Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2015. október 27.
Időszeletek, relikviák – magunk tükre
Az idei Székelyföld Napok keretében szervezték meg a 2. Székelyföldi Dokumentumfilm Szemlét. A program ötletgazdájával és főszervezőjével, Szabó Károly filmrendező-operatőrrel beszélgettünk e fontos filmszakmai eseménysorozatot követően, hiszen minden sikeresen vagy kevésbé sikeresen lezajlott projekt után szokás egy-egy kiértékelőt tartani, s továbbgondolni a témát, hogy a jövőben hol, mikor, s milyen értelemben kell finomítani a szervezés és a bonyolítás folyamatában, hogy az eredmény még látványosabb és még hatásosabb, emlékezetesebb legyen. A dokumentumfilmekkel úgy vagyunk, hogy általában a filmipar mostohagyermekeiként kezeljük, akárcsak oly gyakran a televíziók is, holott ezek az alkotások jórészt nem a fikcióra, hanem a hétköznapi rögvalóságra épülnek, azt mutatván be, hogy egy adott időintervallumban, egy bizonyos helyen kik és mik voltunk, mit cselekedtünk, illetve mihez viszonyultunk sehogy vagy bűnös közönnyel. Képes történetek e filmek rólunk, üzenetek, később is elővehető időszeletek, „filléres emlékek”, amelyekkel méltó módon illik bánnunk.
Egészen pontosan 47 alkotás érkezett be, a magjelölt határidőig – mondotta a szervező, ami 35 alkotót, illetve alkotóműhelyt képvisel. Többnyire a székelyföldi megyékből neveztek be, de van bukaresti, kolozsvári, temesvári, magyar és belga produkció is. Ez a belga gyártású film, Debreczeni Alex munkája egy jelentős költségvetéssel készült mozi, amely technikailag is kiemelkedik a többi közül, nem beszélve arról, hogy Bözödújfalu, a településhez kapcsolódó visszaemlékezések önmagukban is izgalmas témát jelentenek…
Én azt tartom, hogy tulajdonképpen Magyarország sem külföld, s főleg azt élő-dolgozó, a Székelyföldről elszármazott rendezők, operatőrök, televíziós szerkesztők sem azok, hiszen ide dolgoznak, folyamatosan minket (is) szólítanak meg vizuálisan, a mindennapi is elképzelhetetlen e hely nélkül.
– Lehet-e tudni, hogy hány vetítés zajlott a három megyében? Meg lehet-e becsülni, hogy körülbelül hányan látták a filmeket?
– Székelyudvarhelyen volt négy alkalmi vetítés, ami 12 filmet jelent, ebből két alkalommal én nem tartózkodtam itthon, így nem is részletezem a dolgot, de a Hargita és Kovászna megyei programok részletesen így néztek ki: október 14-én., a zetelaki kultúrotthonban Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja című dokumentumfilmjét vetítettük – nem véletlenül, nyilván, s ebbe besegített a helyi polgármesteri hivatal és a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskola. Itt megtekinthető egy részlet az alsósófalvi farsangtemetésről. Nem a programban szereplő alkotás, hanem a Sóvidék Televízió riportfilmje. Csak ízelítő. A kistérségi televíziós műhelyek is bevonhatók a programba, hiszen több helyütt is tehetséges szakemberek dolgoznak, s rámozdítható a megszólított közönség egy-egy témára. Ugyanaznap a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a Simon József-dr. Kinda István szerzőpáros néprajzi dokumentumfilmjei tekinthették meg: Pásztorkodás–hagyományos sajtkészítés Zabolán, Méhészet–hagyományos családi méhészkedés Kálnokon, Mézeskalácsosság-hagyományos mézeskalács-készítés Kézdivásárhelyen. Aznap Sepsibükszádon, a Mikes Ármin Általános Iskola, informatika termében Bardócz Sándor Dobai Illyés utolsó útja, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Benczédi József A bosszú napja, dr. Molnár Attila Nyolc év katonaság és Benczédi József Szomszédunk a mennyország című dokumentumfilmje volt műsoron, Sepsiszentgyörgyön pedig az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében Vincze Csilla Üzenet – Portréfilm Páll Zoltánról, Csáky Zoltán Arcélek – Sütő Levente bútorfestő és Novák Péter Sámuel Csináljuk másképp! című filmje, Gyergyószentmiklóson a Central Kávé és Teaházban Püsök Botond, Demeter Zsuzsa Consumatum est – az Urmánczy-örökség, Farkas Antal, Lukács Csaba Határon 1988-89, Bálint Arthur Kié lesz a hegedű?, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Soós Móni-Szabó Károly Kismértékben gyógyszer… és dr. Molnár Attila: Nyolc év katonaság című dokumentumfilmeket vetítettük, ottani helyi szervezőnk, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársai segítségével.
Ugyanaznap az illyefalvi kultúrházba is eljutott a szemle: Dr. Kinda István-Vargyasi Levente Szenesek című néprajzi dokumentumfilmjével, de ott meghívottként jelen volt Vargyasi Levente, a film operatőre is… Mindezeket nem azért sorolom, hogy megismételjem a közzétett műsorfűzet tartalmát, hanem a sokszínűségem kívánom árnyalni. Hasonlóan gazdag volt október 15., a csütörtöki nap is: Kézdivásárhelyen, a Kosztándi képtárban Makó Andrea Esztena című dokumentumfilmje, Gyergyószentmiklóson Fecső Zoltán Történelem fekete-fehérben, Zsigmond Attila Székelyföldi betyárok, Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja és Zsók Enikő „Körbe vagyok fülekkel véve” – A fekete füzet című alkotását tekinthették meg; Balánbányán, az 1-es számú Általános Iskola Lukács Csaba-Marossy Géza Két székely című dokumentumfilmjét, helyi szervezőnk, a Botorka Művelődési Egyesület segítségével, de ugyanaznap ezt a filmet Gyergyóremetén is meg lehetett nézni. Szépvízen, a polgármesteri hivatal pincetermében Csibi László Édes Erdély, itt voltunk és Daczó Katalin Ők ketten és Fekete című filmjei, Baróton, Erdővidék Múzeumában, szintén Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című filmje volt műsoron… Tovább nem is részletezem… Mindez a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítvány M.E., a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kónya Ádám Művelődési Ház (Sepsiszentgyörgy) koordinálásval, helyi szervezők és bonyolítók bevonásával működött.
– Mekkora volt az átlag-közönség?
