Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Csucsi A. Róbert
5 tétel
1996. június 7.
Jún. 1-jén Marosvásárhelyen ülésezett az Országos Magyar Diákszövetség /OMDSZ/. A kolozsvári, marosvásárhelyi, bukaresti, nagyváradi, aradi, temesvári és brassói diákszervezetek képviselői elfogadták az Aradi Magyar Diákszövetség felvételi kérelmét az OMDSZ-be. A leköszönő temesvári Farkas Lóránt helyébe Antal Attilát, a KMDSZ képviselőjét, szociológus hallgatót választotta országos elnöknek. A Brassói Magyar Diákszövetséget képviselő Csucsi Róbert személyében új taggal bővítették a Magyar Ifjúsági Tanács frakcióját az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsában /SZKT/. Megtárgyalták a magyarországi egyetemekkel közösen szervezett részképzések, szakmai gyakorlatok, nyári egyetemek kérdését. Ennek keretében több mint 400 romániai magyar egyetemi hallgató vesz részt magyarországi részképzésben, programokban. /Szabadság (Kolozsvár), jún. 7./
1996. augusztus 14.
A Brassó Magyar Diákszövetség /BMD/ a brassói felsőoktatásban tanuló mintegy ezer magyar diák érdekvédelmi szervezete, tagjainak jelentős része Hargita és Kovászna megye diákjaiból kerül ki. A BDM alelnöke, Csucsi Róbert egyetemi hallgató elmondta, hogy 199 áprilisában újjáalakult szervezetük. 1994 elején az Illyés Alapítvány támogatásával négyszobás tömbházlakást vásároltak, ez a BMD-székház, ahol számítógépek és adományokból összegyűlt 5000 kötetes könyvtár és videotéka várja a hallgatókat. Minden tavasszal megrendezik a BMD Szülinapot - egyhetes rendezvény - és ősszel a gólyabált. Ezenkívül rendszeresek a kulturális rendezvények, képzőművészeti előadások. Fontos kiadványuk a Bemondó. Harag György Színjátszócsoportjuk 1993-ban elnyerte a Concordia Nagydíjat. Az Illyés Alapítvány továbbra is segíti őket, azonkívül a budapesti Brassói Fókuszú Diák Diaszpóra Alapítvány /BFDDA/, amely főleg a szórványban tanuló magyar egyetemistákat támogatja. /Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 14./
1997. március 10.
"Az Országos Magyar Diákszövetség /OMDSZ/ Kolozsváron márc. 9-én tartott ülésén nyilatkozatot adott ki, ebben az OMDSZ kiáll az önálló kolozsvári Bolyai Egyetem visszaállítása mellett. Először a jogi garanciákat kell kiharcolni, elengedhetetlen a Bolyai Egyetem visszaállítását kimondó kormányhatározatnak az RMDSZ általi kidolgozása és elfogadtatása. A kedvező nemzetközi helyzet lehetővé teszi ezen lépés rövid időn belüli megtételét. Nem járható út az önálló tagozatok létesítés a Babes-Bolyai Tudományegyetemen, ehelyett külön egyetemre, külön karokra, külön rektorra és egyetemi szenátusra van szükség. Aláírók. Aradi Magyar Diákszövetség /Fülöp Csaba elnök/, Kolozsvári Magyar Diákszövetség /Kiss Olivér elnök/, Temesvári Magyar Diákszövetség /Ratyis Alice elnök/, Nagyváradi Magyar Diákszövetség /Diószegi Lajos elnök/, Brassói Magyar Diákszövetség /Csucsi Róbert alelnök/, Marosvásárhelyi Diákszövetség /Kiss József Attila megbízott/. /Szabadság (Kolozsvár), márc. 10./"
2001. november 30.
