Júl. 14-én Kolozsváron, a Györkös-Mányi Albert Emlékházban Jakab Gábor katolikus plébános Mindannyiunk hitvallása /Gloria Kiadó, Kolozsvár/ című könyvét mutatta be Hoch Sándor, a kiadó igazgatója. Ezután Fodor Sándor szólt a könyvbe foglalt eszmékről. Az esemény méltó befejezése a Demény Attila Csontváry és Kafka találkozása című, Szőcs Géza szövege nyomán írt szerzeményének bemutatója volt. /Forrai Szerénke: Mindannyiunk hitvallása. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 16./

Veress Miklós, Vargyas amatőr festője a nyolcvanadik évtizedét tapossa. Egy olyan község és közösség alkotója, mely a Sütő és a Máthé nevekkel fémjelzett népművész-dinasztiákat adta Vargyasnak, Erdővidéknek, Háromszéknek, Erdélynek. Veress Miklós rendhagyó kiállítást szervezett. Takaros portája udvarán-kertjében több száz munkáját állította ki. Életképei, csendéletei, portréi, tájképei sorakoztak a kertben. Veress Miklós /sz. Vargyas, 1923/ három évig volt hadifogságban.  Közel negyven évig élt Brassóban, s nyert az amatőröknek kijáró számtalan elismerést, díjat, rendelést. Nyugdíjasként hazatért Vargyasra. /Magyari Lajos: Vargyas Csontváryja (Népi alkotók) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 17./

Orbán Sándor 79 éves erdélyi festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás dec. 14-én Budapesten, a Magyarok Háza Csontváry-termében. A Budapesten kiállított festmények legtöbbje tájkép, a gyimesi és radnaborbereki tájakat, fenyveseket, havasokat idézik, illetve Kolozsvárt, Nagyszebent, Bethlent, Óradnát. Orbán Sándor Bethlenben született, Kolozsváron él. A tárlat megnyitóján Bartis Ferenc költő, az Összmagyar Testület elnöke a népszavazásra reagáló Csonka Magyarország, 2004. december 5 című versét mondta el. /Guther M. Ilona: Orbán Sándor festőművész kiállítása Budapesten. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 16./

Február 26-án a kolozsvári Művészeti Múzeumban megnyílt az 1926-ban Kolozsváron született, Magyarországon élő Rác András festő- és grafikusművész kiállítása. A budapesti Körmendi Galéria ezúttal Rác András márványlapokból készült, Kapu című alkotását adományozta a múzeumnak. A kolozsvári Művészeti Múzeum és a budapesti Körmendi Galéria közötti együttműködés eredménye volt 2008. július–augusztusában Kerényi Jenő Kossuth-díjas szobrászművész születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett tárlat Kolozsváron. Akkor a Körmendi Galéria tulajdonosai többek között Kerényi Jenő Csontváry című alkotását adományozták a Művészeti Múzeumnak. Rác András művész munkáiban visszatérő téma a Farkas utcai templom. A művész megköszönte, hogy alkotásait szülővárosában is kiállították. /Ferencz Zsolt: Mozaikok a Bánffy-palotában. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./

A kanadai székhelyű Rákóczi Alapítvány 2009-ben is megszervezte az immár tizenhatodik mozgótábort, mely feledhetetlen élményt nyújtott százharmincöt tehetséges, határon túli magyar fiatalnak. Idén rekordszámú pályázatot kapott az alapítvány, háromszor többet, mint az ezelőtti években. Sokan szülőhelyük szépségét vagy az ott virágzó ősi mesterségeket mutatták be pároldalas esszé keretében. A tábor lényege: a Magyarország határain kívül élő magyar ifjak együvé tartozásának tudatosítása. Az első napon három csoportra osztották a fiatalokat, a Zrínyi, Bethlen és Rákóczi csoportokra. Számtalan település utcáján hangzottak fel a magyar népdalok. Szakszerű idegenvezetéssel több magyarországi városban megfordultak. Fürödtek a Balatonban, Szántódon, Csontváry Kosztka Tivadar festményeit csodálhatták Pécsett, a mohácsi csata helyszínén is jártak. Látták a pannonhalmi apátságot, majd a tihanyi apátságot. Ópusztaszeren megnézték a Feszty-körképet, Kecskeméten a magyarországi Máltai Szeretetszolgálat vendégelte meg őket. Budapesten a három csapat találkozott, és együtt szállt meg régi rákóczis fiatalokkal, akik találkozóra jöttek. /Szucher Ágnes, Bolyai Farkas Líceum: Hajrá, kisebbség, előre! = Népújság (Marosvásárhely), júl. 21./

Magyarságismereti mozgótábor immár 17. alkalommal
A kanadai II. Rákóczi Ferenc Alapítvány jóvoltából megszervezett idei magyarságismereti mozgótáborban 135 kárpát-medencei fiatal ismerhetett meg néhány anyaországi történelmi emlékhelyet június 26. és július 11. között.
A márciusban kiírt pályázat iránt az idén fokozott érdeklődés mutatkozott, hiszen ötszörös túljelentkezéssel küszködtek a régiók (Erdély, Felvidék, Délvidék és Kárpátalja) referensei. Ugyanakkor a szervezők elmondása szerint ez a kulcsa annak, hogy a legrátermettebbek vegyenek részt a nemzetközi elismeréssel rendelkező kárpát-medencei ifjúsági találkozón.
Az Európai Ifjúsági Károly-díjjal is kitüntetett program az idén Gyomaendrődön vette kezdetét, ahol a főszervező kanadai magyar Aykler házaspár röviden ismertette a fontosabb tudnivalókat. Ugyancsak ekkor került sor a csapatok elosztására (ugyanis a tábor forgószínpad-szerűen járja körül Magyarországot): a Rákóczi-csapatban három, a Zrínyi és Bethlen nevét viselő csoportokban egy-egy Bihar megyei középiskolás került.
A rákóczisok számára az első megállót Miskolc képezte, az ottani programban ismerkedős Ki mit tud?, környékbeli túrák (Aggteleki-cseppkőbarlang, diósgyőri vár, Tokaj-hegyvidéki borkóstolás és táncház, vizsolyi Biblia megtekintése) és egy kassai meglepetésútra szerepelt. A kassai történelmi séta után a dómban eltemetett II. Rákóczi Ferencre emlékezett a csoport.
Miskolc után Győrbe indultak a fiatalok, útba ejtve a világörökség részét képező Pannonhalmi Bencés Főapátságot, illetve Eger városát. A várbéli kiállítás megtekintését, a könyvtári és templomi látogatást követően a győri kollégiumban tartottak rövid ismerkedős programot, és tudatták a következő nap menetrendjét. Délelőtt az UNESCO Világörökség részét képező Pannonhalmi Bencés Főapátságot látogatták meg, majd délután a Szigetköz élővilágával nemcsak elméleti síkon ismerkedhetett meg a lelkes csapat, hanem egy izgalmakat ígérő, kétórás kenuzás során fizikai kapcsolatba is léphetett a lápos vidék növény- és állatvilágával. Este Pottyondi Ákos helyi vezető tartott előadást hazáról, hitről, emberről.
Másnap reggel a soproni Storno-ház fogadta a fiatalokat, akik szabadidejükben felfedezhették a hűség városának nevezettességeit, majd pedig a nagycenki Széchenyi-kriptában, illetőleg a fertődi Esterházy-kastélyban tettek látogatást.
Július harmadikán Székesfehérvár következett, majd a veszprémi érseki palota és az érsek úr vendégeiként ismerhették meg a rákóczisok a helység történelmét. Ezt követte a tihanyi séta és a balatoni fürdőzés, amely a Pécsig tartó hosszú utat előzte meg. Az első pécsi vacsora után szabadidős tevékenység keretein belül vegyültünk el a város kultúraszerető lakosai között, másnap felfedeztük az európai kulturális főváros ereklyéit, mint például az ókeresztény sírkamrákat, a székesegyházat, a Zsolnay-, illetve Csontváry-gyűjteményt, valamint Munkácsy híres Krisztus-trilógiáját. A mohácsi és szigetvári csata egykori helyszínein tett sétában a csoport mind a 44 tagja részt vehetett, majd pedig a borkóstoló túrán kerültünk közelebb a borkultúrához a világhírű Tiffán-család jóvoltából.
Felejthetetlen három nap után Kecskemét lett a következő úti cél, de a túrából nem maradhatott ki a szegedi dóm, illetőleg az Ópusztaszeri Nemzeti Történelmi Emlékpark sem. Utóbbi helyen a Feszty-körkép és a skanzen ejtette ámulatba a külhoni magyar ifjakat. Kecskeméti városnéző túránk csúcspontja a Máltai Szeretetszolgálat bemutatását célzó előadás volt, amit közös palacsintázás zárt. A jó hangulatú együttlét után az utolsó helyszínre, a fővárosba sietett immár mind a három csapat útba ejtve az esztergomi katedrálist és a visegrádi várat.
