Hagyományőrző - és teremtő iskola – A lápon túl is van élet
Az érkeserűi oktatás múltjához hozzátartozik, hogy a reformációt követően a római katolikus plébánia újraalapításának évében, azaz 1755-ben már katolikus elemi iskola működött a településen. A mintegy 250 éves oktatási múltnak megfelelve hagyomány van születőben a lápon túli iskolában.
A hatvanas évek végén lecsapolásra ítélt érmelléki láp a keserűi földeken adta meg magát utoljára. Az 1970–1974 között épült iskola első tanítási éveiben az itt tanító pedagógusok így emlékeznek ezekre az embert próbáló időkre: „Valamennyien hajóval – így hívták errefelé a köznyelvben a csónakot – közelítettük meg a főutcán épült iskolát. Reggelente, a magasabb fekvésű helyeken kikötött ez a vízi alkalmatosság és begyűjtötte a gyerekeket, tanítókat, majd a gumicsizmákat kint hagyva az iskola bejáratnál, felhúztuk cipőinket. Tanítás után megismétlődött a szertartás. Ebben a sajátos módon elzárt vízi világban így zajlott az élet, formálódott az ifjúság, nőttek a nemzedékek.”
Új idők új szelei
A láp lassan eltünedezett, még az a része is, amelyik valójában ökológiailag védelmet igényelt volna. A járhatatlan sáros keserűi utakat lassan lekövezték, majd pár évvel ezelőtt burkolat is került rájuk. A láp mesevilága ezzel, valamint a falu egyik jellegzetes figurájának, Számadó Ernőnek (1907–1983) a halálával szertefoszlott. A rendszerváltást követően 1997-ben a tanintézet felveszi a költő nevét. Bár voltak Keserűnek más nagy szülöttei is, többek között Böszörményi Jenő (1872–1957), az első magyar diesel-motor tervezője-gyártója, vagy Csécsi Nagy Imre (1804–1847) orvos, természettudós, debreceni kollégiumi tanár, de a választás a gyerekekhez legközelebb álló, a keserűi temetőben nyugvó költőre és meseíróra esett, aki egyike volt az „érmihályfalvi csoportot” alkotó ’56-os elítélteknek is.
Lápvilág, mesevilág
A Számadó Ernőre való emlékezést, valamint a „Hímeshátsziget” kultuszának újraélesztését célozta a 2007-ben először megrendezett szavalóverseny. A 2008-ban mesemondással is gazdagodó rendezvényt azóta minden évben csiszolgatják, bővítgetik lehetőségeik szerint az itteniek. Idén már a lápvilág hagyományait, szokásait, régi mesterségeit bemutató kiselőadásokat is hallhattak, valamint a vízi növények és állatvilág biztosította megélhetési formába is betekintést nyerhettek a tizenkét településről odasereglettek. Hiszen ki emlékszik ma már a sulyomszedőkre, darvászokra? Tudta-e valaki, hogy a sulyom (Trapa natans, népiesen vízigesztenye, vízidió) legalább olyan jóízű volt sütve, mint a mindenki által ismert fán termő formája, a szelídgesztenye? Pedig a múlt század elején nagy keletje volt ám még a mihályfalvi nagyvásárokon is. Hát még a darutollnak? Ki hitte volna, hogy akkora volt az értéke, hogy a legények akár egy zsák búzát is adtak egy-egy szép formájúért? A darvak pedig jobb házőrzőknek bizonyultak e vidéken, mint az ebek. Sőt, elkísérték gazdáikat a kocsmáig is, meg is várva a bejáratnál. Ezek mind, mind hozzátartoztak a lápvilág sajátos életéhez. Érkeserű lelkes tanári gárdája, valamint a vidék szellemének elkötelezett tősgyökeres szülöttei elhatározták, ezeket nem hagyják feledésbe merülni.
