Megszakításokkal több mint 20 éve képzőművészeti alkotótábor működik a Maros megyei Makfalván. Oda igyekezett két évtizeddel ezelőtt a Nagy Pál festőművész vezette kis csapat is: Varga Katalin, A Hét, és Kemény Zsuzsa, az Új Élet munkatársai. Nem érkeztek meg, autóbaleset áldozatai lettek mind a hárman. Az idei táborzárás névadói ünnepség is volt, az alkotóműhely felvette Nagy Pál nevét. /S. Muzsnay Magda: Nagy Pál Alkotóműhely Makfalván. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 25./

Bukarest – 555, magyarokkal, sztereotípiákkal
Bukarest pénteken ünnepelte „fennállásának”, voltaképpen első hivatalos, írásos említésének 555. évfordulóját. Negyvennégy éve a román fővárosban élő (és több sorstársához hasonlóan magát „átmeneti bukarestinek” tartó) magyarként érdemesnek tartottam eltöprengeni e több mint hatodfél évszázados várostörténet magyar vonatkozásain.
Részben megtettem a budapesti Heti Világgazdaság felkérésére egy – Londont, Berlint és Bécset is magába foglaló – rövid összeállításban, de a hazai olvasó számára nyilván bővebb megközelítés szükséges.
Bucur pásztor és a csángáló nyája
A legenda szerint a várost egy Bucur nevű, juhait a környéken legeltető pásztor alapította, s innen jön a neve is. Történészek valószínűbbnek tartják, hogy a 14. század végén tette le az alapkövét Mircea cel Bătrân havasalföldi uralkodó. Tény, hogy első írásos említése 1459-ben történik, nevének eredetére pedig több magyarázat született. Egy 17.századi török utazó szerint egy itteni török törzs fejének Ebu-Karis nevű fia lett volna a „névadó”. A 18. század végén egy svájci történész a „bucura, bucuros”, tehát az öröm szót tartja eredeténél. Ezt alátámasztani látszik, hogy a város nevét a fanarióta (vagyis Konstantinápoly, Isztambul Fanar nevű negyedéből származó) görög uralkodók Hilariopolisnak fordították, ami a Vidámság Városát jelenti. Tény, hogy Bukarest ma is, az Európai Unió tizedik legnagyobb városaként (közel kétmillió stabil, bizonyos napokon hárommillió lakossal, nem is számítva a város körüli, nemsokára Metropolis Övezetté nyilvánítandó helységek félmillió lakosát) meglehetősen vidám hely.
Hány magyar él Bukarestben?
Csak azt a tévhitet kellene leszoknunk, hogy Bukarest „Budapest után a legnagyobb magyar város”! Sosem volt az, most pedig alkalmasint a tizedik sem. Persze a bukaresti magyarok számát soha senki nem tudta pontosan megmondani. A legutóbbi, 2012-es népszámlálás Romániában 1 millió 238 ezer magyart (az ország összlakosságának 6,5 százaléka), a fővárosban nem egészen három és félezer magyart mutatott ki.
Az utóbbi érték nem lehet reális, hiszen csupán a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) bukaresti szervezetének nyilvántartásában közel hatezer fő szerepel. Adatokkal szolgálhat a három egyházközösség (két református és egy katolikus), az Ady Endre Elméleti Líceum, a Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság (amely a Petőfi Házat, a magyarok kulturális központját működteti), ám az összesítést nehezítik a nyilvántartás nehézségei, az átfedések és a demográfia bonyolult dinamikája. A derűlátó becslés sem teheti ma több, mint tízezerre a bukaresti magyarok számát. Már azokét, akik nem asszimilálódtak teljesen, magyarnak vallják magukat. Ezen fölül vannak az „átmeneti magyarok”: itt dolgozó, de Erdélybe visszavágyó és adandó alkalommal visszatérő köztisztségviselők, politikusok, újságírók, orvosok – no meg magyarországi diplomaták, üzletemberek.
A kurucok telepedtek meg leghamarabb
Egy rövid történeti áttekintés érdekes lehet. Bár már előbb, akár a 15. században letelepedhettek itt erdélyiek (a legkorábbi magyar feljegyzések Bukarestről a városon átutazó Borsos Tamástól, a 17. századból származnak), az első népesebb csoport a menekülő kurucokkal érkezett Bukarestbe. A város egyik negyede, Berceni szinte bizonyosan a menekülő kuruc főgenerális, gróf Bercsényi Miklós nevét őrzi, II. Rákóczi Ferenc harcostársa a török-osztrák háború idején, 1717-ben vonulhatott át itt. Mikes Kelemen két ízben is megfordult Bukarestben, biztosan tudjuk, hogy 1739-1740 telét itt töltötte.
Különben a városnak mindig is volt – többé-kevésbé történelmi kényszerből is – némi kozmopolita jellege. Az első olyan népszámlálást, amely az etnikai hovatartozásra is kiterjedt, 1810-ben az orosz megszállók készítették Bukarestben, ez összesen 70 ezer lakost mutatott ki, amiből 1226 volt az “osztrák” (ami főleg magyart jelenthetett), a bukaresti magyarság akkori létszáma három-négyezer főre tehető. Az 1838-as összeírásban utalás történik a magyar iparosok, munkások, segédek foglalkozására: ács, kőműves, asztalos, szűcs, csizmadia, borbély, pék, gombkötő.
Tömegesen érkeztek a magyar menekültek Havaselvére a világosi fegyverletétel után és a Bach-korszak éveiben. 1856-ban a református egyházközösség körülbelül négyezer hivőt számlált, a katolikusok száma nagyjából ugyanennyi lehetett. 1899 decemberében a 282 ezer bukaresti lakos közül hozzávetőlegesen 20 ezer magyar volt – ez már az 1877-es függetlenségi háború utáni gazdasági fellendülésnek is eredménye. Az 1930-as népszámlálás 24.052 magyar lakost talált Bukarestben, az Országos Magyar Párt azonban megóvta a cenzust, a fővárosi magyarság lélekszámát 35-36 ezerre becsülve. Ez lehet a csúcsérték, ennek alapján és ekkor nevezhették Bukarestet a legnagyobb magyar városnak Budapest után.