A Budapesti Műszaki Egyetem Kármán Tódor Kollégiumának vendégeiként négy napot tölthettünk a székesfővárosban. Első esténken a Nemzeti Színház környékét, az Andrássy utat, a Hősök terét, illetve a Citadellát csodálhattuk meg esti kivilágításban. A péntek a közjogi méltóságok és a szponzorok fogadónapja volt. Délelőtt az Országgyűlés elnöke, Schmitt Pál fogadott minket a parlamentben, délután pedig dunai hajókázásra invitálták mind a résztvevőket, mind pedig az adományozókat, akik nélkül nem jöhetett volna létre a mozgótábor. Az est záróakkordjaként egy budai vendéglőben tartott vacsora adott alkalmat a csapatok tehetségeinek bemutatkozására (ki énekelt, ki szavalt, ki citerázott), majd felcsendültek a tábor ideje alatt megírt csapatindulók is. Az est folyamán ünnepélyes keretek között nyújtotta át Ayklerné Papp Zsuzsának (minden „rákóczis” Zsuzsa nénijének) özv. Antall Józsefné a férjéről, a rendszerváltás utáni első magyar demokrata miniszterelnökről elnevezett díjat.
Szombaton budai várséta és a Szent István-bazilikában mise várta a kirándulókat. Ugyancsak aznap tekinthették meg Zsuzsa néni nagysikerű, Megtagadva című dokumentumfilmjét, amely a férje valós családtörténetére alapozva készült el. A könyvváltozatból minden egyes résztvevő és szervező kapott egy-egy példányt a szombat esti záróünnepségen, amelyen mindenkinek átadták a táborban való részvételt elismerő bizonyítványt, melynek alapján az elmúlt évek táborozóival együtt tagjai lettünk a Rákóczi Családi Körnek, vagyis a volt táborosok hálózatának. A Rákóczi Családi Kör felvállalja a volt táborosok támogatását, illetve további rákóczis találkozók megszervezését, illetve segíti a kapcsolattartást.
Vasárnap reggel könnyesre sikeredett a búcsú annak az ígéretnek a fényében is, miszerint tartjuk a kapcsolatot. Köszönjük a szervezőknek, a szponzoroknak, illetve Zsuzsa néninek és Berci bácsinak, akik lehetővé tették az életre szóló élmények megélését.
Biró Árpád Levente. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kulturális (pár)bajok – Beszélgetés Szőcs Gézával
Versírásról, bizalomról és bizalmatlanságról, politikáról, pornó- és giccsadóról, a Julianus-, és a Márai-programról, az NKA sorsáról, vidék és Budapest viszonyáról, és a jövőről alkotott képéről beszélgettünk Szőcs Gézával a Tokaji Írótáborból Budapest felé autózva.
Írsz-e még verset mostanában, vagy már csak népdalokat – ahogy ezt a városi legenda tartja Budapesten? – Nem írtam mostanában verset, de ez nincs feltétlenül kapcsolatban a mintegy három hónapja tartó megbízásommal, aminek a lényege, hogy a kulturális intézményrendszer ügyes-bajos dolgaival foglalkozom. Volt már rá példa az életemben, hogy nagyon stresszes, leterhelt hónapokban is tudtam verset írni, de arra is, hogy hosszabb nyaralás, pihenés nem hozta meg az inspirációt. Ihlet kérdése minden. Ha az emberben épségben megőrződik a lírai-én, akkor bármikor megszólalhat.
Az utóbbi időben több, veled készített interjút is közöltek, illetve a megbízatásod elején a Nagyításban jelent meg egy összeállítás. Én két beszélgetésre utalnék most: a szinte hírhedtté lett Indexes megjelenésre, illetve legutóbb a Magyar Narancsban olvasható interjúra. Két dolog volt bennük közös: hogy nem ismerték a Nagyítás-beli összeállítást, illetve a támadó hangnemük. Te miben látod az okát?
A bizalmatlanság, a barátságtalan hang, az ellenségesség a mai helyzetben Magyarországon szinte természetes. A társadalmat, ideértve az írástudói réteget is, törésvonalak osztják meg, de legalább egy nagy törésvonal, amelyet fontosnak tartok megszüntetni, áthidalni. Ilyen körülmények között nem is képzelhető el, hogy a művészvilágnak legalább egy része ne legyen ellenséges azzal a kormányzattal szemben, amelyet nem az ő preferált pártjai alkotnak.
A te esetedben ez konkrétan mit jelent?
Esetemben összetalálkoznak a Fidesszel, mint párttal, és a Fidesz-kormánnyal mint közép-jobb vagy polgári párttal szembeni előítéletek, sértettségek, ellenérzések. Azután jelen vannak a velem, mint magánszeméllyel szembeni ellenséges érzületek. Ez utóbbiak részben politikai hátterűek, hiszen azok, akik a – nevezzük így – politikai-szellemi ellentáborba tartoznak, eleve gyanakodva figyelik, amit csinálok, mondok, gondolok; de nem felelne meg az igazságnak, ha azt mondanám, hogy csakis ilyen ideológiai-politikai szekértábor-reflexek működnek velem szemben. „Alanyi jogon” is sok ellenséget szereztem az életben, és ezek olykor összeadódnak, mint például most. Ettől úgy tűnhet, mintha nagyon komoly erők állnának szemben akár velem, akár az általam megvalósított kultúrpolitikával szemben. Számottevő ellenállást nem érzékeltem, bár erről természetesen mást is olvashatunk egy-két lapban vagy internetes fórumon. De nem mondanék igazat, ha azt állítanám, hogy a munkámat akadályozná egy megkerülhetetlen, agresszívan fellépő erő. Talán egyetlen dolog van, amelyet magamban is átgondolva meghátráltam, legalábbis elnapoltam a kérdését. Konkrétan a pornóadó és a giccsadó megvalósítását. Nemrég épp’ az Origón válaszoltam arra a kérdésre, hogyan látom ezeket a dolgokat három hónap elteltével. A pornónál, ugye, ismerjük a klasszikus meghatározást, miszerint nem határozható meg szabatosan, hogy mi a pornó. A giccsről meg nem csikarható ki általános konszenzus…
Csak a tisztánlátás kedvéért: itt arról az elképzelésről van szó, hogy adózni kellene a pornó és a giccs után. – Amikor ezt felvetettem, nem tudtam, hogy ilyen erős és mély beágyazottságú Magyarországon a pornóipari lobbi. Azóta szembesülnöm kellett vele, hogy a pornóiparban igenis nagyhatalomnak számítunk. Ami a giccset illeti, rá kellett jönnöm, hogy a magyar társadalomban mély és komoly igény van a giccs iránt, amitől nem lehet megfosztani egyik napról a másikra. Ha így van, tudomásul veszem, és anélkül, hogy okafogyottnak tekinteném a kezdeményezést, inkább úgy tekintem, mint aminek még nem jött el az ideje.
A másik nagy port kavart kezdeményezésed a Julianus-program.
– Itt nem akarok meghátrálni, bár igen kemény és ostoba ellenérvek születtek. Egész odáig merészkedtek, hogy meggyanúsítottak: hogy fajelméleti megfontolásokból tartom a programot helyesnek, meg különbséget akarok tenni magyar és magyar között. Ezek a vádak képtelenségek. Azt gondolom, a történelemtudomány lényegéhez tartozik, hogy primer ismeretekhez jusson a megelőző korokkal kapcsolatban. Az én hitvallásom változatlan az emberben munkáló kíváncsiságról, érdeklődésről, tudásról. Ha úgy tetszik, hiszek az ész-vallásban, és ebben a dologban egy tapodtat sem kívánok meghátrálni. Örülök annak, hogy olyan országban lehetek kormánytisztviselő, ahol következmények nélkül elhangozhat, hogy „az államtitkár úr ostoba és veszélyes játékot játszik”. De ha én tiszteletben tartom mindenki véleményét, azt várom el, hogy mások is így tegyenek. Mindenekelőtt pedig várjuk meg a kutatási eredményeket.
– Összefoglalnád röviden, mi a Julianus-program célja?
– Hogy tiszta vizet öntsünk abba a pohárba, amelybe a magyarság származásával kapcsolatos legkülönösebb elméletek kerültek az elmúlt évszázadok során, különösen felgyorsult tempóban az elmúlt évtizedekben. A dolog természetéből fakadóan ezek az elméletek egyrészt spekulatívak vagy bizonyíthatatlanok, másfelől alkalmasak arra, hogy az önképünkkel kapcsolatos alapokat aláássák. Úgy gondoltam, hogy a mai magyar népességet alkotó komponensek megnevezése, azonosítása semmiképpen nem ellentétes a tudomány, a közerkölcs lényegével. Az egyik válasz, ellenérv ezzel kapcsolatban úgy hangozhat, hogy ez egy rendkívül kevert népesség. Senki nem állítja azonban, hogy létezik egy úgymond érintetlen, senkivel nem keveredett magyar népesség. Azt meg főleg nem, hogy ha mégis van egy ilyen, akkor azt igazibb vagy mélyebb magyarnak kell tekinteni. Elég csak Petőfire gondolni. A magyarságnak hallatlan asszimiláló ereje van. A legnagyobb bűnt a magyarság ellen mindig azok követték el, akik megpróbálták osztályozni, illetve kiszorítani a magyarság kebeléből azokat, akik úgymond idegenek, jöttmentek, máshova valók. Erre ma is szigorúan oda kell figyelni. De mindennek tudomásul vétele, szem előtt tartása nem jelentheti azt, hogy ne volna szabad kíváncsinak lenni arra, hogy a mai magyar népességnek mennyi a finnugor, a szláv, a germán, a türk vagy iráni eleme. Olyan tudományos programot kell elindítani, amely minden olyan népességet, amely a magyarsággal evidens kapcsolatban állt, feltérképez. – A Könyvhéten sokan fehér szalagot viseltek a Márai-program elhalálozása miatt. Várható-e a folytatása, vagy valami hasonló program?
