A közelmúltban megjelent Stefano Bottoni Sztálin a székelyeknél című tanulmánykötete, amelyben a szerző a Magyar Autonóm Tartomány (MAT) történetével foglalkozott. Stefano Bottoni elmondta, a Bolognai Egyetem doktori iskolájában, ahová 2002-ben vették fel, az egyik tanára javasolta ezt a témát. Tudta, hogy Bottoni félig magyar származású, és magyar vonatkozású dolgokkal foglalkozik. 2002-ben beadta a kérvényt a Román Állami Levéltárba, Bukarestbe és Marosvásárhelyre, de választ nem kapott. Majd egy neves külföldi kutató, Dennis Deletant, a londoni egyetem román tanszékének vezetője közbenjárására mégis hozzájutott az engedélyhez. Bottoni szovjet és román dokumentumok alapján kiderítette, nem volt semmiféle alulról jövő kezdeményezés. A szovjet pártvezetés az 1951–1952-es évek fordulópontján kitalálta, hogy Romániában új alkotmányra van szükség. Úgy gondolták, hogy a nemzetiségi kérdést területi kérdésként kell kezelni, és úgy kell megoldani, ahogy a Szovjetunióban tették. Így került sor a székelyföldi tartomány létrehozására, amely a határtól 300 kilométerre esett, tehát nem állt fenn annak a veszélye, hogy Magyarország kéri majd a tartomány hozzá csatolását. Amikor a rádió bemondta, hogy létrejön a Magyar Autonóm Tartomány, az erdélyi magyarok egy része úgy élte meg, hogy ismét nyíltan vállalhatják magyarságukat. 1952-ben elkezdődött egy újabb kulákellenes kampány, a tartomány létrejötte utáni évek igen kemények voltak Romániában, egy kicsit kivétel volt ez alól a MAT, ahol valamivel kevesebb embert tartóztattak le, mint az ország többi részében. – A könyvbemutatón is elhangzott, hogy sokan úgy értékelik: nem minden úgy történt, ahogy az a tanulmányban megjelenik. A könyv olasz változata tavaly jelent meg. – A magyar vezetés félreállítása már korábban elkezdődött, amikor a MAT-ból Maros Magyar Autonóm Tartomány lett. Az igazi váltás akkor következett be Marosvásárhelyen, amikor 1959-ben letették a vegyi kombinát alapkövét. Gheorghe Gheorghiu Dej a Magyar Autonóm Tartomány kezelését Mogyorós Sándorra, Fazekas Jánosra, a fiatal Király Károlyra és másokra bízta, meg a helyi emberekre, például Csupor Lajosra. Annak idején a MAT-ot kis Magyarországnak, illetve Marosvásárhelyt kis Moszkvának is nevezték, ez célzás arra, hogy vezetői sokkal jobban hittek a rendszerben. Meggyőződéssel csinálták azt, amit tettek, mert értelmet láttak benne. Amikor magyar emlékműveket akartak restaurálni, magyar vonatkozású szobrokat akartak állítani, vagy meg akarták írni a MAT monográfiáját, akkor 1958-ban rájöttek, hogy már nincsenek vonalban. Az itteni vezetők nehezen tudták megemészteni, hogy megváltozott a vonalvezetés. Levezényelték a saját leépülésüket. Korábban elképzelhetetlen volt, hogy Marosvásárhelyen a vezetők ne magyarul értekezzenek a környezetükkel. A hatvanas években kezdődött el az új folyamat. Bottoni felhasználhatott egy jelentős kutatási eredményt. Gagyi József és Novák Zoltán 2001 és 2003 között 35 mélyinterjút készített korabeli középkáderekkel. Ezt az anyagot a kutatók Bottoni rendelkezésére bocsátották. /Máthé Éva: Nem az lett, aminek készült. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./

Az erdélyi magyarság (1918–2011) - 2.
1944 ősze
A szovjet hadsereg egységei 1944. augusztus 26-án lépték át a határt. Mivel Székelyföld zsákszerűen, hosszan nyúlt be Romániába, ezért katonai védelme lehetetlenné vált, a magyar hatóságok kénytelenek elrendelni kiürítését.
Észak-Erdélyből a szovjet és román hadsereg előnyomulása miatt mintegy 400 000 magyar menekült el. Így például Csík megyében 1945 decemberében a lakosság 57 százaléka nem tartózkodott otthon. Itt a népesség többsége az erdőrengetegekbe, az esztenákra húzódott. Október 10-én alakult meg a Felszabadított Erdélyi Területek Közigazgatását Irányító Kormánybiztosság. Megkezdődött a román adminisztráció újjászervezése. Egy marosvásárhelyi emlékirat (1944. november 11.) tükrözi a kialakult helyzetet: a "közigazgatás megszervezőinek nagy része a bosszú gondolatával jött ide". Szerencsére az orosz hadvezetés nem engedélyezte a román közigazgatás betelepedését a nagy magyar városokba. A berendezkedő hatalom, a Casbi-törvény (az Ellenséges Vagyonokat Kezelő és Ellenőrző Pénztár) által nagyszámú magyar és német nemzetiségűt fosztott meg vagyonától. Ennek jogi alapja csupán annyi volt, hogy háborús bűnösnek nyilvánították őket. A front elvonulása az észak-erdélyi magyarság számára nem hozott nyugalmat, csak szenvedések sorozatát. Târgu Jiuban, Focşani-ban és a földvári munkatáborokban (haláltáborokban) – az embertelen körülmények miatt – ártatlan magyarok ezrei haltak meg. A Maros-Torda megyéből internált négyezer magyar közt mintegy 450 kiskorú is volt. A Szovjetunióba hadifogolyként deportált erdélyi magyarok száma elérte a 40 000-et. A voluntároknak nevezett félkatonai csapatok, bandák szintén "bosszuló" hadjáratokat szerveztek. Különösen a Maniu-gárdák magyarellenes atrocitásai, gyilkosságai váltak hírhedtté. A legagresszívebb csoportot Gavrilă Olteanu vezette. Ahol elhaladtak, ott fosztogattak, raboltak, bántalmazták a lakosságot. Középkori módszereket, lefejezést vetettek be, tömeges kivégzéseket hajtottak végre Szárazajtán, Csíkszentdomokoson, Gyergyószentmiklóson, Egeresen és Bánffyhunyadon.
