Büszkék lehetünk Csengeryre
Nagyvárad – A Bihar Megyei RMDSZ szervezésében kedden a váradi Delavrancea utca 24. szám alatt Csengery Antal-emléktáblát avattak azon a helyen, ahol egykor a szülőháza állt. Deák Árpád képzőművész készítette az alkotást.
A 130 évvel ezelőtt elhunyt, váradi születésű közgazdász, jogász, publicista és országgyűlési képviselő életútját Grim András, a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető alelnöke ismertette. Emlékbeszédében Szabó Ödön ügyvezető elnök kifejtette: Csengery Antal számára különleges személyiség, közel áll hozzá sokfajta szempontból, úgy mint politikus, magánember és mint a közéletben jelen lévő szaktekintély is. Szűk baráti körét szerette és támogatta, azokat a barátait pedig (mások mellett Arany Jánost), akikkel folyamatosan meg tudta beszélni a közügyeket, szívesen látta vendégül házában. Ha kellett harciasan dolgozott - például 1848-ban- , ha pedig úgy kivánta a sors, akkor Deák Ferenccel együtt megszervezte a kiegyezést, mely mellett abban az időszakban nem volt könnyű kiállni. A történelem azonban utólag őt igazolta, hiszen Nagyváradnak is 1867 hozta meg azt a polgári berendezkedést, melyre ma oly büszkék vagyunk. Nyilván Deák nagysága méltatlanul elhomályosította Csengeryt, pedig lelki jó barátok voltak, közös összejöveteleiken sokat beszéltek a közügyekről. Annak idején, amikor a gazdasági kvótát megvitatták, Csengery nagyon sokszor egyedül vitte a harcot. Ő volt az, aki amellett kardoskodott, hogy minél több rész jusson Magyarországnak. Ezek nagyon aktuális és ismerős gondolatok, hiszen napjainkban is azért küzdünk, hogy minél több forrása legyen településeinknek és közösségünknek. “Ugyanakkor meg kell tanulni együttműködni, együtt élni, kompromisszumokat és politikai kiegyezéseket kötni”, tette hozzá Szabó Ödön.
Büszkék lehetünk
Mint a Deák-párt vezéregyéniségét, Csengeryt szaktudása miatt olyannyira elismerték, hogy noha barátai nemigazán voltak az ellenzék körében, azért mindenki tisztelte, ha felszólalt az országgyűlésben. Büszkék lehetünk rá ugyanakkor azért is, mert a nagyváradi Királyi Jogakadémián végezte el első körben tanulmányait, mely tanintézetnek az idén szintén évfordulója van, hiszen 230 esztendővel ezelőtt létesítették. “Csengery Antal tehát egy olyan személyisége városunknak, akiről, én úgy gondolom, méltatlanul feledkezett meg Nagyvárad. Budapesten szobrot állítottak a tiszteletére, utcát neveztek el róla, sőt, a Fővárosi Önkormányzat díjat is alapított, és minden évben az ő nevével fémjelzett elismerésben részesítik a sajtó képviselőit”, közölte a Bihar Megyei RMDSZ ügyvezető elnöke. Arra hívta fel ugyanakkor a figyelmet: Csengery folyamatos szerepet vállalt a Magyar Tudományos Akadémia munkájában is, őt bízták meg azzal, hogy fogalmazza újra és rendszerezze az MTA addigra elévült alapító okiratát. “Úgy vélem, hogy amennyiben Csengery Antal üzenetet fogalmazhatna meg a jelenkor közéleti embereinek, politikusainak, az ugyanez lenne, mint amit az életművével maga mögött hagyott. Mindig célokat kell kitűznünk magunk elé, ezeket komoly szaktudással kell alátámasztanunk, és megfelelő kompromisszummal, illetve kiegyezésre való készséggel ezeket el kell tudjuk érni. Ez az, amire Csengery felkér bennünket, erről szól az életútja, és ezért lehetünk büszkék arra, hogy halálának 130. évfordulóján, a szülőháza helyén emléktáblát állíthatunk neki”, közölte Szabó Ödön.
