol három kisgyerek van. Látszik rajtuk, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ide csak idén hozták fel az internetet, a gyerekek hittanóra után eddig még játszottak a templom udvarán – érzékelteti a modern kor elidegenítő vívmányainak késői betörését a szűk völgybe.
Gyakran hallani a református egyház szórványtevékenységéről, Vetési László tiszteletes munkájával méltán vívta ki a magyarság megmaradását szívügyüknek tekintő személyek elismerését. Hasonló szórványmentő missziós munkát végez a római katolikus egyház is, noha keveset beszélnek róla. S bizonyára nem az számít, hogy ki mennyit beszél a szórvány megmentéséről, hanem az, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy a szórványban is minél több embert megtartson a magyarság számára vagy – mint a palliatív orvoslás esetében – minél emberibb körülményeket biztosítson a biztos fogyásra, a végeleges eltűnésre ítélt magyaroknak. Nemrég olvastam erről egy remek tanulmányt, amelyet a csíkszeredai plébánia jelenlegi plébánosa, Darvas-Kozma József címzetes esperes jegyzett, s amely a Pro Minoritate folyóirat 2007. tavaszi számában jelent meg. Írásának címe: A szórványkérdés a gyulafehérvári érsekség szemszögéből. Bevezetőjében leszögezi, hogy a Szent István által ezerkilencben alapított erdélyi (gyulafehérvári) püspökségnek a tizennegyedik pápai regestrumok tanúsága szerint 1100 plébániája volt, két évszázaddal később azonban csak negyvennyolc plébániája maradt, ahol huszonnégy pap tevékenykedett. Darvas-Kozma megjegyzi, hogy az 1848-as egyházi sematizmus szerint az egyházmegye „1541 helységében 236 455 hívő élt”, 208 plébánia, 83 filia, ahol templom, kápolna és imaház áll a hívek rendelkezésére”, ugyanakkor „1250 szórványhelységben ezek hiányoznak”. A dokumentum szerint 474 pap végezte szolgálatát, no meg a szerzetesrendek tagjai.
„Az 1913-as egyházi Évkönyv adatai szerint 1811 helységben 378 834 hívő élt, 239 plébánia, 1572 filia és szórvány volt. Plébánián élt 304 022 hívő. Szórványban 74 812 hívő” – írja a tanulmány szerzője, majd így folytatja a sort: „Az 1986-os Gyulafehérvári Püspökség Név- és címtára alapján 228 plébánia mellett, 40 betöltetlen plébánia volt. Szórvány és filia: 289 aktív pap. Hívek száma kb. 550 000–600 000.”
A szerző pontokba foglalja a szórvány jellemzőit:
„– a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erő, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra;
– nincs tanterem, »hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem« (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti; – iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos »átkozott háromszög«: az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét;
– megélhetésük bizonytalan. A gazdaságszervezésben sem kaptak tanácsot, javaikból idegenek kiforgatták, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket. Mindez felgyorsította az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat;
– nem részesülnek közvetlen lelki gondozásban (többnyire nincs helyben lakó lelkipásztor); – az elmaradt anyaországi támogatás fokozta elbizonytalanodásukat.”