Észak-Erdélyi Köztársaság
A szovjet katonai parancsnokság a vérengzések leállítására – elsősorban a front hátországának nyugalmáért – 1944. november 14-én kiutasította Észak-Erdélyből az agresszív román közigazgatást. Az új helyzetben sokan kezdtek bizakodni abban, hogy Észak-Erdélyben etnikai szempontból demokratikus magyar–román önkormányzat alakulhat ki. Többen elképzelhetőnek vélték Erdély területi autonómiájának elnyerését, a csodavárók pedig egyenesen az Észak-Erdélyi Köztársaságról álmodoztak. Észak-Erdély irányítására 1944. december elsején szervezték meg a kolozsvári székhelyű Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testületet, melynek tagjait a különböző politikai szervezetek képviselőiből választották. Sajátos helyzet alakult ki. Bevezették a szovjet katonai igazgatást, amely azt jelentette, hogy a közigazgatás újjászervezése során ki kellett kérni a szovjetek jóváhagyását. Bár magyar főispán intézkedett Háromszéken, Udvarhelyen, de román főispánok álltak magyar többségű vármegyék élén: Bihar (64%), Maros-Torda (61,5%), Szatmár (55%) és Kolozs (55%). Annak ellenére, hogy Észak-Erdély magyar többségű terület, a magyarság számarányához mérve visszaszorult a vezetésben. Még így is örömmel fogadták, hogy a Vörös Hadsereg helyi vezetői véget vetettek a magyarok elleni atrocitásoknak. A szenvedések azonban nem értek véget, mert 1945 januárjában a szovjet–román fegyverszüneti megegyezés alapján a román kormány háborús jóvátételként nagyszámú munkaerő küldését vállalta malenkij robotra. A román vezetés örömmel szabadult meg nemcsak a dél-erdélyi szászoktól, a bánsági németektől, hanem a szatmári sváb származású magyaroktól is.
Észak-Erdélyben mindenki szabadon használhatta szimbólumait és anyanyelvét. A feliratok kétnyelvűek voltak, magyar pengővel és román lejjel is lehetett fizetni. A legtöbb megyében törvényesítették a kétnyelvűséget. Idézem Kolozs vármegye főispánja, Vasile Pogăceanu február 10-én kiadott rendeletét: "Minden állami, megyei és városi hivatalban mindennemű felirat magyar és román, illetve román és magyar nyelven függesztendő ki aszerint, amint az illető város vagy község lakossága magyar vagy román többségű. Minden hivatalos rendeletet két nyelven kell kiadni a fenti elvek szellemében." Mindkét nyelv érvényes az utcanevek, a településnevek használatában is. Már decemberben beindították a magyar és a román tannyelvű iskolákat. A magyar tanügyi igazgatás irányítására létrehozták a kolozsvári székhelyű Magyar Tankerületi Főigazgatóságot. 1945. február 12–15-én Kolozsváron tanácskozott "Észak-Erdély parlamentje". Megszervezték az Észak-Erdélyi Központi Végrehajtó Bizottságot, amelynek regionális kormány szerepet szántak. Vezetőinek választották ifj. Teolfil Vescant elnökként és Jordáky Lajost társelnökként. A minisztériumok szerepét tizenegy szakosztály töltötte be.
Észak-Erdély "bukása"
Az első világháború végéhez hasonló helyzet alakult ki. Az etnikai kérdés tisztességes megoldása másodlagossá vált, most sem érdekelt senkit az igazságosság, a méltányosság és az etnikai elv. Senkinek nem fájt az, hogy Észak-Erdély lakosságának közel kétharmada magyar nemzetiségű, és román uralom alá kerül. Nem okozott gondot az sem, hogy az itt élő két nép egymással meg tud egyezni, olyan autonómiát tud létrehozni, amelyben valóban egyenlőek lehetnek. A nagypolitika ismét az itt élők feje felett döntött. Sztálin 1945. január elején ígéretet tett arra, hogy Észak-Erdélyt engedi Romániához csatolni, ha ott kommunista befolyású kormány kerül hatalomra. Miután március 6-án megalakult a dr. Petru Groza vezette kormány, Sztálin március 8-án közölte a román vezetéssel, hogy engedélyezi Észak-Erdély román uralom alá jutását. Ennek megünneplésére – március 13-án – Kolozsváron került sor. Ez alkalommal a Magyar Népi Szövetség Észak-Erdélyi Végrehajtó Bizottsága nevében memorandumot adtak át Grozának. Ebben kérték az Erdélyben élő két nép egyenjogúságának biztosítását, közösségi jogokat, a magyar nyelv hivatalossá nyilvánítását azokban a régiókban, ahol a népesség fele magyar. Kérték a nemzeti szimbólumok használatát, a magyar nyelvű katonai kiképzést és az internálótáborok felszámolását.
Az átmenet
A háborús "bűncselekmények" kivizsgálása diszkriminatív, ezt tükrözi az elítéltek etnikai aránya. A kolozsvári népbíróság 372 magyar, 83 német és csupán 26 román nemzetiségűt ítélt el. A kiutasítások, a harci események és más okok miatt 1946 decemberéig 98 000 magyar hagyta el Erdélyt. E szám akár öt-hatszoros is lehetett volna, ha 1946 áprilisában a Szovjetunió teljesíti a Román Kommunista Párt kérését, azaz 400–450 ezer erdélyi magyar kitelepítését.
A Groza-kormány – az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződésig – számtalan engedményt tett a magyarságnak. Ezekkel akarták befolyásolni a párizsi békeszerződés előírásait, hisz a határkérdés ekkor még nem tekinthető lezártnak. A román politikai elit tudatában volt annak, hogy a békekötés után az engedményeket fel lehet számolni. Groza a Kolozsvári ünnepségek idején – a március 13-án tartott minisztertanácsi ülésen – megkezdte a félrevezetést. Ámító szavakkal igyekezett a határkérdés fontosságát jelentéktelenné tenni. Arról beszélt, hogy a két nép és a Duna mente népei egységben és boldogságban fognak élni. Ő volt a határok légiesítésének egyik első népszerűsítője is. A kormány törvényrendelettel törölte el a kisebbségi kifejezés használatát, és bevezette a nemzetiségi fogalmát. A román államvezetés elhitette az erdélyi magyarság vezetőivel azt is, hogy a magyarság jogait a demokratikus Románia fogja szavatolni. 1945-ben visszaállították a magyar egyetemet Bolyai néven. Marosvásárhelyen orvosi és gyógyszerészeti egyetemet alapítottak.
1945 és 1948 között valóban működött magyar oktatási autonómia. Nem véletlen tehát az, hogy a Magyar Népi Szövetség a Groza-kormány támogatója lett. Jó kapcsolat alakult ki a kormány és a Magyar Népi Szövetség vezetői, Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár és Bányai László között. Az MNSZ "százas" intézőbizottsága ezért mondott le a határváltoztatás követeléséről. Több jeles személyiség – köztük Márton Áron püspök – úgy vélte, hogy a magyar kérdés megoldása csak az igazságos etnikai határok kijelölésével lehetséges. Sajnos, az események őket igazolták. Már a Groza-kormány idején is hoztak magyarellenes, hátrányos intézkedéseket. Csupán két példát említek: az 55 százalékban magyarlakta Kolozs megyében az 1945-ös földreformkor az elkobzott területek 87 százaléka magyar tulajdon volt, de a földet kapó magyarok aránya csak 35 százalék; 1947 júliusában megtiltották az etnikai alapon szerveződő szövetkezetek működését, így a magyar szövetkezeteket bekényszeríttették a román állami szövetkezetbe.
