Izsák: az SZNT tekintélyét csorbítanák
A Székely Nemzeti Tanács elnöke, Izsák Balázs szerint az államfőválasztási kampány során őt ért támadások célja az, hogy csorbítsák az SZNT tekintélyét, amelyet a március 10-ei Székely Szabadság Napjával és a tavalyi Székelyek Nagy Menetelésével szerzett.
Menetelésével szerzett.
A Magyar Polgári Párt elnökének, Biró Zsoltnak a korábbi kijelentését – miszerint az SZNT autonómia-tervezetét alig több mint 50 ezren támogatták, ennyien szavaztak ugyanis az EMNP jelöltjére, Szilágyi Zsoltra, akit Izsák Balázs támogatott – butaságnak nevezte Izsák Balázs szerdai marosvásárhelyi sajtótájékoztatóján.
„Öt évvel ezelőtt, amikor az RMDSZ államfőjelöltje szintén Kelemen Hunor volt, azt tanácsoltuk a lakosságnak, hogy az autonómiára hivatkozva írjanak A-betűt a szavazólapokra, ezzel érvénytelenítve a voksot, hiszen akkor egyetlen jelölt sem vállalta fel Székelyföld önrendelkezésének ügyét. Most Szilágyi Zsolt felvállalta, ezért támogattam őt a kampányban. Öt évvel ezelőtt az A-betűket nem számoltuk meg, és senki nem támadt akkor azzal, hogy milyen kevesen követték felhívásunkat, holott kevés érvénytelen szavazat volt. Ennek ellenére hatalmas tömeggel megszerveztük a Székelyek Nagy Menetelését. Mi tehát nem számolgatunk, hanem mozgósítunk. A Székely Nemzeti Tanács a Székelyek Nagy Menetelésével nagy befolyásra, tekintélyre tett szert, ezt akarják már májustól kezdve lebontani: ezért született alternatív autonómia-statútum, alternatív székely zászló, most pedig engem, az elnököt támadják, hogy hiteltelenítsenek. Az RMDSZ azt akarja, hogy rá hallgasson a lakosság, ne az SZNT-re” – mondta Izsák Balázs.
Hozzátette, a választási kampány előtt felhívásban kérte mindkét magyar jelölttől, hogy fogadják el közös pontként a Csapó József RMDSZ-es szenátor által kidolgozott autonómia-statútumot, ez legyen a magyarság közös ügye, s továbbá mindenki szavazzon arra – Kelemen Hunorra vagy Szilágyi Zsoltra –, akire akar, de Kelemen Hunor nem, csak Szilágyi Zsolt vállalta fel.
Johannist támogatja
„Az államfőválasztás második fordulójáról nehéz nyilatkozom, mert Klaus Johannis is elutasította Székelyföld autonómiáját. Személyes véleményem, hogy vissza kell állítani a normalitást Románia és Magyarország kapcsolatában, olyanná, amilyen Victor Ponta kormányra lépése előtt volt. Az lenne a jó, ha az a csapat jönne vissza, amelynek tagja Mihai Răzvan Ungureanu volt miniszterelnök is, akkor javulna a két ország kapcsolata, ezért én Johannist támogatom” – ismertette az SZNT elnöke.
Hozzátette, Románia és Magyarország viszonya Victor Ponta hatalomra kerülése után romlott meg, a szociáldemokrata pártelnök pedig a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar karának ügye (elutasítása) miatt került egyáltalán kormányra, továbbá Románia belépett az RMDSZ és az SZNT ellen a luxemburgi perbe.
Izsák Balázs nem kívánta kommentálni azt, hogy az RMDSZ a PRM-vel (Nagy-Románia Párt) közösen a PSD jelöltjét támogathatja a november 16-ai megmérettetésen, viszont elmondta: elfogadhatatlannak tartja, hogy a román-magyar párbeszédben egy bűnszervezet közvetítsen.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Izsák Balázs: értékalapú együttműködésben gondolkodunk
Hétvégén tartja küldöttgyűlését a Székely Nemzeti Tanács, amelyet az elmúlt napokban az a vád ért, hogy pártoktól való függetlenségét felrúgva nyíltan kiállt az Erdélyi Magyar Néppárt államelnökjelöltje mellett. Kíváncsiak voltunk, hogyan reagál a pártelkötelezettségét számon kérő vádakra Izsák Balázs, az SZNT elnöke.
– Értékek, elvek és célok mellett állt ki a Székely Nemzeti Tanács. A Magyar Polgári Párt 2008-as kampánynyitó gyűlésén világosan elmondtam: „Vannak, akik úgy gondolják, hogy nekünk az egyenlő távolságtartás jegyében egyformán kell támogatnunk minden magyar jelöltet. Nos, nem így van. Nem támogathatjuk egyformán az autonómia elkötelezettjeit és akadályozóit!” Ezt megelőzően részt vettem Fodor Imrével, az SZNT akkori elnökével együtt Tőkés László EP-választási kampányában, hiszen fontos volt, hogy olyan tekintély kerüljön az európai testületbe, aki határozottan felvállalja Székelyföld autonómiáját. Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek egy kampánynyitó gyűlésre, vagy bármilyen formában részt veszek a kampányban, mindig az értékközösség volt a meghatározó.
– Az elmúlt években az SZNT volt az egyetlen civil-politikai szervezet Erdélyben, amely mindhárom magyar párttal jó viszonyt ápolt, közös platformra tudott kerülni a magyar politikusokkal Székelyföld autonómiája érdekében. Mennyiben sérülhet a jövőben ez a gyakorlat?
– Olyan célokat fogalmaztunk meg, a célokhoz pedig olyan utakat, eszközöket találtunk, amelyekről a pártok úgy gondolták, hogy csatlakozhatnak hozzá. Ez volt az alapja a kialakult jó kapcsolatoknak. Fontosnak tartom ugyanakkor leszögezni, hogy még ennek érdekében sem tettünk soha semmilyen elvi engedményt, nem kellett kompromisszumot kötnünk senkivel. Ettől függetlenül, egyesekben néha felmerült, hogy elköteleztük magunkat valamelyik párt mellett. Már rendre összehoztak mindenkivel, viszont mindig értékek, elvek és célok vezettek. Akkor is, amikor az MPP önkormányzati képviselőre támaszkodva önkormányzati nagygyűlést szerveztünk, akkor is, amikor Korodi Attilát felkértük, hogy vegyen részt az európai polgári kezdeményezésünkben. És akkor is, amikor az Erdélyi Magyar Néppárt kongresszusán arról beszéltünk, hogy ismételten Románia parlamentje elé kívánjuk terjeszteni Székelyföld autonómia statútumát. Elmondtuk: ha nincs magyar képviselő, aki ezt felvállalja, akkor az állampolgári törvénykezdeményezés eszközével kell élnünk, amiben számítunk a néppárt segítségére.
– Az RMDSZ autonómiatervezete kapcsán az SZNT igen kemény ellenvéleményt fogalmazott meg. Sikerülhet-e konszenzust teremteni a székelyföldi autonómiastatútum ügyében?
– Az RMDSZ alternatív tervezetével szembeni legsúlyosabb kifogásom az volt, hogy megbontja az autonómiamozgalom egységét. Az autonómia ellenzőinek alkalmat kínál arra, hogy elmondhassák, több elképzelésünk is van, mi magunk sem tudjuk, hogy mit akarunk. Egységesen kell fellépni Székelyföld autonómiájáért, és az egység alapja az egységes jövőkép. Egy nemzetnek egyetlen alkotmánya van, és Székelyföld autonómiastatútuma rendelkezik azzal a jelképes értékkel, amellyel saját államukban élő szerencsésebb nemzetek alkotmánya bír. Sikerül-e konszenzust teremteni körülötte? Erre megadtuk a választ szeptember 22-én nyilvánosságra hozott közleményünkben: a kiutat ebből a helyzetből az jelentheti, ha visszatérünk az RMDSZ hajdani szenátora, dr. Csapó I. József által kidolgozott, RMDSZ-képviselők által kétszer is a parlament elé terjesztett, a Székely Nemzeti Tanács tervezeteként ismertté vált, és 200 ezer székely ember kinyilvánított akaratával népszavazáson megerősített statútumához. Ha ehhez, mint kiindulási alaphoz érkeznek módosító javaslatok, lehetőség nyílik arra, hogy ezeket novemberben az SZNT elé terjesszük. Ebben a pillanatban ez lehet a konszenzus felé vezető út.
– Milyen prioritások szerepelnek az SZNT november 8-i küldöttgyűlésének napirendjén?
– Az önkormányzatok mozgalmának kell új lendületet adni, és jelentős társadalmi támogatást. Az Európa Tanács felfigyelt rá, és fontos, hogy fennmaradjon az érdeklődése, sőt, fokozódjon, és nyomon kövesse a romániai közigazgatási átalakítás folyamatát. Nem akarjuk, hogy Székelyföldet beolvasszák egy román többségű közigazgatási régióba, és ha Románia tiszteletben tartja nemzetközi kötelezettségvállalásait, akkor ezt nem is teheti meg. Ezen viszont dolgozni is kell, mert nincs érzékelhető jogsérelem ott, ahol a jogsérelmet elszenvedők hallgatnak. Azzal a közösséggel, amelyik tűr és hallgat, bármit megtehet a hatalom.
Makkay József
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mi történik Székelyföld autonómiatervezetével?
Két autonómiatervezete is van immár a székelyföldi magyarságnak, ám a patthelyzetet nem sikerül feloldani, nincs olyan jogszabály, melyet minden szervezet, párt hajlandó lenne felvállalni, támogatni. A székelyföldi autonómia kivívásáért létrejött Székely Nemzeti Tanács tizenegy évvel ezelőtt, 2004. január 17-én fogadta el a Csapó József által kidolgozott statútumot, és azóta is azt tartják alapdokumentumuknak, az egyetlen hiteles tervezetnek, mely megfelelő autonóm státust biztosíthatna Székelyföldnek.
Több ízben próbálták a román parlament elé terjeszteni, 2004 tavaszán az RMDSZ színeiben megválasztott képviselők megtették a szükséges lépéseket, ám előbb a képviselőház, majd a szenátus is vita nélkül leszavazta a törvénytervezetet. Egy év múlva Sógor Csaba szenátor és Garda-Becsek Dezső képviselő az RMDSZ elutasítása dacára vállalta az SZNT statútumának újbóli, változatlan formában történő parlamenti beterjesztését, ám a végeredmény nem változott. Ezt követően RMDSZ-esek többé nem vállalták fel a statútumot, és 2013 tavaszán kongresszusukon Kelemen Hunor elnök bejelentette, hogy kidolgozzák saját tervezetüket. Majd másfél éves késéssel 2014 szeptemberére készült el az RMDSZ statútuma – a munkába bevonták a Magyar Polgári Pártot is –, melynek alapjául az alkotók szerint a dél-tiroli autonómiatervezet szolgált. Az SZNT elnöke, Izsák Balázs élesen bírálta az RMDSZ tervezetét, amely végül a szövetség vezetőinek ígérete ellenére mindmostanáig nem került valós közvitára, és az elnökválasztási kampány múltával feledésbe merült parlamenti beterjesztésének ígérete is. Ugyanakkor csak fokozza az ellentéteket Kelemen Hunor január eleji nyilatkozata: „Székelyföldön mi vagyunk a Székely Nemzeti Tanács, nem más.”
Az SZNT tavaly november 8-ai ülésén ismét nyitással próbálkozott, határozatot fogadtak el, melyben leszögezték, ragaszkodnak saját tervezetükhöz, de hajlandóak a vitára. Levélben fordultak az RMDSZ képviselőihez, szenátoraihoz, hogy ha már elutasították az SZNT statútumának újabb parlamenti beterjesztését, február végéig tegyék meg azokat a módosító javaslatokat, melyek számukra is elfogadhatóvá tennék a tervezetet. „Annak érdekében, hogy a székely autonómiamozgalom egysége megmaradjon, a Székely Nemzeti Tanács készen áll rendkívüli ülésen megvitatni az esetleges módosító indítványokat” – állt levelükben. Bő két hónap teltével egyetlen képviselő méltatta válaszra az SZNT kezdeményezését, Márton Árpád. Az alábbiakban levelét és Izsák Balázs feleletét közöljük, melyekből kitetszik az egyetlen találkozási pont: mindketten tisztában vannak azzal, hogy szükséges egy mindenki által elfogadott és támogatott autonómiastatútum. De melyik legyen az? Melyik a jobb? Melyik szolgálja Székelyföld érdekeit? – erről továbbra is élesen különbözőek nézeteik. (-kas)
Márton Árpád levele Izsák Balázsnak
Tisztelt Izsák Balázs!
Kérésüknek több okból nem tudok eleget tenni. Az egyik az, hogy az RMDSZ-nek is van egy közvitára bocsátott tervezete, amely, véleményem szerint, lényegesen jobb, mint az Önök által támogatott. A másik az, hogy a történelmi Székelyföldről beszélnek, de tervezetük nem a történelmi Székelyföld területi szerkezete szerinti. A harmadik az, hogy abban a tervezetben, amelyről szavaztak, 126 közigazgatási egység szerepel, melyek közül néhány soha nem tartozott a történelmi Székelyföldhöz, legutóbbi határozattervezetükben, melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg.
A harmadik az, hogy az önök által bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak. Egyebek között ezért is jobb a mi változatunk, mely az uniós szabályzatnak megfelelően a székeket a NUTS IV.-előírásnak felelteti meg, mint a NUTS III. alegységei, melyek közigazgatási hatáskörrel rendelkeznek. Ami a történelmi központokat illeti, az is a mi változatunkban áll közelebb a történelmi múlthoz. Ugyanis a ma Székelyföldnek tartott területen (Aranyosszék nélkül, ami azért a történelmi hűség tiszteletben tartása szerint szintén oda tartozna) négy közigazgatási központ, azaz főkirálybíróság működött Udvarhelyen, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában és Sepsiszentgyörgyön (lásd a székely székek létének kortársa, Benkő József leírását), efölött volt a hat szék kapitánya. Ennek megfelelően az RMDSZ-változatban a régió testületeinek székhelye e négy város között oszlik meg, és nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek. Ezért javasolom, hogy inkább konstruktívan szóljanak hozzá a mi változatunkhoz, hátha sikerül egy olyan szöveget létrehozni, ami minden követelménynek és elvárásnak megfelelő és szervezetünk által benyújtható.
Maradok tisztelettel,
Márton Árpád
Izsák Balázs válasza Márton Árpádnak
Tisztelt Képviselő Úr!
Bevallom, hogy levelére az első reakcióm az öröm volt: akad legalább egy magyar képviselő a román parlamentben, aki az RMDSZ ígéretét be is akarja tartani, és hajlandó is, képes is a vitára. A harmadik mondat után ért a csalódás. Az nem lenne baj, sőt, természetes is, hogy eleve jobbnak tartja „az RMDSZ sajátjaként” aposztrofált törvénytervezetet, mint azt, amely egy évtizede általánosan elfogadott, vagy ahogyan Ön fogalmaz: az általunk támogatottat. Az viszont már nem természetes, hogy már a harmadik mondatából kitűnik, a rosszabbnak tartott tervezetet Ön eleve olvasatlanul utasítja el. Azt írja ugyanis, hogy mi „történelmi Székelyföldről” beszélünk, viszont ezzel szemben az igazság az, hogy ez a szóösszetétel a Székely Nemzeti Tanács tervezetében egyáltalán nem szerepel.
A második kifogása így egyből kútba is esett. Harmadik ellenvetésként azt hozza fel, hogy a tervezetben, amelyről szavaztunk, 126 közigazgatási egység szerepel, míg legutóbbi határozattervezetünkben, „melyet néhány tanács elfogadott, a közigazgatási egységek számát 153-ban jelölik meg”. A képviselő úr bizonyára tud róla, hogy 2004 után számos új község jött létre. Azon közigazgatási egységeknek a száma, amelyeknek a tételes felsorolása 2004-ben kijelölte Székelyföld határait, időközben 153-ra emelkedett, anélkül azonban, hogy a korábban kijelölt határ változott volna. Ön azt is hibaként rója fel nekünk, hogy olyan községeket is az autonóm régión belül képzelünk el, amelyek nem tartoztak a „történelmi Székelyföldhöz”. Ez igaz, és természetes. Egyetlen példával élek. Orbán Balázs Székelyföld határát megvonva leírja a kulturális különbséget Balavásár „vármegyei magyarsága” és a Székelyföldhöz tartozó Kelementelke székely lakói között, némi megbocsátható elfogultsággal az utóbbiak javára. Mára ezek a különbségek elmosódtak, a két település lakossága a Székely Nemzeti Tanács által megszervezett népszavazáson egyformán kifejezte akaratát, hogy a majdani autonóm Székelyföldhöz akar tartozni. Mi több, a Székelyföld autonómiájáért kezdeményezett népszavazást Balavásár elsőként szavazta meg Marosszéken. Székelyföld határa itt és még sok helyen – a mi megközelítésünkben – a nyelvi, kulturális határ. Hiszen ezt a kérdést a ma élő embereknek kell eldönteniük, és mi sem természetesebb annál, hogy az egynyelvű, egykultúrájú közösség egy közigazgatási egységbe akar tartozni. Természetellenes viszont az, hogy ezt éppen egy magyar képviselő nem tudja elfogadni! Képviselő Úrnak egy újabb, „harmadik” kifogása szerint az általunk „bejelölt székek mindegyikének lakossági száma alatta van a NUTS III. számára a vonatkozó uniós normában előírt minimális lakossági számnak”. Ön megint téved, Képviselő Úr. A mi tervezetünk nem szól egyáltalán a NUTS statisztikai régiókról – különben az Önöké sem –, mi a székely székeket Székelyföld közigazgatási alegységeiként képzeljük el. Ám ha szóba hozta már a statisztikai régiók népességi korlátait, hadd hívjam fel Képviselő Úr szíves figyelmét az Európai Parlament és a Tanács 1059/2003/EK számú, a statisztikai célú területi egységek nómenklatúrájának (NUTS) létrehozására vonatkozó rendeletére, amely kimondja: „ha egy adott NUTS-szinthez egy tagállamban – a (2) bekezdésben említett ismérvnek megfelelően – nincs megfelelő méretű közigazgatási egység, e NUTS-szintet megfelelő számú, egymással határos, meglévő kisebb közigazgatási egység összevonásával kell képezni”. Következésképp ez a kifogás sem megalapozott. A továbbiakban az Önök tervezetének erényeként felhozza, hogy a majdani autonóm Székelyföldre vonatkozó koncepciójukat a négy „főkirálybíróságra” (Udvarhely, Marosvásárhely, Csíkszereda és Sepsiszentgyörgy) építik, nyitva hagyva annak lehetőségét, „hogy akárcsak a történelmi múltban, a székek közigazgatási hatásköreit azok központjában lássák el, és ennek mibenlétéről már csak a székelyek dönthetnek”. Nyitva hagyják a lehetőséget? Miféle új kodifikációs találmány ez, Képviselő Úr? Nyilván, ha valamit a jogalkotó nem foglal bele a jogszabályba, az előtt még mindig nyitva maradhat a lehetőség. Ebbe a tengermélytől a csillagos égig minden belefér. Valójában Ön arról akarja elterelni a figyelmet, hogy az Önök tervezete a Nicolae Ceausescu megyésítése során létrehozott három megyére épül. Kényelmességből, konformizmusból Maros, Kovászna és Hargita megye együttesét nevezik Önök Székelyföldnek, amelyen belül a magyarság részaránya ma alig lépi túl az 50 százalékot, míg ez az arány az Ön által rosszabbnak ítélt tervezetben megjelölt közigazgatási határok között közel 75 százalék.