Az ünnepségen közreműködött Meleg Vilmos színművész, az emléktáblát megkoszorúzta a Bihar Megyei RMDSZ, Pető Csilla parlamenti képviselő és Csengery Antal leszármazottjai. Érdekes színfoltja volt a rendezvénynek, hogy egy olyan férfi is megjelent, aki még látta a szülőházat.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Ármány, lidérc, vándorláp – 160 éves a Magyar Mythologia
Százhatvan éve, 1854-ben jelent meg Ipolyi Arnold Magyar Mythologia című szintézise, amelynek célja az ősmagyar hitvilág rekonstruálása volt.
Ha nem is válthatta valóra egészen a hozzá fűzött romantikus reményeket, viszont kirobbantotta az egyik legnagyobb irodalmú vitát, a néprajztudomány történetében, az mindenképp elmondható róla, hogy nagyon gazdag gyűjteménye a régi magyar hitrendszer-mozaikoknak. Az Ipolyi által felvetett kérdés – keleti vagy nyugati alapozottságú a magyar mitológia – kutatások hosszú sorát indította el egészen a 20. század közepéig ívelően. Róheim Géza, Diószegi Vilmos és Pócs Éva jelentős súllyal bíró kutatásokat végeztek ezen a területen.
A korabeli Európán a népek nemzeti öntudatra ébredésével, valamint a kelta Osszián, a német Niebelung-énekek, az óizlandi germán Edda, a finn Kalevala őseposzok felfedezésével egy időben végigsöpört az az elgondolás, mi szerint minden népnek volt ősi eposza és saját mitológiája, legfeljebb a történelem során elveszett, szorgalmas kutatással az ősi írásokban és a szájhagyományban élő töredékekben azonban fellelhető. Hogy mennyire fontosnak ítélte a tudós és irodalmi közvélemény az ősvallás-rekonstrukciót, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Kisfaludy Társaság mitológiapályázatára szokatlanul nagy számban (hét) jelentkeztek. Ez a felhívás sarkallta Ipolyit is könyve megírására.
Mit lehet a régi bel- s külföldi krónikákból s egyéb emlékekből, valamint a hagyományokból, némely fenmaradt babonás erkölcsökből, s végre a nyelvben találtató nyomokból, a pogány magyarok vallási hitéről és szertartásairól bizonyosat vagy hihetőt kivonni? Mi vala hitök a világ eredetéről és leendő végéről, a lélekről, különösen a lélek szabadságáról, s a halálon túli állapotjáról? Voltak-e elődeinknek több isteneik, vagy egyéb felsőbb lényeik, név szerint mikori s mely eredetű és jelentésű fogalmak az Úr, Őr, Ördöng, Ármány, Manó, Óriás, Boszorkány, Fene, Garaboncás, Lidérc stb. s mily viszonyban gondoltattak ezek a legfőbb lénynyel? Honnan származhatott maiglan a néphitben fenlévő „magyarok istene” kitétel? - sorjáztak az eligazító kérdések ennél háromszor terjedelmesebben, olyan részletességgel, hogy felszentelés előtt álló római katolikus kispap, Ipolyi, meg is riad tőle, nem mer pályázni.
A magyar ősvallás kérdésköre viszont már korábban is foglalkoztatta, az 1846-os pályázati kiírás pedig újabb lendületet ad. Nyolcévi megfeszített munka után (az országos szájhagyomány, a régészeti és az írott dokumentumok, a külföldi párhuzamok felkutatása), 1854-ben megjelenhet végre a Magyar Mythologia. A 18 fejezetből álló mű átlátható rendszerezésben közelíti meg a témaköröket: istenek, szellemek, ördög, boszorkányok, tündérek, varázslat, szertartások, szent helyek, lélek, teremtés, halál utáni lét, természeti elemek stb. Megtudhatjuk például, hogy manó szavunk a manicheizmusra (link a Wikire) vezethető vissza, amely eretnekséggel a pogány magyarokat is vádolták Szent Gellért idején; vagy hogy milyen pogány vallási tudatról, rítusokról tanúskodnak Tűzhalom (pogány áldozati hely), Tündérvár (mondák szerint tündérek lakják), Balánbánya (balán-bálán-bálvány) helyneveink – számos etimológiai fejtegetés azonban később vakvágánynak bizonyult.
