Sepsiszentgyörgy központjában, az egykori székely huszárezred parancsnoksági épületében, a Lábasházban van Háromszék levéltára. Itt található Sepsi-, Kézdi-, Orbai és Miklósvárszék anyaga, Kézdivásárhely és Sepsiszentgyörgy levéltári anyaga. Külön értéke a Csutak Vilmos által összegyűjtött több mint 200 családi levéltár anyaga. Az 1951. jan. 27-i elnöki dekrétummal az állami levéltárak a közoktatási minisztériumi hatáskörből belügyminiszteri jogkörbe kerültek. Sepsiszentgyörgyön 1953-ban hozták létre a rajoni levéltárat. A sepsiszentgyörgyi levéltár szakszerű rendezése dr. Árvai Józsefre /1953. júniusától 1975-ig/ és Csia Ernőre (1953. áprilisától 1990. májusáig) hárult. Itt is elkezdődött a románosítás, 1970-től román levéltárost alkalmaztak. Dr. Árvai József, a levéltár igazgatója elhunyta után román igazgatót neveztek ki. 1986 óta Baicu Vasile Dan az igazgató, aki nem engedte be a magyar kutatókat a levéltárba, még dr. Demény Lajos főkutató vagy Egyed Ákos, a kolozsvári Történettudományi Intézet főkutatója sem tehette be a lábát a levéltárba. A mai napig Baicu Vasile Dan az igazgató és a levéltárak még mindig a belügyhöz tartoznak. Csia Ernő nyugdíjba megy, ezután olyan emberekre marad a székelymagyarság történelmi anyaga, akik nem ismerik a magyar nyelvet. /Kádár Gyula: Kit szolgál Háromszék levéltára? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./

"Máj. 24-én ünnepélyesen felavatták Zágonban az újjászületett, műemlékvédők keze nyomán újjáépült kastélyt, a Mikes-Szentkereszty udvarházat. A Székely Nemzeti Múzeum patronálásával helyére kerül a Mikes Kelemen, Csutak Vilmos és Kiss Manyi emlékkiállítások anyaga, a róluk elnevezett emlékszobákba. Beszédet mondott Csoma József, a község polgármestere, Kelemen Hunor államtitkár, Orbán Árpád, a megyei önkormányzat elnöke és Domokos Géza, a Mikes Alapítvány elnöke, majd ünnepélyesen leleplezték a Mikes Kelemen mellszobrot, Bocskai Vince szobrászművész alkotását. A szoboravatáson beszédet mondott Veress Dániel irodalomtörténész, Sylvester Lajos, a Mikes Kelemen Közművelődési Egyesület elnöke és Farkas Árpád költő. Felavatták Hopp Lajos, a neves Mikes-kutató emlék-kopjafáját, beszédet mondott Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség elnöke, Szörényi László irodalomtörténész és Kiss Jenő, a Kovászna Megyei Könyvtár igazgatója. Ugyanezen a napon felavatták a Mikes Kelemen, Csutak Vilmos és Kiss Manyi-emlékszobákat. A vendégeket Kónya Ádám, a Székely Nemzeti Múzeum /Sepsiszentgyörgy/ igazgatója köszöntötte. Az új művelődési otthonban tartott előadással záródott az ünnepség. Fellépett a zágoni dalárda, a zágoni hagyományőrző csoport, a zágoni fúvószenekar, végül a Háromszék Népi Együttes. Este a baróti Kájoni Consort adott hangversenyt. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 27., meghívó alapján/"

Március 15. jegyében rendezte meg Győrben a Nyugat-Magyarország Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolai Kara, a Határon Túli Magyarok Hivatalának közreműködésével a kedvezménytörvényt – mint nemzeti kultúránk megerősítésének eszközét – köszöntő Kárpát- medence szinten meghirdetett pályázat díjkiosztó ünnepségét. Jelen volt a magyar Külügyminisztérium, a HTMH, az Oktatási Minisztérium, az Ifjúsági és Sportminisztérium képviselője, valamint Győr város polgármestere, alpolgármestere és más közéleti személyiségek. A pályázat kiírói magyarországi és határon túli iskolák, főiskolák, egyetemek diákjait szólították meg: tegyenek javaslatot múltunk olyan kiemelkedő magyar személyiségeinek számbavételére és megmutatására, akik a mai Magyarország határain túl születtek és alkotásaikkal, tevékenységükkel hozzájárultak nemcsak a magyar, hanem az európai és az egész világ kulturális eseményeihez, civilizációs vívmányaihoz. Külön díjazták azokat a javaslatokat, melyek olyan személyiségek teljesítményére mutattak rá, akik munkásságukkal hidat teremtettek a magyar és a környező országok népei, kultúrái között. Közel kétszáz pályázat érkezett be, ebből 88 Felvidékről, 12 Kárpátaljáról, 8 Erdélyből, a többi az anyaországból. A zömmel határon túli díjazottak közül Erdélyből Tóth Szabolcs Barnabás (Babes-Bolyai Tudományegyetem, Európai Tanulmányok) kapta – Csutak Vilmos tanárt, múzeumigazgatót bemutató munkájáért – a négy első díj közül az egyiket. A beérkezett pályázatok alapján a tavasz végéig száz jeles személyiség – tudósok, költők, írók, nagy magyarok – kiemelkedő teljesítményét, munkásságát méltató kötetek jelentetnek meg, kiegészítve a pályamunkák angol és német nyelvű összefoglalójával. A kiadványt elsősorban az iskolák könyvtáraihoz juttatják el. /(Guther M. Ilona): /Nagyjainkról, egykori "státusmagyarokról". = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 16./

"Az erdélyi közélet három nevezetes személyiségének tiszteletére nyílt kiállítás okt. 30-án a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban. Építkezők címmel Csutak Vilmos százhuszonötödik, Kós Károly százhuszadik, valamint Debreczeni László születésének századik évfordulóján a kiállítást Kató Zoltán jelenlegi és Kónya Ádám volt múzeumigazgató nyitotta meg. Csutak Vilmos történész, tanár, később iskolaigazgató 1923-tól kezdve haláláig a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója volt. Kós Károllyal közösen néprajzi tárgyú gyűjtéseket, felméréseket végzett, és a székelyföldi levéltárak egységesítésén fáradozott. Könyvillusztrációk, épületek és templomok rajzai, a sztánai ház tervei, vallomások, barátok méltatásai és egy kisfilm állít emléket Kós Károly maradandó munkásságának. Követője, Debreczeni László fáradhatatlanul kutatta fel Erdély mintegy félezer templomát és tornyát, felmérte, lerajzolta azokat. /Demeter Virág-Katalin: Építkezők öröksége. = Krónika (Kolozsvár), nov. 1./"

Közintézménnyé válásának 125. évfordulóját ünnepelte szept. 16-án a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum. A háromszéki fővárosban találkozott az erdélyi és a magyarországi muzeológusszakma színe-java. Régi, vitathatatlan adósságát rótta le ma az intézmény: végre méltóképpen, szoborral is tiszteleg a múzeumalapító Csereyné Zathureczky Emília előtt, akit a székelység nagyasszonyának is neveztek – hangsúlyozta Kató Zoltán múzeumigazgató. Dr. Egyed Ákos akadémikus, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) nevében üdvözölte az ünnepelt intézményt. Dr. Kovács Tibor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója együttműködési ajánlatában a szellemi régiókban rekonstruálható történelmi Magyarország újrateremtését célozta meg. Az ünnepi beszédek után a múzeumkertben leleplezték Csereyné Zathureczky Emília bronz mellszobrát, amelyet Vargha Mihály szobrászművész készített. A veszprémi múzeummal kötött tavalyi testvérszerződés folytatásaként együttműködési megállapodást írtak alá a komáromi (Szlovákia) Magyar Kultúra és a Duna Mente Múzeummal. Bemutatták az ez alkalomra kiadott Rákóczi Emlékkönyvet. /Farkas Réka: Leleplezték Csereyné mellszobrát. = Krónika (Kolozsvár), szept. 17./ A szakemberek számára is nehezen hozzáférhető forrásanyag közreadását vállalta a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum. A Kónya Ádám által szerkesztett Rákóczi-emlékkönyv /Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy/ az egykori múzeumőr Csutak Vilmos – a Rákóczi-szabadságharc legismertebb háromszéki kutatója – két tanulmányát tartalmazza; helyet kapott a könyvben a Rákóczi és Bercsényi aláírásával ellátott, brezáni pátensként ismert kiáltvány és a barcasági hadak 1704. március 14-i kiáltványa; a Kuruc krónika (Dálnoki Veres Gerzson, 1722)és báró Vargyasi Dániel István önéletrajzi részlete.    /(fekete): 125 éves a Székely Nemzeti Múzeum: Rákóczi-emlékkönyv. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 17./    

Messziről is jöttek, ki titokban, ki nyíltan Zágonba, a templom portikusában levő kicsi Mikes-szobába, amelyet az akkori lelkipásztor a hatalom tiltása ellenére hozott létre. Sokszor Beder Tibor volt Hargita megyei tanfelügyelő hozott pionírokat, és a lelkipásztorral csukott ajtó mögött tanították történelmünket. Aztán jött 1990, Mikes halálának évfordulója – összeült az akkori alpolgármester, Kiss József Kozma Béla lelkipásztorral, jöttek megyei vezetők, és összeállították a műsort. Az ünnepségen híres külföldi és hazai személyiségek vettek részt, köztük néhai Czine Mihály, Jókai Anna írónő, Kányádi Sándor költő, néhai Domokos Géza és Ács Zoltán, a holland Mikes Társaság akkori elnöke is. Ács Zoltán javasolta, alakuljon egy egyesület, ez mentheti meg a kastélyt és a Mikes korabeli műemlék gabonást. Így indult a Mikes Kelemen Egyesület útjára. Később az imateremben gyűltek össze jó néhányan, összegyűlt a bejegyzéshez szükséges pénz, a jegyzőkönyvet Csoma Antal magyar szakos tanár vezette. Komoly vita volt a kastély befejezéséről, elhangzott, hogy kellene valaki, aki egyelőre fél normával átvenné a már érkező berendezéseket, és egyáltalán, felügyelné a dolgokat. Kozma Csilla javasolta Kocsis Tündét, aki Borosnyón tanított, és szeretett volna hazakerülni. Szépen indult minden, Orbán Árpád a konyhát is ellátta bútorral és edényekkel. Létrejött a Kiss Manyi-emlékszoba, azután a Csutak Vilmos-emlékszoba is. A sokat emlegetett kultúrmunka idegenvezetésből állt, amit Kocsis Tünde végzett, de egyéb megmozdulás nem volt. /Kozma Csilla, Zágon: A Mikes-múzeumról. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 1./

Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum vezetője elmondta, az év legkiemelkedőbb eseményei közé tartozik az erősdi ásatás centenáriumi kiállítása, ugyanis az erősdi anyaggal vált a Székely Nemzeti Múzeum világhírűvé, László Ferenc és Csutak Vilmos idejében. A múzeum néprajzi osztályának legnagyobb teljesítménye a veszprémi Laczkó Dezső Múzeumban rendezett Ünnepek és találkozások című kiállítás. A múzeumban Nagy György olaszteleki mester jóvoltából a mellvédre felkerült az oda megálmodott kovácsoltvas korlát, továbbá elkészíttették a Kós tervezte múzeumcímert velencei mozaikból. Jó a kapcsolatuk a többi székelyföldi múzeummal is. Nemrég nyílt a Térbe zárt pillanat című, háromdimenziós képekből álló kiállítás, amely a Magyar Nemzeti Múzeum anyaga ugyan, de a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum közvetítésével jutott el ide. A múzeum szakemberei számos külföldi és hazai konferencián tartottak előadást. Kocs Irén két tudományos ülésszakon, Sztáncsuly Sándor ifjú régész pedig Rómában tartott előadást, a néprajzosok jól együttműködnek a Kriza János Néprajzi Társasággal. Vinczeffy László a Munkácsy-díjat kapta meg. Évkönyvük, az Acta Siculica decemberben megjelenik. Hasonmás kiadványként megjelentették Kozma Ferencz A Székelyföld közigazgatási és közmívelődési állapota című reprezentatív könyvét, továbbá a Gyulai Ferenc Fotóművész Egyesülettel közösen a Bortnyik György-fotóalbumot. Az Orbaiszék változó társadalma című konferenciakötet nem a múzeum kiadása, de a zabolai részlegben zajló munka eredménye. /Szekeres Attila: Életet vittek a Székely Nemzeti Múzeumba. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 1./

Kétnapos ünnepségsorozattal, május 8-9-én tiszteleg a nagy múltú iskola az alapítók, az egykori igazgatók, tanárok és munkájuk révén nevessé vált néhai vén diákok emléke előtt, és megszólítja mindazokat, akik diákként, vén diákként, illetve családtagjaik révén jelenleg is kötődnek a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz. A házigazda iskola a református egyház és a társiskola Református Kollégium bevonásával tart jubileumi ünnepségsorozatot. A 150 éves sepsiszentgyörgyi református oktatás emlékéve már tavaly ősszel megkezdődött, amikor megjelent József Álmos iskolatörténeti képeskönyve, a télen majdnem minden jelenlegi mikós diák családjába eljutott a jubileumi falinaptár. Az emlékév záróakkordjaként Csutak Vilmos legendás hírű iskola- és múzeumigazgató szobrának felállítását tervezi a Székely Mikó Kollégium Alapítvány és a Székely Nemzeti Múzeum Alapítvány. A hét végén két új kiadvány révén elevenítik fel az iskola történetét, az Emlékkönyv és a Jubileumi krónika. /Fekete Réka: Az iskola alapítására emlékeznek a Székely Mikó Kollégiumban (150 éves a sepsiszentgyörgyi református oktatás). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 5./

A másik fél megharagszik
Amikor eljutottam oda, hogy a kolozsvári országgyűléssel foglalkozzam – amit 1848. május 30-án hívtak össze, és amely bizony megalkotta a polgári átalakulás alapvető törvényeit, persze a március 15-ei és a pozsonyi országgyűlés nyomán –, ez olyan önbizalmat adott nekem, hogy azután sokat vitatkoztam a román kollégákkal a negyvennyolcas forradalom kérdéséről. * Gyakran vitatkoztak? * Természetesen. Amikor az ilyen nagy kérdések előjöttek, mindig azt mondtam a román kollégáknak: ide hallgassatok, hát a negyvennyolcas forradalomból végül is a román társadalom nyert a legtöbbet Erdélyben, hiszen az 1848 nyarán, egyik napról a másikra felszabadult jobbágyság többsége román volt, és azt a földet, amelyen azelőtt robotoltak, dézsmát fizettek, végre a tulajdonukba vették. 1848-ban tehát a magyar többségű kolozsvári országgyűlés egy nagyon jó jobbágytörvényt fogadott el, amelynek alapján az erdélyi magyar nemesség tulajdonképpen önmagát számolta fel, és amelynek alapján az erdélyi román társadalom erőteljes fejlődésnek indult…* És amely megerősödés az 1918. december elsejei gyulafehérvári nemzetgyűlésen csúcsosodott ki… * Pontosan. Ezt az elméletemet nem utasították ugyan el, de nem is fogadták el egyértelműen. Inkább azt mondták, hogy őket a császár szabadította fel 1854-ben. Sokszor elgondolkoztam, hogy milyen jó volna, ha magyar és román történészek összevetnénk az iratokat, és megvizsgálnánk például az 1848 őszén elindult irtózatos erdélyi polgárháborút, ami a mai napig nincs feldolgozva! Ennek híján indult el nálunk, főleg Ceausescu idején, az a nacionalista hullám, amely a történelmet kisajátította, és megszülte a negyvenezer román elpusztításáról, a felperzselt 270 román faluról szóló elméletét. Nemzedékek nőnek fel az ilyen valótlan elméleteken. Kutatásaim alapján többször leírtam és elmondtam, hogy szó sem lehet negyvenezer román áldozatról. Egyébként a történetkutatás terén mind magyar, mind román részről egyfajta várakozó álláspontot tapasztalok, hogy ti. mikor kezdődik el a párbeszéd. Nem csak 1848-ról, hanem az első és a második világháborúról, Trianonról is. Ezek tisztázása nélkül a jövő nemzedékek is zavaros történeti tudattal fognak felnőni, ami baj. * A tisztázáshoz arra is szükség volna, hogy a történelemkutatás a szakmaiság keretein belül maradjon, és ne legyen kiszolgáltatva ideológiáknak vagy egyéb érdekeknek… * Ez alapvető kérdés. Sokszor mondtam román kollégáimnak: gyertek, tegyük egymás mellé a forrásokat, vessük össze, elemezzük azokat. Mindig azt mondták: ti a ti forrásaitokkal, mi a miénkkel. Ez az alapvető buktató. Mert például az 1848-as erdélyi polgárháború viharában mindkét fél hajlamos volt elhallgatni vagy minimalizálni a másik fél veszteségeit. Lám, mennyire fontos a történeti forrás kritikája! Amíg nem történik meg az összehasonlító forráskritika, az egyes adatok összevetése és realitásuk elfogadása, addig a történetírás nem tud a saját lábára állni, hanem a politika kiszolgálója lesz, mint ahogy elvárta és megkövetelte Ceausescu, és ennek issza a mai napig a levét a román történetírás. * A magyar történetírás e téren hogy áll? * A magyar történetírás korábban elkezdte kritikusan vizsgálni a forrásokat, és előbbre tart a realitások megítélése terén, mert nem csak a saját, hanem az osztrák és más források is érdeklik. De azért a magyar történetírásban is van tartózkodás annak a kutatásában, hogy a másik fél vajon hogy fogadta azt, ami 1848-ban történt. * 1989 előtt gördültek-e akadályok a munkája elé, volt olyan levéltár vagy levéltári iratanyag, amire azt mondták: ezt nem lehet? * Nagyon sok. Különösen az 1980-as évektől a levéltárak csak azt adták ki, amit ők jónak láttak. Olyasmit, ami kimondottan magyar nemzeti ügyekkel foglalkozott, egyáltalán nem adtak ki. Mindig azt mondták: elvitték Bukarestbe fényképezni. * És a cenzúra? * Az 1980-as években alig vagy semmit sem tudtam publikálni. Visszadobták a Csutak Vilmos tevékenységéről írt könyvem kéziratát, visszadobták a tanulmányaimat, az 1848 a magyar sajtó tükrében című munkámat, amelyen nagyon sokat dolgoztam. A Csutak-kötetem 1989 után megjelent, de utóbbi azóta sem, mert valaki azt mondta, hogy nem lehet kiadni…* Hogyhogy? 1989 után? * Ezt nem lehetett, mert akinek meg kellett volna írnia az ajánlást, azt mondta: nem lehet… mert a másik fél megharagszik… Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy amikor az egyik román kollégával arról vitatkoztunk, hogy volt-e 1848-ban negyvenezer román áldozata az erdélyi polgárháborúnak, azt mondtam neki: kolléga úr, mindent meg lehet írni, de az a helyes, ha leírom, hogy egyes források szerint negyvenezer áldozat volt, más források viszont négyezerötszáz román és nyolcezerötszáz-kilencezer magyar áldozatot említenek. A számokon lehet vitázni, azokat lehet elemezni, de legalább megvizsgáltunk minden forrást. * Benkő Levente: Bodosi tarisznyával az Akadémiára – Beszélgetés a 80 éves Egyed Ákos történésszel, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökével. HELIKON, 2009. december 10.
b.d. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Zágon ünnepelt (Csutak Vilmos-szobrot avattak)
Zágonnak van, mivel büszkélkednie, minden évben megemlékezhet egy-egy nagy elődről, szoborral tiszteleghet előttük - mondotta beszédében Kis József polgármester Csutak Vilmos igazgató-tanár, történész mellszobrának szombati avatóünnepségén. Az alkotás a Mikes-Szent-kereszty-kúria szobor- és kopjaparkját gazdagítja, a megemlékezésen a helybeliek mellett jelen volt Semjén Zsolt, Magyarország miniszterelnök-helyettese, Pálosi Ferenc tiszteletbeli konzul, parlamenti képviselők, szenátorok, önkormányzati vezetők, egyházfők. A szobrot Zágon polgármestere és Szén József, Kisköre korábbi elöljárója leplezte le.