– Mint a Parlament Kulturális Bizottsága előtt bejelentettem: szeptember elsejére feldolgozzuk és összegezzük a Márai-programmal kapcsolatos szakmai javaslatokat, kialakítva a Márai-program egy átdolgozott változatát, amely összhangban áll a kultúrpolitikai elképzelések egészével. Ez nem jelent drámai felfordulást, a program célkitűzéseinek lecserélését, hanem inkább hangsúlykorrekciókat. – Meg lehet akadályozni, hogy a program ne nagy könyvkiadók lobbija legyen? – Jobban oda kellene figyelnünk a kortárs magyar írók érdekeire. Ez egy szellemi tápláléklánc, amelynek egyik végén ott áll a szerző, aztán a könyvkiadó, a kereskedő, a könyvtár és az olvasó következik. Azt lehet megakadályozni, hogy a nagy pénzeket a nagy cápák nyeljék el. A cél, hogy a támogatás haszonélvezői ne a közvetítők, hanem a szerzők és az olvasók legyenek. Ezt persze lehet vitatni, mondván: a kereskedő megteremti az érdekegység megvalósulásának feltételeit. De a fordítottja is igaz: a kereskedőnek sem érdeke, hogy az írók kivérezzenek. – Sokakat megrémített a hír, hogy 2 milliárdot zároltak az NKA pénzéből, mondják, a szervezet működésképtelen lesz, kivonják a pénzt a kultúrából. – Akik most jajveszékelnek, nem fognak ekkora hangerővel ünnepelni, amikor kiderül, hogy még sincs igazuk. Lehet, hogy egy-két film nem fog megszületni, vagy bizonyos produkciókra, célokra kevesebb pénz fog jutni. Ha ez így lesz, akkor ezért nem a mostani kormányzat a felelős, hanem azok a kormányzatok, akik az elmúlt években az országot ebbe a helyzetbe juttatták. Részben túlzottnak, részben igazságtalannak érzem ezt a mutogatást annak kapcsán, hogy egy új kormány, amely épphogy csak szembesült a katasztrofális pénzügyi helyzettel, meghoz olyan intézkedéseket, amelyeknek nyilvánvaló célja: a működőképességet biztosítani. Ha ezekből a megszorításokból a kulturális területnek is ki kell venni a részét, érthető, hogy berzenkedést szül. Mi is úgy gondoljuk, hogy ez így nem mehet tovább, bízunk a gazdaság erejében, amely majd elő tudja teremteni a forrásokat. Az elosztás persze rögtön felveti a disztribúció alapelveinek kérdését, illetve hogy ezeket kik és hogyan valósítják meg. A művészvilágban nyilvánvalóan él az autonómia igénye, a művészek maguk tudják, hogy a pénz hogyan használható fel a legértelmesebben. Csakhogy a művészvilág sem egységes, más-más megfontolások ütköznek benne. Például a filmes támogatások esetében láttuk, hogy a legdemokratikusabban választott filmes testületre bízva az elosztást, mégis sok művész érezte úgy, hogy kiszorították. Kiszorult vagy bele sem került abba a körbe, ahol helye lett volna. Remekművek sem születtek olyan számban, ami várható lett volna a támogatások értékét tekintve, és el is tűnt jó néhány milliárd. Ez csak illusztráció ahhoz a dilemmához, hogy a művészekre kell bízni az elosztást, vagy az adminisztrátorokra. Ez utóbbi ellen is számos argumentum hozható fel. A kormányzati cél, hogy több pénz jusson a magyar művészeknek. A zárolás szó eleve azt jelenti, hogy a pénzt nem vonták el, nem költötték el egyébre, csak éppen hozzáférhetetlenné tették. De annak a pénznek előbb utóbb ugyanott meg kell jelennie. – Két fiatal költővel készítettem idefelé jövet interjút. Mindketten arról a már-már közhelyes problémáról beszéltek, hogy értelmiségiként, művészként szinte csak Budapesten lehet bármit is tenni, lehetőségekhez jutni, de írásból még ott sem lehet megélni. A vidék–Budapest ellentétre van-e olyan terv, ami ezt a helyzetet egy kicsit árnyalná? – Budapest relatív súlyának növekedése folyamatosan súlyosbodó probléma, amely előrevetíti egy Budapest-ország utópia képét. Ez ellen decentralizálással lehet védekezni. Jelentős kulturális központokat kell létrehozni, ezek lehetnek nagyvárosok, például Debrecen, vagy kisebbek, mint mondjuk Kecskemét, vagy fürdővárosok, mint például Balatonfüred – azokat említem, amelyek már viszonylagos sikertörténetekké lettek az elmúlt években. A nagy egyetemi központokban a kulturális kínálatot kell színesebbé tenni. Lecserélődött lassan egy modell, amely a művelődési házak Magyarországát jelentette. A népművelők helyett ma kulturális menedzserek ténykednek, és a művelődési házak kulturális eseményeinek (amelyek sokszor esküvők vagy szüreti bálok voltak) modelljét felváltotta egy másik, amely fesztiválokban jeleníti meg az egyes régiók művészeti potenciálját. Ha jól szétnézünk az országban, alig van olyan területe Magyarországnak, amelyhez valamilyen többé-kevésbé sikeres fesztivál ne kapcsolódna. Egyeseknek ez már sok is, azt vallják, hogy a fesztiválok országa lettünk, ennyi jó fesztivált képtelenség rendezni, de ha lehetne, az sem lenne jó, mert az ember nem tud mindenhová eljutni. Ez jellegzetesen fővárosi szemlélet. A Miskolci Operafesztivált vagy a Kaposvári Zenei Fesztivált, vagy a veszprémit, a szombathelyit nem feltétlenül úgy kell tervezni, hogy a fővárosból mindenki mindenhová el tudjon jutni. Sokkal inkább arról van szó, hogy Budapesttől független kulturális centrumok jönnek létre, amelyek egyfajta értékcserét is megvalósítanak: új stílus, szemléletmód, hangnem, teljesítmény jelenik meg. A kulturális energiákat hordozó szellemi csatornarendszer révén ez eljut mindenhová, az egész Kárpát-medencébe. Vagyis nem félek attól, hogy Budapest túldagadása miatt eljutnánk addig, hogy Pécs, Debrecen, Győr, Kolozsvár vagy Kassa kiürülnének és érdektelenné válnának. Gondoljunk csak a Győri Balettre: egy táncosnak legalább akkora rang, mint az Állami Operaház tagja lenni. Nem félek a „túl sok fesztivál, túl sok folyóirat, túl sok egyetem” rémképektől. – És mit gondolsz a múltról? Hogyan látod: jogos-e a bűnök felszínre kerülése, érdemes-e a múlttal szembesülni, vagy az egészet felejtsük el, lépjünk tovább? Nemrég kérdeztük Sára Sándort többek között a Biszku Béla-filmről is. Sára amellett érvelt, hogy a filmet be kellett mutatni, sőt Biszkut el is kellett volna számoltatni.
– A közelmúlt mindig a legkritikusabb a történészek és a köztudat számára is. A rendszerváltás idején nagytakarításról beszélt az ország, aztán az érdeklődés alábbhagyott, miután olyan emberekről derült ki, hogy együttműködtek az államhatalom antidemokratikus szerveivel, akikről senki nem feltételezte volna, még a legjobb barátaik sem. Így a közvélemény egy kicsit meg is csömörlött, a múlt tisztázásának jogi eszközrendszere is nagyon komótos, körülményes lett. A bürokrácia és az érdektelenség kölcsönösen gerjesztették egymást. Ez a kontextus magyarázza, hogy a film alkotói jogállamban aggályosnak számító módon készítették el a filmjüket. Jelzem, ha be akartak volna tartani minden jogszabályilag meghatározott és kötelezővé tett lépést, ez a film nem született volna meg. Itt most a jogi alapú szemlélet és egy önismeretet szolgálni kívánó akció közötti konfliktus eredményének egy egész társadalom örülhet, még akkor is, ha a jogkövető érzékenység sérült. Hasonló dolog mindig elő fog fordulni ott, ahol a szabályozás, a bürokrácia lemarad a valós igényekkel szemben. Ez esetben lemaradt. A tanulság nem az, hogy nincs többé a magánéletnek szentsége és bele lehet tiporni bárki személyiségébe. Ott nem fognak ilyen dolgok történni, ahol jól működik a társadalom önismeretét, önreflexióját szolgáló eszközrendszer. Ha valamivel baj van, akkor ezzel. Ezen kell javítani, nem arról huhogni, hogy mi lesz majd ebből. Ezek a jogvédő hangok megkerülik a kérdést, hogy hány millió ember sorsába avatkozott bele a legbrutálisabban az a hatalom, aminek a működéséről szerezhettünk ismeretet egyik meghatározó figurájának személyiségébe belepillantva.
