Változások az erdélyi magyar sajtóban
Megannyi romániai magyar szerkesztőségben történt vezetőváltás az utóbbi időben.
Csinta Samut nevezte ki az Erdélyi Napló hetilap főszerkesztőjévé a lapot megjelentető Udvarhelyi Híradó Kft. Az új főszerkesztő az MTI-nek elmondta, elvileg március 19-től érvényes a kinevezése, de április elsejétől veszi át Makkay József leköszönő főszerkesztőtől a hetilap irányítását. Hozzátette, nemcsak személyi változás történik az Erdélyi Naplónál. Egy olyan színes magazin kialakítására kapott megbízást, amilyen még nem létezett az erdélyi magyar sajtópiacon. Hozzátette, az új lap a jobboldali konzervatív értékek mentén szeretne igényes, tartalmas olvasnivalót nyújtani az erdélyi magyar közönségnek. Csinta Samu 2008-ig a Krónika napilap főszerkesztője volt, azóta a Háromszék napilap újságírójaként dolgozott.
Kijelentette, több hónapos átmeneti időszak következik az Erdélyi Napló életében, ősz elején jelenik meg az A4-es formátumú színes magazinná alakult Erdélyi Napló, amely a Heti Válasz példáját szeretné követni Erdélyben.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. – amely eredetileg az azonos nevű udvarhelyszéki napilap kiadására alakult – az elmúlt évek során a legjelentősebb erdélyi magyar lapkiadóvá nőtte ki magát. Kiadja az Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap és Gyergyói Hírlap napilapokat, az Erdélyi Napló hetilapot és januártól a Krónika napilap kiadását is átvette. A kiadóhoz tartozik ugyanakkor a Székelyhon hírportál is. A kiadóvállalatban 2011 júniusában a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány szerzett többségi tulajdonrészt.
Március 19-én a kiadóvállalat Dénes Lászlót nevezte ki az Udvarhelyi Híradó napilap lapigazgatójává. Dénes korábban az Erdélyi Naplónak és a Nagyváradon megjelenő Reggeli Újságnak volt a főszerkesztője. Az Euromédia Kiadó és Sajtóház Rt. Dénes után Borsi Balázst bízta meg a Reggeli Újság főszerkesztői teendőinek ellátásával. A Reggeli Újság az egyetlen olyan romániai magyar lap, amelyet román nemzetiségű vállalkozók hoztak létre és működtetnek 2004 óta. Borsi Balázs főszerkesztő az MTI-nek elmondta, a tulajdonosok csupán a kiegyensúlyozott tájékoztatást várják el a szerkesztőségtől.
Vezetőváltás történt a Népújság Maros megyei napilapnál is. A Nagy Miklós Kund nyugdíjba vonulásával megüresedett főszerkesztői tisztséget március elsejétől Karácsonyi Zsigmondra, a lap korábbi főszerkesztő-helyettesére bízta az Impress Kft, a lap kiadója. Karácsonyi – aki a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) is vezeti – a szerkesztőség tagjai által 1990-ben alapított kiadó elnöki tisztségét is ellátja.
Küszöbön áll a vezetőváltás az Új Magyar Szó bukaresti napilapnál is. Salamon Márton László felelős szerkesztőt ugyanis Románia szaloniki főkonzuljává nevezték ki. Salamon az MTI-nek elmondta, a lapot megjelentető Scripta Kiadó Rt. nem nevezte még meg az utódját.
MTI
Erdély.ma

Erősít a „Tőkés-tröszt”
Beigazolódtak az ÚMSZ év eleji értesülései, miszerint a Tőkés Lászlóék politikai érdekeltségébe tartozó Udvarhelyi Híradó Kft.-hez készül átigazolni Dénes László újságíró. A Reggeli Újság volt főszerkesztőjét a kiadóvállalat az Udvarhelyi Híradó napilap lapigazgatójává nevezte ki – írta kedden az MTI. Lapunk idei január 4-i számában A „Tőkés-trösztnél” Dénes? címmel közölt írást név nélkül nyilatkozó forrásokra hivatkozva arról, hogy a nagyváradi napilap főszerkesztője megválik tisztségétől és tárgyalásokban áll az Udvarhelyi Híradó kiadóval. Dénes Lászlót akkor nem tudtuk elérni, ám másnap a Reggeli Újságban dörgedelmes írásban cáfolta az ÚMSZ értesüléseit.
Változások történtek az Udvarhelyi Híradóhoz tartozó másik sajtótermék, az Erdélyi Napló élén is. A kiadó Csinta Samut nevezte ki a hetilap főszerkesztőjévé. Az új főszerkesztő az MTI-nek elmondta, elvileg március 19-től érvényes a kinevezése, de április elsejétől veszi át Makkay József leköszönő főszerkesztőtől a hetilap irányítását. Hozzátette, nemcsak személyi változás történik az Erdélyi Naplónál. Egy olyan színes magazin kialakítására kapott megbízást, amilyen még nem létezett az erdélyi magyar sajtópiacon. Hozzátette, az új lap a jobboldali konzervatív értékek mentén szeretne igényes, tartalmas olvasnivalót nyújtani az erdélyi magyar közönségnek. Csinta Samu 2008-ig a Krónika napilap főszerkesztője volt, azóta a Háromszék napilap újságírójaként dolgozott. Kijelentette, több hónapos átmeneti időszak következik az Erdélyi Napló életében, ősz elején jelenik meg az A4-es formátumú színes magazinná alakult Erdélyi Napló, amely a Heti Válasz példáját szeretné követni Erdélyben.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. – amely eredetileg az azonos nevű udvarhelyszéki napilap kiadására alakult – a magyarországi kormányváltás után az egyik legjelentősebb erdélyi magyar lapkiadóvá nőtte ki magát. Kiadja az Udvarhelyi Híradó, a Csíki Hírlap, a Vásárhelyi Hírlap és Gyergyói Hírlap napilapokat, az Erdélyi Napló hetilapot és januártól a Krónika napilap kiadását is átvette. A kiadóhoz tartozik ugyanakkor a Székelyhon hírportál is. A kiadóvállalatban 2011 júniusában a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány szerzett többségi tulajdonrészt, az ügylethez a Szerencsejáték Rt. biztosított 250 millió forintos támogatást.
Új Magyar Szó (Bukarest)

ÚJ FORMÁTUM, RÉGI ELVEK
Interjúk, kulturális témák kerülnek előtérbe az Erdélyi Naplóban
Csinta Samu váltja az Erdélyi Napló élén Makkay Józsefet. Nemcsak főszerkesztő-csere megy végbe a jobboldali hetilapnál: ősztől a kiadvány teljesen új ruhát ölt.
Az Udvarhelyi Híradó Kft. lapkiadó megbízatásából április elsejétől Csinta Samu veszi át a Kolozsváron szerkesztett Erdélyi Napló hetilap főszerkesztői tisztségét Makkay Józseftől. SMS-interjúnkban az előtte álló munkáról, a lap szerkesztésében végbemenő változtatásokról kérdeztük.
Miért vállaltad el az Erdélyi Napló főszerkesztői tisztségét?
Csinta Samu: – Nagy kihívásnak érzem hozzájárulni az első hazai magyar nyelvű magazin típusú hetilap megteremtéséhez. Ősztől ennek megfelelő formátumban, világszínvonalú kivitelezésben jelenik meg.
Mit értesz az alatt, hogy világszínvonalú?
- Csúcsminőségű papírt és nyomdai kivitelezést, teljes színességet.
5 jelző segítségével “rajzold meg” az Erdélyi Napló olvasójának a fantomképét. Ugyancsak öt jelzőben: hogyan módosul ez a robotkép a lap formátumában bekövetkező változtatást követően?
- Érett felnőtt, konzervatív értékrendű, széles látókörű, érdeklődő, hűséges. Másrészt: egyre fiatalabb szellemű, konzervatív értékrendű, nemzeti érzelmű, érdeklődő, hűséges.
Rád mennyire jellemzőek az imént felsorolt értékek?
- Vallom őket.
Milyen lesz ugyanabban az irodában dolgozni a Krónika szerkesztőségével, aminek néhány éve a felelős szerkesztője voltál?
- Remek.
Magazinszerű hetilap szerkesztését vállaltad. Miért távolítanád el a hetilap küllemtől az Erdélyi Naplót?
- Éppen ezáltal kapja meg a hetilapos köntöst.
A lap tartalmában milyen típusú változások várhatóak?
- A legfontosabbak: előtérbe kerülnek az interjúk, kulturális témák, hasznos olvasnivalók.
Lesz valamilyen személyi változás a szerkesztőségben? Hány személy szerkeszti a lapot, és mikor jelenik meg az első általad szerkesztett lapszám?
- Az átlényegülés az ősz folyamán következik be, az állománybővítés azt követően válik aktuálissá.
Mekkora lesz a példányszám és mennyibe kerül majd egy példány a standoknál?
Ezek a közeljövő megválaszolandó kérdései. Most az átmenet előkészítésének periódusa kezdődött el.
(Csinta Samu 2003 és 2008 között a Krónika napilap felelős szerkesztőjeként tevékenykedett, korábban sportújságíróként dolgozott. 2008-ban azt fontolgatta, politikai pályára lép: MPP-s színekben megpályázta a sepsiszentgyörgyi polgármesteri tisztséget. A választásokból vesztesként került ki, ezt követően a Háromszék napilapnál vállalt újságírói állást.)
Kertész Melinda
Transindex.ro

Indulás
Nehéz, talán kissé álságos is indulásról beszélni egy olyan lap esetében, amelyet még a ’89-es rendszerváltoztatás nyomán feltörő szabadságérzés illúziója, illetve a vele járó nagy sajtóéhség hozott létre. Főleg azért, mert az Erdélyi Napló azon kevés, előélet nélküli sajtótermék közé tartozik, amely képes volt talpon maradni, még ha az eltelt több mint húsz esztendő alatt akadtak is kisebb-nagyobb megjelenési szünetek.
Most mégis indulásról beszélhetünk, az immár az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott Erdélyi Napló új rajtjáról. Olyan nekilendülésről, amelynek eredeténél nem megtisztulásért kiáltó válsághelyzet, hanem egy Erdélyben még soha nem volt hetilap létrehozásának eltökéltsége áll.
A minél jobbra, többre való törekvés, az értékteremtő és értékfenntartó késztetés, a tartalmas és informatív olvasnivaló kínálása bármelyik lapkészítési program magától értetődő elemei.
Ehhez azonban az Erdélyi Napló esetében néhány hónapon belül olyan forma és kivitelezés is társul, amely megfelelő színvonalú hordozója kíván lenni a fentebb összefoglalt csomagnak.
Eltökélt szándékunk új kategóriát teremteni a hazai magyar nyelvű hetilapos piacon. Az elsődleges információ nézetünkben ugyanis csak kiindulási pont olyan célállomások felé, ahol az olvasónak lehetősége nyílik összefüggéseiben, mögöttes tartalmaiban is megérteni a körülöttünk zajló folyamatokat, társadalmi-gazdasági-kulturális jelenségeket. A hetilapos megjelenés lehetővé teszi a szabadulást a hír fogságából, a vizsgálódási szög szélesebbre nyitását, alkalmat teremt arra, hogy időtlenné téve, történelmi környezetbe helyezve vizsgálhassuk világunkat. Úgy, hogy a „kilátást” kevésbé takarja el a mindennapok hírözöne, torzítsa a kényszerűen közeli szemléletmód. Napjainkat olyan társadalmi folyamatok zajlása közben éljük, amelyek csak úgy teljesedhetnek ki, ha minél többen megértik a lényegüket. Például azt, hogy nincs külön székelyföldi vagy partiumi magyar ügy, a megmaradás legfontosabb záloga az önrendelkezés kivívása. Vagy hogy közéletről, politikáról kizárólag erkölcsi vonatkozásban érdemes beszélni.
Ugyanakkor mi szeretnénk lenni az első valóban magazinos hetilap, amelyben kellemes olvasnivalók, történetekbe ágyazott hasznos tudnivalók, szórakoztató tartalmak és kivételes látványvilág csábít. Erre készülünk, és erre igyekszünk felkészülni. Ehhez kérjük, hogy bizalmukkal erősítsék hitünket. Az elégtétel is közös lesz.
Áldott húsvéti ünnepet kívánok kedves mindannyiuknak!
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Csinta Samu: célunk egy Erdélyben még soha nem volt hetilap létrehozása
Nagy terveket szövögetnek az Erdélyi Napló házatáján, tudtuk meg a lap weboldaláról, amelyen Csinta Samu ír a megújítás előtt álló országos hetilapról. A nemrég kinevezett főszerkesztő új kategóriát teremtene a hazai magyar nyelvű hetilapos piacon.
Amint már megírtuk, az Erdélyi Naplót június óta az Udvarhelyi Híradó Kft. kiadóvállalat birtokolja, amelynek a Magyarországon bejegyzett Határok Nélkül a Magyar Nyelvű Sajtóért Alapítvány a többségi tulajdonosa. Így megoldódni látszik a lap eddig bizonytalan anyagi háttere.
Nem csoda tehát, ha az új főszerkesztő bizakodóan ír a jövőről: a megújuló Erdélyi Napló „eredeténél nem a megtisztulásért kiáltó válsághelyzet, hanem egy Erdélyben még soha nem volt hetilap létrehozásának eltökéltsége áll". Egy új kategóriát szeretnének teremteni a hazai magyar nyelvű hetilapos piacon. Nézetükben ugyanis az elsődleges információ csak kiindulási pont olyan célállomások felé, ahol az olvasónak lehetősége nyílik összefüggéseiben, mögöttes tartalmaiban is megérteni a körülöttünk zajló folyamatokat, társadalmi-gazdasági-kulturális jelenségeket. A hetilapos megjelenés lehetővé teszi a szabadulást a hír fogságából, a vizsgálódási szög szélesebbre nyitását, alkalmat teremt arra, hogy időtlenné téve, történelmi környezetbe helyezve vizsgálhassák világunkat.
Csinta a társadalmi folyamatok alaposabb elemzését ígéri, azért, hogy minél többen megértsék azok lényegét. Példaként említi, hogy nincs külön székelyföldi vagy partiumi magyar ügy, a megmaradás legfontosabb záloga az önrendelkezés kivívása. Vagy hogy közéletről, politikáról kizárólag erkölcsi vonatkozásban érdemes beszélni.
„Mi szeretnénk lenni az első valóban magazinos hetilap, amelyben kellemes olvasnivalók, történetekbe ágyazott hasznos tudnivalók, szórakoztató tartalmak és kivételes látványvilág csábít. Erre készülünk, és erre igyekszünk felkészülni" – írja az Erdélyi Napló új főszerkesztője.
Mi sok sikert kívánunk neki és munkatársainak!