Tudomásul veszem, Képviselő Úr, hogy Ön négy „királybíróságra” hivatkozva, a majdani autonóm Székelyföld térképén látni sem akar Gyergyószéket, Kézdiszéket, Bardoc-Miklósvárszéket. Arra kérem viszont, hogy menjünk el együtt Gyergyóalfaluba, Ditróba, Vargyasra, Barótra, Kézdivásárhelyre, és ütköztessük ott az érveinket lakossági fórumokon, hadd legyen valóságos a közvita, és abban az érintettek is aktív szerepet tudjanak vállalni! Egy gondolatot fogok megosztani Önnel arról az Önök által sokat hangoztatott érvről, hogy azért jobb az Önök tervezete, mert egy „működő autonómia” statútumát másolták. Többen elmondták, beszéltem magam is részletekbe menően, hogy miért nem jó tájékozottság nélkül, ismeretek nélkül másolni. Most azt mondom el, ami ennél is fontosabb: Székelyföld autonómiáját a székely hagyományokra, a székelyek akaratára és az itteni valóságra kell építeni. Az a fajta outsider szemlélet, amely éppen ezt hagyja figyelmen kívül, s a messziről ideszakadtak értetlenségével mellőzi az itteni valóságot, és csak azért tart jobbnak valamilyen megoldást, mert az idegen, soha nem lesz győztes a székelyek körében.
Végezetül hadd mondjam el, találtam pozitívumot is a válaszában. Levelének záró soraiból az derül ki, hogy Ön is úgy gondolja, egyetlenegy, általánosan elfogadott autonómiastatútumra van szükség. Dolgozzunk ezen, hogy azt minél hamarabb a Székely Nemzeti Tanács elé, majd Románia parlamentje elé lehessen terjeszteni.
Üdvözlettel, Izsák Balázs
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A Neptun-ügy: amiről a dokumentumok beszélnek (2.)
A második Neptun: sovány sikerek
A következő találkozó 1993. július 15. és 17. között zajlott, célja a gerzensee-i tárgyalások folytatása és az ott elfogadott ajánlások gyakorlatba ültetésének felülvizsgálata.
A találkozó előtt Larry Watts jelentést készít A gerzensee-i egyezmény jelenlegi helyzete címmel. Ebből kiderül, hogy az egyedüli konkrét intézkedés, amit a Gerzensee óta eltelt fél év alatt sikerült megvalósítani, a magyar tanárképzés számára elkülönített (és nemzetiségi arány szerint amúgy is kijáró) 300 hely a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen.
Kevésbé látványos siker a Nemzeti Kisebbségi Tanács megalakulása (a nem túl hosszú életű tanácsot több forrás is sóhivatalnak, kirakatintézménynek nevezte).
A kisebbségek nyelvén is történő feliratozásról szóló kormányhatározatot megfogalmazták, de végül nem fogadták el – áll a jelentésben. Nem meglepő, hogy a Neptunon elfogadott ajánlások – némileg pontosítva – megismétlik a gerzensee-i egyezményt. Itt mondják ki, hogy az Oktatási Minisztérium küldjön átiratot a BBTE-nek, melyben közli, hogy rendelkezésére bocsátja azt a 300 helyet, melyben megegyeztek az 1993–1994-es tanévre, és melyet a magyar tanárképzés számára különítenek el.
A második Neptun-találkozó után, 1993 nyarán kapnak nagyobb médiavisszhangot a tárgyalások, ekkortól kerülnek össztűz alá a találkozók résztvevői, románok és magyarok egyaránt. Az RMDSZ-en belül azzal vádolják a Tokay–Borbély–Frunda triót, hogy mandátum és az RMDSZ vezetőségének tudta nélkül egyeztek meg a román hatalom képviselőivel.
Ettől a pillanattól kezdve a PER kármentéssel foglalkozik: a tét a tárgyalások folytatása, valamint annak elkerülése, hogy a magyar tárgyalópartnerek – ahogy Watts fogalmaz: „a mi embereink” (our guys) – politikai karrierje derékba törjön. A moderátorok értelmezése szerint ez egyben azt jelentené, hogy az RMDSZ-en belül a tárgyalásokat elutasító, „mindent vagy semmit” elve szerint politizáló radikálisok győzedelmeskednek a mérsékeltek fölött.
Atlanta: az előremenekülés
A PER előtt álló lehetőségeket egy 1993 szeptemberében Larry Watts által írt elemzés mérlegeli. Ebben felmerül, hogy vajon nem lenne-e jobb az RMDSZ-en belüli mérsékeltek védelmében jegelni a találkozókat, míg a vihar elvonul. Watts végül épp ellenkezőleg, a találkozók folytatására tesz javaslatot, azzal a különbséggel, hogy annak tematikája világosan elkülönülne az addigi találkozóktól, a résztvevők körét pedig kiszélesítenék. A kormány képviselői mellett az ellenzéket is meg kell hívni, ugyanígy magyar részről: nemcsak az RMDSZ képviselői, hanem más magyar személyiségek is jelen lehetnének. Ez folytatása lehetne a PER eddigi erőfeszítéseinek, megmutatná, hogy az amerikai szervezet pártoktól független, és lehetőséget adna arra, hogy a magyar közösség és az RMDSZ saját politikai stratégiát fogalmazzon meg ahelyett, hogy néhány, Budapesthez közel álló figura diktálja azt – érvel a bukaresti iroda vezetője.
„Vérlázító” követelés az utolsó pillanatban
Így kezdődik el az utolsó fontos találkozó szervezése, melyre az atlantai Carter Centerben 1995. február 14. és 15. között kerül sor. A szervezés távolról sem zökkenőmentes: az utolsó pillanatban – amikor már a helyszínt és a meghívottak listáját is véglegesítették, a repülőjegyeket pedig megvették – az RMDSZ azt kéri, hogy Székelyföld autonómiastatútumának kidolgozója, Csapó József is jelen lehessen.
Ez Watts szerint „vérlázító” (outrageous) követelés – annál is inkább, mert a román fél és az amerikai moderátorok is azt tartanák természetesnek, hogy ebben az esetben a szélsőségesen nacionalista, magyarellenes Nemzeti Egység Pártja (PUNR) képviselője is tárgyalóasztalhoz üljön. Ezt azonban az RMDSZ nem fogadja el (végül a PUNR egyik képviselője mégis elutazik Atlantába, azonban csak megfigyelőként, hozzászólási jog nélkül vesz részt a megbeszélésen).
Titkos kiegyezés?
A Neptun-kérdéskör leghomályosabbika az, hogy az RMDSZ-ben ki tudott a PER-féle közvetítésről, hogyan esett a választás a Tokay–Borbély–Frunda trióra, konzultáltak-e a szervezettel, és pontosan milyen mandátummal rendelkeztek.
E kérdések megválaszolása azért nehéz feladat, mert az interjúalanyok több mint húsz év után nem emlékeznek minden részletre pontosan, és az RMDSZ bukaresti politizálásának kulcsfigurája, Domokos Géza már nem él.
Annak idején az RMDSZ mint szervezet távolról sem volt annyira bürokratikus, mint most, nagyon sok mindent személyes kapcsolatok, véletlen találkozások, éjszakába nyúló gyűlések, viták határoztak meg. Ennek az időszaknak a dokumentálása túlmutat lehetőségeinken.
Egy példa arra, hogy mennyire spontán módon történtek dolgok akkoriban: „Bementem az RMDSZ akkori bukaresti székházába, ott volt Livia Plaks. Én nem tudtam, kicsoda ő, viszont ő ismert. Hívott, lenne-e kedvem elmenni egy találkozóra. Én azonnal igent mondtam” – mesélte az Átlátszó Erdélynek Tokay.
Ugyanakkor meg kell említeni azt is, hogy az interjúk során az alanyok – Frunda, Borbély, Tokay és Markó – képtelenek voltak kilépni a saját, régóta felépített narratívájukból, így viszonylag kevés konkrét részlet derült ki tőlük.
Az információk alapján azonban kijelenthető, az RMDSZ-ben tudtak a PER-kerekasztalokról. Az első találkozóra magát az RMDSZ-elnököt, Domokos Gézát is meghívták. Azután belső fórumokon, ilyen-olyan találkozókon, beszélgetéseken több ízben is szó esett ezekről.
„Akkoriban, a kilencvenes évek elején Romániát keresztül-kasul bejárták nyugati civil szervezetek, alapítványok, politikusok, és hát mindenki meg akart tanítani minket a demokráciára” – mondta leplezetlen iróniával Markó Béla, akit közvetlenül a gerzensee-i találkozó előtt, 1993 januárjában választottak meg az RMDSZ elnökévé. Őt Borbély László hívta a gerzensee-i találkozóra, azonban nem ment el, mert nem tartotta azt fontosnak.
Az Átlátszó Erdélynek adott interjúban a politikus kijelentette, a PER által szervezett találkozók sokáig nem tűntek többnek, mint újabb nyugati kísérletnek a romániai etnikumközi viszonyok javítására. Az akkori gyakorlat szerint az RMDSZ politikusainak nem kellett külön engedélyt kérniük arra, hogy ilyen rendezvényeken, kerekasztal-beszélgetéseken részt vegyenek – mondta, hozzátéve, hogy „tárgyalni mandátum nélkül is lehet, megegyezni nem”.
A teljes képhez hozzátartozik az is, hogy az RMDSZ szervezetének belső eljárásai a kilencvenes évek elején még gyermekcipőben jártak. Az, hogy csakis az RMDSZ elnöke által adott mandátum, jóváhagyás birtokában lehet tárgyalni, épp a Neptun-ügy kirobbanása után vált szabállyá a szervezeten belül.
Ekkor egyébként még tapasztalatlan, viszonylag fiatal, a nagypolitikában kevéssé jártas politikusok voltak mindannyian. Az angolnyelv-tudás sem volt a tárgyalócsapat erőssége: a feljegyzések között több, legfeljebb középszintű angolnyelv-tudással megfogalmazott iratot találtunk. A nyelvtudás azért fontos, mert a beszélgetések rendszerint angol nyelven folytak, és csak akkor tértek át románra, ha a részleteket kellett rögzíteni.
Csak az Atlantába tartó delegáció kapott valamiféle felkészítőt arról, hogy nemzetközi szinten hogyan kell tárgyalni, mi az, amit az amerikaiak fontosnak tartanak, és mi az, amit nem. „Segítettünk egymásnak, de hát vak vezetett világtalant” – fogalmazott erről a Niculescu Anton akkori kabinetvezető által írt összefoglalóról Markó Béla.
Kisebb szolgálatok, honorok
A PER kisebb szolgálatokkal, esetenként pénzzel honorálta is a találkozókon részt vevő magyar politikusokat. Borbély Lászlónak egy amerikai ösztöndíj megpályázásához adnak ajánlást 1992 novemberében, a gerzensee-i találkozó előtt.
1993 októberétől tanácsadói szerződéssel alkalmazza a PER: feladata jelentéseket írni a romániai politikai helyzetről. (Borbély László tagadta, hogy nyert volna amerikai ösztöndíjat. A vele készült interjút visszakérte, majd, mivel kevesellte, hogy miután egy órát szánt ránk, csak két bekezdést használtunk, arra kért, egyáltalán ne használjuk a nyilatkozatát.)
Kérdés azonban, hogy ezeknek a Borbély által kézzel, magyarul írt beszámolóknak, politikai elemzéseknek mennyi hasznuk volt akkor, amikor – mint láttuk – a PER Larry Watts kapcsolatai révén naprakész információkkal rendelkezett a bukaresti mozgásokról.
1996 áprilisában a PER Frunda Györgyöt is alkalmazza a „romániai magyarsággal kapcsolatos projektek tanácsadójaként”: a politikus 2400 dollárt kap ezért – számításunk szerint ez kétévnyi nettó átlagfizetésnek felelt meg abban az időben.
Frunda állítása szerint nem pénzt, hanem egy számítógépet kapott a PER-től. Ez azért is valószerű, mert a dokumentumok között van is egy számítógép-árajánlat, amire pirossal valaki ráírta: „Frunda”. Miért problémás ez?
Akadémiai körökben, főleg Nyugaton bevett szokás, hogy a meghívottaknak napidíjat, konferencia-részvételi díjat fizetnek, továbbá esetleges szolgálataikat külön is honorálják. Kassof maga is megerősítette, hogy ez gyakorlat volt a PER-nél.
Ebben az esetben azért problémás a kifizetések és ajándékok elfogadása, mert ezeken a találkozókon nem tudományos vita, hanem érdekérvényesítés folyik, politikai alkuk köttetnek. Kérdés, hogy az RMDSZ politikusai mennyire tudták hatékonyan képviselni a közösség érdekeit akkor, amikor el voltak köteleződve a PER felé, mely szervezetnek érdeke, hogy a felek minél hamarabb megegyezzenek.
Egyébként egy, a PER munkálataiban sokáig részt vevő tudós számára is hasonló dilemma fogalmazódott meg akkor, amikor a PER pénzt ajánlott neki. „Úgy éreztem, épp ez a közvetítőszerep tűnik el (…) akkor is, ha ők akkor azt mondták, hogy ez nem olyan értelmű pénzelfogadás, hanem egy infrastrukturális háttér biztosítása” – mesélte (végül szintén elfogadott egy laptopot, ami a kilencvenes években nagyon drága munkaeszköz volt).
Allen Kassof az eredményekről
Sipos Zoltán, az Átlátszó Erdély munkatársa interjúban tette fel Allen Kassofnak a kérdést: Annak ellenére, hogy a PER Bukarestben és Marosvásárhelyen is működtetett irodákat, úgy tűnik, hogy 1995 után a magyar–román viszony kikerült a reflektorfényből. Miért nem volt az atlantai találkozónak folytatása?
Kassof válasza összegzi mindazt, amit az amerikaiak eredményként könyveltek el: „Ez nem pontos, mindkét féllel folytattuk a konzultációt. 2000 februárjában, a választások előtt a PER szervezett egy találkozót, ahol a nagy politikai pártok ígéretet tettek arra, hogy nem használják ki az etnikai kártyát a kampány során.
2005-ben pedig a PER egy autonómiatémájú konferenciát szervezett Marosvásárhelyen. Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere az, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezenfelül olyan protokollumrendszert sikerült kifejleszteni, mely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”
Az Átlátszó Erdély nyomán összeállította:
Farkas Réka
(első rész: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), 2015. febr. 7.)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az átlátszó Neptun
Az Átlátszó.hu erdélyi permutációjának szerkesztői a honlap első publikációsorozatának témájául olyan kérdést választottak, amelynek aktualitása nem évül el mindaddig, míg az erdélyi politikát keresztbe metszi a román hatalomhoz való viszony mentén húzódó alapvető törésvonal. Valamint amíg közösségünknek lesznek olyan képviselői, akik többet szeretnének a román hatalom által cenzúrázott és koreografált látszatképviseletnél, míg a zsoldos-logika nem uralja el teljesen a politikai térképet. Más szóval, míg elég magyar él Erdélyben ahhoz, hogy kitermeljen magából egy olyan csapatot, amelynek tagjai számára nem az egyéni érvényesülés a cél, hanem a közösség képviselete.
Pályaív
A Neptun-ügyről sok mindent leírtak már az elmúlt 22 esztendőben, két mondatot mégis szánjunk a politikatörténeti vonatkozásnak. Neptunban az RMDSZ három élvonalbeli politikusa mandátum nélkül tárgyalt a román hatalom képviselőivel egy amerikai szervezet, a PER (Project On Ehtnic Relations) moderálása mellett, s adott alkalmat a román félnek arra, hogy minden érdemi engedmény nélkül kisebbségbarát színben tetszelegjen. Mindez 1993 júniusában történt, nem sokkal az ország Európa Tanácsba való felvétele előtt, amikor nem csökkenteni kellett volna a Romániára nehezedő bizonyítási kényszert, hanem növelni.
A most nyilvánosságra került anyag, s az Átlátszó 8 részben lehozott rezüméje nem rajzolja át alapvetően az eddig ismert képet. Talán új megvilágításba helyezi a jóhiszeműség kérdését, de e probléma nemzetpolitikai szempontból soha nem volt alapvetően releváns. Egyik oldalról a kártétel, amely az erdélyi magyar ügyet a Neptun-gate révén érte, független a részvevők jó- vagy rosszhiszeműségétől. Ráadásul három évvel később teljességgel irrelevánssá vált e kérdés, hiszen 1996. november 28-án az egész szervezetet állították neptuni pályára fittyet hányva hivatalos programnak, autonómiának, nemzeti önkormányzatnak. Másrészt a neptuni hármak addig és azt követően is az önálló, magyar érdekű autonomista politika és e politikát követők kérlelhetetlen ellenfeleiként nyilatkoztak meg. Politikai pályájuk megítélésének szempontjából mellékes, hogy mennyire voltak tisztában azzal: a neptuni tárgyalássorozat a román kirakatpolitika érdekeit szolgálja.
Három bomba ára
Az Átlátszó sorozata előtérbe állítja a szervezőket is. Az Egyesült Államok külpolitikai szemléletének a boszniai háború kapcsán lezajlott paradigmaváltásáról nem sokkal a Neptun-ügyet követően Borbély Imre írt politikai tanulmányt, kiemelve, hogy míg korábban az emberi és kisebbségi jogok képezték az amerikai megközelítés lényegét, és ezt az értékegyüttest akár destabilizáció veszélyének vállalásával is képviselte az amerikai külügy (legalábbis retorikai szinten), addig a boszniai háború hatására a stabilitás került előtérbe, akár az emberi és kisebbségi jogok sérülésének árán is. A feltárt anyag mindezt szépen aláhúzza. „Adunk 1-2 millió dollárt, három bombának az árát, és akkor talán elkerülhetjük a háborút” – foglalja össze az amerikai logikát az egyik interjúalany. Más kérdés, hogy mennyire volt reális veszélye a fegyveres konfliktusnak Erdélyben. Tokay György neptuni fogadkozását, miszerint „Erdély nem Jugoszlávia, és nem is lesz”, nem tartottuk anno szerencsésnek, hiszen a mondat szerencsés befejezése – „amennyiben biztosítják az erdélyi magyarság háromszintű közösségi autonómiáját” – elmaradt. Tárgyilagosan elemezve a kérdést viszont azt láthatjuk, hogy a rendszerváltás után véres összecsapások akkor voltak, amikor ebben a román hatalom érdekeltnek vélte magát, és megszervezte azokat (bányászjárások, vásárhelyi pogrom). A magyar fél mindig is kerülte mind a kérdés fegyveres megoldását, mind az azzal való fenyegetést, aminek számos oka van, legfőbb közülük a számunkra kedvezőtlen erőasszimetria. Kiderült az anyagból, hogy Larry Watts, a PER elemzője, aki a nyilatkozók szerint akár több titkosszolgálatnak is ügynöke lehetett, mindvégig a román álláspont felé hajlott, és felháborítónak tartotta, hogy az RMDSZ Csapó Józsefet is beválasztotta az atlantai delegációba. Miközben mit lehetett Csapó doktor szemére vetni? Mindössze annyit, hogy az autonómia következetes híve. Innen is látni, hogy a PER nem a kisebbségi kérdés megoldására törekedett, hanem tüneti kezelésre, „stabilitásra”. Ami ugyebár élesen ütközött és ütközik a magyar érdekkel.
Csörgés és duruzsolás
Nem meglepő, de új információ, hogy a kollektív jogok mentén való érvelésről maguk a magyar delegációtagok mondtak le 1993 tavaszán a gerzenseei találkozón, holott ekkor már érvényben volt az autonómiaprogram. A mandátum kérdésére vonatkozóan Allan Kassof, a PER vezetője azt állítja, hogy az RMDSZ delegálta a magyar részvevőket, beleértve a neptuni hármakat. Domokos Géza elnökségének idején akár elnöki mandátummal is bírhattak a tárgyalók, sőt, egyik tárgyaláson maga az elnök is részt vett, de az is biztos, hogy Domokos nem tartotta fontosnak informálni az autonomista többségű országos elnökséget. Erről az elnökség tagjai közös nyilatkozatban tájékoztatták a közvéleményt a Neptun-bomba felrobbanása után, cáfolva a hármak védekezését arról, hogy ők beszámoltak az RMDSZ vezetőségének.