Nos, e jellemzők szinte teljes egészében igazak Óradnára és filiáira is: csekély a hívek száma az őket körülvevő ortodox tengerhez viszonyítva, az óradnai lelkész még két filia gondját viseli, elenyésző a magyar értelmiségiek száma, így a közösség képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; a tanterem hiányánál akutabb a példát mutató értelmiségiek hiánya, s magyar oktatásban már csak a jelenlegi fiatalok nagyszülei, a mostani ötvenesek-hatvanasok részesülhettek; a szegénység viszonylag új keletű jelenség a bányavidéken, s kétségkívül az asszimilációs folyamat felgyorsításához járul majd hozzá; a holnap bizonytalansága nyomasztó s az önszerveződés hiánya, no meg a szervezett külső segítség elmaradása miatt nincs érdekvédelem; az egyszerűsített honosítási eljárás sem fordította meg az asszimilációt, lévén, hogy az itteni magyaroknak már nincs nyelvi kötődésük, nem beszélik a magyar nyelvet, így Magyarország – földrajzi közelsége dacára – nem képez potenciális migrációs célpontot. A fenti jellemzők meghatározzák a tennivalókat is. Az erdélyi érsekségben a Zsinati Könyv rendelkezik arról is, hogy mit kell tegyen a lelkipásztor a szórványban. Az említett norma 57. pontjában leszögezi: „A lelkipásztori kisegítők foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élő gyermekekkel, ezzel segítve őket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában.” Továbbá az 58. pont a következőket tartalmazza: „A népfőiskolai tevékenységet, az igazi népművelést, a hagyományőrző programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli »ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. ...Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni« (Márton Áron). A jövőben a különböző szolgálatok összehangolására lesz szükség.” S végezetül a Zsinati Könyv következő pontja leszögezi: „59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítők jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítő imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítőként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül.”
Darvas-Kozma József – aki maga is szolgált szórványközösségben – kérdéseket vet fel, megpróbálva a válaszokat is megfogalmazni a szórványmunkával, annak céljával, eszközeivel kapcsolatban. Olyan kényes kérdéssel kezdi, mint a hívek identitása: „A szórványban élők identitása vegyes, hígult, bizonytalan és sok esetben mellékes. Ők elsősorban emberek.” Mint írja, a módos – azaz kisebb mértékben kiszolgáltatott – családok inkább tartják magyarságukat, mint a szegénységben élők. „Az identitástudatukat a magyar egyházak táplálják” – szögezi le –, „ahol az egyház bármilyen formában jelen van, ott még parázslik az identitástudat, de az áldozatot kevesen vállalják.” A szentencia kíméletlen, az asszimiláció „nagyon régi és fenyegető, vészesen negatív előjelű egyirányú folyamat”, „amit valamelyest lehet ugyan lassítani, de megállítani nem.”
Darvas-Kozma József második nagy kérdése a szórványstratégiára vonatkozik. Itt az egyházak szerepét hangsúlyozza a megfogalmazott válaszban: a visszakapott egyházi ingatlanok képezhetik a magyar nyelvű oktatás alapját, s akár máshonnan hozott tanítókkal tanintézményeket kell működtetni ezekben az épületekben. „Egyházi (magán) óvodát beindítani és kollégiummal, iskolaházzal (szegény vagy sokgyerekes családok esetében is – Böjte Csaba és mások próbálkozása), lehetne folytatni iskolával.” Ugyanakkor a kulturális élet fontosságára hívja fel a figyelmet, ezek az ingatlanok szolgálhatnák ezen identitáserősítő és közösségépítő tevékenységek számára a keretet: „Az identitást megőrző, erősítő, irodalmunkat, kultúránkat, történelmünket megismertető és megszerettető, értékeinket felmutató rendezvényeket bevinni a templomba vagy a templom köré (koncertek, történelmi vetélkedők, könyvbemutatók stb.).” Fontosnak tartja ugyanakkor a népfőiskolai mozgalom újjáélesztését. „Melyek lehetnek azok az intézmények, finanszírozási formák és kisebbségi közösségépítő stratégiák, amelyek megerősíthetik a határon túli magyar közösségek identitását, javítják versenypozícióikat, s összhangba hozhatók a többségi társadalom elvárásaival?” – teszi fel a következő súlyos kérdést a szerző, s válaszában visszakanyarodik előző gondolatmenetére: „A történelmi egyházakat kellene megerősíteni, és támogatni az önazonosság megőrzését szolgáló iskolák működtetésében és indításában. Megéri, mert a határon túli magyar, különösen a szórványban élő magyar »egyerővel« magyar és keresztény.”