A mellszobor Kisköre testvértelepülés ajándékaként került Zágonba. Szén József beszédében kiemelte: Csutak Vilmos szobrával követendő pél-dát állítottak egy olyan faluban, amely őrzi a múlt értékeit. Bíró Béla, a Székely Mikó Kollégium jelenlegi igazgatója nagy elődje életútját elevenítette fel, hangsúlyozta kitartását, szülőföldje és a magyar oktatás melletti következetes kiállását. Incze Sándor esperes elmondta: a Székely Mikó Alapítvány már gondolt egy Csutak Vilmos-szobor állítására, de a zágoni polgármester megelőzte őket. Jövő évben azonban a megyeszékhelyen egész alakos szoborral tisztelegnek a nagy iskolaigazgató emléke előtt. Semjén Zsolt nem csak az eseményt méltatta, de kiemelte: a magyarországi rendszerváltás azonnali következményei érezhetőek, több, a határokon kívüli magyarságot érintő törvényt fogadott el az Országgyűlés. Jövő évben a szentgyörgyi Csutak-szobor állításánál magyar állampolgárokként, magyar útlevéllel a zsebükben ünnepelhetnek a háromszékiek - vázolta a jövő képét. A magyar miniszterelnök-helyettes jelenlétét az Orbán-kormány üzeneteként értelmezte Tamás Sándor tanácselnök: nyolc év hideg szünet után az új magyar kormány fontosnak tartja, hogy hangsúlyosan odafigyeljen Erdélyre, Székelyföldre - mondta.
Bokor Gábor, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az egyetemes magyar kultúra sem lenne teljes Zágon történelme nélkül
Az egyetemes magyar kultúra sem lenne teljes Zágon történelme nélkül – jelentette ki Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettes Zágonban.
A politikus részt vett a hétvégén Csutak Vilmos, a Református Mikó Kollégium, illetve a Székely Nemzeti Múzeum hajdani igazgatója szobrának leleplezési ünnepségén.
A Kovászna megyei tanács vasárnapi közleménye szerint a Magyarországról érkezett alkotás átadásán Semjén Zsolt az egykori igazgató munkásságát méltatva elmondta: az ünnepek értelme, hogy levonjuk a történelem tanulságait, hitet és erőt merítsünk elődeink példájából.
Hozzátette: a történelem a helyi közösségek történelméből áll, így az egyetemes magyar kultúra sem lenne teljes Zágon történelme, híres szülöttei és helyi kultúrája nélkül. Semjén szerint az is fontos, hogy mindenki teljesíthesse a Szent István által hátrahagyott küldetést, a maga szülőföldjén gondoskodjon népéről és annak kultúrájáról.
Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke beszédében kifejtette, hogy Csutak Vilmos lámpás ember volt, aki akkor vállalta a Székely Nemzeti Múzeum vezetését, amikor a legnehezebb volt. "Amikor mások kitelepültek Erdélyből, ő itthon maradt, azokkal együtt, akik éppen hazatértek, így például Benedek Elekkel vagy Kós Károllyal" – mondta a megyei önkormányzat elnöke. Népújság (Marosvásárhely)

Szoborállítással ünnepel Sepsiszentgyörgy
Idén 550 éve, hogy először említették városként Sepsiszentgyörgyöt a dokumentumok, jobb híján tehát az 1461-es évet tartjuk a város születésnapjának. S míg másutt a települések jeles évfordulóit néhány napos, egyhetes dínomdánommal ünneplik, nálunk egész évben tart a születésnapi buli. Melyen több tíz program mellett kiemelt eseménynek ígérkezik egy "igazi" Szent György-szobor állítása.
Mint Antal Árpád András polgármester ismertette, a város lakóinak többéves igénye az igazi Szent György-szobor, s ez idén valószínűleg beérik: az 550. születésnap egyik mozzanata lesz a város névadójáról a Kolozsvári Márton és György testvérek által alkotott klasszikus szobor másolatának felállítása. Az eredeti szobor 1373-ban készült, Prágában a Hradzsin udvarán áll, róla I. Ferenc József király készíttetett két gipszmintát, egyiket az Erdélyi Múzeumnak ajándékozva ― erről készült az 1904-ben leleplezett kolozsvári Sárkányölő Szent György-szobor. Jelenleg mintát "valamelyik budapesti egyetem" őriz, így a másolat is ott készül majd, mondta a polgármester, hozzátéve, helye nem a Szent György téren lesz, hiszen a mostani Szent György-szobor a városhoz nőtt, eltávolítani nem szabad, hanem valószínűleg a Petőfi Sándor―Olt utca kereszteződésében, ahol a városrendezés folyamán terecske alakul ki.
Ami a város születésnapi ünnepségsorozatát illeti, folyamatban a programok kidolgozása. A kulturális, kreatív-interaktív és szórakoztató rendezvények minden korosztályt megszólítanak, minden érdeklődési területet átfognak, ígérik a szervezők. A programfolyamot a város múltjának és jelenének megismertetése céljával alkotják, számos partnerintézményt, civil szervezetet bevonva, illetve az amúgy is megszervezendő rendezvényeket a születésnapi sorozatba integrálva ― így például a Csutak Vilmos-szobor állítását is.
Sok-sok ötlet felmerült már, többek között korabeli vásár szervezése, fotó- és rajzpályázat kis- és nagydiákoknak, városismereti vetélkedő, illetve az 550-es évszámmal eljátszadozva például egy 550 perces koncert. Könyvsorozattal is készül a város, Sepsiszentgyörgy képes története mellett többek között egyháztörténeti kiadványt szándékszanak megjelentetni, illetve egy összegző kötetet is az év folyamán a születésnapi rendezvényekről megjelent írásokból, "hogy nyoma maradjon a városünnepnek", mondta a polgármester.
Váry O. Péter. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szoborszimbólumaink
Művelődéstörténeti eseményekben gazdag hétvége részesei vagyunk: kortársunk, a szellemtörténész-filozófus Fábián Ernő (1934–2001, Kovászna) szülővárosában kapott szobrot, Csutak Vilmos jeles iskola- és múzeumigazgató emlékét (Zágon, 1878 – Sepsiszentgyörgy, 1936) a Székely Mikó Kollégiumban őrzi mostantól szobor. Időben az említetteknél visszább lépve, Gidófalvi Jantsó Pál komikus színész (1761–1845) előtt holnap tisztelegnek szülőfalujában bronzplakettel és emlékműsorral.
Hozzánk térben és időben, de a nemzeti önismeret időszerű problematikájában is Fábián Ernő áll a legközelebb, hisz sokunkat személyes ismeretség és barátság is fűzött hozzá. Kortársunk volt. De az időlétrán visszalépve, az előbb élő személyiségek nélkül sem lehetnénk azok és olyanok, mint amilyenek vagyunk.
De mit is jelentenek számunkra ezek az emlékjelállítások?
Én bevallottan elfogult vagyok, mert ebben a térségben egynémely emlékműhöz, szoborhoz, emléktáblához és azokhoz a magyar kulturális intézményekhez, amelyek ezek mögött leledzettek, volt némi közöm. Fábián Ernő rendszerváltás előtti titkos naplójában, melyből részleteket a Háromszék is közölt, és ezután is közread, megfogalmazta a legsúlyosabb társadalomkritikáját, saját nemzeti közösségét sem kímélve. Közéleti emberként nagy erudícióval a süllyedésből akarta övéit kiemelni. Egyik naplójegyzetében írja: "Csak tudnám, hogy miért lett ilyen hitvány és gerinctelen a székelység? De ez elmondható az erdélyi magyarságról is. Mindenkiről, aki kibírja és mosolyog, ha kényszeredetten is, lenyakaztatásához. Mert ez történik. Gyáva és megalkuvó lett az egykor oly fényesen vitézkedő székelység. Elvesztette jellemét. Tűri az igát, naponta megvásárolja a kötelet a saját nyakára, beolvad, jóváhagy, elismer, mindent elkövet, csak egyet nem tud, önmagához ragaszkodni..." A szoborállítások reneszánszát éljük. És ez így van jól. Emlékjeleink azoknak a földrajzi és szellemi térségeknek a strázsafái, kövei és öntvényei, amelyeken őshonosak vagyunk, s amelyekért felmenőink vére folyt. Itt és most kell körbeszobrozni ezeket a szellemi és földrajzi-adminisztratív térségeket, hogy a mezsgyéket, gyepüket mindenki érzékelhesse. Másképp jönnek mások, és teletűzdelik a mi életterünket a saját szimbólumaikkal. Az utca- és iskola- vagy intézményneveket, mindent. És ideplántálják szobraikat, emlékműveiket.
Sylvester Lajos
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyar kultúra őrei (Ex libris- és Színész-díjak)
Október 23-án a sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében tizenkét oktatási intézménynek, civil szervezetnek, szerkesztőségnek, újságírónak, színművésznek adta át Gubcsi Lajos, a Magyar Művészetért Kuratóriumának elnöke az Ex libris-díjat. A kitüntetést azoknak ítélik oda, akik sokat tettek és tesznek a magyar kultúráért. Az alábbiakban a díjazottak laudációinak szerkesztett változatát közöljük.
A bukaresti tévé magyar adásainak szerkesztősége
1969. november 23-án közvetített először magyar nyelvű műsort a Román Televízió. A 70-es évek közepére kialakult háromórás, hétfő délutánonként jelentkező műsor – a magyar adás – a romániai magyar művelődési élet meghatározó tükre, sokszor befolyásoló tényezője is lett. 1985-ben a műsort megszüntették, de az 1989-es fordulatkor újraalakult a magyar szerkesztőség a régi tagokra alapozva és új munkatársakkal bővülve. A kilencvenes években lezajló kommunikációs fordulat után az addig monopolhelyzetben levő magyar adás a sokasodó – és egyre szakosodó – magyar nyelvű tévécsatornák kínálata miatt kizárólag az erdélyi magyarságot érintő témákkal foglalkozik. A belső munkatársak csaknem harmada erdélyi városokban él, onnan járnak terepre, és ott is állítják össze műsoraikat. Bizonyos rovatok külső közreműködők – tévés tudósítók, szakemberek, színészek – segítségével készülnek. A bukaresti magyar szerkesztőség több magyar nyelvű műsort is gyárt a román közszolgálati televízió megmaradt csatornáinak. Az utóbbi években-hónapokban a politikai rövidlátás, a hatalmi elvakultság és a hozzá nem értés a Román Televíziót – és ennek magyar szerkesztőségét is – a csőd szélére sodorta. Műsorgyártási költségvetés nélkül, nagyméretű személyzeti leépítések fenyegetésében, kiszámíthatatlan hatású átszervezés előtt állva, közszolgálati szerepének egyre nehezebben tud eleget tenni.
Civilek Háromszékért Szövetség
A Civilek Háromszékért Szövetség 55 tagszervezettel rendelkezik Kovászna megyében. A szövetség már hetedik éve azon munkálkodik, hogy erősítse, összefogja és segítse a háromszéki civil szervezeteket. Programjai két nagy csoportba oszthatók: egyik a közösségfejlesztést, a közösségért való cselekvést célozza meg, a másik pedig a civil szervezetek tevékenységének erősítésére, valamint reprezentatív érdekképviselet megvalósítására hivatott. A 2006-ban alakult szövetség számtalan képzéssel, előadással, kerekasztal-beszélgetéssel és szakmai tanácsadással segítette tagszervezeteit, melyeknek támogatása kulcsfontosságú egy erős és összetartó közösség építésében. Erre pedig nagy szükség van itt, Székelyföldön, Háromszéken. A díj kiérdemeltje olyan nagyszabású projektekkel tette gazdagabbá az itt élő embereket, mint a Sepsi Zöld Út vagy akár a Civil Napok. Az előbbi mintegy 100 kilométeres bicikliút Háromszéken, amely több településen áthalad, érintve a táj, a hagyomány és a történelem jellegzetességeit. De kisebb, ám épp oly fontos programjairól is érdemes említést tenni, így az I. világháborús hadi sírok gondozása, hagyományőrző rajzpályázatok szervezése diákok számára, vagy a kettős nyelvhasználatért tett erőfeszítései. A Civilek Háromszékért Szövetség a közösségben látja a jövőt, amit együttes erővel kíván alakítani.
Háromszéki Közösségi Alapítvány
Küldetése a helyi erőforrások összegyűjtése, ésszerű és célirányos felhasználása a közösség javára. Lehetővé teszi, hogy különböző konstrukciók révén a pénzeket a lehető legjobban használják fel, és hosszú távon fejlesztési alapot biztosítsanak a közösség számára. Ezzel új szokást és ahhoz fűződő magatartást vezet be, honosít meg Kovászna megyében, éspedig: a felelősséggel adományozás gyakorlatát. A Háromszéki Közösségi Alapítvány másfél éves működése alatt 130 000 lej (közel 30 000 euró) értékben fektetett be a közösségbe, különböző formában: közösségi projektek, tanulmányi ösztöndíjak tehetséges fiataloknak, iskolakirándulások, sporteszközök a városnak, logikai játékcsomagok óvodáknak stb. Ugyanakkor több ízben szervezett adománygyűjtési akciót sporttehetségek számára vagy éppenséggel életmentő gyógyszer vásárlására a közösség megbecsült tagjai számára. Legsikeresebb programja a Közösségi Kártya program, amelynek jelenleg 16 000 felhasználója van Háromszéken, és amely igen hatékony eszköze a helyi értékek védelmének, legyen az szolgáltatás, termék vagy helyi vállalkozás, és amely erősíti a lokálpatriotizmust a helyi közösségben. A Háromszéki Közösségi Alapítvány a közösség részévé vált, annak hasznára és hasznosulására. Neve összefonódik az éltető fejlesztéssel.
Erdélyi Magyar Ifjak
Az EMI-t azzal a céllal hívták életre, hogy a XXI. század magyar nemzetre ható kihívásaira választ keressen, a magyar ifjúságot közösségekbe szervezvén hitében, magyarságtudatában és kultúrájában megtartsa, egyúttal nemzetünk szebb jövőjének szolgálatába állítsa, a magyarságot ezredéves szállásterületén megőrizve gyarapítsa. Az EMI az erdélyi magyarság nemzeti öntudatra ébredése, szülőföldjén való maradása, megerősödése és önrendelkezési jogának kivívása érdekében végzi tevékenységét. Olyan civil szervezet, amely független minden politikai párttól és szerveződéstől. A háromszéki EMI konkrét tettekkel segíti a közös célokat. A megalakulás óta eltelt hat év mérlege több mint száz (elsősorban kulturális) rendezvény mintegy 13 000 résztvevővel. Kiadványaik: a Kavics ifjúsági lap, a Gólyafüzet, a Barangoló helytörténeti játékgyűjtemény, a Kultúra a fiatalok szemében, a Szentgyörgy nevű települések Európában, a Mandula – ifjúsági műsor a Sepsi Rádióban. Rendezvényeik, amelyek jellemzik a szervezet irányultságát: Kultúra a fiatalok szemében, Diákegyüttesek Találkozója, Barangoló helytörténeti vetélkedő, Háromszéki Ifjúsági Fotóverseny, Szent György Lovagja vetélkedő, Székely Március szónokverseny, Szobordöntő Trianon – fotókiállítás, Rendhagyó történelemóra – sorozat, Töredékeink a II. világháborúból – kiállítás, Márai, Jókai, József Attila, Kosztolányi, Dsida irodalmi estek, tüntetések az önálló állami magyar Bolyai Egyetemért, Wass Albert: A Világ és a Vége című színdarabjának bemutatása, Építsünk Hidat! – az Ismerős Arcok zenekar Wass Albert estje. A kézdivásárhelyi EMI jelszava: Míg múltunkból semmi hatalom sem tudhat ki, s míg jelenünk a miénk: van jövőnk is. Aktívan részt vettek a Pro Historia rendezvénysorozatban, már négy témában is tartottak előadást Kézdivásárhelyen. Nagy sikerű programjaik az Adj, király, katonát! vetélkedő, a havonta megszervezett, nagy sikerű táncház, a Magyar Kultúra Napja. Hogy mit akarnak? Egészséges nemzettudatú s ezáltal teljes értékű életet élő erdélyi magyar ifjúságot, elősegíteni olyan kulturális és gazdasági háttér megteremtését, amely alapfeltétele az itthon maradásnak, részt vállalni a magyarság önrendelkezésének elérése érdekében vívott harcban, segíteni az erdélyi magyar egyetemi hálózat létrehozásáért folytatott küzdelemben, felvállalni azon közeg szerepét, mely által a nemzeti érzelmű magyar ifjúság hallatja hangját, kapcsolatrendszert kiépíteni a hozzájuk hasonló elveket valló Kárpát-medencei magyar ifjúsági szervezetekkel.
