Anyám fekete rózsa
Csoóri Sándor (1930–2016) emlékére
Hosszan tartó, súlyos betegség után, 2016. szeptember 12-én hajnalban elhunyt Csoóri Sándor kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.
Csoóri Sándor 1930. február 3-án született Zámolyon (Fejér megye), református parasztcsaládban. A Pápai Református Kollégiumban érettségizett 1950-ben, majd Budapesten folytatta tanulmányait az ELTE Orosz Intézetében. Betegsége miatt már az első éven ott kellett hagynia az egyetemet, és korán újságírásra adta fejét. Előbb a Pápai Néplapnál és a Veszprém megyei Népújságnál dolgozott, majd az Irodalmi Újság munkatársa (1953-54),és az Új Hang versrovatszerkesztője (1955- 56) lett. Az 1956-os események után tisztviselőként helyezkedett el a Lakatosipari Vállalatnál. 1958-tól szabadfoglalkozású író. Az 1960-as évek elején a Budapesti Műszaki Egyetem újságjának szerkesztő munkatársa, később pedig húsz éven (1968–1988) át volt a Mafilm dramaturgja.
Első versét 1953-ban közölte, amelyben bírálta a Rákosi-korszakot. Rá egy évre jelent meg első kötete, a Felröppent a madár, amely meghozza az első József Attila- díjat (a másodikat 1970-ben kapta).
A hatalom nem igazán kedvelte, sőt évekig volt megfigyelés és szilencium alatt. A Kádár-korszak egyik legmarkánsabb ellenzéki harcosa volt. Már fiatal korában barátkozott Konrád György íróval, Jancsó Miklós filmrendezővel, Orbán Ottó íróval, Kósa Ferenc rendezővel.
A hatvanas évektől megnőtt a népszerűsége, előadásai nagy tömeget vonzottak, jelentős szerepet töltött be a Kádár- korszak megbuktatásában. 1967-től forgatókönyvíróként közreműködött Kósa Ferenc (Tízezer nap, Ítélet, Hószakadás, Nincs idő) és Sára Sándor (Vízkereszt, Nyolcvan huszár, Elátkozva a hatodik napot, Tüske a köröm alatt) filmjeiben. 1987-ben a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, majd később a párt elnökségi tagja. 1988-ban részt vesz a Hitel folyóirat elindításában, melynek előbb szerkesztőbizottsági elnöke, majd 1992-től főszerkesztője lett. 1991-ben a Magyarok Világszövetségének elnökévé választják, e funkciót 2000-ig tölti be. Ebben a beosztásában kezdeményezte 1992 nyarán a Duna Televízió létrehozását, a világban szétszóródott magyarság televízióját, mely azon év karácsonyától sugározza adásait.
Legnagyobb méltatói így jellemzik életművét: "Zrínyi kezéből vette ki a kardot, s Kosztolányi selyemsálát csavarta a nyakára" (Szakolczay Lajos); "költőként az a legnagyobb irodalomtörténeti érdeme, hogy összetéveszthetetlenül egyéni színnel vitte tovább költészetünknek azt a fő vonulatát, melyet elődei és kortársai Balassi Bálinttól Nagy Lászlóig megteremtettek" (Görömbei András).
***
Csoóri Sándor gyakran járt Erdélyben, kiváló kapcsolatokat ápolt az erdélyi írókkal, művészekkel, közéleti személyiségekkel.
1994. augusztus 18-án részt vett a Székelyszentistvánon tartott első Szent István Napok ünnepségen, mely alkalommal beszédet is mondott. Marosvásárhelyen és Budapesten többször találkozott Sütő Andrással, akihez közeli, meghitt barátság fűzte. Sütő András temetésekor – épp tíz éve! – a Marosvásárhelyi Vártemplomban mondott beszédet a ravatalnál, amit a Duna TV élőben közvetített.
A Sütő András Baráti Egyesület által szervezett, 2009. június 27-28-án megtartott Sütő- megemlékezésen olyan személyiségek társaságában érkezett Marosvásárhelyre, mint Dobos László felvidéki író, Szakolczay Lajos irodalomtörténész és Pálfy G. István író-szerkesztő. Ez volt Csoóri Sándor utolsó erdélyi irodalmi útja. Előadásának címe: Beszélgetések és álmok – amelyben kiemelte, hogy a "trianoni mocskos ügynek" a mai napig érezhetők a következményei.
A kétnaposra tervezett megemlékezés első napján beszéltem vele a Bernády Házban, s kértem, hogy a közelgő 80. születésnapja alkalmából (2010. február 3.) adjon egy interjút, amit a hazai magyar sajtóban szeretnék közölni. Kérésemet elfogadta, de – bokros teendőire hivatkozva – másnapra "csúsztattuk". Akárcsak a Dobos Lászlóval való beszélgetést, aki szintén 2010-ben töltötte a 80. életévét. Sajnos sem a Csoóri-, sem a Dobos-interjú nem jött össze, ti. Dobos közbejött betegsége miatt hamarabb vissza kellett utazniuk Budapestre, így elmAradt a másnapra tervezett, pusztakamarási templomozáson való részvétel is. De addig, amíg tartott az intentisztelet, a Marosvásáráhelyről később érkező írócsapat autója – Pálfy G. István volt a sofőr –, miután utasai meglátogatták a Sütő-házat, a pusztakamarási templom előtti téren, a Magyar utcában állt meg, ahonnan jól lehetett hallani az orgonahangot, az együtt éneklést. Templomból való kijövetelünk után értesültem a korábban tervezett együttlét megváltoztatásának okáról.
Az interjúkérdéseket – mint megegyeztünk – végül is 2010. január elején küldtem át neki interneten, amire január 25-én válaszolt: Kedves Ferenc! Sajnos, az irodalmi életben is vannak karambolok, torlódások, ugyanúgy, mint a valóságos életben. Amikor tavaly nyáron megegyeztünk abban, hogy szívesen válaszolok a kérdéseire, január táján, ugyanis a születésnap kínált igazi alkalmat erre a beszélgetésre. És mi történt? A 2009-es év végén Kuvaitba utaztunk, a lányunk családjához. Ott voltunk Karácsonykor és szilveszterkor, majd január elején hazajöttünk. Nagyon jó volt együtt lenni a kisunokánkkal. Hóvári János, a vőnk, az ottani magyar nagykövet. Hazaérkezésünk után tapasztaltuk, hogy nincs internet-kapcsolatunk. Ennek a kijavítása hetekbe tellett, mert én nem értek hozzá, Balogh Juli pedig január első hetében eltörte a bokáját: műtét, fekvőgipsz stb., így csak ma második napja, hogy elolvashattuk egy havi üzeneteinket – 520 db e-mailt… De ettől még megcsinálhatnám az interjút, de napok óta mindenki ezzel gyötör: lapok, rádiók, televíziók, így nem tudok leülni az íróasztalom mellé, hogy a kérdéseire válaszoljak.
Két javaslatom van: Csendes Csaba készített velem egy interjút a Nagyítás c. új hetilapnak, ezt átküldhetnénk, hogy megjelenjen a születésnapra vagy miután elmúlik ez a "rohamozás", akkor tudok válaszolni átküldött kérdéseire. Várom a döntését! Baráti kézszorítással, Csoóri Sándor.
Még aznap válaszoltam. Döntésem: várjuk meg a nagyrumli végét…
Egy későbbi, március 21-én küldött levelemre aznap a következő válasz érkezett: Kedves Ferenc! Egyelőre Kuvaitban örvendezünk a 30 fok feletti meleg időnek, s még egy ideig ez így is mArad. Választani, természetesen, már otthon leszünk! Akkor jelentkezem majd. Addig is minden jót kívánunk, Júlia és Sándor.
Ez volt Csoóri Sándor utolsó nekem küldött levele. Az interjú – most már biztos! – végleg elmAradt. Életem egyik nagy szomorúsága… 1988-ban jelent meg aBreviárium c. kötete, melynek kezdőverse Anyám fekete rózsa. Utolsó szakasza így szól: "Anyámnak fáj a feje,/ anyámnak fáj a semmi,/ anyám fekete rózsa,/ nem tud kiszínesedni./ Egy éjjel földre roskad,/ megtört lesz majd, kicsi –/ Bejön egy madár érte/ s csőrében elviszi". Csoóri Sándort, aki rajongásig szerette édesanyját, hajnalban vitte el a madár.
Székely Ferenc
Népújság (Marosvásárhely)

Rangos irodalmi elismerést kapott Selyem Zsuzsa író
Selyem Zsuzsa, Zoltán Gábor és Takáts József kapta a 32 évvel ezelőtt alapított Déry-díjat, amellyel az irodalmi élet kimagasló alkotóit jutalmazzák. 
Az elismerés Déry Tibor özvegyének végakarata alapján jött létre, aki vagyonával az irodalmi élet kimagasló alkotóinak elismerését kívánta támogatni - idézi fel az Artisjus Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület pénteki közleménye. A díjátadót pénteken tartották Budapesten.
A Déry-díj pénzjutalommal jár, ennek forrása a Déry-hagyaték, beleértve a Déry-művek után keletkező jogdíjak összegét is. A díjat odaítélő kuratórium elnöke Závada Pál, titkára az Artisjus főigazgatója, Szinger András, tagjai pedig Ilia Mihály, Keresztesi József, valamint Lator László, aki a közelmúltban lemondott az alapítványnál betöltött tisztségéről. Az első Déry-díjat 1984-ben adták át, azóta több százan részesültek az elismerésben. A korábbi díjazottak között mások mellett Csoóri Sándor, Bán Zsófia, Csukás István, Esterházy Péter, Spiró György és Ottlik Géza, illetve Csűrös Miklós, Ferencz Győző, Kovács Sándor Iván, Lengyel András, Németh G. Béla és Radnóti Sándor is szerepelnek.    