Magyar autonómia
A Szovjetunió nyomására hozták létre a Magyar Autonóm Tartományt. Moszkvából 1951. szeptemberében két autonómiatervezetet küldtek Gheorghe Gheorghiu-Dej pártfőtitkárnak. A javaslatok egyike magában foglalta volna Székelyföldet, a Mezőséget Kolozsvár központtal, mintegy húszezer négyzetkilométeres területtel. A második változat csak Székelyföldet és néhány szomszédos vidéket tömörített. A román vezetés a kisebb változatot, a 13 500 négyzetkilométer kiterjedésű autonómia létrehozását karolta fel. A Magyar Autonóm Tartományban a magyarság számaránya elérte a 77,3 százalékot, a románságé a 20 százalékot. A román alkotmány 1952. szeptemberi hatállyal szentesítette az új közigazgatási egység létrehozását. A tartomány központjaként a 74 százalékos arányban magyar többségű Marosvásárhelyt jelölték ki. A MAT vezetésében a magyarok számaránya elérte a 80 százalékot. A Securitate főnöke Kovács Mihály, az első titkár Csupor Lajos és a néptanács elnöke Bugyi Pál lett.
A magyar többségű vezetés azonban nem jelentett nemzeti szempontú irányítást, szó sincs magyar önrendelkezésről. A MAT egyike volt a többi tartománynak. Végrehajtotta a párt és a kormány utasításait, azonban a nyelvhasználat és a kultúra terén tagadhatatlan az előrelépés. A közigazgatásban használhatták a magyar nyelvet. Magyar kulturális intézményeket alapítottak. Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Akadémia mellett megszervezték a Székely Színházat. Megjelentették az Igaz Szó irodalmi folyóiratot, az Új Élet kulturális lapot, 1958-tól beindították a román rádió magyarul sugárzó területi stúdióját.
Az engedményeket az 1956-os magyar forradalom utáni években megszorítások követték. A "magyar nacionalizmust" elnéző helyi vezetést bírálták, majd 1960. december 24-én a Nagy Nemzetgyűlés megváltoztatta a tartomány határait, kiterjedését, nevét és nemzetiségi arányait. Az új megnevezés: Maros-Magyar Autonóm Tartomány. Háromszék nagyobb részét Brassó tartományhoz csatolták, míg a román többségű Marosludas és Dicsőszentmárton térségét a MMAT részévé nyilvánították. Ebben a magyarok nemzetiségi aránya 61,1 százalékra esett vissza.
Tény, hogy míg az autonóm tartományon kívüli térségekben teljes gőzzel indult be a románosítás, a magyar nagyvárosok etnikai arányainak erőszakos megváltoztatása, addig ez itt visszafogottabbá vált. Bár e tartomány nem rendelkezett statútummal, így az autonómia is formális volt, mégis megőrizhette magyar jellegét.
Kádár Gyula
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kollektivizálásról
A marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság legutóbbi találkozóján László Márton történész jól dokumentált, érdekes és figyelemre méltó előadást tartott A vidéki társadalom és gazdálkodási mód átalakítása 1949-1962 között címmel. Az előadás írott anyaga több mint hatéves munka eredménye, amely fiatalok és idősek számára egyaránt érdekes, tanulságos olvasmány lehet.
A vidéki társadalom állami függésbe kényszerítése
A tanulmányozott 13 év alatt a hatalom érvényesítette a kommunista ideológiát: megszüntette a társadalmi és vagyoni egyenlőtlenségeket, minek következtében újratagolódott a vidéki társadalom. Addig volt: földműves, gazda, nagygazda. A kommunista felosztás szerint: nincstelen, szegény-, középparaszt, kulák. A kulák az akkori hatalom ellensége volt, mert vállalkozása volt, fizetett munkaerőt alkalmazott, sok földje volt. És mivel nem tűntek el egyik napról a másikra, ún. osztályharc alakult ki. 1947-ben megalakították a napszámosok szakszervezetét a kulákok ellen. Következtek az erőszakos fellépések, mint a kulákok “leleplezése”, “korlátozása”, gyerekeik tanintézményekből való eltávolítása. Növelt gazdasági terheket róttak ki rájuk a “földfelajánlással”. A helyi közigazgatás vezetői párthű nincstelen és szegényparasztok lettek, akik vakon hajtották végre a parancsokat. A vidéki társadalom állami függésbe kényszerült. 1950-1951-ben a tűzifa- kiutalást miniszteri határozattal szabályozták: előbb tüzeljék el a kukorica- és napraforgószárat, csak utána kapnak tűzifa-kiutalást. Az eredmény: a kétségbeesett emberek eltüzelték kerítéseiket, a fahidakat, a fakorlátokat. Megtiltották a háztájiban tartott állatok levágását. A tulajdonosok nem rendelkezhettek szabadon saját javaikkal. Így a gazdák berendezkedtek az önellátásra, a vidéki társadalom modern jobbágysorsra jutott. Az akkori hatalom érvényesítette totalitárius szemléletét, mindent ellenőrzés alá vont. A munkaerőt az “önkéntes”, a “hazafias” munka bevezetésével vonta ellenőrzése alá, az állampolgárok anyagi javait az “önadóval”, a “földfelajánlással”, amelynek következménye volt a rendszeres és tudatos leszegényítés. A mezőgazdaság jövedelmét az iparosításra fordították, ennek érdekében tagosították a földeket, gépesítettek egyes mezőgazdasági munkálatokat.
Tömeges kollektivizálás gyilkosságokkal is
A termőföld állami tulajdonba került, a mezőgazdasági termelést állami ellenőrzés alá vonták. Olyan kényszerítő módszereket alkalmaztak, mint: kényszermunka, elbocsátással való fenyegetés, rokonság meggyőzésére kényszerítés, zaklatás, fogva tartás, túszejtés, kilakoltatás, zsarolás. De nem riadtak vissza az erőszakos módszerektől sem: fizikai bántalmazás, kivégzés. A tömeges kollektivizálás időszakában egy-egy nagygazda házát foglalták le székháznak. Megyénkben a kollektivizálás során a következő személyek vesztették életüket: Vadasdon 1949. augusztus 7-én Sántha József kántortanítót gyilkolták meg. Nyárádszeredában 1949. augusztus 9-én Kacsó István gazdálkodó veszítette életét. 1950-ben, mert nem akartak beállni a kollektívbe, további hat embert gyilkoltak meg: Vadadban (július 21.) Kiss István gazdálkodót, Mezőbodonban (augusztus 2.) Bihoreanu Viorel gazdálkodót, Marosoroszin (augusztusban ) Lâlut Remus gazdálkodót, Maroslekencén (augusztus 11.) Brustur Remus polgármestert, Udvarfalván (augusztus 13) Nagy László gazdálkodót, Mezőszilváson Grindean Ioant. Márkodon egy férfi a kollektív gazdaságban megölte a brigádos fiát. Vadadban 1953-ban egy kulák öngyilkosságot követett el kilépési próbálkozása után. Maros megyében 1950 októberéig 39 kollektív gazdaság alakult, az ingatlanelkobzások nyomán károsult családok száma 52 volt.