Haszmann Pál Múzeum
Fennállásának 40. évéhez közeledik a Haszmann Pál Múzeum, melyet idős Haszmann Pál álmodott meg, indított útjára. A múzeumalapító születésének 110. évfordulóján idén májusban erről emlékeztek meg Csernátonban. Az 1977-től, halálának évétől eltelt időszak sem csorbította az iránta érzett tiszteletet, szeretetet. Az ő álmát teljesítették ki gyermekei, Pál, József és Lajos. Ma a csernátoni Haszmann Pál Múzeum a magyar kultúra, a magyar nemzettudat megélésének egyik bástyája. Nem sok ilyen intézmény található a Kárpát-hazában, ahol a múzeum épületei is kiállítási tárgyak, ahol a látogató nemcsak a nemzet múltjával, népművészetével találkozik, hanem mindenekelőtt Haszmann Páltól olyan érzelmi töltetű ismeretanyagot kap, ami nemzettudatát egy életre meghatározhatja. A múzeum törzsanyagát az a magángyűjtemény képezte, amelyet néhai idős Haszmann Pál háromszéki tanítói állomáshelyein gyűjtött nagy szenvedéllyel. A gyűjtemény széles körben ismertté vált, a Haszmann-kúria ugyanis a helyi és a faluba látogató értelmiségiek rendszeres találkahelye volt, Haszmann Pali bácsi jó kedélye, széles körű tudása, felesége, Icuka néni csöndes, meditációra hajlamos úriasszonyi lénye mindig lenyűgözte a látogatóba, összejövetelekre idesereglőket. 1973. február 25-én az 1968–1973 közötti, viszonylag szabadabb romániai politikai légkörben a szomszédos Damokos-kúriában és annak közel kéthektáros telkén felavatták az intézményt. A múzeum 1999-ben vette fel alapítója, Haszmann Pál nevét.
Reménység Háza
A Brassó III. Református Egyházközség temploma, más néven Reménység Háza református keresztyén központ. A komplexum nagyjából külföldi segítséggel, két év alatt készült el, és 1992. október 4-én szentelte fel Csiha Kálmán püspök. A Brassó III. Egyházközség jelenlegi lélekszáma 1079, lelkésze Ménessy Miklós. A Reménység Háza a brassói magyarok közösségi háza, mely rengeteg kulturális, társadalmi és szociális eseménynek ad otthont. Hagyományőrző és közösségformáló ereje a változatos rendezvényeknek köszönhető, melyek lehetőséget adnak a kulturális igények kielégítésére a brassói magyarok számára. Ilyen például a tavaszi és őszi barcasági képzőművészeti tárlat, különböző könyvbemutatók, ismeretterjesztő előadások, havonta Nyugdíjasklub és tárlatmegnyitó, A Magyar Kultúra Napja rendezvénysorozat, húsvét előtti tojásírás-tanfolyam, Sokadalom – kézműves-seregszemle, 1956-os megemlékezés (emléktábla a templom falán), Bartalis János vers- és énekmondó verseny (idén a 19.) és rendezvénysorozat, Adventi sokadalom és koncert, előadóművészek is rendszeresen tartanak egyéni előadásokat, koncerteket. Járt náluk a Muzsikás, a  Kaláka, Lajkó Félix. 1993–2000 között a Reménység Házában működött a brassói egyetemisták színjátszó csoportja is, valamint a Sirülő néptánccsoport.
Sapientia Egyetem – Csíkszereda
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem a romániai magyarság önálló egyeteme Európában, melynek célja nemzeti közösségünk oktatásának és tudományos életének elismert szakmai színvonalon való művelése. Küldetésük nemes: a keresztényi és egyetemes emberi értékek érvényesítése; versenyképes, minőségi oktatás és kutatás biztosítása, az erdélyi magyar oktatás hagyományainak folytatása; az egyetem átlátható, következetes működtetése, a szakmaiság és az akadémiai szellem értékeinek érvényesítése; egységes intézményi keretben hozzáférhető, regionális igényeket kielégítő, korszerű szervezet kialakítása; széles körű kapcsolatok kiépítése. A Gazdaság- és Humántudományok Kara regionális vonzáskörzet igényeihez igazodó, a jövő színvonalának megfelelő és az unióba tömörülő Európa értékeit közvetítő felsőoktatási intézményrendszer részévé kíván válni. A kar által kínált közgazdászképzésben a szaktudás mellett a képesség- és készségfejlesztés különös szerepet kap. A humán képzési ág elsődleges célja a tanárképzés, amellyel a Székelyföld és Erdély magyar nyelvű iskoláinak román–angol szakos tanárhiányát igyekszik pótolni. A Műszaki és Társadalomtudományi Karon zajló mérnöki képzés esélyt kínál arra, hogy a térségben a színvonalas műszaki képzés végérvényesen meghonosodjék. Az alkalmazott társadalomtudományi képzés arra ad esélyt, hogy a végzett hallgatók nem csupán a fejlesztéspolitika területén, hanem a térségi elit megújulásának folyamatában is jelentős szerepet vállalhatnak.
Székely Mikó Kollégium
Az 1850-es évek második felében református lelkészek egy csoportja középiskola létesítésének szándékával lépett a nyilvánosság elé. Megnyerték az ügynek Sepsiszentgyörgy város vezetőségét, gróf Mikó Imrét és Háromszék egész lakosságát. 1859. szeptember 1-jén megkezdte működését az első gimnáziumi osztály a Székely Mikó Kollégium elődjében, a Református Tanodában. A város telkére Háromszék lakói hordták össze az építőanyagot, és dolgoztak, hogy fiaik megfelelő körülmények között tanulhassanak. Az Egyházi Főtanács gondoskodása, gr. Mikó Imre, gr. Teleki Domokos és mások adományai tették gyorsabbá a megvalósítást. 1893-ban tartották a Mikóban az első érettségi vizsgát. Kitört az első világháború, tanárok és tanulók a frontra kerültek, az iskolában apadt a létszám. Majd következett Trianon, amikor a városban az anyanyelvi oktatás került veszélybe. A Mikó – egyházi iskola lévén – megtarthatta nemzeti jellegét, s hogy a többi szentgyörgyi iskola tanulója is anyanyelvén tanulhasson, összehúzódtak; Csutak Vilmos akkori igazgató irányítása alatt befogadták a többi iskola diákjait is a kollégium védőfalai mögé. A második bécsi döntés után alig kezdődött el az új tanév, természeti csapás érte az iskolát: 1940. november 9-ről 10-re virradó éjjel nagy erejű földrengés rázta meg a térséget, a városban a legnagyobb kárt éppen a kollégiumi épület szenvedte. Az 1948-as államosítás után különböző semmitmondó neveket kapott az iskola, de diákjai végig büszkén vallották, hogy ők a Mikóba járnak. Az 1989-es fordulat kétszeresen is változást hozott az intézményben: visszaállt a magyar tannyelvű oktatás, és a gimnáziumi jelleg lehetőséget nyitott a fiataloknak humán értelmiségi pályára is lépni. A 153 éves tanintézmény a történelmi Háromszék egyik legnagyobb és legeredményesebb magyar tannyelvű gimnáziuma, ahol igényes oktató- és nevelő- munka folyik. Az alapítók álma élő valóság.
A Háromszék szerkesztősége
A Háromszék napilap leginkább azzal vívta ki olvasói elismerését, hogy immár több mint két évtizede minden politikai vagy más jellegű hatalmi szférával szemben megőrizte függetlenségét. Ezért ma már nagyon sokan a magyar nyelvterület legbefolyásolhatatlanabb, legfüggetlenebb napilapjának tekintik. Ebből fakadó hitelessége miatt ma is az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő erdélyi magyar lap, mely internetes kiadása révén a világ minden sarkán élő magyarokhoz eljut. Valóságos szellemi műhelyként működik, a lap munkatársai mellett számos külső szakértőt, alkotót – történészeket, képzőművészeket, művészettörténészeket, néprajzkutatókat, írókat – megszólítva, bevonva a szerkesztésbe. Nemzeti megmaradást, jövőépítést, a magyarságtudat erősítését célzó eszmeisége értékfelmutatáson alapszik: a magyar sajtóban majdhogynem egyedülálló szombati, Hétvége című melléklete egyebek mellett történelmi, helytörténeti írásoknak, recenzióknak, könyv- és tárlatismertetőknek, népi mesterségeinket, hagyományainkat bemutató riportoknak, többség és kisebbség viszonyát taglaló, az erdélyi magyarság megmaradásának, gyarapodásának útjait kutató publicisztikának ad helyet. A Háromszék következetes elkötelezettje az autonómia eszméjének, mindenkor kész számon kérni azokon is, akik képviseletére vállalkoztak.
Színész-díj: László Károly
Sok tehetséges színészünk van Erdélyben, de kevés az olyan művész, akit nem érdekel a manapság oly divatos celebség, aki képes odahajolni a cipőfűzőjét idegesen babráló kisgyerekhez, az öregotthon lakóihoz, a kórház beteg gyerekeihez. László Károly ilyen művész. Aki ad. Reményt ad, hitet ad, bátorságot ad, utat mutat. Missziót teljesít. Hiszen, az ő szavaival élve, „amikor percenként pusztul el egy futballpálya nagyságú erdő a föld színéről, amikor megállíthatatlanul rozsdásodnak meg a lelkek, szakadnak meg az emberi kapcsolatok, amikor egyre több gyerek dadog, mert nincs, akivel beszélnie, akkor a játékos kedvvel megvert ember nem tétlenkedhet”. László Károly lobog, terjeszti a kultúrát, a szépet, szavai nyomán letörlődnek a könnyek, elviselhetővé válnak a fájdalmak, önfeledt mosoly fakad az emberek arcán. Mert színház az egész világ. László Károly eszerint is él. Színházat varázsol körénk mindenhol. Az utcákon, a tereken, kultúrotthonokban, a kórházakban; neveli a jövő színházközönségét: a gyerekeket. A modern technikai eszközöket nem ellenségnek, hanem partnernek tekinti munkájában. Ezért alapította meg az ország első gyerek-tévészínházát, a Mesekalákát. Hisz az emberben, bennünk. Amatőr, szinte az utcáról behozott színjátszóknak fogta a kezét, egyengette útjukat, színpadi előadásokat rendezett velük. Köszönjük. Köszönjük, hogy bebizonyítottad, nemcsak a mesékben vannak hősök, hanem a való életben is, hogy lobogásod közben van időd rácsodálkozni az emberekre, megszorítani a kezüket. És ezt teszed mindennap, minden ellenszolgáltatás nélkül, hogy közösségedet felemeljed. A mi feladatunk a Pro Urbe-díj, a Jóember-díj és egy tucat más díj kiosztásán kívül, hogy tapsoljunk Neked, mint ahogy tették eleink is, mert kiválóan alakítottál mind a színpadon, mind az életben.
MATEKOVICS JÁNOS ZOLTÁN
Csúcs Mária
Csíkszeredai újságíró, televíziós szerkesztő, rendező, a Duna TV székelyföldi munkatársa. Csíkszeredában született. Férje, Csúcs Péter szintén a sajtóban dolgozik operatőr-vágóként. Három gyermekük: Endre, Péter és István. Endre a stáb tagja is 2010-től. 1984-ben Csíkszeredában, a Matematika-fizika Líceumban (jelenleg Márton Áron Gimnázium) érettségizett, 1990-ben a Brassói Transilvania Egyetem Gépgyártás-technológia Karán szerzett üzemmérnöki diplomát, 1995–1997-ben a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium újságíró szakán tanult és szerzett oklevelet. 2000–2002-ben Budapesten, a Sára Sándor alapította Dunaversitas Mesterkurzuson televízió- és filmrendezést tanult. 2000-től a Román Televízió magyar adásának tudósítója. 1993-ban társalapítója volt Csíkszereda első helyi televíziójának, a Csíki TV-nek. 2001-ig a Csíki TV szerkesztőség állandó munkatársa, szerkesztője és műsorvezetője. 1995-től a Duna Televízió csíkszeredai tudósítója. 2001-től a Magyar Televízió Határon túli műsorainak tudósítója, 2011-től az MTVA tudósítója. Híradós anyagok, tudósítások, riportok mellett számos dokumentumfilmet is készítettek. Jelszavuk: Minden, ami mozog. Emlékezetes tudósításaik a közelmúltból: Húsvéti eledelszentelés Csíkszeredában, Tempfli Imre prédikációja a 445. csíksomlyói búcsún, a Csíki harangszó története, a Kegyszobor története.
Zorkóczy Zenóbia színművésznő
Büszke vagyok arra, hogy a művésznővel évfolyamtársak voltunk a kolozsvári Babeş–Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán működő színházi tanszéken. 1999-ben államvizsgáztunk mindketten: ő Thália papnője lett, én pedig teatrológus, színházkritikus. Kolléganőm szakmai pályafutása nem mindennapi tehetségről, kitartásról, felkészültségről és elhivatottságról árulkodik. Jelen voltam olyan előadásán, amikor a zsúfolásig telt ház miatt csak a terem kitárt ajtaján kívülről tudtam megtekinteni a produkciót. Megnéztem egy-egy előadását olyan falvacskákban, ahol talán évtizedek óta, vagy esetleg még soha nem fordult meg színházi produkció vagy előadóművész. Alkotói, előadói palettája roppant változatos, termékeny, kulturális célkitűzései között jelentős szereppel bír az általa megálmodott és megvalósított egyszemélyes kulturális program, amely esélyegyenlőséget ad a vidéken és a szórványban élő magyar embereknek is a magyar kultúra és irodalom mélyebb, alaposabb megismerésére. Zorkóczy Zenóbia előadói repertoárja 14 műsort tartalmaz, amelyek között akad monodráma, forradalmi és szerelmi líra, magyar sanzonok gyűjteménye, adventi műsor, irodalmi összeállítás, költői est, vidám, zenés bohózat és interaktív gyermekműsor is. Önálló műsoraival fellépett már Erdélyben, Ausztriában, Magyarországon, Németországban, Svájcban, Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Kanadában. Végezetül, de nem utolsósorban megemlíteném, hogy Zorkóczy Zenóbia nevéhez fűződik a kovásznai székhelyű Laborfalvi Róza Alapítvány létrehozása. A színművésznő által vezetett kulturális, művelődési és hagyományőrző intézmény célja a kultúra szeretete vidéken, az interkulturális tevékenység, valamint a kulturális esélyegyenlőség megteremtése.
K. KOVÁCS ISTVÁN teatrológus
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tisztán tartani történelmi tudatunkat
Év végi beszélgetés Egyed Ákos történész-akadémikussal
Mosolygó szemek, irigylésre méltó vitalitás, közéleti naprakészség, magvas gondolatok: élmény beszélgetni a 82 éves Egyed Ákossal. Az elismert történész-akadémikus szerint a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Leltárkészítéssel szokta zárni az évet, vagy úgy kezeli a kérdést, hogy ennyi fért bele?
– Minden év végén elgondolkodom, mi is történt velem, velünk az éppen befejeződő esztendőben. Elsősorban a családom életéről készítek magamban leltárt, karácsonykor vagy újév kezdetén rendszerint összegyűlünk, ilyenkor adódik alkalom a közös visszapillantásra. Közvetlenül e visszatekintés után pedig azt veszem számba, mi is történt velünk, magyarokkal, velünk, erdélyi magyarokkal. Ez a fajta gondolkodás azonban a mindennapjaimban is jelen van. Hol aggódom, hol reménykedem, legtöbbször azonban önmagamat szeretném biztatni, hogy mégiscsak vannak egy biztonságosabb jövő felé mutató jelek – bár nem állítom, hogy mindig meg tudom győzni magam. Elsősorban gazdasági szempontból, hiszen az ember naponta hall a megélhetési nehézségekről, ami sokakat űz el a szülőföldről. De természetesen ott szerepel ebben a gondolatkörben a művelődés, a tudomány is, illetve az, hogy mindebben hol is van az én helyem most, hogy az idő egyre inkább sürget. – Az idő sürgetése egyelőre nem látszik kedélyén, szellemi frissességén... – Sikerült valahogy elkerülnöm, hogy nyugdíjazásom után elhagyjam a szakmát, és szerencsére a szakma sem volt hűtlen hozzám. Főleg akkor dolgozom jó kedvvel, önmagamat is biztatva, ha van visszajelzés, ösztönzés, hogy ezt is, azt is várják még tőlem. Több évtizedes adósságom például szülőfalum, Bodos történetének megírása, és örömmel mondhatom, hogy két hónapja már ezen dolgozom. Az EME-től ugyan két esztendeje megváltam, miután két cikluson át az elnöke voltam, de visszajárok, meg-megszólítanak, jól érzem magam, ha ott dolgozhatok. A levéltárban is gyakori vendég vagyok, kutatok, akárcsak az egyetemi könyvtárban, ahol az unokámmal mint könyvtárossal találkozhatok. A kutatás továbbra is élmény, hiszen nem ritkán bukkanunk újat mondó forrásokra, dokumentumokra olyan kérdésekben is, amelyekről azt hittük, már mindent tudunk róluk. Ilyenkor az ember lelkesen újságolja el a családtagjainak, megosztja az élményt. Fontos ugyanis, hogy legyen valaki, aki meghallgat, és visszaigazolja annak a kutatásnak a fontosságát.
– Miért húzódott ilyen sokáig a bodosi kutatás? Azt gondolnánk, a helytörténeti kutatás könnyebb munka, hiszen a forrás szembejön az utcán.
– A helytörténet sok esetben nehezebben megragadható, az elbeszélt történelemről ugyanis ritkán születik írásos feljegyzés. Már 1972-ben megkezdtem az adatgyűjtést, 10-12 akkori idős emberrel elbeszélgettem, s bizony idén nyáron való ottjártamkor – amikor ilyen mértékben apad a népesség – érzékeltem igazán egyes akkori jelenségek fontosságát. Negyven évvel ezelőtt írtam egy cikket Égjen a világ az asszonyváró házakban címmel, amelyben egy olyan család életét igyekeztem körüljárni, ahol hét fiúgyermek született. De volt egy másik család is, ahol hét lányt neveltek. Ez a párhuzam is szerepel majd a bodosi falutörténetben. Érdekes volt látni, mi lett velük időközben, hiszen már akkor észrevettem, hogy nemigen nősülnek az emberek.
– Értékzavaros világunkban sok, a rendtartó székely falura vonatkozó utalás, hivatkozás hangzik el, miközben keveset tudunk az egészről. Mítosz ez vagy valóság?