Reményik neve sokszor elhangzott a táborban borbereki tartózkodásai, no meg a sokat idézett Templom és iskola versében megfogalmazott identitásőrző szerep kapcsán. „Túl kell-e, túl lehet-e lépni a »templom és iskola« identitásőrző szerepén? Nincsenek-e túlságosan romantikus képzeteink a szórványról?” – teszi fel újabb kérdések sorát Darvas-Kozma József. Válasza lehangoló: „Ha a család, a templom és iskola teszi a dolgát, akkor jó úton járunk. A templomot nem lehet túllépni, az szokta túlélni híveit. Ahol nincs iskola, de van templom, az megtartja egy ideig a magyarságot. Viszont a templomnak is lecsökkent az identitás-megőrző szerepe, nem olyan, mint a múltban volt, amikor »templom és iskola« mentsvárnak, oxigént nyújtó intézménynek bizonyult. Ma a pénz az úr!” A kilátás nem bíztató: „Az elvándorlás, a vegyes házasságok, a nyelvi romlás és asszimiláció annyira meggyengítik a szórványban élő magyart, hogy a következő nemzedéknél csak a neve lesz magyar.” „Miben segíthet Magyarország?” – teszi fel utolsó kérdését a szerző, s a válaszadással sem késik: „Szokták mondani, hogy sok út van, csak éppen kiút nincs. Magyarország abban segítsen először, hogy viseltessék nevéhez híven anyanemzetként. Magyarország vezetői legyenek jellemek, akikre bizalommal tekinthessenek a határon túli magyarok. Magyarország ne szívja el, ne csalogassa be a határon túli magyarokat, hanem viseljen felelősséget értük. Anyagiakkal is támogassa történelmi egyházainkat. A végvárak megvannak, az átjárhatóság előtt már nincsen akadály. Csak egy nagy szív és egy nagy cél kell. Ki mutatja fel? Az »anyaország« számára továbbra is maradnia kell a feladatnak, hogy segítségére siessen a valamilyen formában »garanciát« is adni tudóknak.” Nagyon nehéz a szórványban tevékenykedő lelkész helyzete. Egyszerre kell megküzdenie a tornyosuló anyagi gondokkal, a közösségek kis létszámából fakadó erőtlenséggel, az identitásőrzést segítő feladatokkal, a szociális gondokkal, a hitélet rejtelmeivel és az egyre nagyobb földrajzi távolságokkal is. Mindenhol adott a templom, a plébánia, helyenként több egyházi ingatlant is visszaszolgáltattak, de ingatlanfenntartó vagyon – főleg erdők – nélkül szinte lehetetlen feladat elé állítja a papot az állagmegőrzés, a működtetés, a fenntartás. Munkáját csak mélyről fakadó elhivatottsággal tudja eredményesen, fogadalmához híven végezni. A zárt, összeforrott közösségekben, mint amilyen a borbereki is – jobban érvényesülnek a szokások, a hagyományok, élőbb a hit, s „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán” – így fogalmazza meg a pap státusát Daczó Árpád ferences barát, szerzetesi nevén Lukács atya. Népünk hitvilága című, paptársainak írt tanulmányában leszögezi, hogy a zárt közösségekben szentírás a pap szava és az örökölt hiedelem egyaránt: „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Ebből a felismerésből fakad a megállapítása, miszerint a hagyományőrző közösségekben a pap legyen egy személyben táltos is. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk – írja a már idézett munkájában. – Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!”
Ez a papi magatartás azonban nem működik Óradnán, ahol sokkal heterogénebb a magyar közösség, ahol a pap – s általában az értelmiségi – iránti elvárások a szolgálat helyett a szolgáltatásra szűkülnek. Kis Attila tisztelendő azonban bizakodó.
– Ahol ennyire mély a hit, ott nagy baj nem lehet – mondja meggyőződéssel.