Kovács Csaba P. Erdély.ma

RMDSZ-leltár az ellenzékiség eszközeiről és korlátairól
Szokatlan állapotba kényszerült a Ponta-kormány színre lépésével az RMDSZ. Az 1996 óta folyamatosan kormányzati pozícióban lévő magyar érdekvédelmi szövetség és párt most legalább fél éven keresztül ellenzékben lesz. Milyen célok érdekében és milyen eszközökkel folytatja tevékenységét? Addig kell Bukarestben lennünk, míg már nem kell Bukarestben maradnunk – valahogy így fogalmazott nemrég Markó Béla volt kormányfőhelyettes, volt RMDSZ-elnök. Filozofikus mélységein túl a megállapítás azt is jelzi, hogy az RMDSZ továbbra is fontosnak tartja a fővárosi szerepvállalást. Csakhogy a parlamenti jelenlét korántsem kínálja azt az arzenált, amellyel az RMDSZ kormánytagként megvívhatta érdekérvényesítő harcait. „Nem nevezném traumának, hogy így alakultak a dolgok, de az biztos, hogy senki sem örvendett a fejleményeknek – szolgált gyors hangulatjelentéssel Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára. – A kormányváltás óta eltelt időben három súlyos veszteséget máris elkönyvelhettünk: a MOGYE-ügy megtorpanása, a kiherélt kisebbségi törvény, illetve több ezer, korábban RMDSZ-támogatottsággal pozícióba került szakértő eltávolítása különböző minisztériumok, igazgatóságok, költségvetési intézmények vezetői struktúráiból”. A főtitkár szerint nem a bársonyszékek elvesztése fáj, sokkal inkább azoknak az eszközöknek a hiánya, amelyekkel közösségi célokat lehetett elérni, ügyeket elintézni, magyarellenes tevékenységet megakadályozni. Tárgyalni mindig kell
A korlátozott eszköztár szélesítése érdekében az RMDSZ továbbra is élni kíván minden tárgyalási lehetőséggel. Kovács Péter szerint ezt az is táplálja, hogy Victor Ponta miniszterelnök is jelezte: pártja továbbra is az RMDSZ-szel való folyamatos egyeztetés híve. Egy etnikai kisebbség esetében pedig mindenkori célként és érdekként kell szerepelnie, hogy a döntéshozói-befolyásolói pozíciók környékén maradjon. „Kisebbségi szempontból tekintve kétfajta román politikus létezik: amelyik az RMDSZ-szel szemben határozza meg magát, azaz elutasít minden, kisebbségekkel kapcsolatos diskurzust, illetve amelyik a partnerséget keresi. Mindkettő érdekből cselekszik, a tét az RMDSZ parlamenti hét százaléka, amelyre eddig mindenkinek szüksége volt. Ha zászlólobogtatás közepette naponta kikiáltanánk az autonómiát, nem lehetnénk a mérleg nyelve, és minden a fejünk fölött zajlana” – fogalmazott az RMDSZ főtitkára. Ahogyan az mostanában többnyire történik. Mivel a döntésbefolyásolási potenciál most igen csekély, egyéb prioritások tolakodnak az előtérbe. Kovács Péter szerint az elkövetkező periódusban az önkormányzati testületekben való pozíciófoglalás és lobbierő-növelés a cél. Mindez nem csak a közelgő önkormányzati választások okán, illetve azért, mert a testületekben szerzett helyek révén erősödhet a szövetség parlamenti választások előtti alkupozíciója, hanem az eddigi megvalósítások érvényesítése érdekében is. „Két erőteljes decentralizációs áttörésben játszottunk főszerepet: az oktatáséban és egészségügyében. Ezeken a területeken élni kell a további függetlenedési fokok kiharcolásának lehetőségével, a finanszírozások szélesítésével. Ha önkormányzati szinten diktálni tudunk, máris javulnak a pozícióink” –indokolta Kovács Péter.
Ifjú gárda, régi motorosok
A főtitkár nem tagadja: számolnak a különböző pozíciókból kikerült szakemberi-tisztségviselői gárda egy része lemorzsolódásának veszélyével. Azt tartja, mivel képtelenség ennyi embert különböző RMDSZ-struktúrákban elhelyezni, nem várhatnak el különösebb lojalitást azoktól, akik a magánszférát választják. Szorgalmaznák viszont, hogy az alkalmazási megszorítások ellenére a szakmai krémet „felszippantsák” az önkormányzatok. Egyfajta tartalékos seregként tekintenek azokra is, akik a különböző költségvetési intézmények vezetőiből most beosztottak lettek, esetükben ugyanis borítékolható a hosszas pereskedés, illetve a korábbi beosztásba való visszahelyezés. A PSD-vel folytatandó tárgyalásokon az RMDSZ továbbra is számít a régi harcosokra. „Szükség van Borbély László, Verestóy Attila és mások tapasztalatára, az évek során általuk szerzett kapcsolati tőkére – mondta a főtitkár. – Ők végzik a saját dolgukat, számunkra ugyanakkor legalább annyira fontos a harmincéves községi polgármester, akit viszont Józsi bácsi ismer gyermekkora óta.” Az „országos” ügyekben sem kíván passzív maradni az ellenzéki RMDSZ. A kisebbségi törvény esetében igyekszik tudatosítani a többi kisebbség képviselőiben, hogy a kulturális autonómia intézményének „kigyomlálása” a törvény lényegét veszi el, s így a legkisebb létszámú kisebbség számára is használhatatlanná válik. „A MOGYE ügyében készek vagyunk akár az utcára szólítani az embereket, a polgári engedetlenségi mozgalom eszközéhez való folyamodás előtt azonban igyekszünk kimeríteni minden tárgyalási lehetőséget. Sok a dolgunk, hiszen az oktatási miniszter azzal is csak most találkozott, hogy Vásárhelyen eddig is volt magyar nyelvű oktatás” – sorolta Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

In memoriam Sylvester Lajos
Közel 78 éves korában elhunyt Sylvester Lajos neves erdélyi újságíró, közíró, drámaíró, a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színház volt igazgatója, a Háromszék című napilap főmunkatársa. Főbb művei: Úz-völgyi hegyomlás (a székely határőrség krónikája), Csupa csapás az élet (az elsorvadt moldvai magyar oktatás és csángó szétrajzások emlékkönyve), Frigyre lépni a szülőfölddel, Ojtoz völgye a hadak útján.
Lajos bácsi csak kacagott, s ha kéznél van valaki, esküszöm, máris gépbe diktálja a cikket az utak állapotáról. Az első Székely Vágtára tartottunk volna, ám a szerkesztőségi autó éppen ajtóküszöbig süllyedt a kátyúba. Száz idősebb ember közül kilencvenkilenc ilyenkor szentségel, szidja a sofőrt, a világot. Lajos bácsi nem, ő cikket írt, útépítéses emlékeket idézett fel az „átkosból”, s a segítségünkre érkező fogat gazdájával a termési kilátásokat is megbeszélte, míg az egy szál ló kirántotta a sárból a megfeneklett autót. De nem csak ő adomázott, kortársai is róla regéltek végeérhetetlenül. Főleg azokról a trükkökről, amelyekkel elveszettnek és elveszejtettnek hitt szobrokat telepített vissza a helyükre, intézmények számára nyitott vállalható kompromisszumok árán bejárható ösvényeket. Vagy – hogy személyes csodálatom tárgyát toljam az előtérbe – találta fel a betiltott magyar helységnevek különleges szinonimáit: borvizek Olt-menti falva, Őrkő alatti város, céhek háromszéki fővárosa.
Élni akarok, írta immár a kórházi ágyon, és ez sokkal több volt, mint a földi életből kifele tartó ember önző, görcsös kapaszkodása. Önzők inkább mi, itt maradottak vagyunk, akik csak mostantól szembesülhetünk igazán, mennyi tudás, mennyi cselekvő erő szállt Sylvester Lajossal sírba.
Legyen neki könnyű a föld.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Bukarest akadályozhatja Nyirő József újratemetését
Megakadályozni készül a román kormány Nyirő József pünkösdi székelyudvarhelyi újratemetését. Lapunk bukaresti forrásokból úgy értesült, hogy az új balliberális hatalom részéről kifogásolhatják a székely író hamvainak újratemetését vagy annak bizonyos részleteit. A Krónika úgy tudja, hogy az ügyben tegnap bekérették a román külügyminisztériumba Füzes Oszkár magyar nagykövetet, aki azonban Marosvásárhelyen tartózkodott, így a külügyi tárcánál az ügyvivő képviselte a bukaresti magyar diplomáciai kirendeltséget. Értesülésünket szerda este a budapesti, csütörtökön pedig a román külügyminisztérium is megerősítette.
Nagyköveti cáfolat. Füzes Oszkár leszögezte, Nyirő nem volt románellenes. A magyar külügyminisztérium szerda este kiadott közleménye szerint a román külügyminisztérium szerdán bekérette Magyarország bukaresti nagykövetét. Füzes Oszkár misszióvezető távollétében Balázs Ádám ideiglenes ügyvivő tett eleget a partner kérésének – olvasható a tárca közleményében.
A tájékoztatás szerint román részről kifogásolták Németh Zsoltnak, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkárának az új román kormány kisebbségpolitikáját érintő korábbi kritikáját, továbbá mind tartalmi, mind szervezési szempontból nehezményezték Nyirő József tervezett újratemetését.
A követségi ügyvivő közölte a román féllel, hogy a magyar kormány az erdélyi író újratemetését kegyeleti és kulturális eseménynek tekinti. A magyar diplomata hangsúlyozta, hogy a magyar kormány nyitott az együttműködésre az új román kormánnyal, arra várakozással tekint.
A magyar nagykövet bekéretését a román külügyminisztérium is megerősítette csütörtöki közleményében, amely szerint Nyirő József újratemetéséről, és magyarországi politikusok nemrégiben tett nyilatkozatairól volt szó. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (MOGYE) kérdése nem szerepelt a találkozó témái között – közli a szaktárca.
A román fél közölte Balázs Ádámmal, hogy nem a médián keresztül, hanem kétoldalú diplomáciai keretek között hajlandó bármilyen kérdésről tárgyalni, „a Románia és Magyarország közötti stratégiai partnerség, és az Európai Unió szintjén való kiváló együttműködés kontextusában”.
Ugyanakkor vélhetően Füzes Oszkárnak a Digi24 román televíziónak a hét elején adott interjújában elhangzottak sem nyerték el a román kormány tetszését. Ebben ugyanis a nagykövet leszögezte: az autonómia az egyetlen logikus és természetes kompromisszum a nemzetállami többség területi szuverenitása és a kisebbségek létezéshez való joga között. Sőt a diplomata kifejezte meggyőződését, hogy az autonómia a közeljövőben megvalósítható lesz Romániában.
A Krónika megbízható forrásokból úgy értesült szerdán, hogy a román külügyminisztériumban arra hivatkoztak: Nyirő József újratemetése „időszerűtlen a jelenlegi romániai belpolitikai helyzetben”, továbbá nyomatékosan arra kérték az ügyvivőt, hogy találjanak későbbi időpontot az eseményhez.
A bukaresti hatalom beavatkozása nem minden előzmény nélküli, az elmúlt napokban ugyanis több román lap is antiszemitának, irredentának nevezte az írót, annak ellenére, hogy az egyik hírtelevízióban Füzes Oszkár magyar nagykövet hosszasan érvelt amellett, hogy ezeket a vádakat semmilyen történelmi vagy irodalmi dokumentum nem támasztja alá.
Úgy tudjuk, a külügyminisztérium mára vár választ a magyar nagykövettől, ennek nyomán pedig közleményben tervezi nyilvánosságra hozni álláspontját. Információink szerint azonban a szervezők semmilyen körülmények között nem hajlandók elhalasztani Nyirő József május 27-i újratemetését.
Mint ismeretes, az 1953-ban emigrációban elhunyt író madridi sírjának feltárását a magyar Országgyűlés kezdeményezte, majd ezt követte Nyirő földi maradványainak Budapestre szállítása. Az újratemetést az Országgyűlés Hivatalának közreműködésével a Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke vezette Székelyudvarhelyért Alapítvány szervezi.
Szász Jenő közölte: Bukarest aggálya nem jelent tiltást, így pünkösd vasárnapján a székely városban örök nyugalomra helyezik az 1953-ban Madridban elhunyt író hamvait. Az MPP elnöke úgy vélte: mivel szóban történt a tájékoztatás, a román külügyminisztérium álláspontja informális, és „ezért nem kellene túlreagálni a dolgot”. Szász elmondta azt is, az Országgyűlés Hivatala főszervezőként folyamatosan, már Nyirő áprilisi exhumálása óta kapcsolatban állt a román hatóságokkal az ügyben, de az elmúlt napokig semmilyen kifogás nem érkezett a részükről.
Tegnap egyébként Füzes Oszkár bukaresti magyar nagykövet – aki a nap folyamán Marosvásárhely polgármesterjelöltjeivel találkozott – a Maros-parti városban cáfolta a Nyirő József feltételezett románellenességéről és antiszemitizmusáról a román médiában megjelent vádakat.
Román újságírók kérdésére, miszerint a magyar állam miért működik közre a közelgő helyhatósági választás kampányában „egy ellentmondásos” író újratemetésének lebonyolításában, a diplomata közölte: bizonyítékok állnak rendelkezésre arról, hogy az író nem volt románellenes vagy antiszemita. Ekkor egy sajtós közbevetette: „na de Nyirő horthysta volt”. Erre a megállapításra Füzes Oszkár úgy válaszolt: „ilyen alapon az én apám is horthysta volt, mert abban a korszakban élt”.
A napokban az Evenimentul zilei napilapban megjelent cikk fasisztának és irredentának nevezte Nyirő Józsefet, aki a szerző állítása szerint személyesen románok gyilkolására buzdított Kolozsváron. Az állítás azonban a tekintetben is sántít, hogy a kincses város megnevezett negyede az ötvenes években épült, az író pedig már az 1940-es évektől külföldön élt, majd 1953-ban Madridban halt meg.
A Hargita, Kovászna és Maros Megyei Románok Civil Fóruma elnevezésű szervezet ugyanakkor felszólította a román kormányt, akadályozza meg az író újratemetését, vonja vissza azoknak az erdélyi iskoláknak az elnevezését, amelyek Nyirő nevét viselik, mivel szerintük az író „a nemzetiszocialista, hungarista vonalat képviseli”. Mint ismeretes, a tervek szerint Nyirő hamvait május 23-án ravatalozzák fel a budapesti Fiumei úti Nemzeti Sírkertben, ahonnan a Boldogasszony Zarándokvonat kegyeleti kocsijában szállítják a Székelyföldre, majd május 27-én, vasárnap temetik újra a székelyudvarhelyi római katolikus temetőben.
Rostás Szabolcs, Csinta Samu. Krónika (Kolozsvár)

Frusztrációtörténet Nyirővel
Lassan és lehangolóan közép-kelet-európai frusztrációtörténeti körkép kerekedik Nyirő József újratemetéséből. A „székely apostolként” aposztrofált író nem csak életével és munkásságával osztotta meg a közvéleményt, hanem földi maradványaiban való hazatérésével is. Nyirő szülőföldjéhez való ragaszkodása, a végakaratot tiszteletben tartó újratemetési igyekezet ugyanis olyan előítéletekbe,félelmekbe és kicsinyes gáncsoskodásba ütközött, amitől a legnemzettagadóbbaknak is óhatatlanul a turáni átok jut az eszükbe. Pedig jóval egyszerűbb a magyarázat: a világ, amelyben élünk. Benne a regnáló hatalommal, amely mintha a tizenöt évnyi, kényszerűségből elviselt RMDSZ-kormányzati részvétel alatt elfojtott összes dühét most engedné szabadjára. Az eszköz perverz módon adminisztratív: az államvasutak nem engedélyezi a zarándokvonat belépését Románia területére, ha a Nyirő-csontok is a fedélzeten vannak. Az újratemetés engedélyeztetésének nyílt visszautasítása nem hangzott el, csak az időszerűtlenség tragikomikus érve cseng vissza külügyminisztériumi osztályvezetői szinten. Civil ember számára érthetetlen, hogy legalább pártideológiamentes kérdésekben miért nem nyilvánul meg az erdélyi magyar összefogás. Például a kormányzó szociáldemokratákkal élénk kommunikációs viszonyt szorgalmazó RMDSZ révén, jelezve, hogy vannak ügyek, amelyek felülírnak minden pártkötődést. A válasz kézenfekvő: a kezdeményezés egy konkurens formációhoz, az MPP-hez közelálló alapítvány nevéhez fűződik, amelynek szereplői minden bizonnyal választási tőkét is szívesen kovácsoltak volna a néplélek-simogató újratemetésből. Ez az „összeférhetetlenség” képes volt a román hatalom kiszorítósdiját is megelőzni, hiszen a Nyirő végső nyughelyeként kiszemelt város, Székelyudvarhely elöljárósága eleve megtagadta a végtisztességnyújtás kísérőrendezvényeihez szükséges közterület-foglalási engedély kibocsátását. A történet innentől vészesen kezd puskaporos hordóhoz hasonlítani. Ha ugyanis a szervezők továbbra is ragaszkodnak az újratemetéshez, könnyen tilosba tévedhetnek a nemkívánatos koporsóval. S ha az anyaországban Nyirő József elsősorban életműve okán veri ki egyes körökben a biztosítékot, itthon már az anyaföldben való pihenéshez kinyilvánított joga is közéleti harcokat gerjeszt. A hittel élő zarándokok a mindennapi bűnös életük nyomán kiszabott büntetésük elengedésében reménykedve kapaszkodnak fel évente a somlyói nyeregbe. A Nyirő-ügyben elkövetettekért azonban talán még a Szűzanya közbenjárása is kevésnek bizonyulhat.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nyirő József újratemetése: csak a szelleme
Egy végre nem hajtott kegyeleti szertartás krónikája
Megemlékező ünnepség lett Nyirő József tervezett székelyudvarhelyi újratemetéséből, miután a Hargita megyei prefektus formai hibára hivatkozva semmisnek nyilvánította az udvarhelyi polgármesteri hivatal által kibocsátott temetkezési engedélyt. A Nyirő-ügyből diplomáciai pengeváltás kerekedett, ennek ellenére a szervezők nem mondtak le a „székely apostol” hamvainak tényleges újratemetéséről.