Kollektivizálás elleni megmozdulások
Talán kevesen tudják, hogy 1950 szeptemberében a volt Kis-Küküllő megyében, Radnóton, Oláhsályin, Oláhkocsárdon, Kincsesen voltak megmozdulások, amelyek kisebb mértékben kihatottak Kutyfalvára, Kerelőre, Kerelőszentpálra. 1950 szeptemberében a volt Háromszék megyében is kollektivizálás elleni tiltakozások voltak. A megmozdulások nyomán nagyon sok személyt egyszerűen elvittek ismeretlen helyekre. 1951-ben kollektívellenes tüntetés zajlott Marosvásárhelyen is, a pártszékház előtt. A kollektivizálási kudarc miatt 1951 szeptemberében leváltották a Maros Magyar Autonóm tartomány pártbizottságának titkárát, Nagy Mihályt és a mezőgazdasági ügyekért felelős titkárt, Danescu Petrut. A hatalom 1953-1958 között a mezőgazdasági társasok szervezését helyezte előtérbe. 1958-1962 között a közös gazdaságokat átszervezték kollektív gazdaságokká. 1961. augusztus 28-án leváltották Csupor Lajost, a tartományi pártbizottság elsőtitkárát, az ok: lemaradás a kollektivizálásban. 1962-ben, a kollektivizálás befejezésének évében 17 ezer agitátor és 3 ezer helyi képviselő vett részt a kollektivizálásban.
A kollektivizálás társadalmi-gazdasági következményekkel járt: az ország lakosságának 70%-a vidéken élt, jórészt önellátóak voltak – ezek állami függőségbe kerültek, megkezdődött az elvándorlás vidékről, csökkent a vallásosság, egyes egyházi ünnepek eltűntek, a fonó, aratóbál stb. megritkult és megváltozott az értékrend.
Kilyén Attila
Népújság (Marosvásárhely)

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (4.)
A hazaárulási perek. Jönnek Kádárék
Bár a letartóztatás, a nyomozás, a kihallgatások idején látszólag nem érvényesült az „etnikai” elv, a „rendszer ellen szervezkedő elemeket” előre meghatározott klisék, sablonok szerint csoportosították – román vasgárdisták, magyar nacionalisták-irredenták, cionisták, történelmi pártok tagjai, imperialista ügynökök –, a letartóztatottak, elítéltek etnikai megoszlása azt bizonyítja, hogy a Securitate a magyarok által lakott régiókban sokkal „aktívabb” volt, mint a román többségű vidékeken.
A Magyar Autonóm Tartományban 1956 és 1965 között összesen 826 személyt állítottak hadbíróság elé. Közülük 620 magyar – az elítéltek 75,1 százaléka –, 184 román – 22,5 százalék –, 18 német – 2,1 százalék –, 2 zsidó és 2 cigány – 0,2 százalék. 1956-ban 71 román anyanyelvűt és 28 magyart tartóztattak le. Ez azzal magyarázható, hogy 1956. november 3-tól 1957 februárjáig letartóztatták a Ioan Faliboga moldvai származású, Marosvásárhelyen élő katonatiszt vezette Nemzeti Felszabadító Bizottság (Comitetul de Eliberare Naţională – CEN) 70 tagját, akiket a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke nagyszebeni kiszállásán 1957-ben elítélt. Ioan Falibogát és két társát előbb halálra ítélték, az Államtanács utólag az ítéletet életfogytiglani kényszermunkára változtatta. A Faliboga-csoportban csak két magyar volt: Frunda Károly és Miholcsa Gyula mérnök. Frunda Károlyt a Btk. 209. szakasza 3. pontjának előírásai alapján az ország kormányzási formájának erőszakos megdöntésére irányuló szervezkedésben való részvételért, azaz hazaárulás vádjával 18 év fegyházbüntetésre ítélték, Miholcsa Gyula építkezési tervezőmérnököt, ugyanazzal a váddal, a Btk. 209. szakasza 4. pontjának előírásai alapján 10 év börtönbüntetéssel sújtották. A Ioan Faliboga vezette csoport részben a Magyar Autonóm Tartomány Néptanácsának munkatársaiból, részben a Román Államvasutak hivatalnokaiból – többségükben egykori katonatisztekből – állt, Patria 7 néven titkos szervezetet hoztak létre, amelynek célja – a szervezet vezetője ellen megfogalmazott vádemelési határozat szerint –: „az RNK népi demokratikus rendszerének erőszakos megdöntése”, „amikor majd akcióba lépnek az államhatalom megkaparintásáért, az első elfoglalandó célpontok a néptanácsok, a posta és más állami intézmények legyenek”, „felkészítették Maria Bogdan vádlottat, hogy vegye fel a kapcsolatot néhánnyal az imperialista államok nagykövetségei közül, hogy anyagi segítséget kérjen a szervezet számára az akció végrehajtásához”. Más vádpontok: a magyar forradalom idején ellenforradalmi kiáltvány kidolgozása, amelyet az akcióba lépés alkalmával kellett volna terjeszteni, intézkedések, hogy a magyar lakosság körében az ellenforradalmi elemekkel vegyék fel a kapcsolatot, „Katonai Bizottság” létrehozása volt katonatisztekből, tájékoztatás a lakosság hangulatáról, „Politikai Bizottság” létrehozása, amely gondoskodott volna a felforgató szervezet tagjainak és az „ellenforradalmi anyagoknak” a szállításáról, terjesztéséről. A Stefano Bottoni által publikált, a belügyminisztérium Magyar Autonóm Tartományi parancsnokának, Kovács Mihály alezredesnek az állambiztonság tevékenységéről készített 1957. április 28-i jelentéséből az is kiderül: Ioan Falibogának szándékában állt a Nyilaskeresztes Párt marosvásárhelyi szervezetének egykori vezetője, Bakaló Zoltán által létrehozott csoporttal egyesülni, sőt, át akarta venni annak vezetését, mert annak „a független, svájci mintájú központi igazgatással rendelkező, szabad Erdély megteremtése volt a célja”. A Szoboszlai- és a Faliboga-csoport tervei között sok a hasonlóság, az ítéletek nagyságrendjénél azonban óriásiak a különbségek: az előbbinél tíz halálos ítéletet mondtak ki, és azokat végre is hajtották, a második csoport perében három halálos ítélet született, azokat később életfogytiglani kényszermunkára változtatták. A két ítélet közötti különbség – úgy tűnik – ismételten igazolja ama korábbi megállapításomat, miszerint az 1956-os erdélyi magyar szervezkedések résztvevői ellen a Kádár János vezette magyar párt- és kormányküldöttség 1958. február 20-a és 28-a közötti romániai látogatása után hozták a rendkívül szigorú ítéleteket, köztük a halálos ítéleteket. „Országjáró körútja” során a küldöttség 1958. február 25-én reggel – a 24-én Jászvásáron és Roman városában tett látogatás után (egy különvonat hálókocsijában utaztak) – Marosvásárhelyre érkezett, ahol a vasútállomáson hatalmas tömeg fogadta. Ez – összegezi a delegáció látogatásának tanulságait Makfalvi (Vincze) Gábor – nem csak az „igen alapos szervező és mozgósító munkának” volt köszönhető, hanem annak is, hogy „ez volt az