Selyem Zsuzsa irodalomtörténész, író, esszéíró  Marosvásárhelyen született. Kolozsváron előbb matematikát tanult, majd ugyanitt angol-magyar szakos bölcsészdiplomát szerzett, később az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Bölcsészkarán doktorált. Jelenleg a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán tanít kortárs irodalmat. Esszéi, tanulmányai, novellái és publicisztikái 1993 óta jelennek meg, első esszékötetét Valami helyet címen publikálta 2001-ben, ezt követően körülbelül két-három évente jelentkezett új kötettel. Több irodalmi díj és elismerés tulajdonosa.
Zoltán Gábor író Budapesten született. Színházi és rádiós rendezőként, valamint irodalmi szerkesztőként dolgozott. Első kötete, a Vásárlók könyve 1997-ben jelent meg, amiért megkapta a legjobb elsőkönyves szerzőnek évente odaítélt Bródy-díjat. Két novelláskötetét regények követték, legutóbbi, Orgia című művét fél évtizedes kutatás után írta meg. A könyv, amelyben a szerző a városmajori nyilas vérengzéseknek állít emléket, az idei Könyvhéten jelent meg. 
Takáts József irodalomtörténész, kritikus Gyuláról származik. Egyetemi évei alatt irodalmi folyóiratok szerkesztésével foglalkozott, később fontos irodalomszervező munkát végzett. Tagja volt a József Attila Kör (JAK) vezetőségének, részt vett irodalmi lapok alapításában. Az 1990-es évek elejétől kezdve egyetemen oktatott, előbb a szegedi bölcsészkaron, később a Pécsi Tudományegyetemen, majd a Szegedi Tudományegyetem Budapesti Média Intézetében. Tagja volt az NKA Folyóiratkiadási Kollégiumának és a Mészöly Miklós-díj kuratóriumának is. A Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje kitüntetésben 2005-ben részesült, 2007-ben Palladium-díjat, 2009-ben Balassa Péter-díjat kapott. Modern magyar politikai eszmetörténet című munkáját 2002-ben készítette el, utolsó, A megfelelő ötvözet című politikai eszmetörténeti tanulmányai gyűjteménye 2014 végén jelent meg. maszol.ro

Csoóri és az ismeretlen erdélyi orvos
Mondják, hogy Csoóri Sándor az egybegyülekezés embere volt: költőként, gondolkodóként, világjáróként, a magyar szó szerelmeseként. Létezett olyan érdemleges tanácskozás, szervezkedés, beszélgetés a Kádár-kori Magyarországon, ahol ő nem volt jelen? Volt-e olyan emberpróbáló ügy, amelyhez ne tette volna oda vállát, még a pártteokrácia főkorifeusaival is vállalva a szembesülést – barátai, védencei, az ÜGY érdekében?
Nem ismertem személyesen, túl sokan forgolódtak körülötte. Amikor megtudtam, hogy nagybeteg – úgy két éve forma, nyár vége felé –, elmentem Zámolyba, meglátogatni a szülőházát, beszippantani gyermekkora táji-tárgyi világából egy tüsszentésre valót. A községet átszelő Kossuth Lajos főutcán, a központ közelében parkoltam le, ahol északnak tartva lefelé lejt az út, közel a református templomhoz. Egy virágárus asszony igazított útba: „Menjen egy keveset vissza, forduljon jobbra a Vörösmarty utcába. Haladjon előre, aztán az első utca jobbra a Petőfi utca. Annak a közepén áll üresen a háza.” Így könnyű költővé válni, évődtem magamban. Aztán a szerény kinézetű vaskapu előtt állingálva délnyugat felé tekintgettem: abba az irányba, amerre az Arany János utca, Móra Ferenc utca, a Zrínyi utca és Gárdonyi utca húzódott. Ringató gyermekkor? Nem is folytatom. Szeptember 21-én, szikrázó napsütésben, az Óbudai temető 16-os parcellájában az elhunyt költőt pályatársai és barátai nevében – többek közt – Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere, Tornai József költő, Illyés Mária művészettörténész és Kósa Ferenc filmrendező búcsúztatta. Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke így idézte fel utolsó találkozásukat: „Amikor néhány hete – már hosszú ideje tartó, magányos befelé-tekintése és önkéntes csendfogsága után – megromlott fizikumában, nagybetegen meglátogattam, a kórházi szobában az orvos-gépek közé zárva, megkérdeztem tőle: Sándor, mit olvassak neked, harci zsoltárt vagy vigasztalót? De ismerve őt – és lám, kiderült, mégsem ismerem – mit sem várva a válaszára, már lapoztam is a 35. zsoltárra (perelj, Uram, a velem perlőkkel, harcolj, a velem harcolókkal), meg a 144. zsoltárra (áldott az Úr, az én kőváram, aki hadakozásra tanítja kezemet...), ő ezt válaszolta rettentő erővel: vigasztalót!” Odahaza és a könyvtárakban délutánonként újra olvasgatni próbáltam verseit, esszéit. Néha céltalanul pergettem ujjaim közt vaskos köteteit, mígnem – váratlanul – az újpesti városi könyvtárban egy még ismeretlen, karcsú kötetére bukkantam Esztergomi töredékek címmel. Ottani művészbarátai adták ki 1990-ben. Hogyisne: a városnak támaszkodó kilátó dombon állt már több mint egy évtizede a költő szerény faháza, itt érezte otthon magát, ide tudott elmenekülni a Kádár János-i, Aczél György-i Pestről. Kertje úgy lejtett, mint dédnagyapám tanórokja (sövénnyel kerített cseresznyés kertje) a Kis-Küküllő menti suvadozásban. A címadó verséből idézek: „Alvó kutyák feje a nehéz porban / s itt-ott szétszórva kövek, / kidöntött fák és bazilika-árnyak: / Esztergom augusztus-éji töredékei. / Hazaérni én már csak itt érek haza.” A kötet gazdag – barátokról, képtármegnyitókról, összejövetelekről tanúskodó – fotóanyagát nézegetve az 59. oldalon egy kép ébresztett fel metafizikai álmodozásomból, amely alatt ezt állt: Kiss Ferenc és Csoóri Sándor között egy erdélyi orvos. De hiszen ez Darkó Zsiga bátyám, hogyan lehet elfeledni a nevét! – méltatlankodtam egy sort. Talán úgy, hogy nem ültek mellette órák hosszat – hetente legalább egyszer –, éveken át! Mit tudják az esztergomi szerkesztők, hogy mit jelent a sepsiszentgyörgyi „Kripta” magas székében lábat lóbálni és várni a világvégét  1986-ban egy csésze kávépótló mellett! Nem hallották soha Zsiga bátyám ízes, vége nincs történeteit. A közeli kórház műtőjéből dolga végeztével hazafelé tartva mindig felment a Kriptába, és várta művész és újságíró barátait. Helyettük gyakran én érkeztem a Mikó Kollégiumból. Volt eset, hogy súlyos műtét után inkább hallgatni volt kedve, és az asztalfőn ülve Maurice Paléologue A cárok Oroszországa című könyvét olvasta. A csupa ablak első emeletről pompás kilátás nyílt a közeli erdőre. Azt bámultam, eközben remélve, hogy meglepő részletre bukkan Trianon előzményével kapcsolatban. Aztán észbe kapva töltött nekem is egy pohár murfatlart, hiszen a lányunokája tanára voltam.  A szerkesztő Nagyfalusi Tibor azt sem tudhatta, mit jelent együtt várni Darkó úrral a felmentő sereget: talán megérkezik Farkas Árpád jobbról vagy Magyari Lajos, Czegő Zoltán balról, a közeli szerkesztőségből. Az alanyi költők híján esetleg benéz jövet-menet a próza fáradhatatlan mestere: Bogdán László, a filozofálgató Bíró Béla vagy a szintén mindenütt jelen lévő, szoborállító, kultúrmindenes kolumnista: Sylvester Lajos.  Darkó Zsigmond sebész főorvos úr nemcsak Csoóri Sándorral, hanem a képen látható, kitűnő irodalomtörténész és nagy ellenzéki szervező Kiss Ferenccel is megjárta. Mielőtt a 85. születésnapjára kiadott Emlékkötetről elemzést írtam volna, elolvastam Kiss Ferenc naplóját. Az alábbi bekezdésre bukkantam: „Tegnap este itt volt Sanyi (ti. Csoóri – S. K. B.), Király (ti. Károly – K.B.) meg Für Lajos. Utóbb Czine jött Dorkó Zsigával”. Ha jól emlékszem, a nyolcvanas évek közepéről származik ez a névelírásos bejegyzés. Tisztelt ismeretlen erdélyi orvos! Veled és asztaltársaiddal jobb volt üldögélni lapos pénztárcával is a szentgyörgyi Sugás vagy Stadion vendéglőben, azaz a „Kriptában”, mint később Budán, a Rózsadomb étteremben vagy a soproni Borkóstolóban. Egy Csoóri-verssel búcsúzunk újból Tőled, annak a költőnek a soraival, aki nemrég hagyott itt minket, és akit a Charta aláírása miatt földszintes Dugovics Titusznak gúnyoltak az örök alkalmazkodók: „Múlnak a napok nélkülem, / életem nélkül múlnak a napok. / Hétfőre hétfő jön és keddre kedd / és már a pompás kínkeservek is / maguk elunva fuvoláznak”. S. KIRÁLY BÉLA Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az októberi Szövétnek – őszi délutánok szívet melengető, derűs olvasmánya
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)

Miben akart hinni Gáll Ernő?
Abban az évben és abban a hónapban született, amikor Lenin és társai eldöntik, hogy új fejezetet nyitnak a világtörténetben. Ez az esemény határozta meg Gáll Ernő sorsát is.