– Sűrűn olvasom Tamásit, ő fogalmaz valahogy úgy: olyan a falu – Farkaslaka – életének folyama, mint a templomi ének. Annyira rendszeres, folyamatos, ritmusos, ciklusokra osztható. Tény, hogy minden falunak megvolt a maga törvénye, azonban a csíkiaké, illetve Háromszéken a zalániaké valamivel hamarabb készült el. A faluközösségeknek többnyire volt elegendő erejük, hogy betartassák a falvak belső rendjét szabályozó törvényeket. A 16. század végétől kezdődnek ezek a rendtartások, és a székelység már akkor felfigyelt például arra, hogy fogynak az erdők. Nem csak azért, mert a tüzelés és az építkezés anyagát szolgáltatták, hanem abból kifolyólag is, hogy legelő- és szántóterületet kellett foglalni a szaporodó népesség számára. Fontos fórum volt a faluszéke, ahol első fokú döntéseket hoztak a vitás kérdésekben. A társadalom akkoriban kis közösségekben, önszabályozó, önfenntartó rendszerben élt, amely az erkölcsi normákat is igyekezett megszabni és betartatni. Rengeteg előnye és erénye mellett azonban sok hiányossága is akadt. Az egyik legnagyobb gond a népességszaporodáshoz köthető: az így jelentkező igényekhez már képtelen volt rugalmasan alkalmazkodni, például azért, mert a faluhatár adott volt, nem lehetett újabb és újabb foglalásokat végezni. Hasonló „bomlasztó” tényezőnek számít a székelység katonáskodáshoz kötött előjogainak, szabadságjogainak megnyirbálása. Az 1848-as forradalom olyan rendszerváltó korszak kezdetét jelentette, amelyben a rendtartó közösség léte és lényege alapvetően átalakult. Nyomaiban és legfontosabb elemeiben a múlt század ötvenes éveiig még fellelhető, a kegyelemdöfést a kollektivizálás adta meg ennek a rendszernek.
– Történészként hogyan kezeli történelmi szimbólumaink egyre fokozódó használatát, megélését? – Annyi tiltás után természetszerűnek számít e robbanásszerű használat. Ne feledkezzünk meg arról, hogy eleink századokon keresztül rendi világban éltek, és minden rendnek megvolt a maga szimbólumrendszere. Ezen belül a székely autonómia olyan intézmény volt, amely össz-székely jelleget adott a népességnek. Igen ám, de az autonómiának székenként voltak sajátos jegyei, amelyek a pecsétekben, zászlókban, szimbólumokban jelentkeztek. Ezeket kezdik ma feleleveníteni, megjelenítésüknek pedig a technikai lehetőségek is kedveznek. A szimbólumok sokfélesége persze zavart is tud kelteni, de ez a sokféleség történelmi örökségünk. E tekintetben is fontos volna azonban egyfajta rendtartást megvalósítani, mert az egészen helyi szimbólumok általánosításával csak fokozzuk történelmi tudatunk zavarait. Márpedig a történetkutatás egyik legalapvetőbb feladata történelmi tudatunk kezelése, tisztán tartása.
– Fel-felbukkanó kérdés a rendszerváltás után is a hajdani szekuskollaboránsok ügye. Miután az azonnali teljes feltárás hajója elúszott, mit tart célravezetőnek: kizárólag történelmi kérdésként kezelni, vagy minden információt nyilvánosságra hozni?
– A jelenséget fel kell tárni, nem vitás, és ez jelentős mértékben történészi feladat is. Tudatában kell azonban lennünk, milyen nehéz volt elkerülni, hogy valamilyen kapcsolatba kerüljön az ember a Szekuritátéval. Annak idején ugyanis minden valamire való értelmiségit megkörnyékeztek, nagyon határozottnak – és részben szerencsésnek – kellett lennie annak, aki el akarta kerülni a beszervezést. Hozzánk is eljöttek, emlékszem, a feleségem úgy bevágta az ajtót, hogy magam is megrettentem. De a jelek szerint ők is, mert többször nem jöttek. A mostanában előkerült nevek többnyire nem „érdemtelenül” bukkantak fel. Nem tagadom, magam is kíváncsi vagyok, hogy a baráti társaságból ki jelentett rólunk, hiszen iratcsomónk tanúsága szerint nacionalista családnak számítottunk. De roppant fontos, hogy elkülönítsük a gyarló embert és az alkotót, hiszen a már átvilágítottak között bizony sokan vannak, akik jelentős szellemi örökséget hagytak ránk. Magam is bizonytalan vagyok ez ügyben, de mivel előbb-utóbb ezek az anyagok hozzáférhetők lesznek a levéltárakban, mindenkiről kiderülhet az igazság. És az igazság nagyon fontos, főleg a fiatalok szempontjából, akik számára az a világ egyre inkább a történelem részévé válik. Éppen közös történelmi tudatunk szempontjából tartom elengedhetetlennek.
– Az év másik visszhangos kérdése, a Mikó-ügy egyértelműbb?
– Mikós diák voltam, gróf Mikó Imréről könyvet írtam, tudom, mit és mennyit ajándékozott, adakozott a nevét viselő gimnázium javára. Foglalkoztam Csutak Vilmos igazgatóval is, aki megírta a Székely Mikó Kollégium történetét. Sok információval rendelkezem tehát az ügyről, és változatlan az elvi álláspontom: a Mikó egyházi tulajdon.
– Tudósként miként kezeli a magyar nemzetegységesítési törekvéseket? Van-e külön anyaországi, illetve határon túli tudományosság?
– Amikor megválasztottak az Erdélyi Múzeum Egyesület – Erdély kis akadémiája – elnökévé, kötelességemnek tartottam folytatni az erdélyi magyar tudományosság integrálását az összmagyar tudományosságba. A művelődést hordozó magyar nyelv ugyanis kétségtelenül egységes. A Trianon következtében kialakult külön tudományos szerkezetek közötti távolságot tovább növelték a kommunista rezsim kapcsolattartásra vonatkozó, egyre erőteljesebb tiltásai. Ezt örököltük meg 1990-ben. Az eredeti állapotok visszaállítása lehetetlen, de az sem tűnik ésszerűnek, hogy teljesen feladjuk az évtizedek alatt kialakított tudományszervezési struktúráinkat. Ezeknek ugyanis megvan a maguk feladata, és abban sem vagyok biztos, hogy a magyar kormányzat és tudományosság, értelmiség képviselői hasonló beleérzéssel viszonyulnak ezekhez az integrációs folyamatokhoz, mint mi. A Magyar Tudományos Akadémia külső tagja vagyok 1990 óta, de nem tudok eltekinteni attól, hogy amikor az akadémián szavazásra kerül sor, mi, külsősök egy másik teremben, csak televízión követhetjük a történéseket. De nem csak ezért nem tartom jónak lemondani transzszilvanizmusunkról – amelynek létét köreinkben is vitatják –, sajátos erdélyiségünkről, amelynek a kultúrában, a tudományban is van létjogosultsága. A jövő azonban minden valószínűség szerint az egységesülésé.
– Mit vár az új esztendőtől?
– A Bodosi történelemnek el kell készülnie, és meg kell jelennie. A Pallas-Akadémia kiadónál várakozik A székelység rövid története című, egészen az 1989 utáni időkig kiegészített munkám. De a személyes dolgaimon túl nagyon szeretném, ha a magyarság helyzete egy kicsit jobb lenne, ha megértenénk, hogy nem szabad feladnunk azt, ami ezer esztendőn át megtartott bennünket. Nagyon fáj, amikor Erdély-szerte azt látom, hogy egy faluhatár, mi több a háztáji kert fele megműveletlen, holott életerős emberek élnek ott. Mert ha egyszer megszakad a földdel való kapcsolat, az visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el.
Egyed Ákos
Történész, az erdővidéki Bodosban született 1929. november 25-én. Középiskoláit Sepsiszentgyörgyön végezte, egyetemi tanulmányait a Bolyai Tudományegyetemen. A kolozsvári Történeti Intézet kutatójaként dolgozott, az 1990-1994-es időszakban a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen, 1995 és 1997 között pedig az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanított meghívott előadóként. 1990 óta a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke 2010-ig. Kutatásai elsősorban az 1848-as erdélyi forradalomra és Erdély 1867-től 1914-ig terjedő történetére irányulnak.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Merítsünk e kiapadhatatlan forrásból (A magyar kultúra napja)
Ismerné-e a világ Marilyn Monroe-t, ha a torjai születésű Dienes Andor (Andre de Dienes), a kor legnépszerűbb sztárfotósa róla készült fényképei nem járták volna be a világot? Milyen lett volna a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium és a Székely Nemzeti Múzeum az ezerkilencszázas évek elején a zágoni származású Csutak Vilmos nélkül? – kérdezhetnénk a magyar kultúra napja alkalmából tegnap Sepsiszentgyörgyön bemutatott Nagyjaink – Háromszék jeles szülöttei sorozat ötödik kötete összefüggésében.
A megyei tanács és a megyei művelődési központ legutóbbi kiadványait ismertető, a megyei könyvtár Gábor Áron Termében tartott ünnepi rendezvényt a Plugor Sándor Művészeti Líceum kvartettje (felvételünkön) a Cickom, cickom kezdetű gyermekdal Bartók Béla által komponált feldolgozásával nyitotta meg. „Kulturális és tudományos háttér, művészeti életünk nélkül nem lennénk semmik. Saját szülőföldünkön csak akkor van jövőnk, ha ismerjük történelmünket, kultúránkat” – köszöntötte az ünnepi közönséget Tamás Sándor megyeitanács-elnök, aki ismertette, a tegnap bemutatott Háromszék honismereti bibliográfiája és a Zabola – Egy polgárosult orbaiszéki falu kulturális öröksége című kiadvány a Sepsiszéki Nagy Balázs és Tóth Szabolcs által kezdeményezett Székelyföld települései sorozat első két kötete, melyet a folytatással együtt iskolákban, művelődési intézmények révén kívánnak népszerűsíteni. A honismereti bibliográfia olyan adattár, amely a jövőbeni kutatásokhoz elengedhetetlen segédeszköz, tartalmazza mindazt, amit 1844–2012 között írtak Háromszék településeiről, építkezéséről, az itt meghonosodott gazdálkodásról, táplálkozásról, szokásokról, népi tudásról, történelemről, etnikumokról, az élet bármely területéről, és amelynek alapja a Jakab Albert Zsolt által 2002-ig összegyűjtött forrásanyag, amit az utóbbi tíz év közlési termésével egészített ki Kinda István néprajzkutató. A Pozsony Ferenc néprajzkutató, egyetemi tanár közlésében kiadott Zabola-monográfia a tíz évvel ezelőtt megjelentetett kötet bővített változata, amely új összefüggésekben tárgyalja a zabolai létet, visszatükrözi a székelység sorsát, ismerteti a gazdaember, az elit, az értelmiség életét, a hétköznapok vívódásait, az ünnepek örömeit. Az említett két kötet mellett bemutatott Nagyjaink – Háromszék jeles szülöttei sorozat ötödik füzete – amelynek szerkesztője Szőts Zsuzsa, grafikai kivitelezője Kolumbán Hanna – egy korszakot zár le, jövőben az eddig megjelentetett hírességekről készül összefoglaló, ami az elősző szerint „a háromszékiek öntudatát erősítő kiadványsorozat természetszerű hozadéka”. A rendezvényt nyitó himnusz, a művészeti líceum kvartettje előadásában bemutatott Bartók-, Kodály- és Bihari-művek mellett a három bemutatott kötet azt igazolja, a magyar kultúra kiapadhatatlan forrás, amely az anyatejhez hasonló táplálékot biztosít minden nemzedéknek.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Fegyelmezetten élni, a nemzeten segíteni
„A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában; mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat.” Beszélgetés Szőts Dániel sepsiszentgyörgyi orvossal, közíróval. (Orvos, közíró. 1925-ben született Marosvásárhelyen. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumban végezte. Az érettségi után behívták katonának, 1944-ben a szovjet fronton megsebesült, hadifogságba esett; hazatérése után elvégezte a marosvásárhelyi orvosi egyetemet. Öt évig körorvos, majd Sepsiszentgyörgyön tiszti főorvos. Több kiadványban jelentek meg közéleti írásai és szakdolgozatai. Kötetei: Sohasem felejtem el, Úz völgye térsége 1944 kora őszén, Sorsok napfény és sötétlő árnyak között, Hatvanöt év meg nyolc esztendő, Múltam emlékei.)
– A család, az iskola és a közéleti szerepvállalás határozta meg eddigi életét. Kovásznainak tartja magát, de évtizedek óta Sepsiszentgyörgyön él, erdőmérnöknek készült, mégis az orvostudományt választotta. Hogy látja, milyen hatással volt az Ön és családja életére a történelem?
– Háromszékinek és kovásznainak tartom magam. A családunk Kőrösről származik, ott kaptunk ármálist, nemesi levelet. A Szőtsök Rákóczi-pártiak voltak, a nagymajtényi fegyverletétel után elhagyták Kőröst, az egyik ősünk az 1700-as évek elején átköltözött Kovásznára, azóta kovásznaiak vagyunk. Jelenleg a bátyám nagyobbik fia és a családja élnek Kovásznán, a többiek elköltöztünk, én először Csíkba, majd Sepsiszentgyörgyre kerültem. Második hazámnak Sepsiszentgyörgyöt tartom, hiszen itt élek már több mint hetven éve. Édesapám magyar időben, 1940–1944 között Kovásznán volt főerdőmérnök. Az ő nyomdokain haladva, miután 1943-ban a Székely Mikó-kollégiumban leérettségiztem, elmentem Sopronba, fel is vettek, két hétig látogattam az erdőmérnöki kart. Oda jött utánam a behívó egy fenyegető levél kíséretében, miszerint a tanulmányi szabadság iránti kérelmemet elutasították, ez ellen fellebbezéssel nem élhetek. Ott kellett hagyjam az erdőmérnöki egyetemet, és bevonultam katonának. Két évig szolgáltam, megjártam a frontot, megsebesültem, mire a fogságból hazaértem, Erdélyt visszacsatolták Romániához. Romániában akkor nem volt erdőmérnöki egyetem, de éppen akkor nyílt meg Kolozsváron a Bolyai Tudományegyetem, amelynek orvosi karát leköltöztették Marosvásárhelyre, és én akkor döntöttem el, hogy orvos leszek.
– Sok szállal kötődik ma is a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumhoz, a véndiák-társaság elnöke, Hatvanöt év meg nyolc esztendő címmel könyvet is írt az iskoláról. Mit kapott ettől az alma matertől?
– Édesapámnak köszönhetem, hogy mikós diák lettem, ő is, a bátyja is ott tanult, a bátyámat és engem is oda íratott, mint ahogy én is a lányomat és a fiamat. Családi hagyomány a Székely Mikó Kollégium. Egyenes, becsületes, fegyelmezett közösségi szellemet kaptunk ebben az iskolában. A nagyobb diák nevelte a kisebbet, íratlan törvény volt, hogy negyedik osztályig, amíg nem konfirmáltunk, nem viselhettünk hosszú nadrágot, csak rövidet vagy buggyosat. Most sem szégyellem, hogy a konviktusban tízéves első gimnazistaként megmostam a mosdótálban Ferenc úr, a szobafőnököm lábát. Aztán amikor én lettem nyolcadikos és szobafőnök, nekem is megmosták a lábamat. Nem haragudtunk ezért egymásra. Mindig elmondom, hogy a munka iránti szeretetet, a tudomány iránti tiszteletet, Istenben való bizalmat, a haza, szülőföld iránti hűséget, egészséges közösségi szellemet tett a tarisznyánkba a Mikó. Beke György kiváló író, akit nagyon szerettem, Magyarországra történt kitelepedése után azt írta, hogy parasztkollégium a Székely Mikó. Akkor válaszoltam neki, hogy Gyuri, ilyent ne mondj, mert mi parasztnak azt neveztük, aki műveletlen és rosszmájú, a Mikóban az arany- és ezüstkalászos székely gazdák gyerekei jártak. Szerte a világba szétszóródtak a mikós diákok, de az is viszi magával a mikós szellemet, aki Pesten vagy New Yorkba él; érzi, hogy összetartozunk. Ma már nem éppen olyan a mikós szellem, mint régen, de nem is lehet, hiszen mi akkor egyenruhát, egyensapkát, karszalagot viseltünk, a konviktusban minden év elején friss szalmával megtöltöttük a szalmazsákunkat, és egész évben azon aludtunk. De a lényeg ma sem változott.
– Az Úz völgyi harcok veteránjaként több könyvet is írt a háborúról. Hogy emlékszik a katonaévekre, a frontszolgálatra?
– A katonaság szigorú, kemény kiképzést jelentett. Emlékszem, három szegény falusi gyerek is volt velünk, nem bírták a súlyos fegyelmet, hazaszöktek, a tábori csendőrök hozták vissza őket. Számunkra, akik a Mikóban éltünk tíz évestől tizennyolc éves korunkig, az ottani nevelés, a mindennapos életforma olyan edzést jelentett, hogy nem volt már teher a katonai kiképzés vagy a frontszolgálat. A Mikóban is reggel hatkor volt ébresztő, este kilenckor takarodó. Reggelire nem tejeskávét ettünk kaláccsal és habcsókkal, hanem köménymagos levest, este túrós puliszkát, tehát hozzászoktunk a fegyelemhez, a szerény étkezéshez, ez segített át a nehéz háborús viszonyokon, a frontszolgálaton és a fogságon. Mára az Úz völgye éppen olyan zarándokhely lett, mint Csíksomlyó, a Perkő, a Nyergestető vagy néhány éve Gyimesbükk. Minden évben elmegyünk augusztus 26-án az Úz völgyébe, emlékművet is emeltettünk ott, ahol először betörtek az oroszok. Tavaly 120 sátort számoltam össze, jöttek Magyarországról, Kárpátaljáról. Az első világháborúban a 11. Munkácsi Gyalogezred harcolt az Úz völgyében, az elesetteknek hadi kápolnát építettek, most is áll. Tavaly jöttek a munkácsi magyarok, és zsákban hozták a hazai földet elesett honfitársaik sírjára.
– Volt-e hatással később például az orvosi hivatására vagy közéleti szerepvállalására, értékrendjére, hogy harcolt a fronton?