Semmiből teremteni
Az iskola folyosóin a Számadó-napok szervezői mesélnek: „Távol a nagyvilág zajától, nagypolitikától, így éljük meg a mai kor nehézségeit, apró örömeit. A csúfságosan nevetséges bérezésről nem is szeretünk beszélni, mert megalázó egy tanár számára. De még ebből is kiszorítjuk a gombostűre, a színes krétára, a különböző szemléltető eszközökre valót. Mert egyszerűen nincs miből gazdálkodni” – mesélik a fiatal pedagógusok az osztálytermeket mutogatva. Ezekben már járt a Mikulás. Jézuska-váró sarkok is ki vannak már alakítva, a katedrákon ott az adventi koszorú. Nagy-nagy béke árad minden zugból. Talán az utolsó bástyái ezek egy elveszett értékrendnek.
Fennmaradni
Faur-Kis Angéla vezetőtanár az iskola hétköznapjairól beszél. Számot vet az utolsó öt év azon törekvéseiről, mely élhető teret hivatott biztosítani tanárnak-diáknak egyaránt az iskola falain belül. „Azért sok minden változott nálunk az elmúlt években, ha lassan is – mondja. – Megújultak az osztálytermek, a mosdók, a folyosók falaira lambéria került. Fűtőtestek vannak minden helységben, a kazánfűtés jó befektetésnek bizonyult. Az önkormányzat biztosítja hozzá a tüzelőt. Most kerül sor a belső nyílászárók cseréjére is – mutat a folyosókon leraktározott új ajtókra. Messze esünk a megye ütőerétől, de igyekszünk felzárkózni. Nekünk olyan hagyatékunk van, amit most igyekszünk kiaknázni. Leraktuk a hagyományteremtéshez szükséges alapokat. Hímeshátsziget – ahogy az iskola névadója említi Keserűt – mindig egy külön világ volt. Akkor legyünk erről a mese ízű láprengetegről híresek, hisz újra itt mossa már a falu partjait” – mondja Angéla.
Hagyományteremtők
Jelenleg 120 gyerek növöget az iskola falai között, akikre 16 pedagógus visel gondot. Két évvel ezelőtt az óvoda épülete is megújult, az utánpótlást két óvónő nevelgeti.
Hagyományteremtő törekvéseikben az iskola oszlopos tagjain kívül – Dandé Péter, Pete Sándor tanárok – a fiatal oktatói gárda tagjai is aktívan részt vesznek. A tavaly októberben alakult Érkeserűi Népdalkörben a helybéli asszonyok mellett pedagógusok is ápolgatják a tőrőlmetszett népdalok hagyományát. Idén májusban a falu magyarországi testvértelepülésén – Öcsödön – énekeltek együtt, de itthon is rendeztek már kórustalálkozót. A Számadó Ernő Napok lelkes támogatóinak egyike éppen ez a nyolctagú asszonycsapat. Lelkes helybéli vállalkozók és szülők is gondoskodnak arról, hogy ez az évről évre színesedő három hagyományőrző nap értékátadó közeggé nemesedjen. Nem mehet feledésbe a hely szelleme, melyet a láp annyi évszázadon keresztül megőrzött.
Sütő Éva, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Kis akadémiatörténeti szemle
Kutakodásaim közben figyeltem fel arra, amiről általánosságban már eddig is volt tudomásom: „mi”, erdélyi-partiumi-bánsági magyarok lélekszámunknál sokkal nagyobb arányban vettünk részt a közel két évszázada alapított Magyar Tudós Társaság, illetve utódja, a Magyar Tudományos Akadémia tevékenységében.  Szilágyi Aladár  írása.
Végigböngésztem, kijegyeztem és összegeztem az intézmény alapítása óta eltelt 185 év tagsági lajstromának Erdélyre, Partiumra és Bánságra vonatkozó adatait.
Az 1830 óta működő Akadémia ez idő alatt befogadott közel kétezres tagságának 16 százaléka, azaz 320 fő a „mi” hozzájárulásunk.
S ha mindezt összevetjük azzal a történelmi ténnyel, melynek következményei voltaképpen felmérhetetlenek, hogy Trianon óta – az utóbbi években kültagként kooptált néhány emberünk kivételével – romániai magyar tudós nem válhatott az MTA tagjává, ez a 16 százalék még inkább felértékelődik. – Bár annak nincs értelme, hogy azon töprengjünk: mi lett volna, ha nem következik be számunkra az intézmény történetének felét kitevő, sok évtizedes kiesés? Hány tagot tudtunk volna „szállítani” az Akadémiának?