– Általában 4 és 40 fő között ingadozott a nézőszám vetítésenként.
– Mit tartasz a leginkább sikeresnek?
– A legnagyobb sikere ennek a rendezvénysorozatnak az, hogy egyre több település kapcsolódik be és szervez vetítéseket, ami remélhetőleg jövőre még gazdagodik, és várhatóan Maros megyei települések is csatlakoznak a mozgalomhoz.
– Melyek az itteni legfontosabb filmek?
– Sok nagyon jó filmes és film van jelen. Ezzel ellentétben a legnépszerűbb filmek azok voltak, amelyeknek a korábbi mediatizálása jobban meg volt alapozva, de ez kiderül a vetítésekre bekért filmek listájából is. A jó hír az, hogy szakmailag is egyre javul a filmek minősége is, egyre több a mívesen elkészített anyag és tematikailag is egyre több a nagyon izgalmas társadalmi –történelmi –néprajzi tárgyú film; minden irányban feszegetik a határokat, s külön meg kell említenem az újdonságszámba menő jó természetfilmek jelenlétét is.
– Ezen kívül a székelyföldi dokumentumfilmeknek van-e valamilyen fóruma? Nem lenne célszerűbb, ha valamilyen díjazást is bevezetnétek, hogy inkább figyeljenek kívülről a munkáitokra?
– Tervezzük az elkövetkező szemlékre bevezetni a díjazásos rendszert, és a szakmai fórumok súlyosabbá tételét is , de ez még plusz forrásokat igényel, amelyekre keressük a lehetőségeket. Mindenképp fejlődni kell, ez számunkra – Hargita és Kovászna megye kulturális központjai és az udvarhelyi Bibliofil Alapítványnak, amelyet jómagam képviselek – ez is fontos célkitűzés.
– Menet közben hol játsszák ezeket a filmeket? A televíziók mennyire vevők? Milyen nézettségű idősávban tartják műsoron?
– Azok a filmek, amelyek MTVA támogatással készültek, azokra vetítési kötelezettségeik vannak a magyar televízióknak, a más finanszírozású filmekkel pedig kopogtatnak és úgy próbálják meg eladni az anyagaikat az alkotók. Az RTV Magyar Adása és az Erdélyi Televízió is szívesen leadja, csak épp fizetni nem tudnak érte…
– Lesz-e valahol egy téka, tárhely, ahonnan ki lehet majd kölcsönözni? Esetleg egy internetes portál?
– Igen, dolgozunk ezen a két megye kulturális központjaival egy FTP vagy nagyobb tárhely bérlésén, ahova felkerülhetne az archívum, és ezt egyelőre csak kutatási célra tennénk hozzáférhetővé, de a jövőben akár egy fizetős online filmklub is megvalósítható ez is.
– Hogyan tovább?
– Már a jövő évi szemlét tervezzük, az imént említett tervek szellemében keressük a megoldási lehetőségeket, terjeszkedni szeretnénk a vetítési helyszínekkel, még több alkotót, még több alkotóműhelyt vonzanánk. Fontos motiváció lenne a díjazásos rendszer bevezetése, jót tennének a fajsúlyosabb szakmai fórumok is. Az első és a második szemle között jól látható, érezhető a minőségi és mennyiségi ugrás. Bízzunk abban, hogy a harmadik kiadás is lépés lesz a nagykorúsodás felé. Szükség van a döntnökök, a helyi vezetők, a vállalkozók és – természetesen – az írott és elektronikus sajtó segítségére is. Ha eddig összejött a szemle, akkor a tapasztalatok birtokában csakis jobb lehet minden az elkövetkező időkben.
Simó Márton
Székelyhon.ro
Az idei Székelyföld Napok keretében szervezték meg a 2. Székelyföldi Dokumentumfilm Szemlét. A program ötletgazdájával és főszervezőjével, Szabó Károly filmrendező-operatőrrel beszélgettünk e fontos filmszakmai eseménysorozatot követően, hiszen minden sikeresen vagy kevésbé sikeresen lezajlott projekt után szokás egy-egy kiértékelőt tartani, s továbbgondolni a témát, hogy a jövőben hol, mikor, s milyen értelemben kell finomítani a szervezés és a bonyolítás folyamatában, hogy az eredmény még látványosabb és még hatásosabb, emlékezetesebb legyen. A dokumentumfilmekkel úgy vagyunk, hogy általában a filmipar mostohagyermekeiként kezeljük, akárcsak oly gyakran a televíziók is, holott ezek az alkotások jórészt nem a fikcióra, hanem a hétköznapi rögvalóságra épülnek, azt mutatván be, hogy egy adott időintervallumban, egy bizonyos helyen kik és mik voltunk, mit cselekedtünk, illetve mihez viszonyultunk sehogy vagy bűnös közönnyel. Képes történetek e filmek rólunk, üzenetek, később is elővehető időszeletek, „filléres emlékek”, amelyekkel méltó módon illik bánnunk.
Egészen pontosan 47 alkotás érkezett be, a magjelölt határidőig – mondotta a szervező, ami 35 alkotót, illetve alkotóműhelyt képvisel. Többnyire a székelyföldi megyékből neveztek be, de van bukaresti, kolozsvári, temesvári, magyar és belga produkció is. Ez a belga gyártású film, Debreczeni Alex munkája egy jelentős költségvetéssel készült mozi, amely technikailag is kiemelkedik a többi közül, nem beszélve arról, hogy Bözödújfalu, a településhez kapcsolódó visszaemlékezések önmagukban is izgalmas témát jelentenek…
Én azt tartom, hogy tulajdonképpen Magyarország sem külföld, s főleg azt élő-dolgozó, a Székelyföldről elszármazott rendezők, operatőrök, televíziós szerkesztők sem azok, hiszen ide dolgoznak, folyamatosan minket (is) szólítanak meg vizuálisan, a mindennapi is elképzelhetetlen e hely nélkül.
– Lehet-e tudni, hogy hány vetítés zajlott a három megyében? Meg lehet-e becsülni, hogy körülbelül hányan látták a filmeket?