Ipolyi igen sokféle forrásból merített, hatalmas, sokszínű anyagot elemezve ragadott tollat. Áttekintette krónikai történetirodalmunkat, okleveleket, nyelvemlékeket, sajátlag gyűjtött és kéziratokban olvasott regéket, mondákat, meséket, közmondásokat, tájszólásokat, jellegzetes kifejezéseket, felhasználta a magyar (Bonfini, Otrokócsi Foris Ferenc, Kállay Ferenc stb.) és külföldi „mitológiai irodalmat”, etimológiai ismereteit, s figyelembe vette nem csak a magyarság, hanem a magyarsággal érintkező nemzetiségek szóbeli közléseit, szokásait, néphagyományát, és ami még újszerűnek bizonyult: a tárgyi emlékeket is. Ez a sokrétű munka, gazdag forrásgyűjtemény adja időtálló, megkérdőjelezhetetlen értékét a kiadványnak, ha az különben több szinten is támadható.(Ma már nyulvánvaló: tévedése volt az, hogy a magyar mitológiát olvasmányai hatására a klasszikus mitológiák szerkezete szerint alkotta meg. Bár tudott a nyelvrokonságról, nem részesítette előnyben a finnugor forrásokat.)
Rögtön a megjelenése utáni évben számos kritika is érte, a legsúlyosabb bírálat Csengery Antal részéről, aki Ipolyi könyvét akadémiai székfoglalója kritikai tárgyául választotta, és több tanulmányban kíméletlenül rótta fel hiányosságait, tévedéseit. Az egykori vita újraértékelői több ponton igazat adtak Csengerynek, aki először is elhamarkodottnak ítélte a megírást, másodszor hibásnak nevezte az ősmonoteizmus-elképzelést, harmadszor a forráskritika gyarlóságát vetette a szerző szemére. Vitájuk talán túlzás nélkül az egyik legélénkebbnek mondható a magyar néprajz történetében.
Nem mellékes az sem, hogy a művet megjelenésekor már más világ vette körül, mint 1846-os fogantatásakor, és bár a honfoglalás ezeredik évfordulóján egy pillanatra fellobban a „tiszta magyar mythologia”, a „nemzet őskátéja” iránti igény (ekkor adják ki b Magyar Mythologiáját, amelyet viszont már szóra is alig méltat a kritika), fokozatosan háttérbe szorult Ipolyi Arnold, a későbbi nagyváradi püspök hatszáz oldalt kitevő szintézise, amelynek értéke azonban nem csökkent, sőt megkerülhetetlenné vált a kutatók számára, de érdekes olvasmányként ajánlható minden olvasónak.
Zsigmond Júlia
maszol.ro

Kis akadémiatörténeti szemle
Kutakodásaim közben figyeltem fel arra, amiről általánosságban már eddig is volt tudomásom: „mi”, erdélyi-partiumi-bánsági magyarok lélekszámunknál sokkal nagyobb arányban vettünk részt a közel két évszázada alapított Magyar Tudós Társaság, illetve utódja, a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységében.  Szilágyi Aladár  írása.
Végigböngésztem, kijegyeztem és összegeztem az intézmény alapítása óta eltelt 185 év tagsági lajstromának Erdélyre, Partiumra és Bánságra vonatkozó adatait.
Az 1830 óta működő Akadémia ez idő alatt befogadott közel kétezres tagságának 16 százaléka, azaz 320 fő a „mi” hozzájárulásunk.