Anyai nagyapja vagyonos, tekintélyes nagyváradi polgár. Apai nagyapja szerény helyzetű falusi zsidó ember, akinek kopott alakját gondos kezek eltávolították elegáns ügyvéd fia és elszánt arcú, tizenhat évesen a munkásmozgalomhoz csatlakozó unokája mellől a Gáll Ernő-Napló első kötetében látható, 1931-ben készült fényképről. Ez az unoka, elvből, csakis munkáslányokkal elégítette ki kamasz érzékeit. A majdani akadémikus ifjúkora humoros emlékeit felidézve, bevallja, hogy mennyire zavarta annak idején, némely alkalmi barátnője mosdatlan szaga, amiért persze a gazdagokra haragudott, akikhez családja révén ő is tartozott. Tanulhatna a legelőkelőbb külföldi egyetemek valamelyikén, de közbeszól az osztályhelyzeti bűntudat: a kolozsvári egyetemre iratkozik be, apjának tett engedményként a jogi karra. A saját lelkiismeretének tett engedmény: minden hónapban visszaküldi az otthonról kapott pénzt, magánórákból él, tíz deka parizert vacsorázik, lóg az egyetemről (utálja a jogot), hajnalig olvas: Kantot, Marxot, és illegális kommunista diáklapot szerkeszt. Utoljára egy kórházi ágyon fekve láttam: csalódott, elszigetelt ember várja a halált, mint aki kiszorult a társadalomból. A neve, akárcsak a lap alapítóié, nem szerepel a kolofonon. Takarója alól kilóg a katéter, kínos erőlködéssel, szemérmesen az ágy alá csúsztatja a befőttes üveget a vizelettel. „Igen, ez a korral jár”, mondja, és mosolyogni próbál. Félrenézek, átadok üdvözleteket barátoktól, tanítványoktól, akiknek nincs idejük meglátogatni: „Igen, voltak barátaim és tanítványaim.” Későn vette észre, hogy egykori barátok és tanítványok már nem titkolják a véleményüket, hogy idegenné vált számukra Gáll Ernő. Aki védekezésül, önkritikai hajlama és szomorú humora kíséretében, emlékei batyujával hazamenekült a múltjába. Szinte gyermetegen hatott valamikor az az igénye, amelyet úgy fogalmazott meg, hogy „valahova tartozni kell”. Ebben igaza volt, abban már kevésbé, hogy önkímélőn, nem akart hinni a tényeknek, hiszen egész életében csak bízni, hinni akart valamiben, valakikben, akár Csoóri Sándortól Ion Iliescuig. Ki emlékszik még arra, hogy az ő főszerkesztése idején dolgoztak a Korunknál börtönviselt emberek is, meg más üldözöttek, akiket sehol sem akartak alkalmazni! Pedig alkatilag valójában nem is volt bátor. Csak éppen szégyellte magát egy olyan igazságtalan, embertelen Hatalom nevében, amelyhez tartozott is, nem is, s amelyet ő maga is hiszékenyen, önámítón segített felépíteni. Nem vonom vissza, amit évekkel ezelőtt leírtam: „Gáll Ernő konfliktuskerülő forradalmár.” És mégis: megmaradnak a könyvei, hogy tanúskodjanak tévedéseiről, megalkuvásairól, érdemeiről. Meg aztán vagyunk néhányan, akik hálával tartozunk neki, például a tilos könyvekért, amelyeket a kezünkbe adott, hogy ne felejtsünk elgondolkozni, és megismerjük az igazságot. Ernő személye és élete csupa ellentmondás. Buchenwaldból sebzetten és bizakodón sietett haza, Erdélybe, Kolozsvárra, az íróasztal és a könyvespolc közé, nem sejtve, hogy itthon minden lépését követik, és minden szavát lehallgatják. Nem ok nélkül: Venczel Józsefet látogatta, Mikó Imréről igyekezett a bonyolult igazságot felkutatni. Nem a konfliktus, hanem az eszmecsere embere volt. Az igazságot kereste. Nem csak az ő hibája, hogy nem találta meg. Gáll Ernő szülei Auschwitzban, a gázkamrában végezték életüket. Az ő élete úgy végződött, hogy a házsongárdi sírnál katolikus pap búcsúztatta.
SZILÁGYI JÚLIA / Szabadság (Kolozsvár)

Csúcsok egymás közt
Mintha utoljára tennének-vágnának oda garast az asztalra. Mintha egyszer s mindenkorra, hogy végre vegye tudomásul vakablakában a vétlen világ is. Mert mehet ugyan egy ideig, de jó felé nem mehet ez a világ, amelyben nem csak kenyeret, de országnyi részeket kapnak ki, sodornak el maradék s jövendő népünk gyermekeinek kezéből, előlük s alóluk.
Költők. Most Faludy György meg Csoóri Sándor. Vélük égre szállna sírva a roskatag vándor.
Mintha ma is, vértelen, de végtelen szövetségben értenének egyet abban, ami szeretetben és azzal benépesített ország lehet egy nemzet alatt, annyi temető meg csatatér fölött.
A szeretet, akár a szeretett, abszolút emberhez kötött.
Állat is megtapasztalja s firtatja ugyan azt, aminek híja van, de okát nem leli. Minden a miénk, az is, ami embertelenségben emberi.
Az ember boldogan s kéjben is nyugtalan, ha fogyóban a megtartó föld a talpa alatt, mert óriás ganajtúrók pusztítják el alóla, és mindazokat is titkon vagy nyíltan, akik gátat vetnek s vethetnének a mállónak s a múlónak idejekorán.
Ők, eme kettő sem vala egyetlen páros az emberi különbözőségben. Gondjaik, más-más földrészeken, egy volt a magyarok országának áldozó munka és aggodalom gyepes mezein, szikkadt, letarolt tarlóin. – S mire mentek?! – ordítja magában hangtalan, ki megnyikkanni sem mer, mert az igaz szó halálos is lehet. És a haza világán ebben az egyben van csupán igazuk…
A nép, kinek nincs szabadsága, készít magának mély hangon bőgő tárogatót; az elé hívott szabadságharcokból forradalmakat. Nyugtalan alszik ágya deszkaszélén, éberen. Az el- s leszámolóban egyre kevesebb a félelem. Hány ezer teret megnevezhet az agg, de még eleven, ahol a félsz helyet nem kapott, mert megvolt mindiglen a hazai sorrend: elébb van a miénk, azután az enyém, még ha halál is.
Faludy Györgyöt ki lehetett verni, be lehetett zárni, kinyomorítani a magyarok országából, ám belőle a tevőleges aggodalmat sosem. A fájdalom nemzeti, a fájás egyszemélyes.
„Lehull a lomb, árkász-csizmák tapossák,
alájuk terült avarnak az ország.
Rémálmok járnak, szelek fújnak, és
valaki dönt, hogy lesz-e ébredés?” (1957)
Amikor ezt írta, 47 éves volt, menekülőben ama szovjet árkász-csizmák elől.
Csoóri Sándor óceánon is átverő, itthoni hullámok között érte el annyi vetés és számvetés után, sokszor megalázva és megszomorítva, a feszülethordozó megfogalmazást.
„Hol találhatnék megint
új otthont s új hazát magamnak?
Sehol! Sehol! – dörmögi hátam mögött
egy zúzmarás hang – hisz elkártyázott köpeny
az egész ország, krisztusi gönc –” (2004)
Hegycsúcsokat hasonlítgatni sose! Együvé ölelni – talán.
Faludy versének négy sora (In memoriam című vers) kötetben sosem jelent meg eddig, most az Elfeledett versek címűben, immár holtában. Csoórié az Elkártyázott köpeny címűben (2004). Nem integetnek vissza nekünk. Nem integetnek, csak nyugtalanok, ám intenek, óvnak és serkentenek. A nemzet minden ingét vegyük magunkra, mert a miénkek azok, és leginkább ránk találnak! Idegenről lefoszlanak, mint hitvány gerincről, madárijesztőről a rongy.
Czegő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Nemzetünk sorsa – Eszmecsere a magyar identitás 21. századi őrzőivel
A fenti címmel jelent meg Csóti György könyve az idei Ünnepi Könyvhétre. A szerzőt a Vörösmarty téren, egy könyvsátor előtt kerestük fel, ahol egy órán át dedikálta kötetét. Utána szívesen beszélt róla olvasóinknak.
Eléggé mellbevágó címet választott, mert mindenki, aki egy kicsit is érzékeny arra, hogy hol él, milyen kultúrában született és milyen nyelven beszél, annak fontos nemzetünk sorsa. Nyilván sokan követték néhány éve az Unio című tévéműsort, amelyben Csóti György a riporter szerepét vállalva beszélgetett az általa meghívott személyiségekkel.
Hat év: 2005 és 2011 között volt 207 adás, abból válogattam ki 41-et. Nehéz volt kiválasztani, mert annyi kitűnő emberrel beszélgettem, de így is örülök, hogy megjelenhetett közülük a könyvben negyvenegy. Három témakör köré csoportosítottam a válogatást: az értelmiség felelőssége, a másik a politikus kötelessége és a harmadik a kultúra nemzetmentő szerepe.
A megszólaltatottak között vannak, akik kétszer is szerepelnek…
Sőt! Csoóri Sándor, Duray Miklós és Szörényi Levente háromszor is.
Szörényin kicsit csodálkozom.
Az István a király miatt egyértelmű volt, hogy szerepel a műsorban, aztán a Holdvilág-árok kutatásai miatt lett újból szereplő, ő sok izgalmas témát előhoz a régi történelemből, például a pozsonyi csatát, amelyről alig esik szó. Egyáltalán, a honfoglalás és István közti időszakot nagyon elhanyagolja a történetírásunk. Pedig a Pozsonyi Csata, 907-ben, voltaképpen a honfoglalás befejezése volt.
És állítólag tananyag a West Point Akadémián, nálunk talán nincs is a tankönyvekben.