Úgy éreztük, elértünk a falig, ha tovább akartunk volna menni, már embereket sodorhattunk volna bajba – jelentette ki Lukács Csaba, az újratemetési szervezőbizottság kommunikációs felelőse. – Úgy tartjuk, a vasárnapi szellemi újratemetéssel megfelelően adóztunk az író emléke előtt, de természetesen nem mondunk le a tényleges újratemetésről sem. Ahhoz azonban nyugalmasabb, normálisabb idők kellenek.
Az újratemetés körüli eseménysorozat mindenesetre fájdalmas felismeréssel járt az erdélyi magyarság számára: a román államhatalom gyakorlatilag semmilyen eszköz bevetésétől nem riad vissza, ha a kisebbségek megfegyelmezése a cél. Mint ismeretes, a tiltások eredőjénél a román külügyminisztérium áll, amely a magyar nagykövetség ügyvivőjének jelezte: nem tartja időszerűnek az újratemetés megtartását. A következő lépés már adminisztratív szinten zajlott: a külügyminisztérium felszólítására a román államvasutak megtagadták az író hamvait szállító vasúti kocsi zarándokvonathoz való csatolásának engedélyezését. A lépésre adott válaszban a szervezők egyértelműsítették: megtalálják a módját annak, hogy Nyirő – időközben elhamvasztott – földi maradványait eljuttassák Székelyudvarhelyre. A temetést mindenképpen megtartják, hangzott el.
Vérre menő ellenőrzés
Ezzel elindult a hír- és üldözési lavina. A pünkösdi hétvége előtt valamennyi magyar–román határátkelőnél hatalmas sorok alakultak ki, miután a hatóságok úgynevezett alapvizsgálatot hajtottak végre az átkelésre jelentkező gépkocsiknál. De az sem érezhette magát biztonságban, aki átjutott a határszűrőn. Több gépkocsit is megállítottak közúti ellenőrzés ürügyén, ám a feltett kérdések egyértelműen arra utaltak, hogy az egyenruhás és civil rendőrök urnát keresnek.
Megállították Lukács Csabát is, akinél első körben kábítószert kerestek – és urnát találtak. „Természetesen nem véletlenül volt nálam urna – mondta el Lukács. – Azt akartam bebizonyítani, hogy tudatos zaklatás zajlik. A rendőrök kérdésére azt válaszoltam, hogy nem tudom, mit tartalmaz az urna, és felhívtam a figyelmet, hogy ügyészségi engedély nélkül nincs joguk felnyitni az edényt. Csakhamar bebizonyosodott, mennyire gyorsan és hatékonyan működik a román szakapparátus, hiszen annak ellenére, hogy munkaszüneti nap volt, gyakorlatilag perceken belül befutott az ügyészségi engedély. Ügyvédem tanácsára bekísértettem magam a korondi rendőrőrsre, megpróbálva megelőzni, hogy azonosíthatatlan módon például kábítószer kerüljön a holmim közé.”
A rendőrségen már részben a sajtó nyilvánossága előtt zajlott az ellenőrzés, az újságírók egy részét Lukács Csaba mozgósította, a többieket valószínűleg a rendőrség, egyes tévéstábok ugyanis azzal a rendőrségi információval érkeztek a helyszínre, hogy elcsípték a Nyirő-hamvakat szállító személyt. Mivel azonban az urna üres volt, közel hatórás procedúra után – szabálytalanság vagy kihágás híján – szabadon engedték a kommunikációs felelőst.
Prefektusi „rajtaütés”
Máris kéznél volt azonban az újabb adminisztratív eszköz: a Hargita megyei prefektus jelezte, hogy érvénytelennek tekinti a Bunta Levente polgármester által aláírt temetkezési engedélyt. Ez még a prefektúra által szombat délelőtt (!) a székelyudvarhelyi polgármesteri hivatalban végzett „rutinvizsgálat” előtt hangzott el, holott ez a vizsgálat szúrta ki az engedélyen szereplő téves iktatószámot, azt a formai hibát, amely megfelelő jogalapot teremtett a prefektusi tiltáshoz. Amúgy ez volt az egyetlen rendellenesség, amit a kontrollbrigád talált a hivatal működésében.
A kormánybiztosnak ilyetén ugyan nincs tiltási joga – csak a közigazgatási bíróságon tehetett volna feljelentést, aminek eredménye jóval pünkösd után született volna meg –, a szervezők nem feszítették tovább a húrt. „Valószínűnek tűnt, hogy akár hatóságilag is megakadályozták volna az aktust, ezért aztán a megemlékezés mellett döntöttünk” – hangzott Lukács Csaba indoklása.
A szervezők döntését az is „segítette”, hogy ekkor már Mátyás Károly katolikus esperes sem volt hajlandó eltemetni Nyirő hamvait, arra hivatkozva, hogy az igénylők nem fizették ki az egymillió forintos sírhelyet. „Ez valóban így van – támasztotta alá Lukács is –, viszont aláírt szerződéssel rendelkezünk. Az Országgyűlés elszámolási rendje szerint azonban csak számla ellenében lehet fizetni, a számlát viszont máig nem bocsátotta ki az esperesi hivatal.”
Az esperes álláspontjának megváltozását némileg érthetőbbé teszi, hogy szombaton már izmos fiatalemberek érdeklődtek az udvarhelyi temetőbe tartók úti céljai felől. „Engem is megállítottak, s ha netán ásó-kapa lett volna nálam, biztosan nem engednek be. Nemhivatalosan el is ismerték, hogy a sírásás megakadályozása a feladatuk” – erősítette meg Lukács Csaba is.
A zavarkeltés a megemlékezés napján is folytatódott, a csíksomlyói búcsúról érkező autók egy részét Székelyudvarhely csíkszeredai bejáratánál a rendőrök szorgalmasan terelték a Marosvásárhely felé vezető elkerülő útra azzal, hogy minden Nyirővel kapcsolatos rendezvényt töröltek. „Egy, már Balavásárnál tartó autóbusz utasától értesültünk a fejleményekről, és saját embereink révén igyekeztük elhárítani ezt az üzemzavart” – mesélte Lukács.
A kérdés, ami természetesen mindenkit izgatott: hol vannak, egyáltalán Székelyudvarhelyen vannak-e Nyirő József hamvai? Lábra kapott egy olyan „tuti értesülés” is, miszerint Szőcs Géza államtitkár mindenhová maga után cipelt hatalmas táskája rejtette volna. Lukács Csaba cáfolta ezt, viszont megerősítette, hogy az író hamvai biztonságban várják a tényleges újratemetést. „Hogy hol, arról mindössze két embernek van tudomása – Szász Jenő, a Magyar Polgári Párt elnöke nincs közöttük.”
Román aggodalmak
Victor Ponta román miniszterelnök közleményben ítélte el a kormánya által románellenesnek, antiszemitának és fasisztaszimpatizánsnak tartott Nyirő József székelyudvarhelyi újratemetésére irányuló kísérletet, és aggodalmát fejezte ki az ezzel kapcsolatos „incidensek” miatt. A román külügyminisztérium sajtóközleményében csalódottságát fejezte ki amiatt, hogy a magyar parlament elnöke szerepet vállalt a Nyirő József emlékének szentelt vasárnapi nyilvános szertartás megszervezésében, annak ellenére, hogy a korábbi nyilatkozatokban magánjellegű eseményről volt szó. A román diplomácia ugyanakkor „meglepődve értesült” Kövér László házelnöknek a román hatóságokat bíráló sajtónyilatkozatairól, és ezek tisztázását igényli. A román külügyminisztérium ugyanakkor nem ért egyet egyes budapesti politikusok nyilatkozataival, amelyek „mintha tudatosan járulnának hozzá a térség jószomszédi szabályainak megsértéséhez, és egy olyan személyiség dicsőítéséhez, aki minden nemzetközi értékelés szerint szélsőjobboldali, antiszemita tevékenységet folytatott.”
Magyar sajnálatok
Kövér László kegyeleti aktusnak tartja Nyirő József újratemetését, ezzel kapcsolatban egyáltalán nem kíván ideológiai vitába bocsátkozni a román féllel – mondta a magyar házelnök kabinetfőnöke. Veress László a román kormány, illetve a román külügyminisztérium által megfogalmazott bírálatokkal összefüggésben úgy fogalmazott: az Országgyűlés elnöke sajnálatát fejezi ki, hogy a román hatóságok közigazgatási úton megakadályozták Nyirő József vasárnapra tervezett újratemetését. Hozzátette, a házelnök különösen sajnálja, hogy ebben a közigazgatási akadályoztatásban Székelyudvarhely magyar polgármestere is aktív szerepet vállalt. A kabinetfőnök hangsúlyozta, a törvényességet felügyelő Hargita Megyei Prefektúra maga állapította meg, hogy Nyirő József újratemetésének szervezői mindenben betartották a román jogszabályokat. A szervezők bíznak abban, hogy az újratemetés miatt kialakult függő jogi helyzet megoldódik, és ezt követően megtartják majd a szertartást, amelyen Kövér László házelnök is részt kíván majd venni.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A voksolás bátorsága
Úton-útfélen azt hallom, hogy ez a kampány egészen más volt, mint a korábbiak. Nem tudom, nyilván esete, régiója válogatja, négy év alatt természetesen új, árnyaltabb kampánytechnikák is megjelentek, no meg az újrázó szereplők időközbeni beágyazódása is sok mindent megváltoztathat, hiszen kevésbé éles kampányhelyzetben könnyebben megkockáztathatók a kultúremberi megnyilvánulások. Szóval talán kevesebb plakát- és szájtépést számolhattunk eddig össze, viszont az idős szomszéd néni azóta is úgy van a megyei tanácselnökjelölt receptgyűjtemény formájában eljuttatott üzenetével, mint a gyanús eredetű gombával: nem tudja, megegye-e, vagy a szemétre dobja.
Egy dolog nem változott: a romániai magyar szavazópolgár szabad mérlegelési egyensúlyát és választási szabadságát kikezdő álságos egységretorika. A kisebbségi létben folyamatos harcot vívó emberi lelkiismeret törékenységére utazó nyomásgyakorlás, amely a saját életét is csak kis mértékben befolyásolni képes ember hátára pakolja a közösségi sors alakításának minden terhét. Csoda-e, ha képtelen hordozni, és vagy menekül előle, vagy pedig a legkisebb ellenállás irányába teljesíti választói kötelezettségét.
Márpedig választani olyan alapvető állampolgári jog, amellyel csak felelősen érdemes igazán élni. Olyan ismeretek és meggyőződések birtokában, amelyek nem csak a rövidtávú emlékezetre támaszkodnak, és nem pusztán a rövidtávú holnap szempontjait veszik figyelembe, hanem a gyermekeink által megélendő holnapután vélhető-várható perspektíváit is. És ehhez nem csak kivehetően körvonalazódó vízió szükségeltetik, hanem a kockázatvállalás bátorsága is – az életszerűen változó magyar politikai jelen tudatos megélésével párhuzamosan.
A hazai magyar választópolgárnak fel kellene mérnie, hogy egy esetleges, nem rutinszerű voksolással nem csak lebont valamit, amelynek örök érvényét – a közelmúlt belpolitikai változásai dacára – ma is töretlenül hirdetik, hanem egyben az új építmény alapkövének lerakásához is hozzájárulhat. Annak a politikai pluralizmusnak a megteremtéséhez, amelyen belül talán már nem a jelenlegi frontgyűrődések határozzák meg az egymáshoz vezető ösvények útvonalát, hanem a tényleges egység létrehozásának imperatívusza.