S ha mindezt összevetjük azzal a történelmi ténnyel, melynek következményei voltaképpen felmérhetetlenek, hogy Trianon óta – az utóbbi években kültagként kooptált néhány emberünk kivételével – romániai magyar tudós nem válhatott az MTA tagjává, ez a 16 százalék még inkább felértékelődik. – Bár annak nincs értelme, hogy azon töprengjünk: mi lett volna, ha nem következik be számunkra az intézmény történetének felét kitevő, sok évtizedes kiesés? Hány tagot tudtunk volna „szállítani” az Akadémiának?
Megyénkénti tudósmustra
Úgy vélem, nem érdektelen lebontva felmutatni hozzájárulásunkat az MTA tagságához: a tudósmustra élén Kolozs megye áll, 66 akadémikussal, a második Bihar, 43 taggal, a harmadik Maros 27 taggal. Meglepő módon két, mára elszórványosodott megye következik: Arad és Temes 24-24 taggal – mindennél beszédesebb jeleként annak, hogy Trianonig mekkora szellemi potenciált jelentett ez a két megyényi régió. Nyomukban a két székely megye halad: Kovászna 22, Hargita 20 akadémikussal. Szatmár 18, Máramaros és Fehér megye 16-16 taggal dicsekedhet. Utóbbival kapcsolatban fontosnak vélem megjegyezni, hogy Enyed városában a megyei 16-ból 10 akadémikusunk született. A hajdani szász megyék közül Brassó 11, Szeben 10 akadémikust adott, a Szilágyság 8-at. Már a Tudós Társaság megalapításakor szórványvidéknek számító megyék közül Krassó-Szörény 6-ot, Hunyad 5-öt, Beszterce-Naszód 4-et.
Érmelléki seregszemle
Bocsánatos lokálpatrióta buzgalommal Biharország szülötteinek nagytudományú társaságából vázolom fel néhányuknak az akadémiai pályáját. Érdekes módon a Magyar Tudós Társaság működésének első évtizedeiben legtöbben nem Nagyváradról, hanem az Ér mellékének falvaiból kerültek ki. Kivel is kezdhetnénk mással a bihariak seregszemléjét, mint Kazinczy Ferenccel (Érsemjén, 1759 – Széphalom, 1831), a nyelvújítás, a reformkor előtti évtizedek irodalmi vezéralakjával, aki egyik alapítója volt az 1830-ban létrejött Magyar Tudós Társaságnak? Furcsán, mondhatni tragikusan alakult az érmelléki Csokaly szülöttének, Fényes Eleknek (1807– 1876), a közgazdasági statisztika első jeles művelőjének az akadémiai pályafutása: 1837-ben levelező taggá, 1858-ban rendes taggá választották, 1867-ben, éppen a kiegyezés évében visszaminősítették. Magyarán: megfosztották akadémiai tagságától az ellenzéki-konzervatív Pesti Hirnökbe írt cikkei miatt. Ugyancsak Érmellék fia a kevésbé közismert Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804–Debrecen, 1847) tanár, orvos, minerológus, a „villanydelejességről” írt első magyar monográfia szerzője. Akár nagy földije, Kazinczy, Csécsi Nagy se tevékenykedhetett sokáig a Tudós Társaság berkeiben, hiszen az előbbi egyetlen esztendővel, utóbbi hárommal élte túl a felvételét. Immár a negyedik érmelléki származék, Kuthy Lajos (Érmihályfalva, 1813–Nagyvárad, 1864) regény- és drámaírót a Társaság ugyancsak 1843-ban választotta levelező tagjává. Korának egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb szerzője volt. Pozsonyban részt vett a Lovassy László vezette ifjúsági mozgalomban, emiatt öt hónapra bebörtönözték. Egyes feltételezések szerint a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. Bár a szabadságharc idején Batthyány Lajos, majd Szemere Bertalan mellett töltött be fontos hivatalt, később a Bach-korszak idején megyei főbiztosi tisztséget vállalt, emiatt hívei, barátai elfordultak tőle. Olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után tíz évig szünetelő Tudományos Akadémia első ülésén senki nem volt hajlandó melléje ülni…