– Székelyudvarhelyen volt négy alkalmi vetítés, ami 12 filmet jelent, ebből két alkalommal én nem tartózkodtam itthon, így nem is részletezem a dolgot, de a Hargita és Kovászna megyei programok részletesen így néztek ki: október 14-én., a zetelaki kultúrotthonban Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja című dokumentumfilmjét vetítettük – nem véletlenül, nyilván, s ebbe besegített a helyi polgármesteri hivatal és a Dr. P. Boros Fortunát Elméleti Középiskola. Itt megtekinthető egy részlet az alsósófalvi farsangtemetésről. Nem a programban szereplő alkotás, hanem a Sóvidék Televízió riportfilmje. Csak ízelítő. A kistérségi televíziós műhelyek is bevonhatók a programba, hiszen több helyütt is tehetséges szakemberek dolgoznak, s rámozdítható a megszólított közönség egy-egy témára. Ugyanaznap a csernátoni Haszmann Pál Múzeumban a Simon József-dr. Kinda István szerzőpáros néprajzi dokumentumfilmjei tekinthették meg: Pásztorkodás–hagyományos sajtkészítés Zabolán, Méhészet–hagyományos családi méhészkedés Kálnokon, Mézeskalácsosság-hagyományos mézeskalács-készítés Kézdivásárhelyen. Aznap Sepsibükszádon, a Mikes Ármin Általános Iskola, informatika termében Bardócz Sándor Dobai Illyés utolsó útja, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Benczédi József A bosszú napja, dr. Molnár Attila Nyolc év katonaság és Benczédi József Szomszédunk a mennyország című dokumentumfilmje volt műsoron, Sepsiszentgyörgyön pedig az Erdélyi Művészeti Központ földszinti kiállítótermében Vincze Csilla Üzenet – Portréfilm Páll Zoltánról, Csáky Zoltán Arcélek – Sütő Levente bútorfestő és Novák Péter Sámuel Csináljuk másképp! című filmje, Gyergyószentmiklóson a Central Kávé és Teaházban Püsök Botond, Demeter Zsuzsa Consumatum est – az Urmánczy-örökség, Farkas Antal, Lukács Csaba Határon 1988-89, Bálint Arthur Kié lesz a hegedű?, Kerekes Zoltán Az esztelneki dada, Soós Móni-Szabó Károly Kismértékben gyógyszer… és dr. Molnár Attila: Nyolc év katonaság című dokumentumfilmeket vetítettük, ottani helyi szervezőnk, a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ munkatársai segítségével.
Ugyanaznap az illyefalvi kultúrházba is eljutott a szemle: Dr. Kinda István-Vargyasi Levente Szenesek című néprajzi dokumentumfilmjével, de ott meghívottként jelen volt Vargyasi Levente, a film operatőre is… Mindezeket nem azért sorolom, hogy megismételjem a közzétett műsorfűzet tartalmát, hanem a sokszínűségem kívánom árnyalni. Hasonlóan gazdag volt október 15., a csütörtöki nap is: Kézdivásárhelyen, a Kosztándi képtárban Makó Andrea Esztena című dokumentumfilmje, Gyergyószentmiklóson Fecső Zoltán Történelem fekete-fehérben, Zsigmond Attila Székelyföldi betyárok, Jakab Ervin A Nagy-Küküllő útja és Zsók Enikő „Körbe vagyok fülekkel véve” – A fekete füzet című alkotását tekinthették meg; Balánbányán, az 1-es számú Általános Iskola Lukács Csaba-Marossy Géza Két székely című dokumentumfilmjét, helyi szervezőnk, a Botorka Művelődési Egyesület segítségével, de ugyanaznap ezt a filmet Gyergyóremetén is meg lehetett nézni. Szépvízen, a polgármesteri hivatal pincetermében Csibi László Édes Erdély, itt voltunk és Daczó Katalin Ők ketten és Fekete című filmjei, Baróton, Erdővidék Múzeumában, szintén Csibi László Édes Erdély, itt voltunk című filmje volt műsoron… Tovább nem is részletezem… Mindez a székelyudvarhelyi Bibliofil Alapítvány M.E., a Hargita Megyei Kulturális Központ, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont és a Kónya Ádám Művelődési Ház (Sepsiszentgyörgy) koordinálásval, helyi szervezők és bonyolítók bevonásával működött.
– Mekkora volt az átlag-közönség?
– Általában 4 és 40 fő között ingadozott a nézőszám vetítésenként.
– Mit tartasz a leginkább sikeresnek?
– A legnagyobb sikere ennek a rendezvénysorozatnak az, hogy egyre több település kapcsolódik be és szervez vetítéseket, ami remélhetőleg jövőre még gazdagodik, és várhatóan Maros megyei települések is csatlakoznak a mozgalomhoz.
– Melyek az itteni legfontosabb filmek?
– Sok nagyon jó filmes és film van jelen. Ezzel ellentétben a legnépszerűbb filmek azok voltak, amelyeknek a korábbi mediatizálása jobban meg volt alapozva, de ez kiderül a vetítésekre bekért filmek listájából is. A jó hír az, hogy szakmailag is egyre javul a filmek minősége is, egyre több a mívesen elkészített anyag és tematikailag is egyre több a nagyon izgalmas társadalmi –történelmi –néprajzi tárgyú film; minden irányban feszegetik a határokat, s külön meg kell említenem az újdonságszámba menő jó természetfilmek jelenlétét is.
– Ezen kívül a székelyföldi dokumentumfilmeknek van-e valamilyen fóruma? Nem lenne célszerűbb, ha valamilyen díjazást is bevezetnétek, hogy inkább figyeljenek kívülről a munkáitokra?
– Tervezzük az elkövetkező szemlékre bevezetni a díjazásos rendszert, és a szakmai fórumok súlyosabbá tételét is , de ez még plusz forrásokat igényel, amelyekre keressük a lehetőségeket. Mindenképp fejlődni kell, ez számunkra – Hargita és Kovászna megye kulturális központjai és az udvarhelyi Bibliofil Alapítványnak, amelyet jómagam képviselek – ez is fontos célkitűzés.
– Menet közben hol játsszák ezeket a filmeket? A televíziók mennyire vevők? Milyen nézettségű idősávban tartják műsoron?
– Azok a filmek, amelyek MTVA támogatással készültek, azokra vetítési kötelezettségeik vannak a magyar televízióknak, a más finanszírozású filmekkel pedig kopogtatnak és úgy próbálják meg eladni az anyagaikat az alkotók. Az RTV Magyar Adása és az Erdélyi Televízió is szívesen leadja, csak épp fizetni nem tudnak érte…
– Lesz-e valahol egy téka, tárhely, ahonnan ki lehet majd kölcsönözni? Esetleg egy internetes portál?