"Felhívás Csíkszereda polgáraihoz címmel december elsejével kapcsolatban az aláírók megállapították: ami az egyiknek ünnep, az a másiknak gyász megállapították: ami az egyiknek ünnep, az a másiknak gyász. Erről senki sem tehet. Mi sem, hogy a velünk együtt élő román nemzet ünnepe számunkra nemzeti gyásznapjaink egyike. Csíkszeredában a román kormány, a prefektúra december elsejére harsány örömünnepet szervez: katonai parádét, népgyűlést, ortodox kulturális központ avatását, fáklyásmenetet. A város lakosságának nagy része magyar nemzetiségű, s számukra nem jár lelkesedéssel e nap. Helytelen a túlzott ünneplés a mai feszültségektől sem mentes politikai környezetben - elegendő a státustörvényre, a Har-Kov jelentésre vagy az ortodox egyház székelyföldi terjeszkedésére gondolni. "December elseje számunkra a be nem váltott székelyföldi ígéreteket, a nyolcvan év óta is hiányzó és meg nem valósult autonómiát jelenti. Éppen ezért a december elsejei ünnepségektől való távolmaradás mindannyiunk egyéni joga. Részvételre sem egyének, sem intézmények vagy iskolák nem kötelezhetők. A fentiek szellemében kérjük csíkszeredai magyar polgártársainkat: maradjanak távol a december elsejei állami ünnepségektől. Azok pedig, akik a nyilvánosság elé kényszerülnek, érzelmeiket vállalva gyászszalagot viseljenek" - áll a Sógor Csaba szenátor, dr. Csedő Csaba István polgármester, Erdei István, Papp Előd alpolgármesterek, Borbély Ernő, dr. Papp Kincses Emese megyei önkormányzati képviselők, Bartalis Csongor, Benkő Sándor, Becze Zoltán, dr. Bokor Márton, dr. Bíró Dénes, Csucsi A. Róbert, dr. Szabó Soós Klára, Szakáts István, Szikszai László, Szondy Zoltán, Szőke Domokos, Vígh Ádám városi önkormányzati képviselők, Hajdú Áron városi RMDSZ-elnök, illetve a Tamás József római katolikus segédpüspök, Boros Károly főesperes, Gergely István esperes, Gergely Géza esperes, Hegyi István református lelkész által aláírt dokumentumban. /Felhívás Csíkszereda polgáraihoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./ Az RMDSZ nem ért egyet csíkszeredai közéleti személyiségek által, "Románia Nemzeti Ünnepével kapcsolatosan közzétett felhívásával. Az említett felhívás a békés együttélés és kölcsönös tisztelet elvének, az RMDSZ programjának, alapelveinek mond ellent." Az RMDSZ "tiszteli Románia Nemzeti Ünnepét", és elvárja, hogy a Gyulafehérvári Nyilatkozatot valóra váltsák. Az RMDSZ nyilatkozatát Takács Csaba az RMDSZ Ügyvezető Elnöke adta ki. /Nyilatkozat. = RMDSZ Tájékoztató, nov. 30. 2094. sz./"
2016. február 23.
Milyen volt a kötelező sorkatonaság?
2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.
Kaszárnya a Mikó-várban
A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”
André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.
Nagyszabású vacsorák
Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.
„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”
Kísérés bevonuláskor
Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”
A teristák
Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.
Jó élményekkel maradtak
Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.
Bankettel búcsúztak
A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro
2006. február 23-án fogadták az utolsó behívott korosztályt a Hargita Megyei Katonai Központnál, hogy teljesítsék a kötelező katonai szolgálatot. A román hadsereg történetében véget ért egy korszak, ezzel együtt megszűntek a katonavacsorák, regrutabálok. Sokan úgy vélik, ma is hasznos lenne a fiataloknak legalább fél évnyi katonai szolgálat.
Napra pontosan tíz évvel ezelőtt fogadták az utolsó behívott korosztályt, aztán 2006. december közepén minden behívott sorkatonát hazaengedtek. A kerek évforduló apropóján a kötelező sorkatonasággal kapcsolatos élményekről faggatott néhány érintettet a Csíki Hírlap.
Kaszárnya a Mikó-várban
A csíkszentkirályi id. Ferencz András az ötvenes évek elején volt katona, 1949-ben sorozták be. „Szentmártonon soroztak be és Szeredában, a Mikó-várban volt a kaszárnya, oda vonultunk be. Abban az évben két korosztályt, a '27-ben és a '28-ban születetteket hívták be. Korosztályomból, a 32 fiúból négyen élünk. Eltelt az idő. Kilencvennek egy híja vagyok.” Csíkszeredából Fălticeni-be vitték, ott voltak kiképzésen hat hónapot. Ez idő alatt nem engedélyezték a látogatást és haza sem jöhettek. Májusban aztán Ploieşti-re került, ott töltötte le a katonaságból hátralevő mintegy három és fél évet. „Beosztottak a lovasokhoz, ennünk adtak. „Cercetások” (felderítők) voltunk, jártuk a vidéket. Este kilenc órakor feküdtünk le, s reggel öt volt az ébresztő. Mindig fúvószenekarral vittek ki a poligonra. Éppen csak amikor mínusz harminc fokos hideg volt, akkor nem vittek ki. Máskor a puskatusra a kezünk fagyott rá. Nagyon hosszú volt.”
