Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Csatári Bence
3 tétel
2014. április 5.
REFORMHANGULAT Bulvársajtó a rendszerváltás hajnalán
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a bulvársajtót is, ami egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban.
A Kádár-korszakban a sajtót az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztálya, illetve végső soron az azt felügyelő, a hatalom legfelsőbb köréből kikerülő, ezért a területért felelős KB-titkár irányította, kellő pressziót gyakorolva egy-egy újságra az ideológiailag megfelelő tartalmú cikkek megjelentetése érdekében. A lapok élére olyan megbíztató elvtársakat neveztek ki főszerkesztőknek, helyetteseiknek valamint rovatvezetőknek, akik maguktól is tudták, mely cikkek jelenhetnek meg a pártállam elvárásainak megfelelően, melyeket kell fazonírozni, és melyeket kell sutba dobni, mert azok kiverik a biztosítékot a pártvezetésnél.
Az öncenzúra ilyetén módon többé-kevésbé jól működött,
és csak szélsőséges esetekben kellett belenyúlni a média rendszerébe, legtöbbször akkor, amikor egy orgánum vezetője elvetette a sulykot és olyan írásokat is megjelentetett, amelyek a hatalom tyúkszemére léptek. (Ilyen volt a Tiszatáj-ügy 1986-ban egy Nagy Gáspár vers miatt vagy a Mozgó Világ főszerkesztőjének elmozdítása 1983-ban, ami miatt az egész szerkesztőség lemondott, a lap 1983. decemberi számát pedig betiltották.)
A „legvidámabb barakk” látszatának fenntartása viszont arra ösztökélte a hatalmat, hogy létrehozza a korabeli bulvársajtót is, ami – a kabaré műfajához vagy a jólfésült könnyűzenei előadókhoz hasonlóan – egyfajta szelepként működött a korabeli társadalomban. Így jöhetett létre az Esti Hírlap, amely végigkísérte a Kádár-korszak történetét, és néha egyedüli lapként vállalta fel a kényes ügyek ismertetését.
A lapok tehát mindvégig a párttól, illetve valamely pártállami szervtől függtek a Kádár-rendszerben, azonban már a változások szelét jelezte az, hogy a párt Agitációs és Propaganda Osztálya nem gördített akadályt a Reform címmel megjelenő, önmagát az első független, demokratikus hírmagazinnak nevező hetilap megalapítása elé. 1988. szeptember 23-án indultak 29 forintos árral, ami azért érdekes, mert ők hirdették magukról először azt, hogy üzleti vállalkozásként üzemeltek és profitot kellett termelniük a piacon való megmaradásuk érdekében, mert – ahogy fogalmaztak első számukban – nem voltak „a veszteségeket lezserül lenyelő mecénásaik”.
Utóbbiak alatt egyértelműen a pártállam szereplőit érthetjük, és ez valóban újdonságot jelentett az akkori közéletben. A Reformot ugyan hetilapként indították, de a kezdet kezdetén még nem sikerült ezt az ütemezést tartaniuk, e mögött talán a hatalom részéről megnyilvánuló hezitálást láthatjuk, mert még a Kádár-rendszer végvonaglása körüli időkben sem volt mindegy a párt számára, milyen képet fest róluk a sajtó. Igaz, írásbeli nyomát egyelőre nem lehet felfedezni annak, hogy akadályozták volna a lap rendszeres megjelenését.
Másrészt a kezdeti hektikus megjelenést a függetlenség kivívásával járó nehézségek is okozhatták. A gyakorlatilag mindvégig 48 oldalas, a VII. kerület Majakovszkij utcában (ma: Király utca) székelő lap 1988. szeptember 23. és szeptember 30. után a harmadik számát csak november 3-án jelentette meg, a negyedik szám pedig november 11-én látott napvilágot, innentől kezdve azonban már beállt a heti megjelenés rendje. Újdonság volt az is, hogy a nemzeti érzés megjelenítése kézzelfogható formát öltött a lapban: az oldalak alján nemzetiszínű trikolór húzódott. Ugyanakkor a címlapon jól megfért egymással Berecz János sajtópolitikáért felelős KB-titkár és Cicciolina.