Megyénkénti tudósmustra
Úgy vélem, nem érdektelen lebontva felmutatni hozzájárulásunkat az MTA tagságához: a tudósmustra élén Kolozs megye áll, 66 akadémikussal, a második Bihar, 43 taggal, a harmadik Maros 27 taggal. Meglepő módon két, mára elszórványosodott megye következik: Arad és Temes 24-24 taggal – mindennél beszédesebb jeleként annak, hogy Trianonig mekkora szellemi potenciált jelentett ez a két megyényi régió. Nyomukban a két székely megye halad: Kovászna 22, Hargita 20 akadémikussal. Szatmár 18, Máramaros és Fehér megye 16-16 taggal dicsekedhet. Utóbbival kapcsolatban fontosnak vélem megjegyezni, hogy Enyed városában a megyei 16-ból 10 akadémikusunk született. A hajdani szász megyék közül Brassó 11, Szeben 10 akadémikust adott, a Szilágyság 8-at. Már a Tudós Társaság megalapításakor szórványvidéknek számító megyék közül Krassó-Szörény 6-ot, Hunyad 5-öt, Beszterce-Naszód 4-et.
Érmelléki seregszemle
Bocsánatos lokálpatrióta buzgalommal Biharország szülötteinek nagytudományú társaságából vázolom fel néhányuknak az akadémiai pályáját. Érdekes módon a Magyar Tudós Társaság működésének első évtizedeiben legtöbben nem Nagyváradról, hanem az Ér mellékének falvaiból kerültek ki. Kivel is kezdhetnénk mással a bihariak seregszemléjét, mint Kazinczy Ferenccel (Érsemjén, 1759 – Széphalom, 1831), a nyelvújítás, a reformkor előtti évtizedek irodalmi vezéralakjával, aki egyik alapítója volt az 1830-ban létrejött Magyar Tudós Társaságnak? Furcsán, mondhatni tragikusan alakult az érmelléki Csokaly szülöttének, Fényes Eleknek (1807– 1876), a közgazdasági statisztika első jeles művelőjének az akadémiai pályafutása: 1837-ben levelező taggá, 1858-ban rendes taggá választották, 1867-ben, éppen a kiegyezés évében visszaminősítették. Magyarán: megfosztották akadémiai tagságától az ellenzéki-konzervatív Pesti Hirnökbe írt cikkei miatt. Ugyancsak Érmellék fia a kevésbé közismert Csécsi Nagy Imre (Érkeserű, 1804–Debrecen, 1847) tanár, orvos, minerológus, a „villanydelejességről” írt első magyar monográfia szerzője. Akár nagy földije, Kazinczy, Csécsi Nagy se tevékenykedhetett sokáig a Tudós Társaság berkeiben, hiszen az előbbi egyetlen esztendővel, utóbbi hárommal élte túl a felvételét. Immár a negyedik érmelléki származék, Kuthy Lajos (Érmihályfalva, 1813–Nagyvárad, 1864) regény- és drámaírót a Társaság ugyancsak 1843-ban választotta levelező tagjává. Korának egyik legtermékenyebb, legnépszerűbb szerzője volt. Pozsonyban részt vett a Lovassy László vezette ifjúsági mozgalomban, emiatt öt hónapra bebörtönözték. Egyes feltételezések szerint a bécsi titkosrendőrség besúgója lett. Bár a szabadságharc idején Batthyány Lajos, majd Szemere Bertalan mellett töltött be fontos hivatalt, később a Bach-korszak idején megyei főbiztosi tisztséget vállalt, emiatt hívei, barátai elfordultak tőle. Olyannyira, hogy a szabadságharc leverése után tíz évig szünetelő Tudományos Akadémia első ülésén senki nem volt hajlandó melléje ülni…
Nagyszalonta, Nagyvárad
A már említett, 1858. december 15-én megtartott, újra indító nagygyűlésen Bihar újabb szülöttével gyarapodott az Akadémia tagsága: Nagyszalonta fiát, Arany Jánost előbb levelező, majd ugyanazon a napon rendes taggá választották. Hét év múltán az intézmény titkára, 1870-től a főtitkára lett. 1877-ben lemondott főtitkári hivataláról, de a testület csak harmadik kérésére, 1879-ben fogadta el lemondását. Miután titkári fizetését nem volt hajlandó felvenni, felkérték, hogy legalább az Akadémia palotájában elfoglalt lakását tartsa meg. Egyébként költőnk Nagyszalontán született fia, Arany László 1872-től levelező tagként gyarapította az Aladémia közösségét. A hajdúváros „rovásán” még két akadémikus szerepel: Balogh Ernő orvos, egyetemi tanár (1890–1964), valamint Zilahy Lajos író (1891– 1974)