– A halál egyforma. Ezért haragszom azokra, akik azt mondják, más a holokauszt, és más a harctéren elesett katonák sorsa. Nem igaz. A halál egyforma. Mindegy, hogy fagyhalál, éhhalál, golyó által hal meg valaki vagy a gázkamrában, mert mi sem önként mentünk a harctérre, minket is vittek. Belesodródott az ország egy háborúba, és mi tettük, amit kellett, amit lehetett, és amit a becsület megkívánt: védtük a hazánkat. Nem lehet semmit különválasztani. Az oroszok tudták, hogy az Úz völgye sebezhető pont, sokkal gyengébben van felszerelve, mint északra a Gyimesi-szoros vagy délre az Ojtozi-szoros. Persze a Gyimesi- és az Ojtozi-szoros is elesett, áttörték a védelmet, ez elkerülhetetlen volt, hiszen 1942 decembere után Sztálingrádnál megfordult a hadiállapot, és az oroszok Berlinig meg sem álltak. Tudtuk ezt akkor mi is. De nem azt néztük, hogy fizetnek-e nekünk, zsoldoshadsereg vagyunk, vagy sem, mi védtük a hazánkat, nem mentünk sehova, itt a Kárpátoknál vívtuk a harcot. Tizennyolc–tizenkilenc évesek voltunk. Van egy széles körben elterjedt tévedés: minket gyakran leventekatonáknak neveznek, holott nem voltunk azok. Mi az 1924 és 1925 között születettek előrehozott korosztálya voltunk: rendes katonák. A leventekatonák azok a szerencsétlen gyerekek voltak, akik 1926, 1927, sőt 1928-ban születtek, és bevitték őket mint leventéket, majd kiképzés nélkül bedobták a frontharcokba. Az Úz völgyében Aklosnál, Szentmártonnál, Pottyandnál meg tudtuk állítani a hős szovjet hadsereget, két hétig tudtuk védeni ezt a vonalat, majd szeptember 11-én este kaptuk Pottyandnál a parancsot, hogy vonuljunk vissza a Maros völgyébe, mert bekerítettek bennünket. Szeptember 8-án elesett Sepsiszentgyörgy, a kászoni erőd, az Ojtozi-szoroson is bejöttek az oroszok, muszáj volt visszavonulni.
– A diktatúra évei alatt került-e összeütközésbe a hatalommal, amiért minden évben kijárt az Úz völgyébe, és megemlékezett az elesettekről?
– Én nem, de az egyik barátomat behívták a Szekuritátéhoz, mert valaki besúgta. Aztán valahogy ez ellaposodott, és továbbra is jártunk az Úz völgyébe. Számomra a legszomorúbb, hogy 1995 óta, amikor felállítottuk az Úz-völgyi emlékművet, a titkosszolgálat minden évben lefilmezi a megemlékezést. Még mindig figyelnek, három évvel ezelőtt beidéztek Csíkszeredába, majd a sepsiszentgyörgyi rendőrségen is kihallgattak. Ennek aztán az lett az eredménye, hogy korábban nem tettük, de azóta rendszeresen elénekeljük a székely és a magyar himnuszt. Nem hagyjuk magunkat! Megtartjuk a megemlékezést, amíg élünk. Nekem a nyolc év mikós diákélet adta az alapot, majd ezt folytatta a magyar honvédség. Belénk rögzült, hogy a hazát meg kell védeni, a magyarságtudat úgy belém ivódott, hogy később hiába jött a kommunizmus, a Szovjetunió, mindig az volt a fontos, hogy fegyelmezetten éljek, és próbáljak a nemzetemen segíteni. Ezért írtam, erre alapoztam a közéleti tevékenységemet is. Benedek Elek, Csutak Vilmos, Kós Károly, Orbán Balázs, Gábor Áron, Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor – mi tőlük tudunk szellemi erőt meríteni.
– Orvosi tárgyú szakdolgozatokat is közölt. Miért választotta szakterületének a közegészségügyet és a járványtant?
– Öt évig voltam körorvos, hét falu tartozott hozzám. Nem volt villany, aszfalt, jöttek utánam szekérrel, de fiatal voltam, bírtam. Gyimesfelsőlokon Gyimes egész völgyét egyedül kellett ellátnom. Aztán egyszer bevittek Csíkszeredába, akkor rajonközpont volt, és kineveztek a nemrég létesült közegészségügyi és járványtani központ élére. Azzal biztattak, hogy nem maradok ott sokáig, belgyógyász vagy röntgenorvos leszek. Amikor el kellett volna mennem röntgentanfolyamra, kisütötték, hogy nincs, aki helyettesítsen, így lemaradtam. Telt múlt az idő, jött egy törvény, hogy három év gyakorlat után lehet levizsgázni szakorvosnak, én már három éve dolgoztam közegészségügyi vonalon, és akkor Temesváron elvégeztem a szak-, később Bukarestben a főorvosi vizsgát. Nem bántam meg, hiszen azért akartam erdőmérnök lenni, hogy szabadon járhassak az erdőben. A közegészségügyi központban, vagy ahogy akkor mondták, a Sanepidnél állandóan terepre kellett mennem, tehát nem egy folyosón és nyolc kórteremben éltem le az életemet, mint egy belgyógyász vagy egy sebész, hanem Csíkban és Háromszéken is felkerestem minden falut. Kotormánytól Hetéig minden falu körorvosával jó barátságban voltam, megismertem a települések értékeit, hírességeit.
– Mivel foglalkozik jelenleg, közel a kilencvenhez?
– Idén lesz harminc éve, hogy a Székely Mikó Kollégium osztálytalálkozóján felállítottuk az első kopjafát a sepsiszentgyörgyi Vártemplom falai mellett. Ezzel hagyományt teremtettünk, így alakult ki a Székely Mikó-kopjafasor, amely már 77 kopjafát számlál. Idén lesz a hetvenéves érettségi találkozónk, ezt ünnepeljük június 22-én, de több évfolyam jelezte, hogy csatlakoznak hozzánk. Balázs Antal, az ügyes kopjafadoktor vállalta, hogy felújítja a megrongálódott, tönkrement öreg kopjafákat. Megkértem a presbitériumot, hogy alakítsanak ki egy sétányt, ne kelljen mászkálni a várfal tövében. A Múltam emlékei című legújabb könyvemet a születésnapomon az árkosi Szentkereszthy-kastélyban szűk körben bemutattuk, akkor csak ötven darabot nyomtattunk, amit akkor el is ajándékoztam. Várom, hogy kiadják még háromszáz példányban, és akkor tartunk még egy könyvbemutatót Sepsiszentgyörgyön, a könyvtár Gábor Áron Termében. Nekem a génjeimben van az írás. Mikor kérdezik a barátaim, hogyan írok, azt szoktam válaszolni, nekem Isten diktál. Ezen aztán nagyokat nevetnek. De én mindenről írok, az én könyveimben nincs internet, csak a saját tapasztalataimat vetem papírra. Közben eljárok a szemészetre, és ellenőriztetem a három éve behelyezett pacemakeremet.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár).

Árpád-kori települések Székelyföldön
Honfoglaló magyarok
A régészeti feltárások bizonyítják, hogy Erdély délkeleti régiójában a magyarok már a honfoglalás kezdetén megtelepedtek. Elképzelhető, hogy ezek a magyarok a bolgárok elleni hadjáratból visszatérő Árpád fia, Levente egyik lovas csapatához tartoztak, de nem kizárt az sem, hogy itt vonult be Erdélybe a honfoglalók egyik oszlopa. Egyre elfogadottabbá válik az a felfogás, hogy a magyar honfoglalás nemcsak a Vereckei-hágón, hanem a Keleti-Kárpátok összes átjáróján keresztül történt.
Elképzelni is nehéz, hogy a Kárpátokon az egymilliós lélekszámot meghaladó magyar nép és a többmilliós ló- és szarvasmarha-állomány egyetlen szoroson gyorsan és zökkenőmentesen átkelhetett volna.
Az Ojtozi-szoroson bevonulók egy része Háromszéken maradt. A korai magyar megtelepedést több lovas sír és fegyver bizonyítja. A katonai feladatkört ellátó lovasok az Olt és a Feketeügy völgyében – a 9. század végén, a 10. század első harmadában – több magyar települést alapítottak. Az Ojtozi-szoros előterében fekvő Kézdivásárhelyről zabla és szablya maradt fenn. A Sepsiszentgyörgytől mintegy 15 km távolságra fekvő Maksa községhez tartozó eresztevényi Zádogos-tetőn talált lovas sírból származó fél vaskengyel és egy vaslándzsa a 10–11. századból maradt ránk. De az erdővidéki Köpecen, a Kőcsukk nevű helyen feltárt, honfoglalás kori két lovas sír is lovas őrség jelenlétére utal. Az első lovas sírt – írja Csutak Vilmos, a Székely Nemzeti Múzeum volt igazgatója – még az első világháború előtt találták. Ezt az akkori köpecbányai mérnök, Hoffman Géza elküldte a budapesti geológiai intézetnek vizsgálat céljából. A második lovas sírt ugyanitt tárták fel 1927-ben. A halottat a lócsontokkal együtt helyezték a sírba. Ezúttal egy értékes lópatkó is előkerült. A szakértők véleménye szerint e patkótípus a 10. századi lovas sírokban igen ritka lehetett. A Kézdivásárhely, Eresztevény, Sepsiszentgyörgy, Köpec vonalon feltárt lovas sírok mutatják az Ojtoz irányából érkező lovasok Erdély belseje felé haladó útvonalát. A feltárt régészeti anyag alapján úgy tűnik, hogy ezek a bolgárok ellen letelepített határőrök hagyatékai. Amikor Dél-Erdély a 930-as évek táján Bogát gyula uralma alá került, azonnal hozzáfogott a határvédelem megszervezéséhez. Az ide telepített magyar határőrök feladata lett a besenyő és a bolgár, később úz és kun támadások elhárítása, feltartóztatása. Erre szükség volt, mert e régió a betörések útvonalán fekszik. Itt a Kárpátokon keresztül – a Törcsvári-, a Tömösi-, a Tatár-hágón, a Bodzai- és az Ojtozi-szoroson át – több út vezetett Erdélybe. A magyar védelem megszervezése mélységében széles tagolású volt. E védelmi stratégiával magyarázható, hogy a magyar határőr közösségek miért települtek Sepsiszentgyörgyre és a térség szorosoktól távolabb eső pontjaira is. Védművek Székelyföldön a különböző stratégiai pontokon már a korai századokban erődítések épültek. A letelepedő magyarság átvette a korábbi romba dőlt földvárakat, de ő maga is emelt ilyeneket. Ezek egy-egy nemzetségfő lakhelyeként, menedékhelyeként szolgáltak. A várak egy része a gyepűvédő erődrendszer keretében – a Keleti-Kárpátok mentén – szolgálták a déli és a keleti határvédelmet. A hosszú védelmi töltések, védelmi árkok és a várak, mint például Kustaly, Firtos és Rapsonné vára, az úgynevezett rikai védelmi rendszer részei. Ezek emelésének idejét Ferenczi István régészprofesszor a magyar honfoglalás utáni évszázadokra teszi. A Ferenczi testvérek szerint a Persány-hegységben egy közel 40 kilométer hosszú védelmi töltés, erődítés húzódott. Ferenczi István azt is állítja, hogy Felső- és Alsó-Háromszéket a Piliske-tető és a Feketeügy között húzódó töltésvonal választja el. Ferenczi István „két építési szakaszt különböztet meg: az első, rekeszes-gerendavázast 9. század véginek, 10. századinak tartja, a másodikat, amelynek során csak földből magasították a korábban leégett erődítésvonalat, 11. század véginek”. Az említett védőrendszerekkel kapcsolatban még nem alakult ki egységes álláspont, mert némelyek az építés idejét az Árpád-korhoz kötik, mások szerint az erődítések és várak egy része még korábban épült. Orbán Balázs a Homárkát római eredetűnek tartja. Roska Márton Repertóriumában a következőket írja: „A rétyi Nyír-en vonul végig az alján 3 öl széles s 2 öl magas földtöltés, mely mellett nincs sánc (Homárka, Honárka, Kakasborozda).” Dr. Székely Zoltán, aki egy kutatóárokkal átvágatta a Homárkát, és csak római vízvezetékcsöveket talált, szintén római korinak tartja. Rácz Tibor Ákos szerint a Ferenczi Géza és István által feltárt határvédelmi rendszerek megkérdőjelezhetők, azonban mint belső gyepűk valóban szolgálhatták az adott terület védelmét. E védvonal mellett Erdély-szerte, a Szamos mentén, a Mezőségen is épültek cserépvárak. Rácz úgy gondolja, hogy Háromszék területe a 12. század közepéig gyéren lakott. Azonban az említett védművek léte épp ennek ellenkezőjét bizonyítja. A mélységben tagolt gyepűkre magyar határőröket vezényeltek, akik a székely letelepedés előtt magyar településeket alapítottak a stratégiai pontokon. Magyar települések a székelyek előtt
Az utóbbi évtizedekben egyre több székely településen tártak fel Árpád-kori magyar falvakat, templom- és sírmaradványokat. A Nagy-Küküllő-völgyi Székelykeresztúron a római katolikus templom helyreállításakor a templom alatti sírokban S végű bronz halántékgyűrűket találtak, amelyek 11–12. századi falu létezését bizonyítják. A Nyárád mentén több magyar település került elő. E falvak többségének népessége átlagban ötven fő lehetett. Nyilván voltak nagyobb települések is. Nyárádszentlászlón 2009-ben egy 12. században épült nemzetségi monostor alapjait ásták ki. Marosszéken is kéttucatnyi Árpád-kori magyar templomot, települést tártak fel. Köztük a pókait, a berekeresztúrit, a marosszentgyörgyit és a marosszentkirályit. Az utóbbi két helyen 12. századi halántékgyűrűk is előkerültek. A Maros völgyében, Malomfalván az 1950-es évek elején végzett ásatásokkor 11–12. századi temetőket és településeket hoztak felszínre, köztük a hajdani Csittfalvát, amelynek temetője a 12. századra keltezhető. Udvarhelyszéken szintén igazolt több kora középkori magyar templom létezése. A régészeti feltárások egyértelműen azt bizonyítják, hogy a székelyek előtti kor magyarsága nagyszámú települést alapított.
Példaként a Kányád (és Jásfalva) területén lévőt említjük, ahol 12. századi templom félköríves Árpád-kori szentélye, a szentély déli részéhez épített négyszögletű melléképület, néhány freskótöredék, több mint félszáz temetkezési hely, ékszerek, S végű karikák és még egy egyszerű kőfaragvány került elő.
(folytatjuk)
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Aki szelíden szolgálta közösségét (A Pro Urbe-Díjas Keresztes László méltatása)
„Boldogok a szelídek...”
Máté evangéliuma 5:5/a
Örömmel veszem kezembe a tollat, hogy méltóképpen javasoljam a Pro Urbe-díjra azt az embert, aki becsülettel rászolgált arra. Keresztes László nyugalmazott tanár urat nagyon sokan ismerik, ám még példamutató életvitele után is sokaknak be kell mutatni, hogy elismerjék közösségünkért végzett szolgálatát.
Úgy gondolom, hogy élete alkonya felé haladva, 70 év eltelte után számára és számunkra óriási jelentőséggel bír a több mint kétezer éves üzenet bizonyossága: „Boldogok a szelídek...” Egyre inkább kimarad a szép magyar szó, a szelídség ismerete lelki marcangolással, ellenségeskedéssel terhes korunkból. A szelídség megélésének példáját láthatjuk Keresztes László életében. Nagyon sok küzdelmet vívott, hogy eredményes munkával szolgálja a jövendőt. Mint sporttanár tanult, hogy taníthasson. Testnevelő tanárként torna- és kosárlabdaedzői, játékvezetői képesítést szerzett, majd mindezek ismerete után igen fontos megbízatásokat teljesített: szaktanfelügyelő, a Kovászna megyei sporttanács elnöke, az 1-es számú sportklub igazgatója és 16 évig a Székely Mikó Kollégium aligazgatója volt. Nem hivalkodva, hanem szelíden, de elévülhetetlen érdemeket szerzett. Megszervezte a Kárpát-medencei magyar gyermekek atlétikai bajnokságát. Élő, eleven kapcsolatot teremtett a határokon túli magyar iskolákkal, különböző sportrendezvényeket szervezett. Hadd írjuk le, emlékezve és emlékeztetve, hogy Magyarországról a kiskunhalasi Bibó István Gimnázium, a budaörsi Illyés Gyula Gimnázium, a dunaújvárosi sportiskola, a hajdúnánási iskola, a miskolci Fény Gyula Gimnázium, Ukrajnából a beregszászi Bethlen Gábor Magyar Gimnázium, Szlovákiából a füleki gimnázium, Muravidékről a lendvai kétnyelvű középiskola, Szerbiából a szabadkai vegyészeti iskola tanárai és diákjai ismerkedtek meg a Székely Mikó Kollégium tanáraival és diákjaival. Időtálló és jövendőt munkáló magvetés volt. Tevékenységét elismerve jó reménységgel gondolunk arra, hogy folytatni kell e nemes munkát. Mint csendesen, szépen munkálkodó tanárnak arra is jutott ideje, hogy 1990 után a Székely Mikó Kollégium véndiák-találkozóit szervezze, nyugdíjas- kora ellenére felvállalta a Székely Mikó Alapítvány titkári tisztségét, és hatalmas szervezőmunkájával hordozza ma is ennek oroszlánrészét. Emlékezve és emlékeztetve a múltra, az alapítvány szobrot állított Csutak Vilmos egykori igazgatónak, az iskola neves tanárainak, diákjainak síremlékét ápolva Bágyu András, Vékás Domokos, Kis Manyi síremlékét is megkoszorúzták. A kiskunhalasi gimnázium bejáratához kis székely kaput állíttatott az alapítvány, és az évek során nagyon sok tanulónak nyújtott tanulmányi segélyt. Rengeteg levelezés, utazás saját autóval – Keresztes László szolgált! Ismételten kérdezhetjük, honnan volt és van ereje az embert próbáló szolgálatra? Bizonyosan mondhatom, kapott tálentumát nem ásta el, hanem bőséggel kamatoztatja népünk javára.
Keresztes László bölcsen teljesítette kötelességét, és nyugodt szívvel írhatom, hogy azért boldog ember, mert híven töltötte be elhivatottságát.
Incze Sándor, nyugalmazott esperes. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Köpecről indulva…
A nép ajkán élő mondák serkentőleg hatnak a vendégforgalomra. Jó példa erre Erdővidék északnyugati sarka, Attila hun király feleségének – a székelyek Réka királynéjának – állítólagos sírhelye, ahová egyre nagyobb számú turista látogat.