Vasárnap van. Riporttáborzárás napja. S vasárnap lévén templomozunk: lányommal ketten vonulunk be a borbereki templomba. Bár van hely bőven, az ajtó melletti padokon az emberek összébb húzódnak, s barátságosan intenek, hogy üljünk le. Az ima románul cseng, furcsán hat székely fülünknek. Többször is elhangzott Beethoven Örömódája, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy a Schiller-féle szöveg fordításával vagy más, a dallamhoz illesztett szöveggel. Gyakran szóba esett radnaborbereki riporttábori tartózkodásunk alkalmával a miseszolgálat nyelve, érvek és ellenérvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a misét magyarul, két nyelven – azaz a liturgia szövegét és az olvasmányokat magyarul, a prédikációt románul vagy mindkét nyelven – avagy románul kell-e tartani.
– Az itteniek úgy magyarok, hogy katolikusok – szögezte le beszélgetésünkkor a plébános, megjegyezve: nagyon kevesen beszélnek már tökéletesen magyarul. – A magyar iskola hiánya csak egy csepp a tengerben – fűzte hozzá.
Elmondta, hogy a mise nyelvét mindig a hívek nyelvtudása határozza meg: Óradnán nagyobb a magyar nyelvet beszélők aránya, mint Borbereken, itt a szolgálat két nyelven folyik. Radnaborbereken azonban nem lenne ennek semmi értelme, itt három-négy idős asszonyon kívül már senki nem beszéli a nyelvet.
Vasárnap magam is megtapasztalhattam a borbereki kis templomban, hogy románul zajlik a szertartás. Hallgattam a mise szövegét, s közben azon gondolkodtam, hogy mi tesz minket magyarrá…? Mitől magyar a magyar? Magyar-e az, aki nem beszél magyarul? Egyéni vállalás a magyar nemzethez való tartozás vagy a közösség tart egy-egy embert vagy kisebb közösséget annak? Megannyi kérdés, amely első látásra-hallásra értelmetlennek tűnik, főként a Székelyföldön élők számára. De ha kiterjesztjük más népcsoportokra a kérdést, érthetőbbé válik: Mitől örmény a kettős identitású magyar-örmény? Mitől zsidó a német vagy a magyar kultúrán felnőtt, annak részeként alkotó, azt gyarapító német vagy magyar zsidó? Mitől román a románul nem tudó kászoni ortodox vagy mitől magyar a magyar nyelvet évszázadok óta nem beszélő Fogaras földi református? Mindezek a kérdések újból és újból megfogalmazódtak a Radnaborbereken és Óradnán töltött két nap alatt szerzett élményrengeteg nyomán. Radnaborberek ugyanis több mint nyolcvan százalékban önmagát magyarnak tartó egyénekből álló közösség, valamennyien római katolikusok, magyar vagy elmagyarosodott lengyel, cseh, német, osztrák családnevet viselnek, de már csak négyen beszélik a magyar nyelvet. Kérdés tehát, hogy a beszélt nyelv a nemzeti hovatartozás ismérve vagy pedig a kultúra, amelynek csupán egyik része a nyelv.
A nyugat-európai liberális felfogás szerint az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát egyéni vállalás kérdése a hovatartozás. Radnaborbereken viszont azt tapasztaltam – s igaz ez a tapasztalat a kászoni ortodoxokra is –, hogy az a magyar, illetve az a román, aki egyrészt annak tartja magát, másrészt pedig környezete is annak tartja. Ferencz Imre, a jeles publicista és költő egyik jegyzetében, majd később egy versében örökítette meg azt a drámai helyzetet, miszerint a kászoni ortodox fiatal, aki egy szót sem tud románul, magyarul érez és gondolkodik, zsinóros harisnyát húz magára és úgy illegeti magát büszkén a falu piacán, de a kortársai bicskával vágják le róla a zsinórt, mondván, hogy az neki nem dukál, mert ő román. A pórul járt fiatalember pedig méltatlankodva kérdi, hogy ő most már micsoda, mert a románok szemében „bozgor”, a magyarokéban pedig „oláh”. Tehát mindenképpen pejoratív jelzővel illetik.