Nagyszalonta, Nagyvárad
A már említett, 1858. december 15-én megtartott, újra indító nagygyűlésen Bihar újabb szülöttével gyarapodott az Akadémia tagsága: Nagyszalonta fiát, Arany Jánost előbb levelező, majd ugyanazon a napon rendes taggá választották. Hét év múltán az intézmény titkára, 1870-től a főtitkára lett. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de a testület csak harmadik kérésére, 1879-ben fogadta el lemondását. Miután titkári fizetését nem volt hajlandó felvenni, felkérték, hogy legalább az Akadémia palotájában elfoglalt lakását tartsa meg. Egyébként költőnk Nagyszalontán született fia, Arany László 1872-től levelező tagként gyarapította az Aladémia közösségét. A hajdúváros „rovásán” még két akadémikus szerepel: Balogh Ernő orvos, egyetemi tanár (1890–1964), valamint Zilahy Lajos író (1891– 1974)
Nagyvárad a tudományok minden terén folyamatosan „küldte” fiait az Akadémiára. Íme több ismert név mellett néhány alig ismert a 27 Váradon született akadémikusból: Nagybányai Perger János (1791– 1838) jogtudós, történész. A Magyar Tudós Társaság megbízásából fogott hozzá egy jogtudományi műszótár összeállításához, de korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Flór Ferenc (1809– 1871) orvos, honvéd alezredes, az 1848–49-es szabadságharcban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője. Elsők között vezette be a kloroform használatát. Szigligeti Ede, eredetileg: Szathmáry József (1814–1878) drámaíró, rendező, a nagyváradi magyar színház névadója.
Csengery Antal (1822– 1880) Jogtudós, politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke.
Tisza Kálmán (1830– 1902) közgazdász, politikus, miniszterelnök. Előbb a deáki kiegyezést ellenző Határozati Párt elnöke, az úgynevezett bihari program egyik kezdeményezője, majd 1875-től a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrehozta a Szabadelvű Pártot, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül.
Munkácsi Bernát (1860– 1937) nyelvész, finnugrista, turkológus, néprajztudós. Első szibériai expedíciója 1885-ben az udmurtokhoz, a második, 1888-ban a vogulokhoz vezetett. Hatalmas anyagot gyűjtött. 1890-ben az MTA levelező, 1910-ben rendes tagjává választotta. Annak ellenére, hogy a Finnugor Társaság külső tagja, illetve a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke volt, zsidó származása miatt élete végéig nem kapott egyetemi tanári állást.
Kortársaink
Végezetül hadd villantsuk fel három olyan váradi tudós alakját, akik kortársaink voltak: Heller László (1907– 1980) gépészmérnök, feltaláló. 1931-ben Zürichben szerzett oklevelet. Az 1940-es években dolgozta ki az erőművek hűtővizének vízveszteség nélkül, levegővel történő száraz hűtésére a Heller-System néven világszerte ismertté vált eljárást. Úttörő munkát végzett az entrópia addig inkább fizikai jellegű fogalmának a technikai gyakorlatba történő bevezetése terén, és javaslatokat dolgozott ki az atomerőművek körfolyamataira. További, az egész világ technikai fejlődésére ható kezdeményezései közül említésre méltó: a gázturbina mint ipari hőforrás; a nukleáris és fosszilis energia kombinált felhasználása.
Benda Kálmán (1913– 1994) történész, levéltáros. Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is. Politikai okokból sokáig mellőzték, csupán 1990-ben válhatott az Akadémia levelező, 1991-ben rendes tagjává.