Most már jelent meg róla könyv, beszélünk róla, mert jó tudni, hogy 907-ben a frank uralkodó vezetésével összeurópai hadak indultak el a magyarok ellen, hogy kisöpörjék innen. A Duna két partján vonultak fel, a folyón pedig a hajók a lőszerekkel, élelmiszerrel megrakodva. A magyarok talán tizedannyian voltak, mégis súlyos csapást mértek rájuk, úgyhogy menekültek innen, óriási volt a veszteségük, aztán 70 évig nem merészkedtek a környékre.
A pozsonyi csatáról érdemes lenne hosszabban beszélgetni, hiszen egyik meghatározó eseménye volt az Árpád-kornak, de azért is, hogy hogyan foglalkozunk ma a történelmünkkel, és mit tartunk fontosnak belőle, illetve mit nem. S ezzel máris visszakanyarodtunk a könyvéhez, amelyben az Értelmiség felelőssége fejezetben van egy beszélgetése a Kanadában élő Magyaródy Szabolccsal a nemzet propaganda kérdéséről. Hát ez a gond az interjú óta sem oldódott meg.
Sajnos, nemzetpropaganda száz éve nincs Magyarországon. A hiba és a mulasztás a 19-20. század fordulójáig megy vissza. Az okainak elemzése meghaladná ennek a beszélgetésnek a kereteit, de azt le kell szögeznem, hogy a nemzetpropaganda hiánya nagyon súlyos mulasztása a magyar politikának, külpolitikának, hiszen kedves barátaink északon és délkeleten, csehek, románok – a szlovákok később kerültek a képbe – hihetetlenül nagy propagandát fejtettek ki a magyarokkal szemben – hazugságokkal, történelmi hamisításokkal. Magyaródy Szabolcs egy igazi szürke eminenciás, közel 90 évével óriási energiával dolgozik, kanadai, egyesült államokbeli nyugdíjas magyarok pénzén adnak ki könyveket, újságot, szerkeszt honlapot, amelyekben a történelmi igazságot, másrészt a jelenlegi helyzetet tárja fel. Önfeláldozóan végzi fontos munkáját, sajnos nem eléggé ismert a neve, de ő nem is azért dolgozik, hanem hogy a magyarság jó hírét keltse a nyugati világban.
Egyik páratlanul fontos akciója, hogy a szomszédos országok nyelvén megjelentette a Kárpát-medencében együtt élő nemzetek, nemzetiségek hiteles történetét.  Egyébként miért jobb az ő nemzetpolitikájuk?
Egyrészt mert van, mert csinálják. Ilyen egyszerű. Hogy jobb-e, abban nem vagyok biztos, mert amikor kiderülnek a hamisítások, hazugságok, az visszaüt. Sajnos, olyan alattomos módszerekkel dolgoztak a 20. században, lehet, hogy még ma is, hogy például kilopják a nyugati egyetemi könyvtárakból, nagy közkönyvtárakból azokat a könyveket, amelyek a magyarságot kedvező színben tüntethetnék fel, mert a valóságot írják. Úgy értem a kilopást, hogy kikölcsönzik és nem viszik vissza. Kifizetik az árát, mondván, hogy elveszett. Ezt ügynökök csinálják. De az sem ritka, hogy a csak helyben olvasható munkákból, például kódexekből kimetszik azokat a lapokat, amelyek a középkori Magyarországról hiteles képet adnak. Ezzel párhuzamosan saját könyveikkel elárasztják a világot, nem is eladásra szánva, hanem ajándékként. Ha az ember bemegy egy amerikai könyvtárba és beüti, mondjuk Masaryk nevét, akkor a gép rögtön 250 címet kidob, de ha beírja, hogy Bethlen István vagy akár Antall József, akkor nulla a találat, esetleg egy.
Ön azt mondta, hogy a hamisítás visszaüt. Ne haragudjon, de ezzel vitatkoznom kell. Lehet, hogy nyugati egyetemek professzori köreiben mosolyognak például a dákoromán elméleten, bizonyára cáfolják is, de ez a nagyközönséghez nem jut el.
Ennél is rosszabb a helyzet. Gál Kingával beszélgetek a Politikus felelőssége című fejezetben, s ő mesélte, hogy egy képviselőtársa az Európai Parlamentben pár éve azt kérdezte tőle, hogy a magyarok mikor települtek át Szlovákiába, milyen politikai, gazdasági okból? Kérdezte ezt 2006-ban! Ehhez képest az én élményem régebbi, tőlem 1991-ben egy londoni hivatalos vacsorán a közép-európai térséggel foglalkozó brit külügyi referens kérdezte ugyanezt, csak Romániával kapcsolatban. Szóval a helyzet katasztrofális, de talán ma már az Európai Parlamentben Gál Kingáéknak és másoknak köszönhetően kezd tisztulni a kép legalábbis azokban a képviselőkben, akik külügyekkel foglalkoznak. Nem biztos, hogy a többiekben is, és így persze hogy nem tudunk támogatókat találni fontos nemzeti ügyeink megoldásában.
Mi az, amivel most foglalkozik, természetesen azon kívül, hogy a Kisebbségi Jogvédő Intézet igazgatójaként van tennivalója elég, de hasonló műsorra, vagy könyvre készül-e?
Írok most is, őszre jelenik meg új könyvem „Magyarok Kárpát-medencében” címmel, de fő tevékenységem most az intézetünk. Vagy 27-28 évig dolgoztam külpolitikai, ezen belül nemzetpolitikai területen, s ebben legfőbb törekvésem az, hogy az elszakított területeken élő nemzetrészeknek autonómiát kell teremteni. Személyelvű, kulturális vagy területi autonómiát, illetve ezek kombinációját, teljes körűen. És eltelt negyedszázad, s még mindig nagyon messze van az autonómia. Csíráit láthatjuk a Vajdaságnak nevezett Bácskában, de ez még csak a kezdet. A székelyek is harcolnak érte, ez napirenden van nálunk, de a bukaresti parlamentben még nem. Sajnos, rövid időn belül nem látom a lehetőséget, hogy megvalósuljon. Ugyanakkor rohamosan fogy a magyarság az elcsatolt területeken. Ezért az a felismerés vezetett a Kisebbségi Jogvédő Intézethez, hogy tűzoltó munkát kell végeznünk, addig is, amíg megvalósul az autonómia, amelyről mint célról nem mondunk le. Két dologra kell koncentrálnunk: megélhetés és jogbiztonság. Tehát, hogy legyen munkájuk, emberi élethez való jövedelmük a magyaroknak a szülőföldjükön. Ez nagyon komplex probléma, ebben a magyar államnak, magyar vállalkozóknak is segíteniük kell.
Ez túl nagy terület egy ilyen kis civil szervezetnek mint a miénk, de a jogbiztonság ügyét vállalni tudjuk. Azt, hogy minden magyarnak legyen jogbiztonsága, ha magyarsága vagy vélhetően magyarsága miatt – gondolom, értik, mire utalok – jogsérelem éri, akkor ne maradjon védtelenül. Ezért intézetünk keretein belül az elszakított területeken körben a Kárpát-medencében ingyenes jogsegély szolgálatot biztosítunk. Ez azt jelenti, hogy bárki, akit sérelem ér, bemehet irodánkba, ahol tanácsot, segítséget kap térítésmentesen. És ha bírósági ügy lenne, akkor a jogi képviseletet – szintén ingyenesen – az ott élő ügyvédeink biztosítják. Nyári egyetemeken képezzük tovább a joghallgatókat, kezdő jogászokat a feladat ellátására. És itt hadd mondjam reklámként, hogy a www.kji.hu honlapon minden további információ rendelkezésre áll.
Visszatérve a most megjelent könyvére, amelynek televíziós interjúi óta hét-tizenkét év telt el, ez kinek hosszú, kinek rövid idő személyesen is, a körülmények változásához képest is. Mikor befejezte az összeállítást, mit érzett, mennyit változtatott az idő múlása az akkor elhangzottakon? Megmaradtak-e az akkori problémák, vagy megoldódtak, megőrizték vagy elveszítették aktualitásukat?
Ezt döntsék el az olvasók. Abban segítem a tájékozódást, hogy minden beszélgetés végén megjelölöm az időpontját. Mert csak úgy lehet értékelni, ha visszagondolunk, hogy akkor ki volt kormányon, milyen politikai, gazdasági, társadalmi viszonyok voltak az országban. Nyilván néhány dolgon már túl vagyunk, amit akkor nagyon sötéten láttunk, de fontos, hogy az olvasó bele tudjon helyezkedni abba az időbe, világba, amiben a beszélgetés készült. Az ítéletet, értékelést rábízom az olvasóra.
Cservenka Judit - Felvidék.ma

Néptáncosokat, hagyományőrzőket támogat a magyar kormány
A népi kultúra közösségteremtő műfajainak szakmai működését, művészeti munkáját támogatja a Csoóri Sándor Program, amelynek beindítását Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere jelentette be. Az Emmi Kultúráért Felelős Államtitkársága szerint program mintegy másfél millió embert ér el.
A Csoóri Sándor Program elsősorban a hagyományőrző néptáncos, népzenei és népdalköri szervezetek támogatását tűzte ki célul, a kezdeményezés a Kárpát-medencében minden kistelepülés népi kultúrát éltető közösségéhez el kíván jutni. A forrást biztosító Csoóri Sándor Alap az idei és a 2018-as költségvetésben is külön nevesített soron szerepel - válaszolta az államtitkárság az MTI kérdésére.
Mint kifejtették, a kezdeményezés abban tér el a tavaly a Nemzeti Kulturális Alapon belül beindított Halmos Béla Programtól, hogy annak ideiglenes kollégiuma kizárólag a népzenei területtel foglalkozik, ezen belül is elsősorban népzenei témájú koncerteket, rendezvényeket, kiadványokat támogat, kiemelten a népzenei utánpótlásra fókuszálva.
A Csoóri Sándor Programban támogatott népi kultúra a hagyományos paraszti tudás, szellemi és tárgyi örökségünk ma is élő, újraélhető, szervesen fejlődő elemeinek összessége.