első (és utolsó) eset, hogy ilyen magas rangú magyarországi vendégek érkeztek a székely fővárosba”. E sorok írója a magyar küldöttség fogadásán jelen lévő marosvásárhelyiektől arról is értesült: nem csak Kádár János fogadására gyűlt össze olyan hatalmas tömeg, hanem azért is, hogy tizenkét év után végre magyar zászlót – még ha kisméretűt is – szorongathassanak a kezükben. A „magyarországi elvtársakat” Csupor Lajos, a Magyar Autonóm Tartomány pártbizottságának első titkára, Bugyi Pál, a tartományi néptanács végrehajtó bizottságának elnöke, Kovács György író, az RMP KB tagja, Andrásofszky Tibor, az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet rektora és Udvarhelyi József, a városi néptanács elnöke fogadta. Bugyi Pál a tartomány „román, magyar, szász és más nemzetiségű dolgozóinak nevében” köszöntötte a vendégeket, és külön kiemelte, hogy a Román Munkáspárt „következetesen alkalmazza a marxi–lenini nemzetiségi politikát”. (folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A vásárhelyi egyetemisták a forradalom idején
(Folytatás november 4-i lapszámunkból)
A legkényesebb helyzet a városban, az első napokban az OGYI-n körvonalazódott, hiszen pillanatok alatt kialakult egy annyira feszült hangulat, amit nehezen lehetett kezelni. Az egyetemisták megfogalmazott követeléseire gyors megoldásokat kellett találni. Egy Vargancsik Lajos nevű egykori aktivista visszaemlékezése szerint is a ma- gyarországi eseményekre a leginkább érzékenyen reagáló diákságot kellett lecsitítani. "Kiadták a parancsot – mondja a kérdezett –, hogy el kell menni a kantinba, bentlakásba, mindent rendbe kell tenni, vécét rendbe rakni, villanykörtéket tenni. Látta volna valaki ezeket, az ilyeneket, mint Bodor,1 két WC-ülőkével hogy futott fel a diákbentlakásba, szóval úgy meg volt bolondulva mindenki, azt sem tudták, mit csináljanak. […] Csupor2 azt mondta, hogy menjenek fel a Somostetőre, mert azt hallották, lesz ott valami diákgyűlés. Menjenek, nézzenek szét. Mondom, jó. […] Csupor ideadta az autóját a sofőrjével, Pötörkével, idős pasas volt. Beültünk, azt mondta Csupor, ő is jön. Beültünk, elmentünk, ahol most van a Ceausescunak3 a háza (A Somostető alsó felén – sz. m.). Akkor még erdő volt ott. Megállt a sofőr, hogy addig, és nem tovább hajlandó menni. Kiszállunk, én mentem Bugyival,4 Csupor Branissal, ketten kétfelé. Na, elmegyünk, s a sofőr is kiszállt, s elment a kerítés mellé: Elbújt, nem mert az autóban maradni. Félt. Mi zsebre vágott kézzel be az erdőbe, kétfelé. Aztán jöttünk, találkoztunk. Sehol senki. Aztán leesett nekünk is a 25 banis, hogy gyorsan húzzunk el, amíg tényleg nem lesz itt valaki, meg nem vernek."5
Egy hónappal a forradalmi események után, gyors, de óvatos adatgyűjtések alapján kezdetét vette az egyetemi mozgalom vezetőinek, hangadóinak a felelősségre vonása. Már a december 15-16-ára összehívott tartományi pártkonferencia előtt, a tartományi pártbizottság december 10-i jóváhagyásával az egyetemről kizártak három diákot: Vajna Tamást és Vajna Ágnest, valamint Kondráth Gézát, mivel "a MNK-beli események alkalmából bizonyítékát adták rendszerellenességüknek, és mert az első két hallgató földbirtokos családból származik, a harmadik pedig egy Csík rajonbeli felforgató szervezet tagjaként 4 évig volt börtönben".6 Mások kizárási ügyét vagy más szankciókkal való megrovását, mivel az azokat terhelő iratokat nem találták megfelelően dokumentáltnak, elnapolták. Róluk a következő években döntöttek, állandó megfélemlítő nyomás alatt tartva nemcsak a hallgatókat, hanem a tanárokat is.
Az Orvostudományi és Gyógyszerészeti Intézet hallgatóinak a forradalom ideje alatti magatartásáról értesülünk a tartományi pártbizottság bürójának 1956. decemberi 27-én tartott rendkívüli ülésén elhangzottakból is, amelyen az intézet megújított Ifjú Munkásszövetség (IMSZ) bizottságába választott, de a városi pártbizottság által kifogásolt négy diák ügyét tárgyalták. Az ülésen részt vett Badioc Ioan, Valter István, Vargancsik István, Molnár János7, Bugyi Pál, Fodor Géza8, György Ambrus9, Alexandru Ratiu10, König József11, valamint és Gere Mihály12 a Román Munkáspárt Központi Bizottsága részéről. Az ülés első tárgya egy 105 tagú kínai küldöttség fogadásának megszervezése volt, amit hamar megtárgyaltak. A második pont, amelynek megbe- szélésére meghívták Erdélyi Lajost, a tartományi pártbizottság tudomány- és művelődési osztályának vezetőjét, Kopándi Sándort, az IMSZ központi bizottságának küldöttét, és egy Kiss nevű hölgyet, a IMSZ helyi vezetőségének képviselőjét is. Amiért Fazekas János a két központi bizottsági tagot, Gerét és Kopándit Vásárhelyre küldte, az nem volt egyéb, mint az Orvosi és Gyógyszerészeti Intézet IMSZ szer-vezetében kialakult helyzetnek a párt számára kényessé vált ügye.
A fő gond az volt, hogy a városi pártbizottság, bizonyos nyilvánosságra nem hozható információkra hivatkozva, elutasította négy egyetemistának – Piros Ferencnek, Ferenc Ernőnek, László Ildikónak és Nagy Lajosnak13 – az Intézet IMSZ-vezetőségébe történt megválasztását. Az egyetem ifjúsági szervezetének vezetőségéből eltávolított Piros Ferenc azonban írásbeli folyamodvánnyal fordult a városi IMSZ-bizottsághoz az intézkedés ellen, kihangsúlyozta eddigi elismert és méltányolt tevékenységét, követelve eltávolításának nyilvános megokolását az évfolyam előtt. Emiatt a tartományi pártbizottságra hárult a nyilvánosságra hozható okok keresése, közzététele és a városi párthatározat megerősítése. Fazekas utasítására a városba érkezett Gere és Kopándi, három napon át megbeszélést folytatott az egyetem vezetőségével, az intézeti és a városi pártbizottság tagjaival, valamint a tartományi és városi IMSZ-bizottságokkal, de szóba álltak több egyetemi hallgatóval is. Miután Erdélyi Lajos ismertette a tájékoztatót és az OGYI oktatási munkájának a javítására tett javaslatokat, Gere ismertette küldetésük célját: az egyetemi IMSZ vezetőségébe választott, de kifogásolt négy személy megválasztását elutasító városi párthatározat alaposságának a kivizsgálását. A megbeszélések során az intézet vezetősége, pártbizottsága és a diákok egy része is a kizárási határozat visszavonását kérte, mert ez szakadást okozott az ifjúsági szervezet és a diákság között.