– A kérdés költői, bizonyos értelemben: lehetséges-e adómentessé tenni az költők számára a versek publikálását? – Ha ez csak a kulturális minisztériumtól függene, akkor nyilvánvalóan igen lenne a válaszom, de a kérdés alapvetően pénzügyi. Romániában például jóval kedvezőbbek a művészek adózási viszonyai. De nem lehet kiemelni és átvenni egy másik adórendszer egyetlen elemét, legfeljebb példaként hivatkozni rá.
– Milyennek szeretnéd látni a magyar kulturális életet négy év múlva? – Amelyben új Ady Endrék, Bartók Bélák, Csontváryk, Kosztolányi Dezsők, Krúdy Gyulák, Weöres Sándorok tudják kibontakoztatni tehetségüket, fantasztikus remekművek sorozatával gazdagítva a magyar és egyben európai kultúrát. Mindezt abban az egységes szellemi térben képzelem el, amely a Kárpát-medencét jelenti, benne erdélyi, felvidéki és minden utódállam-beli magyar művésszel, Kiskolozsvártól nagy-Kolozsvárig. Nem tudom, tudsz-e róla, de Dél-Burgenlandban a Németújvári járásban van egy nagyon pici falu, mai nevén Glasing, amely hajdanában a Kis-Kolozsvár nevet viselte. Ha én ezt tudtam volna, amikor emigrálnom kellett Kolozsvárról Nyugatra, akkor biztosan ezt a helyet választottam volna. Már csak azért is, hogy ha bárki feltette volna azt a kérdést, hová való vagyok, mondhassam azt, hogy kolozsvári. Weiner Sennyey Tibor. Erdély.ma

Mezőbergenyei anziksz
Augusztus 31-én, szombaton zárult a Maros Mezőségi Művésztelep egyik helyszínén, Mezőbergenyében az a 10. képzőművészeti tábor, amelynek szervezői a helyi Kincsásó Egyesület, az Erdélyi Magyarok Közhasznú Alapítvány és a helyi református egyházközség. Hadd dicsekedjek, meghívtak engem is egy estére és a záróünnepségre, mert Bálint László szervező (és szülei Kákonyi Csilla meg Bálint Zsigmond) szereti írásaimat, és mivel az Erdélyi Magyarok a Világban című honlapra is többet feltettem az idők folyamán (egy részük épp e lap hasábjain jelent meg először), közülük négy megjelent az „…egy falatnyi Erdély” című antológiában. Mi tagadás, jó érzés volt találkozni a táborlakókkal, hisz a tábort vezető Ősz P. Zoltán vagy a Kincsásó Egyesület elnöke, Nagy Árpád és a művészek közül is az ezen a tájon élők szeretik és kedvelik kis publicisztikáimat, mint kiderült a szeretetteljes fogadtatásból. A műtermi tevékenység számbavétele majd az ebédet követően szürkületkor átvonultunk az előadóterembe, ahol nekem kellett előadást tartanom. De én arra kértem akkor már kedves ismerős barátaimat, inkább beszélgessünk nemrég megjelent könyvemet, a Kincsünk a szó címűt meg a régebbit, az Írásnyomokat használva alibiként – az anyanyelvünkről. Ha nem kellett volna hazajönnünk, jól belenyúlhatott volna az éjszakába is az érdekfeszítő társalgás. Volt köztük állatorvos, gépészmérnök, tanár stb. Különbözőek, de egy dologban mindannyian egyetértettek/ünk, hogy a magyar nyelv gyönyörű, öröm ezt magunkénak vallani, és nagyon kell vigyáznunk rá, különösen manapság, amikor megint fertőzik idegen szavak és a szleng olyan változata, amit már csak az ért, aki használja. No de búcsúzáskor visszahívtak a táborzárásra és kiállításra, ahol az ott született művekből csodálhattunk meg néhányat. Bevallom őszintén, én beleszerettem az egyik színes grafikába, a Nagyváradról Debrecenbe települt grafikus Ritók Lajos öregurat ábrázoló, Csontváryra meg Caravaggióra emlékeztető művébe, szerettem a nagyon fiatal Répás Adrienn Boticelli hatását sugárzó fiatal nő arcképét. Sorolhatnám persze tovább is, de egyszer abba kell hagyni, akár a késő estébe nyúló beszélgetést. Ebből is kitetszik, sok mindent kell még elmondanunk egymásnak. Remélem Ősz P. Zoltán, Nagy Árpád, Bálint László és nem utolsósorban Domahidi Béla református lelkész továbbra is tartja a lelket a táborban és működésében. Apropos, a tiszteletes! Az, hogy négy gyönyörű lánya minikoncertet adott régi magyar zenéből (a legkisebb a hat és fél éves Anna), csak hab a tortán ahhoz képest, hogy az évek során milyen gyülekezeti központot hozott össze a svájci testvérgyülekezet segítségével, és mindig itt székel a tábor. Tíz év nem kis idő, de nem is sok. Ha politikusaink is ilyen hatékonyak lettek volna, akkor most nemcsak a város környékén, hanem Vásárhelyen zajlana ez a gazdag magyar kulturális közélet, mert – ahogy egy kolozsvári újságíró barátom megjegyezte: – Vásárhely leépült, szétesett, és minden, ami fontos, a periférián történik.
Kuti Márta
Vásárhelyi Hírlap 7. évfolyam 167. szám
Székelyhon.ro

Próbálok Csiki Lászlóra emlékezni
Aki a magyar folyóiratok rendszeres olvasója vagy csak forgatója, talán észrevette, hogy régóta hiányzik egy név. Egy szerző neve, aki költő, próza- és drámaíróként, forgatókönyvek szerzőjeként él a köztudatban, de aki recenziók, jegyzetek, riportok, kisesszék százait írta.
Próbálok a hetven éve született Csiki Lászlóra emlékezni, aki már hat esztendeje hiányzik közülünk, s eszembe jut, ha most azt mondhatnám neki, több mint négy évtizedet visszaugorva az időben, hogy éppen őt akarom felidézni, bizonyára azt kérdezné, hogy meg tudom-e határozni az emlékezést. Nem kötekedésből tenné, csak azért, mert örökkön kételkedő volt, az a vitázó fajta, aki nem érvel, hanem visszakérdez.
Hallom gyermekkora városából hozott székelyes kiejtését, s bár az idő múlásával kopott valamicskét beszédének összetéveszthetetlenül erős, Háromszéket feledni soha nem tudó zenéje, azért még így is hangmelléklete lehetne egy nyelvjárás-tudományi dolgozatnak. − Meg lehet idézni torzítás nélkül a valóságot? Egyáltalán, mi is az emlékezés? – kérdezné, s én összeszedve gondolataimat, s félve, hogy ne kérdezzen rá külön-külön is félmondataim részleteire, talán azt felelném: − Azt hiszem, az emlékező felidézést nem kell tudományosan meghatároznom. Sűrítve, képien jelennek meg a voltak. A holtak hangja talán megszelídül, talán csak foszlányaiban idézhető fel, de a hangsúly, a hangszín úgy tapad a képhez, mint zamathoz az illat... És okoskodnék, ahogy mifelénk, Erdélyben mondanák, bölcsködnék. (Lám-lám, olyan rég nem használtam ezt a szót, hogy ízlelgetnem kell. Be kell hatolnom értelmébe, megfejtve egyszersmind azt a titkot is, vajon az erdélyi ember miért használja a filozofálni – magyarul bölcselkedni – igét pejoratív értelemben?) De nincs Csiki Laci, hogy rákérdezzen kérdésemre, s eszembe jut, hogy kolozsvári egyetemistaéveink elején, ifjúságunk bandázó korában, aztán a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükörnél, Erdély akkori legjobb hetilapjánál újdondász korszakunkban már észre kellett volna vennem, hogy véleményre az ellenvélemény tromfját mindig mandzsettájában hordozó barátom nem humorizál, nem hamiskártyás.
Ezek örökös, talán örökölt magányának, társtalan életének trükkjei voltak. Magányos volt élete hatvannégy évében s halálában is. Olyan volt személyisége, mint a gerinc helyett vázát hordozó csiga házának gyöngyházfényű belseje. Ki kellett költöznie párhuzamos létünkből, hogy tisztán láthassam, nem jelzőtűzrakó volt. Amit fénynek véltem, az szivárványos jellemének ragyogása volt.
Nehéz róla írni. Szinte lehetetlenné teszi, hogy életünk színhelyváltozásai is párhuzamosan azonosak. Kolozsvár után mindketten Sepsiszentgyörgyre, aztán onnan még ugyanabban az évben Bukarestbe és ismét Kolozsvárra költöztünk, hogy néhány napos különbséggel Pesten folytassuk az életet. Kiről is írjak? A barátról, a pályatársról? Vagy esetleg arról, aki a Kriterion Könyvkiadónál verseim, novelláim szerkesztője volt? Nem is csak barátként viselkedett. A néhány hónapnyi korkülönbség miatt ő, az egyke, a nagyobb testvér, a báty szerepében próbált védeni. Amikor megtudta, hogy nősülni akarok (mert rossz véleménnyel volt a művészek közötti házasságokról), átutazott Sepsiszentgyörgyről Marosvásárhelyre, hogy figyelmeztesse ekkor már híres színésznő menyasszonyomat: – Velem gyűlik meg a bajod, ha Attilát bántani mered. (De ne intimpistáskodjak, intene le, ha beleolvashatna ezekbe a sorokba.) Csiki Lászlóról nem tudok úgy beszélni, mintha idegen lenne, felülemelkedve érzelmeken, hideg fejjel méricskélve a szavakat. Szeretném megfejteni a titkot, Őt, aki már nincs, de kevés mindaz, amit tudhattam róla. Úgy, ahogy térképész a Földet méretarányos térképként mutatja, nem tudnám leírni. Mert ha van valamilyen lépték, az csak 1/1 lehetne: Csiki László/Csiki Lacihoz mérve. Bele­írni gyermekkora vándoréveit, ahogy tanítónő édesanyja munkahelyeit követve belakja Csík és Háromszék falvait, hogy aztán felnőttként se lelje helyét a világban.