A kérdés rendkívül összetett, nem lehet és nem szabad sommás ítéleteket megfogalmazni, nem lehet és nem szabad emiatt embereket, közösségeket kérdőre vonni, elmarasztalni, pellengérre állítani. A politikai halatom, az iskolarendszer, a gazdasági helyzet, az otthoni neveltetés, a többségi nyelvi és kulturális környezet, a történelmi tudat, a vallási hovatartozás egyaránt meghatározza az ember nemzeti hovatartozását. S bár valljuk – az olykor Széchenyinek tulajdonított, de Grétsy László által Kőváry László Székelyhonról című, 1842-ben megjelent könyvében megtalált – sokat idézett mondattal „Nyelvében él a nemzet”, be kell látnunk: a nyelven túl is él a nemzet. Tehát ne tagadjuk meg, ne közösítsük ki magyarul már nem tudó, de önmagukat magyarnak valló – s a körülöttük élő románság által is magyarnak tartott! – nemzettársainkat. Inkább figyeljünk sajátos igényeikre, ápoljuk velük a kapcsolatot, őrizzük az atyafiságot.
Mise után kedvesen köszönnek el egymástól az emberek, s jut egy-egy mosoly vagy kézfogás a magamfajta idegennek is.
A kis templom ugyanúgy guggol a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő alatt, mint tette azt Reményik idejében is: akárcsak egy mellékoltár a nagy székesegyházakban, úgy húzódik meg a templomocska a természet nagy katedrálisában. „Dördül az ormok orgonája, / Az Ünőkőre ború száll. / A mérhetetlen szikladómban / A kis fatemplom félve áll. / Belőle félve száll az ének, / A dicséret a dóm urának: / A magasságok Istenének. // Mert emberkéz emelte csak, / Fenn az úr lépked hallgatag, / A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül: / Az örök-szépben, az örök-jóban.” A kis templomocska a természet nagy templomában szép, mert élettel teli. Nem olyan, mint az óradnai templomrom, amely immár az Úr dicsősége mellett csak a múltat hirdeti…
Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda)

Születésnapi beszélgetés Nagy Antal tanárral
Szenvedélyem a tudomány népszerűsítése
Hetvenöt éves születésnapját ünnepelte június 22-én Nagy Antal, az egykori Csíkszeredai Matematika–Fizika, mai Márton Áron Gimnázium nyugalmazott fizikatanára, aki máig sem hagyott fel hivatásával, a tudomány népszerűsítésével. Ezúttal egy hosszabb beszélgetésből közlünk részleteket.
– 75 év. Sok ez vagy kevés?
– Attól függ, hogy miként vesszük. Kozmikus időszámításban, csillagászatban kevés, emberi életben sok. Sok minden történt ez alatt a 75 év alatt, jó is rossz is, minden…
– Melyik éveket nevezné meg, mint legszebbeket?
– Nagyon szépek voltak a diákévek, az itthoni – lévén Csíkszeredai születésű vagyok – és a Kolozsvári évek. Utána az volt a probléma, hogy sok olyan dologgal is kellett foglalkozzak, amit most visszatekintve a magam szempontjából fölöslegesnek tartottam. Voltam hét évig tanfelügyelő, nem nagyon tetszett az a munka. Amikor oda becsaltak, ’68-ban, a megyésítéskor, akkor azt hittem, hogy Isten tudja, milyen nagy dolgot lehet tenni mint tanfelügyelő. De odakerülve az ember rájött, hogy sokat nem tehet, megvannak a tanügynek a lassan őrlő kövei. 1975-ben visszamentem az iskolába. Három év után megválasztottak aligazgatónak. Az sem az volt, amit szerettem volna. Aztán 1986-tól kezdve dolgoztam teljes egészében tanárként, s azt végeztem, amit tényleg szerettem. Bár én a középiskola elvégzésekor nem tanárnak készültem, habár édesapám tanár volt, mert én akkor úgy képzeltem, hogy a mérnökség jobb. Végül nem bántam meg, mert nincs nekem annyi gyakorlati érzékem és olyan vénám, ami szükséges egy mérnöknek. Jobban megtaláltam a helyemet mint tanár. Ebbe közrejátszott a környezet is, mert a feleségem szintén tanár. Az iskolában is rendkívül jó kollégákkal dolgoztam együtt. Főleg az idősebbektől sokat tanultam. Akkor az volt a fokmérője a tanári munka sikerének, hogy ki hány gyereket tudott főiskolára, egyetemre küldeni, és ilyen szempontból is eredményes voltam. Nem bántam meg, hogy végül is így alakult.