– Igen, dolgozunk ezen a két megye kulturális központjaival egy FTP vagy nagyobb tárhely bérlésén, ahova felkerülhetne az archívum, és ezt egyelőre csak kutatási célra tennénk hozzáférhetővé, de a jövőben akár egy fizetős online filmklub is megvalósítható ez is.
– Hogyan tovább?
– Már a jövő évi szemlét tervezzük, az imént említett tervek szellemében keressük a megoldási lehetőségeket, terjeszkedni szeretnénk a vetítési helyszínekkel, még több alkotót, még több alkotóműhelyt vonzanánk. Fontos motiváció lenne a díjazásos rendszer bevezetése, jót tennének a fajsúlyosabb szakmai fórumok is. Az első és a második szemle között jól látható, érezhető a minőségi és mennyiségi ugrás. Bízzunk abban, hogy a harmadik kiadás is lépés lesz a nagykorúsodás felé. Szükség van a döntnökök, a helyi vezetők, a vállalkozók és – természetesen – az írott és elektronikus sajtó segítségére is. Ha eddig összejött a szemle, akkor a tapasztalatok birtokában csakis jobb lehet minden az elkövetkező időkben.
Simó Márton
Székelyhon.ro
2015. december 9.
Orvos- és gyógyszerképzés Marosvásárhelyen
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
Magyar est nyitotta az egyetemi napokat
Hetven éve indult a magyar nyelvű orvosképzés Marosvásárhelyen. Erre az évfordulóra emlékeztek december 7-én a MOGYE Fogorvosi Karának előadótermében, ami kicsinek bizonyult az oktatói kar egy része és a szép számban összesereglett diákság befogadására. A Gáspárik Attila színházigazgató vezette műsor kezdetén a szervezéssel megbízott dr. Mártha Krisztina egyetemi előadótanár leszögezte: céljuk az volt, hogy nem elsősorban a tudomány, hanem a művelődés, sport és egyéb területek felől elevenítsék fel az egyetemet múltját, mutassák be jelenét és tekintsenek a jövőbe.
Az eseményen jelen volt a MOGYE egész vezérkara, dr. Leonard Azamfirei rektorral az élen, akinek kérésére az estet megszervezték. Részvételük a tisztelet jele – mondta a rektor, aki ezennel megnyitotta az egyetemi napok rendezvénysorozatot is. A kötekedők ellenére, a magyar kulturális est a normalitás, egymás kiegészítésének és nem az egymás mellett állásnak a jele – értékelte az eseményt, a szervezők munkáját az egyetem vezetője.
A normálist fogjuk hát ünnepelni, ami ritka madár tájainkon manapság – csavart egyet a gondolaton a műsorvezető, majd részletek következtek az egyetem első rektorának, dr. Csőgör Lajos fogászprofesszornak a vallomásából. Őt az alapításkor orvoskollégái közül többen elítéltek amiatt, hogy kiállt a Kolozsvári Állami Magyar Egyetem, később Bolyai Tudományegyetem Orvosi Karának a Marosvásárhelyre költöztetése mellett. Egy háború és annak következményei után rendkívül nehéz, de ugyanakkor örömteli feladat volt a semmiből egy egyetemet tervezni és megvalósítani – mondta Csőgör professzor, aki a minisztérium által kinevezett szervezőbizottság tagjaként a rektori teendők mellett az orvostudományi kar vezetését vállalta. Kiemelte Groza Péter volt miniszterelnök letagadhatatlan szerepét abban, ahogy 1945 nyarán az egyetem megalakult. A történelem az egykori rektort igazolta, hiszen 1948-ban az egyetemi és főiskolai reform során a kar önálló orvostudományi egyetemmé alakult több fakultással. Börtönéveire pedig mint a rendszerezés, a megnyugvás időszakára tekintett vissza, amelyek után megerősödve lépett vissza a közéletbe.
Az egyetemmel 300 család költözött Marosvásárhelyre, ahol akkoriban hetente kétszer adtak fejenként 25 deka húst – mondta a műsorvezető, majd a rendezvény meghívottai közül egy sebészgeneráció harmadik tagját, legifjabb Száva János szájsebész rezidenst szólította színpadra. A fiatal orvos, akinek bevallása szerint a génjeiben van a sebészet, nagyapjára, dr. Száva János ortopéd sebészprofesszorra emlékezett, aki világszenzációnak számító műtétekkel szerzett hírnevet az általa vezetett klinikának és az egyetemnek.
A következő vendég Bölöni László sokszoros válogatott labdarúgó, világhírű edző volt, aki a marosvásárhelyi egyetem fogorvosi karán végzett. Elfoglaltsága miatt nyolc év alatt vizsgázott le az öt év anyagából, de egykori tanára, Bocskay István professzor szerint kitűnően. A neves sportember elmondta, hogy azért ragaszkodott Marosvásárhelyhez, mert az egyetemen toleránsak, segítőkészek voltak iránta.
Időközben képek peregtek, amelyek a tanulás mellett, az egyetemen folyó élet változatosságáról, a híres Tympanon zenekarról, a közmunkáról, mezőgazdasági gyakorlatról, a kantinszolgálatról, a színvonalas sportéletről és a szórakozásról, sítáborokról, csónakázásról, az "életre nevelés" mozzanatairól szóltak.
Az emlékezők során dr. Mühlfay György előadótanár következett, aki mondhatni édesapjától örökölte az orr-fül- gégészeti szakmát. Gyermekkorára emlékezve Vendég Vince professzorról beszélt, aki a rosszindulatú daganatok virális eredetét akarta bizonyítani. Humoros történet után szólt a klinika fejlődéséről, a mind szélesebb körben tartott tudományos rendezvényekről.
Az 1948-ban alakult gyógyszerészeti tanszék története a dr. Rácz Gábor egyetemi tanárral készült beszélgetésből bomlott ki, aki a világhírű dr. Kopp Elemér professzor munkáját folytatta a gyógynövények kutatásának, nemesítésének terén. A filmben fiatal munkatársként dr. Péter Mária tanárnő, illetve frissen végzett gyógyszerészként dr. Pokorny László beszélt. A kar alapítójára, dr. Hankó Lászlóra, dr. Spielmann József lebilincselő orvos- és gyógyszerészetörténeti előadásaira, Ajtay Mihály gyógyszerészre, lányára, dr. Kincses Ajtay Mária professzorra dr. Gyéresi Árpád egyetemi tanár emlékezett, aki az első leckekönyvről, gyógynövénygyűjtésről, kirándulásokról, találkozókról mutatott be képeket.