A két világháború közötti felvirágzása idején kapta a város (voltaképpen a központi része, amit ma Óvárosnak neveznek!) a “kis Párizs” kissé gúnyos felhangú, de elismerő becenevet. Az 1940-es bécsi döntés után sok magyar elhagyta Bukarestet, a háború után a csökkenés folyamatos: 1956 február – 11.687 fő, 1966 március – 9.287 fő, 1977 január – 8453 fő. A rendszerváltó fordulat után, 1991-ben hivatalosan 8355 ember vallotta magát Bukarestben magyar nemzetiségűnek.
A templom és az iskola
A lemorzsolódás tehát egyértelmű – és belátható a folyamat végeredménye is. Ilyen körülmények között pedig, reálisan tekintve, a megmaradt intézményi háttér és az olykor önfeláldozó szervezőmunka ellenére nehéz egységes és tagolt, specifikusan „bukaresti magyar” kultúráról, gazdasági-társadalmi tevékenységről beszélni. Az oktatás és a vallásgyakorlás a kivétel. A magyar tannyelvű Ady Endre Elméleti Líceum, vagyis a középiskolai szintű oktatás mellett a Bukaresti Tudományegyetemen hungarológiai tanszék is működik. A román közszolgálati televízió heti öt órában sugároz magyar műsort, a Bukaresti Rádió napi egy órában.
A már említett Petőfi Házzal együtt a Magyar Kulturális Intézet nem csupán a művelődés rangos központja, hanem a bukaresti magyarok közösségápoló találkozóhelye is. A Barátok római katolikus templomában hetente kétszer magyarul miséznek. A Calvineum és a Szőlőskerti református templomokban hetente többször tartanak magyar nyelvű istentiszteletet, s az unitáriusoknak is van istentiszteletük.
Budapest névadásakor Bukarest volt a minta
És maradnak a „léggyökereken” táplálkozó kapcsolatok Erdéllyel és Magyarországgal. Például akik manapság derülnek vagy füstölögnek azon, hogy messziről jött turisták, művészek a két főváros nevét összetévesztik, gondolhatnának arra (alkalmasint még jobban bosszankodva), hogy bizony a Budapest név létrejöttekor mintegy Bukarest volt a minta. Amikor ugyanis Széchenyi István 1831-ben felvetette, hogy a magyar főváros neve legyen Budapest, egyik érve az volt, hogy ez a név „kevés év, sőt hónap múlva olyan megszokottan s könnyen hangoznék, mint Bukarest”.
Széchenyinek egyébként közismerten jók voltak a kapcsolatai a havasalföldi politikai és gazdasági elittel – alkalmasint az 1834 őszén az Al-Dunán és Bukarestben tett látogatása volt az, amikor egyik jótanácsával nem csak a román főváros fejlődéséhez járult hozzá, hanem a nyelvet is gazdagította. Síksági városként – aminek turisztikai és nem kevésbé gazdasági előnye, hogy egyaránt viszonylag közel van a Fekete-tengerhez és a Déli-Kárpátok vonulatához – Bukarest mind a mai napig meglehetősen védtelen az időjárás viszontagságaival szemben.
Híresek a kánikulák és a gyakori szélfúvások. Miután többször leégett, Széchenyi javaslatára építették fel a bukaresti elöljárók azt a tűzoltótornyot (a bukaresti magyarok tűzvigyázó toronynak hívják), amelyet a körfolyosója miatt, a ’folyosó’ szavunk alapján a mai napig „foişor”-nak neveznek: Foişorul de Foc. (A román nyelvben több száz magyar jövevényszó van, a szókincs mintegy másfél százaléka.)
Koós Ferenc, az intézményalapító
Néhány szót a bukaresti magyar intézményépítőkről. Úttörőként Sükei Imre (1780 – 1848) református lelkészt tartjuk számon, aki 1815-ben a lakásán kezdte tanítani írni-olvasni a magyar gyermekeket, négy év múlva pedig közadakozásból felépítette az első bukaresti református templomot és az „iskolaházat". A bukaresti magyarság első igazi nagy szervezője Koós Ferenc (1828 – 1905) volt.
1855-től 1869-ig tevékenykedett református lelkészként és tanítóként Bukarestben, hathatósan támogatta az 1848-as magyar emigránsokat.
Koós 1856-ban új, tágasabb iskolát építtetett, a magyarságot felekezeti különbség nélkül tömörítette a református egyház és iskola köré. Társaskört, könyvtárat alapított, a szegényebb tanulók támogatására alapítványt létesített. Bukarestről szóló emlékirata (Életem és emlékeim) az első jelentős irodalmi mű, amely belülről ábrázolja Bukarest és az itt élő magyarság világát. Koós indította meg, Oroszhegyi Józsával együtt, 1860-ban az első bukaresti magyar újságot, a Bukaresti Magyar Közlönyt. Egyszemélyes intézményként tartjuk számon a pezsgő életű 19. századból Barabás Miklós (1810 – 1898) festőművészt, aki másfél évig lakott Bukarestben, és itt telepedett le és dolgozott mint udvari festő és fotográfus a kolozsvári születésű Szathmáry Pap Károly (1812 – 1887).
A '70-es évek „nyitása”
Nagyot ugorva, 1970 körül történt meg Romániában a magyar kulturális intézményeknek az a központosítása, ami – nyilván propagandisztikus indítékkal, a „nyitás” bizonyítására – egyszersmind új intézmények létrehozását is jelentette. A Domokos Géza vezette Kriterion Könyvkiadó, a Huszár Sándor főszerkesztette A Hét, valamint a Bodor Pál igazgatta, már említett magyar tévéadás egy ideig a romániai magyar könyvkiadás, az írott és sugárzott sajtó központjává tette Bukarestet. A kiadó és a lap elköltöztével a bukaresti magyar kulturális elit sokat veszített. Jegyezzük azért meg itt, hogy 2013. novemberétől ismét van periodikus kiadványa: a Brassói Lapok havi mellékleteként megjelenő Bukaresti Magyar Élet. (Közvetlen elődje a 2004 és 2007 között szintén havonta megjelenő Bukaresti Magyar Közlöny volt.)