– Miért éppen fizika?
– Ez a lényemmel összefügg, mindig is ez érdekelt. Gyermekkoromban is a természettudományoknak egyik szelete, a csillagászat kezdett nagyon érdekelni, és megint csak a körülményeknek nagyon rossz közrejátszásának az eredménye volt, hogy nem hivatásos csillagász lettem. Amikor végeztük az egyetemet, egy nagyon súlyos betegségen mentem keresztül. Több mint két hónapot kórházban voltam, mondhatni az orvosok lemondtak rólam. Nem tudtam elmenni a betegségem következtében a kihelyezésre, csak annyit tudtam megtenni, hogy a kar prodékánjának egy kérést adtam, hogy engem Csíkszeredába helyezzenek, de tulajdonképpen a Kolozsvári Csillagvizsgálónál szerettem volna elhelyezkedni. De mert én ezt kértem, ezért a bizottság nem azt adta, hanem azt, amit kértem. Lehet, ha később utánajártam volna, elmehettem volna, de közben megszerettem a tanári munkát is, meggyökeresedtem Csíkszeredában, ez így elmAradt. De azóta is különleges passziómmá vált, hogy a természettudományokat, s ezen belül a csillagászatot népszerűsítsem, előadásokat tartsak.
– Mit tartott szem előtt fizikatanárként?
– Arra törekedtem, hogy én is értsem meg és értessem is meg a gyerekekkel a fizikát. Általában a természettudományoktól viszolyognak a gyermekek, hogy nehéz, érthetetlen. Ez nem igaz. Ha próbáljuk a gyerekekkel a természeti jelenségek lényegét megértetni, s nem veszünk el a képletekben, akkor sikerülhet. Láttam egy 1926-os tankönyvet, amely képletek használata nélkül magyarázza meg a természeti jelenségeket. Én ilyen tankönyvet adnék most is, különösen az általános iskolások kezébe. Szerencsém volt azzal, hogy jó növendékeim voltak, akikkel meg tudtam találni a hangot, és különösen szerencsés voltam, hogy olyan növendékem volt, mint Barabási Albert-László. (…)
– Több kitüntetésben is részesült az évek folyamán…
– Valóban, különböző fórumokon értékelték a munkámat, azt, hogy próbáltam úgy tanítani meg nevelni is, hogy annak eredménye, látszata legyen. A legnagyobb, amit kaptam, az egy rendjel, a „Meritul pentru Învățământ” rendjelnek a lovagi fokozata. Magyarországról kaptam a Fényes Imre-díjat, a Gábor Dénes-díjat, itthoni az Ezüst Gyopár-díj, a Pro Urbe-díj, Hargita Megye Tanácsának az Életmű-díja… mindez elégtételt jelent.
– Úgy tudom, hogy szigorú tanár volt…
– Nem azt mondanám, hogy szigorú, hanem következetes. Nem voltak hullámzások, megvoltak az elveim, így a szigorúság abban mutatkozott meg, hogy egyenletesen ugyanazok voltak a követelmények. Például rögzítettem a diákokkal íratott ellenőrző dolgozatok rendszerét, még most is őrzöm a pontozásokat. Év végén pedig vizsgáztattam: volt egy nap, amikor mindenki kellett az egész évi anyagból feleljen. Az én szigorúságom az volt, hogy mindig minden ismeretet újra és újra kérdeztem. Hát persze ez nem mindenkinél ment, és úgy fogták fel a diákok, hogy túl szigorú vagyok.