Tőke Péter főszerkesztő bevezető köszöntőjéből kiderül, hogy kezdetben nem teljesen tudott elszakadni a pártállamtól a lap, a tulajdonosi körben ugyanis a Magyar Hitel Bank Rt., a Magyar Televízió, a Rubik Alapítvány és a Magyar Gazdasági Kamara mellett a Hazafias Népfront és az MSZMP KB két vállalata, a Kossuth Könyvkiadó és Hírlapkiadó Vállalat is megtalálható volt. A főszerkesztő optimista hangot ütött meg, mivel több évtizednyi hallgatás után jelenhetett meg független lap.
Úgy fogalmazott: „A Reform hetilap – a magyar újságírás legjobb hagyományait követve – önálló arculat kialakítására törekszik, és arra vállalkozik, hogy a ma emberét foglalkoztató kérdéseket minél több oldalról mutassa be, ütköztetve a véleményeket és teret adva a társadalomban zajló vitáknak”. Reményei szerint az újság „a maga szerény eszközeivel hozzájárulhat a társadalmi nyilvánosság kiszélesítéséhez és a közélet tisztaságának előmozdításához.”
A Reformban volt aktuálpolitika bőven,
az első „szupersztár-interjút” pedig maga a főszerkesztő készítette az első számban Berecz Jánossal és Pozsgay Imrével. Mivel ez volt az első tabudöntögető cikk nagy nyilvánosság előtt a kommunista politikusokról (a szamizdatok nagyon szűk körben terjedtek csak, és azok is leginkább a rendszer egészéről mutattak be eszmefuttatásokat), ráadásul interjú formájában mutatott rá az egyes hatalmi résztvevők – jelen esetben a Kádár-utódnak is kikiáltott Berecz János és a reformkommunista Pozsgay Imre – közötti ellentétekre, érdemes feleleveníteni, mit és hogyan jelenített meg a szerző.
A hangvétel szokatlan volt, a felütése a cikknek pedig különösen, mert a felcím – a Politikai Bizottság két tagja a reformokról – után a cím igazán „ütős” volt, ami így hangzott: Igaz-e a szóbeszéd, hogy Önök nincsenek jó viszonyban egymással? Persze ezt azonnal cáfolta az első mondatban Pozsgay, aki hangsúlyozta ideológiai együvé tartozásukat, noha nem tagadta, hogy voltak vitáik, de azoknál szerinte mindig erősebb volt közöttük az egyetértés és az együttműködés.
A Reform első számában a válságról és a reálbér csökkenéséről már nyíltan beszélt Pozsgay, a tulajdonviszonyok reformját pedig sürgette. Szerinte a reformokat visszatartotta a hatalmon lévők ragaszkodása a hatalomhoz, sokan pedig bálványozták a szocializmust, miközben Pozsgay ezt helytelenítette: „A despotizmus és az önkény alapjain létesült politikai intézményeket tehát meg kell változtatni. Meg kell tenni ezt azért is, mert a szocializmust is lejáratta az emberek szemében, az öntisztuláshoz feltétlenül fontos ennek az elavult modellnek a megváltoztatása.”
Pozsgay az akkoriban meglepően őszintének ható mondataiban úgy látta, az oligarchisztikus hatalom alattvalói státuszban, „infantilizálva” tartotta a társadalmat, amelynek többsége azonban a reformokat sürgette, ezért is nyilatkozhatta azt, hogy „sok minden elromlott, lesz mit rendbe hozni”. (Az oligarchia kifejezést egyébként előszeretettel használta saját keményvonalas párttársainak jellemzésére, sőt, amikor 1989. január 28-án a Kossuth Rádió 168 óra című műsorában 1956-ot „népfölkelésnek” minősítette, egyúttal azt is mondta, hogy egy oligarchisztikus hatalom ellen tört ki a forradalom.) Nyíltan kijelentette, hogy „az embereknek primitív a politikai kultúrája”, ezért a lázadásra való hajlam egy ideig szerinte erősebb lesz az addigiaknál. (Ez nem következett be végül, igaz, a kommunisták 1988 végén nem tudhatták mi vár még rájuk. Mindenesetre a magukat emberek haláláért sárosnak érzők körében valóságos fellélegzést jelenthetett az, hogy 1989-ben eltörölték a halálbüntetést.)