Ide tartoznak a népi kultúra újjászületését támogató tevékenységek, az úgynevezett „revival-mozgalmak” is - közölte a tárca.
„A népi hagyományokon alapuló mozgalmak ma már nem tudnak kizárólag a hagyományozódás útján tudást átadni, a tudás megőrzésére és átadására sok esetben néptánccsoportok, néptáncegyüttesek szolgálnak, ezek támogatása elengedhetetlen a lokális identitás, a helyi megtartóképesség erősítése érdekében” - fogalmazott közleményében az Emmi Kultúráért Felelős Államtitkársága.
Kiemelték: a bejelentett támogatási összeg, az idei és a következő évre összesen 7,5 milliárd forint az Alap rendelkezésére áll az idei és jövő évi büdzsében külön nevesített soron.
Hangsúlyozták, hogy a program elsődleges célja nem a nagyszabású, sokkal inkább a lokális, kohéziót és identitást erősítő komplex programok támogatása.
Arra a felvetésre, hogy hány embert érhet el a Csoóri Sándor Program, az államtitkárság úgy fogalmazott, hogy a Kárpát-medencében jelenleg mintegy háromezer bejegyzett, néptáncos, népzenei és népdalköri közösség van, tagjaik száma meghaladja a másfél millió főt.
MTI Krónika (Kolozsvár)

Meg kell tanulni belakni a szülőföldet
Az Úr csodásan működik című interjúkötetét egy hosszabb székelyföldi körutat követően a Kolozsvári Magyar Napokon is bemutatják. Frigyesy Ágnes budapesti újságíróval hitéletről, a szakma szeretetéről és nemzetpolitikáról beszélgettünk.
Frigyesy szerint az újságíró elválaszthatatlan a civil embertől
– Három egyházi személyiséget szólaltatsz meg új interjúkötetedben. Hogyan esett a választás Tőkés Istvánra, Ferencz Béla Ervinre és Bíró János Antalra?
– Anyai és apai ágon keresztény, a kommunizmusban meghurcolt, nehéz sorsú családba születtem, ezért fiatal lánykorom óta érdekeltek az elmúlt rendszerben üldözött emberi sorsok. Ervin atyáról először Bartis Ferenc költőtől hallottam, majd első alkalommal Vekov Károly történész vitt el Szárhegyre. Később magam tértem vissza Ervin atyához, s elsőként készítettem vele interjút a kommunista diktatúra néma évtizedei után. 13 évnyi börtön mellett is megőrizte hitét, humorát és magyarságát. Ha csak tehettem, mindig meglátogattam. Tőkés István református lelkészt és teológus professzort fián, Tőkés Lászlón keresztül ismertem meg. Miután nagyapámat, a temesvári születésű Vásonkeői Várkonyi Lászlót – akivel életében sokat beszélgettem és nagyon szerettem – elveszítettem, István bácsi a távolság ellenére kicsit nagyapám helyett nagyapám lett. Bíró János Antal atyát Böjte Csaba ferences rendi szerzetesen keresztül ismertem meg a gyergyószentmiklósi Szent Anna Otthon felszentelésekor. Antal atya mellé ülve azonnal mesélni kezdett életéről, s nem kellett sok idő hozzá, hogy az ember rájöjjön: benne is egy lánglelkű, ám nehéz sorsú prédikátorra leltem. Amikor Andrea nevű, református lelkésznő barátnőmnek meséltem e három tanúságtevőről, nyomban feltette a kérdést: miért nem írod meg életútjukat? Ezzel az inspirációval kezdtem munkához két évvel ezelőtt.
Az Úr csodásan működik – Erdélyi nagy Tanúságtevők című kötetemben nemcsak beszélgetések olvashatók, hanem értékes naplórészletek, levelek és eredeti családi fotók is megtalálhatók.
– Mennyire ismerik az emberek a sokat szenvedett egyházi személyiségek életútját?
– Nem nagyon ismerik őket, de ez nem a nagyközönség hibája. A kommunista diktatúra évtizedeiben ezeknek az embereknek és családjuknak hallgatniuk kellett szenvedéseikről. Én is csak otthon hallottam nagyszüleim, szüleim sorsáról. Anyai ngyapám a Magyar Királyi Ludovika Akadémia kiváló diákjaként kezdte katonai pályafutását, ám a II. világháború megtörte pályáját, csakúgy, mint a Felvidékről származó anyai nagyanyám és családja sorsát. Ők földbirtokosként hagyták maguk mögött a gömöri, alsóvályi családi vagyont, és a sors Kecskemétre vetette őket. Már fiatal lánykoromban erősödött bennem a vágy, hogy az úgynevezett „reakciós, X-es, klerikális” családunkban megismert, tönkretett életutaknak példát állítsak cikkben vagy könyvben. A rendszerváltozáskor úgy éreztem, számomra megadatott a kibontakozás lehetősége.
– Számos egyházi rendezvényen megfordulsz, interjúid többsége eleve lelkészekkel, katolikus szerzetesekkel készült. Honnan ez a vonzódás a téma iránt?
– Ez is családi örökség, ugyanis hívő katolikus családból származom, ahol mind anyai, mind apai ágon a férfiak a piarista kegyesrendi egyházi iskolában tanultak. Így adódott, hogy gyermekkorom óta jártunk szentmisére. Később épp egy piarista atya jóvoltából jutottunk el Göncre, a szintén sokat szenvedett Balogh Pista bátyámhoz, volt tábori lelkészhez, aki több ezer dögcédulát hozott haza a hadifogságból és értesítette a hozzátartozókat. Pista bácsi rendkívüli egyéniség volt, kemény, szikár jellem, aki maga köré gyűjtötte és sajátos módon nevelte a fiatalokat. Tizenéves koromtól kezdve, ahogy engedték – két-háromévente – apámmal és nővéremmel bejártuk Európát, s megtapasztalhattuk, hogy ahol élnek egykori piaristák vagy azok barátai, mindig akadt szállás a megfáradt vándoroknak. Otthonról azt hoztam, hogy a bajban lévő ember mindig segítséget kaphat keresztény testvéreitől. Így történt ez akkor is, amikor megszűnt a Csoóri Sándor által vezetett Magyarok Világszövetsége lapja, és állás nélkül maradtam. Ekkor kezdtem egy emigrációs interjú-sorozatba a Lakitelek Alapítvány támogatásával, s így ismertem meg Szőke János szalézi szerzetest, aki akkor tért haza az emigrációból. Érdeklődő telefonhívásomra, hogy lenne-e nála munkahely számomra, visszahívott, s így kerültem – komoly ajánlások mellett – a Liechtensteinből hazahozott Mindszenty Alapítvány Levéltárába. 33 évesen e felső Svábhegyi úti villában mélyült el a hitem, majd három év múlva, lelkileg megerősödve kerültem az akkor újrainduló Kis Újság egyházi rovatának élére, mint a Hitélet rovatvezetője. – Hogyan látod az egyházi témák iránti érzékenységet? – A Kis Újság egyházi rovata nagyon népszerű volt. A kisgazdák civil hetilapjában foglalkoztunk egyházi témákkal az ökumené szellemében. Ekkor alakultak ki remek kapcsolataim a történelmi egyházak képviselőivel. Talán legszebb három évemet töltöttem a lapnál, de sajnos ez a hetilap is megszűnt. Személyes élményem, hogy az embereknek nagy szükségük van a tiszta, szép gondolatokra, pozitív hírekre, fotókra. Komoly „rajongói köröm” van a Facebookon, szeretik a fotóimat, írásaimat, sikere van a könyvnek is.
– Hosszú éveken át szabadúszó újságíróként dolgoztál. Magyar nyelvterületen hogyan lehet ebből a fajta újságírásból megélni?
– Nagyon nehezen. Kitartás, konok hit és kemény akarat kellett hozzá. Többször akartak letéríteni az újságírás útjáról, ám a Jóisten mindig adott erőt, hogy elviseljem a nehézségeket és a sokszor égető anyagi hiányt. Az irigységgel és a liberalizmus erejével is szembesülnöm kellett. Amikor 2005-ben Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek atyától megkaptam a Szalézi-díjat, egy-két héten belül kirúgtak egy egyházi hírportáltól. A főszerkesztőnő remegő kezekkel tett útra. Kirúgásom okát ma sem tudom. De feltehetően balliberális nyomásra távolítottak el többedmagammal a hírportáltól, hisz mi már akkor kedveltük Orbán Viktort. Kirúgásunk idején a kommunisták voltak hatalmon! Talán ez az egy eset is rávilágít arra a kínra és nehézségre, amiket át kellett élnem ahhoz, hogy megmaradhassak azon a keresztény újságírói úton, amelyen elindultam a rendszerváltozás pillanataiban.
– Makovecz Imrével és Jókai Annával is készítettél életútinterjút, ma már egyikük sincs közöttünk. Hogyan emlékszel a velük történt találkozásokra?
– Nagyszerű emberek voltak. Hitet, tartást, magyarságszeretetet tanultam tőlük. Egyszer Makovecz Imrének panaszkodtam, hogy milyen nehéz a „nemzeti oldalon” tevékenykedő újságírók sorsa, mire ő így válaszolt: ne panaszkodjak, hanem vegyem észre, milyen sok, nagyszerű ember él hasonló nehéz sorban! Jó kis lelki-pofon, lélek-erősítő atyai tanácsadás volt ez.
– Gyakran jársz Erdélyben: hogyan látod az itteni magyarság helyzetét?