Straub Ferenc Brunó (1914–1996) biokémikus, Magyarország államfője. Kutatói tevékenysége főleg az enzimek, az izomműködés, a fehérjeszintézis és a sejtlégzés területére összpontosult. A Szegedi Biológiai Központ főigazgatója volt, az Akadémia alelnöke. 1985-ben párton kívüliként bekerült a parlamentbe, 1988. június 29-én Németh Károly utódaként megválasztották a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa utolsó elnökévé. 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – elnöki tisztsége megszűnésével – visszavonult a közszerepléstől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Fagyival csalogatták a kisfiút az Arany-buszról
Már csak szerda estig lesz Kolozsváron a vándorbusz
Felszálltunk a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum vándorbuszára, a magyar színház előtt állomásozó Arany200-as „járatra”, és amit ott találtunk... Nos, az jó órára rabul ejtett, alig akarózott leszállni, s csak a lapzárta sürgető délibábja vethetett véget az utazásnak. A toldisra öltöztetett buszban felfedezhetjük és újrafelfedezhetjük Arany Jánost leleményesen tálalt szikár tények, interaktív okosmegoldások, versrészletek, vallomások, zenék, filmek, rajzfilmek, könyvek, játékok által. A Kolozsvári Magyar Napok hétfő esti megnyitója kapcsán hosszú sorok kígyóztak a busznál, tegnap délelőtt már ráérősebben lehetett tanulmányozni, de az ott töltött óra alatt több tucatnyi látogató érkezett. Az Arany János születésének 200. évfordulójára létrehozott kiállítás mozgóváltozata a múzeumnak immár negyedik ilyen jellegű projektje, de ez az első, amely bejárja a Kárpát-medence magyarlakta vidékeit.
Alig múlt 11 óra. A buszon annyian „utaznak”, hogy előbb inkább körbejárom. Körös-körül – kivéve a szélvédőt – Toldi figurák elevenítik fel a farkasokkal való találkozást, a malomkerék-történetet, a bika legyőzését, Toldi estéjét sötétkék alapon. „Hé, paraszt! melyik út megyen itt Budára?”, olvasom a busz oldalán a közismert versrészletet, és tucatnyi másikat. A sétatéri színház parkolójában állomásozó jármű mellett nyugágyak, akárha a tengerparton is üldögélhetnénk, de a távolabb sejlő Szamos is megteszi, a székponyvákon Toldi fekete rajzfilmfigurája, a másikon izmos karja a petrencés rúddal. A vékony fa árnyékában asztal Arany-kötetekkel, a személyes feljegyzéseket, kéziratos verseket tartalmazó kapcsos könyvből két példány, kifestők, kérdőíves Arany-próba. A krimikvízben ilyen kérdést találunk: „A radványi sötét erdőben halva találták Bárczi Benőt. Ki a gyilkosa?”. A másik az 500 walesi bárd kivégzésének körülményeit firtatja. Az Arany életéről szóló kvíz arra kíváncsi, mennyi ideig tartott a barátsága Petőfivel, és hány évesek voltak szülei a születésekor. Ha elsőre kínainak is éreznénk az egész játéktesztet, látogatás után érdemes újra próbálkozni, a buszon ugyanis temérdek kérdésre választ találunk. A gyerekek felpróbálhatják a sisakokat, ott találják a ládában, amelyet a Mátyás anyjából ismert fekete holló őriz.