Pozsgay következetesen népben, nemzetben gondolkodó politikusnak vallotta magát, és utalt a PB-ben való súrlódásokra is. Az MDF-fel való együttműködésben látott fantáziát, és ahogy az MDF, úgy a párt is átalakulófélben volt megítélése szerint. Akkor már a parlament előtt lévő egyesülési törvényről is beszélt, mint ami elősegíthette a reformfolyamatokat, egyebek mellett a párttá alakulást.
Berecz Jánosnak az őszinte hangnem jegyében felvetette a riporter, hogy a párton belül képviselt keményebb álláspontjáért a magyar Ligacsovként tartották számon, amire ő úgy reagált, hogy csak a párt érdekében tette azt, hogy „keménykedett”, egyébként pedig tagadta, hogy szervezett formában létezett volna a párton belül keményvonalas csapat. A szocializmus és a műszaki haladás melletti kiállásán túl a pártszervezetek megújulásának szükségességéről is beszélt, de azt, hogy ezt hogyan hajtják végre az egyes pártszervezetek, nyitva hagyta. Berecz meglepően őszintén megemlítette azt is, hogy az önálló gondolkodás nem volt jellemző a pártban, mindenki „felülről” várta az utasításokat. Felvetődött az anarchia kezelésének kérdése is, ebben a kemény kéz politikáját javasolta, és nem értett egyet azzal a budapesti nagyüzemi párttitkárral, aki inkább félreállt, semmint, hogy kezelte volna a helyi szinten jelentkező problémákat.
Az is szóba került, hogy a párt lemondott volna néhány lapról, de ezt Berecz úgy válaszolta meg, hogy a lapgazdák személyét, intézményét kellett tisztázni, ugyanakkor a nem a párthoz tartozó lapokkal is kívántak foglalkozni. Mint mondta, versenyhelyzetet akartak fenntartani a lapok között, erre példaként a pozícióvesztést elszenvedni látszó Népszabadságot és az előretörő Magyar Hírlapot hozta fel, ám Berecz azt állította, hogy meg kellett erősíteni a Népszabadságnál a mozgalmi jellegét, ezért a KB vitáiról szóló tudósítások tekintetében a legfelsőbb pártvezetés a Népszabadságot helyezte előnybe a többi lappal szemben. Közölte: ki is adták az ukázt, hogy a Népszabadság vitatkozzon minden olyan megnyilvánulással, ami eltért a párt hivatalos álláspontjától, csak azt felejtette el hozzátenni, hogy a pártnak már nem feltétlenül volt egységes álláspontja, és a hatalmi törésvonalak mentén ezek is változhattak időről időre.
Berecz némileg anakronisztikus módon rámutatott: el kellett érni, hogy megtiszteltetésnek vegye a párt lapjában szereplő ellenzéki megszólaló is, hogy bármilyen politikai vagy közéleti vitában részt vehetett. Leszögezte: a párt belső reformja még nem bontakozott ki, noha az 1988. májusi pártértekezlet elindította a reformfolyamatot minden párttag számára látható módon a „Fordulat, reform, megújulás” hármas jelszavának meghirdetésével, ám ezek – és ezt indirekt módon a cikkben is elismerte Berecz – nem voltak mindenki számára elfogadottak a párton belül. Hangsúlyozta: nem vonulnak ki a munkahelyekről, a területi politikai életben aktívan részt vesznek, „nem hagyják cserben” a különböző társadalmi szervezeteket, az állami intézményekben is aktívan ott lesznek, és „politikai erővel hatnak”.