A vita során elhangzottakból megtudhatjuk, hogy az intézet pártbizottságának titkára, egy Horváth nevű tanár (vagyis dr. Horváth Miklós orvosprofesszor) állítása szerint "a diákoknak nincs bizalmuk a Kádár-kormányban, mert behívta a szovjet csapatokat". Az összegyűltek ezt a magatartást úgy értelmezték, hogy a diákok szerint ezt a kormányt egy más, reakciós kor-mánnyal kell helyettesíteni. Amikor diákszövetség megalakulása során a tartományi pártbizottság részéről kiküldött Valter István14 megkérdezte a vezetőségbe jelölt Pirostól, hogy miként viselkedett a ma- gyarországi események alatt, a diákok kórusban kiáltották, hogy erre nem köteles válaszolni. Bugyi Pálnak, a tartományi néptanács elnökének szavai szerint: "Amikor a magyarországi események voltak, ezek újabb és újabb követelésekkel jöttek."15
Az egyetemisták általános hangulatát König József így jellemezte: amikor a magyarországi eseményekről volt szó, megtagadták, hogy beszéljenek róla, mert még mindig kitartanak amellett, hogy ott nem ellenforradalom volt, és kételkednek Kádár kormányában, a szovjet csapatok segítségében.
Gere a következőképpen jellemezte a négy egyetemistát: László Ildikó apja szociáldemokrata volt, de párton kívüli tanító, ő merész követeléseket megfogalmazó személy, de nem voltak ellenséges kijelentései; Nagy Lajos aktív és szakmailag jól felkészült, de az Ady-kör szabályzatának a szerkesztésekor megnyilvánulásai követelőzőek, szemtelenek voltak, és a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan nem nyilvánított "helyes" magatartást; Piros, aki IMSZ-titkár volt, aktívan tevékenykedett az ifjúsági szövetségben, tekintélye van, sokat foglalkozott művelő-dési kérdésekkel, és soha sem nyilatkozott "hülyén", még a magyarországi ese-ményekkel kapcsolatosan sem, amikor mások azt hangoztatták, hogy nem kell marxizmus, ő mindig védelmébe vette azt, de a magyarországi eseményeket nem ítélte el, és a háttérben ellenünk beszélt; Ferenc Ernő ellen nincsenek adataink, a kulturális életben aktív szerepet játszott, a tánccsoport lelkes tagja, csak azt hozhatjuk fel ellene, hogy az apja leventeparancsnok és horthysta tiszt volt. Kiegészítésként Bugyi Pál megjegyezte, hogy megoldotta Nagy szüleinek az adóügyét, de ő azt csak flegmatikusan vette tudomásul. Vele kapcsolatosan György Ambrus is megjegyzi, hogy Nagy magatartását társai elítélték, mégis a titkos szavazás során rászavaztak, még a hat párttag is. És azt is közli a résztvevőkkel, hogy még Horváth párttitkár véleménye szerint is helytelen volt a szovjet csapatok behívása.16
Az ismertetés után a résztvevők arról vitatkoztak, hogy milyen megokolásokat találjanak a négy egyetemistának az ifjúsági szervezet vezetőségéből való kizárására. Főként Piros és Ferenc esete volt kényes, mert azoknak erkölcsi joguk volt kitartóan követelni a kizárás nyilvános megokolását, mivel kollégáik széles körű bizalmát élvezték. Pirosnak nyilvánosan csak azt róhatták fel, hogy november 7- én megtagadta a felvonulásban való résztvételt. A hozzászólásokból kitűnik, hogy a nem megerősítés, vagyis kizáró ok a nevezetteknek a forradalom idején tanúsított "helytelen" magatartása volt. Végül is a megokolások további dokumentálása mellett jóváhagyták a kizárási határozatot.
A december 27-i határozatot az 1956. december 15-16-án Marosvásárhelyen tartott tartományi pártkonferencián elhangzottak szellemében hozták. A konferencia Gheorghe Gheorghiu-Dej17országos pártfőtitkár vezetése alatt zajlott, fő témája az 1956-os események értékelése volt. A főtitkár az ifjúsággal való hathatósabb foglalkozást tekintette elsőrendű feladatnak. Többek között a következőket mondta: "Az ideológiai munka terén mindenképpen le kell vonni a következtetéseket. Vegyék figyelembe a fiatalság, az értelmiség gondjait. Látható, hogy az ellenség megcélozta a marosvásárhelyi fiatalságot, meg a temesvárit (ott azért kevésbé), s más helyek ifjúságát is. Nem elégedhetünk meg azzal, amit eddig tettünk, meg kell nyernünk az ügyünknek a fiatalokat. Tudnunk kell, hogyan nyerhetjük meg őket céljaink számára úgy, hogy ne az idegen rádióadók befolyásolják őket, hanem mi. Az osztályharc objektív törvény a kapitalizmusból a szocializmusba való átmenet idején, még akkor is, ha ezt tagadni fogják. Mi nem foglalkoztunk kellőképpen a fiatalsággal, a tanulás kérdésével, kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből, ez a valóság. Megbeszéltük ezt a kérdést a Központi Bizottságban: valóban kiengedtük ezt a dolgot a kezünkből. Nem engedhető meg, hogy ne tudjuk, mi történik egy egyetemen."18
A párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1957-ben megvizsgálta az OGYI-n tapasztalható pártideológiai felkészültséget, az egyetemi hallgatók és tanárok beállítottságát illetően, az 1956. októberi események során tanúsított magatartásukat véve alapul. Az ellenőrzés megállapításait tartalmazó jelentés arról tájékoztat, hogy a 960 egyetemistából majdnem 200 "provokatív" módon viselkedett a forradalom alatt.19
1 Bodor András a marosvásárhelyi városi Néptanács Végrehajtó Bizottságának alelnöke 1953-tól.
2 Csupor Lajos (1911–1985) kommunista politikus. 1945–1946-ban a marosvásárhelyi városi rendőrség főnöke, 1946–1950 között különböző pártfunkciókat töltött be Marosvásárhelyen, 1951–1952-ben Sztálin tartományi párttitkár, 1952–1960 között a Magyar Autonóm Tartomány, 1960–161 között a Maros-Magyar Autonóm Tartomány első titkára, 1952–1969 között nemzetgyűlési képviselő.
3 Ceausescu, Nicolae (1918–1989) kommunista politikus, államfő. 1945-1989 között az RMP Központi Bizottságának tagja, 1955-től a Politikai Bizottság tagja is, 1954-től a párt egyik titkára. 1949-1950-ben mezőgazdasági miniszterhelyettes, 1950-1954 között honvédelmi miniszterhelyettes, 1956 januárjától a párt agrár- és adminisztratív osztályainak vezetője, 1965-től a párt főtitkára, 1974-től a Román Szocialista Köztársaság elnöke. A pártfőtitkár- államfőnek az ország számos helyén építettek luxusvillákat, ahol látogatásai alkalmával megszállt. Ilyen volt a somostetői is.
4 Bugyi Pál (1919 – ?) 1952–1958 között a Magyar Autonóm Tartományi Néptanács Végrehajtó Bizottságának elnöke.
5 A visszaemlékezést idézi NOVÁK CSABA ZOLTÁN: A barikád "másik" oldalán. 1956 és az RKP magyar káderei. Wikipedia, 2011.
6 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 116. A jegyzőkönyv közölve: BOTTONI 2006, 198.
7 Molnár János a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik titkára.
8 Fodor Géza a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
9 György Ambrus a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi pártbizottságának egyik osztályvezetője.
10 Ratiu, Alexandru (1913 – ?) 1952-től a Steaua Rosie újság főszerkesztője.
11 König József 1956-ban a Magyar Autonóm Tartományi Pártkollégium elnöke volt.
12 Gere Mihály, a Román Munkáspárt Központi Bizottsága propagandaosztályának egyik főnökhelyettese, 1965- től a Központi Bizottság póttagja, 1966-tól a titkárság tagja, a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsának alelnöke, majd 1979-től elnöke, 1989-es események után letartóztatják és elítélik.