A bukarestiek „szívesen ütköznek”
Mivel szembesül a Bukarestbe érkező, költöző magyar ember? Néhány alapélményről szólni kell. A legfeltűnőbb a pergő, hangos beszéd, az emberek összehasonlíthatatlanul barátságosabbak és közlékenyebbek, mint például Budapesten. Proxemikai sajátosság, hogy a közlekedési eszközökön, bevásárlóhelyeken a bukarestiek keresik a közelséget, a testi érintkezést, „szívesen ütköznek”.
„Nagyon meglepő volt és nagyon pozitív ez a délies nyüzsgés, ez a mediterrán pezsgése a városnak. A mindennapi életben azért vannak bosszantó apróságok. Például, amikor az ember bevásárolni megy, ritkán esik meg, hogy ne lökjék fel legalább tízszer vásárlás közben. Nem elítélem, ez a helyi kultúra, nem rossz, ez itt így van, az én személyes ízlésem ennél visszafogottabb, nyugodtabb” – vallotta be egyszer Diósi László, a bukaresti OTP Bank elnök-vezérigazgatója.
Ha a viselkedés olykor keleties is, ma már nem kevésbé tapasztalható a nyugati tempó. Egy évtizedes pangás után, különösen az utóbbi években, a második mandátumánál tartó főpolgármester, Sorin Oprescu sebészprofesszor érdemeként is, a román főváros elképesztő változáson ment át.
Drávucz Herbert nagykövetségi tanácsos: „Négy év ittlét után elmondhatom, hogy igazán látványos fejlődés tapasztalható minden téren. Sorra nyílnak a plázák és bevásárlóközpontok, amelyekben minden Európában létező vagy szokásos árut meg lehet vásárolni. Év végén, de különösen ünnepek előtt nagy vásárló tömeget látunk, és bár tudom, hogy nagy a szegénység Romániában, mégis az az érzésem, hogy az emberek jól élnek, sok mindent meg tudnak engedni maguknak.”
Ki nem használt lehetőségek
„Közös dolgaink”, a két nép kapcsolata természetesen fontos a szórványnak számító, hovatartozása tekintetében bizonytalan bukaresti magyarság számára is. Annak ellenére, hogy a bukaresti magyarok nem csupán az anyaország, de még az RMDSZ által is elhanyagoltnak érzik magukat, s valahogy tényleg nincs meg az az összekötőkapocs-szerepük, ami kialakulhatott volna. Ehhez hozzájárult a magyar, de akár az erdélyi jobboldal lenézése, olykor kifejezetten kiközösítő magatartása a bukaresti magyarokkal szemben. Kár, mert sok a lehetőség.
Füzes Oszkár, volt magyar nagykövet: „Úgy gondolom, hogy Románia hatalmas utat tett meg az elmúlt tizenkilenc évben, nagyon jelentős a szellemi-, civilizációs- és értékrendi fejlődés, nagyon fontosnak tartom, hogy Románia végül is a nyugati értékrend mellett döntött. Azt hiszem, hogy 1992-93-ig ez nem volt ennyire biztos és világos, azóta egyértelmű, hogy Románia velünk együtt közös nyugati értékrendhez tartozik. Azt hiszem, ez olyan történelmi horderejű dolog az itt élő magyarság és Magyarország szempontjából, amit nem hangsúlyozok, mert túl általánosnak hangzik, valójában mindent befolyásol és mindent meghatároz.”
A bukaresti románok magyarokhoz való viszonya érezhetően javult. Bukarest egyre inkább kozmopolita város. Szomorú összehasonlítás: a romániai, bukaresti fiatalok sokkal nagyobb arányban beszélnek idegen nyelveket, jelesen az angol nyelvet, mint a magyarországiak, a budapestiek. Persze élnek még sztereotípiák, de – az olykor a politika miatt felkavart nacionalizmus ellenére – lecsengőben vannak.
Garzó Ferenc, az MTI volt tudósítója: „Úgy vettem észre, hogy az erdélyi románokban még ott van a magyarokhoz való viszonyulásnak egyfajta fóbiája. Bár a szó egy kicsit erős, azt mondhatjuk, hogy az erdélyi nem tud nem gondolni a fehér elefántra, nem tud nem gondolni arra, hogy magyarok vannak a környezetében, és hogyan élte meg ezt az apja, a nagyapja. Van, akiben megmaradt az indulat, van, aki éppen ellenkezőleg túlkompenzálva próbál kedves és udvarias lenni a magyarokkal, még inkább hangsúlyozni, hogy neki semmi baja a magyarokkal, hogy nehogy az legyen, hogy az őseinek a fóbiája él benne tovább. Érzem mindig, hogy valahol számukra ott van a kisagyukban a magyarokhoz való viszonyulás problémája. Bukarestben ilyent nem látok, itt nem is nagyon értik sokszor, hogy mi a baj a magyarokkal, alig-alig lehet érezni magyarellenes megnyilvánulást. Egy kicsit emberarcú, jó értelemben vett naivitás van a nacionalista kérdésben. Valaki viccesen elmondta nekem, hogy mit kívánnak Erdélyben a románok egymásnak, és mit kívánnak Bukarestben: Erdélyben azt mondják „Spor la treabă!” (Jó munkát!), itt meg "Servici uşor!" (Könnyű szolgálatot!) kívánnak egymásnak. Ők maguk is egy kicsit ironikusan látják a különbséget az erdélyi és a bukaresti románok között.”
Mint látható, fentebb magyarországi bukarestiek szövegeiből idéztem. Pontosabban rádióinterjúiból, amelyek Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes sorozatában hangzottak el a bukaresti rádió magyar adásában, könyvként pedig a Bukaresti magyarok című, a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó által tavaly megjelentetett kötetben jelentek meg. (Az interjúk a 2007 és 2008 között készültek. A nyilatkozók akkori tisztségeit tüntettem fel, ahogy a kötetben szerepelnek.) Fontos könyv még a bukaresti magyarokról Nagy Sándor (1896 – 1954) volt bukaresti református lelkész korai munkája (A regáti magyarság, Kalota Kiadó, Kolozsvár – Zé Kiadó, Sopron, 2000), a jelenből Bányai Éva Sikertörténet kudarcokkal (Bukaresti életutak. Beszélgetések bukaresti magyar értelmiségiekkel) című kötete (Kolozsvár, 2006, Komp-Press – Korunk Baráti Társaság), és talán elolvasható e sorok írójának szubjektív Bukarest-rajza is (Bukaresti élet, képek, Scripta Kiadó, Nagyvárad, 2000).