Család, barátok, pályatársak között élve, mintha csak a szavakban bízott volna. A leírt szavak hitelében. A magánya örökre megfejthetetlen. Személyes ügyek című verse talán kulcs lehetne életéhez, de az az érzésem, hogy van egy kulcsom, csak éppen nem tudom, hol van az a Csiki László nevű ajtó, amelyiket kinyitná: S magányodban vígságig vigasztal, / mint egy jól elénekelt panaszdal, / hogy bírtad mostanáig hanggal, / mindig újra, de sohase elölről, / és telik még lélekből, erőből. Olyan képtelenül nehéz beszélni róla, mintha fogalmazásórán azt a feladatot adná a tanító néni első elemista korunkban, hogy írjunk a zenéről, vagy mintha egy vak embernek kellene elmagyaráznom Munkácsy és Csontváry stílusának különbözőségét.
Talán versben könnyebben tudnék róla szólani, mint ahogy ő sem írt hosszú elemző önéletrajzokat magáról, s ha már versről van szó, álljon itt közel negyven éve írott, Balassi című versének néhány sora annak példázatára, amit mondtam: De költő nem voltam, én csak énekeltem, / volt, ki a beszédet jobban tudta nálam. / Semmim sem volt, hát szabadnak kellett lenni, / de ha kellett – és kellett −, a harcot álltam.
VÁRI ATTILA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyszabású Csontváry-kiállítás Csíkszeredában
Újabb nagyszabású kiállításnak ad helyet a Csíki Székely Múzeum: a Csontváry-képek Erdélyben című tárlat május 7. és augusztus 20. között tekinthető meg Csíkszeredában.
Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója egy szerdai sajtótájékoztatón elmondta, meglátásuk szerint Munkácsy Mihályhoz hasonló súlya van Csontváry műveinek, emiatt méltó arra, hogy az ő révén „hozzák házhoz” a kultúrát.
Kiemelte, Csontváry-képek korábban nem voltak megtekinthetők Erdélyben. Bevallotta, a kivitelezés egyetlen korlátja a csíkszeredai múzeum nyílászáróinak mérete, ami miatt a legnagyobb kép, amit be tudnak vinni a kiállítóterembe, a 2,11×2,68 méter nagyságú Magányos cédrus lesz, a monumentális alkotások elmaradnak.
Széles körű szakmai összefogás révén valósulhat meg a tárlat, a kiállítás létrehozói a Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda városa, a Magyar Nemzeti Galéria, illetve a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi). A 48 megtekinthető műtárgyat a budapesti Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, a pécsi Csontváry Múzeum, a miskolci Herman Ottó Múzeum, a budapesti Kovács Gábor Művészeti Alapítvány által működtetett KOGART, a debreceni Antal– Lusztig-gyűjtemény tulajdonosa és a szolnoki Damjanich János Múzeum ajánlotta fel.
A kiállítás kurátora Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze, a fővédnökei pedig Balog Zoltán, az Emmi minisztere és Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke, akik a tervek szerint részt vesznek a májusi megnyitón is – részletezte Gyarmati.
Nagy hangsúlyt fektetnek a reklámra
A kiállításra kerülő festmények között 47 Csontváry-alkotás lesz, illetve egy Munkácsy Mihály-festmény. Azzal kapcsolatban, hogy milyen kontextusban kerül majd kiállításra a 48-ik alkotás, mindössze annyit árult el az igazgató, hogy kedves meglepetésnek szánják a látogatók számára. Mint kiderült, a támogatók által felajánlott összegeket többnyire reklámokra költik: idén nagy hangsúlyt fektetnek a múzeumba kevésbé járók becsalogatására – így a középiskolásokat és az egyetemistákat igyekeznek megszólítani.
Az előzőekhez hasonlóan az idei kiállítással párhuzamosan is szerveznek programokat, többek között szerdán az erdélyi középiskolások számára hirdettek vetélkedőt, de szerveznek filmvetítést Csontováry életéről, múzeumpedagógiai programokat gyermekeknek, továbbá katalógust jelentetnek meg, falinaptárt adtak ki, és ajándéktárgyakkal is készülnek.
Sikerszéria nagy tárlatokkal
A múzeum igazgatója emlékeztetett, hogy a Csíki Székely Múzeum 2007 óta rendszeresen jelentkezik nagy kiállításokkal. Eddig hét kiállításuk volt, amelyek öszszesen 220 ezer látogatót vonzottak. Egy-egy kiállítást 18–62 ezer látogató keresett fel.
„Ezekre eddig évente került sor, nemrég viszont úgy döntöttünk, hogy ezentúl kétévente szervezünk nagy kiállítást, a köztes időkben pedig inkább helyi értékekre összpontosítunk. Természetesen a Gaál András-kiállításról sem mondunk le, az jelenleg is megtekinthető” – magyarázta Gyarmati. Megjegyezte, nem gondolják, hogy a Csontváry-kiállítás elérné a Munkácsy-tárlat látogatottságának szintjét, de idén nyáron is több tízezer látogatóra számítanak.
Kömény Kamilla. Krónika (Kolozsvár)

A Csíki Székely Múzeum öt termében a Csontváry-képek
Javában zajlik a Csíki Székely Múzeumban a Csontváry-képek Erdélyben című kiállítás előkészítésének folyamata. Kedden este a 48 Csontváry-kép is megérkezett.
Javában zajlik a Csíki Székely Múzeumban a Csontváry-képek Erdélyben című kiállítás előkészítésének folyamata. Kedden este a 48 Csontváry-kép is megérkezett. Javában zajlik a Csíki Székely Múzeumban a Csontváry-képek Erdélyben című kiállítás előkészítésének folyamata. Kedden este a 48 Csontváry-kép is megérkezett.
Újabb nagyszabású kiállításnak ad otthont a csíkszeredai Mikó-vár, amelynek létrehozói a Csíki Székely Múzeum, Csíkszereda önkormányzata, a Magyar Nemzeti Galéria, illetve a magyarországi Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI). A múzeum öt kiállítótermében 48 Csontváry-képet hoztak el a szervezők a budapesti Magyar Nemzeti Galériából, a pécsi Csontváry Múzeumból, a miskolci Herman Ottó Múzeumból, a budapesti Kovács Gábor Művészeti Alapítvány által működtetett KOGART-ból, a debreceni Antal Lusztig-gyűjteményből és a szolnoki Damjanich János Múzeumból.
A műtárgyakat a HUNGART nemzetközi műtárgy-szállító cég hozta Csíkszeredába, a szállítmányt Bellák Gábor, a kiállítás rendezője kísérte. A műtárgyakat szerdán kezdték felhordani a kiállítóterekbe – számolt be Gyarmati Zsolt, a múzeum igazgatója. Elmondta, rendben felkerültek az alkotások, egyedül a 2,11x2,68 méter nagyságú Magányos cédrus című képet kellett a tornácon keresztül kötelek segítségével felhúzniuk.
A múzeum restaurátorai és Bellák Gábor, a Magyar Nemzeti Galéria művészettörténésze, a kiállítás kurátora, valamint Sárkány József, a Csontváry Múzeum vezetője jelenlétében minden képet sorra kicsomagoltak, és elkészítették az állapotfelmérési jegyzékeket. Jelenleg a kiállítás rendezése zajlik, az öt teremben az előzetesen kialakított rendezői koncepció alapján tematikus egységekbe sorolják a képeket, és elhelyezik.
Gyarmati Zsoltot arról is kérdeztük, hogy milyen feltételek között kell tárolni a nagy értékű festményeket. „A termek mikroklímája teljesen műtárgybarát kell legyen. A képeket 45 és 55 százalék relatív páratartalom között kell tárolni, és 18 és 22 Celsius-fok között kell legyen a hőmérséklet. A legfontosabb, hogy mind a két adatot be kell tartani, és ezek az adatok nem szabad ingadozzanak. A termek be vannak kamerázva, folyamatosan tudjuk követni, hogy mi zajlik, folyamatos őrzés van, tehát teljes biztonságban vannak a műtárgyak.”
Az igazgató, noha a kiállításra kerülő anyag nagy részét már látta, a magángyűjtőktől érkezett képeket még nem. „Ez a kiállítás egyszerűen egy varázslat. Egy álomvilágba csöppen a látogató, azok a gyönyörű színek, a tájak és az egésznek az üzenete egyszerűen csodálatos.”