Kovács Levente, a színművészeti egyetem nyugalmazott professzora az egyetemi diákszínjátszás sikereiről számolt be; a csapatban, amely 1972–84 között 16 előadást mutatott be és országos díjakat nyert, orvostanhallgatók is szerepeltek.
Az egyetem, a marosvásárhelyi orvosok szimfonikus zenekarának sikereire Bocskay István professzor emlékezett, akinek a hallását a "vinnyogó turbina" megviselte ugyan, de ma is azt vallja, hogy nyugtató hatásával a zene szerves része kell legyen az orvos életének.
Az RTV magyar adásában hangzott el a Csáky Zoltán készítette interjú néhai dr. László János professzorral, a romániai bakteriológia kiváló képviselőjével, aki 1965–66 között munkatársaival bebizonyította, hogy lehetőség van a fertőző májgyulladás elleni védőoltás kifejlesztésére.
Tubák Nimród, a Diákszövetség volt elnöke beszámolt arról a szándékukról, hogy a közösségért is folyton tenni kell valamit. A szövetség munkájából kiemelte a tudományos tanácskozások szervezését, és a vidám versengést, szórakozást jelentő diáknapokat.
1980-ben még arra tanították a hallgatókat, hogy az az orvos, aki nem művelt ember, csak egy kreatúra – mondta dr. Nagy Attila. Ennek szellemében a műsoron orvos költők fellépése is szerepelt, dr. Puskás Attila érgyógyász főorvos adventi ihletésű és dr. Nagy Attila laboratóriumi főorvos a hivatásról szóló verseit mondta el, s megemlítette az irodalom terén jeleskedő orvosok nevét is.
A Művészeti Egyetem ajándéka egy duett volt, Ilyés Alexa és Kiliti Krisztián előadásában.
A műsor végéhez közeledve Gáspárik Attila műsorvezető Kós Károlyt idézte: "Le kell vonnunk a tanulságot; szembe kell néznünk a kérlelhetetlenül rideg valósággal, és nem szabad ámítanunk magunkat. Dolgoznunk kell, ha élni akarunk, és akarunk élni, tehát dolgozni fogunk." Ha a Kiáltó szó szövegének egészét tekintjük, akkor igazat kell adnunk a műsorvezetőnek.
Pozitív üzenet közvetítését tűzte ki célul, amikor felkérték, hogy megszervezze a magyar kulturális estet – mondta Mártha Krisztina tanárnő. Szereti a vásárhelyi egyetemet, azzal a céllal vállalkozott a 70 éve anyanyelven folyó oktatás hagyatékának a felgöngyölítésére, hogy továbbadják azt a hallgatóknak, akiknek a sorsáért felelősséget vállaltak.
Ezt követően a rektor örömét fejezte ki azért, hogy Bölöni László, a románok által legkedveltebb magyar büszkén említette az orvosi egyetemet, amelynek hallgatója volt. A neves sportembert a MOGYE oklevelével és az évfordulóra készült fotóalbummal ajándékozta meg, Gáspárik Attila műsorvezetőt úgyszintén. Figyelemre méltó volt Bölöni László válasza, aki azt mondta, hogy jólesik számára a figyelmesség, amit szeretne megosztani a teremben levő, nála sokkal értékesebb emberekkel, majd azzal a kívánsággal zárta mondanivalóját, hogy az egyetem 70 év múlva is létezzen.
A magyar estet a különböző tájegységek gyönyörű eredeti népi ruháját viselő egyetemi hallgatók fergeteges táncműsora zárta.
Az orvosok sokoldalúságát bizonyító csodaszép fényképkiállítást, amelyen dr. Fodor István, a csíkszeredai kórház orr- fül-gégészeti osztályának vezetője és dr. Münzlinger Attila családorvos állította ki képeit, dr. Madaras Sándor idegsebész főorvos mutatta be.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely)
2016. március 5.
Táncolók és táncoltatók (Beszélgetés Csáky Zoltán televíziós személyiséggel)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt.
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet.
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Megjárt mennyet és poklot, televíziós személyiségként előbb a bukaresti magyar adás, majd a Duna Televízió egyik meghatározó arcaként vált milliók kedvencévé. Csáky Zoltánnal a távolba szakadt ember véleményformálási jogáról és az erdélyi magyar életről is beszélgettünk.
– A marosvásárhelyi magyarok többnyire a Bolyai-líceum mindenekfelettiségével hozakodnak elő. Ön is?
– Persze. Nagyon jó tanáraim voltak, műveltségem alapjai, az erkölcsi tartás, minden onnan származik. Egész életemben kísért az emlék, amikor 1962-ben, a ballagás előtt néhány nappal hívattak az igazgatói irodába. Kozma Béla, a legendás igazgató fogadott, társaságában két, számomra ismeretlen férfi. – Az elvtársak a pártbizottságtól jöttek, szeretnék, ha románul búcsúztatnád az évfolyamot. Hajlandó vagy-e, fiam? – kérdezte. – Igazgató elvtárs, mondtam, itt évtizedek óta magyarul búcsúzunk, én is magyarul mondom el a beszédemet. – Hallották az elvtársak? – fordult feléjük. És ezzel vége volt.
– Milyen volt az akkori Vásárhely?
– In floribus! Nagy színészgenerációk nőttek ki, a kilencven százalékban magyar játékosokból álló ASA futballcsapata virágkorát élte. A Bolyai igazi magyar sziget volt, a romántanárnőnk már akkor mondogatta: vigyázzatok, mert csak Székelykocsárdig tudtok érvényesülni a magyar nyelvvel. Persze, nem zárkóztunk el a román kultúrától sem, a Székely Színház sztanyiszlavszkijos világa után igazi nagy reveláció volt az akkoriban alapított román tagozat frissessége, új, a mozgástechnikát felértékelő stílusa. – A mai városról is hajlandó véleményt mondani?
– Azt tartom, hogy messzire távozott ember ne ítélkezzék. Bár az is igaz, hogy másfél évtizeden át tévésként havonta jártam vissza. A Duna Televízióval végrehajtott egyik legnagyobb médiatettünk az erdélyi március 15-i ünnepségek közvetítése volt, ezek során éreztem igazán a változást. A Postaréten ünneplő marosvásárhelyiek egyre megfáradtabb közösséget alkottak, míg Székelyföldön beljebb haladva nőtt az ünnep jó értelemben vett harsánysága, életereje. Marosvásárhely megváltozása elsősorban a Markó Béla, Frunda György, Borbély László triász nagy bűne, riporterként, a Heti Hírmondó főszerkesztőjeként éveken át követhettem a politikai habitus változásait.