Román nyelven a legfontosabb könyvek: Demény Lajos (1926 – 2010) történészprofesszor összefoglaló munkája (Maghiarii din Bucuresti, Editura Kriterion, Cluj, 2002) és Hentz Hilda részletes leírása (Bucureştiul maghiar: scurtă istorie a maghiarilor din Bucureşti de la începuturi până în prezent, Biblioteca Bucureştilor, 2011; amelynek egyetlen elírását kell kiigazítanom: Varga Katalin nem a férjével, Dankanits Ádámmal együtt halt meg a földrengésben, hanem sorstragédiába illően néhány hónap múlva, autóbalesetben.)
Több „alapélményről” nincs terünk írni: a monumentális-megalomániás Nép Házáról (amelyben a Parlament működik és amely az 555. évforduló alkalmából ma nagyszabású, hipermodern látvány- és előadó művészeti rendezvény színhelye); a híres kóbor kutyákról (martak meg halálosan japán diplomatát is, két éve pedig egy parkban egy kisgyereket marcangoltak szét – ezzel telt be a pohár, s a népharag hatására a hatóságok számukat idén hatvannégyezerről húszezerre csökkentették); a földrengéstől való félelemről (1977. március 4-én este a Richter-skálán 7,2-es fokozatú volt a katasztrófa, a lapokban rendszeresen jelennek meg rémhírek a közelgő újabb nagy földrengésről, Bukarestben sok a roskatag épület); a város tavak-övezte parkjairól (a leglátogatottabb a Herăstrău, de a magyaroknak kedvesebb a városközpontban, a Petőfi Ház tőszomszédságában fekvő Cişmigiu, amelynek taván tavasztól őszig csónakázni, télen korcsolyázni lehet); az ingatlanpiac pangásáról (az idén állítólag megmoccant, de alulírott még mindig képtelen eladni jó negyedben levő lakását); az eklektikus építészetről, a csodálatos természettudományi múzeumról, az egykor káprázatos és még mindig eleven színházi életről, a kulináris szokásokról és lehetőségekről, a legnagyobb kelet-európai sörözőről, amelyet a Herăstrău parkban tervek szerint jövő nyáron avatnak fel ...
Mentségünk, hogy Bukarestről a kevés is sok.
Ágoston Hugó, maszol.ro

XXIII. Nagy Pál Alkotótábor
Kusztos Endre emlékére
A táboralapító és szellemi vezető Kusztos Endre nélkül a makfalvi tábor már sosem lesz ugyanaz, mint korábban volt, de mint az eddigi sorozatos csapásokat, súlyos veszteségeket, a község értékteremtő létesítménye ezt is túl fogja élni. Azért is, mert működtetőit, fenntartóit a fent nevezett két kiváló mester szellemisége is erre kötelezi. Ez a gondolat kimondva, kimondatlanul mindegyre megfogalmazódott az augusztus 3 – 9. között zajló tábor résztvevőiben, házigazdáiban. A záróünnepségen a népes közönség is előtt is megismételték. Folytatni kell, hiszen fontos a faluközösségnek, és a visszatérő alkotók, a törzstagok is úgy érzik, tovább kell gyarapítani a nagy értékű gyűjteményt, tovább kell vinni, amit elkezdtek. A makfalvi jelenlét lelki, szellemi felüdülést nyújt azoknak is, akik csupán belekóstolnak mindabba, amit az alkotó együttlét, az egyhetes munka teremt, jelent. Ezt az az írás is példázza, amit Doszlop Lídia Makfalvi élmények címmel küldött el szerkesztőségünknek. Kissé rövidítve közöljük az alábbiakban.
Vasárnap, augusztus 9-én zárult a XXIII. Nagy Pál Alkotótábor Makfalván. Istentiszteleten vettünk részt a református templomban, Kiss Károly tiszteletes úr szolgálatával, majd a helyi művelődési otthonban találkozás következett a művészekkel. A jelenlévőket Fülöp Irén tanárnő köszöntötte, aki a tábor lelkes szervezője évtizedek óta. Az elmúlt hét alkotásaiból nyílt kiállítást Sz. Kovács Géza festőművész méltatta és mutatta be a közönségnek. Fülöp Irén elmondta, az idei tábor az emlékezés jegyében telt, hiszen nagy veszteség érte a művészközösséget Kusztos Endre festőművész tragikus halálával.
A művésztábor 1979-ben alakult Nagy Pál, Kusztos Endre, Fülöp Dénes, Kedei Zoltán kezdeményezésére. A június 16-ra tervezett, várva várt megnyitó fényét egy tragikus esemény árnyékolta be: a táborba tartó Nagy Pál festőművész, a felesége, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin bukaresti grafikusnő szörnyű halálhíre a helyszínen már összegyűlt művészek szívében mély sebet ejtett. 1980-ban emlékkiállítást szerveztek Nagy Pál tiszteletére. A kommunista hatalom nem nézte jó szemmel ezt a kezdeményezést, a festőtábort felfüggesztették. 1990-ben megalakult a makfalvi Wesselényi Művelődési Egyesület Fülöp Dénes tanár szervezésében. 1992-től – három év kihagyással – évente megszervezik az alkotótábort a Fülöp házaspár irányításával. Fülöp Dénes halála után felesége, Fülöp Irén tanárnő viszi tovább a nemes küldetést. Az idei tábor megszervezésében Fülöp Irén jobbkeze, Péterfi Levente tanár segített. Vass Imre alpolgármester a szervezésben, elszállásolásban nyújtott támogatást, a zárókiállításon a művészeknek a Makfalva, a Dózsák falva című falumonográfiát ajándékozta.
Sokan emlékeznek, hogy a festőtábor megalakulása előtt, 1969-től Makfalván Fülöp Dénes szervezésével irodalmi színpad működött. Évente kortárs írókat, költőket hívtak meg; elsőnek Kányádi Sándort, és ilyen alkalmakkor tárlatokkal tették teljesebbé a művelődési eseményt. Kusztos Endre, Suba László, Nagy Pál, Kedei Zoltán, Balázs Imre, Maszelka János, Olariu Gheorghe, Szécsi András, Kazinczy Gábor és más neves művészek működtek közre.