13 Marosvásárhely 1956–1959 közötti eseményeiről átfogó képet nyújt DR. NAGY LAJOS rétyi körorvos, a rendszer egykori szenvedő alanya Életünk kórtörténete (Pallas-Akadémia, Csíkszereda) című könyvében, tizenkét sorstársának visszaemlékezéseivel és korabeli hivatalos dokumentumokkal kiegészítve. Kitért arra is, mi lett a gyűléseken megbélyegzett "ellenséges elemek" további sorsa. Kuna Tibor gyergyócsomafalvi "kulákivadék" Balánbánya főorvosa, Bárányi Ferenc és felesége, László Ildikó megbecsült orvosok és közéleti személyiségek Temesváron, Katz Pál igazgató-főorvos Zilahon, Piros Ferenc kórházalapító főorvos Marosvásárhelyen, Tóró Árpád népszerű szakorvos Székelyudvarhelyen, Szász István Tas a kolozsvári mentálhigiéné megszervezője, Kiss András Belényesen, majd Nagyváradon főorvos. (Ismertetőjét lásd: Barabás István: Az élet fonákja. Nehéz leckék. Hargita Népe 2008. október 21.)
14 Valter István (1925–2010?) 1956-ban a Román Munkáspárt Magyar Autonóm Tartományi Bizottságának egyik tagja, a tartományi pártiskola igazgatója, később a Vörös Zászló főszerkesztő-helyettese.
15 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 145/1956. sz., 340-349.
16 Uo. 346-347.
17 Gheorghiu-Dej, Gheorghe (1901–1965) vasúti munkás, 1945–1965 között a Román Kommunista (Munkás) Párt főtitkára. 1945 után közlekedésügyi és ipari miniszter, 1948- 1952 között a Minisztertanács első helyettese, 1952–1956 között miniszterelnök. Megjegyezzük, hogy a pártfőtitkár az autonóm tartomány megalakulása után először járt annak székhelyén.
18 MmNL, RKP Maros-Magyar Autonóm Tartományi Pártbizottság lt, 140/1956. sz., 86-104. A főtitkár beszéde, magyarra fordítva, teljes egészében közölve: PÁL-ANTAL 2006, 259-273.
19 Ua. 175/1957. sz., 240
Pál-Antal Sándor
Népújság (Marosvásárhely)

Az ’56-os forradalom és Marosvásárhely
A marosvásárhelyi írók állásfoglaltatása
(Folytatás november 25-i lapszámunkból)
1956. november 2-án este, a Simó Géza bútorgyárban tartott nagygyűlés után, Fazekas János a Kultúrpalotában gyűlést tartott a helyi értelmiség krémjének számító és a pártpolitika szócsövének a szerepét kapó írókkal és szerkesztőkkel. Csupor Lajos tartományi első titkáron és Fazekason kívül jelen volt tizenhárom író, Balázs Lajos1 , Kocziány László2 és Szász Béla3 , az Állami Irodalmi és Műszaki Kiadó marosvásárhelyi fiókjának szerkesztői, Sátán Márta és Metz Erzsébet, az Igaz Szó munkatársai, valamint Tompa Miklós4 színházigazgató. A gyűlést Csupor nyitotta meg, a párt szemszögéből vázolva a magyarországi eseményeket. Ezután felolvasták a Simó Géza bútorgyár munkásságának a „magyarországi ellenforradalmi akciót” megbélyegző nyilatkozatát, az azzal való azonosulás végett. Majd következtek a hozzászólások és állásfoglalások, hiszen ezen a gyűlésen Fazekas minden résztvevőt nyílt vallomástételre kötelezett. Elsőként Gagyi László5 beszélt, akinek a vallomása sajnos nem maradt fenn, mivel a gyorsíró még nem volt a teremben. A többiek rá való hivatkozása bizonyíték arra, hogy ő a rábízott és tőle „elvárt” szöveget mondta. Egyébként Gagyit a hatvanas években szerény, félénk embernek ismertem meg, akiről feltételezhető, hogy megbízásra betanult szöveggel indította útjára a vitát. Gagyi után az első hozzászóló az írók között vendégnek számító Tompa Miklós színházigazgató volt. Tompa a kultúra helyzetéről beszélt. „A fasiszták Magyarországában – kezdte beszédét – a kultúra elsekélyesedett. A szocialista Magyarországon és itt is nálunk egy csomó kultúrintézmény lett létesítve a népi hatalom alatt. Budapesten, ha megnézzük a színházak helyzetét, két színház helyett, ami volt a felszabadulás előtt, húsz színház van, filharmónia, könyvtárak. Ismerjük a könyvkiadás eredményeit. Most mindezek a kultúrintézmények abban a veszélyben vannak, hogy nem lesz igaz gazdájuk.”6 Ezután kifejtette a romániai magyar kultúra virágzását a szocializmust építő Romániában, amely számosabb művelődési intézménnyel rendelkezik, mint amennyi volt a fasiszta Magyarországon. Hozzászólását a következő mondatokkal zárta. „Meg vagyok győződve arról, hogy a tudomány, művészet, kultúra fejlődésének csak egy biztos támasza van: a proletárdiktatúra, a szocializmus építése. Nekünk, romániai magyar értelmiségieknek legszebb hivatásunk a román–magyar testvériség elmélyítése és megvédése. Javasolom, hogy a Simó Géza dolgozóinak ezt a tiltakozását a Székely Színház művészei körében széles körben ismertessük.”7 Majd a gyűlés végén felkéri az írókat, hogy segítsenek a művészek nyilatkozatának a megfogalmazásában. A következő felszólalók az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztői voltak. Ők elég rövidre fogott felszólalásaikban hol durva, hol körültekintő hangnemben elítélték az „ellenforradalmat”, és lojalitásukról biztosították a pártot. A legdurvább hangnemű Balázs Lajos beszéde volt. „Nehéz megfelelő szavakat találni az aljasságok méltó elítéléséhez – kezdte hozzászólását –, amelyet a fasiszta keretlegények Budapest utcáin véghezvisznek. Ismerjük az eseményeket, szorongva hallgattuk a híreket és felháborodással vettük tudomásul, hogyan bontakozott ki a fasiszta ellenforradalmi mozgalom Magyarországon, amelynek tanúi vagyunk. Mélységes gyűlölettel és megvetéssel ítélem el ezeket a banditákat, akik a marxizmus legjobb értékeit máglyára rakják Budapest utcáin, és a párt legjobb embereit gyilkolják le, akik 10-12 éven keresztül harcoltak a magyar nép jövőjéért. Meg vagyok győződve arról, hogy a magyar munkásosztály, amelynek dicső hagyományai vannak, méltó választ fog adni a fasiszta banditáknak.”8 Hozzászólása befejező része is erőltetetten harcias, azt a benyomást kelti, hogy nagyon igyekszik meggyőző lenni. „[…] vonjuk le a tanulságot, hogy a reakciós erők szétzúzására legfőbb feladatunk, hogy a pártunk köré legszorosabban tömörüljünk, és harcoljunk dolgozó népünk és a Szovjetunió közötti barátság elmélyítéséért.”9 Szász Béla