Senki sincs könnyű helyzetben, hiszen a tömbmagyarságban az egyéni politikai érdekek, szórványban az etnikai szavazás nyomasztó szükségszerűsége takarja el a tiszta kilátást. Nekünk, szavazópolgároknak azonban nincs veszítenivalónk. Legfeljebb néhány lufival kevesebb lesz a horizonton, és néhány ezer elcsendesedő lelkiismeret az erdélyi és partiumi „harctéren”.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Az utolsó pohár
Ülök és hallgatom, hogyan elemezgetik a magyar pártok vezetői az önkormányzati választás eredményeit és elsődleges tanulságait. Bő fél nap telt el az urnazárás óta, talán tizennégy óra, ami még arra is bajosan elég, hogy a szereplők kialudják magukból a kampányfinis fáradtságának egy részét, no meg az öröm vagy csalódás mámorát. Csalóka állapot. Akad, akinek már egészen sima az arca, persze a táskás szeműek vannak többségben, de hát aki gyűrött, az másnap is gyűrött, a sláger után szabadon. A mondatok viszont egészen árulkodók. Azokon nem segít a jótékony púder, azokban még zavarosság bugyborékol, valami sárga lé, valami olyan sűrűnek a mosogatóleve, ami a kampány józanságot és jólneveltséget elmosó özönvize nyomán ülepedett le. Az ellenfelek még nem látják egymás arcát. Csak valami fenyegető masszát érzékelnek, amelyet az elmúlt hetekben egyre szűkülő kampányperspektíva préselt mind szorosabbra. Pedig a háborúnak vége. Most már össze kellene szedni a harctérről az áldozatokat, eltemetni a halottakat, kórházba szállítani a sebesülteket. Le kellene egy kicsit ülni, feltolni a sisakrostélyt, szétnézni és felfedezni a másik oldalon is az arcokat. Látni, hogy ugyanolyan táskás szemek néznek vissza. Aztán még messzebb tekinteni, a láthatár felé, és akár fogcsikorgatva is megpróbálni felidézni, hogy valahol ott zajlik az életünk – a mindannyiunké. Valahol ott hevernek a letett eszközeink, szerszámaink, lényegünk, alapvető emberségünk, amelyekkel mindennapjainkat alakítottuk, mielőtt háborúba indultunk volna. Nem könnyű, tudom. Testvérháború után még kevésbé. De élni kell. Győzteseknek és veszteseknek egyaránt. Valahogy úgy, hogy győztesek és vesztesek egyaránt emberszabásúak maradjanak. Valahogy úgy, hogy közben kitisztuljanak a tekintetek és mondatok egyaránt. És mindenképpen úgy, hogy a mondatok folytathatók legyenek, bárki is fogalmazta meg. Valahogy úgy, hogy ne kelljen túl sok időt pazarolni a tüskék kihúzkodására, mert az azzal járó fájdalom elviselése is fölös energiákat rabol el abból a kevés, és egyre fogyatkozó készletből. Meghallgatni és meghallani egymást. Ez sem könnyű. Viszont kötelező. Mert úgy tűnik, az utolsó, még szabadon kezdeményezhető párbeszédkísérletek ideje érkezett el. Mert talán még nem számítana vésztanácskozásnak, amikor még nem a létünk forog veszélyben, hanem az életünk értelmes alakítása lehetne a tét. Mindössze. Hajnalodik. Ez az utolsó pohár. Utána haza kéne menni már. Józanodni.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

A mint autonómia
Egyre rendszeresebb, mondhatni állandóvá izmosodott témája a közbeszédnek az autonómia kérdésköre. A Székely Nemzeti Tanács ez ügyben kezdeményezett uniós szintű aláírás-gyűjtési akciójának elfogadtatását és elindítását célzó lobbitevékenysége, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Európai Szabad Szövetség szovátai konferenciája – no meg a magyar versenypártok választási retorikája – ígéretes módon tartják a közérdeklődés kirakatában az ügyet. Mondhatni jelentőségének megfelelően, hiszen csak az önrendelkezés kínál „üzemképes” jövőt a hazai magyarság számára. Mindezt ugyanakkor amolyan előidénynek tekinthetjük, hiszen az autonomista ügy igazi szezonja még csak most, a különböző nyári rendezvények révén következik. Ezek azok a fórumok, ahol minél több ember fejében el lehet ültetni az önrendelkezésre való tudatos törekvés gondolatának magvát. Tusványoson, Marosfőn vagy Borzonton lehet tömegek előtt, fogékony agyak számára érthetővé és hihetővé tenni, hogy az autonómia megvalósítható és élhető perspektíva. Feladatként tornyosul a főszereplők előtt az is, hogy leküzdjék azt a szűklátókörűséget, amely még mindig mérgezi a székelyföldi területi autonómiatörekvések és a szórvány számára járható – és kötelező módon járandó – út, a kulturális autonómia hívei közötti kommunikációs viszonyt. Hogy hol és milyen mértékben lesz tér, illetve lehetőség e kérdéskör megvitatására, elsősorban a táborszervezők nyitottságán, valamint az ügy apostolainak lobbierején múlik. Az EMI-tábor szervezői máris jelezték egy autonómiasátor működtetése iránti nyitottságukat, a sátor élettel és tartalommal való megtöltését pedig az SZNT-re bíznák. Mi hangzik majd el a sátorban? Eddig ugyanis alig észlelhettünk tényleges törekvést a téma „olvasóbarát” megközelítésére, a terminológia elvontságának feloldására, a majdani intézmények működési mechanizmusának ismertetésére. Márpedig a tényleges autonómiatapasztalat teljes hiányában az ábécétől kell kezdeni a tanulást – szinte közös tőről fakadó elvárás ez a román idegen nyelvként való oktatásának igényével. Kézenfekvő a dolog, mégsem magától értetődő. Mint ahogy egy gyerek iskolai előremenetelében sem kizárólag a diák értelmi képességei játszanak szerepet, úgy az autonómiaképzésben is fontos feladat hárul a „tanárokra”. Ezért aztán ha végre senki számára nem lesz snassz érthetően és értelmezhetően beszélni az autonómia apró részletkérdéseiről, nehezebben lesz eladható az az ellenérv is, miszerint Székelyföld számára az éhenhalással lenne egyenlő az önrendelkezésre való hirtelen ébredés.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mikó-ügy: dől a fa?
A várakozásoknak megfelelően magyar körökben nagy felháborodást és szimpátiahullámot keltett a Mikó-ügyben hozott alapfokú ítélet. Mint ismeretes, bő évtizeddel ezelőtt a református egyháznak szolgáltatta vissza a román állam Sepsiszentgyörgy patinás iskolája, a Székely Mikó Kollégium épületét, amit megnyugodva, jogbiztonságában megerősödve könyvelhetett el a háromszéki közösség. A restitúció részét képező egykori tanári lakásokat még a visszaszolgáltatás előtt megvásárló jelenlegi tulajdonosokkal azonban nem sikerült kiegyezni. Per lett az ügyből, ennek egyik – véglegesnek korántsem tekinthető – állomásaként kezelendő a restitúciós bizottság három tagjának börtönbüntetéssel sújtása, illetve az épületegyüttes egyházi tulajdonjogának megkérdőjelezése. Ha van kényes eset, hát ez az. Közösségi és egyéni érdek ütközik, jogi és erkölcsi szempontokat egyaránt figyelembe véve lehet csak beszélni az ügyről. A közösségi empátiára való alapozással, a hasonló helyzetekben meglehetősen egységen megnyilvánuló média segítségével az egyház, a politikai szervezetek, az anyaországi fórumok mára felállították a jó és a rossz (már-már démoni) pengeélesen megrajzolt ellentétpárosát. E kettős árnyékában pedig valahogy még nem sikerült felfedezni a precedensveszélyt hordozó ügy néhány fontos elemét. Szögezzük le mindjárt: a legrosszabb, ami a Mikóval történhet, hogy önkormányzati tulajdonba kerül. A visszaállamosítás úton-útfélen hangoztatott réme nem több jól mobilizáló retorikai fordulatnál, annál is inkább, mivel az alapfokú bírói döntés is az önkormányzat kárára elkövetett veszteségről beszél. Közösségi szempontból tehát nem olyan nagy a vész – Sepsiszentgyörgy esetében. A háromszéki fővárosban ugyanis aligha kell számolni olyan városvezetéssel, amely ne kezelné értékéhez méltó módon a Székely Mikó Kollégiumot. A mikós precedensre való hivatkozással azonban elképzelhető az egyházi ingatlanok restitúciós folyamatának újragombolási kísérlete. Kellemetlen meglepetések esetén pedig több helyen kényszerülhet kevésbé barátságos önkormányzatokkal való egyezkedésre a magyar közösség. Kolozsvár, Nagyenyed, Marosvásárhely vagy Szatmárnémeti esetében korántsem egyértelmű, hogy a romániai magyar oktatási múlt fellegvárai a magyar közösségek vonzáskörében maradnak. A fejlemények a parlamenti választások utáni esetleges kormányzati szerepről tárgyaló RMDSZ-t is kiszolgáltatott helyzetbe sodorhatják. A Mikó-precedens ugyanis minden korábbinál hatékonyabb zsarolási eszközhöz juttathatja a román hatalmat. Akkor már valóban állandósulhat a dőlésveszély.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tusványos – Panellbeszélgetés a romániai magyar sajtóról
Hol tart a romániai magyar sajtó? Mekkora hatással van a politikum a médiaorgánumokra, mennyire változtatott a nyomtatott sajtó helyzetén az online média/ újságírás elterjedése, és egyáltalán mi a nyomtatott sajtó a teendője ahhoz, hogy túléljen az egyre jobban terjedő online médiák mellett? Ezekre, és az ezekhez hasonló kérdésekre adtak csütörtökön választ a 23. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban rendezett panelbeszélgetés előadói, név szerint Csinta Samu, az Erdélyi Napló főszerkesztője és Fall Sándor, a Krónika volt főszerkesztője.
Az előadáson több alkalommal is elhangzott, hogy a romániai magyar sajtó soha nem volt független, mindig politikai vagy gazdasági nyomás alatt állt. Csinta Samu az előadás kezdetén erre a kijelentésre reagálva elmondta, hogy 1999-ben a Krónika megjelenésével minden megváltozott. Abban az időben a lap főszerkesztőjeként törekedett a függetlenségre, nem akart egyik politikai párt nyomása alá se kerülni, annak ellenére, hogy időnként volt részük különböző kellemetlennek nevezhető „fenyítésben”, viszont sikerült megtartaniuk álláspontjukat, és ezzel együtt függetlenségüket. A beszélgetés során kiderült, hogy míg Magyarországon nagy a polarizáltság a média terén itt Erdélyben, Székelyföldön egy olyan jobb-közép beállítottságú olvasótábor alakult ki, amelynek az igényeit nem könnyű kielégíteni. Nehéz megtalálni a megfelelő utat, amely nem tölti el előítéletekkel az olvasót.
Az is igaz, hogy amennyiben a sajtó nem foglal állást a napi politikai történések mellett, nem közli le a fontos közéleti, cirkusszal telített eseményeket, amely jobb esetben mindkét fél véleményének egymással való szembeállítását jelenti, akkor unalmassá válik. Mindezek ellenére nagyon fontos egy szigorú és egészséges távolságtartás.
Erdélyben 20-23 éve nem volt egy komoly olvasó-feltérképezés, hangzott el az előadásban. Az olvasóról kialakult kép torz, elavult, így az újságírók saját elképzelésük, belátásuk szerint írják a cikkeket (néha kilóra), anélkül, hogy pontosan tudnák, hogy mire kíváncsi az olvasó, mit várna el az illető sajtóorgánumtól. A legtöbb újságíró fiatal és tapasztalatlan. Ugyanakkor érdekes jelenségként említhető meg a szakmában való elcsúszás. Sokszor az tapasztalható, hogy egy napilapnak vagy éppen egy online médiumnak 20-25 éves főszerkesztője van, amely nem egy egészséges jelenség. Nagyon korán eljön a szakmában való kiégés ideje, ugyanakkor 3-4 év alatt egy újságíró nem tesz szert akkora tapasztalatra, amely feljogosíthatná egy főszerkesztői pozíció elvállalására.
Ami pedig az anyagi biztonságukat elleti, Erdélyben egy-két napilap képes normális körülmények között fenntartani magát, a többi pedig „túlélő üzemmódba" helyezte magát. Az olvasói tábor pedig nem képes annyi jövedelmet termelni egy lapnak, amely biztosítani tudja a megélhetést. A különböző pályázati pénzek csak éhenhalásra elegendőek, az alapítványi pénzek pedig csak a periférikus költségeket fedezik. Aki pedig nem tudja ezt a kevés pénzt megfelelően kezelni, felhasználni az meghal. Letiporják azok, akik mögött áll egy biztos háttér, amely általában nem mentes a politikától. Viszont a pártok is csak azokat támogatják, akik őket is segítik, támogatják, amikor eljön az ideje.
Arra is kitértek az előadók, hogy lassan de biztosan az online média megöli a nyomtatott sajtót. Ezzel mindenkinek számolnia kell, úgy a jóknak, mint a gyengébbeknek.
Kulcsfontosságú tényezőkként emelték ki a hosszú távú fennmaradáshoz, a túléléshez a megfelelő olvasói feltérképezést, igényfelmérést, stratégia és üzleti terv kialakítását, illetve a nagyon jó marketingtevékenységet. Ezek nélkül a pályázati illetve az alapítványi pénzek nem használhatók. A kulcsszó minden médium estében a jó és minőségi munka. Ha jól írnak az újságírók egy lapnál, azzal minden korosztályt meg tudnak szólítani. A lényeg az érdekes, színvonalas és hiteles hírközlés, amely a jelen helyzetben megmentheti az erdélyi magyar sajtót az eltűnéstől.
György Erzsébet
Erdély.ma

Az önrendelkezés magaslatai
Úgy 2003 óta valamennyi Tusványos alkalmával terítékre kerül a Székelyföld területi, illetve a romániai szórványmagyarság kulturális autonómiája szükségességének kérdése – európai minták alapján, rendszerint román és nyugati előadók segítségének igénybevételével is. Idén a tervek szerint a júniusi helyhatósági és parlamenti választásokat, az államfő leváltásáról szóló referendumot tolják a szervezők az érdeklődés középpontjába, és persze maradnak a szokásos tematikák – az oktatás, a gazdaság helyzete –, valamint az összmagyarságot érintő kérdések.
Tavaly haverkodó, nevetgélős, mégis fontosnak szánt és annak is tekinthető politikusi pengevillantás zárta a Tusványost. Akárcsak tavalyelőtt, mondhatnánk, mégis, zongorázni lehetne a különbséget. Míg két évvel korábban a székelység autonómiakérdését Traian Bãsescu zseniális rögtönzéssel, a témában járatlan anyaországi hölgy színpadra szólításával súlytalanította el, tavaly a román államelnök igencsak megrekedt Orbán Viktor és Tőkés László szorításában. Utóbbi nem csak retorikailag remekül felépített, hanem jól is dokumentált kisebbségügyi felvetéseivel jelezte megfellebbezhetetlen témagazdai mivoltát, és biztosította Orbánnak a kérdés összeurópai politikai, gazdasági és válságkezelési dimenziójába emelésének lehetőségét. A román államfő pedig kapkodhatta a fejét. A megfogalmazott kérdésekre és tézisekre reagált, megragadva a válaszolgatás ,,utánlövős” állapotában, ami azt üzente, hogy vízió nélküli politikussal van dolgunk. Bãsescu úgy járt, mint a világ- és Európa-bajnok spanyol futball-válogatott ellenfelei: nem jutott labdához, anélkül pedig nem nagyon lehet építeni, pláne gólt rúgni. A ,,labdabiztos” magyar páros produkciója viszont azt üzente: a nemzetpolitikai szempontok érvényesítése immár magabiztosnak látszó kommunikációs rendszerre is támaszkodhat. Ami roppant fontos, hiszen Tusványosnak nem csak a lényege, de a látszata sem elhanyagolható. A közép-európai autonómiapéldákat segítségül hívó tematizálásnak és a térség új szerepvállalási potenciálja felvázolásának éppen az önrendelkezés magasságában kell találkoznia, hiszen a politikai-adminisztratív autonómia csakis a gazdasági-pénzügyi önrendelkezés és szuverenitás kíséretében tekinthető életképesnek. Tusványos, a huszonharmadik. A 2008-as tábor egyik legtöbbet emlegetett bonmotja így szólt: van, aki hiányzik, és van, aki nincs itt. Idén mindenki ott van, aki számít.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Autonómiáról az EMI-táborban
Az EMI-táborban először állítottak fel önálló Autonómia-sátort. A Székely Nemzeti Tanács által szervezett tegnapi beszélgetésen a résztvevők arra keresték a választ, hogyan lehet mindenki által érthetővé tenni az autonómia jelentését.
A fogalom szervesen épült be a székelyföldi magyar közösségbe, mi több, immár a román közvélemény sem feltétlenül szitokszóként kezeli – szögezte le Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke. Az autonómia mint közigazgatási rendszer valószínűleg nem is fog beépülni a közember ismeretrendszerébe, ezért nem a működési mechanizmusok megismertetésére, hanem a folyamat pozitív hozadékaira kell fektetni a hangsúlyt. A szimbólumok szintjén – székely zászló, címer – rendkívül gyorsan megtörtént a megismerés, a befogadás, ebből talán az a tanulság is levonható, hogy az autonómia előnyeit elsősorban az érzelmi megközelítések erősíthetik – vélte az előadó, hiszen az autonómia-népszavazás tapasztalatai is ezt mutatják. A legegyszerűbb válasz ugyanis arra a kérdésre, hogy miért lesz jobb nekem, ha igennel válaszolok, az volt, hogy kevésbé függünk majd Bukaresttől. Árus Zsolt gyergyószéki elnök szerint egy egyszerű nézőpontváltással már most rengeteg dolgot autonóm módon lehetne működtetni Székelyföldön. Sportos példával élve, sokkal inkább egy önálló székelyföldi jégkorongszövetség megalakításán kellene például dolgozni, mint azon, hogy a román szövetség elnöke magyar legyen. Dabis Attila budapesti politológus, az SZNT megbízott európai diplomatája a dél-tiroli autonómiaküzdelem kapcsán kiemelte: ott – az államok közötti kedvező politikai egyezményeken túl – a folyamatos válsághelyzet is hozta, hogy az autonómiaküzdelem tömegméretű, sőt, erőszakos volt. Ilyen értelemben a dél-tiroli önrendelkezés megteremtése korántsem modellértékű Székelyföld vonatkozásában. A téma kapcsán kötetlen beszélgetés alakult ki az előadók és a hallgatóság között, amelyben a székelyföldi autonómia megteremtésének eredményei és buktatói egyaránt szóba kerültek. Csinta Samu moderátor Dabis Attila Dél-Tirolról szóló előadása előtt – a fiatal politológus több hónapig tanulmányozta az ottani intézmények működését, illetve mozgalmak történelmét – összegzésképpen elmondta: a médiának, de a közbeszéd egyéb fórumainak is döntő szerepe van abban, hogy az autonómia minél mélyebben és szervesebben épüljön be a köztudatba. (Dánél)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyar Kolozsvár
Magyar tömeg hömpölyög a Farkas utcában, sátrak, standok, emberek olvadnak valami megnyugtató egységbe a patinás kolozsvári utcán. A Székelyföld tömbmagyar biztonságában szocializálódott ember számára mindez a normalitás állapota, de magam is tudom, hogy korántsem volt ez mindig így.