A kiállítás május 8-ától látogatható.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Elkezdődtek a XII. Hargitai Megyenapok
– Azokat szeretnénk bemutatni a megyenapokon, akik szépet, tartalmasat alkotnak. Minőségi rendezvényekben gazdag nyolc napot kínálunk a megye lakosságának és a vendégeknek egyaránt – jelentette ki Borboly Csaba, Hargita Megye Tanácsának elnöke a XII. Hargitai Megyenapok nyitó sajtótájékoztatóján, május 5-én, csütörtökön délelőtt. Hargita Megye Tanácsa, az alintézményei közreműködésével, a helyi önkormányzatokkal összefogva, civilszervezetekkel közösen 2016. május 5–13. között szervezi meg a rendezvénysorozatot, a Hargita Megyei Kulturális Központ koordinálásával. Idén több mint száz intézmény, illetve szervezet vesz részt a szervezésben, és ennél jóval több programmal várják az érdeklődőket mintegy ötven településen. A programsorozat idei fő témája az ifjúság, az „Ifjúság. Érted” szlogennel. Ezt fejtette ki a Borboly Csaba Ferencz Angélával, a kulturális központ vezetőjével együtt.
A megyeelnök elmondta, hogy Zsombori Vilmos korábbi megyeelnök volt a megyenapok kezdeményezője, aki a magyarországi Somogy megye példája alapján teremtette meg nálunk e hagyományt. A hungarikumtörvénynek köszönhetően egyre több értéktárat mutatnak be, a megyenapok pedig szeleteket kínál a térség értéktárából, hangsúlyozta Borboly Csaba. Közölte, hogy idén tízéves a Bács-Kiskun megyével szervezett egészségügyi szűrőprogram, a jubileumi ünnepséget május 11-én tartják Székelyvarságon. A megyenapok fókuszára térve Borboly Csaba megjegyezte, hogy sok szó esik a közbeszédben beruházásokról, de kevés a fiatalokról, ezen szeretnének változtatni ezzel a rendezvénysorozattal is.
– Sokat beszélünk beruházásokról, keveset a fiatalokról. Szomorú, hogy a választási programoknak legtöbb esetben ők nem részei. Mi próbálunk számukra helyzetet teremteni, hogy hallassák hangjukat, hogy módjuk legyen tehetségük kibontakoztatására. Sokuknak itthon nincs víziójuk életpályájukról, ezért választanak távoli országokat a boldoguláshoz. Csupán a fejlesztések nem oldják meg az élet minden problémáját, fontos a minőségi szórakozás lehetősége is. A polgármester-jelöltségem alatt folytatott konzultációimon ugyanis sokan ezt hiányolták, hát most itt az alkalom, várunk mindenkit – fordult felhívással a fiatalokhoz a megyei tanács elnöke. Hozzátette: a megye kulturális stratégiája jegyében szervezték meg a megyenapokat, és hagyományosan a pünkösd előtti héten, mert ilyenkor gyűlnek egybe a családok – sokan ebben az időszakban térnek haza külföldi munkahelyükről –, és sok vendég érkezik a csíksomlyói búcsúra. Éppen ezért a szálláshelyeken is terjesztik a műsorfüzetet, hiszen mint azt többször megfogalmazták, nem elég a szállás, program is kell a turistának.
Ferencz Angéla ismertette a rendezvénysorozatot, valamint a magyar és román nyelven megjelent műsorfüzetet. Felhívta a figyelmet a benne található térképre, amely eligazít az események helyszínére. – Arra szeretnénk ráirányítani a fiatalok figyelmét, hogy menő lehet itt élni, itt kultúrafogyasztónak lenni. Hargita Megye Tanácsa és alintézményei a megyenapok megszervezésével is jelzik, hogy kiemelten foglalkoznak az ifjúsággal, és évről évre egyre több civilszervezet meg más intézmények, például színházak kapcsolódnak be. A kulturális stratégia jegyében a kistelepüléseket is bevonjuk a megye kulturális vérkeringésébe – sorolta a menedzser.
A programajánlót térségenként rendszerezték a füzetben, ezek közül Ferencz Angéla kiemelt néhányat. Új kezdeményezés a Székelyföldi Nemzetközi Könyvvásár, amely több mint 30 kiadót sorakoztat fel három napon keresztül Csíkszeredában. Ennek alkalmával pénteken 13 órától villámcsődületet szerveznek, várnak mindenkit egy könyvvel a kezében a Szabadság térre. A menedzser külön említette az Édesanyák Hetét és a Caritas rendezvényeit, továbbá a kiállításokat: a Csíki Székely Múzeumban szombaton megnyíló Csontváry-kiállítást, a Székelyudvarhelyen, a Kossuth utcában május 5–13. között látható Ifjúközelben című szabadtéri fényképkiállítást, a Márton Áron Emlékév keretében megrendezett a püspök életművét bemutató ditrói és csíkszeredai dokumentációs kiállítást, valamint a remetei Szárhegy 2015, illetve a borszéki Szárhegy 40 című tárlatot. Mivel „az értéktárak idejét éljük”, felhívta a figyelmet a Pest Megye Értékek című csíkszeredai és a székelykeresztúri kiállításra. Idén sem marad el a Csűrdöngölő Gyermek- és Ifjúsági Néptánctalálkozó, amelyet immár huszonkilencedik alkalommal rendeznek meg a csíkszeredai Szabadság téren. A szelektív hulladékgyűjtésre hívják fel a figyelmet a megyeszékhely központi parkjában pénteken és szombaton, Hargita Megye Tanácsa EU-s pályázata által, az extrémsportok és kirándulások kedvelőinek pedig sziklamászást, barlangtúrát és búvárokkal tölthető nyílt napot szervez a megyei tanács hegyimentő közszolgálata. A Tájházak Napján, szombaton megyeszerte 23 helyszínen várják az érdeklődőket. Záróeseményként a Csíki Kamarazenekar ad jótékonysági koncertet május 13-án, pénteken 20 órától a csíkszeredai Szent Ágoston-templomban.
A részletes program elérhető a www.megyenapok.ro honlapon, valamint a Facebookon ahttps://www.facebook.com/megyenapok oldalon. Közlemény
Erdély.ma

Tízezren látták már a Csontváry-kiállítást
Péntek délelőtt köszöntötték a Csontváry-kiállítás tízezredik látogatóját a Csíki Székely Múzeumban. A múzeum igazgatója, Gyarmati Zsolt személyesen adta át ajándékát a 11. osztályos, kézdivásárhelyi Tóth Kincsőnek, a Nagy Mózes Elméleti Líceum diákjának. A Csontváry Kosztka Tivadar (1853–1919) műveiből összeállított kiállítás május 7-e és augusztus 20-a között látható a csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban. Csontváry alkotásaiból első alkalommal rendeztek kiállítást Erdélyben. További információk a csikimuzeum.ro honlapon. – CSÍKI SZÉKELY MÚZEUM
Szabadság (Kolozsvár)

Móra Ferenc-díjban részesült Gyarmati Zsolt múzeumigazgató
Állami kitüntetést adományozott az augusztus 20-ai ünnep alkalmából Gyarmati Zsoltnak, a Csíki Székely Múzeum igazgatójának az Emberi Erőforrások Minisztériuma. A Móra Ferenc-díj olyan elismerés, amelyet azok a muzeológusok kapnak, akik jelentős teljesítményükkel szakterületük fejlődését szolgálták.
– Rangos szakmai kitüntetést vehetett át, amely azt tükrözi, hogy Magyarországról hogyan látják az itteni „múzeumépítő” tevékenységét.
– Ezt a miniszter adja felterjesztés alapján, és úgy tudom, hogy eddig ilyen díjat határon túli szakember még nem kapott. Móra Ferenc régész és néprajzos is volt, ugyanakkor Szegeden múzeumigazgató, ő volt az egyik legnagyobb név a szakmában a maga korában, ezért is nevezték el ezt a díjat róla, és évente három személynek adják át. A minisztérium figyelemmel követi a határon túli kulturális szakmai életet is, Balog Zoltán miniszter úr fővédnökként megtisztelte a Csontváry-kiállításunk megnyitóját is.
– Hogyan sikerült néhány év alatt az erdélyi és magyarországi neves múzeumok térképén megjeleníteni a Csíki Székely Múzeumot?
– Annak idején, amikor tizenhárom évvel ezelőtt a múzeumhoz kerültem, sok teendő volt, eléggé mélyről kellett a múzeumot fölhozni és új pályára állítani. A városvezetés ebben a munkában folyamatosan partner volt. Most már nem ahhoz hasonlítanám a céljaimat és a munkámat, hogy milyen volt akkor, amikor átvettem, hanem inkább az elmúlt évekhez képest kell jobbnak lenni. A közelmúlt a mérce. Szinten tartani a közelmúlt törekvéseit vagy meghaladni, minőségileg folyamatosan emelni a szintet. A múzeum az itt dolgozó emberek által létezik. Egyik fontos teendőm az volt, hogy a tapasztalt kollégák megtartása mellett egy humánerőforrás-fejlesztésbe fogtunk, és olyan fiatal kollégákat sikerült idevonzani, akik itt biztosítják a lendületet.