– Szerencsére gyermekkorom óta járom Erdélyt, hisz éltek rokonaink Marosvásárhelyen és Kolozsváron. Főiskolás koromban Homlokodnak gondjai, homlokomnak ráncai címmel írtam szakdolgozatomat Sütő András írói munkásságáról, aki megismerkedésünk után atyai jóbarátomként haláláig értő és aggódó figyelemmel és tanácsaival kísérte újságírói küzdelmeimet. Romániában – így Erdélyben, Székelyföldön – nagyobb változás történt a Ceauşescu-diktatúra óta, mint idehaza. Gyermekkori élményem, amikor bementünk egy-egy élelmiszerboltba, csak buggyant konzerveket találtunk a polcokon. Erdély természeti kincsekben (is) gazdag. Újra föl kellene fedezniük az ott élőknek a benne rejlő lehetőségeket. Böjte Csaba az életre tanítja „árváit”, hogyan kell állatot tartani, növényt termeszteni, gyógyteát készíteni, belakni a szülőföldet. Azt hiszem, nem csak az „árvák”, hanem mindenki tanulhat tőle. Istenadta tehetséggel és energiával népesíti be egyre növekvő otthonait és tanítja meg imádkozni, dolgozni, tanulni a fiatalokat! Sikertörténet az övé. – mondhatnánk. De ez a siker – kitartó munkával – másoké is lehet. Tizenhat éves ismeretség után fotóimmal, tudósításaimmal ma is örömmel támogatom missziós munkáját.
– Tanítói és tanári képesítést szereztél a nyolcvanas években. Mennyire hiányzik a tanári katedra, illetve mi ösztökélt arra, hogy az újságírás mellett dönts?
– Az írás kényszere és szeretete mindig erősebb volt a tanításnál. Ezért hagytam ott hét év tanítás után a gyermekeket és mentem el féléves fizetés nélküli szabadságra. Aztán nem tértem vissza pedagógusnak. Pedig családunkban nagy hagyománya van e pályának, anyai nagyanyám, keresztanyám és anyám is pedagógusok voltak… Anyám vérbeli pedagógusként a legelevenebb gyermekeket is megszelídítette… Hiányoznak a gyermekek, de talán Böjte Csaba „árvái” pótolnak valamit e hiányból. Fotózom, írok róluk, barátságok alakulnak ki közöttünk. Az Úr sokszor megmutatja „arcát”, hogy csodálatosan működik. Nem mindig úgy, ahogy várjuk, de a javunkra fordít mindent. A Székely gyors-Csíksomlyó expressz össznemzeti zarándokvonaton immár negyedik alkalommal gyűjtöttünk adományt pünkösdkor Csaba testvér otthonaiban nevelkedő fiatalok javára. Hivatásomat az első perctől kezdve e gondolatok fűtötték: „Akiben van tehetség, köteles azt kiművelni a legfelsőbb fokig, hogy embertársainak mennél nagyobb hasznára lehessen. Mert minden ember annyit ér, amennyit embertársainak használni, Hazájának szolgálni tud!” (Kodály Zoltán)
– A közösségi oldalakon állást foglalsz aktuálpolitikai kérdésekben is. Hogyan látod a magyar közélet, a magyar belpolitika alakulását?
– Egész családom örömmel fogadta az 1988-as rendszerváltozást. Jómagam azóta formálok véleményt a magyar közéletről. Jelen pillanatban azért imádkozom és imádkozunk többen is – a Facebookon van egy imacsoport is –, hogy az Orbán-kormánynak legyen ereje és ideje végrehajtania küldetését, s megvédje magyarságunkat az iszlamizálódás veszélyétől. És elindulhassunk végre a felemelkedés útján. A jelenlegi keresztény kormány komoly eredményeket ért el a családvédelem, az oktatás, az egészségügy és hagyományaink ápolása terén. Sok középületünk régi pompájában áll, az önkormányzatok adósságait kifizették, a többgyermekes családok komoly anyagi támogatásban részesülnek… Az előző kommunista kormány vajon hová tette az e célokra szánt milliárdokat?
– Ki civilben Frigyesy Ágnes, amikor nem ír?
– Szerencsés embernek mondhatom magam, hisz azok közé tartozom, akik elmondhatják magukról, hogy a hivatásuk a munkájuk és a szenvedélyük. Szinte szétválaszthatatlan az újságíró a civil embertől, hisz a fényképezőgép akkor is nálam van, ha nem újságírói munkát végzek. Az „Élet krónikásaként” akkor is megörökítem a szépet, ha épp nem készül illusztráció egy cikkhez. Szeretem a komolyzenét, a művészi alkotásokat, sokat járok múzeumokba, egy-egy tárlat megnyitására vagy koncertekre, de ez is része az újságírói munkámnak. Szeretem a virágokat, az állatokat, az embereket, a tehetségeket. Szeretek utazni. Nagyszerű érzés eljutni a tengerhez, a végtelen közelében lenni… Csodálatos érzés útnak indulni, és még örömtelibb hazaérkezni. Összességében: nagyszerű dolog élni, és minderről hírt adni!
Könyvbemutató Kolozsváron
A Kolozsvári Magyar Napok keretében 2017. augusztus 18-án, de. 11 órakor, a Bocskai Házban mutatja be Frigyesy Ágnes kötetét dr. Geréb Zsolt református teológiai professzor. A kötet megvásárolható a helyszínen, Csíksomlyón a kegyszerboltban, vagy Csíkszeredán a Corvina Könyvesházban. Interneten megrendelhető az alábbi email-címen: frigyesy@gmail.com címen.
Makkay József / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Balog: Megmaradásunk és gyarapodásunk a 21. században is csak a Szent István által ezer évvel ezelőtt lefektetett alapokra épülhet
Megmaradásunk és gyarapodásunk a 21. században is csak a Szent István által ezer évvel ezelőtt lefektetett alapokra épülhet. Ez a magyarok személyes és közösségi szövetségkötése a keresztény hittel és kultúrával - fogalmazott Balog Zoltán emberi erőforrás miniszter, aki állami kitüntetéseket és szakmai díjakat adott át augusztus 20. alkalmából pénteken a Pesti Vigadóban.
A tárcavezető Magyar Érdemrend Középkereszt, Magyar Érdemrend Tisztikereszt, Magyar Érdemrend Lovagkereszt, Magyar Arany Érdemkereszt, Magyar Ezüst Érdemkereszt, Magyar Bronz Érdemkereszt, valamint Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkárral közösen Móra Ferenc-, Pauler Gyula- és Szinnyei József-díjakat adott át.
A kitüntettetek tisztességes munkával, tudományos teljesítménnyel, magas művészettel és rekordokkal járultak hozzá a magyar nemzet életéhez, így folytatói és résztvevői a megmaradásért és gyarapodásért vívott küzdelemnek - emelte ki Balog Zoltán.
Hozzáfűzte: augusztus 20-án a minőség, a jóság, a szépség és igazság Szent István életművében is megnyilvánuló, tér és idő mechanikus határait elmosni képes erejét ünnepeljük, valamint mindazt, ami közös bennünk Beregszásztól San Franciscóig, Tel-Avivtól és Torontótól Canberráig és Stockholmig, Gyimesbükktől a Rózsadombig.
Az elmúlt hét év, a demográfiai, az államadósság és a környezetvédelem helyzetének javulása megmutatta, hogy nincsenek vesztett ügyek, lefutott meccsek, ha komolyan nekilátunk, javíthatunk az életünkön - hangsúlyozta az emberi erőforrás miniszter.
Példaként említette, hogy ma már nem a munkanélküliek magas száma gond, hanem a munkaerő hiánya, egyre kevesebb az olyan fiatal, akik sem tanulni, sem dolgozni nem tudnak. Hozzátette azt is: az állam és az egyházak összefogásának is hála, ma kétszer annyi cigány fiatal jár egyetemre Magyarországon, mint három évvel ezelőtt.
Hoppál Péter kultúráért felelős államtitkár az ünnepség zárásaként hangsúlyozta: Magyarország kormánya példaként állítja a díjazottakat a társadalom elé.
Az elmúlt években a Millennium óta nem látott kulturális infrastruktúra-fejlesztés indult Magyarországon - fűzte hozzá az államtitkár, aki kiemelte a kulturális alapellátás, valamint a népi kultúra megerősítését célul kitűző 7,5 milliárd forint összértékű Csoóri Sándor-program elindítását is.
Szent István jól tudta, csak erős, független állam védheti meg polgárait a külső erőkkel szemben. A mai aktív generációnak is az a feladata, hogy nemzeti kultúránkat és függetlenségüket az ezzel ellentétes nemzetközi tendenciák ellenére is megőrizze - fogalmazott Hoppál Péter. (MTI)

Társadalmi kérdések és hajnalig tartó buli vár a kolozsvári néptánctalálkozón
Nem csak Erdély kap kiemelt szerepet a 14. alkalommal megszervezett Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozón: itt lesz az egyetlen szlovákiai magyar hivatásos táncegyüttes, a szombati gála pedig kárpátaljai táncokkal kezdődik, tudtuk meg a szervezők szerdai sajtótájékoztatóján. A találkozót nulladik nappal toldották meg: november 23-án, csütörtök este a Tokos zenekar és vendége, ifj. Csoóri Sándor nyitja az eseménysorozatot.
November 24-én és 25-én, pénteken és szombaton hatalmas néptáncos buli helyszíne lesz Kolozsvár. Felvidékről, Erdélyből és Magyarországról is érkeznek táncos közösségek, együttesek, olyanok is, akik nem lépnek fel, de a hangulat kedvéért minden évben eljönnek, mondták a szervezők. Ami a háttérembereket illeti, a keménymag néhány éve ugyanaz, viszont a 80 fős önkéntescsapat mintegy fele frissen Kolozsvárra költözött egyetemista. A találkozó fontos programpontja a pénteki és szombati hajnalig tartó táncház, amely párhuzamosan három teremben, különböző táncrendekkel zajlik majd a Heltai Folkcenterben.
Társadalmi kérdéseket feldolgozó, díjnyertes táncszínház jön Kolozsvárra
A találkozó keretében, Kolozsváron zárul a szlovákiai Ifjú Szivek Táncszínház első erdélyi turnéja. A Közép-Európa tradicionális tánc- és zenekultúráját színházi táncelőadásokban megmutató együttes november 21. és 24. között Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában, majd Kolozsváron is fellép a Hontalanítás című előadással.