– A kívülálló számára a bukaresti televíziós pálya egészen kivételes státusnak számított a hetvenes években. Belülről nézve is az volt?
– Életem egyik legjobb döntése volt, hogy eleget tettem Bodor Pál hívásának. Az egyetem után, 1969-ben a Vörös Zászlónál kezdtem dolgozni színikritikusként. Ebben a minőségemben 1971-ben kritikát írtam a bukaresti televízió magyar adásáról. Miután a lapszám a Bodor kezébe került, felhívott, és azt mondta: ha minket bírálsz, gyere és csináld. Remek idők voltak, akkoriban még lehetett az erdélyi magyarságot szolgáló, nézhető műsort készíteni. Lehetővé tette ezt szakmai felkészülésünk, de Bodor „széles háta”, azaz az apósa, a központi bizottsági tag, Gere Mihály is. Torockóról, Székről készítettünk riportokat, portrékat erdélyi szellemóriásokról. És olyan igazi közösségteremtő műsorokat is, mint a Zenés karaván, a Kaláka, amelynek például az volt a jelszava: Jobb, ha mi táncolunk, mint ha minket táncoltatnak. Gyorsan mozgalommá vált, hólabdaszerűen nőtt, ugyanakkor egyre veszélyesebbé vált a hatalom szemében.
– Szekusdossziéja hogyan „emlékszik” ezekre az időkre?
– Sok érdekes dolog derült ki belőle, de én semmit sem érzékeltem az egészből. Az első jelzés az akkori feleségemtől, Sikó Ildikótól érkezett, aki kisírt szemmel érkezett haza Vásárhelyre egy bukaresti fejtágítóról. Kincses Előd ügyvéd figyelmeztette: vigyázz, mert Zolit megfigyelik. Az utolsó rólam szóló jelentés 1988-ból származik, ráadásul egy kalákás jelentett, Jakabffy Attila. Illetve az 1989. februári, Budapestre való áttelepedésünk után is született még egy jelentés az első interjúról, amelyet a Kossuth rádiónak adtam, Nadia Comăneci szökése ügyében szólaltattak meg mint „szakértőt”. – Tévésként soha nem kényszerült utólag nehezen magyarázható helyzetbe?
– Kivételezettnek tarthatom magam, mert Bodor engem soha nem bízott meg politikai tárgyú műsorokkal, se tévés publicisztikával. Nem is emlékszem, ki kellett-e mondanom valaha a képernyőn Ceaușescu nevét. Kalákáztam, kollégiumoztam, portrékat készítettem. Bodor távol tartott engem – s talán még Boros Zoltánt – az aktuálpolitikától, így utólag nem is lehetek eléggé hálás neki ezért.
– Fel sem tűnt, hogy közben mások vergődnek a pártos sajtó béklyójában?
– A magyar adásról nemrég megjelent könyv egyik bemutatóján „vallomásoztunk”, emlékeket idéztünk. Akkor mondta el Máthé Éva, hogy ő sajnos nem tud csupa szépre emlékezni. Vele csináltatták meg ugyanis az adás első negyedóráját, amely kizárólag a nagy vezető dicsőítéséről szólt. Név és arc nélkül ugyan, de akkor is.
– Ha ilyen burokban élt, mi érlelte meg önben a Magyarországra telepedés gondolatát? – Két keserű dátum van az életemben: 1985. január 11. és 2015. január 11. Az első egy borzasztóan hideg hétfői nap, Vásárhelyről repültem Bukarestbe, a szerkesztőségben pedig azzal fogadtak: miért jöttél, nincs adás. Hogyhogy nincs adás? Te semmit sem tudsz? Nem. Előtte való pénteken szó szerint adás közben húzták ki a dugaszból a német nyelvű műsort. Szélnek eresztettek bennünket. Bodor 1983-as távozása után ugyan egyre inkább éreztük a megszorításokat, de ezt a drasztikus megoldást semmi sem vetítette elő. Én a bukaresti rádió erdélyi tudósítója lettem, termelési riportokat készítettem. A második feleségemet, Emőkét gyerekgyógyászként Romanba helyezték, néha hazajött, néha én mentem a Trabantommal, Zselyke lányunk a nagymamánál nevelkedett. Ez így nem élet, mondogatta a nejem, aztán egyszer csak biztatni kezdett, hogy adjam be a kitelepedési kérelmet. Mivel Magyarországon születtem, ennek elvileg könnyebbséget kellett jelentenie. Beadtam, nyilván rögtön kirúgtak a rádiótól. Akkor már nem volt visszaút, eljöttünk.
– A rövidesen bekövetkező változások nyomán nem merült fel önben, hogy itthon kezdjen újra mindent? – Bodor Pál a tanúm, hogy 1990 februárjában haza akartam jönni. Októbertől a magyar rádiónál dolgoztam a határon túli műsor szerkesztőségében. Januárban a tévé megbízásából már újra otthon voltam, Jelentés Erdélyből címmel készítettem egy háromrészes riportsorozatot. Jelen voltam például Tőkés László első szabad istentiszteletén, a templom előtt még katona vigyázott rá. A februári vásárhelyi gyertyás tüntetés után – bár akkor már nagyon készültem haza – Bodor azt mondta: várj még. A fekete március aztán mindent eldöntött.
– Milyen eseményhez kötődik a másik cezúra, 2015. január 11-e?
– Az a budapesti tévés életem végének időpontja. Újabb hétfői nap, mentem be a Duna Televízió Kívánságkosár című műsorába, amikor rohan utánam az adásszerkesztő. Jól vagy, Zoli? Jól, persze. De van egy kis gond: nem vezetheted a műsort. Nem írták alá a szerződésedet. Szó nélkül megfordultam, összeszedtem a személyes dolgaimat, és eljöttem. A nagy tévés leépítési hullám engem is elsodort. Jólesett viszont, hogy a nézőknek a világ minden részéről és a kollégáknak is nagyon hiányoztam.
– Most, bő egy év után hogy érzi magát? Még inkább fáj? Vagy szűnőben van?