visszafogottabban, de ő is az elvárt hangnemben fejtette ki álláspontját. „Ténylegesen az a helyzet – mondta –, hogy az, ami Magyarországon történik, minden részletében, minden tényében fedi a legsötétebb, legbrutálisabb ellenforradalom ismérveit. Ennek a megállapításnak a következményeit vonjuk le. Az első parancs, amely előttünk áll és elsősorban a romániai magyar értelmiségiek előtt, hogy teljes határozottsággal sorakozzunk fel pártunk mellé, bízzunk a pártban, bízzunk pártunk helyes ítéletében és igyekezzünk ezt a helyes és megalapozott ítéletét a tömegekben is teljes mértékben terjeszteni, és meggyőzni az ingadozókat és kételkedőket, hogy helyes pártunk értékelése.”10 Kocziány László beszéde sokkal visszafogottabb és őszintébb volt. Felemlítette korábbi, hazafiságát próbára tevő megpróbáltatásait, elmondta azt is, hogy nem párttag, majd befejezésként ezeket mondta: „A magyarországi események megmutatják: nincs polgári út. Egyetlen út van, a párt útja, bár párton kívüli vagyok, érzem azt, hogy ezen túl minden munkámban fel kell sorakozni a párt mögé.”11 Az írói hozzászólásokat Sütő András kezdi. Beszéde elején kijelenti, hogy elemezni fog, és „hidegséggel” akarja megítélni a helyzetet. Hosszan tartó beszédében felidézte az elmúlt gyűlésen kifejtett álláspontját és reményét, hogy Magyarországon sikerül megfékezni az ellenforradalmi elemeket. Jól dokumentáltságára hivatkozva most már elítéli a magyarországi írókat, név szerint Illyés Gyulát, Tamási Áront és Szabó Lőrincet, amiért nem végeztek hírnevükhöz méltó meggyőző és felvilágosító munkát. Hosszabban időz a magyarországi politikai helyzet katasztrófába vezető alakulásánál, kiemelve az újonnan létrejött politikai alakulatok kilátástalanságát, majd kiemeli a romániai magyar írókra háruló feladatokat. Sütő beszédének elején az alábbiakat mondta: „A múlt gyűlésen, amikor vitattunk bizonyos kérdéseket a magyarországi eseményekkel kapcsolatosan, mondtam, hogy bízzuk a kiértékelést a Magyar Dolgozók Pártjára. Akkor reménykedtem, hogy ez a párt és annak tagsága, a magyar kommunistáknak lesz ereje megfékezni az ellenforradalmi elemeket, amelyek a magyar népi demokrácia ellen fordultak. Ez a reményem nem volt indokolt. A reményem szertefoszlott, amikor tudomásunkra jutott, hogy ezek az erők megdöntötték a proletárdiktatúrát, a Magyar Dolgozók Pártja és bizonyos hű maradványai próbálják összekovácsolni magukat, hogy szembeszálljanak a kormánnyal. Az, amit az újjászülető polgári pártok akarnak, az klasszikus restauráció, tökéletes polgári restauráció minden tekintetben”. 12 A romániai magyar írók feladatával kapcsolatosan, többek között, a következőket hangoztatta: „A mi feladatunk, íróké, nem csupán az, hogy ezeknek az eseményeknek a jelenlegi állapotát tekintsük, és tiltakozzunk minden olyan embertelenség ellen, minden polgári restauráció ellen, amely a proletárdiktatúrát fel akarja váltani a polgári demokráciával, és a Szovjetuniót szembe akarja állítani a demokratikus országokkal. De más feladatunk is van, hogy levonjuk marxista módon azokat a tanulságokat, amelyek szükségesek, hogy a tömeget olyan politikai állapotba hozzuk, meggyőző érvek és eszközök segítségével”. 13 Hajdu Zoltán magát békés, nem harcias és nem vérszomjas emberként jellemezte, de azért kijelentette, hogy az igazi magyarországi „kommunistákkal a golyószóró mellé” állna. A magyar ügyet a nemzetközi munkásmozgalom ügyének tekintette. Bevallotta túlzó baloldaliságát, amely szerint az elmúlt 12 év alatt igyekezett élni. Majd rátért a magyarországi írók ostorozására. „Beszéltek a felelősségről – mondta –, mivel egyes kommunista vezetők hibáztak, nem mentem őket, de ezerszer nagyobb felelősséggel tartozik a magyar irodalom, amely elárulta a magyar ügyet. Elítélem azt az uszítást, amely hónapok óta tart a magyar sajtóban és irodalmi életben. Ha még ezt sem látják meg, ki kell mondanom, hogy igenis, egyes magyar írók kalandor politikája segítette a kalandorokat. Ki vette kezébe az első pillanatban az ellenforradalom zászlóját Magyarországon? Az a magyar irodalom, amelynek soraiban Petőfi Sándor, József Attila, Móricz Zsigmond vannak. Hol vannak ezek a magyar írók, akik vehemensen támadták a pártot, akik a hibákon javítani akartak? Hol vannak? Miért nem tiltakoznak? Hol van Veres Péter, Illyés Gyula? […]”14 Végül kiemelten dicsérte a romániai kommunista párt helyes politikáját, és az írókkal szembeni építő jellegű viszonyulását.
1 Balázs Lajos dr. (1918-1997) könyvtáros, szerkesztő. 1951–1955 között a Teleki Tékában dolgozik, majd az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi szerkesztőségének vezetője. 1960–1984 között a Teleki-Bolyai könyvtár osztály-, illetve részlegvezetője.
2 Kocziány László dr. (1920-1977) irodalomtörténész. Tanár, majd 1955-től az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó marosvásárhelyi részlegénél, 1957-től a Román Akadémia marosvásárhelyi fiókjának tudományos kutatója. 1975-től magyar-latin szakos tanár a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolán.
3 Szász Béla (1926-2000) szerkesztő, műfordító. 1951–1952-ben a bukaresti Ifjúsági Könyvkiadónál fordító, majd szerkesztő, 1952-1958 között a magyar szerkesztőség vezetője, 1962–1969 között az Irodalmi Könyvkiadó magyar szerkesztőségében szerkesztő, majd 1969–1977 között főszerkesztő. 1977–1989 között vezető munkatárs a Szocialista és Nevelési Tanács nemzeti kisebbségi osztályánál.
4 Tompa Miklós (1910–1996) rendező, színház pedagógus, színházigazgató. 1946-ban megszervezte a Székely Színházat, amelyet 1966-ig vezetett. 1948-tól a marosvásárhelyi Színművészeti Akadémián tanít, és 1976-tól annak rektora.
5 Gagyi László (1910–1991) író. 1949-től kiadói lektor, majd 1953–1959 között az Igaz Szó szerkesztője.
6 PÁL-ANTAL 2006, 224-225. 7 Uo. 8 Uo. 225-226. 9 Uo. 10 Uo. 226. 11 Uo. 233. 12 Uo. 226-227. 13 Uo. 228. 14 Uo. 231-232. Népújság (Marosvásárhely)