Szintén új információ, hogy a részvevők anyagi juttatásban is részesültek: itt kiemelkedik a 2400 dollár értékű számítógép, aminek Frunda György volt a kedvezményezettje. Az Átlátszó szerkesztője szerint ez akkor megfelelt két évi nettó átlagfizetésnek. Aprócska protokollajándéknál jóval nagyobb gesztus volt ez, amely a korrumpálás szándékát is felvetheti, s nem kell nagy rosszindulat ahhoz, hogy a harminc ezüstpénz csörgését asszociáljuk az ajándék számítógép duruzsolásához.
Egy dologban mégiscsak egyetérthetünk Allan Kassoffal: „Véleményem szerint a PER legnagyobb sikere, hogy 1995 után négy évig az RMDSZ részt vett a kormánykoalícióban, ez pedig lehetőséget adott a közvetlen tárgyalásra a román féllel. Ezen felül olyan protokollrendszert sikerült kifejleszteni, amely lehetővé tette az RMDSZ számára, hogy akár ellenzékből is a kormánnyal együtt dolgozzon a magyar közösséget is érintő kérdésekben. Ez a PER-találkozók eredménye.”
Helyben vagyunk. A PER-folyamatot és a neptuni tárgyalás következményét magam is ebben látom megragadhatónak. A kormányzati szerepvállalásban és mindabban, amivel ez a tragikus lépés együtt járt: a román euroatlanti csatlakozás ingyenes támogatásában, az önálló külpolitika feladásában, a belső választás, a nemzeti kataszter összeállításának elmaradásában, az autonómiastatútumok kérdésének ad acta tételében, a társadalomszervezés elakadásában, az önkormányzatként való működés fokozatos pártelvűsítésében.
A PER munkatársai elégedettek lehetnek: sikerült semlegesíteni az erdélyi magyar nemzeti önkormányzatot betagolva azt a román hatalmi gépezetbe. Az erdélyi magyarság vészes fogyása pedig megkíméli mind a magyar, mind a román, mind pedig az amerikai szereplőket a távlati megoldásokon való gondolkodás kényelmetlenségétől.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Mit hozhat a Székelyföld autonómiája a bánsági magyaroknak?
A temesvári Szórvány Alapítvány, az Új Ezredév Református Központtal partnerségben február 27-én, pénteken indította útjára Baráti Esték című rendezvénysorozatát, amelynek első vendége a sepsiszentgyörgyi Izsák Balázs mérnök, politikus, a Székely Nemzeti Tanács elnöke volt.
Izsák Balázs Autonómia Európában és Erdélyben című előadását szép számú érdeklődő hallgatta meg az Új Ezredév Református Központ ökumenikus szárnyának tetőtéri galériájában, majd a résztvevők borkóstolóval egybekötött beszélgetés keretében vitatták meg az elhangzottakat.
A havonta megrendezésre kerülő Baráti Esték rendezvénysorozat első eseményét dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke nyitotta meg, kiemelve, hogy a szervezők célja a szabadegyetem típusú ismeretterjesztés temesvári hagyományának az újjáélesztése. A házigazdák részéről Gazda István lelkipásztor köszöntötte a rendezvény mintegy 25-30 résztvevőjét.
Izsák Balázs SZNT-elnök előadása során arról beszélt, hogyan egyeztethetők össze a székely autonómiatörekvések az erdélyi magyarság egészének céljaival, a székely területi autonómia hogyan valósítható meg a román alkotmányos keretek között. Izsák Balázs elmondta: a Székelyföld autonómia-statutúmának kidolgozása dr. Csapó I. József érdeme, a Székely Nemzeti Tanács pedig egy civil kezdeményezés, amely a jog és a demokrácia útján haladva valósítja meg a székely autonómiatörekvéseket. A SZNT elnöke bizonyítékokkal támasztotta alá, hogy a székely területi autonómia nem sérti az ország területi egységét, és a jelenlegi román alkotmányos keretek között is megvalósítható, de hivatkozott az Európa Tanács 1201-es ajánlására és a román–magyar alapszerződésre is az autonómiatörekvésekkel kapcsolatban.
Izsák Balázs arról is beszélt, hogy mit hozhat a területi autonómia a Székelyföldön kívül élő romániai magyarságnak? „A Székelyföld autonómiája beleilleszkedik az egész erdélyi magyarságra kiterjedő koncepcióba, amely még az RMDSZ műhelyében, a brassói kongresszuson jött létre, ez a háromszintű autonómia koncepció” – mondta Izsák Balázs. „A háromszintű autonómia azt jelenti, hogy a romániai magyar nemzeti közösséget, mint politikai jogalanyt, a személyi elvű autonómia megilleti, ennek az intézményeit írja le egy törvénytervezet, amelyet szintén dr. Csapó József dolgozott ki.
A személyi elvű autonómia intézményeinek a funkcióját a magyar többségű településeken maga az önkormányzat tölti be, míg ott, ahol ezek az önkormányzatok egy összefüggő tömböt alkotnak, ott a regionális önkormányzat veszi át ezt a szerepet.” Miért lennének érdekeltek a Székelyföldön kívül élő magyarok ennek az autonómiakoncepciónak a megvalósításában? – tette fel a kérdést Izsák Balázs? „A Székelyföld Autonómia-statútuma a székelyföldi románság esetében úgy rendelkezik, hogy nem minősül diszkriminációnak semmilyen olyan intézkedés, amely a Székelyföldön élő románság identitásának a védelmét jelenti.
A paritás elve alapján természetes az, hogy ott ahol a szórványban élő magyarság jogait kell biztosítani, az önkormányzatok, a helyi hatóságok ugyanúgy viszonyuljanak hozzájuk, ahogy a székely autonómia is biztosítja a Székelyföldön számbeli kisebbségben élő románoknak a jogait.” A továbbiakban a belső Anyaország koncepcióról beszélt Izsák Balázs: „Egy autonóm Székelyföldhöz az egész erdélyi magyarság kötődhet, kapcsolódhat. Ha létrejön a székelyföldi autonómia, akkor magyarnak megmaradni nem csak úgy lehet, hogy az Anyaországban keressük a boldogulást, hanem a székelyföldi autonómia keretein belül létrehozott intézmények kiszolgálják majd a Székelyföldön kívüli magyarság igényeit is. Így nem elvándorlás lesz az egyetlen útja az erdélyi magyaroknak onnan sem, ahol nem alkotnak többséget”.
A Baráti Esték első rendezvénye borkóstolóval folytatódott, ahol Balla Géza arad-hegyaljai borász kiváló nedűivel ismerkedhettek meg a jelenlevők.
Pataki Zoltán
nyugatijelen.com
Erdély.ma

A romániai magyar tabutémák leltára
Szociológiailag teljesen irreleváns, ám mégis „dokumentum-értékű leltárt” készítettünk azokról a dolgokról, amelyekről köztudott: ezeket nem jó firtatni. Ha Ön újságíró és van önbecsülése, ne olvassa el a következőket.
A módszer: e-mail-ben felkérő-leveleket küldtünk ki körülbelül ötven címre. Szövege:
"Kedves szerzőtárs! Kéréssel fordulok hozzád. A Transindex számára készítek egy összeállítást a romániai magyarság úgynevezett szent teheneiről. Szent tehénen olyan személyt, intézményt, gondolatot, mentális toposzt stb. értek, amit mindig elnéző megbocsátással kezelünk a sajtóban, a közbeszédben. Máshogyan közelítve: melyek azok a bálványok, amelyeknek – mint minden bálványnak – születésükkor máris eljött az alkonyidejük, de erről nem illik beszélni."
A válaszokat montázsban közöljük. Szerzőink csoportja sok tekintetben heterogén; az ankét külön érdekessége, hogy a megkérdezettek – akiknek politikai nézetei számos témában erőteljesen eltérnek egymástól – gyakran ugyanazokra a jelenségekre mutatnak rá.
Általános, a társadalmat jellemző, szent tabutémák
1. A kisebbségi eliteken belüli gazdasági érdekcsoportok hálózatai és kapcsolataik érdekszövevénye a magyarországi és az adott országon belüli – jórészt a titkosszolgálatokhoz is kapcsolódó – gazdasági érdekcsoportokkal. A romániai magyar maffiák. Látott már valaki személyes vádakon (és válasz jogán) kívül valamit erről a magyar sajtóban? Esetleg a félénk átvételét annak, amiről a román újságok már hetek (évek) óta cikkeznek (lásd a Csibi-ügyet).
Akiktől a válaszok érkeztek:
Bakó Rozália, Bálint Ferenc, Bara Gyula, Bárdi Nándor, Boros-Dali Lehel, Daczó Kati, Fall Sándor, Horváth Gizella, Gáspárik Attila, Kelemen Zoltán, Lukács Csaba, Toró T. Tibor, Stanik István, Szabó Tünde, Vandra Attila, Zilahi Imre.
2. A korrupció kérdése, amely a magyar többségű településeken és a magyar intézményrendszerben is a többségi habituális világokhoz hasonló viselkedésformákat és technikákat gerjeszt.
3. Az oktatás minőségének és megszervezésének kérdése. A Sapientia Egyetem csődje. Az erdélyi magyar oktatás módszertani és tartalmi reformjának szükségessége. A lassan általánossá váló funkcionális analfabetizmus – vagyis a romániai magyarok kb. 60%-a nem érti, amit elolvas. A versenyvizsga-rendszert és a magyar oktatásügyet is áthálózó korrupció.
Ugyanez más irányból: arról rengeteget hallunk, hogy a magyar iskolákban nem jók a tanárok, suttogjuk az utcasarkon, hogy mindenért ők a hibásak, de arról, hogy egyes tanárok mennyit áldoznak a szabad idejükből arra, hogy a diákok szakkörre járhassanak, kirándulni mehessenek, az iskolában sulibulit lehessen tartani, s ezt az időt egyesek a családjuktól vonják el, arról mikor olvasunk? 4. A politikai retorika és a társadalmi valóság viszonyrendszere. Az autonómia, kettős állampolgárság, státustörvény, Budapest központúság stb., és a mindennapok habituális világa, léptéke, a mindennapi cselekvést irányító szokásvilág közti szakadék. A magyarságtudatból nem lehet megélni – a magyarságtudat túlzott kultivációjáról és káros voltáról mikor olvasunk a sajtóban? 5. A kulturális és az egyházi elitek 1989 előtti viszonya a hatalomhoz; az aggódás és kitartás diskurzusok tematizálóinak családi-migrációs története.
6. A gondolkodás-ökonómia hiánya, a közéleti és kulturális toposzok felülvizsgálatának lehetetlensége. 7. A középosztályosodás formáinak követése (társadalomtörténetileg valós, egzisztenciális középosztályosodás nélkül.)
8. A sajtó mindenhatóságának tévhite.
Romániai magyar öntetszelgés
1. Az erdélyi magyar kultúrfölény-tudat.
2. Erdély, mint földrajzi és gazdasági értelemben komoly tartalékokkal bíró régió tévhite. Az, hogy Erdély a mintaadó régió.
3. A humán jellegű műveltség felülértékelése. A "magyar önazonosság". Nemzeti erényeink konzisztencia nélküli listája.
4. Az erdélyi jobb magyarság hite Budapesthez viszonyítva.
5. A furfangos székely, a "vártán álló székely" toposza, a jég hátán is kreatív székely képe (amely egyike a balkáni tomboló-lázadó jellemképeknek – lásd Emir Kusturica filmjeit –, a mindenhez alkalmazkodó, személyiségtorzító léthelyzet-igények kompenzálására). A székely bicska.
6. A falusi műveletlen lelkész és a frissen végzett hitoktatók a helyi társadalmakban. Az egyházak középkori tekintélyelvűsége, az egyházak tehetetlensége a valódi közösségépítésben. Az egyház és a papok - véleményükkel szembeszállni ma is akkora szentségtörés, mint a Különös házasság idején.
7. Az állítólagos bánsági tolerancia
Humanoid szent tehenek
1. Választottjaink általában. Választottjaink magánélete, vezetőink külföldön felhalmozott vagyona. A magyarság vezetőinek politikai múltja, összefonódása a kommunizmussal, a titkosszolgálattal. Frunda és Verestóy titkosszolgálati kapcsolatai. Tőkés magánéleti botlásai. Tőkés Lászlóról mikor lát már napvilágot egy olyan cikk, amelyik megpróbálja helyére tenni Tőkés Lászlót érdemeivel és hibáival egyetemben? Amiről hallunk és olvasunk: a). egyáltalán nincs igaza b.)Teljesen igaza van. Markó második házassága.
2. Az újságírók általában. A korrumpálhatóságuk, a szerkesztőségek összedolgozása különböző politikai érdekcsoportokkal. A külföldi és hazai politikai szervezetek és sajtó közötti anyagi összefonódások. A szakmailag felkészületlen, potyaleső, dörgölőző, beszari újságírók ármádiája. A magyar média képtelensége a modernizálódásra.
3. Az egyházak általában. Az egyházak pénzügyei. Általában a megújulásra, az új kor kihívásaira nehezen mozduló történelmi egyházak, bár ezek ideje nem járt le. Patriarchális fundamentalizmusuk. A klérus belső élete, az egyházi korrupció; az egyházak túlsúlyos részvétele a közélet minden területén.
A "feddhetetlen" egyházi emberek (főleg katolikus papok) magánélete. Az egyházi ingatlanok teljes visszaszolgáltatása – mit tenne az egyház, ha most rászakadna több száz iskola, kórház, középület? Kiadná bérbe. A vallás megtartó erejének tévhite. Hogy folyamatosan csökken a történelmi egyházak hívőinek száma.
4. Az RMDSZ általában. A Communitas alapítvány. Vezetőink minősége. A állammodell szerint felépülő RMDSZ.
5. A civil társadalom általában. Ugyanolyan visszaélések lennének akkor is, ha a civilek osztanák ki a pénzeket.
6. Pop. Dancs Annamari, sepsiszentgyörgyi popsztár.
7. Tételesen: Németh Zsolt, Orbán Viktor, Sütő András politikai múltja, Szász Jenő, Tőkés László, Verestóy miből szerezte a vagyonát?
Kányádi Sándor, Király Károly, Tempfli atya megyéspüspök, Cs. Gyímesi Éva. Volt valamikor Szőcs Géza, Domokos Géza, de az ő bálványuk már ledőlt, őket bántatlanul szabad szidalmazni, sőt, egyesek el is várják ezt. Hasonló állapot fele tart egyrészt dr. Csapó József, másrészt Markó Béla, Frunda György. Tőkés püspök külön kategória, egyeseknek bálvány, másoknak maga a megtestesült rossz.
Mártírjaink. Például Brassóban Dr. Szikszai Jenőt ma tanári példaképként tartják nyílván, s felemlíteni, hogy "ha én ma az ő pedagógiai módszereit alkalmaznám... " szentségtörés. Reményik Sándor és Wass Albert életútja. Orbán Balázs, Petőfi Sándor.
Szent intézmények
A két világháború között működő, 1989 után újraalakított országos magyar intézmények (EMKE, RMGE, stb.). EME – többször is. MVSZ, EMTE, Partiumi Keresztyén Egyetem, EREK, KREK, FIDESZ, MPSZ.
Az ugar, mint helyszín szent tehenei
1. A hagyományok általában. Szoboravatások és koszorúzások. A székely himnusz. A március 15-i stb., stb. ünnepségek, koszorúzások üressége. A teljesen idiotikus szavalóversenyek. Templomépítések. 2. A trendi ócskaság: az aradi szoborcsoport. Csíksomlyói búcsú (ki meri leírni, hogy hótt unalmas, no meg néha kész röhej, ahogy magyarországi buszokban lúgagyú turisták jönnek indiai atmoszférát szippantani)
3. Kolozsvár, a kulturális főváros toposza. Marosvásárhely.
Politikai kinyilatkoztatások
1. A kisebbségi kérdés etnicizálódása, etnikai burokba zárása, amely nagyban hozzájárul a politikai pluralizmus intézményesülésének hiányához.
2. A transzilvanizmus.
3. A remény, hogy Románia csatlakozása az EU-hoz automatikusan megold minden etnikai problémát.
További tabujelenségek
1. A romániai magyar korrupció általában.
2. Az alkoholizmus. A falusi alkoholizmus, mint népbetegség. A romániai magyar elit képviselőinek alkoholizmusa.
3. A városi hátrányos helyzetű és hajléktalan-fogyatékos népességen belül a magyar anyanyelvűek felülreprezentáltsága. 4. A kettős identitásúak problémái.
5. A nem a történelmi egyházakhoz, hanem a szektákhoz kapcsolódó magyar vallási-kulturális közösségek. 6. A cselédtartás.
7. A magyar-magyar konfliktusok a kitelepült családtagok és az itthoniak körében.
8. A magyar nacionalizmus. Nem ajánlom bárkinek, hogy merészeljen arról beszélni, hogy egy román-magyar konfliktusban a románoknak is van igazuk.
9. A román nyelv nem ismerése. Hogy igenis meg kell tanulnunk románul, mert az nem a románság, hanem a mi érdekünk. Mit teszünk mi ezért? Ki mer erről beszélni? Aki meg meri tenni, azt rögtön nemzetárulással vádolnák. Mikor merünk arról beszélni, hogy a magyar iskola nemcsak előny, de hátrány is?
10. A csángókkal szembeni székelyföldi intolerancia.
11. A Duna TV erdélyi fogadtatása.
12. Hogy mennyire vagyunk idegengyűlölők, általában. Erdély területén a magyarok szerepe a Holokausztban. 13. A cigánykérdés. A roma kisebbség problémája a magyar lakta területeken: a roma identifikáció.
Szexuális tabuk és frusztrációk
1. A romániai magyarok bigottsága általában. Az egészséges szexuális örömről való beszéd, általában. 2. Az unguroaica-probléma: a magyar prostituáltak a többségi piacon és a magyar kisebbségi férfiak vágyai a szabadosabb román szex iránt.
3. A családi erőszak, szétesőben lévő kötelékek – nem beszélünk róla.
4. Az anyai ösztön (igaz, ez univerzális szent tehén).
5. A romániai magyarok viszonya a szexuális kisebbségekhez.
K. A.
Transindex.ro

A szabadságra vágyó erdélyi magyarság 1956-ban (4.)
Kolozsváron a Bolyai Egyetemet ítélték el (III.)
„Hálát adok az Istennek, hogy láttam népemet, amint gerincét kiegyenesítette”. Kós Károly
Csupán néhány napig tartott a magyar forradalom, ám ez elég volt ahhoz, hogy a szovjet kommunizmus igazságában többé egyetlen normális erdélyi magyar értelmiségi se bízzék. De a románéban sem! Az erdélyi magyarság valóban nem lőtt, nem harcolt – konkrét értelmében a szónak. De lélekben és lélektől lélekig nagyon elevenen élte meg ötvenhatot!
Azonnal le is csapott rá a román „igazságszolgáltatás”: nacionalizmusnak nyilvánította nemcsak az egyetemi autonómia-elképzeléseket, a magyar nyelvű szakoktatás igényét, irredentizmusnak egy fiatal csoport népdaléneklését, de még a nagy magyar írók, tudósok sírjának ápolását is. A legnagyobb figyelmet az értelmiség és az egyetemi hallgatók „meggyőzésének”, agymosásának szentelték. Ha egy-egy diák részletesebben érdeklődött a magyarországi eseményekről, járhatta a Securitatét, a városi, tartományi pártbizottságok irodáit, ott addig „gyomrozták”, amíg önként vállalta: hűségesen követi a kommunista párt politikáját.
A diákmegmozdulásokért az Oktatásügyi Minisztériumot tették felelőssé. Leváltották Ilie Murgulescu minisztert, helyébe Miron Constantinescut nevezték ki. Legfontosabb feladata volt biztosítani az általános és középiskolák, egyetemek társadalmi összetételének javítását, s a marxizmus-leninizmus tanításának magasabb minőségi szintre emelését. Mindez azzal járt, hogy az iskolákból, egyetemekről egyszerűen kizárták az „osztályidegen elemeket”, a gyáros, földbirtokos, kiskereskedő, kisiparos származású tanulókat, hallgatókat! Szigorú szűrésnek vetették alá a tanárokat is: „ellenséges elem” gyanánt nagyon sok nagy tudású, kiváló tanárt távolítottak el.