André bácsi úgy emlékszik vissza, hogy a parancsnokokkal szót lehetett érteni. Neki szerencséje volt, mert jól tudott románul, gyakran olvastattak vele a román anyanyelvű katonák. De nem csak a román hadseregben szolgált a csíkszentkirályi férfi, a kicsi magyar világban tizenhat évesen még leventekatonai kiképzésben is részesült. „Foglalkoztak velünk. Most ki foglalkozik az ilyen fiatalokkal? Senki. A katonaságnál rend volt és fegyelem. A mostani fiatalok azt sem tudják, mi a katonaság” – véli az idős férfi. Eszébe jutottak a regrutabálok is, ahol egy egész zenekar muzsikált, és ahol a lányok bokrétát tűztek a legények kalapjába.
Nagyszabású vacsorák
Október 20-áig többnyire megérkeztek a behívó levelek. A tizennyolcadik évüket betöltött fiúk be kellett menjenek Csíkszeredába sorozásra – ezt már a 66 éves Bíró Erzsébet és a 72 éves Erőss Mária mesélte. A két jenőfalvi asszony fiait 1989-ben hívták be katonának. Egyikük Oneşti-re, a másikuk Giurgiu-ba került, onnan Bukarestbe vezényelték a decemberi eseményekkor.
„Megérkezett a behívó, kitűztük, hogy mikor lesz a katonavacsora. Erre az jött el, aki úgy érezte, hogy el kell jöjjön – keresztszülők, bérmaszülők, a rokonság – , nem meghívásos alapon volt. A katonavacsorán olyan ételek, fogások voltak, mint most a lakodalomban. Ez egy kisebb lakodalom volt” – emlékezett vissza Bíró Erzsébet. Erőss Mária hozzátette, amikor a rokonság meghallotta, hogy katonavacsorát tartanak egy háznál, mindenki vitte a tyúkot, lisztet, tojás, sütötték a kalácsot. „Akkor még ilyen volt a divat. Nem hívtak senkit, a rokonság ment, a keresztszülők és még aki úgy érezte, hogy tartozik. Olyan is volt, hogy kétszáz-háromszáz személy volt jelen. Attól függően, hogy mekkora volt a rokonság.”
Kísérés bevonuláskor
Amikor vonultak be a legények, akkor volt a kísérés. Erre az alkalomra töltött káposztát, sült húst vagy paprikást készítettek. A kísérőre már csak a szűkebb rokonság ment. „Kikísértük az állomásra, szekérrel mentünk fel Szentdomokosra. Jöttek a vendégek is, s sírdogáltunk, kinek az édesanyja, kinek a kedvese. Aztán a fiúk vonatra ültek, mi jöttünk haza, s zajlott tovább a vacsora. A katona elment, s otthon folyt tovább a mulatság” – emlékezett vissza Mari néni. „...s azok a szép katonadalok, amiket egész éjszaka énekeltek...” – jutott eszébe Erzsébetnek. Abban mindketten egyetértettek, hogy egy-egy katonavacsora szinte az egész közösséget megmozgatta. A vendégek a besorozott legénynek ajándékot, pénzt vittek, a kísérésen pedig aprópénzt adtak, hogy tudjon levélborítékot venni. Elmondták, a katonaládába alsóneműt, trikót, zoknit, meleg holmit pakoltak. „Amikor elmentek, még gyermekek voltak, de amikor már jöttek haza szabadságra, mondhatni érett legényekkel találkoztunk. Felnőttek hirtelen. Ez lehet, hogy most is hiányzik. A legtöbb idevalósi legény a katonaságnál tanult meg románul például.”