– Az tart némileg karban, hogy mindenhonnan hívogatnak. Megjelent két kötetem, keresik a filmjeimet, bemutatókra járok. Az emberek ragaszkodása megindító: egy éve nem vagyok a képernyőn, és még mindig nem akarnak elfelejteni. Persze, jó lenne valami új kihívás, mert azért fáj a szakmai megbecsülés hiánya. Nem kaptam választ az Erdély kifosztásáról szóló, Zöld arany című filmtervem szinopszisára. Az utolsó arcél című dokumentumfilm-tervem azonban most megvalósulni látszik. A jugoszláv hadsereg egykori alezredeséről, Sutus Józsefről szól, aki feleségét követve ma Macedóniában él. Első világháborús honvédsírokat tárt fel Szkopjében, ahol a régi temetőt magyar temetőnek hívják. Ő a szkopjei magyarok vezetője, tevékenysége nyomán a városban emléktáblát helyeztek el, négy utcát magyar személyiségekről neveztek el. Erős hiányérzetként él viszont bennem, hogy nem tudtam folytatni az ortodoxia erdélyi térhódításával foglalkozó Hagymakupolás honfoglalás című filmemet.
– Merre szerette volna továbbvinni ezt a nagy visszhangot kiváltó történetet?
– A katolikus egyház irányába. Jakubinyi György érsek annak idején nem nyilatkozott nekem, de megváltozott az optikája, mióta a pápa Romániában járt, Erdélybe viszont nem látogatott el. Úgy gondolom, a székelységnek, Székelyföldnek gyakrabban kellene pozitív impulzusokat, üzeneteket küldenie magáról a nagyvilágnak. A csíksomlyói búcsú, az összmagyarság legnagyobb ünnepe közvetítésekor gyakran megfordult a fejemben: mi lenne, ha a ferences atyák felkérésére a somlyói nyeregben összegyűlő ötszáz-hatszázezer székely-magyar-csángó zarándok aláírásával hitelesítenének egy, a Szentatyához címzett meghívót? 2017-ben, a négyszázötvenedik jubileumi évben Ferenc pápa látogatása aktuális lehetne. És akkor Őszentsége szembesülhetne a ténnyel: az ortodoxia hiába potyogtatta tele Székelyföldet hagymakupolákkal, így próbálva jelezni, hogy ősi román föld, ott bizony félmillió katolikus hívő előtt misézhet.
CSÁKY ZOLTÁN
Sümegen született 1945-ben. Nős, három gyermek apja, egy unoka nagyapja. Gödöllőn él. Tanulmányait Marosvásárhelyen a Bolyai Líceumban, majd Kolozsvárott a BBTE bölcsészeti karán végezte. 1971-től az RTV magyar szerkesztőségének tagja, a Kaláka és a Kollégium című műsorok szerkesztője, műsorvezetője. 1989-ben családjával Magyarországra telepedett. A Kossuth rádió munkatársaként dolgozott, majd a Duna Televízió alapító tagjaként a Heti Hírmondó főszerkesztője és műsorvezetője, dokumentumfilmek szerzője. Hagymakupolás honfoglalás című filmjét levetítették a University London East European Studies karán. 2010 és 2014 között az MTVA műsorvezetője, az Arcélek portrésorozat szerzője. Kötetei: Hagymakupolás honfoglalás (2004), A jóisten politikája (2010). Díjak, kitüntetések: Pethő Sándor-díj, Julianus-díj.
Csinta Samu. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2016. július 6.
Marossárpatak ismét bemutatta értékeit
Múlt hét végén kilencedik alkalommal tartottak tánc- és huszárfesztivált Marossárpatakon. A sikeres hagyományőrző rendezvény lovasprogramokkal indult pénteken délután, majd a helyi értékeket és termelőket bemutató kiállítással, néptáncfesztivállal és könnyűzene- koncertekkel folytatódott szombaton. A változatos és színvonalas programokra a helyiek mellett nagyon sokan érkeztek a környező falvakból és Marosvásárhelyről is.
A pénteki gyermek-lovasbemutató és ügyességi verseny a kakasdombi sportpályán zajlott, ahol a marossárpataki Nyereg klub 5-13 éves csemetéi mutatták be lovaglótudásukat, bizonyságot téve bátorságukról, lószeretetükről. A kezdők csoportjában a Marosvásárhelyi Moréh Beáta végzett az első helyen, a haladók csoportjában Hodos Nikolett nyerte a versenyt.
A szervezők különdíjat adtak a legfiatalabb versenyzőnek, a mindössze négyéves Mózes Dorkának. Marcus Gabriellának és férjének, Vajnár Józsefnek köszönhetően öt éve működik lovasklub Marossárpatakon, ahol gyerekeket oktatnak a lovaglás ismeretére. Jelenleg 15 gyerek jár rendszeresen, heti két alkalommal lovagolni a Vajnár családhoz. Marcus Gabriella elmondta, hogy lovascsapatukkal rendszerint részt vesznek a helyi ünnepi rendezvényeken, ahol teljes felszerelésben (kobak, lovaglónadrág, fehér ing, kabát, csizma, kendő, lovaglópálca) vonulnak fel. A felszerelést önerőből vásárolta a Vajnár házaspár, a lószerszámokat (nyereg, kantár, futószár, ostor, kikötőszár) úgyszintén.
Szekeres gazdák is versenyeztek…
Azok a gyerekek, akik a sátrak alatti "félárnyékot" választották, Cozma Erzsébet Andrea óvónő irányításával kézműves- foglalkozásokon vehettek részt. Magyaros mintájú kulcstartó, ceruzatartó készült, lovas vázát és fülbevalót is előállítottak, papírhuszár és huszáros képeslap is született. A lovasprogramokon tiszteletüket tették a Miholcsa József hagyományőrző alezredes vezette Mátyás- huszárok, akik lóháton, illetve kétlovas hintón érkeztek.
A Maros menti szekeres gazdák megmérettetésére a helyi lótartók mellett Gernyeszegről és Pókából érkeztek versenyzők. A verseny ideje alatt a közönség Vajnár József mérnöktől hallhatott érdekességeket, hasznos információkat a lótartásról, felidézve az egykori marossárpataki fogathajtó versenyeket. A bírák Miholcsa Júlia, Mózes Dalma és Tamás Ágnes voltak, a pályabíró Pető Attila. A szekeres gazdák versenyét Csurkuly János hajtó és Moldován Alex segédhajtó nyerte. A huszárok ügyességi versenyén a marossárpataki Benedekfi Levente bizonyult a legjobbnak. A díjak átadását követően közös szalonnasütésre került sor a tábortüzeknél, majd nótaest vette kezdetét, amely éjfél után ért véget.