Ilyen össztűzben került sor a kizárásokra, a veszélyesnek minősített egyetemi hallgatók, tanárok bebörtönzésére. A kizárások, kirakatperek történetéhez és előzményeihez az is hozzátartozik, hogy 1956 őszén Bányai László akkori rektor (aki azokban a napokban tért vissza az Amerikai Egyesült Államokból), bár tudott a készülő letartóztatásokról, a diákok védelméért nem tett semmit. 1958 júniusában már néhány magyar szakos hallgató megkapta a Márton Gyula dékán által aláírt „elbocsátó, szép üzenetet”, amelyben tudatták a kizárásukról szóló határozatot. A „füttyös gyűlés”
Alig kezdődött meg az 1958–1959-es egyetemi tanév, 1958 októberében sor került ama gyászos nagygyűlésre, mely jónéhány egyetemi hallgató sorsát megpecsételte. A kizárások janicsármunkáját elvégző elnökség tagjai: Bretter György, Bunta Péter, Farkas Zoltán, Szabó Sándor. A Bolyai Tudományegyetem bölcsész és történelem szakos hallgatóit az Arany János utcai (Sétatér eleje) épület nagy aulájában gyűjtötték össze. Minderre így emlékszik vissza Boros Zoltán, egykori negyedéves hallgató: „1958 októberének végén, a pontos dátumra nem emlékszem, volt egy gyűlés, amely ötvenhatról szólt. Nem értettük, hogy miért. Levezető-elnöke Farkas Zoltán tanársegéd, aki politikai gazdaságtant és marxista filozófiát tanított, a kari KISZ-ben fontos tisztséget töltött be, majd párttitkár lett. Név szerint szólította az embereket a színpadra. Arról faggatta az egyetemistákat, mit csináltak ‘56-ban, napról napra. Követelte, mondják el, mert úgyis mindent tudnak. Mit gondoltak, mi a véleményük most utólag 1956-ról. Valljanak színt, forradalom volt vagy ellenforradalom? Voltak, akik azt mondták, amit elvártak: ellenforradalom volt, jó, hogy jöttek a szovjetek, mert másképp világégés lett volna, Magyarország kivált volna a Varsói Szerződésből. De akadt, aki őszintén és világosan fogalmazott, amikor kérdést szegeztek mellének (Bunta Péter – T. Z.): Vastag elvtárs, ha 1956-ban Budapesten lett volna, s puska kerül a kezébe, kire lőtt volna? Vastag Lajos gondolkodás nélkül válaszolta: főbe lőttem volna magam! Tudomásom szerint ő már nem térhetett vissza a kollégiumba, nagyszüleihez, Dettára utazott, ott tartóztatták le.
A diákság zúgolódott, elégedetlen volt azzal a móddal, ahogyan Farkas Zoltán a gyűlést vezette. Vastag Lajos frappáns válasza hatalmas tapsot váltott ki. Mindenki számára világos volt, hogy itt most bűnbakokat keresnek. A taps füttykoncertbe csapott át. Farkas Zoltán ekkor felállt az asztaltól, előrejött, s azt mondta: álljanak fel azok, akik tapsoltak! Nem állt fel senki. Álljanak fel azok, akik fütyültek! Nem állt fel senki. Bár fel akartam állni, egy szál egyedül én sem mertem. Majd elintézzük magukat – mondotta Farkas Zoltán. És elkezdődött a vallatássorozat. Sorban hívták be az embereket, legalábbis a mi évfolyamunkról mindenkit. Kérdezték: kit láttam tapsolni, kit láttam fütyülni? Természetesen senkit nem említettem. Magyaráztam: olyan helyen ültem, ahonnan nem láthattam semmit. Azt nem kérdezték, hogy én tapsoltam-e, fütyültem-e? S újabb nagygyűlés következett. Erre már pontosan emlékszem: 1958. november 4-én volt. Hallatlan feszültségben éltük át azt a hetet, mialatt folytak a vallatások. Senki nem bízott senkiben, senki nem kommunikált senkivel. A második nagygyűlést Takács Lajos – már ő volt a rektor – személyesen vezette. A dékánok, egyetemi tanárok a színpadon foglaltak helyet. Név szerint felolvasott hét embert, akiket eltávolítanak az egyetemről. Ott hallottam a saját nevemet is. Rendszerellenes magatartással vádoltak. Kértem, adják írásba, hogy én most már mi vagyok. Erre nem voltak hajlandók. Semmilyen írásos bizonyítékom nincs, hogy kizártak az egyetemről! Másnap jelentkeznünk kellett a városi IMSZ-bizottságnál. Kik maguk? Mondtuk: kizártak az egyetemről, vissza kell adnunk az IMSZ-tagsági könyvünket! Később úgy kaptam a katonai behívót, mint egyetemista. A kicsapott egyetemi hallgatók névsora: László Anna, Baranyi László, Lázár Erzsébet, Horváth Anna, Metz Katalin, Asztalos Lajos, Csoma Zoltán, Istenes Gabriella, Csőgör Enikő, Szekernyés László, Mátyás Erzsébet, Tibád Levente s jómagam.” Felgyorsul a gőzhenger
1958. október 26-a „füttyös gyűlés” néven írta be magát a Bolyai Tudományegyetem másfél évtizedes történetébe. Utána valóságos boszorkányüldözés kezdődött. Már korábban, 1957-ben letartóztatták és 7 évi börtönbüntetésre ítélték Bartis Ferencet. (Az ügyész előbb halálos ítéletet, majd 25 évi börtönbüntetést kért.) 1958. október 31-én hurcolták el Péterffy Irént, 10 évi nehéz börtönbüntetésre ítélték. 16 évi börtönbüntetéssel sújtották az elsőrendű vádlottat, Varró Jánost, 12 évre ítélték Lakó Elemér tanársegédet, 6 évre a festő-költő Páll Lajost, Vastag Lajost a „füttyös gyűlésen” elhangzott frappáns kijelentéséért 8 évi szigorított börtönbüntetéssel és további 5 évi jogvesztéssel „jutalmazták”. Iamandi Emil (az édesapja ókirályságbeli román, édesanyja magyar tanítónő, gyerekeit a kettős nemzeti tudat szellemében nevelte), valamint Szilágyi Árpád 5–5 év börtönbüntetést kapott. A letartóztatások, bebörtönzések, a diákok kizárása azt a hamis látszatot sugallta, hogy a Bolyai Tudományegyetem nem akar és nem tud beilleszkedni Románia egyetemeinek és felsőfokú tanintézeteinek sajátos politikai és ideológiai rendszerébe, veszedelmes gócpontot jelent, amelyet sürgősen fel kell számolni. Időnként egy-egy suttogó rémhír érkezett egyes karok megszüntetéséről, máskor azzal riogatták a hallgatókat, hogy túltermelés van, nem lesz hová elhelyezni a végzősöket. Felgyorsult a gőzhenger az egyesítés előkészítésére.
A legfelsőbb párt- és államvezetés, a helyi hatalmasságok és a Babeş Tudományegyetem vezetősége hangzatos ígéreteket tett: a két egyetem egyesítése semmivel nem csorbítja a magyar nyelvű oktatást, ellenkezőleg, javítani fogja színvonalát, valóságos Kánaánt jelent majd az épület- és teremgondokkal, siralmas kollégiumi helyzettel küszdködő Bolyai Tudományegyetem részére. 42 év távlatából furcsának tűnik, hogy nagyon kevesen látták az egyesítéssel járó végzetes veszélyeket, a magyar egyetemi oktatás fokozatos elsorvasztására, majd felszámolására irányuló és minden eszközzel szorgalmazott törekvéseket! A „Dobai-perben” az egyik fővádlott Bereczki András volt, a Bolyai Tudományegyetem tanára, börtönbe zárták Gazda Ferenc akadémiai kutatót is. A „füttyös gyűlés” után az említetteken kívül letartóztatták Kelemen János és Váradi Emma magyar szakos hallgatót. Ezt követően „határozatlan, megalkuvó magatartásuk” miatt leváltották a történelem és bölcsészkar két vezetőjét, Bodor András dékánt és Náhlik Zoltán prodékánt. A romániai diákszövetségek 1959. február 18-a és 22-e közötti bukaresti országos értekezletén már nyíltan felvetették a két egyetem egyesítését. Ezen az értekezleten Gheorghe Gheorghiu-Dej főtitkár beszédében az oktatásra fordított hatalmas kiadások emlegetése mellett külön kitért arra, hogy a nemzetiségek elszigetelődésére irányuló törekvéseket ki kell küszöbölni, majd Leninre hivatkozva: a különböző nemzetiségű tanulókat egy iskolába kell tömöríteni, hogy a szocialista nemzetköziség szellemében építsék a közös jövőt. Egyesítés áldozatokkal
1959. február 23-án a prorektor már bejelentette a „bizalmas” hírt: a Nevelési és Oktatásügyi Minisztérium döntése alapján, a „hallgatók kérésére”, a két kolozsvári egyetemet egyesíteni fogják. Senkinek nem lehetett kérdése vagy hozzászólása! Február 26-án megkezdődtek a gyűlések. Az elnökségben Nicolae Ceauşescu, Atanasie Joja Nevelési és Oktatásügyi miniszter, Ion Iliescu, a diákszövetség elnöke, Vaida Vasile Kolozs tartományi első titkár, Remus Bucsa városi párttitkár, Aurel Moga orvosprofesszor, Constantin Daicoviciu, a Babeş Tudományegyetem rektora, Takács Lajos, a Bolyai Egyetem rektora, Antal Imre, Koszti István és Kacsó Magda diákok foglaltak helyet. A jelentést Vaida Vasile olvasta fel. A diákságból az egyesítésre vonatkozó első javaslatok egyike az alsósófalvi származású, de Nagyszebenben élő Kacsó Magda részéről hangzott el, minden bizonnyal hosszas és kitartó „meggyőzés” után.
A Kolozsváron megjelenő Igazság korabeli lapszámai csak sejtetik az akkori hihetetlenül feszült légkört. Mindezek ellenére Balogh Edgár, Nagy István és Szabédi László első felszólalásában az egyesítés ellen szólt. Balogh Edgárt és Nagy Istvánt rábeszéléssel és fenyegetésekkel sikerült rávenni, hogy megváltoztassák álláspontjukat. Az Igazság lapszámai szerint második felszólalásában Szabédi László is „állást foglalt” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítése mellett. Előzetesen Tompa István író, a tartományi pártbizottság titkára ítélte el Szabédi László egyetemi tanárt a „felszólalásában megnyilvánult téves, nacionalista” nézeteiért. A hisztérikus kirohanások történetéhez tartozik, hogy Nicolae Ceauşescu Földes Lászlóból és Dezső Ervinből olyan vallomást akart kicsikarni, amelynek értelmében Szabédi László az előző napi tanácskozás szünetében azt állította, hogy az egyesítés nem szolgálja a magyar nemzetiség ügyét, hanem újabb elnyomás kezdetét jelenti. Sajnos, mégis akadt olyan professzor, aki hajlandó volt ezt visszaigazolni. Ezután került sor Szabédi László második felszólalására. Ezt követően a Securitate szüntelenül zaklatta, kétnaponként este kilenc óra és éjfél között vallatták. A ránehezedő rettenetes nyomást nem bírta, öngyilkos lett. Május 5-én követte őt Csendes Zoltán prorektor és felesége.
Külön tanulmányt és alapos elemzést érdemelne az 1959. február 26-a és március 5-e közötti felszólalások ismertetése. Tény: Balogh Edgár, Jancsó Elemér, Márton Gyula, Csendes Zoltán, Gáll Ernő, Csapó József, Nagy István, Tompa István, a felszólaló román tanárokról, aktivistákról nem is beszélve, végül hivatalos felkérésre és nyomásgyakorlásra, valamint önszuggesztió hatására „helyeselték” a Babeş és Bolyai Egyetem egyesítését. A helyeslők közül csak Gáll Ernő végezte el később az „önszembesítést”.
Talán akkor senki sem sejtette, hogy az egyesítés semmivel sem csökkentette a román kommunista diktatúra abbéli igyekezetét, hogy lefejezze a romániai magyar értelmiségi réteget.
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

25 éve történt – A múlt tükörcserepei
Az RMDSZ második kongresszusa, Szőcs Géza tiszavirágéletű elnöksége és annak háttere:
Az RMDSZ első, 1990. április 21-22.én Nagyváradon megtartott kongresszusán, hosszan vita és egyeztetés után végül nem volt verseny a két elnökjelölt, Domokos Géza egykori kommunista pártfunkcionárius, az RMDSZ ideiglenes elnöke, valamint Szőcs Géza költő, az Ellenpontok egykori szerkesztője között, hanem funkciómegosztásra került sor, Domokos Géza elnök lett, Szőcs Géza pedig főtitkár. Itt is rögtön leszögezném, hogy bár Domokos Géza a Román Kommunista Párt nómenklatúrájának tagja volt s így a Temesvári kiáltvány nyolcas pontjának hatálya alá esett volna, 1989 előtti tevékenysége elismerést érdemel, ebben vélhető, hogy 1989 utáni politikai ellenfelei is egyetértenek. Sajnos politikai szocializációja nem engedte meg, hogy a megváltozott körülmények között képes legyen adekvát politikát megfogalmazni, ugyanazokat a kijárásos, háttérpaktumos, a vélelmezett román tűrőképességet a magyar érdekeknél és magyar érzékenységnél fontosabbnak tartó hozzáállással nem sokat lehetett elérni.
A kétfejű struktúra nem bizonyult hatékonynak, az 1991-ben megtartott második kongresszuson úgyszólván mindenki egyetértett abban, hogy egyetlen vezető kell a szervezet élén álljon. Mivel a két jelölt – aki történetesen ugyanaz a két jelölt volt, mint egy évvel korában, Szőcs Géza és Domokos Géza – teljes mértékben eltérő politikai gondolkodást, módszertant képviselt, eltérő célokat hirdetett és azokhoz eltérő eszközöket rendelt, hatalmas tétje volt annak, hogy a kongresszus kit emel az elnöki székbe.  Bármennyire is tetszetős a történelmi szükségszerűség elmélete, mely szerint nem az egyének szabják a történelmi események fonalát, hanem a trendek, a megafolyamatok, melyek lényegében individuum-függetlenek, bizony kerülhet porszem a gépezetbe és egyetlen személyi döntés eltérő medert szabhat a történelemnek. Ha 1991 májusában Szőcs Géza elnökségét nem óvják meg, minden bizonnyal másként alakult volna az erdélyi magyar történelem.
De miután kihirdették az eredményt, Szőcs Géza győzelmét, a nemrég elhalálozott Tokay György személyében akadt valaki, aki megóvja az eredményt arra való hivatkozással, hogy hiányzik az urnából pár szavazat. Akkoron nem volt még demokratikus gyakorlata a részvevőknek, s nem akadt senki, aki rávilágított volna arra, hogy az nem ok az óvásra, ha kevesebb szavazat van az urnában, legfeljebb az, hogyha több, mint amennyit szétosztottak. Hiszen, ha az előbbi is ok lenne, bárki megengedhetné magának, hogy ne dobja be a szavazócéduláját az urnába, hanem magánál tartsa, majd, ha nem felel meg neki az eredmény akkor óv. Csalásra csakis az utalhat, ha több szavazatot számlálnak meg a szétosztottnál.
No de akkor ezt nem látták még át a küldöttek, így a szavazást megismételték és hogy, hogy nem, a második szavazási körből Domokos Géza került ki győztesen, pár szavazat többséggel. Egyébként ez volt az a kongresszus, amikor expressis verbis az autonómia egyik válfaja, tételesen a kulturális autonómia célkitűzése bekerült az RMDSZ programba, de olyan hatékonyan sikerült e programpontot képviselni, érvényesíteni a továbbiakban, hogy e ténynek még azok sincsenek tudatában,akik megélték az akkori eseményeket. Éppen ezért volt szükség a Kolozsvári Nyilatkozatra, mely hatalmas médiaérdeklődés mellett tett hitet az belső önrendelkezésen alapuló háromszintű autonómia kivívása mellett, e gesztus épp publicitása miatt volt letagadhatatlan, elsikkaszthatatlan és több éven keresztül meghatározhatta a szervezet politikáját.
A második kongresszusnak fontos döntése volt, hogy egy autonomista többségű elnökséget választott az RMDSZ élére(tagjai Domokos Géza, elnök, Tőkés László, tiszteletbeli elnök, Szőcs Géza és Kolumbán Gábor alelnökök, továbbá Beder Tibor, Béres András, Borbély Imre, Csapó József, Patrubány Miklós, Takács Csaba és Toró T. Tibor) akik több ízben is leszavazták az autonómia-politikát ellenző elnököt. Megtehették, hiszen felhatalmazottságukat éppen úgy a kongresszustól kapták (ellentétben a korábbi elnökséggel vagy a későbbi Ügyvezető elnökséggel), mint az elnök. Nagyrészt nekik köszönhető, az elnökségen belül tevékenykedő autonomista magnak, hogy 1992. október 25.-én az RMDSZ zászlajára tűzte az autonómiát, amit hivatalosan mindmáig nem tagadott meg. Ez jelenthet egy halvány esélyt arra, hogy az erdélyi politikában valaha lesz még autonómia-elvű cselekvési egység. 
Most, amikor a román hatalom szabályos pszichológiai háborút folytat a magyar nemzeti közösség ellen, semmi sem aktuálisabb e létparancsnál.
Borbély Zsolt Attila. itthon.ma//szerintunk

Emlékképek a 25 éves Erdélyi Naplóról
Negyedszázaddal ezelőtt, 1991 szeptemberében jelent meg először az Erdélyi Napló hetilap. A romániai magyar lappiac legnagyobb, ötvenezres példányszámú hetilapja a kommunista visszarendeződés elleni harc zászlóshajója lett. A kezdetekre emlékezünk.
Már virradt, mire kiálltuk a többórás sort a borsi határátkelőnél, és elindultunk Nagyréde felé. Négyen ültünk az 1300-as Daciában: Nagy Laci, Tompa Zé, Benke és én. Nem nagyon beszéltünk egymással. Kora hajnalban indultunk Nagyváradról, el-elbóbiskoltunk a reggeli napsütésben, csak akkor kaptuk fel a fejünket, amikor az autórádióban elkezdődött a Reggeli Krónika, benne a hírek Moszkvából. 1991. augusztus 23-at írtunk, három nap telt el a moszkvai puccs óta. Feszülten figyeltük a fejleményeket, aggódtunk, nálunk is bekövetkezhet a kommunista visszarendeződés. Félelmünk nem volt alaptalan, hiszen Marosvásárhely fekete márciusa, a Szekuritáté újbóli megalakulása, mondhatni rehabilitálása után, lépten-nyomon erre utaló jelekbe botlottunk. Úgy éreztük, a romániai magyar sajtó legnagyobb és legprogresszívebb lapkiadójává fejlődött Bihari Napló „felrobbantását” is az új szeku szervezte, ezért szűntek meg lapjaink, ezért kerültünk utcára mi is. Ezért indított, mondvacsinált vádak alapján eljárást ellenem a régi Milíciától semmiben sem különböző rendőrség… És ezért lettünk állástalan újságírók, akik ezzel az utazással változtatni akartak sorsukon…
Azért is izgulhattunk a fejlemények miatt, mert nem tudtuk kiszámítani, miként befolyásolja a puccs az éppen széteső szovjet-piacról profitáló, nagyrédei Sámson Holding kft. helyzetét és tulajdonosának adakozókedvét.
Hogy mi közünk volt nekünk ehhez? Hát nem kevesebb, mint az, hogy az Erdélyi Napló elindításához szükséges pénzért mentünk Nagyrédére. Ugyanis Zalatnay István, az Antall-kormány határon túli magyarokért felelős államtitkára (jelenleg a Budapesti Erdélyi Gyülekezet lelkésze) azért irányított bennünket a jótékony célokat támogató Sámsonhoz, mert fontosnak tartotta kezdeményezésünket, és mert segíteni próbált, hogy mielőbb talpra álljunk a bennünket ért méltánytalan helyzetből.