Idén Kusztos Endrére emlékezve a jelen lévő művészek emlékkönyvet nyitottak, ezt az állandó tárlat új helyén, a Dózsa- kúriában helyezik el. Íme az alkotók, akik egy termékeny hét után alkotásaikkal örvendeztettek meg bennünket a helyi művelődési ház kiállítótermében: Sz. Kovács Géza, Nagy Dalma, Károly-Zöld Gyöngyi, Deleanu Márta, Suba László, Kádár-Dombi Péter, Moldován Gyula, Orbán Irén, Sándor János, Kováts Mátyus Erzsébet, Joó Dénes és Bernád Ilona néprajzkutató, természetgyógyász, valamint ifj. Kovács Árpád fotós.
László János tanár Király László Menyasszonybokor című, Kusztos Endrének ajánlott versét adta elő, majd a Makfalva tiszteletére írt, Fohász a lent maradottak életéért című saját versét is elszavalta.
Isten adjon egészséget mind-annyiunknak a jövő évi viszontlátásig!
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

Tárlat nyílt Nagy Pál munkáiból Marosvécsen
Halálának harminchetedik évfordulóján Nagy Pál marosvásárhelyi festőművész és pedagógus kevésbé ismert munkáiból nyílt kiállítás a marosvécsi Kemény-kastélyban a szenvedélyes műgyűjtő, Madaras Sándor hatékony hozzájárulásával.
Pontosan harminchét évvel Nagy Pál és felesége, Kemény Zsuzsa tragikus halála után köszöntötte a nagyérdeműt a Kemények vécsi fészkében a tárlatot megnyitó Madaras Sándor a hétvégén. 1979. június 18-án, a makfalvi alkotótábor megnyitójára tartó házaspár és az autójukban ülő Varga Katalin újságírónő Erdőszentgyörgy és Csókfalva között halálos balesetet szenvedett. A korán távozó alkotót nem feledte az utókor: munkáiból több településen is emlékkiállítást szerveztek, a ’89-es fordulat után Marosvásárhelyen utcát neveztek el róla.
„Mindenki tudta, hogy kiváló ember, buzgó pedagógus és nagyszerű művész, de néhány lelkes újságcikken – többnyire ugyanazok tollából – nem terjedt túl a hivatalos elismerés. Van, akinek meg kell semmisülnie ahhoz, hogy jelentőségét felismerjük” – írta Nagy Pál halála után Borghida István néhai erdélyi művészettörténész.
Nagy Pálról, a vidám emberről igyekezett hű képet festeni a tárlatmegnyitón megjelent mintegy hatvan érdeklődőnek Kincses Elemér. Az ismert rendező és író egy régmúlt buli hangulatával elevenítette fel fiatalon távozott barátja emlékét. A szombaton megnyílt tárlat látogatói már a kastély folyosóján ízelítőt kaphattak Bordi András, Aurel Ciupe, Kovács Zoltán, Miklóssy Gábor egykori tanítványának munkásságából. Az esemény plakátja a művész több mint fél évszázados festői állványáról köszön vissza, és belépésre buzdítja azokat, akik ellátogattak a Marosvásárhelytől negyven kilométerre fekvő kastélyba. A neves alkotó fiai a kinyomtatott grafikák másait aggatták ki a kastély két vendégszobájának a falaira. Az eredeti munkákat egy dossziéba lefűzve csodálhatták meg az érdeklődők.
A látogatóknak feltűnhetett az aránylag sok és egymáshoz nagyon hasonlító önarckép kiállítása, aminek sajátos a magyarázata. „Apám minden születésnapján készített egy-egy önarcképet magáról. Reggel a tükörbe pillantott, aztán nekiállt magát lerajzolni” – idézte fel emlékeit Nagy Pál kisebbik fia, Géza. Az egyik ilyen önarckép rendkívül eredetire sikeredett: a papír helyett a művész egy hatalmas üvegfelületet választott, mely alá tükröt helyezett el, a kettő közé pedig mennyasszonyi fátylat „komponált be”.
„Ha már van egy ilyen kastélyunk, használjuk ki a falait – osztotta meg a tárlatlétesítés ötletét Nagy Géza. A szervezők igyekeztek az alkalomhoz illően kicsinosítani a két hatalmas vendégszobát. A tűzcsapot például ötletesen egy alkotás közben lencsevégrekapott Nagy Pál-fotóval takarták el. A Marosvécsre visszatelepedett, és a kastélyt pofozgatni próbáló Nagy Géza arra kérte a látogatókat, hogy ne a málladozó falakat vagy a foltokat nézzék, hisz azokat a kastélyt évtizedeken keresztül használó kórházotthontól kapták „örökségbe”, kijavításuk időt, türelmet és főleg pénzt, sok-sok pénzt igényel.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Nagy Pál újra velünk
Idő marta falakon időálló grafikák. Az emeleti termek, ahol Nagy Pál rajzait kiállították, még távol állnak attól, hogy felidézzék a marosvécsi Kemény-kastély fénykorát, de az igazi érték így is méltó otthonra talál a történelem viharait átvészelt hajlékban, és vonzza az érdeklődőket. Június 18-án is sokan keresték fel a várat, hogy részt vegyenek a festő újabb emlékkiállításának megnyitóján. Szomorú évforduló késztette az utódokat erre a tárlatnyitóra, 37 esztendeje hunyt el közúti balesetben Nagy Pál és újságíró felesége, Kemény Zsuzsa s velük együtt D. Varga Katalin, A Hét egykori munkatársa. Mégis a derű uralta az emlékidézést. Ezt a művészt méltató dr. Madaras Sándor meg is indokolta: a kor keltette mindenféle nehézség ellenére a vidámság jellemezte a családot, Nagy Pálék szerettek élni. Ennek jegyében anekdotázva, mosolyt, nevetést fakasztva osztotta meg a jelenlevőkkel a róluk őrzött emlékeket a tárlatnyitásra felkért barát, és hasonlóan emlékezett korán eltávozott szüleire két fiuk, Vécsi Nagy Zoltán és Vécsi Nagy Géza is. Sőt a közönség soraiból az író, rendező Kincses Elemér is humorba öltöztette emlékeit. Előttük zene, Székely Levente és tehetséges kisdiák tanítványa, Tamás Ádám hegedűjátéka s a helybeli iskolásokat képviselő Gorbai Eszter éneke hangolta derűre a közönséget.