Mindenkinek szívügye ez a busz
– 2008-ban volt az első vándorbusz, a Nyugat 100. évfordulójára, aztán a magyar nyelv busza és az Erkel-busz – sorolja Molnár Eszter Edina, aki másodmagával péntek óta kíséri a Németországban vásárolt buszt, amelyet a múzeum bérel. Az átalakításokat úgy végezték el, hogy odafigyeltek: a program végén lehessen visszaállítani utasszállítónak. Jövő nyár végéig a múzeum munkatársai felváltva vállalnak egy-két helyszínt, Eszterék pénteken Szatmárnémetiben csatlakoztak. Ott naponta többszázan látogatták a mozgókiállítást, és volt olyan 7-9 éves formájú gyermek, akit egy óra után még fagylalt ígéretével sem tudtak lecsalogatni. – Az idősebbek akár 2-3 órát is eltöltenek itt, mindent elolvasnak, aztán van aki azzal az ígérettel távozik, hogy visszatér megfelelő sorrendben végignézni a kiállítást – részletezi Eszter. A tervek szerint a gépkocsivezető végigkíséri az egész éves túrát, a busz néha visszatér a kecskeméti telephelyre, a szükséges ellenőrzést, karbantartási munkálatokat elvégzik rajta, majd indul tovább. Az erőgépet például már meg kell javítani, a szorítós erőpróba már nem működik. – Azt egy mérnök tervezte, Kapolcson feltűnt, kerített egy szerszámosládát és megjavította. Mindenkinek, aki dolgozott rajta, annyira szívügye ez a busz! A szélvédő feliratát át kellett programozni, egy német kisváros neve futott rajta, azt egy másik cég végezte. Annyira különböző szakterületekről érkező emberek dolgoztak, nagyon szép csapatmunka volt a busz elkészítése.
Szkokán Vilmos, a másik „utaskísérő”, jegyet nyom a kezembe. A lyukasztó szépen rányomja a dátumot, aztán meg a különleges pecsételő Arany János aláírását varázsolja a jegyemre. Üvegvitrinben tányér, mellette a keserű-szatirikus Hasadnak rendületlenül Vörösmarty-parafrázis sorai, ott a karlsbadi ivópohár és a pörge kalap. Mellette a Tetemre hívást olvashatjuk, a radványi erdőt jelképező gumicsíkok mögött. Szemben falemezeken részletek Arany János levelezéséből Jókaival, Gyulai Pállal, Petőfivel, Csengery Antallal stb. Odébb interaktív fal, ha megérintjük a Csonkatornyot ábrázoló kockát, az érintőképernyőn részleteket olvashatunk költőnk szülővárosáról, a családi fotót megsimítva a családjáról, a portrékat érintve pedig a barátságairól Tompa Mihállyal, Petőfivel, a nagykőrösi évekről, a pesti időszakról, a forradalomról, kitüntetéséről, betegségeiről stb. Megtudjuk, hogy németül olvasta Shakespeare-t, eredetiben Homéroszt, de „mindez a házasságomig tartott”, akkor ugyanis olvasgatás helyett a családjának kívánta szentelni az idejét, ígéretét viszont csak néhány évig sikerült betartania. Később aztán egy évtizedig szinte teljesen félretette a pennát, amikor unokája születése után fél évvel meghalt a lánya, Juliska, akinek a sírversét maga Arany János írta meg, de lányához írt későbbi verspróbálkozásán ilyen feljegyzés olvasható: „Túl fájdalmas! Nem megy.” A sors ajándékának bizonyult árván maradt unokája, Piroska, akit nagyszülei neveltek, és akihez különleges, humorral és szeretettel teli kapcsolat fűzte a költőt. 1886-ban azonban, alig 21 évesen őt is elvesztették, tüdőbajban meghalt, akárcsak nagyapja több testvére. Olyan ínyencségek derülnek ki, hogy Arany János elsőre félretette Madách tragédiáját, amit a szerző elolvasásra küldött meg neki, hogy aztán második nekifutásra „felfedezze”. Azt is megtudhatjuk például, hogy nemcsak angolul tanult meg könyvekből, hanem ugyanúgy franciául és olaszul is annyira, hogy fordított ezekben a nyelvekben, ám beszélni egyiket sem tudta. Vagy úgy tudta volna csak, mint a következő látogató...
Azok a valeszi bárdok
Közben a busz hátsó felében egy tíz-tizenkét éves forma kissrác gyermeki őszinteséggel fedezte fel a kiállítás kincseit, többek közt az erőpróba standot, és hangosan olvasgatta a feliratokat, ő még csak tanulja, hogy a valeszi bárdok azok tulajdonképpen velszi bárdok, miközben a torz kiejtés hallatán a busz elejében felszisszenő nyugdíjas hölgyek már szakavatottként kutatták az aranyi érdekességeket. Soha találóbb spontaneitással nem lehetne megidézni Arany János szellemét, mint ezzel a valeszivel...