Nagyrédén síri hangulat fogadott, nem csoda, hiszen a zavaros viszonyok miatt hatalmas összegek ragadhattak a szovjet partnereknél. De mivel nem küldtek el bennünket, reménykedtünk, hogy mégiscsak megkapjuk a megígért támogatást. Egész nap tűkön ültünk, estefelé adták át. A két és fél millió forint szinte kitöltötte az akkor divatos, fémkeretes, fekete műbőr „diplomata táska” belsejét. Mint a maffiafilmekben, kattantak a táska fémcsatjai, és elindultunk hazafelé. Már csak azon aggódtunk, miként jutunk át a határon vele. Másnap megkönnyebbülve tettük be az összeget a kiadó pénztárába, reklámbevétel előlegeként könyveltük el. Bár senki sem kérte, a lap megjelenése után értékét le is hirdettük becsülettel.
Indulás a malteros ládákról
A Kanonok Sor stadion felőli végén lévő épületrészben a szanaszét heverő malteros ládákra tett deszkákon ültünk, az Erdélyi Napló alakuló összejövetelén. Nem emlékszem pontosan, ki volt ott, csak arra, hogy már ősziesen bágyadt volt az augusztusvégi napsütés, és olyan csipikés volt a hangulat: „szomorúak voltunk és boldogok”. Szomorúak, mert még mindig nem hevertük ki a bennünket ért méltánytalanságokat, és boldogok, mert éreztük, hogy ismét lehetőséghez jutottunk. A szerkesztőség alapító tagjainak névsorát az első szám impresszumából idézem: Tompa Z. Mihály (főszerkesztő-helyettes), Dénes László (olvasószerkesztő), Némethy László (szerkesztőségi titkár), Bagi László, Bartos Csilla, Benke Péter, Bércesi Tünde, Csapó József, Kállai László, Legmann Ronald, Simon Judit, Szőke Mária, Tófalvi Zoltán, Vajnovszki Kázmér szerkesztők.
Olyan volt ez a gyűlés, mint egy demonstráció: itt vagyunk, élünk, lapot fogunk csinálni és nem akárhol, hanem a Kanonok Soron. Még a Bihari Napló Kiadó vezérigazgatójaként indítottam el a 25. szám alatti épületrész átvételét és felújítását. Hosszú egyeztetés után, a katolikus püspökség gazdasági ügyeinek adminisztrátora, Matos atya, azzal a feltétellel adta bérbe, ha a jelenlegi bérlőket „kitesszük” és felújítjuk az állagát. Lehet, azt hitte, nem tudjuk teljesíteni a feltételeket, így mégsem lesz „sajtófészek” az a hely, amely éppen az újságíró Ady Endre Egy kis séta című cikke miatt vált hírhedtté a magyar kultúra történetében. Egyik feltételt sem volt könnyű teljesíteni, hiszen a megyei rendőrség útlevélosztályát, a Kőrös Vidéki Múzeum restauráló műhelyét kellett „kitennem”. A sajtónyilvánossággal zsaroltam meg az intézményvezetőket, hol szépen, hol csúnyán, egyszer majdnem tettlegességig fajult viták után elértem, hogy végül kiköltöztek. A felújítás augusztus végére még nem fejeződött be, így az első lapszámokat a Bémer téri lakásom nappalijában készítettük. Néhány hét múlva költöztünk be a szerkesztőségi szobákba, nekem a romos fészerekkel tarkított belső udvarra néző iroda jutott, az első emeleten. Négy évig ez volt az otthonom.
A siker titka
Nem is olyan rég már marketing-kommunikációs tanácsadóként unottan ültem az irodámban, éppen a megújuló energiatermelési projekteken dolgoztam, de igazából csak arra tudtam gondolni, mit válaszolok, ha nemsokára megjön a volt kolléga és kérdéseket tesz fel a pályámról. Biztosan megkérdezi, mi volt az Erdélyi Napló népszerűségének, piaci sikereinek a titka, hogyan tudott éveken át ötvenezres példányszámban megjelenni, gazdaságilag független, politikai befolyás nélkül fennmAradni?
Nézek ki az ablakon az ipari tájra, próbálok visszaemlékezni. Lassan ráhangolódom huszonöt évvel ezelőtti énemre, nehezen élesednek azok az értékek, amelyekben akkor hittem. Feljegyeztem őket, nehogy ismét a feledés homályába vesszenek.
Az Erdélyi Napló sikerét mindenekelőtt az alapító csapat konok elhatározása alapozta meg, ez a társaság úgy érezte, hogy a visszarendeződő viszonyok között, az egykori kollégák árulása ellenére sem hagyja magát félreállítani, elhallgattatni. Az első szám Újra itt van című, beköszöntő szerkesztőségi vezércikkében azt írtam, ez a kis csapat, a háttérből irányított egymásra uszítás, a mesterségesen szított gyanakvás légkörén felülemelkedve is hisz egymásban, a gazdaságilag független, szabad sajtó ügyében és a visszarendeződés viszonyai között vállalja a hatalmi represszió kockázatát és létbizonytalanságot. Igen, komolyan vettük a sajtószabadságot. Ma már megmosolyognivalóan patetikusnak hangzik, de akkor ez volt az életérzésünk. Úgy érzem, ez az attitűd mindvégig megmAradt a csapatban, ez érezhetően meghatározta a lap koncepcióját, a szerkesztőség értékrendjét. Tehát a titok első nyitja, az érdektelen lapcsinálás őszinte, tisztességes szándékában keresendő.
A tisztességes szándék azonban nem lett volna elég, ha nem sikerül egy olyan lapkoncepciót kialakítani, amely magas szakmai színvonalon kielégíti a korszak romániai magyar társadalmának érdeklődését. A lap szerkezete, tematikai és földrajzi egyensúlya, műfaji felépítése, nyelvezete, őszinte, a dolgokat nevén-nevező kommunikációja hitelessé tette tartalmát az olvasó szemében. Meghatározó szerepet töltött be ezeknek a szakmai értékeknek a megvalósításában Dénes László, Mihálka Zoltán lapszerkesztő és Adonyi Nagy Mária olvasószerkesztő műveltsége, szakmai tudása. Bércesi Tünde, később Kinde Annamária, Indig Ottó, T. Szabó Edit, Barabás Zoltán szakmai alázattal végzett szerkesztői munkája. A fáradtságot nem ismerő utazó riporterek, Tófalvi Zoltán, Simon Judit, Szőke Mária, Marián Antal, Sorbán Attila sokszor szenzációs interjúi, riportjai. És a hosszabb-rövidebb időre csatlakozó jó nevű munkatársak: Ágoston Hugó, Ferenczes István, molnár Gusztáv, Zudor János, Ferencz Zsuzsanna, Ágopcsa Marianna, Szekernyés János, Boros Ernő, Klacsmányi Sándor, Krilek Sándor, Mirk László, Tarr Károly, Ujj János, Váradi Mária, Magyari Tivadar és még sorolhatnám a neveket.
A lap 1992 januárjától, pályázaton nyert McIntosh rendszeren, a romániai magyar sajtóban elsőként, Romániában másodikként vezette be a számítógépes szövegszerkesztést, tördelést és nyomdai előkészítést. Telegdi Gyula rendszergazda ezzel beírta nevét az egyelőre senki által nem vezetett, romániai magyar sajtó történetébe.
Sikerült tehát a lap mellé állítani a romániai magyar sajtó színe-javát, de ez is kevés lett volna, ha nem sikerül a már ismertetett módon szerzett kezdőtőkére alapozva, kialakítani egy olyan gazdasági hátteret, reklám és terjesztési tevékenységet, amely életben tartotta a vállalkozást. A romániai magyar sajtóban egyedülálló módon, az Erdélyi Napló hosszú távú és nagy értékű szerződéseket kötött Budapesti reklámügynökségekkel, így a hirdetési felület értékesítéséből származó bevétel nyereséges működést biztosított. A kiadó saját lapterjesztő hálózata – Nagy László koncepciója alapján – minden magyarlakta településre eljuttatta a lapot, anélkül nem érhette volna el a rekordpéldányszámokat.
A kiadó helyzete egy-két év alatt megszilárdult, így a réteglapok kiadását is fel tudta vállalni. Mindenekelőtt a Kelet-Nyugat kiadását Horváth Andor szerkesztésében, a Molnár Anikó alapította Szemfüles című gyermeklapot, új kiadványként beindította a Média című sajtószemle hetilapot és a Cápa szabadidő magazint, de megpróbálkozott a gazdaságilag bajba jutott Fiatal Fórum és a Családi Tükör megmentésével is.
A lelátóról nézve
Budapest, Bem rakpart, Szőcs Géza főhadiszállása. Gyakran megfordultam ott, hiszen egy ideig az Erdélyi Napló Budapesti képviselete is ott működött. De 1995 tavaszán, egy havas, csatakos kora tavaszi napon nem reklámügyekben nyomtam le a kilincset, hanem azért, hogy felajánljam Gézának, vegye át a kiadó többségi tulajdonát és vállalja magára a kiadó működtetésének felelősségét.
1995 elején kiderült ugyanis, nem lehet minden lapot megmenteni, sőt az Erdélyi Napló túlélésének esélyei is egyre többször szóba kerültek. Az egyre nézettebb Duna Televízió lassan, de biztosan elvonta az olvasókat, felére csökkentve a lap ötvenezres példányszámát. A bajt csak tetőzte, hogy a kiadó gazdasági hátterét biztosító reklámbevételek is egyre apadtak, mint utóbb kiderült, azért is, mert jórészük magánzsebekben kötött ki. Új alapokra kellett helyezni tehát a működést. Olyan megoldást kerestem, amely biztosítja a kiadó értékrendjének megtartását és politikamentes gazdasági függetlenségét. Szőcs Gézára gondoltam, amikor úgy véltem, olyan piacismerettel és kapcsolatrendszerrel rendelkező személyt kell bevonni, aki képes lesz új reklámszerződésekkel, egyéb források feltárásával biztosítani a lap függetlenségét.
Géza kötélnek állt, és ezzel elkezdődött az Erdélyi Napló új korszaka.
Nemsokára elváltak útjaink. Az én utam az Ady Endre Sajtókollégium, majd az Erdélyi Magyar Ki Kicsoda felé vette az irányt, később a Krónika, az Erdélyi Riport, az Új Magyar Szó szerkesztőségében próbáltam érvényesíteni azt az etikai és szakmai modellt, amivel az Erdélyi Naplótól eljöttem. Most pedig a lelátóról figyelem, mi történik a pályán.
Többek között azt látom, az Erdélyi Napló nem sokat változott, immár 25 éve, hétről hétre megjelenve éli viszontagságos életét, örömmel fedezem fel néha, hogy az első évek értékeit is tovább viszi.
Köszönet mindazoknak, akik segítették, hogy megérje, megünnepelhesse negyedszázados születésnapját!
Laptörténet Az 1991. szeptember 5-én indult Erdélyi Napló hetilap a rendszerváltás után alakult első országos terjesztésű magyar újság volt, amely 1990-ben rövid ideig napilapként is megjelent, az erdélyi terjesztés megoldatlansága miatt azonban kiadását felfüggesztették. A lap kiadóvállalatát, az Analóg Kft-t 1995 őszén váltotta a kolozsvári székhelyű Erdélyi Híradó. Stanik Istvánt követően a lap új főszerkesztője Szőcs Géza, helyettese pedig Sorbán Attila lett. Ezt követően a hetilap újabb főszerkesztőjévé az Erdélyi Napló korábbi munkatársát, Barabás Zoltánt nevezték ki. A kolozsvári székhelyű kiadóvállalatot 1997 januárjától a Nagyváradi Erdélyi Sajtóház Kft. váltotta, és a lap vezetőségében is személycserék történtek. A főszerkesztői teendőkkel Gazda Árpádot, a lap korábbi temesvári munkatársát bízták meg. 1997 végén tőle vette át a stafétabotot Dénes László, aki előzőleg a lap főszerkesztő-helyetteseként dolgozott. A lap életében 2004 decemberében állt be újabb változás, amikor a szerkesztőség Kolozsvárra költözött: a lap menedzseri és főszerkesztői teendőit Makkay József vette át, a lapot a Kalauz Kft. adta ki. 2009 augusztusa és 2010 szeptembere között az Erdélyi Napló megjelenése szünetelt.
2010 augusztusától a lap új tulajdonosa a Magyar Nemzet Lapkiadó Kft., 2012-től pedig az Erdélyi Napló tagja lett az Udvarhelyi Híradó Kft. által kiadott lapcsoportnak. A lap főszerkesztői teendőit 2012 áprilisától Csinta Samu vette át, távozása után pedig 2015 októberétől Makkay József lett a lap felelős szerkesztője.
Stanik István
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Háromszék világított
Imádsággal és őrtüzekkel Székelyföld autonómiájáért 
Tegnap délelőtt Székelyföld autonómiájáért imádkoztak azokban a háromszéki templomokban, amelyek eleget tettek a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) felhívásának, az esti órákban az autonómiakövetelés jeleként pedig őrtüzeket gyúltak.
Sepsiszentgyörgyön több mint kétszázan kérték Székelyföld területi autonómiáját az Erzsébet parkban, a ’48-as emlékmű előtt, ahol gyertyákkal jelenítették meg Székelyföld térképét. Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke beszédében kiemelte, a közösségünk elszántságát a hatalom folyamatosan méri, és ha passzívak vagyunk, „akkor bátorságra gerjesszük, és bármit megtehetnek velünk”. Benkő Erika, a Mikó Imre Jogvédő Szolgálat irodavezetője is aláhúzta, „a román állam nem jó szülő”, mert semmibe veszi a mi akaratunkat. „Meg kell értetnünk a román állammal azt, hogy ne ellenfélként kezeljen bennünket, hanem vállalja fel a jó szülő szerepét, tartsa be azokat az ígéreteket, melyeket a nemzetünknek tettek akkor, amikor létrejött a modern román állam”, nyomatékosította. 
A hideg és szeles idő, meg a szokatlan helyszín ellenére Kézdivásárhelyen mintegy ötvenen gyűltek össze, hogy őrtüzet gyújtsanak a cukorrépa-begyűjtő állomás területén. Az őrtűz meggyújtása után Péter János, a Székely Nemzeti Tanács alelnöke felolvasta az alkalomra íródott SZNT-kiáltványt, majd Kicsi Kincső Kriszta, a Bod Péter Tanítóképző diákja és Tódor Pál szavalt. A méltóságteljes megemlékezés a székely és a magyar himnusz eléneklésével ért véget. 
Baróton alig százan gyűltek össze vasárnap este a Millennium parkban, hogy őrtűzgyújtással tisztelegjenek a székely autonómia napján. A jelenlevőket Zsombori Csaba köszöntötte, emlékeztetve őket arra, hogy a Székely Nemzeti Tanács létrehozásában Barót játszotta a legfontosabb szerepet: 2003. október 17-én személyesen Csapó József volt szenátor eskette fel annak testületét a baróti református templomban, ugyaninnen indult 2006. december 14-én az autonómia melletti népszavazás, mely később egész Székelyföldre kiterjedt. Megemlékezett a Barót Települési Székely Tanács egyik leglelkesebb tagjáról, Zoltán Elekről is. Szekeres Gabriella előadásában Egyed Emese Ébredés című verse csendült fel, majd ugyancsak Zsombori Csaba olvasta fel Izsák Balázsnak, az SZNT elnökének üzenetét. 
A kovásznaiak a csomakőrösi temető mögött imádkoztak az autonómiáért. A rendezvényen több száz személy vett részt. A kiáltványt Ferencz Botond, az Orbaiszéki Székely Tanács elnöke olvasta. Imát mondott Madaras Mihály Attila, a kovásznai belvárosi református gyülekezet gyakornok lelkésze. Az őrtüzet a Havadtőy Sándor Cserkészcsapat gyújtotta meg, a rendezvény fennköltségét a Dévai Szent Ferenc Alapítvány égisze alatt működő kovásznai Boldog Apor Vilmos Gyermekvédelmi központ lakóinak zenés összeállítása fokozta. 
Szentivánlaborfalván, az őrtűz meggyújtása után, sámánok kérték az ősök segítségét. A tüzet sajátos eszközeikkel, dobbal és síppal járták körbe, a tűzre zsályát és egyéb aromás gyógynövényeket szórtak, és pálinkát áldoztak. „A sámán elsősorban segítő ember. Az ősök maguktól nem, csak kérésre segítsenek. Ezért szólítottuk meg őket dobbal és síppal, és arra kértük, hogy bölcsességükben, másoknak nem ártva avatkozzanak közbe céljaink elérésében” – mondta el a Sepsiszentgyörgyről Pécsre elszármazott Bálint Mária, akit 2014-ben, többrendbeli vizsga után avattak a Bükkben sámánná. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Két évtizede vált egyeduralkodóvá a Neptun-logika az RMDSZ politikájában
Az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletének köreiben a kezdet kezdetétől két egymással ellentétes filozófia, két egymást kizáró stratégia és célrendszer ütközött.
Az egyik a helyzetelfogadó, konfliktuskerülő, minden áron megegyezésre törekvő irányzat, amit neveztek mérsékeltnek, labancnak, tájba simulónak, ki-ki vérmérséklete és pártállása szerint. Ez az irányzat a tények belső logikájából fakadóan képtelen perspektívát nyújtani a közösségnek, hiszen célhorizontját a többségi (román) elvárásokhoz és a feltételezett tűréshatárhoz igazítja. Márpedig a román politikum belátható időn belül nem fogad el egyetlen olyan létmodellt sem, mely biztosítaná az erdélyi magyarság hosszú távú fennmaradását.
A másik irányzat arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként oldható az meg intézményesen, hogy közösségünk megőrizze önazonosságát akár évszázadokon át, saját szülőföldjén. E kérdésre egyértelműen az autonómia a válasz. E politika szükségképpen konfliktusos, az ugyanis egyértelmű, hogy a román politikum csakis külső nyomásra lenne hajlandó intézményesíteni az erdélyi magyarság nemzeti önkormányzatát. Fő eszköz tehát ebben a prizmában az erdélyi kérdés nemzetköziesítése. Erre kellett volna törekedni kezdettől fogva.
A Fekete-tengeri üdülőhelyen, Neptunban 1993-ban lezajlott tárgyalás azért váltott ki szabályos belső vihart, mert a tárgyalók pont a fordítottját tették annak, amit tenniük kellett volna, amennyiben céljuk az akkor már hivatalos programmá emelt autonómia kivívása. Nem azt a hamis látszatot kellett volna igazolni, hogy Románia gesztusokat tesz az erdélyi magyarság irányában, hanem a külpolitikai nyomást fokozni az ország küszöbön álló Európa tanácsi felvétele előtt. Neptun azért negatív szimbólum mindmáig, mert épp az erdélyi magyarság legfőbb politikai eszközét, a külpolitika fegyverét csorbította ki nem kis mértékben.
Ez a logika vált fősodratúvá 1996. november 28-án az RMDSZ Szövetségi Képviselők Tanácsának bukaresti ülésén, ahol három ellenszavazat (amit Csapó I. József, Katona Ádám és e sorok írója adott le), valamint két tartózkodás (Toró T. Tibor és Sógor Csaba) mellett megszavazták, hogy a döntésre hivatott testületet, a SZKT-t kész helyzet elé állító Operatív Tanács szabad kezet kapjon a kormánykoalíciós tárgyalások tekintetében. Implicit nyilván azt is megszavazták, hogy az RMDSZ részt vegyen a következő kormányban. Ez pedig azzal volt egyenértékű, hogy a szervezet feladja az önálló külpolitika eszközét, amint azt egy interjúban maga Markó Béla is elismerte.
A nyugati hatalmak „vették a lapot”, nekik nem kellett még egy Koszovó, örvendtek, hogy megoldódott a helyzet külső beavatkozás nélkül, mi több, szépen, lassan egyre többen átvették azt az ordas hazugságot, amit addig csak az Iliescu-féle hatalom emberei és maga Ion Iliescu ismételgetett szinte mániákusan, miszerint „Romániában mintaértékűen megoldották a kisebbségi kérdést”. Ezt három év kormányzati szintű RMDSZ-politizálás után az Egyesült Államok akkori elnökétől, Bill Clintontól is visszahallhattuk.