Az átalakulást akár a Krónika pályafutásában is mérhetnénk, hiszen az Erdély különböző részeiből összesereglett szerkesztőségi csapat a bőrén tapasztalhatta meg a funari idők utolsó éveiben, mennyire nem volt akkoriban jó hely a kincses város. És azt is, hogy mennyire jó ma.
Az idei, harmadik Kolozsvári Magyar Napok rendezvénysorozata örvendetesen erősíti tovább ezt a folyamatot. Sokak – és nem csak kolozsváriak – számára ma már piros betűs időszak, a nyárutó kihagyhatatlan programja ez a tömény hét, amikor szanaszét szakadt barátok találkoznak, ifjúkori emlékek jönnek szembe a fák alatt, vagy ólálkodnak bájosan a ló farkánál. A kolozsvári magyarság fokozatosan magára talál, félelmeik bokrai alól bújnak elő a magyarságukat sokáig titokban ápolgató emberek, és jövőre még többen lesznek.
Olyan időkben, amikor többségünk egyre vékonyabb pénztárcával, törékenyebb lélekkel indul a vásárba, döntéseit, szerepvállalását pedig ennek megfelelően jórészt a körülmények alakítják, nem könnyű egyik napról a másikra a közösségi tudat apostolává válni. Ilyenkor más típusú tartalékainkat vagyunk kénytelenek mozgósítani, hogy a tudatosan élő és cselekvő lény mögé szorítsuk a bennünk szűkölő kisembert. A közösséghez való tartozás tudatos megélése ugyanis nem puszta elhatározás kérdése, ám annak elengedhetetlen feltétele.
Sok minden tette próbára az elmúlt évszázadban magyarságunkat, erkölcsi érzékünket, emberi tartásunkat. A közösség törvényeket állító, azokat érvényesítő ereje, tagjainak összefogása azonban feltámasztható. A bátor példa pedig ragadós, Kolozsvár után jövőre talán már Marosvásárhelyen folytatódhat a talpra állás. Mert ha jó együtt lenni ünnepekkor, könnyebb lesz megélni a hétköznapokat is. Lelkünkben a Farkas utca hosszan húzódó emlékével.
Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Sapientia: a második tíz év
Több mint tíz évvel a kapunyitás után első olyan tanévét kezdi a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, amikor nem csak akkreditációs reményeinek ad hangot, hanem saját államvizsga lehetőséget is kínál a hallgatóknak. Nem kis megvalósítás, még akkor sem, ha a romániai akkreditációs törvényekben megszabott minimális hét esztendőhöz képest tíz évébe került a révbe jutás az egyetlen hazai magyar egyetemnek. S bár a sok adminisztratív hercehurca ellenére is az oktatási piac egyik meghatározó szereplőjévé vált, a papír mégiscsak fontos dolog, alaposan megdobhatja a továbbiakban az egyetem vonzerejét.
A Sapientia második tíz éve azonban egészen más kihívásokról fog szólni. A gyermekbetegségek kinövése, a kezdetek akut, más egyetemekkel való villongásokat is kiváltó oktatóhiányának enyhülése, mi több, tekintélyes mértékben saját nevelésű tanári kar kialakítása immár olyan dimenzióba helyezte az egyetemet, ahol az esetleges bakik már nem írhatók a kezdeti „hamvasság” számlájára. Persze ez csak elmélet, hisz az intézmény immár jó ideje minőségi oktatói tevékenységével, tanárokat vonzó és hazavonzó feltételrendszerével, valamint egyre bővülő infrastrukturális lehetőségeivel hívja fel magára a figyelmet. Nem utolsó sorban pedig azzal a szellemiséggel, a hazai magyar értelmiség formálására tett erőfeszítéseivel, amelyekben egyértelműen listavezetővé nőtte ki magát. A szakmai felkészültség kétségbevonhatatlan fontossága mellett ugyanis legalább akkora prioritásnak számít a specifikus tudásnak egységes nemzetpolitikai gondolatrendszerben való érvényesítése. A motivációs tényezők között örvendetesen teret hódító szempont alkalmas lehet olyan plusz alkotó energiák azonosítására és felszabadítására is, ami egy helyét és önrendelkezését újrafogalmazó közösség fejlődésének motorja lehet. Kulcskérdés persze, hogy az új státusú egyetem milyen mértékben lesz képes válaszolni a folyamatosan változó képzési elvárásoknak. A szakma azt tartja, hogy egy felsőoktatási intézménynek legalább tízévente érdemes felülvizsgálnia oktatási kínálatát, azt összevetni a munkaerőpiac kihívásaival, az átalakuló társadalmi struktúrákkal. A Sapientia eddigi, részben kényszerű rugalmassága e tekintetben is sokat ígér, miután azt nem veszélyeztetik belső strukturális monstrumok. A kezdetben megfogalmazott célkitűzések – a keresztényi és egyetemes emberi értékek érvényesítésére való törekvés, a magyar és egyetemes kultúra értékeinek ismerete és tisztelete – a következő tíz esztendő arculatát is képesek lesznek meghatározni.
Csinta Samu, Erdélyi Napló (Kolozsvár).

Jelképek árnyékában
Aki máris pezsgőt bontott Szász Jenő fő nemzetstratégává való kinevezésének hírére, valamint a kinevezésbe kódolt pártelnöki visszalépésének valószínűségére, máris keresgélheti a messze pukkanó dugót. A vélekedések, melyek a két hazai jobboldali alakulat, a Magyar Polgári Párt (MPP) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) gyors összeolvadásának lehetőségét jövendölték, leginkább arra voltak alkalmasak, hogy a polgáriak rögtön veszélyeztetve érezzék néhány éves közéleti erőfeszítéseik, civil kurázsijuk gyümölcsét. Vészhelyzetben pedig egy igencsak megosztott közösség is többnyire félreteszi sérelmeit, és összezárja sorait.
Erre a helyzetfelismerésre építve az MPP vezetői máris megtalálták a hatalomváltások idején olyannyira fontos közös nevezőt a párt tagságával.
Az identitás határozott kinyilatkoztatásának és erősítésének tényén túl azonban némi szomorúsággal kellett tudomásul vennünk, hogy nincs új a nap alatt, bármilyen irányból süssön is. A rendkívüli MPP-kongresszus határozata ugyanis épp annyira kirekesztő, mint az RMDSZ sokszor bírált meghívója, miszerint bárkit szívesen látnak, de csakis a tulipán árnyékában felsorakozva. Az MPP a fenyőt kínálja hasonló cinizmussal az EMNP-nek, arra a törékeny fölényre hivatkozva, melyet a legutóbbi önkormányzati választások alkalmával elért. A politikai alkuk természetrajzának ismeretében persze letudhatnánk a dolgot azzal is, hogy a hasonló üzengetések nem jelentenek többet megszokott csatazajnál. Csakhogy egy ideje helyzet van a romániai magyar politikában, még akkor is, ha a decemberi parlamenti választások ezt egyelőre nem teszik teljes mértékben indokolttá. A választói és választási számmisztikán túl ugyanis elkerülhetetlenül közeleg a hazai nemzetstratégia-váltás pillanata, márpedig egy paradigmaváltás óhatatlanul másfajta kommunikációt követel. A nyílmérges üzengetésekből, a gyerekes kiszorítósdiból egyre inkább elegük van az embereknek, akik képtelenek, de talán már nem is akarnak feltétlenül belátni a politikai kulisszák mögé. A bizalmi tőke újrateremtéséhez most már sokkal őszintébb – vagy legalábbis őszintének tűnő – kiállásokra van szükség, mintsem ínyencek csettintését kiváltó machiavellisztikus pengeváltásokra. Mert ha nem így történik,hamarosan senkit sem találnak maguk mögött a zászlóvivő politikai vezérek. És itt már korántsem történelmi léptékű időről van szó. Olyannyira nem, hogy azt nem csak unokáink, de mi is látni fogjuk.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Ars Hungarica a szórványért
A sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórus fellépésével kezdődött szerda este Nagyszebenben az immár hetedik alkalommal megszervezett, Ars Hungarica elnevezésű magyar kulturális fesztivál. Az erdélyi multikulturalitás egyik fellegvárának tekinthető városban és környékén négy napon át zajlanak az önazonosság erősítését szolgáló, közművelődési események.
Az „újratöltött” barokk jegyében igyekszik idén megmozgatni a 2500 fő körülire tehető nagyszebeni magyarságot a 2005-ben alakult Híd – Szebeni Magyarok Egyesülete. Az Ars Hungarica programjai ily módon illeszkednek a Sibiu 2012 – Baroc Update elnevezésű fősodorhoz, amelynek jegyében Nagyszeben valamennyi idei kulturális megmozdulása zajlott. Ez a városi önkormányzat tevőleges részvételét is feltételezi, amit Serfőző Levente főszervező, a Híd-egyesület elnöke is megerősített. „A tízezer euró körüli költségvetés tekintélyes részét az önkormányzat által kiírt pályázatok révén teremtettük elő, de az irántunk megnyilvánuló érdeklődés örvendetes fokozódását jelzi, hogy idén kiemelt támogatóként üdvözölhettük Magyarország kolozsvári főkonzulátusát is” – mondta Serfőző.
Bitay Levente kolozsvári konzul hangsúlyozta: az anyaország számára kiemelt fontosságú minden olyan rendezvény, amely a szórványmagyarság megmaradását célozza. Ezért jövőre még hangsúlyosabb szerepet kíván vállalni a főkonzulátus az Ars Hungarica megszervezésében, de hasonló szándékokat fogalmazott meg a Magyar Turizmus Zrt. kolozsvári kirendeltségének vezetője, Soós Júlia is.
Hogy mit lehet tető alá hozni alig több mint tízezer euróból? A jelek szerint sok mindent, ha a szervezők lelkes önkéntesekre és megfelelő partnerekre találnak. Ilyen partnerségnek köszönhetően tapsolhatott a közönség a nyitóhangversenyen a sepsiszentgyörgyi Vox Humana kamarakórusnak, amelynek szebeni fellépését a Kovászna megyei tanács tette lehetővé a Hunyad, Fehér és Szeben megyére fókuszáló szórványprogramja keretében. Mivel a szebeni és a környékbeli magyarság tekintélyes része vegyes etnikumú családban él, a szervezők igyekeztek olyan programot összeállítani, ami egyszerre ad okot nemzeti büszkeségre, illetve alkalmas a magyar kultúra népszerűsítésére. A kolozsvári Flauto Dolce együttes, a magyarországi Ciráda zenekar, a barokk jegyében pedig a Codex régizene-együttes táncház követte koncertje remek szórakozási lehetőséget jelentenek, a színvonalas népi kultúrát pedig a csíkmadarasi zenekar és Koós Éva közös fellépése képviseli. A nagyszebeni filharmónia Thália Termében, az Atrium kávéházban, a Habitus Galériában, illetve szebeni és vízaknai szakrális helyszíneken zajló programok többsége ingyenes. „Az Ars Hungarica beágyazódott a szebeni magyarság tudatába, igény van rá, egyre fokozódó érdeklődés nyilvánul meg iránta – fogalmazott Serfőző Levente. – Tudatában vagyunk annak, hogy küldetést teljesítünk, hiszen egy nem egészen kétszázaléknyi kisebbség megtartása érdekében minden apróság fontos, még egy olyan toleráns városban is, mint Nagyszeben.” Csinta Samu
Krónika (Kolozsvár)

Hit, erő, akarat – nem csak a szószékről
Beszélgetés Sánta Imre lelkész-politikussal, az EMNP képviselőjelöltjével
Aki nem a szószékről ismerte korábbról, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium előtti egyszemélyes tüntetése révén szerezhetett tudomást róla. Sánta Imre bikfalvi lelkészt rengeteg vád érte, hogy a Mikó-ügyben való szerepvállalásával csak saját politikai imázsát építette. Az Erdélyi Magyar Néppárt háromszéki képviselőjelöltje azonban az autonómiaküzdelemhez szeretné eszközként használni politikai tevékenységét.