– Ezt az egzaktságot, amely magához a fizika tudományához is illik, nem érezhették a diákok merevségnek? – Sohasem voltam olyan, hogy csak a népszerűség kedvéért engedjek a követelményekből. Lehet, hogy merevségnek tekintették, de utólag rájöttek, hogy nem volt rossz dolog, mert amit ők szigorúságnak tartottak, az kamatozódott, kénytelenek voltak tanulni és megtanulni a dolgokat. Kányádit parafrazálva, próbáltam megérteni és megértetni. Sohasem egy leckében gondolkoztam, nem az volt a cél, hogy óráról órára kikérdezzem a leckét. Nem az volt a cél, hogy óráról órára tanuljon, hanem hogy a tanulóban kialakuljon egy egységes kép, hogy mit kell fizikából tudni, s ehhez azt is kellett tudni, amit ezelőtt két hónappal tanultunk.
– Mai napig foglalkozik a tudomány népszerűsítésével…
– Igen, az utóbbi két évben a megyei könyvtárban előadássorozatot tartottam, amelyre nemcsak diákok jöttek, hanem felnőtt érdeklődők is. Még egy ciklust szeretném folytatni az előadásokat. Ennek most nem lesz meghatározott témája, hanem inkább érdekességek tudományos magyarázatát ismertetném: a betlehemi csillagról és hasonló jelenségekről beszélnék. Úgy látom, sok a hiányosság a tudományos ismeretterjesztés terén. Tavasszal volt például az erdélyi kiadók könyvmustrája. Nézegettem a sok szép könyvet, de egyetlenegyet sem találtam természettudománnyal kapcsolatban. (…) Egyébként Bay Zoltán jelmondatát magaménak érzem: Sic itur ad astra – Egészen a csillagokig. (Dante: Isteni színjáték).
– Milyen viszonyban van a számítógéppel?
– Én a számítógéppel sokáig semmiféle viszonyban nem voltam. A szükségességét belátom. Munkám során megtanultam türelemmel végezni a számításokat. Megírtam egy többkötetes fizika példatárat, és annak a mintegy 1600 példáját többször is megoldottam: egyszer, amikor megírtam a kéziratot kézzel, s aztán amikor átmásoltam – mert annyit azért megtanultam, hogy beépítettek a számítógépembe az iskola informatikusai egy matematikai nyelven író programot, a Mathtype-t, és azt használom – és még egyszer megoldottam az egész 1600 példát, amikor újranéztem. Volt egy szerződésem a Kolozsvári Ábel Kiadóval, de közben nyugdíjba ment az az illető, akivel egyeztettem. Most itt Csíkszeredában keresek kiadót a példatárra, és úgy tűnik, a Gutenberg kapható lesz rá…
– Milyen viszonyban van a Fennvalóval?