A reformhangulatnak megfelelően arra is kitért, hogy 1988 végén már nem a KB volt a legfontosabb szervezet a pártban, hanem az alapszervezetek, mert a társadalom széles rétegei számára ők jelenítették meg a politikát. Abban még hezitált, hogy milyen legyen a párt hozzáállása az újonnan alakult társadalmi szervezetekhez (Bihari Mihály ugyanebben a Reform-számban követelte: népszavazás döntsön a többpártrendszerről), tehát itt jelentős eltérés mutatható ki Pozsgay és Berecz álláspontja között. A kettejük közötti feszültségre utalva elmondta: ugyanabban az iskolában (értsd: a kommunista párt iskolájában) nevelkedtek, együtt jártak ismerőseik esküvőire, születésnapjaira, de ennek ellenére, ha mindenben egyet értettek volna, akkor „egyikükre nem lett volna szükség”. Az első Reform megjelenésével immáron visszavonhatatlanul megindult a rendszerváltás a sajtó világában is, az addig a színfalak mögött zajló, az állampárton belüli viták pedig a széles nyilvánosság elé kerültek.
Csatári Bence
történész, újságíró, jelenleg a Médiatámogató és Vagyonkezelő Alap munkatársa. Történelem-földrajz szakon végzett a szegedi József Attila Tudományegyetemen 1996-ban, emellett diplomázott a Sola Scriptura Teológiai Főiskola bibliaoktató szakán, illetve abszolválta a József Attila Szabadegyetem újságíró tagozatát is.
PhD fokozatát 2008-ban szerezte meg az ELTE-n, disszertációjának címe: A Kádár-rendszer könnyűzenei politikája. E témában számos publikációja jelent meg történelmi folyóiratokban, a Múltkor című magazinban pedig sorozata van. Több történelmi témájú kötet társszerzője, a Hír TV Retrográd című műsorában pedig rendszeresen szerepel könnyűzenei szakértőként. Transindex.ro
2014. augusztus 19.
Szent István és újkenyér ünnepe Marosvásárhelyen
Az Euro Media Advertising egyesület az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete támogatásával államalapító Szent István ünnepén augusztus 20-án 19.30 órakor az István, a király rockopera film vetítésével egybekötött beszélgetést tart a Művész moziban. Az eseményen Csatári Bence történésszel Novák Zoltán történész beszélget az István, a király rockopera születésének körülményeiről és egyéb, a hajdani zenei élet és ifjúságpolitika összefonódásairól szóló történetekről. A rendezvény egyben karitatív jellegű, a rászoruló tanulóknak szánt adomány tanszereket (füzetek, írószerek, táskák, tolltartók stb.) vagy pénzadományokat a helyszínen át lehet adni. A belépés díjtalan. A helyek száma korlátozott, ezért a biztonságos helyfoglalás miatt meghívókat az RMDSZ marosvásárhelyi székhelyén lehet igényelni (Dózsa György utca 9. szám, földszint), vagy telefonon lefoglalni a 0265-267-116-os számon, és a rendezvény előtt a helyszínen kézhez venni. Az EMNT szervezésében a Színház téren 19 órától újkenyér ünnepe lesz. Köszöntőbeszédet mond Magyarország főkonzulátusának csíkszeredai képviselője, valamint Cseh Gábor, az EMNT Maros megyei elnöke. Fellépnek: Kilyén Ilka, Ritziu Ilka Krisztina, Bokor Barna színművészek, Samu Etel Imola szovátai népdalénekes, a beresztelki Lángvirág néptáncegyüttes, a marosszentgyörgyi Soli Deo Gloria vegyes kar. A magyar történelmi egyházak (katolikus, református, unitárius, evangélikus) képviselői megszentelik a megye óriáskenyereit. Műsorvezető Bokor Barna. Az ünnepség a megszentelt kenyér szétosztásával ér véget.
Népújság (Marosvásárhely)
2014. augusztus 22.
Az István, a király rockopera jégtörő, ikonikus alkotás
Augusztus 20-i, ünnepi rendezvényként szervezte meg az Euro Media Advertising Egyesület és az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete az István, a király rockopera (film) levetítésével egybekötött beszélgetést, amelyen a témát kutató magyarországi Csatári Bence történésszel, újságíróval Novák Zoltán történész beszélgetett a mű születésének történetéről, hátteréről.