A Rika-hegységben látható Árpád-kori várromok, a népi képzelet által odavarázsolt mondai alakok felkeltik a múlt iránt érdeklődők kíváncsiságát. Természetes, hogy a mondák valóságtartalma vitatható, de érdemes elgondolkodni azon, hogy Izraelben három helyen mutogatják Mózes sírját, és körülötte virágzik a turizmus. A magyar királyság törcsvári kastélyában Drakula uralkodik, pedig a kegyetlen vajda soha nem járt ott. A nagyszámú turista, illetve zarándok nem rágódik a mondák valóságtartalmán. Ismerünk olyan magyarországi magyar szakos tanárnőt, aki műemléknézés helyett Drakula inget vásárol.
Mielőtt továbbhaladnánk, meghatározzuk a Rika-hegység földrajzi fekvését, mert a bemutatásra kerülő turistaút, gyalogtúra fő célja eljutni a Rikába. A Rika viszont tág körű megnevezés, van, aki a felsőrákosi keresztút környékét is így nevezi. Valójában a Rika az Észak-Persány-hegység Olt-szoros és Hagymási-hágó közti szakaszát jelöli. A népi etimológia szerint mi sem természetesebb annál, hogy e hegy Réka királyné nevét viseli. A gyalogtúrára fel lehet kerekedni a közeli Baróton, Vargyason, Felsőrákoson, illetve Köpecen. Nyilván Udvarhely és Brassó megye irányából is megközelíthető. A kirándulásokon lehetőség adódik a székely települések értékeinek megismerésére. Köpec és környéke
A legideálisabb gyülekezőhelyek egyike Köpec központja, a buszmegálló, a honvédő háborúkban elesett köpeci hősök emlékműve előtti tér. Köpec a honfoglalástól kezdve magyar, később székely település. A Kőcsuk hegyén a székely letelepedés előtti három évszázadban magyar közösségek éltek, ezt igazolják a régészeti kutatások. Itt az első világháború előtt a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója Csutak Vilmos, majd 1927-ben a köpecbányai mérnök, Hoffman Géza honfoglalás kori, azaz 10. századi magyar honfoglalókra jellemző lovas sírokat tárt fel. Mielőtt a falut északi irányba elhagynánk, bal kéz felől érdemes benézni a közeli református templomba. A 14. századi alapokon álló és a 19. században átépített templomot a déli oldalon (1926-ban) kibővítik egy bejárati szárnnyal. Ennek kazettás mennyezetén a köpeci nemesi családok címerei láthatóak, melyeket Keöpeczi Sebestyén József – a történelmi Magyarország és Nagyrománia címerét is tervező – hírneves heraldikus készített. Érdekességük, hogy a feliratokat csak tükörolvasással lehet elolvasni. A nyugati karzat mellvédjére festett címerek, valamint az orgonakarzat alatti három kazetta is az ő munkája. Keöpeczi Sebestyén Józsefet neve alapján köpecinek gondolnánk, de ő a történelem furcsa játékaként 1919-ben került a faluba. A háború végén a szülőföld védelmére önkéntes alapon szerveződő Székely Hadosztály hadnagya volt. Miután a többszörös túlerővel küzdő hadtest egy része megadja magát az Erdélyt megszálló román hadseregnek, rövid fogság után kényszerlakhelyre internálják őket. Keöpeczi Sebestyén kényszerlakhelyeként – neve alapján – Köpecet jelölik ki.
A templomnéző után – a Barót felé vezető úton északra haladva – a falut elhagyva, a Köpec patakán – amelyet gyakran neveznek Barót patakának, a hidat Barót hídjának – átvezető híd után, bal oldalon megtekinthető a 300 éves, 35 méter magas, 7,3 méter kerületű famatuzsálem, a köpeci szil, amely 2011-ben Romániában elnyerte az Év fája címet.
1848-ban vívott csaták
A köpeci szil tanúja volt a székelyek két, szabadságért folytatott csatájának. Az elsőt közvetlen közelében vívták 1848. december 9-én. Az első osztrák katonai egységek Erdővidéken törnek be, mert a szomszédos Udvarhelyszéket Heydte osztrák katonai parancsnok tartja megszállás alatt, ugyanakkor Brassó irányából is érkeznek csapatok. Heydte, miután a november 30-i, Hidvégnél zajló csatában visszavonulásra kényszerül, december 9-én a köpeci híd közelében megtámadja az erdővidéki őrséget, és kisebb győzelmet arat. Heydte a háromszéki székely önvédelmi harc megtörésére, a székelység megfélemlítésére adja ki a parancsot Köpec elpusztítására. Miután mindenkit a saját házába rendel, este felgyújtatja a falut, és ördögi megfontolásból a szomszédos Ágostonfalva román népét (is) odarendeli a székelyek és a románok közti feszültség gerjesztésére. Az éjszakai rablás-fosztogatás idején sorra kerülő öldöklésben félszáz köpeci civilt, asszonyt, gyermeket és öreget mészárolnak le.
Köpec hídját elhagyva, az út jobb oldalán álló közeli kopjafa jelzi a csata helyét. Mivel a székely nép köztudottan makacs, szabadságvágya jóval erősebb, mint ahogy azt a megszállók gondolják, alig négy nap múlva – a felsőrákosi bekötőút környékén, a Véczer nevű domb nyergénél, másképp Rikánál –, 1848. november 13-án megbosszulják Köpec pusztulását. A székely határőr-katonaság, a frissen alakult nemzetőrök csapatai és a Gábor Áron öntötte ágyúk tüzérei, élükön az ágyúöntő tüzérparancsnokkal, néhány órás csatában tönkreverik Heydte nyolcezer fős seregét. (folytatjuk)
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kálvin a mentális határon
A reformációt nem Kálvin indította el, Luther német reformációja nélkül Kálvin el sem képzelhető. Ugyanakkor Luther reformációja Kálvin nélkül történelmi mellékesemény maradt volna. Kálvin János születésének 505. évfordulóján Sepsiszentgyörgyön szobrot állítottak a 7. Magyar Református Világtalálkozó eseménysorozata keretében.
Bő egy évvel ezelőtt, 2013 márciusában fogalmazódott meg a Kálvin-szobor felállításának ötlete, április 15-én pedig Bocskay Vince szovátai szobrász már meg is kapta a felkérést a mű elkészítésére. Kálvin János születésének 505 éves évfordulója Incze Sándor nyugalmazott református esperest, a Székely Mikó Kollégium Alapítvány elnökét ihlette meg, elképzeléséhez pedig csatlakozott Keresztes László nyugalmazott tanár, az alapítvány titkára is. „Március végén már Antal Árpád polgármester irodájában ültünk – idézte fel Keresztes László –, és értesültünk nagy örömmel, miszerint elképzelésünk találkozik a városvezetés azon tervével, hogy szobrok révén adjanak plusz egyéniséget Sepsiszentgyörgy köztereinek. A városi és megyei önkormányzat mellett rövidesen az Erdélyi Református Egyházkerület támogatását is magunk mögött tudtuk.”
Hogy az alkotó kiválasztását nem előzte meg pályázati kiírás, csak részben magyarázható az időszűkével. „Miután az iskolaalapító Mikó Imre szobrával mindannyian nagyon elégedettek voltunk, s Bocskay Vince a legendás iskolaigazgatónkról, Csutak Vilmosról készült szobor tervét elbíráló bizottságnak is tagja volt, egyértelmű volt, hogy őt kérjük fel Kálvin alakjának megformálására” – hangzott Keresztes László indoklása.
Ott áll, másként nem tehet
A szovátai képzőművész örömmel fogadta a felkérést, még akkor is, ha hithű katolikus létére a nagy reformátor alakjának megörökítésére kérték fel. A többek között Márton Áron püspök egész alakos kolozsvári szobra, a csíkszépvízi Szent László-szobor, vagy a Mikes Kelemen zágoni portrészobra révén megérdemelt hírnévre szert tevő művész Szász Tibor sófalvi református lelkész segítségével igyekezett „felfedezni” magának Kálvint. „Természetesen bennem is élt egyfajta kép róla többek között Sütő András Csillag a máglyán című drámája alapján, de a dokumentálódás sok tekintetben árnyalta ezt a képet. Például abban, hogy milyen szerepet játszott Kálvin Szervét Mihály halálos ítéletének meghozatalában – mondta. – Rengeteg Kálvin-ábrázolás megtekintése után egyre inkább kezdett érdekelni a feladat, két hónap alatt el is készítettem a szobor makettjét.”
Miután sem az elöljárókból álló, sem pedig a szakemberi bizottság – tagjai között Vinczeffy László festővel, Jánó Mihály művészettörténésszel és Damokos Csaba képzőművésszel – nem fogalmazott meg kifogásokat a szobortervvel kapcsolatban, következhettek a megvalósítás fázisai. November elején elkészült a fémszerkezet, amelyre december 31-én a művész felrakta az első adagot a másfél tonnás agyagrétegből. „Kicsit babonából, hogy elmondhassam: még abban az évben elkezdtem az érdemi munkát” – tette hozzá Bocskay Vince némi öniróniával.
A hasonló léptékű munkák többnyire 9-10 hónapot vesznek igénybe, de Kálvin július 10-i születésnapja, illetve az aktusnak a Református Világtalálkozó eseménysorozatába való beillesztése alaposan felgyorsította a ritmust. Így négy és fél hónap múltán már Sánta Csaba szovátai szobrász-bronzöntő műhelyében volt a szobor, július 8-án pedig Csíkszeredába „utazott”, ahol a Dóczi András szobrász-kőfaragó által faragott andezit talapzaton kereste meg a helyét. Egy nappal később a sepsiszentgyörgyi Kálvin-téren állították fel, hogy aztán július 10-én délben több mint kétezer ember jelenlétében adják át az örökkévalóságnak.
Bocskay Vince 2,4 méter magas Kálvin-szobra kevésbé szokványos módon ábrázolja a nagy reformátort. „Először is levettem a fejéről a klasszikus beretet, szerintem fejfedő nélkül jobban érvényesül a koponyaforma. Úgy ítéltem meg, hogy az ugyancsak klasszikus, könyvvel a kezében ábrázolás túlságosan életképszerű, a munkát, a következetességet, az egyéniséget, erőt csupán a kezekkel próbáltam kifejezni. Fontosnak tartottam, hogy stabil térfoglalást sugalljon az „itt állok, másként nem tehetek” lutheri értelmezésében. A szobor méretét ugyanakkor mindig a tér hordozza: egyaránt fontos, nehogy kinője a teret, de azt az érzést se keltse, hogy bele kell nőnie a térbe” – igyekezte jellemezni alkotását a szobrász.
A mintegy 30 ezer euróba kerülő – magánemberek áldozatvállalásának is köszönhető –, immár 23. kültéri Bocskay-alkotás a kevés Kálvin-szobrok egyike a világon. Közülük a legismertebbek a genfi ülő Kálvin, a budapesti Kálvin-téri szobor, a franciaországi dombormű, illetve a soproni mellszobor.
Láthatóvá lenni
A szoboravatáshoz méltó szervezeti keretet nyújtott a 7. Magyar Református Világtalálkozó rendezvénysorozatának háromszéki záró szakasza. Az idei világtalálkozó – amelynek jelmondata: „Legyenek láthatóvá tetteid!” – rendhagyó módon fél éven át tartó rendezvények összessége volt. Május elsején a felvidéki Czeglédi Péter Napokkal indult, a biharkeresztesi Művészeti fesztivállal, majd a délvidéki Bácskossuthfalván rendezett Kálvin-konferenciával folytatódott, május 24-én pedig Debrecenben rendezték a több ezer embert megmozgató egységfesztivált.
Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke is a 90. zsoltár idézésével nyitott Sepsiszentgyörgyön: „Legyenek láthatóvá tetteid szolgáidon.” Beszédében felidézte azokat az időket, amikor politikai rendszerek falakat húztak az egyházi közösség tagjai közé, amikor gyanakvás, meghurcoltatás járt a hit felvállalásáért. „Ma, amikor hálát adunk azért, hogy ennek az időszaknak vége van, feltesszük a kérdést: miért kell nekünk együvé tartoznunk? A reformáció adta meg a lehetőséget, hogy az egy nyelvet beszélők anyanyelvükön hallgassák Isten igéjét, és az anyanyelvért folytatott küzdelem hozta el, hogy a világ magyar reformátusai ma már nem választhatók el egymástól” – hangsúlyozta.
Őrhelyek és őrzők
Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének titulálta Kató Béla a sepsiszentgyörgyi vártemplomot, illetve az annak árnyékában fekvő Kálvin-teret, a szoboravató ünnepség helyszínét. A székelyeket határőr-katona népként ismeri a világ, akik Magyarországot, egyben a nyugati kereszténység mellett hitet tett Európa határait védték. De Genf is őrhely volt, egyik őrének pedig Kálvin János számított, aki a leghitelesebben hirdette Isten igéjét, és aki – bár keveset tudott a magyarokról – útmutatása révén mégis jelen volt a reformátusok közel öt évszázados tanításában. „Kálvin János bronzszobra beáll a sepsiszentgyörgyi református vártemplomának védői közé, akik évszázadokon keresztül kiegyenesített kaszával és a hit fegyverével védték ezt a helyet. Ez a szobor ettől kezdve a nyugati keresztyénség határköve is, jelzi, hogy a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája” – fogalmazott a püspök.
Kálvin János az a nem magyar híresség, akiről a legtöbb utcát nevezték el Magyarországon, tudhattuk meg a rendezvény díszvendégétől, Balog Zoltán lelkipásztortól, Magyarország Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetőjétől. „Ez a szobor is olyan kövön áll, amelynek négy sarka van, amelyek a magyarság számára a hitet, a kultúrát, a közösséget és a nemzetet szimbolizálják, de ez a négy fogalom határozza meg a magyarság helyét Európában.” Az ő olvasatában a szobor arca azt mutatja, szembe kell nézni az élet nehézségeivel, a kéz pedig azt jelöli, hogy dolgunk, tennivalónk van a világban.
Antal Árpád, Sepsiszentgyörgy polgármestere szerint Székelyföld a nyugati kereszténységnek köszönhetően volt képes megőrizni önazonosságát. Az elöljáró kiemelte: nemcsak a keleti és nyugati vallások határa a térség, hanem azon mentális választóvonal közelében is fekszik, amely Brassónál húzódik, és amely a székelyeket megvédte a beolvasztástól. Székelyföld lakóinak szembe kell szállniuk félelmeikkel, kitartással és hittel kell végigmenniük az úton, az egyházakkal partnerségben el kell érni az önrendelkezést, és azt, hogy a magyar nyelv hivatalos nyelvvé váljon a régióban.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mintha nemzeti esküt tettünk volna
Emlékezés egykori iskolám, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium dolgában.
Albert Ernő tanár úr 1954-ben friss diplomájával meg sem állott a sepsiszentgyörgyi vasútállomásig, onnan az ún. Egyes Számú Fiúlíceumig már csak gyalog a hajdani jegenyesoron, nem lévén jármű. Azaz akkor még volt egy lovas fiáker, de én úgy gondolom, a csíkdánfalvi derék tanár azt nem vette igénybe. Internátusi felügyelő tanárunk lőn, más iskolában tanított egy ideig. Ő közelített felénk, végzősök felé akkor azzal a kérdéssel, szeretnénk-e egy székely népi tánccsoportban is dolgozni? Ajaj, örömest, volt a válaszunk.
A lánylíceum adott lányokat, és a tanár úr igazgatta botlábainkat jó irányba. Ez volt a kezdet. Emlék, néha sírdogálásra igazgató. Büszkék már nem vagyunk az elsőségre, inkább meghatottan gondolunk tizenhat éves önmagunkra. És könnyeket nyelve, látván a mai Mikó Kollégium együttesének hivatásos szinten rebbenő csoportját.
Csak székely néptáncokat tanított a tanár úr, ha jól emlékszem. Egész estére nem tellett műsorunk, igen-igen kezdők voltunk, valóságos neandervölgyi néptáncosok a kisvárosban. 1955-ben viszont mi adtuk a tanévzáró műsor „gerincét”, hatalmas meglepetést és hálás tapsot idéztünk a közönségnek. Nekem még szónokolnom is kellet az ünnepségen. Eddig sem feledtem, még egy kis ideig nem is, az intézet aligazgatójának, Dobolyi Lászlónak nem színpadi(-as), de szeretetteljes üdvözlő, köszönő szavait az előadás után. Táncoltunk más ünnepi alkalmakkor is, voltunk falvakban is színpadon. A tánccsoportot mindig rajongva fogadták. Magyarázható ez „egyedi” voltunkkal is, de a kezdők lelkesedésével, mindent akarásával is.
Akkor kezdett már mennybe menni Albert Ernő, a későbbi igazgató, a népköltési gyűjtő, a későbbi író, örök nagy tanító-tanárunk. Soha egy hangos szava nem volt senkihez, pedig a középkori kollégiumok elvadult bentlakási hagyományait vadul őrző internátus felügyelői, sőt már nagydiákjai is valóságos megalázó diktatúrát éltettek. Albert Ernő a sok pocsék gúnynév labodái között kapta – éppen magatartása, élhető szavai és szándékai révén – a Szerényke nevet. Csak a nagyot teremtők tudnak szerények maradni – nem közhely ez. A gyenge tanulók, a cingár zenészkéink is tudták és vallották mindezt.
Mondhatni egyetemes, intézeten belül általános volt ez a meggyőződés, és már akkori tapasztalataim is figyelmembe igazították: a tanárok is így viszonyultak a csizmás, dús hajú fiatal tanárhoz. Ő hozta, hozatta Csíkdánfalváról, honnan is még a székely ruhákat a csoportnak. Egy alkalommal kérdezte tőlünk, tudnánk-e csizmákat szerezni valahonnan, falvainkból. Mi Uzonban laktunk, tudtam egy kedves bácsiról, hogy néha szép csizmában jár, jelentkeztem, hogy elkérem. Ideadta, vittem, de a tanár úr nagyot nevetett: Zoltán, ebbe kétszer is beleférsz, el se bírod talán... Égtem és kénytelen voltam vele nevetni. De került valahonnan, kerített mindnyájunknak lábbelit.
Valamikor ’55 tavaszán Albert tanár úrnak el kellett utaznia valahová. Magához intett, és azt mondotta Páll Zsolt táncos barátom jelenlétében, hogy az internátus kulcsait rám bízza, én leszek a felügyelő, tartsunk rendet. És elbúcsúzott, kézfogással! Ez volt életem első hatalmas megbízatása, a bizalom megismerésének első alkalma. Érettségi után (17 évesen) azonnal munkába álltam.