A busz közepén is hallom, amint a kissrác előzékeny idegenvezetőként magyarázza – egyre csigázva türelmetlen kíváncsiságomat –, hogy a székekre le lehet ülni, a fülhallgatóban pedig zene szól és versek. Amúgy is szeretem a finom falatot mindig a végére hagyni, hát előtte még szemügyre veszem azÁgnes asszony fából mintázott, széthajtogatható „ruhára” nyomtatott sorait, majd kétszáz év irodalmárainak elismerő, megrázó gondolatait Arany Jánosról. Mikszáth Kálmán például ezt írta költőtársa halálára, 1882-ben: „Ott fekszik hidegen, mozdulatlanul, / ami törékeny sár volt benne – / ami arany volt, az megmaradt...” Orbán Ottó 1994-ben pedig ezt írja: „Én ha az Istent ember formájú lénynek próbálnám elképzelni, csakis olyannak, mint az öreg Arany János.” Már egyre közeledem a busz hátsó fertályához, minden szék és fülhallgató foglalt, hát még megnézem, milyen intézmények, utcák viselik Arany János nevét, és hol vannak szobrai. Megtalálni a térképen a piros pettyek között az alig ötven méterre nyíló kolozsvári Arany János utcát is. Itt olvashatunk a néhány éve elnevezett Aranyjános kisbolygóról.
Helló, itt a nyár, tikkad a szöcskenyáj
Végre, a finom falat! A játékban ki kell találni, mit jelenthet a pikszis, a brugó, az asztag. Aztán Arany Jánossal, a zeneszerzővel ismerkedünk. Igen, dalokat is szerzett a népdalgyűjtőként szintén értékeset alkotó költő, de emellett angol feldolgozásokat is hallgathatunk. „Idegenvezetőm” akad a nemsokára licista Tibor személyében, aki ismerőként azonnal rákattint a Belga együttes teljesen alternatív Toldi-feldolgozására és felfedezhetem az ígéretesen kezdődő dalt: „Hello, itt a nyár, / Tikkad a szöcskenyáj. / Hello, itt egy srác, / Aki malomköveket dobál.” Biztos akad, aki szentségtörésnek érezheti a dal további sorait (ők meghallgathatják a többi, klasszikusabb alkotást), de Tiborral ketten osztozva a belga Toldiján még a mintegy 30 évnyi korkülönbség ellenére is egyformán jól szórakoztunk: én a bolondos, de emlékezetes dalszövegen, Tibor bizonyára azon, hogy ez nekem mennyire tetszik... Legalább ennyire különleges az a felvétel, amelyen a különböző országok magyarországi nagykövetei mondják el a Családi kört...
A vizuális élménybe kicsit belekavar a képernyőben tükröződő napfényes külvilág, mégis le kell gördülnie egy könnycseppnek egyik kedvenc versem, a Tetemre hívás 21. századira rendezett rövidfilmje alatt (Madarász Isti, 2014), mindig olyan erősek azok a verssorok, s a modern világot ábrázoló kontrasztos képsorok csak fokozzák a hatást.
Irodalomtörténészek mondanak érdekességeket és ismert emberek beszélnek a saját személyes Arany Jánosukról. Enyedi Ildikó filmrendező annak idején a Toldiból értette meg, milyen nehéz dolog férfinak lenni. Az Arany-interjú felkérés kapcsán pedig rádöbbent, hogy amit ő akkor megértett, az a hideg zártság és érzékenység, a testi erőbe bezártság és érzéki némaság kifelé minden férfi szereplőjében benne van. Kukorelly Endre író, költő szerint Arany János az a magyar író, aki nem tudott hibázni, nyelvileg tökéletes: „Például a Keveháza. Hogy miről szól, azt kvázi zárójelbe lehet tenni. Az ember olvassa, és közben elolvad...”
Kerekes Edit / Szabadság (Kolozsvár)