Csatári Bence a magyarországi kommunista rendszer rock- és popzenéjének világát kutatja, kiemelten foglalkozott az István, a király rockoperával, amely azóta a műfaj egyik ikonikus alkotásává vált. Több ezer cikk jelent meg róla, a kutató a szerzőkkel, az ősbemutató szereplőivel beszélgetett el részletesen a keletkezés körülményeiről. A résztvevők a "kulisszatitkok" közül tudtak meg néhányat. Novák Zoltán kérdéseire válaszolva Csatári Bence elmondta, hogy Boldizsár Miklósnak a rockopera alapját képező Ezredforduló című drámája egy évtizeddel korábban született, s egy rockopera megírásának ötlete már az 1970-es években megfogalmazódott. Az sem véletlen, hogy ez a darab került a Szörényi–Bródy szerzőpáros figyelmébe, hiszen Boldizsár Miklós Koncz Zsuzsa férje volt, így mondhatni "családban" zajló beszélgetéseken merült fel, hogy jó lenne ebből valamiféle zeneművet alkotni. Több ok miatt váratott magára az ősbemutató. Egyrészt felbomlott az Illés, majd létrejött a Fonográf, az együttesváltás miatt egy kicsit "jegelték a témát". Másrészt a rendszernek is enyhülnie kellett, mivel a ’70-es évek végén a szakmában a cenzúrát képviselő táncdal- és sanzonbizottság olyan dalok nyilvános bemutatását, játszását is tiltotta, mint Petőfi Sándor Nemzeti dala, vagy akár az Illés zenekar Utcán című száma.
Mint ismeretes, először a lemez készült el, alig néhány hónap alatt. Bródy a szöveget írta, míg Szörényi a zenéjét szerezte, a kottákat be kellett mutatni, s csodák csodájára zöldutat kapott. S bár a lemez anyagát elkészítette a hanglemezgyártó, két hónapot kellett várni, amíg a dupla bakelit boltba került. Annyira sikeres volt, hogy egy hónapon belül aranylemez lett, s sokáig még Magyarországon is csak pult alatt lehetett megvásárolni. A sikert követően merült fel a színpadi változat is, amelynek megrendezésére Koltay Gábor vállalkozott, ő sem véletlenül, hiszen testvére az Illés tagjaként jó kapcsolatban volt Szörényiékkel. Három helyszín közül kellett választani. Felmerült a Népstadion, ahol egyrészt a rendező nem merte vállalni, hogy sikerül 70.000 embert bevinnie, másrészt a karhatalom is igen veszélyesnek ítélte, hogy annyi embert összegyűjtsenek egy ilyen alkotás megtekintésére. Aztán ajánlották az óbudai Aquincum melletti amfiteátrumot. Ez a helyszín azért nem bizonyult jónak, mert attól tartottak a műemlékvédők, hogy a nagy hangerő generálta rezgések kárt tehetnek a szomszédos ókori római romokban. Maradt a zuglói szánkódomb, ahol hét előadást engedélyeztek. Természetesen nagy sikerrel játszották a hét ősbemutatót, s ebből készült az a film is, amelyet a marosvásárhelyi Művész moziban újra láthattak az érdeklődők.
A film is megszenvedte az akkori művelődési minisztérium filmeket engedélyező bizottságának gáncsoskodásait. Nemeskürty István történész volt az, aki elsősorban az eredeti alkotás koncepciójával nem értett egyet, ugyanis ez a film inkább István király életéről szólt, nem az István és Koppány közötti konfliktusra helyezte a hangsúlyt. Végül annak a Maróti Lászlónak a közbenjárására engedtek a hatóságok, akit annak idején az MSZMP-ben Kádár János utódjának jelöltek ki.