Asztalosműhelyben „képesítetlen munka”. Kenyér kellett, pénz egyetemre. Ma ez nem divat. ’56 őszén jelentkeztem Nemes Antal igazgatónál a Mikóban, és fölvettek internátusi felügyelőnek. Azért mentem oda, mert ott szinte egész nap tudtam készülni egyetemre. Be is jutottam. A tánccsoport már élt, már jobban táncoltak és többen, mint mi, akkor már vegyes volt a líceum is, gyönyörű lányokkal. Kívántam erősen a táncot, és folytattam aztán az egyetemen az első héttől kezdve.
Gyermeki eszmélésem, fölserdülésem egy Kis-Küküllő menti falucskában, Bordoson történt meg velem. Ott ismertem meg a székely hagyományrendszert, a népdalkincs éltető erejét, panaszt, keservet, örömet közvetítő szerepét, ahogy az volt. Akkor csobbantam-cseppentem bele az Albert Ernő-féle rendszerezésbe és gazdagodásba. Hallatlan meghatározó ereje volt ennek a „II. osztálynak” a Mikó Kollégiumban. A Bolyai Tudományegyetem híres tánccsoportjába, az Albert Ernő helyébe jelentkeztem, és már az első hét végén ott táncoltam, közel öt éven át.
A csoda ismétlődött, majd Korondon tanárként ismét, a székely táncvilág egyik fővárosában. Ezt cselekedte Ernő úr velem, velünk. Bizony, valóságos karmester volt Ő. Intett, lépnem kellett, és jó irányba. Újságíróként, költőként, regényíróként mindenütt kísért esküként ez a hitvallás: a nép, annak sorsa, művészete iránti elkötelezettség. Tanár koromban már mint költőt keresett föl Albert Ernő, írnék-e verset a Mikó nagy rektora, Csutak Vilmos emlékére? Megírtam. Aztán a nagy népköltési gyűjtő, Konsza Samu tanár úr felé terelte költői emlékezetem, s nem hiába.
Már szerkesztő koromban, 1969 őszén keresett föl akkori s örökös szerénységével: vállalnám-e megírni a Székely Mikó Kollégium himnuszát, Dancs Árpád zenéjével? Úristen, ettől megrendültem. Még a derekam is didergett. De – megírtuk, éppen most 45 éve. Míg dolgoztunk, a zeneszerző, Árpi édesanyja könnyezett, és boldog volt, amikor Árpi kiáltotta: köszönjük a süteményeket, édesanyám! És szaladtunk Albert Ernő igazgató úrhoz, fogadott Csongvai aligazgatóval, vittek-ragadtak egy harmóniumhoz (!). Meghallgatták először: Ernő dermedten, másodszor könnyesen mind a négyen, aztán DA CAPO harmadjára, akkor már ujjongva. Azt sem tudtam, melyik földrészen vagyok boldogságomban. Mert akkor mind az öt földrész székely magyar volt ám. Az én iskolám himnuszát megírni...!
A helyi Megyei Tükör hetilap szerkesztője valék, vittem Dali Sándor főszerkesztőnek a szöveges kottát: – ez a himnusz... Elolvasta kétszer, akkor azt kiátotta derűsen, hogy Zoli, maga megbolondult? Mondtam, nem, miért kellett volna? – Ebben az országban csak egy himnusz van, s az a párté. Szombaton megjelent az „ének”. Nagy híre a hírem lett. 1995-ben, már Pesten mondta költő barátom: minden versemet odaadnám, csak hogy az én iskolám ballagói az általam írt himnuszt énekeljék! 1985-ben a kommunista párt betiltani akarta, de legalább lefordítani románra. Nem tettük meg. Azóta minden iskolai megnyilvánuláson éneklik.
És ez csöppnyi mindabból, ami az „elindíttatásunk” után történt egy irányban. Éltében értékelem Albert Ernőt. És részben azért, hadd lássák a tanárok ma is, hogy nemcsak tanítani kell, de elindítani is jó felé a fiatalokat. Írom mindezeket a másfélszáz éves Székely Mikó Kollégium ünnepe alkalmából.
Czegő Zoltán, Krónika (Kolozsvár)

Tehetséggondozás Székelyföldön
„Népünk lelkében mindig rejtőznek olyan drága kincsek (...), amelyek biztató távlatokat nyitnak egy örömteljesebb, szebb és dicsőségesebb jövő felé” – ez a Csutak Vilmos-idézet volt a mottója a múlt szombaton Marosvásárhelyen a Sapientia aulájában tartott első székelyföldi tehetségnapnak.
A rendezvény célja a székelyföldi tehetségek és mentoraik bemutatása, illetve társadalmi elismertetése volt, és a Nemzeti Tehetség Program magyarországi képviselői, szülők és pedagógusok, intézményvezetők, tehetségpontok képviselői, támogatók, civil szervezeti képviselők jelenlétében zajlott. A szervező Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács ez alkalommal Csutak Vilmos-díjakat adott át a tehetséggondozásban kiváló eredményeket elért szakembereknek: Tulit Ilona magyar szakos tanárnak, tankönyvszerkesztőnek Sepsiszentgyörgyről, valamint Székely Zoltán fizika szakos tanárnak, a Fizikavalkád megyei szintű fizikaverseny kezdeményezőjének és szervezőjének Székelyudvarhelyről. Az eseményen fellépett a sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Elméleti Líceum Szőts Dániel vezette kórusa, amely ellenben keserű szájízzel tért haza Marosvásárhelyről, mert a rendezvény után a színház előtti téren elénekelt magyar, román és angol dalok miatt a karnagyot a helyi rendőrségre kísérték és megbüntették, mert az utcai fellépésre nem kértek engedélyt. Szőts Dániel tegnap kifizette a százlejes büntetést, lapunk érdeklődésére pedig azt mondta, nem tartja túlkapásnak a hatóság fellépését, ha ott az a szabály, hogy az utcán nem lehet énekelni engedély nélkül, akkor azt be kell tartani.
Ferencz Csaba, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Emlékünnep a Székely Mikó Kollégiumban (155 éves a sepsiszentgyörgyi református oktatás)
Iskolatörténeti kiállítással és konferenciával, a nagy múltú alma materből indult színészekről és az iskola első néptánccsoportjáról összeállított kiadványokkal, gálaműsorral és jótékonysági bállal ünnepli fennállásának százötvenötödik évfordulóját a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó kollégium. A jövő heti kétnapos emlékünnep célja: megerősíteni a jelenlegi diákokban, tanárokban, a helyi közösségben, hogy összefogással, ahogy azt az iskola alapítói tették, nagy dolgokat lehet megvalósítani. Fontosnak tartjuk, hogy tanítványaink ismerjék meg az iskolaalapítás történetét, őrizzék meg és adják tovább az ősöktől örökölt szellemi és anyagi értékeket – hangsúlyozza Kondor Ágota, a Székely Mikó Kollégium igazgatója.
A csütörtöki ünnepélyes megnyitót követően a diákok koszorút helyeznek el gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos szobránál, valamint az iskola udvarán lévő emléktáblánál, az iskola történetét kiállításon követhetik az érdeklődők, az alapításról az esti gálaműsor irodalmi összeállításában is megemlékeznek. Fellép a Székely Mikó Kollégium első testvériskolája, a pécsi Leőwey Klára Gimnázium kórusa, a házigazdák középiskolás énekkara, a véndiákok és a je­lenlegiek néptánccsoportja. Pénteken a szellemi staféta részeként egykori mikós diákok és nyugdíjas tanárok állnak a katedra mellé és mesélnek régi történeteket, az iskolatörténeti konferencián előadások hangzanak el az indulásról, a szellemi építkezésről, az iskola több mint másfél évszázados létéről. Az alapításra emlékező iskola elkészítette az elhunyt pedagógusok sírtérképét, a nyughelyeket egy-egy osztály veszi örökbe és gondozza ezentúl.
Immár hagyomány, hogy az évfordulós ünnepségeken valamilyen kiadvány születik a Mikóról, könyvespolcnyi kötet látott napvilágot az elmúlt évtizedekben egykori diákok, tanárok, Mikó-kutatók tollából, 2007-től rendszeresen jelenik meg egy-egy évfolyam emlékkönyve. Idén sem hiányzik az írott emlékezet, a 155. évfordulón bemutatják József Álmos Mikós színészek című könyvét (az öt esztendővel ezelőtt kiadott Mikós képzőművészek folytatása), valamint Czegő Zoltán és József Álmos Este a fonóban című közös kiadványát az iskola első néptánccsoportjáról. „Szeretnénk a köztudatba visszahozni a mecenatúra jelentőségét, és tudatosítani, hogy milyen nagy áldozatok árán építette fel a székely közösség az iskolát, erre hívjuk fel a figyelmet a jótékonysági bállal is, amelyet a szülői bizottság szervez” – közölte az iskolaigazgató. A rendezvény az első lépés olyan pénzalap előteremtéséhez, amit tábor építésére szeretnének fordítani. Az iskolának mindig voltak mecénásai, az a dálnoki telek, ahová a tábort tervezik, adományból származik, akárcsak az erdők és a többi birtok.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A tudomány és szellem megtartó ereje – Születésnapját ülte a sepsiszentgyörgyi alma mater
A történelem viharainak átvészelése és magyarként való megmaradásunk azon elődeinknek köszönhető, akik a folyamatos önvédelmi harc, az elnyomás hosszú évei alatt, valamint lélegzetnyi békeidőben egyaránt képesek voltak a nemzet érdekében úgy cselekedni, hogy utódaik még évszázadok elteltével is építkezhessenek az általuk lerakott alapokra. Áldozatos tevékenységük eredménye az anyanyelv és tudás fellegvárainak Erdély-szerte létrehozott hálózata is, köztük az elmúlt hétvégén fennállásának 155. évfordulóját ünnepelő Székely Mikó kollégiummal.
Czegő Zoltán véndiák Igazat vallani címet viselő versének Dancs Árpád tanár által megzenésített, az alma mater himnuszává nemesedett sorainak meghallgatása után Kondor Ágota intézményvezető köszöntötte a csengő hangjára csütörtök délben összegyűltek népes táborát. Az ünnepségsorozatot megnyitó beszédében az igazgatóasszony rámutatott, az esemény legszebb és legfontosabb hozadékának az együttlétet tartja, hiszen a visszazarándokoltakban rejlő élményekből és emlékekből áll össze a születésnapját ülő kollégium történelme is. Azé az iskoláé, mely az emberiség közös tudásának gyökerében felhalmozódott szellemi táplálékot hivatott átadni továbbra is az egymást követő nemzedékeknek.
A folytatásban Makkai Sándor Zászlóbontás című verse hangzott el egy tizenegyedikes diáklány tolmácsolásában, majd a gimnáziumi tagozat, Szántó-Dombora Anna zenetanárnő által vezényelt kórusa népdalokat adott elő, végül pedig a véndiákok és a tantestület képviselői koszorúkat helyeztek el az udvaron álló emlékműnél. A megemlékezés Csutak Vilmos egykori igazgató és Gróf Mikó Imre iskolaalapító szobránál folytatódott.
A tanulók és tanárok egy csoportja lerótta kegyeletét a vártemplomot körülvevő fal tövében az elhunyt mikós diákok és tanárok emlékét őrző 78 kopjafánál is, ahol az emlékhely létrehozásának kezdeményezője, dr. Szőcs Dániel idézte fel a múlt néhány jelent megtartó és jövőt formáló cselekedetét. Csikós Júlia könyvtáros, élve a kerek évforduló kínálta lehetőséggel, gróf Mikó Imre életére és tevékenységére, a tanoda alapítására és történetére, a falai között zajló diákéletre vonatkozó, valamint a véndiákok háláját és ragaszkodását tükröző okmányokat mutatott be Kádár István segítségével, az iskola régi dísztermében alakulófélben lévő múzeum anyagából. A konferenciateremben ugyanakkor rajz- és tárgykiállítás nyílt a kis- és nagydiákok alkotásaiból.
Bár Háromszék 1859-ben még alig heverte ki a magyar szabadságharc orosz szuronyok általi vérbefojtásának nemzeti tragédiáját, a múlton való értelmetlen rágódás helyett iskolaalapításba és építésbe fogott. És tette ezt azzal a meggyőződéssel, hogy az olyan értékeket adhat egy népnek, ami pénzzel nem vásárolható, és nem lehet elvenni vagy ellopni sem: szellemi kincseket, tudást, hitet és reményt – emelte ki az igazgatónő, a Tamási Áron Színház nagytermében megtartott ünnepség megnyitóján elhangzott köszöntőjében. És, hogy a felsorolt kincsekből az itt végzők azóta is részesülnek, jól bizonyították a vén és jelenlegi diákokból álló kórusok szárnyaló hangjai, a népi együttesek vérpezsdítő táncai, a dr. Albert Éva, Orbán-Barra Gábor és Stekbauer-Hanzi Réka ajkairól felcsendülő dalok, de a színjátszó csoport iskolaalapítást felelevenítő, valamint Kozma Orsolya népmonda előadása is. Az általuk nyújtott élményért pedig az előadókon kívül, Dancs Árpád és Péter Albert volt, valamint Szántó-Dombora Anna, Dobra Judit és Tókos Ibolya jelenlegi tanároknak, valamint Tőkés Edit és Zsolt táncmestereknek tartozunk köszönettel.
Pénteken, a kollégium dísztermében megtartott tudományos értekezleten Cserey Zoltán történész, Krecht Gyöngyvér Mária, Rab Sándor, József Álmos, Pénzes Loránd tanárok, Csikós Júlia könyvtáros, valamint Albert Ernő és Izsák Ferenc volt igazgatók előadásainak meghallgatása során, az iskola története és működése, illetve a falai között pezsgő szellemi és kulturális élet egy-egy szeletébe nyertek betekintést a jelenlévők, de tudomást szerezhettek a működésében különböző korokban fellépő nehézségekről is.
Délután ugyancsak a díszterem volt a helyszíne József Álmos véndiák ez alkalomra megjelentetett két kiadványa bemutatójának. Egyikük az Albert Ernő által 1954-ben alapított néptánccsoport négyéves működésének nehézségeivel és sikereivel ismerteti meg a hallgatóságot, a tagok visszaemlékezései és Antal Miklós fizikatanár fotóinak a segítségével, a másik pedig a Mikóban végzett és színészi pályára tért személyek névsorát és pályafutásuk rövid ismertetőjét tartalmazza.
Visszatekintve a két nap alatt átélt szellemi élményekre, nyugodt lélekkel megállapíthatjuk, hogy a Sepsiszentgyörgy egyik büszkeségét jelentő oktatási intézmény vezetői, volt és jelenlegi diákjai tudatában vannak szeretett iskolájuk múltban és jelenben betöltött, illetve jövőbeli fontos és nélkülözhetetlen szerepével, a segítségükkel megszervezett és általuk megvalósított évfordulós programok, események gazdagsága és színvonala legalábbis ezt sugallta.
Bedő Zoltán
Székely Hírmondó
Erdély.ma

Csutak Vilmos-díj
A Székelyföldi Tehetségsegítő Tanács a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium fizika szakos tanárának, Pető Máriának és posztumusz az idén elhunyt Gaál Sándornak, a Romániai Magyar Cserkészszövetség tiszteletbeli elnökének ítélte az idei Csutak Vilmos Tehetséggondozói Díjat. A tanács olyan személyeket díjaz, „akik odaadóan és szeretetből végzik nevelői munkájukat, igaz értékek hordozói, és hozzásegítik a fiatalokat ahhoz, hogy szakmailag kiteljesedjenek, elégedett és boldog emberré váljanak”. A díjakat június 20-án, a székelyföldi tehetségnapon adják át. (fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A magyarság kisemmizése
Illúziók, ámítások
A második világháború után, amikor a párizsi békeszerződés (1947. február 10.) még nem garantálja a magyar többségű Észak-Erdély Romániához csatolását, engedmények sora biztosítja a megmaradás intézményeinek működését. Az 1948-as tanügyi reformig – az óvodától az egyetemig – kiépül a magyar iskolahálózat.
1945-ben visszaállítják a betiltott dél-erdélyi magyar iskolákat. Brassóban és Kolozsváron magyar főtanfelügyelőségek létesülnek. 1945. május 28-án királyi rendelettel létrehozzák a magyar tannyelvű Bolyai Tudományegyetemet. Az erdélyi magyar politikusok egy része – köztük Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke – hisz az ámításnak. Vannak olyanok is, akik nem táplálnak illúziókat. 1945/46 telén Márton Áron püspök figyelmeztet, hogy a magyar intézmények léte csak ideiglenes és kirakat jellegű. Idézzük szavait, melyet dr. Csőgör Lajosnak, a Bolyai Egyetem lektorának mondott: „Csőgör kérem, maga tényleg azt hiszi, hogy az önálló magyar egyetem sokáig megmarad?”
Az iskolarendszer elsorvasztása
A Párizsi békeszerződés aláírása után Románia gyorsan számolja fel a magyar iskolarendszert. 1948-ban államosítja a magyar egyházak vagyonát. 2140 épület – iskola, kórház és más közösségi intézmény – mellett nagy kiterjedésű szántók és erdők kerülnek állami tulajdonba. Mivel e vagyon összértéke Románia egy évi jövedelmét teszi ki, ugyanakkor a román politika érdekelt a magyarság gazdasági és kulturális lehetőségeinek korlátozásában, a román kormányok mai napig halogatják, akadályozzák a magyar tulajdon maradéktalan visszaszolgáltatását. Mindezt teszik akkor, amikor ez alapfeltétele Románia NATO- és Európai Uniós csatlakozásának.
1948-ban felszámolják a magyar tanfelügyelőségeket, szakiskolává minősítik az elméleti magyar iskolák egy részét. A közoktatási minisztériumban megszüntetik a nemzetiségekért felelős főosztályt. 1950-ben felszámolják az önálló magyar művészeti középiskolákat, főiskolákat, amelyek vegyes tagozatúvá válnak. 1959-ben a Bolyait egyesítik a Babeş Tudományegyetemmel. 1948-ban a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet önálló magyar főiskolaként kiválik a Bolyai Tudományegyetemből. 1962-ben anélkül, hogy a korábbi jogállását megváltoztatnák – szóbeli utasítással – kétnyelvűvé változtatják. Az intézmény rövid idő alatt román jellegű lesz, 1991-ben felveszi a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem nevet. Az 1945-ben alapított Bolyai Tudományegyetem 70. évfordulóján – amely a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem jogelődje – már egy szót sem pazarolnak arra, hogy megemlítsék, ezek magyar tannyelvű egyetemek, amelyeket elrománosítottak. Az ünneplésen nem vesznek részt a magyar tanárok, tiltakozva a magyar tagozat elsorvasztása ellen.