Hiába figyelmeztetett a nemzeti autonomista oldal arra, hogy Románia EU-csatlakozása előtt van esély sarokba szorítani a román diplomáciát és rákényszeríteni a román vezetést a magyar autonómia intézményesítésére, Frunda Györggyel, az egyik neptuni tárgyalóval és a kormányzati szerepvállalás főideológusával az élen a hivatalos RMDSZ úgy állította be a csatlakozást, mintha az megoldást jelentene a kisebbségi kérdésre is.
Az RMDSZ azóta is csak konjunkturális, mobilizációs okokból nyúl az autonomista retorikához, egyébiránt bukaresti zsákmánypártként viselkedik. Most, az újabb parlamenti választások előtt éppen Bukarest-ellenes szólamokat hangoztat, hogy mérsékelje népszerűségvesztését.
Azt azonban aligha hihetjük, hogy 20 év komprádor-politika után hirtelen megváltoztak az RMDSZ-esek attól, hogy keblükre ölelték a Magyar Polgári Pártot, mely egyébként 2012 óta az ő nótájukat fújja.
Kommunista kutyából nem lesz demokratikus szalonna – mutatott rá tíz esztendeje a napjainkban már az RMDSZ mellett korteskedő Kövér László országgyűlési elnök, aki feledni látszik, hogy a román érdekeknek alájátszó, komprádor RMDSZ-ből sem lesz elvszerű magyar képviselet attól, hogy felengedték a listájukra a házelnöki védnökség alatt működő látszatpárt két vezetőjét.
Borbély Zsolt Attila
itthon.ma//szerintunk

A nagy átverés
Ezt az írást annak a 435 969 nemzettársamnak ajánlom, aki még egyszer engedett a tulipán csábításának.
Aki volt szavazni, az bizonyára izgalommal várta este kilenc után az eredményeket, és látta választottjai sajtótájékoztatóját is. A képernyő jobb oldalán Biró Zsoltot, az MPP elnökét, aki bizonyára elégedett volt, mert élete álma teljesült, a következő négy évben ott lehet, ahol a spágát adják. A másik oldalon az agilis Kovács Pétert, aki nyegle mondásaival szerzett (kétes) hírnevet. És középen ott állt Kelemen Hunor, a Mágus, akinek sikerült elhitetnie ország-világgal, hogy a nagy magyar összefogás listájára szavaztak ilyen szép számban. 
A kampányban sokan megjelentek újra, akik korábban már feltűntek reformistaként, és később végigjárták az MPP-t, SZNT-t, EMNP-t is. Ezek a jeles személyiségek ama bizonyos damaszkuszi úton járva bizonyára rájöhettek arra, hogy manapság az RMDSZ jóváhagyása nélkül romániai magyar nyelvterületen nemhogy igazgató, de még kapus sem lehet senki. És elveket, meggyőződéseket sutba dobva szajkózták ők is a jelszavakat. 
Egyházi vezetőink is bekapcsolódtak a kampányba, a döntő tényező azonban az anyaországi kormánypártiak pálfordulása volt. Azok a politikusok, akik nemrég még az ellenzéki pártokat (MPP, majd EMNP) pátyolgatták, rájöttek, ha tetszik, ha nem, két év múlva Kelemen Hunorék tudják a legtöbb szavazót mozgósítani a FIDESZ javára, nem pedig Tőkés Lászlóék. És jött Kövér László, jöttek a rövidnadrágos tusványosiak is kampányolni, bizonyítva, hogy első a pártérdek és a második is az.
Orbán Viktorék is átvették a divatos szlogeneket: a következő négy év sorsdöntő a romániai magyarság számára. Az elmúlt 27 év nem volt fontos. Eltűnt négyszázezer magyar, megalkuvások, nemzetárulások sorozatát éltük meg. Az RMDSZ azoknak a szekerét tolta, akik elhitették az egész világgal, hogy Románia mintaszerűen megoldotta a kisebbségi kérdést. Senkinek nem jutott eszébe hangoztatni, hogy azért hurcolnak meg embereket, mert kiteszik a székely zászlót, mert a marosvásárhelyi zöldségpiacon ki akarják írni a ridichi alá, hogy retek, mert a Babeş–Bolyai „multikulturális” egyetem folyosójára magyarul is kitennék, hogy dohányozni tilos. Évek óta kiabálják sportrendezvényeken, hogy „afară ungurii din ţară”, balesetet szenvedett magyar lányt megalázhat az orvos, mert nem beszél helyesen románul. Mindezt 27 év alatt hányszor mondták el honatyáink, az „erős képviseletünk”? 
Lássuk, miért sorsdöntő számunkra a következő négy év. Azért, mert 2018-ban lesz százéves évfordulója a gyulafehérvári népgyűlésnek? Erre csak azt mondhatjuk, sajnos, nekünk nem volt elegendő száz esztendő, hogy itt vagy külföldön számon kérjük a román állam szószegéseit. RMDSZ-ünknek pedig 27 év kevés volt, hogy mindezt szóvá tegye a parlamentben vagy bárhol a világon. És most riogatnak, hogy az évfordulóra felerősödik a román nacionalizmus. Igen, megtanulhattuk 100 év román impérium alatt, az állam legfontosabb célkitűzése, hogy Románia egy nemzetiségű, egy vallású országgá váljék. Ezért következetesen tesz is, attól függően, hogy éppen mit enged meg a nemzetközi helyzet. Nekünk az lenne a feladatunk, hogy ellenálljunk, hogy megakadályozzuk, hisz létünkről, megmaradásunkról van szó. Sajnos ezt elmulasztottuk száz év alatt, s  RMDSZ-ünknek 27 év alatt sem sikerült semmiféle ellenálló „haditervet” kieszelnie. Sodródtunk az árral, és most, kampányban riogatnak. 
Hol van az az átgondolt terv, amely biztosítaná a romániai magyarság megmaradását a moldvai magyaroktól a székelyekig? Hol az a jogi szolgálat, amely biztosítja minden diszkriminált romániai magyar védelmét, hol az önálló magyar oktatás óvodától egyetemig, mely nem függ Bukaresttől, nem ott mondják meg, hogyan tanuljuk a román nyelvet, és nem ők szabják meg, hogy hány tanuló szükséges egy falusi iskola fenntartásához? És egyáltalán létezik olyan átgondolt stratégia, amely arra lenne hivatott, hogy itthon tartsa fiataljainkat? 
Riogatnak azzal, hogy régiósítás lesz. Ha 27 év alatt felkészült volna az erős politikai képviseletünk, akkor most nyugodtan várhatnánk erre is. Sőt, nekünk lenne igazán fontos, hogy eltűnjenek a megyék, és visszaálljanak a történelmi tartományok, mert másképp hogyan valósítjuk meg Székelyföld autonómiáját? Csakhogy itt az a kérdés, hogy ki akar autonómiát? Az RMDSZ az elmúlt 27 évben nem mutatott semmilyen hajlandóságot erre. Azt is mondhatnánk, hogy csírájában fojtott el minden ilyen törekvést. Ma bizonyára nem kellene a régiósítástól rettegnünk, ha anno elfogadják és a parlamentbe is beterjesztik Markó Béláék a Csapó József-féle autonómia- statútumot, ha az általuk „futtatott” polgármesterek komolyan, lelkiismeretesen támogatják az SZNT által kezdeményezett székely népszavazást.
Az igazi magyar összefogás akkor jöhetne létre, ha Kelemen Hunornak is fájna, hogy Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt meghurcolják és terroristának kiáltják ki, ha őt is érdekelné, hogy nem engedélyezik a március 10-i felvonulást Marosvásárhelyen, ha aggódna azért, mert 80 tüntetőt megbüntettek kitalált okok miatt. Addig is maradunk a kirakat-összefogással, amely arra volt elég, hogy 435 969 nemzettársamat meggyőzze, ők pedig igazolták, hogy az RMDSZ a „helyes úton jár”.
Lepedus Gyula
[Háromszék] itthon.ma//szerintunk

Aláírásgyűjtések Erdélyben
A rendszerváltás után az anyaország szellemi életében a balliberális világnézet, a kozmopolitizmus, a nemzetellenesség szinte egyeduralkodó volt. A Kornis Mihály által emlegetett ötezer értelmiségi, akivel szemben nem lehetett politikát csinálni, akik megmondták, hogy ki a náci, és ki a demokrata, hosszú időn keresztül egyszerre rendelkezett hermeneutikai hatalommal (ők határozták meg a szavak értelmét), a politikai tabukijelölés hatalmával és bizony ők húzták meg a szalonképesség határait is.
Ha valaki ezeket a határokat átlépte, nem ritkán országos hajszát is indítottak ellene. Ennek csúcsa volt a Csurka István elleni hajtóvadászat, melynek legemlékezetesebb pillanatában Kerényi Imre, akkor még az SZDSZ szekértolójaként azt javasolta, hogy az írót őrületbe kell kergetni a lelki terror eszközeivel. E társaság, amikor nagyon határozottnak és ellenállhatatlannak akart látszani, nekifogott aláírásokat gyűjteni különböző ügyekben. Hatalmának leáldozása után is megmaradt bennük az önlistázásra való hajlam. Legabszurdabb talán a zámolyi cigányok melletti aláírásgyűjtésük volt.
Erdélyben ismereteim szerint az első „magyar belpolitikai”, „fesztív” aláírásgyűjtésre a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadását követően került sor eszmeileg azonos körben. A lényeges különbség az, hogy Erdélyben soha nem voltak ezek az erők meghatározóak, bár tény, hogy sajnálatos módon nő a befolyásuk ahelyett, hogy csökkenne.
A balliberális értelmiség nem tudta elfogadni, hogy az RMDSZ politikáját a továbbiakban elvi síkon az autonómia és a belső önrendelkezés gondolata fogja meghatározni. Kiáltványukban egy sor testetlen és alaptalan vádat fogalmaztak meg az RMDSZ vezetésével szemben, nyilvánvaló módon nem a nyilatkozat elfogadását ellenző, de a csoportnyomás hatására végül megszavazó Domokos Gézát értve ezalatt, hanem a radikális fősodort, akiket Cs.Gyímesi Éva az egyik írásában nevesített is, a Tőkés László, Szőcs Géza, Csapó József, Patrubány Miklós, Borbély Imre ötösfogatra gondolt, de nyilván ide értette mindazokat, akik az autonómiagondolat elfogadtatásában élen jártak az elnökségen és a Küldöttek Országos Tanácsán belül. (Mindenképpen meg kell említeni Toró T. Tibor nevét, aki már akkor elnökségi tag volt, de Kolumbán Gábor volt alelnök is inkább ehhez a csapathoz tartozott.)
A liberálisok szabályos sajtó-össztüzet zúdítottak az autonomistákra, melynek hangulati aláfestését szolgálta az említett aláírásgyűjtő akció. A szöveg populista hangvétele és mondvacsináltsága* a magyarországi Demokratikus Chartát idézte.
Bevezető szövege mintegy összefoglalását adja mindazon gyanúsítgatásnak és vádaskodásnak, amit az akció szereplői tanulmányaikban részletesen kifejtettek: “az RMDSZ vezetőség egy részének”(...) nincs áttekinthető irányvonala, döntéseit rögtönzés jellemzi. Egyre nyilvánvalóbb, hogy nem támaszkodik a valóság alapos ismeretére, nem veszi figyelembe a romániai magyarok összes rétegeinek és csoportjainak mindennapi érdekeit, nem számol a romániai társadalom politikai éretlenségével. Sőt, inkább úgy tűnik, a közéleti kultúra hiányát arra használja fel, hogy politikai akaratát - akár a társadalom valós érdekeinek rovására - minden áron érvényesítse. Gondjaink egészét átfogó hiteles érdekvédelmet elhanyagolva, a mai vezetés egy része az RMDSZ-t saját homályos politikai ambícióinak eszközévé próbálja tenni. (...) a közelgő kongresszust a vezetőség szóban forgó része nem közös problémáink megvitatására, hanem arra kívánja felhasználni, hogy a maga számára végképp megtisztítsa a terepet mindazoktól, akik útjában állnak átláthatatlan politikai elképzeléseinek.”
Holott a valóság mindennek ellenkezője volt. Akikre ők céloztak, azoknak volt igazán átgondolt és áttekinthető irányvonala, azok folytattak következetes, értékelveken alapuló politikát. Ők álltak két lábbal a földön, ismerték az ellenfelet, indultak ki a realitásból, ők képviselték az erdélyi magyar társadalom valós érdekeit, a kongresszust, pedig, mint azt egyébként a történelem igazolta, nem pozíciószerzésre kívánták felhasználni. Jelöltjük, Tőkés László vissza is lépett, átadva a terepet Markó Bélának, abban bízva, hogy így megteremtik a közös bizalom alapját, s együtt építhetik majd az autonómiát.
Lovas Istvánnak egyik vesszőparipája, hogy mindent meg kellene tenni, amivel az ellenfél megvádol minket. Ezesetben is ez juthat eszünkbe. Lehet, hogy ezt kellett volna tenni: megtisztítani a terepet a román hatalom beépített embereitől, a gyáváktól, a megvásároltaktól az asszimiláltakról. De az autonomisták idealisták voltak, abból indultak ki, hogy a másik oldal emberei is partnerek a közös nemzetépítésben és méltányolják a példás önmegtartóztatást. Nem kellett sokat várni a csalódásra, a labancok már az első Szövetségi Képviselők Tanácsa gyűlésen felrúgták azt a belső egyezséget, miszerint a vezető pozíciók betöltésekor a két szárny hatalmi egyensúlyát fogják figyelembe venni, és saját jelöltjüket ültették a testület elnöki székébe. De nem ez volt a fő probléma, hanem az, hogy nem képviselték az autonómiát, hogy Neptunban besegítettek a román hatalom imázs-ápolásába, hogy támadást indítottak Tőkés László ellen Nagy Benedekkel az élen, hogy nem tették meg az autonómia irányában azokat az önépítő lépéseket, melyek nem ütköztek a román közjogi szabályozásba (nemzeti kataszter, belső választások, autonómia-statútumok).
A nyilatkozatot bő tucatnyian szignálták, köztük Bányai Péter, Cs. Gyimesi Éva, Fey László, Eckstein Kovács Péter és Magyar Nándor László (ők ketten egyébként megszavazták a Kolozsvári Nyilatkozatot!), Szilágyi N. Sándor. Végül nem tudhattuk meg hány aláírást sikerült összegyűjtsenek, a szóbeszéd szerint azért, mert annyira kevés szignó került irományuk alá, hogy kellemetlen lett volna azzal a nyilvánosság elé állni.
Aláírásgyűjtés György Attila ellen és mellette
A magyarországi liberális hisztisek aláírásgyűjtését idézte az az eset is, amikor a magyarországi balliberális oldal bensőséges kapcsolatot ápoló nagyváradi RMDSZ-szervezet meghívta Demszky Gábort előadást tartani s egy helyi aktivista nem férkőzvén közel Demszkyhez, a szervezőt köpte le. 2005-öt írtunk még igen közel volt a 2004-es népszavazás, melynek alkalmával, az MSZP és az SZDSZ a határon kívül élő magyarok ellen uszított. Finoman szólva egyik párt sem volt népszerű akkortájt tájainkon. (Ma sem népszerűek.)
Az ügyben György Attila, jeles székely-csángó író, szerkesztő, publicista írt egy őszinte hangú szöveget a nemzetellenes politika képviselőiről.
György Attila azon ütközött meg joggal, hogy „akad épeszű erdélyi – na jó, partiumi – ember, aki képes meghívni ezt a politikai szellemlovagot, aki úgy érzi, ez hiányzott a mi életünkből igazán.” A köpködéssel kapcsolatban pedig így nyilatkozott: „Nos, a köpködést nem tartom úri gesztusnak, de azért meg kell mondanom, ez esetben kifejezetten érthető, sőt helyeslendő a nagyváradi srác gesztusa, aki leköpte Demszky beszélgetőpartnerét.”
Érdemes lenne a teljes írást újraközölni, de az egyensúlytalanná tenné az elemzést, szorítkozzunk még egy idézetre. „Egyébként meg tanulságos ellátogatni az SZDSZ (– már a puszta szó leírása is némi heveny rosszullétet okoz –) honlapjára. Nem föltétlenül mazochizmusból, hanem azért is, hadd lássuk meg, mennyire tisztelik e derék emberek a másságot, mennyire toleránsak, nyitottak. Van ott egy tanulságos közvélemény-kutatás. E sorok írásakor például, kedd délben, a magyar liberális párt honlapján, úgy tűnik, olvasóinak 91%-a szerint a cigányoknak vérében van a bűnözés, 82% szerint a drogosokat börtönbe kell zárni, 81%-uk határrevíziót szeretne (Istenem, túl szép, hogy igaz legyen!), sőt 21% szerint az asszonyt is nyugodtan lehet verni. Többet nem is szemelgetek innen, ha komolyan gondolná ezt a törpepárt, komolyan mondom, szinte már szimpatikusak lennének. De persze nem, a magyar liberálisokat egyetlen dolog tartja össze, na persze a lopott szajrén kívül: ez pedig a magyarság gyűlölete. Mindennek gyűlölete, ami magyar, ami méltóságteljes, ami szent, ami hagyományos. Ebbe a gyűlöletbe fognak belepusztulni. Előbb-utóbb. Remélem előbb, mint utóbb, mert azért nekünk sincs túl sok időnk.” Kemény szavak, de nehéz velük vitatkozni.
Nem meglepő, hogy az erdélyi balliberálisok elérkezettnek látták az időt egy kis hangulatkeltésre, aláírásgyűjtést indítottak György Attila valamint az írásnak teret adó főszerkesztő, Kozán István ellen.
Válaszképpen, jómagam indítottam egy ellenaláírás-gyűjtést György Attila mellett, részben azért, mert ez így volt korrekt, igazságos, és ez következett György Attilával akkor már tíz éve ápolt barátságunkból, részben azért, mert elfogadhatatlannak tartottam, hogy a történelmi hátterű erdélyi tolerancia-kultúrából egyesek a kozmopolitizmus és a nemzetellenesség szalonképességét vezessék le.
Hadd idézzek ebből is, annak ellenére, hogy az önidézet alapesetben kerülendő: „Nemzet és demokrácia – két elválaszthatatlan fogalom. A klasszikus liberalizmus volt az, mely e kettőnek a történelmi egységét megteremtette. Nem véletlen, hogy sokakban megütközést keltett, amikor a rendszerváltás után a magát liberálisnak mondó párt, a Szabad Demokraták Szövetsége és annak média-holdudvara egyre több megnyilvánulása ütközött nyilvánvaló módon a nemzeti érdekekbe.
Mert nemzeti érdek a magyarság lelki, szellemi és gazdasági erejének, lélekszámának gyarapítása, a véderő fenntartása és erősítése, a határokon átívelő közös nemzetstratégia megfogalmazása.
Mit tett ehhez képest az SZDSZ és médiabirodalma?
Nevetségessé próbálta tenni azokat, akik már évtizedekkel ezelőtt a mára már aggasztóvá vált népességfogyásról beszéltek. Szabályos hadjáratot indított a magyarság szent jelképei és szimbólumai ellen. A Szent Korona micisapka vagy tökfödő az ő víziójukban, Szent István jobbja „tetemcafat”, a magyarság „bűnös nemzet”, „utolsó csatlós”, a magyar történelem „téves döntések terepe”, a turul „dülledt szemű tojószárnyas”, Jézus „zsidó fattyú” az Árpád ház zászlaja pedig „nyilas” jelkép.
Gazdasági síkon támogatta a magyar nemzeti vagyon elkótyavetyélését, idegen kézbe juttatását.
A katonapolitika területén szellemi elődjéhez, Károlyi Mihályhoz hasonlóan a szinte teljes leszerelést támogatta.