Csatári Bence elmondta, sokat vitatkoztak a kritikusok a műről, de tudni kell, hogy az akkori állam és párt támogatása nélkül nem jöhetett volna létre, ezért túlzás lenne azt állítani, hogy "ellenzéki" szellemiségű volt. A kritikák 80%-a pozitívan értékelte az alkotást, mindössze 20%-a marasztalta el, leginkább túlzottan nacionalista üzenete miatt. Volt, aki a 20. század Bánk bánjának nevezte, hiszen a témája hasonlít Katona József drámájához, ott is a nemzeti érdekek ütköznek az "idegen" hatalommal, míg az István, a királyban Koppány képviseli a "hazai" érdekeket a német lovagokat behívó István királlyal szemben. Sokan azt állították, hogy a darabot azért engedélyeztette az akkori politikai hatalom, mert "hozzájárult az egészséges nemzeti érzés kialakításához", bár az sem tagadható, miként egy 1984-ben megjelent újságcikk állította, hogy 1956-os forradalombeli áthallásai is vannak. Akkor hívta be Kádár János a szovjet tankokat, majd Nagy Imrét és társait kivégezték, akárcsak Koppányt. Érdekes Réka (Koppány lánya) szerepe is, hiszen ez eredetileg nem volt a darabban, és egyesek úgy vélik, hogy azzal, amikor kikéri legyőzött atyjának holttestét, a szerzők arra a megalázó epizódra utaltak, amikor Maléter Pál felesége az akkori párthatalomhoz fordult, hogy kivégzett férje holttestét adják ki, és ezt elutasították, mi több, felajánlották, hogy legyen sírásó a Farkasréti temetőben.
A beszélgetésen szó volt még a szereplőkről is, arról, hogyan kapta meg Torda szerepét Deák Bill Gyula, Vikidál Gyula pedig a lázadó Koppány szerepét, az a Vikidál, aki, mint utólag kiderült, Dalos néven jelentgetett az akkori államvédelmi szerveknek. Csatári Bence, tanulmányozva ezeket a "be-adványokat", megállapította, hogy jelentéktelenek, szinte használhatatlanok voltak a titkosrendőrségi beszámolók. Ennél érdekesebb a fekete bárányok egyikének, Nagy Ferónak a szereplése, akit nem sokkal azelőtt polgárpukkasztó megnyilvánulásai miatt a szakma is kizárt köreiből, és a rendőrség is letiltotta együttesét (az 1981-es popmajálisra nem kapott meghívást a Beatrice). Ennek ellenére sikerült szerepet kapnia, sőt még a büntetésként bevont útlevelét is visszakapta, ugyanis az egyik bemutatót megnézte az akkori belügyminiszter is, aki ezt követően gratulált a szereplőknek, s a találkozón Nagy Ferónak "volt mersze" direktben felvetni a kérdést, aminek köszönhetően néhány napon belül megkapta úti okmányát.
Időszűke miatt nem hallhattunk többet a rockoperával kapcsolatos kulisszatitkokból, de a szervezők arról is tárgyaltak, hogy egy másik alkalommal felidézik még ezt a korszakot, amelyre már történelmi távlatokból tekinthetünk vissza. Tény, hogy az István, a király rockopera megtörte a befagyott kommunista ideológiát, és a Szörényi által nem a legsikeresebb alkotásának titulált mű önálló életre kelt. Az 1983. augusztus 18-i ősbemutatót követően a Városligetben, Szegeden (1984), a Nemzeti Színházban (1986), a Népstadionban (1990), a világkiállításon Sevillában (1992), újra a Nemzeti Színházban (2000), Esztergomban (2002), Szegeden és Kaposvárott (2008) is bemutatták. Különleges és vitát kiváltó újabb változat került színpadra Alföldi Róbert rendezésében 2013-ban a Szegedi Szabadtéri Játékokon. Az erdélyiek számára pedig nagy esemény volt a 2003-as csíksomlyói bemutató, ahol először Erdélyben több mint 250.000 néző láthatta a rockoperát, azóta még egyszer a kolozsvári magyar napokon 2013-ban játszották erdélyi közönség előtt. Mindig nagyszámú közönség előtt játszták, ami azt igazolja, hogy mindig van és lesz üzenete a magyarok számára, és ez leginkább augusztus 20-a körül erősödik fel.
Vajda György