A Hontalanítás kiindulópontja a második világháború utáni csehszlovák–magyar lakosságcsere, a magyar kisebbség deportálása és kényszeráttelepítése. A történelmi eseményekből kiindulva a másság zsigeri elutasításának ma is aktuális kérdéséhez jut el az előadás. „Mindannyian különböző kultúrák, ideológiák és történetek összjátékának termékei vagyunk, mégis sokakban él valamiféle megmagyarázhatatlan és irracionális igény az elhatárolódásra mindentől, ami „más”. Pedig a tartós elszigetelődés kirekesztettséget eredményez, legyen szó életünk bármely területéről. A kérdés ilyenkor már csak az, kirekesztők vagy kirekesztettek leszünk. A Hontalanítás alapmotívuma a kényszer. A lépéskényszer” – olvasható az együttes honlapján.
Bár a Hontalanítás a Szlovákia területén élő magyarság hagyományos tánc- és zenekultúráját dolgozza fel, nem hagyományos folklórműsorra, inkább színházhoz közel álló előadásra számíthatunk. Koreográfusa és rendezője az a Hégli Dusan, aki az Ifjú Szivek Táncszínház és az Espace Alya Theatre koprodukcióját, a családon belüli erőszakról szóló Finetuningot is rendezte, amely díjat nyert a rangos Festival OFF d'Avignonon, hívta fel a figyelmet Nyitrai Ágnes, a kolozsvári találkozó főszervezője.
A szlovákiai együttes gyermekeknek szóló műsorral is készül: szombat délelőtt tíz órakor a Kolozsvári Magyar Operában Felföld tánchagyományait mutatják be. 11-től ugyanitt kézműves foglalkozások, gyermektáncház lesz, illetve bemutatják Varga Norbert volt ördögtérgyés táncos Kalimpa című gyermekeknek szóló mozgásfejlesztő könyvét.
A szombati program délután a Diákművelődési Házban folytatódik. Délután négy órakor Both Zsuzsa Ünnepnaptár – népszokások című könyvét mutatják be. Öt órától kezdődik a hagyományossá vált folkruha-bemutató, ahol hagyományos viseletet, illetve népi motívumokat stilizáló ruhákat vonultatnak fel a kifutón. Az idén a székelykeresztúri László Ildikót, a türei Bálint Tibor és a székelyudvarhelyi Erzsó Népies Öltözet mutatkozik be.
Generációváltás a táncmesterek körében
A szombat este hét órakor kezdődő, ingyenes gálaműsor utazásra invitálja a nézőket, fogalmazott Both József, az Ördögtérgye Néptáncegyüttes vezetője. A kárpátaljai Nagydobronyból származó koreográfiát ad elő a szegedi Délikert Möndörgő tánccsoport, aztán mezőségi összeállítás következik, több tánccsoporttal és meghívott táncmesterekkel, a néptáncos körökben is ismeretlenebb vidékek táncaival, például a dél-mezőségi Magyarfrátáról, vagy a Sajó vidékéről. Lesz nyárádmenti, vajdaszentiványi koreográfia, majd szászcsávási táncokkal zárják a műsort.
Egyre kevesebb a meghívható táncmester, adatközlő, a néptánc-találkozók szervezői ezért a fiatalabb falusi generáció felé is nyitnak, mondta el a Maszol kérdésére Both József. „Az igazi, öreg mestereink már nagyon idősek kezdenek lenni, a 70-80 éves korosztályt értem ezalatt, a hatvanas generációból még vannak, akiket meg lehet mozgatni, most is lesznek, de már gondoltunk arra is, hogy az ifjabb falusi generációt is szólítsuk meg, akik igazából nem úgy tanulták a táncot, ahogy annak idején megszületett, a széki Szalmakalap például már tánccsoportként működik, viszont még ott laknak, ott nőttek fel, még szívtak magukba olyan dolgokat, amit sajnos városi körülmények között nem lehet” – magyarázta. Both József szerint a tánc a széki fiatalok génjeiben van, és ez akkor is látszik a mozdulataikon, ha úgy kerülnek be egy tánccsoportba, hogy életükben nem láttak táncot.
Az Ördögtérgye Néptáncegyüttes egyébként hosszú távon fontosnak tartja, hogy rendezvényeikre ne csak a „kigyúrt néptáncosok” járjanak, ezért november 16-án megszervezik az első tematikus, Márton napi táncházukat, amelyen tánc és énektanítás is lesz, és a „tapasztalatlan” táncolni vágyókat is szeretettel várják, emelte ki Both József.
A 14. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozóról az Ördögtérgye Néptáncegyüttes Facebook-oldalán érhető el naprakész információ. maszol.ro

Arany Jánostól Kalotaszegig (XXIX. Népzene- és néptánctalálkozó)
Balladákra épített táncjátékkal és táncházzal kezdődik holnap a sepsiszentgyörgyi Háromszék Táncegyüttes és a Lajtha László Alapítvány szervezte idei népzene- és néptánctalálkozó, szombat délelőtt legényes- és szólótáncversenyt tartanak, este a hagyományos gálaműsoron fellép a házigazda együttes és a meghívottak, vasárnap a gyermekeké a színpad. Az már biztos, hogy jövőben, a harmincadik találkozó egyfajta lezárása lesz az eddigi folyamatnak, az eredeti célt, hogy a Háromszék Táncegyüttes stúdióközeli helyzetben készítsen felvételeket idős adatközlők táncáról, muzsikájáról, eme élő kincstár kiöregedése és megfogyatkozása miatt nem lehet tovább követni.
Pörge Dani, Sinkó Tera, Dalos Eszti, Tuba Ferkó, Rebi néni, Ágnes asszony egy úton jár, a bűn útján, egyfelé tart, a halálba. Kéjvágyuktól vezérelve az ördöggel cimborálnak, s kínok kínjával fizetnek – idézzük a budapesti Fitos Dezső Társulat és a Szentendrei Táncegyüttes Irgalom című, Arany János balladái nyomán készült táncjátéka műsorfüzetéből. Az előadás zenéjét ifj. Csoóri Sándor szerezte, rendezője a társulatalapító Fitos Dezső és Kocsis Ildikó. A Háromszék Táncegyüttes igazgatója lapunknak elmondta, azzal, hogy az idei népzene- és néptánctalálkozóra a hagyományos folklórműsortól eltérő táncjátékot is meghívtak, jelezni kívánják, hogy a rendezvény nyitna a jövőben más műfajok irányába is éppúgy, ahogy ez megjelenik a néptáncegyüttesek műsorpolitikájában is. Deák Gyula közölte, azt tapasztalják, hogy az idős adatközlőket már nem lehet nagy távolságokra utaztatni, nem vállalják a fellépést, ezért le kell mondaniuk arról, hogy a tőlük való gyűjtés legyen a fő célja a találkozónak. Ezt Ivácson László, az együttes művészeti vezetője is megerősítette, megtoldva azzal, hogy nincs már olyan hagyományőrző vidék, ahonnan ne gyűjtöttek volna, lefilmezték az ismert adatközlők minden táncát, muzsikáját (az együttes az eddigi találkozókon több mint ötszáz adatközlőtől gyűjtött anyagot). Az eredeti terv szerint az idei gálaműsor kiemelt meghívottjai kalotaszegi hagyományőrzők lettek volna, ellenben ezt csak részben sikerült megszervezni. Idős adatközlők nem tudnak részt venni a rendezvényen, de a kalotaszegi hagyományos tánc és muzsika mégsem hiányzik a gáláról, első alkalommal lép fel a találkozó színpadán a Kalotaszeg Néptáncegyüttes. A szombat esti gálaműsor további fellépői: a Szentendrei Táncegyüttes, a Fitos Dezső Társulat, a sepsiszentgyörgyi Kincskeresők és a Százlábú Néptáncegyüttes, a délelőtti legényes- és szólótáncverseny nyertesei, a Háromszék Táncegyüttes és a Heveder zenekar. Délután bemutatják Both Zsuzsa népszokásokat tartalmazó Ünnepnaptár című oktatási segédjegyzetét, ez annak a sorozatnak része, amelynek első három kiadványa a néptánc, a népzene és a népi játékok tanításának módszertanát foglalja össze. A vasárnapi gyermekgála kiemelt meghívottja a dicsőszentmártoni Apró Kökényes Néptáncegyüttes, rajtuk kívül még fellép a gelencei Burustyán, a kézdiszentkereszti Kincsek, valamint a sepsiszentgyörgyi Százlábacskák és Kincsek együttes és a Székely Mikó Kollégium néptánckara. Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi turnén az egyetlen felvidéki magyar táncegyüttes – Néptáncosok találkoznak Kolozsváron
Első alkalommal lép fel Erdélyben Felvidék egyetlen hivatásos néptáncegyüttese, az Ifjú Szívek. Közép-erdélyi bemutatkozásukra a 14. Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó keretében kerül sor, mely idén számos újdonsággal bővül.
Hontalanítás című előadásával első alkalommal érkezik Erdélybe Szlovákia egyetlen magyar hivatásos néptáncegyüttese. A nemrég nívós díjjal kitüntetett táncegyüttes a Hégli Dusán koreográfus által összeállított előadásában a világháborús deportálások témáját dolgozza fel a felvidéki magyar népzene és -tánc eszközeivel.
A táncegyüttes november 21-én Gyergyószentmiklóson, 22-én Székelyudvarhelyen, 23-án Csíkszeredában, 24-én pedig a kincses városban lép színpadra a Kolozsvári Népzene- és Néptánctalálkozó keretében, közölte szerdai sajtótájékoztatóján Nyitrai Ágnes, a találkozó főszervezője. Kolozsváron és Székelyudvarhelyen a gyerekeknek is kedveskednek a felvidékiek, akik a Felföld tánchagyományai című interaktív előadásukba kapcsolódhatnak majd be.