– Van szemernyi valóságtartalma a Mikó-üggyel kapcsolatos vádaskodásnak? – Fontosnak tartom leszögezni: 2012. július 6-án kizárólag lelkiismereti indíttatásból álltam a Mikó épülete elé. Eszembe sem jutott, hogy idén parlamenti választásokat rendeznek. – Hogy érzékelte: másnak sem? – Ezt legfeljebb feltételezni tudom, mert néhány nap múlva valóban feltünedeztek a különböző politikai pártok képviselői. Akkor mindenkit a leghatározottabban felkértem, felszólítottam: tartózkodjon attól, hogy politikai mellékzöngéket társítson a Mikó-ügyhöz, ami – és időközben bebizonyosodott – össznemzeti ügy, és annak is kell maradnia. – A politika mozgósító potenciálja nélkül is azzá vált volna? – Én egyáltalán nem mozgósítottam, aki mellém állt, hozzám hasonlóan lelkiismereti okokból csatlakozott. Eleve nem terveztem ilyen hosszúra, figyelemfelkeltő akciónak szántam, hogy az illetékesekben tudatosítsam, mennyire súlyos, és sürgősen megoldandó helyzetről van szó. Az Igazság napja ötletének felmerülésekor azt mondtam, hogy akkor ezt az állapotot, a tüntetők motivációját szeptember elsejéig ébren kell tartani. Az RMDSZ, egyház vagy egyéb szervezetek mozgósításával semmi bajom, szeptember elseje közeledtével azonban azt kellett tapasztalnom, hogy az RMDSZ már-már bojkottálja a Mikó előtti mindennapos tiltakozást, a kedvező széljárást inkább a saját vitorlájába igyekszik befogni. Azért fogalmaztam meg azt a bizonyos nyílt levelet is, amelyben mindenkit arra kértem, hogy ne használják politikai célokra a Mikó-ügyet. Azóta egyértelművé vált, hogy senki nem hallgatta meg a kérésemet. – Önben vagy másban fogalmazódott meg először, hogy politikai szerepet vállaljon a politikai kampánydübörgés ellensúlyozására? Netán a lelkiismereti meggyőződése mellé igyekszik ily módon politikai eszközöket állítani? – A néppárt keresett meg engem, nem kimondottan a Mikó-ügy apropóján, hanem annak ismeretében, hogy az én közéleti szerepvállalásom már régi keletű. Ott bábáskodtam az erdélyi ellenzéki mozgalom megteremtésénél, alelnöke voltam a Székely Nemzeti Tanácsnak, ebben a minőségemben aktívan hozzájárultam az első székelyföldi autonómiastatútum tervezetének megszületéséhez. Azóta is folyamatosan azt tartom, hogy a szülőföldön való megmaradás és boldogulás egyetlen módja a székelyföldi autonómia. A jelenlegi képviselő-jelöltségemet új eszközként tekintem az autonómiaharchoz. – Az EMNP megkeresésére rögtön rávágta, hogy igen, megyek, vagy azért tépelődött egy kicsit? – Hosszú vívódás után hoztam meg a döntést. Először elhárítottam a felkérést, de miután az EMNP nem hagyta annyiban, felmerült a függetlenként való megméretkezés gondolata, hogy személyemben egyesítsük a nemzeti oldal opcióit. Miután azonban a két jobboldali pártnak nem sikerült megegyeznie, úgy döntöttem, felvállalom a néppárt képviselő-jelöltségét. – Döntését megelőzte egyházi egyeztetés? – Semmiféle előzetes egyeztetés nem történt. Miután nyilvánosságra került a jelöltségem, azt követően hívott fel Pap Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke. A beszélgetés nem tartalmazott a részéről számon kérő elemeket, a motivációimra volt kíváncsi. Neki is elmondtam érveimet: senki nem hallgatta meg a kérésemet, hogy a politikát hagyják ki a Mikó-ügyből, mi több, egyértelművé vált az RMDSZ szándéka, hogy a saját kampánycéljaira használja fel a restitúciós veszélyt. És természetesen azt is jeleztem, hogy a székelyföldi autonómiatörekvések elkötelezett híveként fontos eszközt látok a képviselő-jelöltségben a küzdelem folytatására. Jeleztem azt a döntő mozzanatot is, hogy miután hét évvel az autonómiastatútum-tervezet parlamenti beterjesztése után a szenátusban napirendre került a kérdés, a hivatalos érdekképviseletünk szenátorai vagy mélyen hallgattak, vagy meglógtak a szavazás elől. Ezzel lényegében szembe mentek a népakarattal is, hiszen öt évvel ezelőtt a Székely Nemzeti Tanács népszavazás keretében kérdezte meg az embereket, és akkor több mint 200 ezer ember adta támogatását Székelyföld autonómiájára. A kötelességen túl ez a 210 ezer szavazat kitűnő eszköz is lehetett volna az érdekképviseletre itthon és külföldön egyaránt. E bűnös mulasztás jelentette számomra az utolsó cseppet, akkor döntöttem el magamban: jöjjön egy olyan ellenzéki politikai erő, amely nyíltan felvállalja az autonómiát. És ha abban nekem politikai jövőt képzeltek el, akkor én azt nem utasíthatom el. – Gyülekezete tagjai hogyan vélekednek politizáló papjukról? – Óvakodnak attól, hogy személyes beszélgetésen felhozzák a témát, de más csatornákon azért visszajönnek hozzám az információk. Ezek alapján a többségnek meggyőződése, hogy megnyerem a választásokat, és elmegyek Bikfalváról. Jól esik, hiszen ez azt üzeni nekem, hogy féltenek, ugyanakkor értékelik lelkészi szolgálatomat, és mindig tisztában voltak közéleti elkötelezettségemmel. Elítélő, ellenző vélemények sem közvetlenül, sem pedig közvetve nem gyűrűztek vissza hozzám. – Lelkész-politikusként mennyire tekinti mintának Tőkés László személyét? – Számomra Tőkés László örök példakép, amit ’89 előtt megcselekedett, az mindenki számára példaértékű kell hogy maradjon. Közéleti tevékenységünk során akadtak nézetkülönbségek közöttünk, de ettől eltekintve sok tekintetben felnézek rá, az eredendő tiszteletem irányába csorbítatlan. Az autonómia gondolata nem új ötlet, már a kilencvenes évek elején megfogalmazódott az erdélyi magyarságban, Tőkés László pedig már akkor kezdeményezője volt ennek a harcnak, püspökként és politikusként egyaránt következetes maradt ehhez az elvhez. – Autonómiatüntetést kezdeményezett, amely ma már valamennyi politikai és civil szereplő teljes támogatottságát élvezi. Mitől kell másnak lennie ennek a rendezvénynek, hogy ne utánlövésként csapódjon le a közvéleményben? – Nincsenek illúzióim, hogy lemoshatnánk magunkról a vádat, miszerint kampánycélokat szolgál a november 24-i sepsiszentgyörgyi rendezvény. Kampány idején a közvélemény érzékenysége fokozottabb a hasonló célkitűzések iránt, s a szándék bejelentése után röviddel össznemzeti felzárkózás történt a kezdeményezés mögé. Ezért tartjuk jó alkalomnak a mostanit az autonómiaigények nyomatékosítására, és bízom benne, hogy az emberek többsége számára fontosabb lesz a közös erőfelmutatás, mint a bármelyik párttal való azonosítás. Hit, erő és akarat – ez kell, hogy jellemezze ezt a tüntetést. A magam feladatának pedig azt tartom, hogy pozitív üzenetekkel visszaadjam az embereknek a hitét, amellyel a kilencvenes évek elején rendelkeztek. Amikor utcára tudtunk vonulni jogaink érvényesítése érdekében. Az elmúlt években az RMDSZ „lebeszélte” az embereket arról, hogy saját maguk intézzék közös dolgaikat. A saját magukba vetett hitet szeretném visszaadni nekik.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Autonómiakampány
Egy kampány sok mindenre alkalmas. Például pártépítésre. Ilyenkor ugyanis az átlagosnál jóval magasabb a mozgalmi libidó, ezért aztán pragmatikus politikai formációk ki nem hagynák, még ha bejutási esélyük alig több, mint hópehelyé a sütőben. Sűrű, koncentrált együttlétet feltételez, közös utakat, élményeket, amelyek aztán könnyen politikai elkötelezettségbe gyökerezhetnek. A kampány alkalmas pénzügyi források mozgósítására is. Ilyenkor ugyanis a gazdasági szféra szereplői többnyire óvatos duhajok, sose tudni, melyik jelölt lesz a befutó, érdemes tehát megágyazni az esélyesebbeknek, politikai elkötelezettséget félretéve.
Ebből lesz aztán az óriásposzter, meg a kampányzárón fellépő rockegyüttes. Az idei kampány felfedezése – Háromszéken mindenképpen – az autonómia, az önazonossági jelképeink érdekében rendezett tüntetések. Kezdődött a Mikó-ügy kapcsán tartott Igazság napjával, ahonnan azonban fájdalmasan hiányzott a megoldás felkínálása. Azaz nem hiányzott, de leragadt a magyarság parlamenti jelenléte szükségességének hangoztatásánál. Holott egyházi és világi javaink sorsát nem lehet az idők végeztéig zárt ajtók mögötti tárgyalások kétes kimenetelétől függővé tenni. Eseti alkudozások helyett azt az intézményi rendszert kell megteremteni, amely révén minimálisra csökken a hasonló veszélyek kockázata. Hívhatjuk például autonómiának. A sor folytatódott az ugyancsak az RMDSZ által szervezett november 8-i tüntetéssel, amelyen emberek ezrei kérték ki maguknak a magyarfaló prefektus arroganciáját, a székely jelképek semmibevételét. Kék-arany zászlók népesítették be a sepsiszentgyörgyi teret, de a beszédek és lózungok között már fel-felbukkant az autonómiaigény nyílt megfogalmazása is. Sokan voltak jelen, de talán még többen maradtak távol, mondván, hogy hitelesebb lett volna, ha mindez nem kampányidőben zajlik. November 24-én újabb tüntetésre szólítják a háromszékieket, és persze nemcsak őket. Ezúttal az Erdélyi Magyar Néppárt a kezdeményező. Hogy mitől lesz ez más, mint a korábbiak? Érdemi választ csak szombaton kapunk, de egy biztos: a területi autonómia iránti igény egyértelmű, kendőzetlen kinyilvánításának hirdetik. Arról beszélünk, amiről igazán érdemes. A rendezvény igazi, utólagos hitelességét persze csak az adhatja, ha a későbbiekben, a kampányzaj elültével is hasonló eltökéltséggel tartják majd napirenden a saját sorsalakítás iránti tevékeny elkötelezettség fontosságát. Pártbélyegtől, politikai hovatartozástól, pillanatnyi és távlati érdekektől függetlenül.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Hatalmi póker vagy saját jövő?
Románia újra választ. A közvélemény-kutatások szerint ugyan legfeljebb 37 százalék körüli részvétellel, miközben a választójoggal rendelkező polgárok 73 százalékának fogalma sincs, kik is indulnak körzetükben. Ilyen körülmények között dől el, marad-e jelenlegi kényelmes többségi helyzetében a Szociálliberális Unió (USL), netán besöpri a hőn áhított kétharmados többséget, vagy a korábbi kormánypárt, a Demokrata-Liberális Párt (PDL) által fémjelzett választási koalíciónak, az Igaz Románia Szövetségnek (ARD) sikerül megállítania a romániai jobbközép zuhanását. A romániai magyarság számára azonban a történelmi premiernek számító magyar–magyar versenynek van igazi tétje.
Az RMDSZ és az EMNP között kell választania, abban a nem titkolt reményben, hogy utoljára kényszerül ilyesfajta meghasonulásra, noha a kampányfinisbe még be-becsúszott néhány érdesebb megmozdulás. Az RMDSZ az ötszázalékos küszöb teljesítésével készül a parlamentbe, az EMNP-n pedig csak a 6:3-as alternatíva teljesítése segíthet. A néppárti aritmetika szerint minden magyar nyer, ha egy helyett két magyar párt jut a parlamentbe, míg a szövetség retorikája politikaelméleti értekezés szintjére igyekszik silányítani a témát, a romániai magyar közösségre nézve roppant ártalmasnak ítélve az EMNP indulását. A nagy kérdés, hogy ez a többség számára érthetetlen és értelmezhetetlen kettősség, illetve a parlamentből való kiszorulás rémével fenyegető, azsarolás határát súroló RMDSZ-retorika mozgósítóan vagy bénítóan hat a választóra. A pártok hívószavai elvileg segíthetnének az eligazodásban. Az RMDSZ pragmatikus célokat tűz maga és reménybeli választói elé: parlamenti helyeinek megtartását és lehetőleg a kormányzati szerep elérését, ami szerintük a döntésbefolyásolás egyetlen hatékony eszköze. Az EMNP legfontosabb üzenete az autonómia és Románia föderalizálása. Az egyik közép-rövid távú stratégiát feltételez, a másik hosszabb távon igyekszik újragondolni a hazai magyarság életét, sorsát. A szavazói válasz hasonlóan kétosztatú lehet. Aki az „egyszer élünk” elvnek megfelelően tölti napjait, annak prioritáslistáján minden bizonnyal előkelőbb helyen állnak a kétségtelenül fontos út- és átereszépítések. Akinek viszont elege van a hatalmi pókerből, és értékalapú, saját „kezelésű” jövőt álmodik gyermekeinek, unokáinak, talán képes lesz legyőzni a többségi beágyazottság által is aládúcolt korlátait. Végéhez közeledik egy ideg- és ideálölő kampány. Most már túl fogjuk élni, akárcsak a parlamenti választásokat. Hogyan éljük majd tovább közös életünket: ez az igazi nagy kihívás.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Frunda után az élet
Forrong az élet Marosvásárhelyen. A városi RMDSZ-szervezet kampányeredménytelensége miatti elégedetlenség legutóbb Markó Béla hangján szólalt meg. Talán mert az exelnök mondandója még mindig jól rezonál. Rendcsinálás lesz, s ha már ők is úgy gondolják, akkor bizonyára meg is van rá minden ok.
Mert az RMDSZ-en kívüli világ szerint már régen megérett a helyzet a változásra. Nem valamilyenre, hanem lényegire. Az utóbb választási ciklusok „frontvárosbeli” vereségei ugyanis régóta üzennek. Eddig senki sem figyelt rájuk. Most mintha. Bár a kép még mindig erősen áttűnéses. Például a Frunda-ügy miatt. Az ex-szenátor miniszterelnöki tanácsossá való buktatása szinte kéri a párhuzamot Szász Jenő, az MPP exelnöke intézetvezetői felkenésével: a parkolópálya irányába mutatnak. A választási kampány idején elkövetett voluntarista akcióival Frunda nem egyszer verte ki a biztosítékot az RMDSZ-főtitkárságon, ám háborúban csak kivételesen nagy bűnök miatt állítanak főtisztet kivégzőosztag elé. Az ingatag identitású román hölgyek sztárügyvéd államelnökjelöltje egyébként is védettnek számított. Mögéje felsorakozott a vásárhelyi kemény mag, amely attól a zsarolásba hajló intéstől sem riadt vissza, hogy bármilyen felső beavatkozás esetén testületileg visszalép a választásoktól. És ha igen, az RMDSZ versenyképes jelöltgárda nélkül marad Marosvásárhelyen. A parlamenti választások előtti vásárhelyi hangyabolyba tehát csak igen magas rizikófaktor mellett lehetett belenyúlni, s ezt Kelemen Hunor – akiről két változat is keringett: vagy nem mer, vagy még nem akar beavatkozni – is pontosan érzékelte. Mint ahogy bizonyára azt is, hogy túl sokáig már nem lehet halogatni a dolgot, hiszen egyre nehezebb elmagyarázni a generációs átlényegülésen átesett Székelyföldön, hogy Marosvásárhelyen miért is nem kerülhet sor fiatalításra. Frunda választási bukása ezért is jött kapóra, hiszen immár az élet – a nagy forgatókönyvíró – nyújtott segédkezet a változások elindításához.
Frunda persze még Ponta előszobájában is sokat árthat a romániai magyarságnak, de legyünk azért optimisták: valami elkezdődött. Valami, ami közelebb vihet akár a reménybeli új magyar politikai egység kialakításához is. De ahhoz feltétlenül, hogy belátható időn belül a vásárhelyi magyarság kevésbé érezze magát elfoglalt szülők melletti elhanyagolt gyereknek. És talán még ahhoz is, hogy lassan kialakulhasson egy olyan magyarcentrikus városvezetési koncepció, amelyre az elmúlt évtizedekben nem jutott idejük a bukaresti teendőkkel elfoglalt politikusoknak.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A jóindulat gátszakadásának tanúja
Beszélgetés Pátkai Róberttel, London utolsó magyar evangélikus püspökével
Erdélyben eszmélt az életre, játszott az Aranycsapat ellen, a forradalom után menekülnie kellett, éveken keresztül nemcsak lelkészi, de teljes körű egzisztenciális szolgálatot végzett az angliai magyarok körében. Pátkai Róbert, London utolsó magyar evangélikus püspöke szerint a magyarhoz hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált – ha akarja és tudja vállalni.
– Szívesen emlegeti az Erdélyhez fűződő bensőséges viszonyát. Honnan származik ez a kapcsolat? – Már korán, zsenge gyermekkoromban kapcsolatba kerültem Erdéllyel, mivel a bécsi döntés nyomán apám Szászrégenbe került, a Görgényi-havasokban tevékenykedő, tízezer embert foglalkoztató fakitermelő vállalkozás pénztárosaként dolgozott. ’40 júliusától az egész család ott élt, a húgomat meg engem pedig beadtak egy régeni német iskolába, elsősorban nyelvtanulás céljából. A cserkészmozgalomban is jelen voltam, kimondottan szerettem a tevékenység szabályozottságát, a közösségi életet. Abból a szempontból is hasznos volt, hogy megtanultam a kisebb fegyverek, de még a gránát használatát is, és amikor a front közeledtével menekültek húzták meg magukat a pincénkben, gránáttal „horgásztam” a Marosban, revolverrel vadásztam a kisebb állatokra, tizennégy évesen így láttam el élelemmel a bujkálókat.
– Meglehetősen meredek kezdete egy papi pályának... – Akkor eszembe sem jutott, hogy pap legyek. Orvosi egyetemre jelentkeztem, fel is vettek, de még mielőtt megkezdtem volna, részt vettem egy úgynevezett ébredési vallási konferencián, s ott eldöntöttem, hogy ez az én utam. A család nem örült neki, a legenyhébb reagálás valahogy úgy hangzott, hogy Robi megbolondult. Nem ítélem el őket, hiszen valóban akkor jelentkeztem a teológiára, amikor a Rákosi-rendszer legádázabb egyházüldözése zajlott. A hazából való menekülésem meg azért vált elkerülhetetlenné, mert a „mindenhol jelen lenni” késztetésem oda vezetett, hogy ’56-ban Cegléden megválasztottak forradalmi járási elnöknek. November 10-én, amikor már minden elveszni látszott, a Fertő-tónál kötöttünk el egy ladikot, azon mentünk át Ausztriába. – Az ötvenhatos menekültek közül viszonylag kevesen választották második hazájuknak Angliát. Önt mi vonzotta oda?