Hosszú éveknek kellett eltelnie, amíg a megálmodott szemléletváltás megtörtént. Partnereket kezdtem keresni a saját munkámhoz a városban, a régióban és a határon túl is. Ez lassú folyamat volt, de sikerrel járt. A város befogadott, elfogadott, mint kívülről jövő embert, és azt tapasztalom, hogy értékeli a változásokat, ami történt a múzeumban. Nagyon fontos ugyanakkor a magyarországi szakmai kapcsolatháló, onnan kaptam módszertani fogódzókat, mintákat, ugyanakkor sok biztatást és értékelést a Csíkszeredaiaktól. A lendület mellé idővel fölzárkózott a tapasztalat és a rutin. A Munkácsy-kiállítás mindenképp fordulópont volt a múzeum életében. Annak a sikeres menedzsmentje vezetett oda, hogy kezdett megalapozódni a Csíki Székely Múzeum imázsa Erdélyben és Magyarországon. Viszont azokban az években jobban látszottunk, mint amilyen értéket képviseltünk valójában. Fel kellett nőni a Munkácsy-kiállítás után ahhoz az arculathoz, ami kialakult rólunk. Még mindig dolgozunk ezen, mert ez a kép nem teljes, ugyanis csak arról ítélnek meg bennünket, amit látnak, vagyis a kiállításokon keresztül. De a múzeum lelke, küldetése, hogy a nemzeti önazonosságunk szellemi és tárgyi világának a gyűjtője, őrzője, szakmai feldolgozója legyen. Ehhez fontos, hogy rendelkezzünk modern műtárgy adatbázissal, legyen jól felszerelt restaurátor műhelyünk, korszerű raktárunk, színvonalas múzeumpedagógia, és hogy a tudományos munka a megfelelő mederben folyjon.
– A Csíki Székely Múzeum ugyanakkor egy kedvelt közösségi tér is lett.
– Szerettük volna, hogy egy olyan hely legyen a Mikó-vár udvara és termei, ahová egyszerűen jó megérkezni. Régebb azért járt múzeumba valaki, hogy informálódjon, a tudását gyarapítsa, hogy érdekes dolgokat lásson, és mi ezt megtartva fontosnak tartjuk, hogy az igényes szórakoztatás helyszíne is legyen. Vannak múzeumpedagógiai foglalkozásaink, előadások, táncházak. A Mikó-vár kétségtelenül egy olyan „adottság”, amelyre büszkék lehetünk, jól érzik itt magukat a tárgyak és az emberek egyaránt. Múzeumunk a hagyományok megőrzése mellett egy igényes közösségi tér funkcióját is el kívánja látni. Európa bármely kisvárosában megállná a helyét.
– Intézményvezetőként melyek azok az irányvonalak, amelyeket a következő időszakra kijelölt?
– Nyilván, itt elsősorban a helyi és regionális székely közösségünk számára kell egy kulturális irányvonalat mutatni. Olyan közösségi tér és értékőrző intézmény szeretnénk lenni, amelyik folyamatosan élő kapcsolatban áll azzal a közösséggel, akinek az értékeit őrizzük. A hagyomány és az értékek őrzése mellett folyamatos mozgásban kell legyen a múzeum, ami azt jelenti, hogy folyamatosan gyűjtünk is értékeket, de aktuális kulturális és szórakoztatási igényeket is ki szeretnénk elégíteni, és a többi kulturális intézménnyel közösen hozzájárulni ahhoz, hogy Csíkszereda egy élhető város legyen. Úgy vélem, hogy jó úton járunk. Büszkék lehetünk arra, hogy olyan intézményeink vannak – a Hargita együttes és a Csíki Játékszín is például – , amelyekről beszélnek Erdélyben és a határon túl is, és amelyeknek a város jó gazdaként a gondjukat viseli.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Csontváry Csíkszeredában – már 35 ezernél tartanak
A Csontváry-kiállítás 35 ezredik látogatóját köszöntötték tegnap délben a Csíkszeredai Csíki Székely Múzeumban, az emléklapot Gyarmati Zsolt, az intézmény igazgatója nyújtotta át a szerencsésnek, a Székelyudvarhelyi Márton Orsolyának.
A következő időszakban újabb rekordot dönthetnek, a Csontváry Kosztka Tivadar műveiből összeállított tárlat ugyanis szeptember 20-ig tekinthető meg Csíkszeredában.
Szabadság (Kolozsvár)

Összehangolják a művészetet és a mozgást
Kiállításlátogatást és közösségi futást szerveznek Csíkszeredai civilek vasárnap délelőtt. Mindazok, akik futófelszerelésben jelennek meg reggel kilenc órakor a Csíki Székely Múzeumnál, ingyenes belépőt kapnak a Csontváry-kiállításra, és tárlatvezetést is biztosítanak számukra.
„Javasoljuk, hogy fél órával előtte gyere ki a helyszínre, találkozunk vasárnap reggel 8:30 órakor a Csíki Székely Múzeum bejáratánál. A futókat regisztráljuk egy közös listára ott a helyszínen. A Csontváry kiállítás megtekintése 9 órakor kezdődik és tárlatvezetéssel együtt lesz. Tehát tiszteld meg futótársaidat, hogy időben érkezel” – írja Kósa Szilárd az esemény Facebook-oldalán.
A kiállítás megtekintése után közös csoportkép készül a múzeum udvarán, majd a bemelegítés után közösen indulnak Csíksomlyóra, mint írják, laza tempóban. A szervezők várják, hogy minél többen bekapcsolódjanak a kezdeményezésbe.
„Mivel közösségi futás, az útvonalon több helyen is bevárjuk egymást, kisebb pihenőket tartunk, megkerüljük a Kis-Somlyó és a Nagy-Somlyó hegyét, kifutunk a csíksomlyói kilátóig, nézelődünk, majd ezt követően érkezünk meg Csobotfalvára futóbarátunk, Orbán Jocó telkére. Itt pihenő és frissítőpont is lesz kialakítva. Közös beszélgetés, ismerkedés, barátkozás a többi futótárssal. Majd innen futunk vissza Csíkszereda városába a kiindulópontunkhoz, azaz a Vár térre. Érezzük a természet közelségét, élvezzük a futást! Találkozzunk vasárnap!”
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Negyvenegyezren látták Csíkszeredában a Csontváry-kiállítást
„Lenyűgöző a kiállítás, életünk óriási élménye” – idézte az egyik bejegyzést a vendégkönyvből Gyarmati Zsolt, a Csíkszeredai Csíki Székely Múzeum a Csontváry-képek Erdélyben című kiállítást lezáró eseményen.
A Csontváry Kosztka Tivadar képeiből összeállított első erdélyi tárlat kedden délután hat órakor zárult a Csíki Székely Múzeumban. Gyarmati Zsolt a kiállítás 41031. és egyben utolsó látogatójaként Balog Noémit, a Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium nyolcadik osztályos tanulóját köszöntötte.
A múzeum igazgatója elmondta, a kiállítás vendégkönyvében levő bejegyzések alapján 31 országból érkeztek látogatók, több mint 250 településről – köztük a szicíliai Taorminából is –, és összesen 287 bejelentkezett csoport tekintette meg a tárlatot. A legnagyobb látogatottság a Múzeumok Éjszakáján volt, akkor 2500-an nézték meg egy nap alatt, ezt leszámítva átlagban 300–400 látogatót fogadtak.
Az igazgató megköszönte a szakmai partnereknek, hogy térítésmentesen bocsátották a Csíki Székely Múzeum rendelkezésére a 47 Csontváry- és az egy Munkácsy-alkotást, illetve a csíki önkormányzatnak, amely biztosította a kiállítás anyagi hátterének nagy részét. „Akkora összeggel járult hozzá a város a kiállításhoz, hogy erről a többi Székelyföldi város múzeuma csak álmodozhat” – fogalmazott Gyarmati. Hozzátette, már megvan a 2018-as időszakos kiállítás témája, de egyelőre csak annyit árult el, hogy a Magyar Nemzeti Galériából fogják kölcsönözni az anyagot.
Füleki Zoltán, Csíkszereda alpolgármestere először a több mint 41 ezer látogatónak köszönte meg, hogy eljöttek megnézni a kiállítást, majd a múzeum munkaközösségét méltatta a „szeretettel és odaadással végzett professzionális” munkájukért. „Szomorú is vagyok, sajnálom, hogy ezeket a képeket elviszik Csíkszeredából. De azért remélem, hogy bennünk, Csíkszeredaiakban, erdélyi magyar emberekben megmArad valami Csontváryból, és ettől egy kicsit jobbak leszünk, jobban odafigyelünk a művészetekre és egymásra” – fogalmazott.
Péter Beáta
Krónika (Kolozsvár)

Alkotói ösztöndíjjal tüntette ki a Communitas az erdélyi kortárs művészeket
Tizenötödik alkalommal osztotta ki csütörtök este a Communitas Alapítvány az Alkotói Ösztöndíjat valamennyi erdélyi kortárs művész számára színház-, és zeneművészet, film és televízió, irodalom, valamint vizuális művészetek kategóriákban. A Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermében szervezett gálán rövid performanszokkal bemutatkoztak a 2016-ban díjazott művészek is. Az est házigazdája Dimény Áron színművész volt.
Markó Béla, az Alkotói Ösztöndíjbizottság elnöke köszöntőbeszédében hangsúlyozta: téves azt gondolni, hogy a tehetség nehéz körülmények között is felszínre tud törni. El kell ismerni, hogy a művészetnek mindmáig ellenállással kell megküzdenie. Úgy véli, az RMDSZ-nek, a Communitas Alapítványnak és az Ösztöndíjbizottságnak is feladata annak a természetes kötelességnek eleget tenni, miszerint a tehetségeket nem háttérbe szórítani, hanem támogatni kell.