Téma a deportálás
A november 23-25. között zajló kolozsvári néptánctalálkozó a felvidékiek fellépése mellett számos újdonsággal várja az érdeklődőket, ezek egyike a csütörtöki nulladik nap, mely a Tokos zenekarral való partnerség eredménye.
A zenekar előadássorozata keretében november 23-án 21 órától Csoóri Sándor lesz a meghívott a Bulgakov kávéházban. Az Ifjú Szívek pénteken 19 órától a Diákművelődési Házban tartandó előadását táncház követi, míg a szombati nap a hagyományokhoz híven félig a gyerekeké. A felvidékiek már említett gyerekelőadása után – mely 10 órától a Kolozsvári Magyar Operában látható – kézművesfoglalkozás és táncoktatás is várja a kicsiket, illetve Varga Norbert Kalimpa című gyerekkönyvét is bemutatják.
A program a Diákművelődési Házban folytatódik, ahol 16 órától Both Zsuzsa Ünnepnaptár – népszokások című könyvét mutatják be, majd a hagyományos divatbemutatóra kerül sor: a székelykeresztúri László Ildikó viseletei mellett a tűrei Bálint Tibor butykakészítő hagyományos és stilizált alkotásait, illetve Erzsó népies ruháit csodálhatják meg a résztvevők.
A találkozó csúcspontjának szánt, 19 órakor kezdődő gálaelőadás szintén tartalmaz újdonságokat, idén a Mezőség kevésbé ismert csücskeiből, Magyarfráta, Budatelke és Zselyk településekről hívtak adatközlőket, vagy ahogy ők hívják, táncosmestereket.
Both József, a szervező Ördögtérgye néptáncegyüttes művészeti vezetője szerint egy valóságos utazásra invitálják a nézőket, a felvidékiek mellett a szegedi Cuharé és Délikert Möndörgő lép színpadra, majd az adatközlők, a kolozsvári Bogáncs, Szarkaláb, Ördögtérgye és Zurboló együttes fellépése révén érkezünk meg Erdélybe. A tánc a Heltai folkkocsmában folytatódik, ahol három helyszínen húzzák a talpalávalót, minden teremben más-más tájegység zenéjét.
A találkozóra egész Erdélyből várnak részvevőket, de egyre több a magyarországi érdeklődő is, mondták a szervezők, akik szerint szervezése „közös ügy”, ebből az Ördögtérgye haladó és utánpótlás csoportja egyaránt kiveszi a részét, mintegy 80 személy munkája van benne. Pap Melinda / Krónika (Kolozsvár)

Volt egyszer egy Duna TV
„A Duna olyan érték, amely által többek, jobbak, tisztábbak lettünk” (Böjte Csaba)
A Duna Televízió 25. jubileumára – Csáky Zoltán szerkesztésében – készült kötet sajtóbemutatója volt november 27-én a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A kötet – nem kis kálváriát megjárva – végül a Nap kiadó gondozásában jelent meg, amit a bevezetőben azonnal meg is köszönt a jelenlévő Sebestyén Ilonának a szerkesztő-riporter, Csáky Zoltán.
Persze, nem pusztán könyvbemutatóról volt szó, mert itt köszöntötték születésnapján Sára Sándort, a Dunások „konok kapitányát” is. Kodolányi Gyula költő, műfordító, Ablonczyné Szabó Magda, a Duna TV egykori ügyvezető alelnöke, Duray Miklós, felvidéki politikus, a gyengélkedő Sára Sándor helyett jött el a volt főigazgatóhelyettes, alelnök Lugossy László, hogy a dísztermet megtöltő egykori „Dunás” tévé-riporterek, szerkesztők, műsorvezetők gyűrűjében emlékezzenek vissza.
Csáky Zoltán, aki 22 éven át, 2015 januárjáig dolgozott a Duna tévénél, nyitotta meg az estét, aki elmesélte, hogyan jutott el a könyv megírásáig.
„Az elmúlt két esztendőben bárhol is jártam; itt Magyarországon, Erdélyben, tavaly Amerikában, minduntalan nekem szegezték a kérdést, mi történt a Duna Televízióval? Hol vannak a régi kedves arcok? Idén március közepén felkérést kaptam Csíkszeredából a Székelyföld folyóirattól, hogy a közelgő 25. évfordulóra tekintettel, írjam meg az én Duna tévés történetemet. Megírtam. És akkor született meg bennem az ötlet, hogy felkérjem a régi Dunásokat, írják meg vallomásaikat, történetüket arról, hogy mi volt a célunk, mire is szövetkeztünk, mi volt az a közös értékrend, amely összekötött bennünket, és felkértem a Duna TV elnökeit, vezérigazgatóit, valljanak arról, hogy munkásságukban milyen szerepet töltött be a Duna tévében elvállalt vezetői tisztség, és mennyire érezték a mindenkori hatalom befolyásolási kísérleteit” – mondta a szerző.
Monostori Károly, a Híradó főszerkesztője elmondta, tizedannyi emberrel dolgoztak, mint a Szabadság téren, nagyon kevesen voltak, s a költségek töredékéért. „Először nagyon nehéz volt munkatársakat találni, mert sokan a felkértek közül elmondták, hogy nem mernek állást vállalni a Duna tévénél, mert később is a szakmában szeretnének dolgozni…” – jegyezte meg Monostori.
„…majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna”
Duray Miklós arról beszélt, hogy mit jelentett a felvidéki magyarság számára ez a televízió. Mesélt arról, hogy a műholdas műsorszórás lehetősége előtt csak nagyon korlátozottan lehetett hallgatni a magyar rádió- és tévéállomásokat a Kárpát-medencében. A Felvidéken viszont lehetett fogni ezeket az adásokat. Elmondta azt is, nagy különbség volt a csehszlovákiai és magyarországi televízió szellemisége között. „A magyarországi adásokat hallgatni, majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna” – jegyezte meg.
Az alkotói gondolkodásról szólva, visszaemlékezett a 70-es évekre, amelyek megalapozták ezt a sajátos gondolkodást. Mind a nemzeti mind a nemzeti ellenzék vonalán a Beszélőhöz tartozó ellenzék is próbált a határon túlra lépni. Viszont a fejlődési időben a gondolkodásmód jelentősen eltért egymástól. Először csak nyomokban, aztán testet öltve. Hiszen a nemzeti érzelmű kezdeményezések, a Bethlen Alapítvány stb., a nemzeti összefogáson törte a fejét, hogy milyen intézményeket kellene létrehozni.
„A másik ellenzék, ahogyan közeledtünk a rendszerváltáshoz, egyre inkább, elkezdte elszigetelni a Magyarországhoz vezető utat. Egyik – nekem személyes ismerősöm – ellenzéki, ezt mondta: Most már nem kívánatosak vagytok ti, határon túli magyarok! Lehetett érezni, hogy hogyan válik szét a korábban együtt haladó gondolkodásmód. A Duna TV-nek kialakult egy ellenzéke – ezzel is magyarázható. Személyileg is beazonosíthatók azok, akik ezt ellenezték…” – mondta Duray, aki visszaemlékezett egy érdekes, 1994-es momentumra is, amikor Csáky Zoltán irodájában Boros Péter utoljára találkozott a határon túli magyarokkal.
„Arról beszéltünk, hogy a Duna tévé kuratóriumát megnyissák a határon túliak előtt. Akkor szóba került, hogy kik kerülhetnek bele a kuratóriumba. Két résztvevő közül az egyik, akiről szó volt, az egy délvidéki politikus volt, a másik pedig én lehettem volna. Az ott lévő másik határon túli nem magyarországi résztvevő személy – akinek nevét nem mondanám – azt mondta, hogy meg kell kérdezni a Gyulát. Egymásra néztünk: Hát milyen Gyulát? – kérdeztük. Hát a Horn Gyulát…, hogy egyetért-e vele?”– idézte fel a történéseket a felvidéki politikus.
Véleménye szerint amennyire gazdagította a Duna tévé az első két évtizedben a tájékozódást és a nemzeti információt, a mostani állapotában, mint hogyha éppen ellenkező irányban hatna…
Több csatornán, átgondolt koncepcióval
Csáky Zoltán felvetésére Duray Miklós a közmédia átalakításának logikájáról szólva elmondta, talán taktikailag is jobb, ha több csatornán keresztül folyik a nemzeti kommunikáció. Nem biztos, hogy az a jobb, ha egyre korlátozódik. „Tessék megnézni a mai információáramlást, egyrészt kaotikus, koncepciótlan, és ahol érezni benne a válogatást, ott azt is érezni, hogy valamilyen egyéb szempont szerint válogatnak, vagy pedig nem érezni semmi válogatást, tehát zagyva és nincs koncepció, ez a probléma” – hangsúlyozta.
Ablonczyné Szabó Magda a Duna Televízió erkölcsi súlyát, értékhordozó szerepét a 2010. évi júniusi borsodi árvízi gyűjtésre emlékezve mutatta be, amikor is a telefonnál ült egész idő alatt és 320 millió Ft jött össze. Az összes segélyszervezet valamennyi adománya nem tett ki annyit. Határon innen és határon túl, az emberek akkor úgy gondolták, hogy ha a Duna tévén keresztül segítenek, akkor az biztos jó helyre kerül.
Kodolányi Gyula szerint a Dunának olyan mozgósító ereje volt, ami nem hasonlítható semmilyen más televízióhoz. Balog Júlia, a Fölszállott a páva szerkesztője, visszaemlékezve a kezdetekre megemlítette, hogy Csoóri Sándornak elképesztően izgalmas naplóbejegyzéseit is megtalálta ezekről az időkről.
Hévizi Józsa
Volt egyszer egy kék Duna – Történetek, vallomások, tanulmányok a 25. évfordulón /Nap Kiadó, Budapest, 2017/ Felvidék.ma