A nemzeti integrációt és a Kárpát-medencei szintű magyar nemzetstratégia megfogalmazását pedig ott torpedózta meg, ahol tudta: előbb az önfeladó alapszerződések megkötését szorgalmazta a határon túli magyar nemzetrészek explicit tiltakozása ellenére, ellene szavazott a státustörvénynek, mely minden hibája ellenére az első olyan jogszabály volt, mely végre jogi kapcsolatot teremtett az idegen uralom alá kényszerített magyarok és az anyaország között, majd szemérmetlenül, gátlástalanul és hazugságot hazugságra halmozva kampányolt a magyar állampolgárság kiterjesztése ellen. Az SZDSZ, mint párt fokozatosan elvesztette politikai támogatottságát, de időközben sikerült az 1990-ben még teli szájjal mocskolt MSZP-t a maga oldalára állítania és a maga képére formálnia a nemzetellenesség tekintetében.”
Bár a Transindex kiértékelése szerint főként magyarországiak írták alá az idézett szöveget, a helyzet az, hogy erdélyi aláírók is voltak annyian, mint a másik oldalon (köztük nem kevés jeles közéleti szereplő), s mellettük még szép számú anyaországi, úgyhogy amennyiben elfogadjuk a Szabó Dezső-i elvet, miszerint „minden magyar felelős minden magyarért”, akkor ezt a meccset sikerült megnyerni.
Aláírásgyűjtés Erdélyben a CEU mellett
A minap a Soros egyetemmel kapcsolatban kezdett az „akadémiai szféra” aláírásgyűjtésbe. Sajnos a szöveget aláírták olyan oktatók is, akik a nemzeti oldalhoz, konkrétan az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácshoz köthetőek. Nem kívánom őket nevesíteni, mert nem pellengérre állításuk a célom.
Betudom lépésüket a csoportnyomásnak illetve annak, hogy vélhetően nem fogták fel az ügynek a politikai dimenzióját. Nem elképzelhetetlen, hogy a nemzetben gondolkodó oktatók egy része is érzékenyebbé válik szakmaiságnak nevezett kérdésekre. Például arra, hogy a CEU milyen tudományos fokozatokkal bíró oktatókat vonz Budapestre, hogy milyen színvonalas könyvtára van, stb. s azt pedig mellékesnek érzik, ha egyáltalán érzik, hogy ez az intézmény egy kozmopolita libertinus agymosoda.
Az ellene való fellépés pedig bátor gesztus a kormány részéről.
Mint ahogy azt sem érzik tán, hogy felülről nézve ez egy Soros - Orbán meccs, melyben egy nemzetben gondolkodó ember soha nem állhat Soros oldalára. Még akkor sem, ha Erdélyben talán azért is, mert Sorosnak a nemzeti érzést aláaknázó tevékenysége kevésbé ismert, s mert a magyarok esküdt ellensége, Corneliu Vadim Tudor is támadta, a mágnás neve nem cseng annyira rosszul, mint Magyarországon.
Ha csak azt nézzük, hogy Európának a muszlim betolakodókkal való elárasztását teljes mellszélességgel, egyértelmű nyilatkozatok sorozatával és pénzzel támogatja, az éppen elég, hogy felismerjük benne kontinensünk több évezredes kultúrájának esküdt ellenségét. Aligha szükséges hosszan érvelni amellett, hogy az európai kultúra a nemzetek kultúrájának összessége, hogy a nemzeti kultúra volt a táptalaja mindannak a csodának, ami Európában megszületett. Ez ellen irányul a migránstömeg Európába való importálása.
Takaró Mihálynak van egy remek metaforája erre: mennyire nem mindegy, hogy van egy kosár gyümölcsünk vagy egy nagy adag gyümölcsturmixunk. A metaforát tovább lehet gondolni, a gyümölcsöknek a magjából újabb növény sarjad, ami újra gyümölcsöt terem, míg a turmixból nem lesz újabb élet.
Az eset kapcsán érdemes kitérni a Jobbik gyászos szereplésére is. Hadd emeljük ki előre Toroczkai László alelnököt üdítő kivételként, a pártvezetésből az egyedülit, aki az utóbbi időben a hajdani Jobbik értékelvűségének jegyében teszi nyilatkozatait. Ő figyelmeztetett arra is, hogy a Jobbik és a Fidesz testvérharcából a balliberális oldal kerülhet ki nevető harmadikként. Külön értékelendő az is, hogy miközben az elnök, Vona Gábor minden lehetséges alkalommal nekitámad a Fidesznek, a kormánynak és a kormányfőnek, alelnöke egyértelműen méltatta a kormány migránspolitikáját. Toroczkai volt, aki a CEU-ügyben is köntörfalazásmentesen leszögezte, hogy rendszerváltozás csak úgy lehet, ha Soros minden csápját levágjuk, a méregkeverő egyetemét és agymosó médiumait éppúgy, mint a törvénytelen és erőszakos migrációt segítő szervezeteit.”
Mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy egy olyan kérdésben, melyben a nemzetépítő erők pozíciója eleve kijelölt, a Jobbik legalább csendben maradjon.
Abban is volt némi cinizmus, hogy a Sapientia-t emlegeti a Jobbik a CEU kapcsán, nehogy a kormány mellé álljon, az viszont, hogy a párt első számú hírportálja kárörvendően tudósítson arról, hogy Orbán vélhetően elszámította magát az ügyben, amikor segítséget remélt Donald Trumptól, annak egyik fő ellenfelével, Soros Györggyel folytatott vitájában, nos, ez azt jelzi, hogy a párt teljesen kifordult önmagából.
Mindezt csak tetézte az, hogy a Jobbik nem szavazta meg a „Lex CEU”-t. Akkor azt hihettük, hogy nincs lejjebb. De mint kiderült, van: a Jobbik beállt a balliberális oldal mellé a szóban forgó törvény alkotmánybíróság elé utasításának ügyében.
Amikor Soros György és Orbán Viktor között az utóbbi a fő ellenség, akkor ez már nem Pongrátz Gergely pártja.
Visszatérve az aláírásgyűjtés és az erdélyi liberálisok témájára: „csapataink harcban állnak”. A korszellem sajnos a talajvesztett, gyökértelen, kozmopolita konzumidiotizmusnak kedvez, de reménykedjünk abban, hogy miként a török hódoltság idején Erdély volt a magyar gondolkodás, a magyar szellem, a magyar kultúra fő átmentési területe, most sem győznek a nemzeti gondolat ellenségei, hogy szorongatott létünkben azok, akik nem adják fel, akik nem engednek az etnosoviniszta nyomásnak, akik megmaradnak magyarnak, azok a nihil közepén, a balliberális kozmopolita propaganda ellenére is a hagyományos értékek, a nemzeti – keresztény gondolatkör hívei és gyarapítói maradnak.
Akár gyűjtik az aláírást a nemzetellenségek Soros mellett, akár nem.
* A mondvacsináltság alatt azt értem, hogy olyasmit követelnek nagy hangon, ami eleve adott vagy olyasmit, ami, bár jól hangzik, de megfosztva pejoratív fogalmazási forma-meghatározottságától, abszurd követeléssé válik. Helyszűke miatt csak pár illusztratív példát idéznék a szövegből: “ha tudod: sorsunk a Te szavadtól is függ, ha nem, akarod, hogy egy szűk kör kisajátítsa a döntés jogát, (...) ha azt akarod, hogy pártod ne legyen Tőled Idegen hatalom (...) ne félj kimondani és aláírásoddal itt igazolni mienkhez hasonló véleményedet!”
Borbély Zsolt Attila / Kapu (Budapest)

Autonómiavita könny és romantika nélkül
Beszélgetés Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével
Magyar-e a székely? Magyar–román kérdés-e Székelyföld önrendelkezésének ügye? Izsák Balázzsal, a Székely Nemzeti Tanács elnökével együtt- és különállásról, térképrajzolásról, egymást kiegészítő párhuzamos próbálkozásokról – és a küszöbön álló SZNT-tisztújításról is beszélgettünk.
Milyen választást kíván az SZNT-nek?
– Meggyőződésem szerint bármilyen választásnak az alapelvek szilárdságát kell megőriznie. Egy mozgalmat csak olyan törvényre lehet építeni, amelyben mindenki megbízhat, az SZNT autonómiastatútuma pedig ilyen. Ez biztosíthat tiszta és világos jövőképet. Megalakulásától kezdve független közképviselet a Székely Nemzeti Tanács, semmilyen közhatalomtól, párttól, politikai karrierreményeket tápláló személyektől nem függött. Hiszem és remélem, hogy a jövőben sem kerül semmilyen közhatalom befolyása alá.
– A székely önrendelkezés megfogalmazása centenáriumának előestéjén, a megalakulás célkitűzéseinek tükrében hová helyezi ma a Székely Nemzeti Tanácsot? – Az SZNT-hez viszonyított pillanatnyi „távolságtól” függően különbözőképpen közelítenek hozzánk a politikai szervezetek, miközben – a mi felfogásunk szerint – soha nem tértünk el a kitűzött céltól. Észlelnünk kellett azonban, hogy az SZNT dokumentumait sokan nem olvassák el, ezért aztán egészen egyszerű megállapításokon lépnek túl. Például azon, hogy a Székely Nemzeti Tanács célja Székelyföld autonómiája és a székely nép magyar nemzeti önazonosságának védelme. Statútumunk első pontja leszögezi: történelmi önazonossága kifejezéseként Székelyföld közössége magyar nemzeti önazonossága védelmében önkormányzati közösséggé alakul.
– És már benne is vagyunk napjaink közbeszédének egyik hangyabolyában: magyar-e a székely? – Az említett passzus megfogalmazása előtt a történelmi hagyományból kiindulva – miszerint a székelység a magyar nemzet része – mértük fel Székelyföld falvainak népességét nemzeti önazonosság szempontjából. A székelység századokon át a magyarság, Magyarország határainak védelmezője volt, az autonóm Székelyföld földrajzi határai pedig egybeesnek azokkal a nyelvi határokkal, ameddig a magyar nyelv- és kultúrahasználat terjed. Akik ezt ma másképp gondolják, gyakran fogalmazzák meg azt a vádat, miszerint az SZNT vezetői eltávolodtak a kezdetben megfogalmazott céltól. Holott ezzel azt bizonyítják, hogy épp a célt nem ismerik, amelyet 2004. január 17-én Sepsiszentgyörgyön egyhangúlag szavaztunk meg.
– Mi táplálja a fel-fellángoló disputa alatti tüzet: provokáció vagy létező kettősség?
– A történelmi valóságból kiindulva van alapja a székely különállásnak. A székely jogrend egyes elemei részei a magyar alkotmánytörténetnek, sőt, a székelység az egyetlen közösség, amely saját jogrendjével megjelenik a magyar jogtörténetben. Történelmi gyökerekkel rendelkező különállásról beszélhetünk, amely magyarázható a katonai múlttal, az azzal járó adókedvezményekkel, bár a 16. századtól erőteljesen csorbult ez a jog. Orbán Balázs megállapításával élve, míg Csíkszék és Háromszék a külső országhatárokat védte, Marosszéknek a belső önkény ellen kellett megvédenie a székelység belső szabadságjogait. Elsősorban e történelmi hagyományok miatt nem helytálló hát a székelységet a magyar nemzet egyéb népcsoportjaival egyazon síkon emlegetni, ugyanakkor ez teszi a székelységet ragaszkodóvá a magyar nemzeti öntudathoz. Tamási Áron szerint azzal, hogy valaki székelynek vallja magát, nem elvesz, hanem hozzáad a magyar nemzethez való tartozáshoz. Irodalomtörténész édesapám, Izsák József egyik fiatalkori tanulmányában a székely-magyar „ellentét” taglalásából arra a következtetésre jutott: bár igazuk van azoknak, akik szerint nincs külön székely és külön magyar, együtt kezelve őket létezik különállás.
– A felsorakoztatott érvek még élesebbé teszik a kérdést: mi indukálja az identitásbeli különbségeket kihangsúlyozó nézeteket?
– Ha nagyvonalúan el is fogadjuk mindkét álláspont igazát, érdemes felidézni a kérdésfelvetés egyik fontos időpontját. Nicolae Ceaușescu az 1976-os népszámlálás alkalmával tüntette fel a magyar mellett választható opcióként a székely identitást. A lépés megosztó célzata egyértelmű volt, a székelyek azonban kiváló ösztönnel szúrták ki a veszélyt, elenyésző volt a magukat székelynek vallók száma. A román érdek azonban változatlan: a székelyeket elsősorban nem a magyarságtól kell leválasztani, hanem Magyarországtól. A nemzetközi jog alanyaként ugyanis Magyarország egyenrangú tagja Romániának, a félig titkolt román politika számára pedig nemkívánatos, hogy egy vele egyenrangú jogalany a székelyek védelmezőjeként jelenjen meg a porondon.
– Hogyan igyekszik kezelni az SZNT ezt a helyzetet?
– Az igazság kimondásával és tudatosításával. A közösségen belül el kell fogadni a magyarságon belüli székely identitás hagyományait, ugyanakkor nevén kell nevezni a fenyegető veszélyt. A közösségi tudat és identitás legjobb hordozója a szellemi kultúra, a székelyek legjobbjai is ebben a térben mozogtak és nyilvánultak meg. A székely önrendelkezési törekvések megfogalmazásának századik évfordulójára készülődve érdemes felidézni, hogy elődeink is az akkori legkorszerűbb eszmékre, a népek önrendelkezésének Woodrow Wilson-i elveire hivatkoztak. Nem tudva persze, hogy azokat nem a magyarok problémáira találták ki. Ellenkező esetben ugyanis egyszerűen nem történhetett volna meg, ami az első világháborút követően történt. Ha akkoriban Erdélyben is népszavazást tartanak, ma nemcsak Sopront titulálhatnánk a hűség városának.
– Hogyan tekint az SZNT elnöke a szervezet magyar politikai világba való beágyazásának tízéves történetére?
– A teljes történet jóval hosszabbra nyúlik vissza az SZNT történetének kezdeteinél. A kilencvenes évek első felében az RMDSZ-en belül is létezett egy autonomista tábor, a Csapó József-féle autonómiastatútumot – amelyet mi munkadokumentumként fogadtunk el – 1995-ben az RMDSZ székelyföldi területei szervezetei is megszavazták. Közvetlenül az SZNT 2003-as megalakulása után a bennünket célzó kritika egyik súlypontos eleme az volt, hogy az emberek nem is tudnak rólunk, hogy nincs sajtónk, nincsenek szövetségeseink. Ma Székelyföld valamennyi olyan térképen szerepel, amelyre az autonómiával rendelkező vagy arra aspiráló régiókat rajzolják fel. Az erdélyi közélet magyar pártjai számára megkerülhetetlen az SZNT, meggyőződésem, hogy nélkülünk az RMDSZ sem fogadott volna el Székelyföld autonómiájára vonatkozó statútumot. Markó Béla még úgy fogalmazott, hogy számára egy a zászló, a magyar, ma már a szövetség székelyföldi szervezetei is kiállnak a székely szimbólumok mellett.
– Sokak szerint az idők forrták ki ezeket a pozitív változásokat...
– Az idők kétségtelenül változtak, de ezek egyik legfontosabb gerjesztői mi voltunk, az emberi akarat. Amikor annak idején a horvátok egyértelműsítették a Jugoszláviából való kiválási szándékukat, a nyugati világ országai – köztük az Egyesült Államok – rendkívül kemény és rendreutasító üzenetet küldött, miszerint soha nem fogják elismerni a független Horvátországot. Mégis a horvátok akaratán és döntésén fordult meg saját történelmük. A realizmusra felszólítók ma arra kapacitálnak, hogy a mások akaratát tekintsük a jövő megalapozásának. Ez számunkra elfogadhatatlan. Bennünk kell élnie mindannak, ami meghatározza a holnapunkat, nem fogadhatjuk el, hogy mások szabályozzák a bennünk működő mát.
– Az érvényre juttató cselekvések módozatai nem vonatkoztathatók el azonban a mai külső keretektől és szándékoktól. A külső szemlélődő számára az SZNT európai polgári kezdeményezése, illetve az RMDSZ Minority SafePackje egymástól függetlenül vergődik az uniós jogrendszer útvesztőjében. Sokak kérdése: miért nem együtt?
– Mi, akik 2013-ban kidolgoztuk a kezdeményezés koncepcióját, illetve az RMDSZ programalkotói egybehangzóan nyilatkoztuk, hogy a két tervezet kiegészíti egymást. Az SZNT európai polgári kezdeményezése egy bizonyos területre, jogszabályra hivatkozik, amely a kohéziós politika keretében azokat a régiókat próbálja előnyhöz juttatni, amelyeket többségükben valamelyik nemzeti közösség polgárai lakják. A Minority SafePack a maga területén ugyancsak fontos általános kisebbségvédelmi elgondolás, az Európai Bizottsággal történt peren kívüli megegyezést pedig precedensként kívánjuk felhasználni a polgári kezdeményezés ügyében. A Minority SafePack elutasítása, majd elfogadása – miután a bíróság elégtelennek találta az Európai Bizottságnak a kezdeményezés elutasítására vonatkozó indoklását – abban is precedenst jelent, hogy a kezdeményezést részben bejegyezték. Korábban ilyenre nem volt példa. Mi is felajánlottuk a peren kívüli megállapodás lehetőségét, és javaslatunk arra is kitér, hogy foglaljuk bele közösen a hiányzó, illetve kifogásolt részeket.
– Céljaik elérésében milyen támogatásra számítanak, számíthatnak az anyaország részéről?
– Létező és megnyugtató a támogatás, főleg most, amikor olyan vélemények is napvilágot látnak, miszerint le kellene számolni a „skanzenpolitikával”, a székelyföldi magyarok pedig nem várhatják el a románoktól, hogy bármit is maguktól adjanak nekik. Ez az álláspont megfeledkezik arról, hogy mi valamennyien román állampolgárok vagyunk, és mint ilyen, nem a románoktól, hanem a román kormánytól várunk el valamit. A román nyelv alapos megtanulására vonatkozó vállveregető biztatások sem ritkák, miközben nyilvánvalóan nem ismerik a különböző politikai vagy közéleti formációknak a megfelelő románnyelv-oktatás érdekében tett erőfeszítéseit. Ma már ugyanis egyértelműek az érdekek, amelyek azt célozták, hogy a magyar gyerekek ne tanuljanak meg jól románul. A kolozsvári jogi egyetem első száz diákja között például nem találunk magyart, mert az nagyon jó románnyelv-tudást feltételez. Így aztán a marosvásárhelyi bíróság bírói karának 90 százaléka ma román nemzetiségű. Az autonómia kérdése nem román–magyar kérdés. Ez a „vita” alapvetően Székelyföld polgárai és a román kormány között zajlik. A jog oldaláról közelítve, könny és romantika nélkül.
IZSÁK BALÁZS
Mérnök, a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) elnöke, Izsák József irodalomtörténész fia, Sepsiszentgyörgyön született 1952-ben. 1971-ben érettségizett a marosvásárhelyi Bolyai Líceumban, felsőfokú tanulmányait a Bukaresti Politechnikai Intézet energetikai karán végezte, 1976-ban diplomázott. 1997-ben rövid ideig az RMDSZ Maros megyei szervezetének ideiglenes elnöke volt, majd az RMDSZ Nemzetépítő Platformjának elnöke. 2002. december 2-án a Reform Tömörülés nevű RMDSZ-platform kolozsvári rendkívüli kongresszusán a marosvásárhelyi küldöttek nevében kijelentette: az elmulasztott belső választások miatt illegitimnek tartott szatmárnémeti RMDSZ-kongresszuson nincs mit keresnie a Reform Tömörülésnek. 2003 szeptemberében az SZNT kezdeményező testülete tagjává, majd alelnökévé választotta. A 2003. december 13-án megalakult Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) jegyzője lett. 2008 óta az SZNT elnöke. Díjak, kitüntetések: Bethlen Gábor-díj (2013). Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvári Nyilatkozat: eskü az autonómiára
Huszonöt évvel ezelőtt fogadta el az RMDSZ a Kolozsvári Nyilatkozatot. Az erről szóló konferencián az előadók nyomatékosították: a magyar érdekképviseleti politika csak akkor lehet eredményes, ha ennek szellemiségéhez kanyarodik vissza.