Mindezt pedig Csontváry Kosztka Tivadar példájával magyarázta, aki 1913-ban fontosnak tartotta, hogy a keleti utazásairól beszámoljon a hatalomnak. „Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha 1913-ban az a kormány, amelyhez Csontváry ezzel a képeslappal fordulni szeretett volna, ezt tekintette volna fontosnak, erre figyelt volna igazán, hogy mi a helyzet a művészekkel, az alkotó emberekkel” – fogalmazott Markó, majd ismertette azt a történetet is, amelyből kiderül, hogy Csontváry egész életművét ma csupán a szerencsének köszönhetően ismerhetjük. „Ki tudja, hány Csontváry kallódott el az elmúlt évszázadokban?” – figyelmeztetett az Ösztöndíjbizottság elnöke az alkotók felkarolásának fontosságára.
Idén az Alkotói Ösztöndíj színházművészet kategóriájában Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László és Varga Balázs, a zeneművészet terén Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese kapott kitüntetést. A film és televízió kategóriájának győztesei: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária, az irodalom műfajában pedig Bertóti Johannát, Biró Árpád Leventét, Fischer Botondot, Gál Hunort, György Alidát, Kali Ágnest, Kiss Lehelt, Sárkány Tímeát és Varga Melindát díjazták. A vizuális művészetek idei ösztöndíjasai: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter és Ungvári-Zrínyi Kata.
Az ünnepélyes díjátadót valamennyi tavalyi ösztöndíjas pár perces produkciójával tették a szervezők még gördülékenyebbé. A „jobbkezes” Bagossy Norbert testvérével, a „balkezes” Bagossy Lászlóval lépett színpadra, ugyanis a felvezetőből megtudtuk, hogy éppen emiatt a szempont miatt bizonyult nehéz feladatnak az első közös gitáruk megvásárlása. Varga László Edgár költő, a Perspektíva diáklap és a Krónika korábbi munkatársa Arany jános: Arany Jánoshoz című versét olvasta fel.
Adorjáni Anna A fürdőszoba című regényéből olvasott fel, aki bemutatkozójában a tinédzser kori naplójába is betekintést nyújtott, amelyben így fogalmazott: „az írás megvalósulási forma, az önmagam megismerését szolgálja, és ez az első lépés a tisztánlátás felé”. A kolozsvári születésű zongorista, a Jazzybirds együttes alapítótagja, több mint 70 dal zeneszerzője, Szép András Koncz Krisztával lépett színpadra.
Köllő Csongor szabadúszó színész, egyetemi oktató, a Shoshin Színházi Egyesület alapítótagja Kulcsár Árpád irodalmi ösztöndíjas, költő, újságíró A hívás című versét adta elő. A színész egyebek mellett így írt magáról: „meggyőződésem, hogy a színházban töltött életben nem állhat le a tanulás, az edzés, de az új kifejezési módokhoz való közeledés sem”, Kulcsár pedig eképpen: „szeretek a határokon mozogni, néha úgy képzelem, hogy a nyelv vagy a lírai forma határán is mozgok”.
A 2016-ban vizuális művészetek kategóriában díjazott ösztöndíjasok kiállítását Sipos László méltatta, a gálát Demeter Vincze András és a hazai kórusrepertoár egyedi színfoltja, a Melodeus Kórus közös előadása zárta.
Tasi Annabella / maszol.ro

Tizenötödjére támogat fiatal erdélyi magyar művészeket a Communitas
Egy évig tartó támogatást kap 40 fiatal alkotó. Gálaműsor keretében díjazták őket.
Tizenötödik alkalommal osztották ki a Communitas Alapítvány alkotói ösztöndíjait, amire idén is öt szekcióban pályázhattak 35 év alatti művészek. A nyertesek egy éven keresztül havi 800 lejt kapnak az alapítványtól, ennek célja, hogy amennyire tehetik, az alkotók fölszabadíthassák a kreativitásra szánt idejüket és a munkájukra koncentrálhassanak. A gálaműsornak idén a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdióterme adott helyet, a “műsorvezető” pedig Dimény Áron, az intézmény színésze volt, aki köszöntőjében elmondta: egyre többször lépnek abban a térben fel fiatal alkotók, úgyhogy jó hely a gálának. Dimény örült annak, hogy egyre több olyan nevet lát a díjazottak között, akik már nem ismeretlenül tűnnek fel, így valamiképpen életművek beérésének is tanúi lehetünk, ha a Communitas-díjazottakra tekintünk.
Az eseményen az alkotói ösztöndíj zsűrielnökeként részt vevő Markó Béla Csontváry Kosztka Tivadar életének és élete utáni epizódjaira építette fel beszédét. Az egyik egy levél, amit a festő 1913-ben írt politikusoknak, és mindenki a sajátos őrület jelének vette, hogy egy művész a hatalomnak akar beszámolni keleti utazásának eredményeiről, mert úgy érzi, ez a hatalomra tartozik.
“Ki tudja, hogyan alakult volna a világ sorsa, ha a kormány 1913-ban erre figyelt volna igazán, a művészek és alkotók helyzetére, hogyha ez lett volna akkor az igazi hír, és nem a feszültségek és a háborús készületek?” - tette fel a kérdést Markó, aki elmondta “nekik az a feladatuk, hogy egy természetes kötelességet teljesítsenek, ami azt jelenti, hogy egy közösségnek, társadalomnak felelőssége és feladata, hogy a maga tehetségeit ne szorítsa háttérbe. “Nem hiszek abban, hogy a tehetség bármilyen mostoha körülmények közt érvényesül, hogy felszínre tör a legnehezebb körülmények között is." Ezt követően arról beszélt, hogy a Csontváry-festményeket 1919-ben a család a fuvarosoknak akarta eladni, mert művészeti értéket nem láttak bennük, a vászonnak viszont ponyvaként jó ára volt. Végül a család egyik tagjának jelentős erőfeszítései miatt nem végezték a képek a szekereken. Markó szerint ezt a történetet kétféleképpen is lehet érteni: hogy lám, a tehetség úgyis mindig eléri a közönségét, vagy úgy, hogy ki tudja, hány meg hány Csontváry végezte így világszerte, szerencse és támogatás hiányában. Ő az utóbbi értelmezést tartja jobbnak. Az RMDSZ volt elnöke után Bagossy László és Bagossy Norbert léptek fel két dallal, majd Varga László Edgár mondta el az Arany János Arany Jánoshoz című versét, amit a Látó felkérésére írt. Ezután elkezdték kiosztani az ösztöndíjakat, idén ők lettek a díjazottak: Színházművészet:
Benedek Ágnes, Bonczidai Dezső, Csiki Szabolcs, Györfi Csaba, György Botond, Katona Dávid, Simon Boglárka-Katalin, Szekrényes László, Varga Balázs.
Zeneművészet: Benedek Tibor Magor, Bordos Nagy Kinga, Diószegi Benjámin, Fonte di Gioia, Györgyjakab Miklós-Csaba, Koncz Kriszta, Kovács Dalma Lidia, Nagy Gergő, Sófalvi Emese.
Film és televízió: Antal Szabolcs, Balla Zoltán, Bende Attila, Boros Melinda, Demeter Katalin és László Rozália Annamária.
Irodalom: Bertóti Johanna, Biró Árpád Levente, Fischer Botond, Gál Hunor, György Alida, Kali Ágnes, Kiss Lehel, Sárkány Tímea és Varga Melinda.
Vizuális művészetek: Csala Hermina, Csóka Szilárd Zsolt, Dobribán Melinda, Hátszegi Zsolt, Koter Vilmos, Kürti Andrea, Nyiri Dalma Dorottya, Péter Emőke Eszter, Ungvári-Zrínyi Kata.
A díjazásokat különböző felolvasások, zenélések szakították meg. Adorjáni Anna felolvasott egy részletet készülő regényéből, aminek A fürdőszoba a címe, aztán Szép András zongorához és Koncz Krisztával adtak elő egy dalt, majd Demeter Zsuzsánna elbeszélése következett volna, a Mosoly című, de a mosoly csak generálva lett végül, mert neki nem lett szólva, hogy fel kell olvasnia, s mint ilyen, ő jelen volt, az elbeszélése meg kevésbé, így helyette Dimény adott ötleteket a Communitasnak, hogy lehetne közös jam-session a díjazott zenészekkel, antológia a szerzőkkel.
Az esemény vége kissé összesűrűsödött, főleg mert ekkor futottak be, akik eladdig elkéstek, Köllő Csongor még program szerint előadta Kulcsár Árpád (tavalyi ösztöndíjas és a cikk szerzőjének, na hát megint ilyen hülye újságírói helyzet van) A hívás című versét, aztán befutott a kardiológustól Kántor Lajos. A kardiológustól jó hírt kapott, ezért jókat mondott a tavalyi év képzőművészeti díjazottjainak kiállításáról is, mint mondta, egyesek már fel is nőttek az igen nívós kolozsvári szcénához, többen meg felnövőben vannak. Aztán a Melodeus kórus is betoppant, és Eric Whitacre Cloudburst című kórusművel avantgárd zárlatot adtak a gálának.
Kulcsár Árpád / Transindex.ro