Madaras Sándor természetesen Nagy Pál különleges emberi, pedagógusi kvalitásait, életműve fő jellegzetességeit, maradandó értékeit is részletezte. Kitért páratlan tájékozottságára, sokoldalú tudására, újító, kísérletező kedvére, nyitottságára, művészete intellektuális mélységeire. Sokak számára ő volt A Tanár, ma is számos alkotó Nagy Pált tartja a mesterének. Olyanokat is megtanított "látni", akik nem készültek művészi pályára. Ehhez nagyban hozzájárult két kiadás után mára ismét hiánycikké vált könyve is, a Barangolás a képzőművészetben. Nagy Pál úgy tudta rávezetni az érdeklődőket a modern festészet, szobrászat, a folyamatosan megújuló vizuális művészetek megismerésének útjára, hogy őt magát a hatalom sohasem engedte nyugati utazásra. Akkor készített szabad kézzel a mai digitális képalkotási munkákat idéző műveket, amikor a számítógépes technikákat még nem is ismerhette. A méltató kiemelte: az alkotó legnagyobb öröme, ha műveivel képes minél több embernek továbbadni azt az alkotói örömöt, amit ő is érzett munkája során. A festőnek gyakran volt ebben része, sokszor megcsodálhattuk képei szépségét. Persze az utókor még adósa, máig nem mérte fel szakavatottan mindazt, amit a művész a követőire átörökített.
A mostani marosvécsi kiállítás is figyelmeztet erre. A Vécsi Nagy Géza műgyűjteményéből kiválogatott grafikákból többet még nem láthatott a nagyközönség. Ezért is érdemes a kastélyba látogatni. És máris felhívhatjuk a művészetkedvelők figyelmét egy még újabb tárlatra, amelyen Nagy Pál festményei, grafikai munkái láthatók. Mikházán a Csűrszínház egyik fontos idei eseményeként június 24-én a tragikus sorsú művész emléke előtt kiállításnyitóval tisztelegtek. A kiállított anyag dr. Madaras Sándor kollekciójába nyújt bepillantást.
(N.M.K)
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 35. (részletek)
A magyarok életében jelentős kulturális esemény volt A Hét megjelenése 1970. október 23-án. 1970-ben Bukarestben tíz magyar lap is megjelent: egy napilap, öt hetilap, egy havi és egy negyedéves folyóirat, valamint két fordítás: a Hivatalos Közlöny és egy havonta jelentkező méhészlap. A lapok arcéle változatos volt. Az Előre csapata néhány éve szerkesztett egy falusiaknak szánt hetilapot is, a többi újság a munkások, munkásfiatalok, pionírok, a tanügyesek és a könyvtárak számára készült.
A magyar értelmiségiek szerettek volna egy modern szociokulturális lapot, tudományról és művészetről szóló rovatokkal, amely a magasabb végzettségű olvasókhoz szól. Az irodalomra fókuszáló kolozsvári Korunk túl elitista volt, az Előrének pedig már amúgy is rossz volt a híre. Valamelyest élénkült az érdeklődés a Művelődés havilap iránt, miután András V. János 1969-ben de facto átvette vezetését.
A Hét indításával a neves, többkötes írót, Huszár Sándort bízták meg (egyikét azon szerencséseknek, akiknél a „jó” dossziéhoz tehetség is társult). A kolozsvári Dermata munkásaként kezdte, az irodalomhoz vonzódó fiatalembert a balos beállítottságú Gáll Ernő, az Utunk főszerkesztője karolta fel, akinek pártfeladata volt az írás iránt érdeklődő proletárok toborzása; alkalmazta, és továbbtanulásra biztatta, 30 évesen kinevezték a kolozsvári színház igazgatójának. Volt annyira bölcs, hogy meghallgassa a színházi szakemberek tanácsait, sikerült nagyszerű csapatot verbuválnia; az előadásokat Harag György rendezte. Hamarosan jó híre ment a kolozsvári magyar színháznak, Liviu Ciulei, akkoriban Románia egyik legjobb rendezője is kiszállt Kolozsvárra rendezni. 1964-ben Huszár dicsősége tetőfokán, hirtelen benyújtotta lemondását, ám ezzel a párt nem értett egyet, és büntetésből takarítónak tették meg egykori szerkesztőségébe. Huszár közel egy évig tárgyalt a hatóságokkal, mire elhatározta, hogy Bukarestbe költözik; felesége a frissen alakult televízió szerkesztőségében kapott állást. Huszár szabadon választhatta meg munkatársait, és valóságos vadászatba kezdett a jó szerkesztőkért Erdélyben és az Előrénél. Földes Lászlót nevezték ki főszerkesztő-helyettesnek, két év múlva, halála után előbb Márki Zoltán, majd 1975-től Horváth Andor vette át a helyét. Földes az Utunk egyik legjobb szerkesztője volt, de kirúgták a pártból és elbocsátották a laptól a magyar forradalom után. Hajdu Győző kollégája jelentette fel mint népellenséget, a magyarok elleni sablon szerint revizionizmussal és nacionalizmussal vádolta. Hajdu a későbbiekben is bojkottálta a lapot, és többen állítják azok közül, akik ismerik, hogy veszélyes ember volt. A párt beleegyezett Földes rehabilitálásába. A szerkesztőség 24 fős volt, a 20 oldalas lap 20 ezres példányszámban jelent meg, és főképp értelmiségiek olvasták. Több állandó rovattal jelentkezett: irodalom, zenei élet, színházi krónika (amelyet az Előrétől átkerült Kacsír Mária szerkesztett). A világirodalmi és filmrovatot a fiatal Horváth Andor vette át, aki a kolozsvári egyetemen végzett magyar–francia szakon, és egy tordai mezőgazdasági iskolában tanárkodott, amikor Bukarestbe hívták. A tudományos rovatot Dankanits Ádám vezette, ő az 1977-es földrengésben vesztette életét, s nemsokára a szintén a lapnál dolgozó felesége, a grafikus Varga Katalin is elhunyt. A rovat másik szerkesztője Ágoston Hugó lett, aki korábban Szászrégenben volt fizikatanár. Kezdetben a szerkesztőség rengeteg külföldi, főleg francia és magyar sajtótermékhez jutott hozzá, a lap teret adott a romániai magyar képzőművészeknek is. Voltak vidéki tudósítói és riporterei, számottevő pénzalappal rendelkezett. A szerkesztők feladata közé tartozott Fazekas János beszédeinek megírása is.