Politológusok, szociológusok és jogászok minden bizonnyal még hosszú ideig fognak azon vitatkozni, hogy 1989 decemberében mi történt: lehet-e rendszerváltásnak nevezni azt a folyamatot, amelynek során a korábbi elit önátmentése mellett alapjaiban újraszabták a hatalomgyakorlás játékszabályait? Annyi biztos, hogy mind egyéni, mind közösségi szinten kitágult a világ, ami alatt nemcsak a mozgásszabadságot értjük, hanem a formális, szervezeti alapra támaszkodó közösségi érdekképviselet lehetőségét is. Az erdélyi magyarság már a Ceauşescu bukása előtti napokban, 1989. december 20-án és 21-én megalakította a későbbi érdekképviseleti szövetség első csíráit jelentő szerveződéseket Temesváron, Kolozsváron és Bukarestben. December 22-e után a bukaresti mag, azon belül Domokos Géza és köre határozta meg az új szervezet politikai arcélét és a nevét is. Amint azt Szőcs Géza 1994-ben a Korunk hasábjain zajló koncepcionális vitában leszögezte, hiba volt a csángókra való hivatkozással és a bukaresti funkcionáriusok kedvéért magát romániaiként meghatározó szervezetet alapítani, sokkal szerencsésebb és előremutatóbb lett volna az erdélyi önmeghatározás, ami az e tájon eltöltött ezeregyszáz évünkre utalt volna.
Kollaboránsok és autonomisták
Az a szembenállás, amely a névhasználat kapcsán már januárban megjelent, később meghatározóvá vált szervezeti szinten is. A két tábor, a helyzetteremtő, távlatokban gondolkodó, a cél érdekében akár konfliktusokat is vállaló autonomisták, valamint a tájba simuló konfrontációkerülő, a román érzékenységet a magyar érdekeknél fontosabbnak tartó kollaboránsok első ízben az 1990-es nagyváradi kongresszuson sorakoztak fel egymással szemben. A magukat mérsékeltnek mondó kollaboránsok nem kis része megpróbálta az elvi különbségeket kisebbíteni, a pozícióharcra fogni a szembenállást. Nem kétséges: a két tábor elöljárói jól megjelenítették a két eltérő gondolkodásmódot, de ebből eredt az egymásnak feszülés és nem fordítva.
Az autonomisták vezéralakja ekkortájt Szőcs Géza volt, az Ellenpontok egyik szerkesztője, aki a Szabad Európa Rádió munkatársaként jól fizető állást hagyott ott, hogy szükség esetén Erdélyben élére álljon a frissen megalakult érdekképviseletnek.
Aki szamizdat folyóirat szerkesztésébe fogott Ceauşescu uralmának idején, az számot vetett életével, és többre tartotta a politikai cselekvést egy kilátástalan helyzetben is, mint saját létbiztonságát. A mai fiatalok elképzelni sem tudják, hogy akkor valóban embereket vertek agyon csak azért, mert például irredenta dalokat énekeltek a kocsmában.
A kollaboráns szárny vezetője Domokos Géza, a Román Kommunista Párt Központi Bizottságának egykori póttagja volt, akiről találóan állapította meg Katona Ádám a Kolozsvári Nyilatkozatra emlékező konferencián, hogy hatalmas érdemei voltak az 1989 előtti időkben, amikor a Kriterion Könyvkiadó élén állt, de ugyanolyan hatalmas károkat okozott 1989 után RMDSZ-elnökként. Domokos Géza maga is elismerte, hogy lojalitás szempontjából kettős kötődésű ember. Az első kongresszuson elmondott beszédében kijelentette: szerinte az erdélyi magyarok feladata, hogy nem egy, hanem két nemzetben gondolkozzanak. Gondolkodásának román befolyásoltságát mi sem jeleníti meg jobban, mint amikor a második bécsi döntés félévszázados évfordulója alkalmából 1990. augusztus 30-án kiadott nyilatkozatában felmondta az összes történelemhamisító román toposzt, és román szóhasználattal diktátumnak nevezte azt a formálisan a románok által kért, mindkét fél által elfogadott és végrehajtott döntést, amelyet a jogi egyetemeken a nemzetközi döntőbíráskodás iskolapéldájaként lehetne tanítani.
Elhallgatott autonómiakövetelés
A két szárny közötti kötélhúzás határozta meg az RMDSZ történetének első három esztendejét. Az elvi, értékrendi különbségeken alapuló szembenállás stratégiai síkon az autonómiához és az önrendelkezéshez való eltérő hozzáállásban nyilvánult meg.
Domokos Gézáék mindent elkövettek, hogy erről a kérdésről lehetőleg szó se essék, míg a másik oldalon állók – Szőcs Géza, Borbély Imre, Patrubány Miklós, Toró T. Tibor, valamint a Székelyföldi Politikai Csoport Katona Ádámmal az élen – újra és újra érdemi vitát kezdeményeztek. Tőkés László ekkor tiszteletbeli elnökként megpróbált jóhiszeműen egyensúlyozni a két tábor között. A radikálisok vezéralakjává azt követően vált, hogy az 1992 nyarán történt Hargita megyei listahamisítás kapcsán megtapasztalta: a magukat mérsékeltnek nevezők képesek átgyalogolni írott és íratlan normákon, amennyiben vezetőik nem kerülnek fel a képviselő- és szenátorjelölti listákra.
Az autonómiaprogram iktatására már az első kongresszuson kísérlet történt. Végül a program megfogalmazói az autonómia ismérveit a helyi önkormányzati rendszer címszava alá gyömöszölték be.
A második, 1991-ben Marosvásárhelyen megtartott kongresszuson bekerült a programba a kulturális autonómia, amiről azonban olyan konok és elkötelezett bátorsággal hallgatott a Domokos-féle vezetés, hogy nemhogy a románok, de még az RMDSZ politikájában részvevők zöme sem tudott.
Ezen a kongresszuson került be a társnemzeti önmeghatározás az RMDSZ hivatalos dokumentumaiba, miszerint a romániai magyarság államalkotó tényezőként, a román nemzet egyenjogú társaként határozza meg magát. Ugyanakkor azt sem hallgathatjuk el, hogy Domokosék hátba támadták az 1991-es agyagfalvi autonómiakezdeményezést (az érintettek, Katona Ádám és Domokos Géza, visszaemlékezései e ponton ellentmondanak egymásnak, de minden okunk megvan arra, hogy az előbbinek adjunk hitelt). Csapó József autonómiaelvű memorandumát pedig a vezetés titkosította arra való hivatkozással, hogy ne gyengítsék a román ellenzék pozícióit az 1992-es választások előtt. A választás után viszont elérkezett a pillanat, amikor már semmilyen érv nem volt az autonómia ügyében való határozott kiállás elodázására.
Eskü a Szent Mihály-templomban
A Küldöttek Országos Tanácsának 1992. október 24–25-i ülésén Borbély Imre javasolta egy autonómianyilatkozat elfogadását. A javaslat hatalmas vitát kavart, amelynek keretében az autonomisták – élükön Tőkés Lászlóval, aki teljes mellszélességgel, erkölcsi és politikai tekintélyének teljes súlyával kiállt a nyilatkozat mellett – szabályosan szétzúzták a másik oldal elvi és gyakorlati ellenvetéseit. A nyilatkozatot végül ellenszavazat nélkül, egyetlen tartózkodás mellett fogadta el a testület, majd a benne foglaltak kivívására az RMDSZ képviselői és szenátorai esküt tettek a Kolozsvári Szent Mihály-templomban.
Nem sokkal később egy balliberális, kozmopolita, a nemzetszeretetet újkollektivizmusként megbélyegző, SZDSZ-es ihletettségű politikai kommandó – élén Cs. Gyimesi Évával, Magyari Nándor Lászlóval, Bányai Péterrel és Fey Lászlóval – szabályos sajtóháborút indított a nyilatkozat és annak elfogadtatói ellen.
Mégsem tudta megzavarni az RMDSZ minden politikai irányzatát magában foglaló Egyeztető Kerekasztal munkáját, amelynek eredményeképpen elkészültek a nyilatkozat elvi tartalmának megfelelő program- és alapszabályzat-módosítások. Ezeket az 1993 januárjának közepén ülésező brassói kongresszus fogadta el. Itt az autonomisták nem indítottak jelöltet a másik oldallal, Markó Bélával szemben. Tőkés László csak azért vállalta a jelöltséget az utolsó pillanatban való visszalépés szándékával, hogy meglegyen a vészforgatókönyv arra az esetre, ha a kollaboránsok végül nem hajlandóak elfogadni az autonómiaelvű alapszabályzat- és programmódosításokat.
Neptun-logika
Amint azt a konferencián többek között Szilágyi Zsolt is elmondta, hiba volt szemérmeskedni, hiba volt bízni a másik oldal jóhiszeműségében, programhűségében és elvszerűségében. A koncepcionális győzelem után csakis a pozicionális győzelem garantálhatta volna, hogy az RMDSZ autonomista politikát fog folytatni, hogy a Kolozsvári Nyilatkozat szellemében tevékenykedik majd.
Ehelyett mi történt? Kecskére bíztuk a káposztát. Markó Béla vezetésével egy négyéves Janus arcú korszak következett, amely felmutatott nemzetelvű, helyzetteremtő lépéseket (pl. az állammodell mentén való önépítkezés megkezdése, memorandum az Európa Tanácshoz Románia felvételének ügyében), de mulasztásokat is, mert nem került sor a kongresszus által megszabott kétéves határidő dacára a nemzeti kataszter összeállítására, az autonómiastatútumok elfogadására, és nem írták ki a belső választásokat, ugyanakkor önsorsrontó politikai bűnöket (Neptun-ügy, Nagy Benedek-ügy) is. Mindezt tetézte az 1996. november 28-án való kormányra lépés, amellyel az RMDSZ hátat fordított a négy évvel korábbi nyilatkozat szellemének és betűjének.
A Neptun-logika lényege az, hogy a román és az erdélyi magyar csúcsvezetés egymás hátát védi. A románok biztosítanak az RMDSZ vezetés számára annyi – a lényeget nem érintő – engedményt, amit eredményképpen felmutatva urnákhoz lehet szólítani az erdélyi magyar közösséget. A magyar fél pedig tartózkodik a román diplomácia nyomás alá helyezésétől, nem használja a külpolitika fegyverét, cinkos a modellértékű román kisebbségpolitika hazug mítoszának terjesztésében.
Az eredmény közismert: ma még az is veszélyben van, amit ezzel a kuncsorgó, konfliktuskerülő politikával eddig sikerült elérni.
Az RMDSZ magatartását jól jellemzi az, amit Szilágyi Zsolt emelt ki az előadásában: Kelemen Hunor elmegy tüntetni a magyar oktatásért a kormány ellen, majd Bukarestbe visszatérve a kormányoldallal együtt szavaz.
Így aligha lehet egységes magyar érdekképviseleti politikát folytatni, az autonómia kiharcolásáról nem is szólva. Az erdélyi magyar érdekképviselet megújítása elképzelhetetlen az RMDSZ önfeladó, szolgalelkű politizálása mellett, a hivatalosan mindenki által áhított magyar összefogás elvi alapját csakis a 25 évvel ezelőtt elfogadott nyilatkozatban foglaltak képezhetik. Borbély Zsolt Attila / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Izsák Balázs: Európában megmozdult a föld
Az önrendelkezési jogok bővítését ellenző európai államok ijedezhetnek vagy fenyegetőzhetnek, de akkor is kötelesek tudomást venni a területükön élő nép- vagy lakossági csoportok követeléseiről – véli interjúnkban Izsák Balázs, aki harmadik alkalommal is elnyerte a Székely Nemzeti Tanács elnöki tisztségét.
– Újraválasztása a Székely Nemzeti Tanács (SZNT) élére nem sikerült olyan simán, mint az várható lett volna. Meglepték a bírálatok, illetve a kihívójára és önre adott voksok közötti minimális eltérés?
– Nem lepett meg, hiszen az elmúlt évek során több belső ellenzéki csoporttal is nézetkülönbségbe kerültem. Számos vitát folytattam, és kiderült, hogy egyikünk sem tudta meggyőzni a másikat. Innen erednek az ellenszavazatok. Ha az ember ragaszkodik alapvető elveihez, rendelkeznie kell annyi méltósággal, hogy vállalja a kudarc kockázatát, azt, hogy elveiért akár meg is bukhat.
– Miként lehet vállalni egy új mandátumot olyan körülmények között, hogy a tisztújításon szavazók 46 százaléka nem áll ön mögé?
– Lehet vállalni, ugyanis megint azokra az elvekre és erkölcsi tartásra hivatkozok, amelyek az SZNT több tagjának – mondjam azt, hogy a rám szavazóknak – az elvi alapállása. Amíg a szervezet elnöke vagyok, ezeket az elveket védeni fogjuk. Itt elsősorban arra az egyértelmű és világos jövőképre gondolok, amelyet a dr. Csapó József által kidolgozott tervezet jelent, és amely az SZNT alapdokumentuma. Ha valaki ma azt állítja, hogy a Székely Nemzeti Tanács ezt is újratárgyalhatja, mert semmi nincs kőbe vésve, annak üzenem, hogy vannak dolgok, amelyek igenis kőbe vannak vésve. Az SZNT megalakulásakor, amikor a kezdeményező testület munkadokumentumként kiküldte az alakuló helyi székely tanácsoknak a Csapó-féle tervezetet, akkor annak elfogadásával és megszavazásával alakultak a települési szervezetek. Erre az alapdokumentumra épült a Székely Nemzeti Tanács.
– Fennáll akár a szakadás lehetősége is, amelynek következtében a belső ellenzék létrehozhat egy újabb szervezetet?
– Erre már többször volt próbálkozás. Az évek során több belső szervezet is alakult, egy időben megjelent a széki tanácsok szövetsége, aztán eltűnt, volt egy önrendelkezési tanács, arról sem hallani ma már semmit. Azt hiszem, tiszta és világos jövőkép nélkül lehetetlen felépíteni egy mozgalmat. Az említett szervezkedések jobbára alkalmi ötletek alapján jelentek meg, de lehet, hogy születésükhöz hozzájárultak az elégedetlenségek is, mert ilyenek is voltak. Némelyeket indokoltnak tartom, és megpróbálom orvosolni. De ismétlem, a 93 ellenszavazat mögött elvi ellentétek voltak, ezekből pedig nem engedek.
– Inkább személyes ellentétet érzek ki abból a nyilatkozatból, miszerint az elmúlt években az elnöknek volt SZNT-je, de az SZNT-nek nem volt elnöke.
– Ez nem egyéb, mint tartalom nélküli, hangzatos parabola. Jellemző módon olyan ember fogalmazott meg ilyen kritikát, aki még a belső levelezési listánkon sincs jelen, hisz nem rendelkezik elektronikus postafiókkal. Aki aktívan részt vett a kommunikációban, tudja, hogy az elnökségem alatt elfogadott közel hatvan dokumentumot nem egy szűk vezetőségi kör szavazta meg, hanem azokról vitázni lehetett. Elismerem, elhangzottak megalapozott kritikák is, éppen ezért a közeljövőben végig szeretném járni a széki tanácsokat, meg akarom beszélni, mi az, amin tudok javítani, és melyek azok a kérdések, amelyekben nem vagyok hajlandó engedni.
– Lát-e esélyt arra, hogy az év utolsó két hónapjában az RMDSZ ernyője alatt politizálók közül valaki a parlament elé terjessze az SZNT legfontosabb határozatát, az autonómiatervezetet?
– Reménykedem.
– Azt is reméli, hogy az egyre fokozódó magyarellenes hangulatban a román politikum hajlandó lesz vitát kezdeményezni erről?
– A magyarellenes hangulat nem új keletű Romániában, a politikumban, sajtóban egyaránt immár huszonhét éve, a rendszerváltás óta tetten érhető. Nem most kezdődött, és a gyulafehérvári népgyűlés centenáriumának megünneplésével nem is fog véget érni. Két nyomós okot látok arra, hogy követelésünkkel mind a parlamentnek, mind a kormánynak foglalkoznia kell. Először is: az ország állampolgárainak egy népes közössége áll mögötte. A székelység is román személyi igazolvánnyal rendelkezik, Romániában fizet adót, ezért úgy gondoljuk, az államnak velünk szemben is vannak kötelességei. Másodjára a jogállamiság kérdését hoznám fel, és itt akár román politikusok támogatására is számítok. Ha áttekintjük a költségevetésnek azt a részét, amely valamilyen módon magyar intézményeket támogat, könnyen megállapíthatjuk, azon túl, hogy messzemenően nem arányos a befizetésekkel, preferenciális módon van elosztva. Egy parlamenti párt, jelen esetben az RMDSZ rendelkezik egy törvényben nem rögzített, csupán háttéralkukban egyeztetett közhatalmi hatáskörökkel, amilyenekkel más pártok nem. Márpedig, ha törvények és intézmények nélkül közösségi dolgokban lehet dönteni csak azért, mert egy párt bejutott a parlamentbe, az nem jogállam. A törvényesség útja, a jogállam útja a Székely Nemzeti Tanács megítélésében az autonómia – és ezt kívánja a közösségi akarat is.
– Mondhatnánk azt is, hogy talán még mindig a kisebbik rossz, ha a közpénzeket és a vezetői tisztségeket az RMDSZ osztogatja, és nem a román állam próbál a magyar intézmények és emberek fölött bábáskodni, pénzeket osztogatni, vezetőket meneszteni és felkenni.
– Lehet, hogy valóban a kisebbik rossz, de mi tudjuk, mi az, ami jobb ennél. Lényegében erre vonatkozik a javaslat. Az említett szerepet nem egy pártnak, hanem az autonómia közintézményeinek kell betölteniük. Törvény alapján létre kell hozni a székelyföldi önkormányzati tanácsot, az önkormányzati bizottságot, Székelyföld döntéshozó és végrehajtó szerveit, és azoknak a kezébe kell tenni a döntési jogot.
– Mennyire tesz keresztbe Székelyföld ügyének a katalán helyzet, melynek analógiájából a román politikum, a véleményformálók és a központi média a területi autonómiában az elszakadás előszobáját véli felfedezni?
– Európában megmozdult a föld. Volt egy olyan korszak, amely az 1990-es évek elejéig, talán a közepéig tartott, amikor az önrendelkezési jogot csak a létező államok népességére vonatkoztatták. Ez egy rendkívül merev, megkövesedett nézőpont volt, amely az évezred vége felé omladozni kezdett. Emlékezzünk Koszovóra, s arra, hogy a román sajtó és politikai elit akkor is párhuzamot vizionált Székelyföld és a Szerbiából kiszakadt, újonnan létrejött állam között. Aztán megint megszólaltak az önrendelkezés ultrakonzervatív értelmezői, mondván, Koszovó az utolsó eset. Ez már csak azért is nevetséges, mert nem egy bizottság állapítja meg, hogy a történelemben egy esemény lehet-e utolsó, vagy sem. Vagy Orbán Viktor szavaival élve: a történelem nem járt iskolába. A katalánok nem akarnak egyebet, mint érvényt szerezni az önrendelkezési jognak. De a skótok sem mondtak le a függetlenség megszerzéséről, Lombardia és Venetó megmozdult. Mindez iránt az európai államok nem lehetnek közömbösek. Ijedezhetnek, fenyegetőzhetnek, de akkor is érdemben kell foglalkozniuk a kérdéssel. És el kell ismerni azoknak a népeknek, közösségeknek is az önrendelkezéshez való jogát, akik erről népszavazást szerveztek. A sorból nem hagynám ki a Székelyföldet sem, amely évekkel ezelőtt szintén megszervezte a referendumot. Mielőbb követelnünk kell, hogy a hivatalos népszavazás lebonyolítását is tegyék lehetővé. Szucher Ervin / Krónika (Kolozsvár)