Nagyvárad a tudományok minden terén folyamatosan „küldte” fiait az Akadémiára. Íme több ismert név mellett néhány alig ismert a 27 Váradon született akadémikusból: Nagybányai Perger János (1791– 1838) jogtudós, történész. A Magyar Tudós Társaság megbízásából fogott hozzá egy jogtudományi műszótár összeállításához, de korai halála megakadályozta a munka befejezésében. Flór Ferenc (1809– 1871) orvos, honvéd alezredes, az 1848–49-es szabadságharcban a hadügyminisztérium egészségügyi osztályának vezetője. Elsők között vezette be a kloroform használatát. Szigligeti Ede, eredetileg: Szathmáry József (1814–1878) drámaíró, rendező, a nagyváradi magyar színház névadója.
Csengery Antal (1822– 1880) Jogtudós, politikus, közgazdász, publicista, a Magyar Tudományos Akadémia másodelnöke.
Tisza Kálmán (1830– 1902) közgazdász, politikus, miniszterelnök. Előbb a deáki kiegyezést ellenző Határozati Párt elnöke, az úgynevezett bihari program egyik kezdeményezője, majd 1875-től a meggyengült kormányerőkkel egyesülve létrehozta a Szabadelvű Pártot, amely három évtizedig tudott hatalmon maradni megszakítás nélkül.
Munkácsi Bernát (1860– 1937) nyelvész, finnugrista, turkológus, néprajztudós. Első szibériai expedíciója 1885-ben az udmurtokhoz, a második, 1888-ban a vogulokhoz vezetett. Hatalmas anyagot gyűjtött. 1890-ben az MTA levelező, 1910-ben rendes tagjává választotta. Annak ellenére, hogy a Finnugor Társaság külső tagja, illetve a Magyar Néprajzi Társaság alelnöke volt, zsidó származása miatt élete végéig nem kapott egyetemi tanári állást.
Kortársaink
Végezetül hadd villantsuk fel három olyan váradi tudós alakját, akik kortársaink voltak: Heller László (1907– 1980) gépészmérnök, feltaláló. 1931-ben Zürichben szerzett oklevelet. Az 1940-es években dolgozta ki az erőművek hűtővizének vízveszteség nélkül, levegővel történő száraz hűtésére a Heller-System néven világszerte ismertté vált eljárást. Úttörő munkát végzett az entrópia addig inkább fizikai jellegű fogalmának a technikai gyakorlatba történő bevezetése terén, és javaslatokat dolgozott ki az atomerőművek körfolyamataira. További, az egész világ technikai fejlődésére ható kezdeményezései közül említésre méltó: a gázturbina mint ipari hőforrás; a nukleáris és fosszilis energia kombinált felhasználása.
Benda Kálmán (1913– 1994) történész, levéltáros. Fő kutatási területe az újkori magyar művelődés- és politikatörténet volt, sokat foglalkozott az Erdélyi Fejedelemség történetével is. Politikai okokból sokáig mellőzték, csupán 1990-ben válhatott az Akadémia levelező, 1991-ben rendes tagjává.
Straub Ferenc Brunó (1914–1996) biokémikus, Magyarország államfője. Kutatói tevékenysége főleg az enzimek, az izomműködés, a fehérjeszintézis és a sejtlégzés területére összpontosult. A Szegedi Biológiai Központ főigazgatója volt, az Akadémia alelnöke. 1985-ben párton kívüliként bekerült a parlamentbe, 1988. június 29-én Németh Károly utódaként megválasztották a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa utolsó elnökévé. 1989. október 23-án, a Magyar Köztársaság kikiáltásának napján – elnöki tisztsége megszűnésével – visszavonult a közszerepléstől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)