A főszerkesztő már az első számban, a vezércikkben letette a garast a párt mellett: a szocialista társadalom harcosának mondta magát, akinek fő célja szolgálni az RKP politikáját, a marxista-leninista ideológiát, a szocialista demokráciát. Az ilyesféle vezércikkek minden kiadványban kötelezőek voltak, és általában név nélkül jelentek meg. Aki megtagadta megírását, munkahelyével játszott Ez történt az Utunk szerkesztőjével, Tamás Gáspár Miklóssal, aki végül 1978-ban kivándorolni kényszerült. De akadtak, akiknek sikerült kibújniuk e feladat alól, őket állandóan piszkálták, nem kaptak prémiumot, vagy szankciókkal sújtották.
A lap hatalmas sikernek bizonyult. A „Dumnezeu” (Atyaisten) néven emlegetett Dumitru Popescu, a sajtó pártfelelőse is támogatta.
A szerkesztőség további értékes értelmiségiekkel bővült. 1970-ben került oda a marosvásárhelyi Gálfalvi Zsolt (sz. 1933). Egy évvel később elvállalta a művelődési tanács nemzetiségekért felelős osztályának igazgatóságát, de innen 1975-ben lemondott. Visszament A Héthez, és külsősként a televízió kulturális műsorainál is dolgozott.
1977-ben csatlakozott a csapathoz Rostás Zoltán. Habár már nehéz idők jártak a romániai sajtóban, a párt „a tömegek ateista nevelése érdekében” mégis jóváhagyta a lap tudományos melléklete, a TETT (természet, ember, tudomány, technika) megjelentetését. Ha ilyen igénnyel Erdélyből jelentkezett volna valaki, garantáltan zaklatták volna. A tudomány és kultúra különböző területéről közölt cikkekkel a lapnak meghatározó szerepe volt a magyarság tudományos, műszaki, szociológiai és politikai nyelvezetének formálásában.
A szerkesztők viszonylagos szabadsága azonban nem tartott sokáig. 1974-től az oldalak számát 16-ra csökkentették, majd nem sokkal később 12-re. A cenzúra is folyamatosan szigorodott, egyre több kötelező cikket kellett Ceaușescu felszólalásairól, a házaspár számtalan ünnepségéről, külföldi látogatásairól, vagy akár a mezőgazdasági kampányról közölni. Szaporodtak a pártvonalas, már egyenesen abszurd cikkek és versek, amelyekkel senki sem dicsekedhetett. Az egyik szerkesztő vallomása szerint az volt a legszomorúbb, hogy sokszor olyankor is zengték az ódákat, amikor nem volt kötelező. A lap kapott egy listát a tiltott témákról, ezek között a nemzetiségi kérdés is szerepelt. Bányai több újságíró interjúalanya is felsorolta a Ceaușescu-rendszerrel kötött kompromisszumok okait és indítékait: félelem, karrierizmus, cinikusság, annak a lehetősége, hogy a kötelező témák közé egyebet is beszúrhatnak. Huszár a lelkiismeretről beszélt. Mindenkinek a lelkiismerete határozta meg azt a pontot, ameddig elmehetett a kompromisszumban, s bár az felérhetett az árulással, a túlélés érdekében szükség lehetett rá. A hatalom még a terjesztési politikába is beavatkozott, Erdélybe mind kevesebb példányt postáztak, és egyre többet a magyarok által nem lakott területekre, ahol nem volt, aki megvásárolja, így visszaküldték a lapot.
Huszárnak több vitája is támadt Koppándi Sándor cenzorral, ,,a magyarság legundorítóbb figurájával”, aki túlbecsülte saját befolyását és hatalmát. A Fórum rovathoz ezrével érkeztek a panaszok szerte Erdélyből, és Huszár, akinek minderről tudomása volt, kezdett egyre kényelmetlenebbé válni a kommunista rendszer számára.
A hatalom elvárta a kiváltságos értelmiségiek háláját, és valószínűleg nem volt megelégedve a két főszerkesztő, Huszár és Horváth lojalitásával. Egy megrendezett botránnyal akarták őket a már amúgy is hanyatló laptól eltávolítani. Erre 1983-ban a nagy egyesülés ünneplése volt a megfelelő alkalom: a nyomdában fordítva kerültek az aláírások és a pecsét az egyesülési nyilatkozat reprodukciójára. Suzana Gâdea művelődési miniszter azonnal szerkesztőségi gyűlést hívatott össze, ahol várta a „bűnösök” önkritikáját és a többiek bírálatait. Azt állította, százasával kapott a magyarok gesztusát elítélő táviratokat és telefonhívásokat, holott a lapszámot bevonták a terjesztőtől. A két főszerkesztőt leváltották. Huszár megköszönte eltávolítását, mint fogalmazott, már amúgy sem érezte, hogy képes eleget tenni minden feladatának. Az elkövetkező évek zaklatásai miatt végül 1988 decemberében elhagyta az országot.
A lap vezetőségébe ezúttal „megbízható embereket” neveztek ki az Előrétől: Lázár Editet főszerkesztőnek és Barabás Istvánt főszerkesztő-helyettesnek. Barabás felesége, Béres Katalin lett később a párttitkár. A lap színvonala leromlott, de szigorúan követte a párt vonalát. Tulajdonképp az ország többi lapjánál is hasonlóan alakult a helyzet.