– Élt egy nagynéném Londonban, még 1927-ben nagykövetségi tisztviselő feleségeként került ki az angol fővárosba, ezért céloztam meg Angliát, no meg azért is, mert a teológián már tanultam angolt. Ezért aztán teljesen tudatos választás volt. Lelkészként három éven át a menekülttáborokban élő magyarokat látogattam. Az egyházszolgálat abban az időben sokkal tágabb körben jelentkezett, mint a hátrahagyott hazában. Nemcsak lelki szolgálatot kellett végezni, hanem az emberek teljes egzisztenciáját kellett segíteni: iratokat fordítani, ügyintézni, egyebek. Örökké emlékezetes, amikor az angol bányászok nyomására elbocsátott magyarokkal elmentem az angol bányászati hivatal elé tiltakozni, s ott elértük, hogy végkielégítést kapjanak a magyar bányászok. Aztán 1957-ben Bécsben megalapítottuk a Külföldön Élő Evangélikus Lelkigondozók Munkaközösségét, Útitárs címen újságot szerkesztettünk, ifjúsági konferenciákat szerveztünk – ebből nőtt ki aztán a későbbi protestáns szabadegyetem.
– Ilyen szerteágazó tevékenység mellett az sem lenne csoda, ha név szerint ismerné az ötvenhatos angliai menekülteket.
– Túlzás lenne ezt állítani, de valóban tekintélyes rálátásom adódott a magyar menekülttársadalomra. Népszerű voltam a hívek között, amit egyebek mellett annak is köszönhettem, hogy a táborlátogatásokkor soha nem ültem a díszasztalhoz, hanem a többiekkel együtt álltam sorba az ebédért. Mi több, futballoztam is velük, sőt egy ízben még arra is rábeszéltem őket, hogy szenvedjünk vereséget egy hazai csapattól. Nem lett volna ildomos megverni a befogadóinkat főleg azok után, hogy Puskásék kétszer is elverték őket korábban. – Versenyszerűen is sportolt?
– Ezt ugyan nem jelenteném ki, de egyszer játszottam az Aranycsapat ellen. 1950 nyarán történt, a válogatott útban Bécs felé megállt Sopronban, és a Lövérekben tartott edzést. A közelben volt a teológia intézménye, s egyszer csak valaki közülünk vette a bátorságot, hogy megkérdezze a csapat vezetőit: játszhatnánk-e mi is ellenük? Állandó csapatunk volt, amellyel részt vettünk a városi bajnokságban. Én mindig jobbszélsőt játszottam, így Lantos közvetlen ellenfele lehettem. Nem emlékszem, hogy találkoztam-e egyáltalán labdával, de kétségtelenül a pályán voltam Puskással, Cziborral és a többiekkel.
– Mikor kezdtek lazulni a menekülteket összefűző kötelékek? – Az ´56-os forradalom után a magyarok roppant népszerűek voltak a nyugati országokban, így Angliában is. Az egyik leghíresebb angliai magyar írónk, Cs. Szabó László megfogalmazásával élve: a jóindulat gátszakadásának lehettünk tanúi. Rengeteg segítséget kaptak a magyarok, a diákoknak például nem kellett oklevéllel igazolni addigi tanulmányaikat, ösztöndíjjal folytathatták iskoláikat. A jó megítélést táplálta az is, hogy nekem volt a legkevesebb szolgálnivalóm az angliai börtönökben. Az a magyar generáció nem asszimilálódott, hanem építette önmagát. Magam is a próféta szavaival biztattam honfitársaimat: mint zsidó sorstársaitok a babiloni fogságban, ne pánikoljatok, és ne nézzetek folytonosan vissza. Építsetek házat, éljétek a magatok életét, őrizzétek meg a szokásaitokat, népiségeteket. A szervezeti munkát pedig erősítette, hogy már a háború előtti időkben létrejöttek különböző magyar szervezetek, ezekre építkezve erősödött meg az akkortájt 22-23 ezres angliai magyarság.
– Miként alakult a másod- és harmadgeneráció magyarságtudata?
– Itt már egészen más mozgatórugók kezdtek működni. Az egzisztenciális szempontok egyre inkább dominálni kezdtek, a vegyes házasságok óhatatlanul sűrűsödtek, a demográfiai mutatók erőteljesen változtak, amit jómagam lelkészként, londoni magyar püspökként szinte évről évre érzékelhettem. Nem véletlen, hogy nyugalomba vonulásom után már semmi sem indokolta, hogy magyar nyelvű lelkész vegye át a londoni evangélikus püspöki szolgálatot.
– A rendszerváltás után gyökereiben átalakult a nyugati magyar diaszpóra szerepe, feladatai is. Ön 2010-ig látta el a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöki tisztségét, ebben a szerepkörében vezényelnie is kellett az útkeresést. Milyen sikerrel?
– Váltakozó sikerrel. Felmerült a kérdés: az immár a hátrahagyott hazában is megvalósult szabadság körülményei között menjen mindenki haza, vagy adja meg magát az asszimilációs folyamatoknak? A hazatérésről hamar kiderült, hogy elképzelhetetlen, hiszen az emberek többségét az egzisztenciájuk, a családjuk immár elszakíthatatlanul az új hazához köti. Maradt tehát az elhatározás: erős szervezeti élettel lassítani a beolvadást, erősíteni, rendszeressé tenni a kapcsolattartást az anyaországgal, illetve a szülőfölddel. Tudatosítani saját magunkban is: egy hozzánk hasonló kis nép egyértelműen a minőségre predesztinált, ha akarja és tudja azt vállalni.
Pátkai Róbert
1930. december 2-án született Budapesten. A középiskolát 1949-ben végezte Békéscsabán. Felvették az orvosi egyetemre, de egy ébredési vallási konferencián eldöntötte: lelkész lesz. 1954. június 4-én szentelték pappá a budapesti Deák téri templomban. Az ´56-os forradalom után menekülnie kellett, Angliába ment, ahol evangélikus lelkészként, majd London magyar püspökeként szolgált. 2010-ig a Magyarok Angliai Országos Szövetségének elnöke.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Szocialista hakni Erdélyben
Mea culpa és leporolt programok
Még az RMDSZ-vezetőket is megosztja a Magyar Szocialista Párt (MSZP) múlt heti kolozsvári „performansza”. A volt magyar kormánypárt története során első alkalommal rendezett kihelyezett elnökségi ülést, ez alkalommal Mesterházy Attila nyilvánosan elnézést kért a külhoni magyaroktól a 2004-es „nem”-ekért. A gesztus őszinteségét kissé kétségessé tette, hogy a mea culpa második felében mindjárt másokat is hasonlóra szólított fel.
A botrányos elemeket sem nélkülözte az MSZP kolozsvári fellépése, a párt vezetőit ugyanis hosszú perceken át feltartóztatták az Erdélyi Magyar Ifjak (EMI) tagjai és a Kolozsvári CFR labdarúgócsapatának magyar szurkolói. Atiltakozók kendőzetlen üzenetekkel fogadták a látogatókat – gazembereknek, nemzetárulóknak nevezve őket –, a táblákon többek között ilyeneket olvashattunk.: „Nem bocsátunk meg 2004. december 5-ért, nem felejtünk”, vagy „Ne mosdassuk a nemzetárulókat!” Bocsánatkérés félszájjal
Pedig az MSZP újszerű „ajándékot” hozott Erdélybe: új alapokra kívánja helyezni a külhoni magyarsággal kapcsolatos politikáját, a bocsánatkérést pedig a folyamat első elemének nevezte Mesterházy Attila pártelnök. Elismerte, hogy a nemzetpolitika sem a szocialista kormányok, sem az MSZP politikájában nem kapott korábban megfelelő hangsúlyt, ezért jogosnak nevezte a baloldal kritizálását. „2004. december 5-én az MSZP egy rossz politikai kérdésre rossz választ adott, kárt okozva ezzel a magyar-magyar kapcsolatoknak, olyan érzést keltve, amely joggal sértette a határon túl élő honfitársainkat. Ez téves politikai döntés volt, amiért elnézést szeretnék kérni mindenkitől, akit ezzel megsértettünk” – jelentette ki Mesterházy. Hozzátette azonban, hogy más politikai tényezőknek is épp így kellene elnézést kérniük – például a Fidesznek, derült ki rákérdezés nyomán –, indokként azonban csak belpolitikai kritikákat tudott felhozni, ami igen testidegennek hatott a pillanat nemzetpolitikainak szánt közegében.
Ezzel együtt meglepetésként hatott a baloldali mea culpázás, illetve az a kijelentése, hogy az MSZP felismerte: a nemzetpolitika nem csak problémamegoldó technikákból, pragmatikus viszonyulásból áll, hanem érzelmi üzenetekről, gesztusokról is szól. A nóvumok sora ezzel le is zárult, hiszen a szocialisták nemzetstratégiai programjának sarokpontjai legfeljebb árnyalatokban különböztek az elmúlt két évtized internacionalista lózungjaitól. Sőt, a békés egymás mellett élés, a jószomszédi viszony, a belügyekbe való be nem avatkozás elveit akár régebbről is kölcsönözhették volna. Új elemként legfeljebb annyit emeltek be, hogy az MSZP nem kívánja az anyaország határain túli régiókba „exportálni” a magyarországi belpolitikai vitákat, az egyenlőség elvét akarja érvényesíteni a kapcsolattartásban a határon túli magyarság legitimen választott képviselőivel, szervezeteivel. Némi józanságról árulkodik Mesterházy következő kijelentése: „Nagy a lemaradásunk, sokat kell tennünk azért, hogy elnyerjük a magyarok bizalmát. De realisták vagyunk, és nem gondoljuk, hogy hirtelen tömegesen fognak ránk szavazni a külhoni magyarok”.
„Összebútorozás”? Az erdélyi baloldali felvonulás házigazdája az RMDSZ volt. Az „összebútorozás” szimbolikus jellegén túl a két szervezet közös Kárpát-medencei program kidolgozásáról és végrehajtásáról tárgyalt. Kovács Péter, az RMDSZ főtitkára szerint abban állapodtak meg, hogy szakpolitikai kérdésekben megosztják egymással tapasztalataikat, átadják egymásnak a két párt műhelyeiben készült tanulmányokat. Együttműködési megállapodást írt alá az RMDSZ által alapított Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Magyar Szocialista Párt Táncsics Mihály Alapítványa is. A felek megállapodtak abban, hogy közös rendezvényeket, konferenciákat, találkozókat szerveznek, különös tekintettel az oktatás, a tudomány és a kultúra területére.
Inkább a Fidesz
Az MSZP erdélyi túrája természetesen élénk reakciókat váltott ki határokon innen és túl. A Fidesz szerint a szocialisták már a határon túli magyar településeket is képmutatással és gyűlöletkeltéssel akarják elárasztani. Selmeczi Gabriella Fidesz-szóvivő szerint „Erdélyben bocsánatkérést színlelnek, itthon pedig listázzák és románozzák az erdélyi magyarokat.” „Mesterházy Attila MSZP-elnök, illetve a párt vezetőségének kolozsvári látogatása az RMDSZ meghívása nyomán megerősíti azt, amit az Erdélyi Magyar Néppárt korábban is hangsúlyozott: összenő, ami összetartozik – fogalmaz az EMNP közleménye. – Az MSZP és az RMDSZ »egymásra találásának« – amit formálisan a pártalapítványaik, a Szabó Vilmos által vezetett Táncsics Alapítvány, illetve a Markó Béla elnökletével működő Kós Károly Akadémia Alapítvány között született megállapodás rögzít – pozitív hozadéka az, hogy elősegíti az erdélyi magyar közösség tisztánlátását: az RMDSZ azokkal vállalt nyílt közösséget, akik a 2004-ben a szomszédos országokba szakadt magyarok kettős állampolgársága ellen kampányoltak.”
Megoszlanak a vélemények az RMDSZ-en belül is. Miközben Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester arról beszélt, hogy a székelyföldi RMDSZ számára a Fidesz a szimpatikusabb, a Hargita megyei tanácselnök, Borboly Csaba szerint ebben a kérdésben nem kell pártfegyelem. A nagyváradi Szabó Ödön sem kampányolna az MSZP-nek, inkább elindítaná az RMDSZ-t a magyarországi választásokon.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Toborzás a bizonyságtevők seregeibe
Beszélgetés Kató Bélával, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökével
A jó lelkésznek nem csak a pasztoráció a feladata, hanem a teljes embert kell szolgálnia – állítja Kató Béla. Az Erdélyi Református Egyházkerület február elsején beiktatandó püspöke kulcskérdésnek tekinti a gyerekvállalás ösztönzését, és jelentős változtatásokra készül a lelkészi szolgálat minőségének javítása érdekében.
– Kezdő lelkészként megfogalmazódott-e önben, hogy egyszer majd felérhet az egyházi ranglétra tetejére? – Soha. Mi több, egészen a közelmúltig nem is készültem erre a szolgálatra. Tizenkét évvel ezelőtt visszautasítottam a felkérést. Püspökhelyettesként szerettem volna tevékenykedni, ez jelzi azt is, hogy nem a szolgálat elől menekültem. A püspöki teendők kedvéért viszont el kellett volna hagynom a Székelyföldet, abbahagyni, amit ott építgettem. Most más a kép. Egyrészt hat évem van még hátra az aktív szolgálatból, másrészt különleges helyzet elé állított az egyházam: a ’90 után végzett népes lelkészi közösségből még nem tudta kiválasztani azokat, akik tovább vihetnék az egyházkerület vezetését. Egyfajta nyomás alá helyeztek: segítsek áthidalni a ’89 előtti generációk eltávozása és a ’90 utániak beérése közötti átmeneti időszakot. – Az egyházkerület egységes nézőpontja volt ez, vagy csak az egyházi társadalom egy részének a véleményét tükrözi?
– Már a felkéréskor jeleztem: nem elég, ha az elképzelés az egyházkerület ötven százalék plusz egy fős támogatását élvezi. Nem is bocsátkoztam kampányba, hiszen nálam nem állt a mindenáron püspökké válás késztetése. Ám amikor kiderült, hogy a 15 egyházmegyéből 12 támogatja a jelölésemet, a továbbiakban már lelkiismereti problémákat vetett volna fel a felkérés visszautasítása. – És mi lesz most Székelyfölddel? Tizenkét évvel ezelőtt még egy harmadik, székelyföldi egyházkerület létrehozását szorgalmazta.
– A tizenkét évvel ezelőtti helyzet másról szólt. Az előző évtizedekben a romániai református egyház zsinata nem működött, miután egy negyven és egy hatvan százalékos szavazati aránnyal rendelkező egyházkerületből állt. Nagyon sok vita, kevés előrevivő döntés jellemezte a zsinat tevékenységét, és úgy tűnt, hogy egy harmadik egyházkerület létrehozása hatékonyabbá tenné a szervezet működését. Azóta viszont a meg nem születések és az elvándorlás következtében az erdélyi református egyház elveszítette tagjainak harmadát, így a már meglévő struktúrák fenntartása is nehézséget okoz. Arra kell ma törekednünk, hogy az Erdélyi a Királyhágómelléki Egyházkerülettel közösen minél több intézményünket működtessük, a kellő kölcsönös bizalom kialakulásával pedig ma jóval több esélyünk van az integrációra, mint korábban. Nemrég egyeztünk meg, hogy létrehozzuk az általunk alapított diakónia első, nagyváradi fiókját, innen kezdve pedig a diakóniai szolgálatot zsinati alárendeltségbe helyezzük. A nyugdíjintézetünk közös, a pedagógiai intézetünket, lapkiadásunkat közössé kellene tenni, és ennek most ígérkezik realitása. Ezért már nem tekintem aktuálisnak a harmadik egyházkerület létrehozását.