A teristák
Az utolsó években Romániában egy év volt a kötelező katonai szolgálat, de annak, aki egyetemet végzett, csak hat hónapot kellett letöltenie. „Militari cu termeni redus: ezek voltak a teristák. Éveken keresztül Hargita megyéből Sepsiszentgyörgyre vitték a teristákat. Aztán 1998-ban Gyimesfelsőlokon alakult egy ilyen részleg. Én abban az évben végeztem az egyetemmel, s az erdészetnél kezdtem dolgozni. Igazából addig állást nem nagyon kapott egy fiatal, amíg nem volt katona, nem szívesen vettek fel. Hallottam, hogy lesz ez a részleg Gyimesben, érdeklődtem, jelentkeztem, hogy minél hamarabb legyek túl rajta, s hát egyszer hívtak. Volt, aki így-úgy elintézte, kiment külföldre, vagy orvosi papírral, de úgy gondoltam, hogy ez is az élet rendje, hozzátartozik, jobb, ha hamarabb túl leszünk rajta. 1998. október 28-án déli 12 órakor volt Gyimesfelsőlokon a bevonulás, Hargita megyéből ötvenen voltunk, ennek kilencven százaléka magyar. Ilyenek voltak közöttük, mint Ciugulitu Csaba, Mánya Lóri, Csucsi Róbert, Korodi Szabolcs, Tamás Zoli, Turós Endre, tehát egy olyan társaság került össze, hogy le a kalappal” – idézte fel a tizennyolc évvel ezelőtti katonaságát a madéfalvi Szentes Antal.
Jó élményekkel maradtak
Az első két hónap volt a felkészítés időszaka, megtanultak menetelni, lőni, és számos katonadalt is megtanultak. Ezután mindenki a végzettségének megfelelően kellett tevékenykedjen, segítsen a katonaságnak. „A mi esetünkben nem az volt, mint a közkatonáknál, hogy amit a tiszt mondott, az szent volt. Mi azért feszegettük a határokat. Már egy hónap után látták, hogy jobb, ha hétvégeken hazaengednek. Elég emberségesen bántak velünk, azért megadták a tiszteletet a tisztek. Minden nap reggeli után vittek ki terepre, hegyivadászok voltunk. Nagyon szép tél volt Gyimesben, óriási volt a hó.” Az esküt december 1-jén tették le, külön erődemonstrációs előadással és kultúrműsorral készültek az újoncok, ennek a programjába a román versek mellett helyet kaphatott Kányádi verse is, a Nyerges-tető. Karácsonykor kolindálni jártak, vasárnaponként pedig engedélyt kaptak, hogy részt vegyenek a szentmisén, amely után gyakran megvendégelte őket Berszán atya – tudtuk meg Szentestől.
Bankettel búcsúztak
A leszereléskor nagy bankettet tartottak közösen a tisztekkel, amely aztán Csíkszeredában is folytatódott másnap. Amint Szentes fogalmazott, tíz órán keresztül is tudna mesélni a katonaságról, annyi élményben volt ott részük. „Jó lenne, ha visszavezetnék a katonaságot, mert ott a fiatal rendet tanult, fegyelmet, figyelmet, tiszteletmegadást. Sok jó dolgot megtanítottak, most olyan világ van, hogy nem tanulnak ilyeneket. Sokan ott tanultak meg románul, vagy a fegyverrel rendesen bánni. Ugyanakkor a katonaság előtti ceremóniák, besorozási bulik jó lehetőségek voltak falun arra, hogy a fiatalok találkozhassanak, ismerkedjenek” – hangsúlyozta Szentes Antal.
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Rengeteget tanultak
A csíkjenőfalvi Farkas Zsolt generációja volt az utolsók egyike, amelynek még kötelező volt katonai szolgálatot teljesítenie. „Karcfalván és Jenőfalván összeírtak, majd bementünk Szeredába és ott osztottak el. Később jött a levél, hogy mikor kell menni s jelentkezni. Az orvosi vizsga volt a legfontosabb, ott tetőtől talpig megvizsgáltak.”
A fiatalember úgy véli, a katonaság nagyon nehéz volt. Őt Csíkszeredába osztották be a tűzoltókhoz. A kiképzés négy hónapig tartott, az egész katonaság tizenkettőt. „Úgy meguntam, azt hittem, soha nem telik el. Voltak, akik elintézték. Nekem otthon azt mondták, hogy amikor hívnak, menni kell. Ez nekem hátra van, úgyhogy semmi intézkedés nem lesz. 2006-ban szereltem le, utána még egy évig volt katonaság, aztán már fizetéses katonák lettek. Én nem szerettem, de ez egy olyan kiképzés volt, amely alatt rengeteget tanul az ember. Azt is lehet mondani, hogy az életre nevel. Igaz, szívatták az újoncokat, de ezen mindenki keresztül kellett essen. Most is vihetnék a fiatalokat, rendet tanulnának. Ott megtanultál öltözni, takarítani, mosni, nem volt ott asszony. Önállóságra nevelt. Elmúlt egy korszak. Szerintem hiányzik ez a fiatalságnak.”
Péter Beáta. Székelyhon.ro