– A Fennvalóval, azt hiszem, jó viszonyban vagyok. Annak idején az egyetemen egy csomó politikai jellegű előadásunk volt: politikai gazdaságtan, tudományos szocializmus, filozófia, nyomták belénk a tudományos és történelmi materializmust, és nem mondom még azt sem, hogy kételkedő voltam, hanem inkább átbillentem a materializmusnak az oldalára. Például akkoriban Somlyón laktunk albérletben, és a háziasszonyunk, aki rendkívül vallásos volt, jó kapcsolatot tartott P. Daczó Árpáddal, Lukács atyával, aki akkor a somlyói rendházban élt. Én mindig szerettem volna, hogy a háziasszonyunk hozzon össze vele, hogy egy kicsit vitatkozzak vele a materializmusról és a vallásról. Nagyon fiatal tanár voltam, azt hittem, hogy amit nekünk tanítottak, az igaz kell hogy legyen, de fokozatosan rájöttem, hogy a fizika nem összeegyeztethetetlen a vallással, csak az embernek meg kell találnia a kapcsolatot a vallásosság és a fizikai szemléletmód között. Valamikor azt bizonygatták nekünk, hogy a vallás, az egyház mennyire tudományellenes volt, lásd Copernicus, Galilei, Giordano Bruno esetét, habár akkor is rájöhettem volna, hogy kizárólag a tudományos elveiért soha senkit ki nem végeztek. Sem Giordano Brunót, sem Galieit, és most próbálom az emberekben tudatosítani, hogy pl. Galiei saját magára hozta a bajt az ő lehetetlen természetével… Ma már tudom, hogy a valódi életnek két oldala van: vannak a fizikai világ ismeretei, és a fizikán túli, a metafizikai világnak a megállapításai. A kettő nem egymással ellentétben van, a kettő egymást kiegészíti. Mert már maguk a legnagyobb fizikusok is mondják, hogy a fizikával nem lehet bizonyítani, hogy van Isten, s azt sem lehet bebizonyítani, hogy nincs. A kettő külön dolog. Nem szembeállítani kell a kettőt, hanem egymás mellett elfogadni, hogy van egy olyan világ, amelyet az istenlét kormányoz, és van egy olyan világ, amit a természet kormányoz. A kettőt nem összekeverni és egymással szembeállítani, hanem elfogadni kell.
– Mivel tölti a napjait?
– Az említett tudománynépszerűsítésen kívül mindig szerettem a sporteseményeket követni, és a mai napig is szenvedélyes sportrajongó vagyok, ez az egyik. A másik a klasszikus zene iránti szeretetem. Nagy klasszikus zenei lemezgyűjteményem van, mostanában több időm van, rengeteg zenét hallgatok, nagyon szeretem. Emellett a feleségem, a gyerekek, az unokák foglalnak le, a hat unoka főleg nyaranta érkezik, van egy kicsi házunk Piricskén, sokat időzünk ott. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy a feleségem és a családom nélkül nem lehettem volna az, aki lettem.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)

Néprajzi életműdíj Albert Ernőnek
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban tegnap tartott Székely kapuk című tudományos ülésszak megnyitójaként a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő sepsiszentgyörgyi néprajzkutatót, a társaság tagját, az indoklás szerint a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában végzett kiemelkedő munkásságáért.
A méltatásban Pozsony Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja elmondta: a csíkdánfalvi születésű Albert Ernő a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet 1954-ben, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium tanára, hosszú ideig pedig igazgatója volt, de pedagógusi munkája mellett tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtött össze és közölte a Faragó József szerkesztésében megjelent Háromszéki magyar népballadák című kötetben (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1973). Pozsony Ferenc kiemelte, Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, 1989-ben jelent meg az Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, amelyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte. Eredményeit mégis inkább a rendszerváltozás után tudta megjelentetni, köztük az 1995-ben közzétett Rigó és madár című kötetet (alcíme: A főd népe – egy gyimesi csángó család élete), amely az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte – hangsúlyozta a méltató. 2004-ben jelent meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című kötet Sepsiszentgyörgyön, amely hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször elkerülték ezt a vidéket. A méltató továbbá elmondta, Albert Ernő a magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepülés-történetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit forrásértékű kiadványokban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is. A méltatás után Pozsony Ferenc átadta a díszoklevelet, Albert Ernő megköszönte a kitüntetést.
A Kriza János Néprajzi Társaság 2012-től adományoz életműdíjat. Elsőként P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, a népi Mária-kultusz, a vallásos népszokások és az archaikus népi imádságok kutatása terén elért tudományos eredményeiért kapta meg az elismerést, 2013-ban Kovács Piroska máréfalvi székelykapu-mentőt tüntette ki a társaság, következő esztendőkben Almási István népzenekutató, Szentimrei Judit és Kallós Zoltán néprajzkutató kapott életműdíjat.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)