– Önt a közvélemény – az egyházi közvéleményt is ideértve – elsősorban menedzserpapként ismeri el. Vállalja a besorolást, illetve ezt várja el öntől az egyházkerület is?
– Amit eddig megvalósítottam, semmivel sem több, mint ami egy református lelkész feladata: nemcsak lelkigondozója és pásztora lenni egy gyülekezetnek, hanem a teljes embert szolgálni testi-lelki értelemben egyaránt. Az első állomáshelyem, a háromszéki Cófalva halálra ítélt település volt, egyike a Ceausescu-féle falurombolás kiszemelt áldozatainak, ahol érkezésemkor már semmiféle építési, javítási engedélyt nem bocsátottak ki, felszámolták a 170 lelkes falucska óvodáját, iskoláját. Az emberek le is akartak beszélni, amikor előrukkoltam a tervemmel, én azonban nem akartam befeküdni a koporsóba. Saját kezemmel tapasztottam a parókiát, tervezgettem, hogyan lehetne a kis nyárikonyhát imateremmé alakítani. E megvalósítások során erősített meg Isten abban a hitemben, hogy vannak képességeim, én ezt meg tudom csinálni. Amikor átmentem Illyefalvára, ott találtam a ’77-es földrengés által csúnyán megrongált várat, egy évre rá pedig jött a rendszerváltozás. Akkor azt találtam ki, hogy a vár helyreállításával próbáljuk felrázni az embereket: az ő életük is épp úgy megváltoztatható, mint a vár állapota. Tudtam, hogy nemcsak az igehirdetés a feladatom, és hamar rájöttem, hogy nem nekem kell mindent csinálnom, az emberekkel kellett elhitetni, hogy képesek megváltoztatni az életüket. A nagy kérdés úgy hangzott: állja-e a mi keresztyén hitünk a próbát, amikor például vállalkozni kell? Én nem akartam politikus, gazdasági szakember vagy egyetemi oktató lenni, mégis mindenben benne voltam, közben körülöttem fiatal munkaközösségek jöttek létre, amelyek élete, tevékenysége nem alakulhatott volna így a keresztyén értékek zsinórmértéke nélkül. Azt hiszem, ezzel magyarázható a püspökké választásom ilyen mértékű támogatottsága is, és nagyjából ezek az elvárások a személyemmel kapcsolatban is.
– És melyek az ön elvárásai? Milyennek látja a református egyház szerepét a 21. században? Akár a kálvini jelmondat, a folyamatos reformáció elvének tükrében.
– Gyökeresen szakítanunk kell azzal a gyakorlattal, hogy az egyház egy folyamatosan és szükségszerűen visszavonulóban lévő közösségi intézmény. Ellenkezőleg: a hitből fakadó bátorsággal kell jelen lennie a társadalom valamennyi területén. A hitet meg kell vallani, de nem csak a saját jellegzetes területeinken, a templomokban és kolostorokban. Bizonyságtevők seregei indulhatnak el a munkahelyen, a családban, de akár a politikában is, a keresztyén református ember értékrendjét terjeszteni és megvallani. Ha ezt az általunk is szerzett tudást képtelenek leszünk átadni, az eltűnő egyházak sorsára juthatunk. Az európai ember jövőjének egyik legfontosabb kérdése azonban, hogy lesz-e elég gyermekünk. Fizikai-biológiai jelenlét nélkül ugyanis nincs gyarapodás. Egyetlen lehetőségünk a gyerek, akit megkeresztelünk, megkonfirmáljuk, nevelgetjük, fokozatosan beépítjük saját társadalmunkba. Ha értelmesen neveljük fel, mindjárt ott az újabb „veszély”, hogy a világ más részén is igényt tartanak rá. Az egy-két gyermek pedig kevés minden hiány pótlására. Az egyház missziós tevékenysége elsősorban abban rejlik, hogy a fiatalok életkörülményeinek alakításával segítsünk nekik abban, hogy értelmét lássák a gyerekvállalásnak, és ne csak egy-kettő erejéig. Ellenkező esetben pontosan kiszámíthatjuk, mikor lesz vége az erdélyi, ezeréves magyar és ötszáz éves református történetünknek. Képesnek kell lennünk ilyen irányba hatni, ugyanakkor nevelni, példát mutatni, áldozatot hozni.
– Az egyházi példamutatás viszont a lelkésznél kezdődik. Ön milyennek tartja a lelkésznevelés sokak által erősen kifogásolt minőségét?
– Ne feledjük, mi is „hozott” anyagból dolgozunk. Jogos azonban a felismerés: az utóbbi években sok lelkészünkről bebizonyosodott, hogy nem rendelkezik megfelelő gyülekezeti, egyházi gyökerekkel. Korábban ez elképzelhetetlen volt, de ma már bőven akadnak olyanok, akik nem azért lépik át a teológiai egyetem kapuját, mert felnőtté fejlődésük szoros kapcsolatban volt az egyházzal. A teológia ma is biztosítja az ott elsajátítható tudást, de az előző évek hátrányát nem tudja behozni, az egyháziasság hiányát képtelen pótolni. Mi is látjuk, hogy 1990 után az egyház elsiette az állománypótlást, ma már a tanárok is bevallják, hogy képtelenek voltak megjegyezni egy-egy évfolyam száz hallgatójának nevét. Márpedig roppant fontos a személyes hatás, számomra is meghatározó volt a Farkas utcában László Dezső pozitív vagy szülőfalum lelkészének negatív példája. – Ezek a lelkészek azonban különböző gyülekezetekben folyamatosan sugározzák a rossz vagy jó példát... – Esetükben két eszközünk van. Az egyik a nevelés, a továbbképzés, másik a fegyelmezés, illetve kizárás, ha az illető az egyház szellemiségétől idegenül végzi szolgálatát. A továbbképzéseknek elsősorban olyan tudás megszerzését kell célozniuk, ami a kis gyülekezetek lelkipásztori munkájában segítheti őket: diakóniai szolgálat, falugondnoki szerep. A lélekfogyás ugyanis új feladatok elé állít bennünket, s valószínűleg képtelenek leszünk majd minden ötven református mellé egy-egy lelkipásztort állítani, hiszen az a közösség nem tudná eltartani a papját.
– A szentegyházi vagy kérői történetben – két „fekélyes” esetben – az egyházkerület megvonta a lelkészek palástviselési jogát. A szakadásig kell eljutnia egy gyülekezetnek, hogy az egyházvezetés ilyen eszközökhöz folyamodjon?
– Miután a gyülekezetek választanak papot, a gyülekezetnek kell eljutnia odáig, hogy tovább már ne toleráljon egy bizonyos helyzetet. Eddig csak abban az esetben indult el a „bűnüldözés”, ha valaki a közösségből jelezte az esetet. Az emberek viszont az elmúlt évtizedekben azt tanulták meg, hogy nem tanácsos szólni a vezető ellen, hiszen könnyen megüthetjük a bokánkat. Egy gyülekezet így kialakuló közönyössége pedig egyenlő a csendes halállal. Szükségesnek tartom a felülről induló fegyelmezési kezdeményezést, hogy ne várjuk meg feltétlenül, míg az elerőtlenedett közösség teszi meg az első lépést. Ehhez zsinati döntés, szabálymódosítás kell, és én erre vonatkozó módosítási javaslat megfogalmazására készülök. Elsősorban a problémamegoldó mediációra gondolok, ami a gazdasági életben lassan megszokottá válik. Amíg a jelenlegi gyakorlat alapján egy ügy eljut a püspökségig, tényleg „fekete” ügy lesz. A gyülekezetnek és papjának, majd a lelkésztársadalomnak meg kell próbálnia megoldani az adódó problémákat, hogy ne csak a bírói, fegyelmezési szakaszban találkozzunk egy-egy akut esettel. De a fegyelmezés nem csak eltávolítást jelenthet, hanem az érintett lelkész új szerepkörének megtalálását is.
– Püspökként mit készül letenni az eddigi terheiből?
– Sok mindent igyekszem átruházni. A Sapientia ügyében az alapítók határoznak, és én természetesen alávetem magam a döntésüknek. Egyelőre az az óhajuk, hogy a fejlesztések jelenlegi szakaszában a mandátumom lejártáig – azaz még két éven át – koordináljam a tevékenységet. Kezdettől azon voltam, hogy szétválasszam az egyetemirányítási feladatokat, és ebben a tekintetben ma már minden sínen van. A jelenlegi helyzetben a kuratóriumnak már nem az egyes tanárok alkalmazásáról kell döntenie, hanem stratégiai kérdésekben, és ebben nagy segítséget jelent az elmúlt tíz esztendőben szerzett, jó értelemben vett rutin. Ezt a tevékenységet a püspöki szolgálat mellett is megtartom, ha az alapítók is úgy döntenek.
– Látja már az Erdélyi Református Egyházkerület leendő püspökét?
– Még nem. Jó futballedző módjára igyekszem majd helyzetbe hozni valamennyi arra érdemes kollégát. Megpróbálom megkeresni és felszínre hozni az értéket, aztán döntsön a közösség.
Csinta Samu
Kató Béla
A háromszéki Barátoson született 1954-ben. Középiskolába a kolozsvári volt Református Kollégiumba járt, a teológiát is Kolozsváron végezte. 1988 óta Illyefalva lelkipásztora, ahol 1990 után megalapította a Keresztyén Ifjúsági és Diakóniai Alapítványt és a Falu- és Régiófejlesztő LAM Alapítványt, mindkettőnek elnöke. 2002-től a Sapientia Alapítvány Kuratóriumának tagja, 2003 októberétől az elnöke. Kitüntetései: Magyar Köztársaság Kormányának Kisebbségekért Díja (1995), Szabó Dezső-emlékérem (1999), Bocskai-díj (2001), a Magyar Köztársaság Elnökének Érdemérme (2004), az Európa Parlament Európa Polgára díj (2012). 2012. december 14-e óta az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke.
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Autonómia: út, igazság, élet?
Örök dilemma, ami az elmúlt hét vége két fontos eseménye kapcsán újra az asztalra került: vállaljon-e, vállalhat-e politikai szerepet az egyház? Veretes történelmi példák támogatják az igenlők táborát, közelmúltbeli esetek ütnek ugyanakkor rést a pártoló érvelés falán. A lelkész mindig meghatározó személyiség egy közösségben. Akkor is, ha magával ragadó, értéket-mércét megszabó és képviselő személyiség, de akkor is, ha megoszt, ha bomlaszt. A papok politikai szerepvállalása persze ennél jóval bonyolultabb történet.
Egy gyülekezet hitbéli homogenitása ugyanis korántsem jelenti tagjainak ideológiai egyarcúságát. Viszont, ha egy közösség lelkésze politikai nézeteket hirdet a szószékről vagy azon kívül, fennáll a veszély, hogy nem csak híveket szerez magának. Ellenkező esetben viszont megmarad magát csupán igehirdetésre korlátozó papnak, márpedig a rá bízott „bárányok” élete nem csak a templom falai között zajlik.
A közéleti szerepvállalást élete központjába állító Tőkés László szerint az egyház nem lehet semleges a társadalom, a politika kérdéseiben, az egyháznak ma is felelősséggel kell viszonyulnia a rá bízottak jövőjéhez. „Ha az egyház szociális támogatást nyújt híveinek, miért ne nyújthatna erkölcsi, politikai támogatást is?” – fogalmazott szatmárnémeti prédikációjában Tőkés, s nézetét sokan osztják. Az Erdélyi Református Egyházkerület nemrég beiktatott püspöke, Kató Béla viszont ettől eltérő elvet készül életbe ültetni. Nézete szerint a politikai szerepre vállalkozó lelkésznek nem csak fizetett tisztség elfoglalása esetén kell letennie palástját.
Két, egymástól meglehetősen eltérő nézet egy erdélyi magyarhoz hasonló szűk társadalomban – önmagában is vitát fakasztó párhuzamosság. Kialakulását részben az magyarázza, hogy a politikum érdekeinek megfelelően igyekszik többnyire összemosni a politikai formációkkal a civil mozgalmak szintjén megmaradó, a pártosságtól magát minden eszközzel távol tartani igyekvő szervezeteket. A leegyszerűsítő címkék ragasztgatását a szűkös emberanyag is ösztönzi, hiszen valóban több fórumon is felbukkannak ugyanazok az arcok.
Ideális megoldást keresni jó adag naivitást feltételez. Talán az segíthetne, ha igyekszünk jól „láthatóan” megjelölni azokat a célokat, amelynek támogatásában a közösség nagy többsége képes feloldódni. Az autonómia ilyen lehet, még akkor is, ha esetenként politikai kampányszlogenek is szennyezik a környezetét. Talán még a szószékről sem hangzana profán módon: az önrendelkezés az út, az igazság, az élet.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Belső zászlók
Régi kádári időkben szocializálódott budapesti ismerősöm poénkodik: remélem, nincs nálad székely zászló. Viccnek szánja, de komolyan gondolja, mint afféle – csehtamási szóhasználattal élve – régi sólyom. Miért ne lenne, hiszen székely vagyok – próbálok esélyt adni egy évtizedes kapcsolatnak. Nem engedi. Butaság lenne, mondja atyáskodóan, s behuppan az autóba. Nosztalgia nélkül nézek utána, s még gyors gyógyulást kívánni is elfelejtek.
Keményedik a dolog. Bennem is, a világban is. Tíz évvel ezelőtt talán nem így gondoltam.
Akkor sem zavart, ha a külföldi nyaraláskor a barátom kitűzte a székely zászlót a sátor vagy bungaló elé, de ha nincs ott, talán nem hiányzik. Most már tudom: ott kell annak lenni. Nemcsak nyaraláskor, lélekben mindig.
Nehéz meccsek ezek. Utánunk, korombeliek, idősebbek vagy alig fiatalabbak – a korábbi rendszerből érkezettek – után a múlt koloncai csörömpölnek. Lehallgatásoktól való hajdani félelmek, beidézésektől, indokolatlan ellenőrzésektől, amelyekre ma már hajlamosak vagyunk úgy tekinteni, mint valaki más életének emlékeire. Már röhögve mesélünk róla, mégis azon kapjuk magunkat, hogy vannak dolgok, amelyeket testidegennek érzünk. Ami nem természetes sajátunk, mert nem akkor plántálták belénk, amikor ideje, helye lett volna. Nem érdemes hibást keresni, nincs, legfeljebb az életünk, amely akkor, ott és úgy zajlott. Nem nagyon van mit tenni ellene, de töretlenül kell próbálkozni vele. Nem hivatkozva arra, hogy nemzeti szimbólumaink bennünk élnek, ha vannak, nyílt használatuk provokatív, másokat esetleg sértő lenne. Bele kell nőnünk abba a tudatba, hogy egy zászló, egy címer, egy himnusz csupa olyan „külsőség”, amelyek kinyilvánítása nem önmutogatás, de önfelmutatás. Olyan kapaszkodók ezek, amelyek híguló, érték-vesztett világunkban képesek jelezni, hová, kihez tartozunk. Mindig is ott lobogtak a helyükön, ha anno sokak számára érthetetlen különcséggel védtük nyelvünket, környezetünket a szeméttől. Ott voltak, csak nem láttuk őket. Most viszont olyan kor körvonalazódik, hogy láttatni is kell. Újabb kihívások tartják éberen nemzettudatunkat. Olyan idők, amikor véglegesen kimúltnak hitt állapotokba próbálnak újra kártékony életet lehelni. A székely zászló kitűzése körüli botrány, diplomáciai feszültségkeltés ismerősnek tűnő megfélemlítési kísérlet. Múltból előcsörömpölő kolonc. Leküzdése csak idő és higgadt következetesség kérdése.
A székely zászló ügye vízválasztó, ahonnan meggyőződéseink letisztulva, irányt tartva indulhatnak útnak. Egyszer talán a budapesti ismerősöm is megérti.
Csinta Samu
Erdélyi Napló (Kolozsvár),