Kérdéses a jogállamiság
A Batthyáneumot a katolikus egyház csak korlátozott jogkörrel veheti vissza. Újból államosítják a Református Székely Mikó Kollégiumot. A korrupcióellenes ügyészség vizsgálja, miként adták vissza a magyar felekezeteknek az ingatlanokat. Szatmár megyében három település önkormányzatától kérnek adatokat a római katolikusoknak visszaszolgáltatott ingatlanokról. Egyetérthetünk Balog Zoltánnal, az emberi erőforrások miniszterének Szatmárnémetiben elhangzott véleményével: a restitúció megkérdőjelezése veszélyezteti a romániai jogállamiságba vetett hitet.
Mivel az államnacionalizmus igyekszik kisemmizni magyar közösségünket, szükség lenne egy fehér könyvre, amely ismertetné azt a sötét kálváriát, ami a visszaadott ezer és az ennél nagyobb számban állami tulajdonban maradt magyar épületet érinti. Most két nagyhírű magyar intézményt – a gyulafehérvári Batthyáneum és a sepsiszentgyörgyi Református Székely Mikó Kollégium – mutatunk be, melyek megjárták a román jogszolgáltatás útvesztőit, buktatóit.
Van is, nincs is Batthyáneum
A gyulafehérvári Batthyáneum – a hatalmas értékű könyvtár és tudományos gyűjtemény – visszaadása a római katolikus egyháznak nem egyszerű, mert a román állam igényt tart e magyar kulturális örökségre is. A visszaszolgáltatásra hosszú pereskedés után 1998-ban került sor. Úgy tűnt, győz a méltányosság, a jogállamiság. Azonban az ezredforduló után hatalomra jutó kormányok – a háttérben meghúzódó nacionalista erők nyomására – bírósági úton lépnek fel a tulajdon visszaállítása ellen. A katolikus érsekség kénytelen a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságához fordulni. E bíróság Romániát a tulajdonba való vissza­helyezés késleltetéséért 25 ezer euró kifizetésére utasítja. Mindezek ellenére a hatóságok továbbra is megalázzák az érsekséget. Az egyház képviselői csak minisztériumi engedéllyel léphetnek be saját tulajdonukba.
A Batthyáneum könyvtára nemcsak tudományos gyűjtemény, hanem összmagyar kultúrkincs is. A gyűjteményt 1798-ban Batthyány Ignác (1741–1798) erdélyi katolikus püspök, vallástörténész és heraldikus alapítja. A könyvtár 60 ezer kötetet őriz, köztük 927 kötetnyi kéziratot és kódexet. Az ősnyomtatványok száma 565, a legértékesebb a Codex Aureus, amelyet 812-ben írtak aranybetűkkel a lorschsi bencés apátságban. Itt marad fenn az egyik korai magyar nyelvemlékünk, a Gyulafehérvári sorok (1310–1320). Itt található a legrégebbi kéziratos protestáns énekeskönyv eredetije, a Döbrentei-kódex és a Batthyány-kódex is. Példaként említem, hogy a Codex Aureus értéke egymagában 25 millió dollár.
Székely Mikó Kollégium
Le kell írnunk újból és újból: Románia 2014 novemberében másodszor is államosítja a Székely Mikó Kollégiumot. A sepsiszentgyörgyi református iskola alapítását a Rikán-belőli Református Egyházmegye határozza el 1857-ben. Az oktatás a református vártemplom kaputornyában kialakított osztálytermekben indul. 1858-ban az Egyházi Főtanács javaslatára megszervezik azt a IV. elemi osztályt, amelynek tanulói 1859-ben az új gimnázium első osztályába iratkoznak. Ekkortól számítják a Mikó alapítását Székely Tanoda néven. Az iskola az 1863/64-es tanévben költözik a mai telkére. A hatalmas épületegyüttes kialakítása, felszerelése több mint 30 évig tart. A főtéri szárny 1870 és 76 között épül Zofalh Gusztáv tervei alapján, melynek költségeit gr. Mikó Imre vállalja. Az egyháznak az iskolaépítésre több mint 2500 személy ajánl fel pénzt, több százan pedig építőanyagot. Sepsiszentgyörgy városa telket ajándékoz és alapítványt hoz létre.
Gróf Mikó Imre 1876-os 60 ezer forintos adományából fejlesztik az iskolát főgimnáziummá. Nem véletlen tehát, hogy az iskola felveszi a Székely Mikó Tanoda nevet. A város elöljáróságának ötleteként, a három alapító – a református egyház, a székely nép és Mikó Imre – tiszteletére 1881 után honosodik meg az Ev. Ref. Székely Mikó Tanoda megnevezés (is). A déli épületszárny a budapesti főépítész, Alpár Ignác tervei alapján épül. Átadására 1893-ban kerül sor. Ez idő tájt jogosan beszélhetünk a Mikó Kollégiumról úgy, mint a hét erdélyi református középiskola egyikéről. Kitűnően felszerelt református kollégium, melyben szakképzett tanárok, könyvtár, szertárak és konviktus áll a diákok rendelkezésére.
A román uralom idején
1918. november derekán kezdődik Erdély megszállása, melyet a szégyenteljes Trianoni diktátum (1920) szentesít. Kelet-Magyarország területe – a történelmi Erdély, Partium és Bánság – fölötti román uralom végleges marad. A Mikó állami támogatás hiányában csak saját anyagi erejére és a székelység közadakozására számíthat, mert Románia az iskola működését nem támogatja, csak eltűri. Ezért furcsa, hogy most a magyar iskolát saját tulajdonának tekinti. A magyar oktatás erősítésére fogadta be a Mikó épületeibe Csutak Vilmos igazgató az Elemi Iskolát, a Polgári Leány- és Fiúiskolát. Amikor 1940. november 7-én a földrengés tönkreteszi az épületet, az oktatás a Tanítóképző épületébe szorul, majd 1944 decemberétől a kijavított épületben folytatódik. Az iskola megnevezése sűrűn változik, a társadalmi-politikai átalakulások tükreként. Az 1944/45-ös tanévben a Magyar Tannyelvű Líceum, majd az államosításig Református Székely Mikó Kollégium nevet viseli. A Székely Mikó Kollégium épületét az 1948/176-os dekrétummal államosítják. 1948-ban felveszi a Magyar Fiúlíceum nevet, majd sorban X Osztályos Fiú Középiskola, 1-es számú Magyar Tannyelvű Középiskola, 1-es számú Középiskola, 1-es számú Líceum, 1-es számú Reál-Humán Líceum és végül Matematika–Fizika Líceum. 1989-ben visszanyeri a Székely Mikó Kollégium nevet. 1993-ban önálló tagozataként beindul a református oktatás, majd 1996-tól önálló intézmény, s felveszi a Református Kollégium nevet. Hosszú perek után 2000 decemberében visszakerül az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdonába. Azonban a perek újrakezdődnek, a Mikót 2014. november 26-án újraállamosítják.
Veszélyben az iskola
A Mikó Háromszék legnagyobb magyar tannyelvű iskolája. Amíg Sepsiszentgyörgy magyar többségű és magyar vezetésű, a kollégium magyar tannyelvűsége nem forog veszélyben. Azonban, ha a régiósítást a román nacionalista elit terve szerint valósítják meg, és Székelyföldet beolvasztják a Középrégióba, amelyben a magyar számarány 30 százalék alá csökken, a székelység beleszólása saját intézményeinek vezetésébe formális lesz. A Mikó sorsáról idegenek fognak dönteni, felgyorsul a románosítás, a betelepítés, megváltozik a város etnikai összetétele. Hosszabb távon a Mikó fennmaradásának garanciája csak az lehet, ha visszakerül a református egyház birtokába.
Küzdeni a közösségi jogokért
A Mikó visszaállamosítása nagy veszteség, akárcsak a többi ezernyi ingatlan, amelyet Románia bitorol. A magyarság kisemmizése egyértelmű, ki van szolgáltatva a hatalom kényének-kedvének. Ideje felébredni! A békés tiltakozás fegyverével, de hatalmas tömegdemonstrációk során kell elmondani a világnak, hogy a másodrangú, megtűrt állampolgári státust nem fogadjuk el. Minket kollektív jogok illetnek meg. Ezért követeljük a helyi, a kulturális és a területi autonómiát. Elsőként elvárjuk a magyar iskolarendszer azonnali és teljes visszaállítását. A magyar nyelv hivatalos nyelvvé nyilvánítását. Egy olyan ország, mint Románia, amely arcátlan módon a kisebbségi kérdés modellértékű megvalósításával kérkedik, követhetné a finn modellt. Ott ahhoz, hogy a finn és a svéd nyelv hivatalos legyen, egyetlen feltételt szabnak: a kisebbségi számarány érje el nyolc százalékot. A nyelvismeret elsajátítását anyagilag is lehetne támogatni. Európában erre van példa! Jogainkról nem mondhatunk le, mert Erdély területén csak így lehet jövőnk!
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Vizsgák előtti továbbképzés
A huszonhat háromszéki versenyvizsgázónak fele érte el a szükséges pontszámot, hogy az országos oktatásmenedzsment-testület tagjává váljék, péntekig lehet fellebbezni. Az iskolaigazgatók számára őszre ígért versenyvizsgát a szaktárca, amelyre azok a pedagógusok jelentkezhetnek, akik tagjai az országos oktatásmenedzsment-testületnek, emiatt van tétje a nemrég zárult megmérettetésnek. A jelenlegi igazgatók ideiglenes kinevezéssel töltik be a tisztséget, számukra a tagság nem kötelező.
Ellenben aki felvételért pályázik, annak korábban részt kell vennie egy legkevesebb hatvan kreditpontos menedzsmentkurzuson, amelyet a háromszékiek a sepsiszentgyörgyi Csutak Vilmos Pedagógusok Házánál végezhetnek el.
Botos Erika házigazgató lapunknak elmondta, eddig négy csoport számára tartottak ilyen, száznyolcvan órás továbbképzőt, az utolsó október 24-én indul, és december közepéig tart.
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Czegő Zoltán „himnuszíróval” tartottak közönségtalálkozót Csíkszeredában
A sepsiszentgyörgyi Czegő Zoltán költő, író volt a meghívottja a csíkszeredai Kájoni János megyei könyvtár csütörtök délutáni közönségtalálkozójának. A pár éve Magyarországról visszatelepült szerzőt a Székely Mikó Kollégium himnusza szerzőjeként is megismerhette a hallgatóság.
Élettörténetébe engedett betekintést Czegő Zoltán költő, író, csütörtök délután Csíkszeredában, a Kájoni János megyei könyvtár közönségtalálkozóján. Az utóbbi években megjelent köteteit elhozó meghívott Cseke Gábor szerkesztő-újságíróval beszélgetve számos olyan eseményről mesélt a résztvevőknek, amelyek az 1989 előtti, erdélyi irodalmi-kultúrtörténeti emlékezet részévé vált. A most 77 éves, 1988-ban Magyarországra kitelepült, majd 2006-ban újból Sepsiszentgyörgyre hazatelepült szerző például részletesen beavatta a közönséget annak részleteibe, hogyan is született meg a Székely Mikó Kollégium Himnusza.
Mint kiderült, az 1969-ben kapott megrendelésre Dancs Árpád zongoristával együtt mondtak igent, s az összehangolás estéjén az ihletet az asztalra tett – kibontatlan maradt – barackpálinka címkéje sarkán levő piros-fehér-zöld csík erősítette. A Székely Mikó Kollégium ócska pianínóján legelőször fölcsendült Himnusz azonban nem maradhatott Himnusz néven, hiszen az állambiztonsági szervek megtorlásával számoltak volna, ezért az egykori rektor és iskolaalapító, „Csutak Vilmos emlékére” címet viselte nyomtatásban.
A legendás Himnuszért Czegő Zoltán ma is aggódik – mint bevallotta. Ezért a tavaly nyomtatásban „Igazat vallani” címmel megjelent költemény lábjegyzeteként jelölte meg: „Ki tudja, mikor tiltják ki Romániából?”
A meghívottat, korábbi közös interjúik fonalán vezetve a beszélgetést Cseke Gábor, pályája állomásain vezette végig: Székelyudvarhely, Marosvásárhelyt, Kolozsvár, Korond, Sepsibükszád, Uzon, Sepsiszentgyörgy, Budapest.
Czegő Zoltán a hivatkozott művekből is felolvasott, beszélt a Medrében él, az Időrianás és a Katonabogár regényeinek keletkezéséről is. Az est dedikálással zárult a könyvtár társalgójában helyet kapó találkozón.
Gellért Edit
maszol.ro

Megmaradásunk kulcsa a földtulajdon (Háromszék Kultúrájáért Díj Egyed Ákosnak)
Egyed Ákos nemcsak ragaszkodott a történelemhez, hanem vigyázott is rá. Úgy tárta elénk, hogy azáltal megismerhetjük, úgy adta tovább, hogy hozzátette a maga részét, hagyta, hogy levonjuk belőle a tanulságokat – hangsúlyozta Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke szombaton az olaszteleki Daniel-kastályban tartott ünnepségen, mely alkalomból átadta a Kovászna Megyei Művelődési Központ által alapított, negyedik alkalommal  odaítélt Háromszék Kultúrájáért Díjat Egyed Ákos történész-akadémikusnak.
Helyiek, barótiak, erdővidéki és sepsiszentgyörgyi tisztelők körében köszöntötte az ünnepeltet Imreh-Marton István, a művelődési központ igazgatója, majd a himnusz eléneklésével megkezdődött a méltatások sora. Tamás Sándor szerint Egyed Ákos Háromszék, 1848–49 című, 1978-ban kiadott első nagyívű munkáját minden gyermek kezébe kellene adni ma is, miként az ő édesapja tette, mert azt úgy írta meg,  hogy azóta sem kellett változtatni rajta, nem kellett ’89 után sem átgondolni.  A magyar kultúra napjára emlékeztetve Lukács Bence, Magyarország csíkszeredai konzulátusának konzulja azt mondta, ezen a napon a himnusz születését ünnepeljük, mely himnusz a teljes magyar nemzet jelképe, az egész nemzet himnusza, a nemzet megtartó és erősítő szent éneke. Emlékeztetett, miként a kommunizmusban, ma is támadások érik az őseinktől kapott kultúránkat, „elég, ha csak arra gondolunk, mennyi dolgunk van nap mint nap nyelvi jogaink érvényesítése ügyében, mennyi teendőnk volt és van magyar és székely identitásunk, közös jelképeink megvédése érdekében”, és arra buzdított, ne féljünk elénekelni himnuszunkat, használni nyelvünket és nemzeti jelképeinket. Erdővidék büszke Egyed Ákosra, és Egyed Ákos is ragaszkodik Erdővidékhez – mondta Demeter László, aki maga is sokat köszönhet a történészprofesszornak, hisz egyetemistaként, majd Barótra hazakerülve is egyengette útját. Erdővidék Múzeumának vezetője hangsúlyozta: „Egyed Ákos kutatási területe az 1848–49-es forradalom és szabadságharc dicső és szomorú korszaka, olyan eseménysor, amely mai napig is a szülőföldhöz való ragaszkodásunkat és nemzeti öntudatunkat erősítheti.” Egyed Ákos életútját, munkásságát Pál Judit sepsiszentgyörgyi származású kolozsvári egyetemi tanár méltatta. Kiemelte a szülőfalu, Bodos meghatározó szerepét, a szülők és a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium jelentőségét a történész életében, és sorolta azokat a kutatási területeket, amelyek Egyed Ákost foglalkoztatták és foglalkoztatják jelenleg is: a parasztság és a jobbágyrendszer élete, az 1848-as forradalom és szabadságharc Háromszéken és Erdélyben, a székely székek, a faluközösség és a székelység története, gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos élete és munkássága. Beszélt arról is, hogy 1989 után Budapesten, Debrecenben és Egerben volt egyetemi vendégtanár, 2002–2010 között az Erdélyi Múzeum Egyesület elnöki tisztségét töltötte be. „Az ünnepelt történelmi időket ért meg, végigélte a történelem hol cselekvő, hol szenvedő alanyaként a tragikus XX. századot, hogy aztán az 1989-es fordulat után megújult erővel építse egyrészt saját életművét, másrészt pedig részt vegyen az erdélyi magyar intézményrendszer újjászervezésében.” A díjazott életútjának megismerését segítette Vígh Emese Séta Egyed Ákossal című portréfilmje is, amely a kutató történész mellett az embert is közel hozta a nézőhöz.
Az életműdíjat a háromszéki kultúra terén kifejtett több évtizedes kiemelkedő tevékenysége elismeréseként kapta Egyed Ákos, amelyet Tamás Sándor adott át a díjazottnak. A kitüntetett megköszönte az elismerést, és kutatásai egyik legjelentősebb felismerését hangsúlyozta:  „A székely történelem legfontosabb eleme a hadiszolgálat. A székelység ezzel vívta ki azokat a szabadságjogokat, amelyek 1848-ig, sőt, a XIX. század végéig részben megmaradtak.” Kiemelte a földtulajdon szerepét a székelység megmaradásában, és kitért 1848. március 15. jelentőségére. „Ez a nap a magyar polgári nemzet születésnapja, amikor a nemzet tagja lesz minden társadalmi réteg, és ebben az időszakban hozták meg azokat a törvényeket, amelyek rendszerváltoztatást idéztek elő.” Lapunk kérdésére, hogy a székely történelemből mi az, ami máig a leginkább megszívlelendő, követnivaló, Egyed Ákos azt mondta: „A székely örökség, a földtulajdon a kulcs, és az a nagy kérdés, hogy ezt az örökséget, amely az anyaföldet jelenti, meg tudjuk-e tartani, van-e elég erőnk, elég akaratunk ahhoz, hogy megtartsuk. Ez egyik nagy feladatunk, ezáltal lehetünk méltók az elődökhöz, és a föld által tudjuk Székelyföldet és értékeit megtartani és továbbfejleszteni.” A Daniel-kastélyban tartott ünnepség a baróti Kájoni Consort régizene-együttes koncertjével ért véget, a Balassi-kort idéző ének és hangszeres zene egyfajta történelmi visszapillantóként kapcsolódott a magyar kultúra napi eseményhez.
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)