A Hét cenzora, Koppándi jegyezte szerkesztőként az 1981-ben megjelent, Romániai magyar nemzetiség című, a romániai magyarok áldásos helyzetét bemutató kötetet. Az RKP a nemzetiségi kérdést a marxista-leninista tanításoknak megfelelően egyszer s mindenkorra megoldotta, írta a könyvben. Most mi, magyarok „mint egyenlő polgárok, szoros egységben a szocialista Románia népeivel... immár új hidakat építünk: hidakat a jövő felé, a szocializmust felépítve, a kommunizmus felé”. A hazafias szólamokon és „szeretett vezérünk” dicsőítésén túl a kötet néhány olyan átfogó tanulmányt is tartalmazott, amelyek bemutatták a magyarok hozzájárulását az elvont vagy alkalmazott tudományokhoz, a természettudományokhoz, nyelvészethez, néprajzhoz stb. A több száz felsorolt név között néhány bukarestit is találunk, kiegészíti Demény 33 fős (2002-ben megjelent) listáját Zsidó László Bányai László elméleti fizikussal, Kahána Ernő szívgyógyásszal és dr. Demeter Andrással a Testnevelési Intézet fiziológia katedrájáról. Néhány írás szerzője jól ismert a bukaresti magyarok számára: Debreczi Árpád (az anyanyelvű tanításról írt), Demény Lajos (a román–magyar közös harci múltról), Gálfalvi Zsolt (a szocializmus korának magyar irodalmáról), Szász János (a kulturális társadalmi lapokról), Bodor Pál (a sajtóról, a magyar nyelvű rádió- és tévéműsorokról). Még a magyar egyházfőkkel is készültek interjúk, egyikben Mikó Imre a Ceauşescu-korban „az igehirdetés szabadságát” hangoztatta.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Jubilált a makfalvi alkotótábor
Vasárnap díjak átadásával és az idei alkotások megtekintésével zárult a huszonötödik alkalommal megrendezett Nagy Pál-alkotótábor Makfalván.
Az ünnepség istentisztelettel kezdődött a református templomban, igét hirdetett Szilágyi Tamás székelyabodi lelkész, Bányai Borbála, Bányai Orsolya (Makfalva) és Lengyel Károly (Szászrégen) pedig zenés összeállítással lépett fel. Ezt követően a kultúrotthonban folytatódott a rendezvény, ahol a résztvevők megtekinthették az idei táborban készült munkákat. Péterfi Levente helyi pedagógus, Vass Imre polgármester és Nagy Miklós Kund művészeti író méltató beszéde után Kusztos Endre-hűségdíjat adtak át azoknak a művészeknek, akik a leghosszabb ideje részt- vevői a tábornak: Kedei Zoltán, Bálint Zsigmond, Nagy Dalma (Marosvásárhely), Sz. Kovács Géza (Segesvár). Az idei alkotótáborban dolgozó 17 művész munkáját oklevéllel, emlékplakettel, emlékkönyvecskével díjazták, de a szellemi támogatók és szervezők is díjat vehettek át: Nagy Kemény Géza (Nagy Pál fia), Tar Mihály alpolgármester, Szilágyi Tamás lelkész, Tőkés Brigitta, a Wesselényi Művelődési Egylet elnöke, Péterfi Levente alelnök, Fülöp Irén tiszteletbeli tag, Vass Imre polgármester, Bányai Borbála, Bányai Orsolya, Lengyel Károly. Nagy Miklós Kundot a tábor szellemi támogatásáért és Kusztos Endre emlékére egy Kusztos-képpel jutalmazták meg. A kerek évfordulóra a szervezők egy kis emlékkönyvecskét is megjelentettek. A 25. alkalommal megrendezésre került képzőművészeti tábor története ennél sokkal hosszabb időre nyúlik vissza. Fülöp Dénes történelem-magyar szakos tanár kezdeményezésére már az 1960-as évektől képzőművészeti tárlatok nyíltak, amelyeket az Irodalmi Színpad tevékenységei egészítettek ki, és lassan megteremtették egy évről évre megszervezendő alkotótábor igényét. Az első tábornyitásra 1979. június 16-án került volna sor, de ezt csírájában fojtotta el a Makfalvára igyekvő Nagy Pál, Kemény Zsuzsa és D. Varga Katalin tragikus halála. Az 1980-as évek diktatúrájában már nem lehetett tábort szervezni, végül 1992-ben sikerült ott folytatni, ahol megálmodták azt még az 1970-es évek végén, Makfalván. 1992-től kisebb-nagyobb megszakításokkal működik a tábor. Ennek a kezdeményezésnek 1996-os haláláig szíve- lelke Fülöp Dénes volt, majd halálát követően felesége, Fülöp Irén tanárnő lépett a helyébe és vitte tovább a lángot. 1999-ben, halálának 20. évfordulója tiszteletére az alkotótábor felvette Nagy Pál nevét. Az idei, jubileumi tábor megszervezéséért minden- képp köszönet jár Tőkés Brigitta tanárnőnek, a Wesselényi Művelődési Egylet elnökének, aki a Bethlen Gábor Alapnál pályázott sikeresen, Tar Mihály alpolgármesternek a szervezési munkáért, valamint a makfalvi önkormányzatnak és Vass Imre polgármesternek a szellemi és anyagi segítségért. Kérdésünkre Vass Imre elmondta: az önkormányzat fontosnak tartja a tábor évenkénti megszervezését és fenntartását, hisz ma is a falu szellemi felemelkedését segíti, és öregbíti Makfalva hírnevét. Az önkormányzat mindig partnere volt ennek a kezdeményezésnek, a rendszerváltás előtt Kálmán Imre és Szőcs Pál néptanácselnökök, 1990 után Zsigmond Kálmán, Kutasi Zoltán, Zsigmond Vencel és Márton Zoltán polgármesterek. Fülöp Irén úgy véli, 1990 után tapasztalatok és anyagiak hiányában merész vállalkozásnak bizonyult az alkotótábor évenkénti megszervezése, mégis sikerült. A lakosság figyelmének, az értelmiségiek odaadásának, az elöljárók támogatásának megszületett a gyümölcse: ma már van Pincegaléria, Kusztos Endrének, Sándor Jánosnak és Suba Lászlónak állandó tárlata, ez utóbbi szobrai díszítik a köztereket is. A makfalvi és erdélyi magyarság erős és mélyreható gyökereket eresztett, hogy itthon maradhasson. Ebben a gyökér- és nemzettudat- formálásban, a szellemi örökség ápolásában és gyarapításában igazi társak voltak a művészek, akik megláttatták velük a szépet, a becsülendőt, az értéket. „Így erősödött bennünk a hit, az életigenlés, a szülőföld szeretete. Általuk elmélyült lelkünkben az itthon vagyok, az együvé tartozás semmihez sem hasonlít- ható, közösségmegtartó érzése” – fogalmazott a nyugalmazott pedagógus.
Gligor Róbert László / Népújság (Marosvásárhely)