Kiállítás régi fényképekből
Szombaton a híres mezőcsávási fúvószenekar és a Mátyás-huszárok ébresztették a későn kelőket, bejárva a települést széltében-hosszában. Az ünnepi istentiszteleten Stupár Károly lelkipásztor hirdette Isten igéjét, majd Csekme Attila kántor vezetésével a vallásórások kórusa énekelt. A templomból kijövet a Mátyás-huszárok megkoszorúzták a szoborparkban Miholcsa József Sebesült huszár című alkotását, majd a mezőcsávási fúvósok kíséretével felhangzott a magyar és a székely himnusz.
A régi fényképekből álló gyűjteményes kiállításra (amelynek az óvoda adott ideiglenes otthont) több mint 150 fényképet sikerült témakörök szerint csoportosítani, rendszerezni. A számos családi fotó mellett régi fényképeket láthattunk helyi tánccsoportokról, zenészekről, színjátszó csoportokról, dalárdákról. Jelentős számú világháborús fényképet sikerült összegyűjteni, az első világégésről több mint húsz, a másodikról közel hatvan felvétel tanúskodik. A kiállított fényképek közül a legrégebbiek az első világháború idején készült fotók: bajszos sárpataki honvéd feleségével, gyerekével, Adorjáni Károly igazgatótanító tizedesi egyenruhában, sárpataki foglyok és orosz őrök Szibériából (1914)… Külön érdekesség, hogy a Duna TV műsorvezetőjének, Csáky Zoltánnak a szüleiről is (akik sárpatakiak voltak) mAradt fenn fénykép. Nagyon értékes az a két fotó (1940-ből), amely az esküt tett székely vitézeknek állít emléket, akik között három első világháborút megjárt, kiszolgált marossárpataki katona is volt.
Az iskolaudvaron más helyi értékeket is bemutattak, helyi termelőket népszerűsítettek. Cozma Ildikó népi motívumokkal díszített tárgyakat, Nagy Emma, Peres Mária és Mátyás Erzsébet népi varrottasokat, hímzett ingeket állított ki. A Gálfi család (Kati és Tibor) asztalán vadásztrófeák, faragott tárgyak, népi motívumokkal díszített üvegek, üvegpoharak voltak. Szintén vadásztrófeákkal és faragott trófeákkal jelentkezett ifj. Vajda Péter. A Kali család (Zsuzska és Sanyika) akácmézet kínált, a Blondy Románia több fajta minőségi paprikát, az Antalfi család minőségi gyümölcspálinkákat hozott el a falunapra.
Néptáncfesztivál, Bekecs-előadás
A délutáni órákban, a perzselő meleg ellenére, az idén sem mAradt el a huszárok és néptáncosok ünnepélyes felvonulása a falu utcáin. A fesztivált Kozma Barna polgármester nyitotta meg, aki köszöntötte a megjelenteket, majd a hagyományőrzés fontosságáról beszélt. Ezt követően színpadra szólítottak két olyan házaspárt, akik idén ünneplik ötvenedik házassági évfordulójukat. Pásztor János és felesége, Anna, valamint Kulda Mihály és neje, Anna elismerő oklevelet és ajándékot vehettek át a faluvezetőtől. A megnyitóünnepségen egy sportolót is kitüntettek a triatlonozó Kovács Szabolcs személyében, aki számos hazai és külföldi megmérettetésen végzett dobogós helyeken.
A néptáncfesztiválon az egykori kiváló marossárpataki táncos, Székely János nevét viselő hagyományőrző csoport és a Virág roma táncegyüttes mellett bemutatták tánctudásukat a mezőbándiak (két csoporttal vettek részt), az erdőcsinádiak, a szabédiak, valamint a 15. Mátyás-huszárezred tagjai. Ezt követően a jelenlévők a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes színvonalas előadását tekinthették meg. A faluünnepség egyik érdekes színfoltja a két napig működő huszártábor volt, ahol a lovas hagyományőrzők hatalmas bográcsban főztek, lovakat gondoztak, nótáztak és a lópatkolást is bemutatták.
Bojtorján-koncert, pálinkafőzők versenye
A kora esti órákban az 1999-ben újjáalakult magyarországi Bojtorján együttes lépett színpadra, és ismert slágereket énekelt. A koncertet a helyi pálinkafőzők versenye követte. A pálinkafőzés nagymesterei: a marossárpataki Antalfi Zoltán és a szentsimoni Csipán Csaba kóstolgatták, majd rangsorolták a gyümölcspárlatokat. A fődíjat Buksa Mihály szilvapálinkája nyerte el, első díjat kapott Cozma Erzsébet Andrea körtepálinkája. Az eredményhirdetés után a magyarországi Vis Major együttes csapott fergeteges bulit, amely éjfél után ért véget.
A kétnapos rendezvényt, amelynek főtámogatója a helyi önkormányzat volt, a Marossárpatakért Egyesület szervezte.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
Múlt hét végén kilencedik alkalommal tartottak tánc- és huszárfesztivált Marossárpatakon. A sikeres hagyományőrző rendezvény lovasprogramokkal indult pénteken délután, majd a helyi értékeket és termelőket bemutató kiállítással, néptáncfesztivállal és könnyűzene- koncertekkel folytatódott szombaton. A változatos és színvonalas programokra a helyiek mellett nagyon sokan érkeztek a környező falvakból és Marosvásárhelyről is.
A pénteki gyermek-lovasbemutató és ügyességi verseny a kakasdombi sportpályán zajlott, ahol a marossárpataki Nyereg klub 5-13 éves csemetéi mutatták be lovaglótudásukat, bizonyságot téve bátorságukról, lószeretetükről. A kezdők csoportjában a Marosvásárhelyi Moréh Beáta végzett az első helyen, a haladók csoportjában Hodos Nikolett nyerte a versenyt.
A szervezők különdíjat adtak a legfiatalabb versenyzőnek, a mindössze négyéves Mózes Dorkának. Marcus Gabriellának és férjének, Vajnár Józsefnek köszönhetően öt éve működik lovasklub Marossárpatakon, ahol gyerekeket oktatnak a lovaglás ismeretére. Jelenleg 15 gyerek jár rendszeresen, heti két alkalommal lovagolni a Vajnár családhoz. Marcus Gabriella elmondta, hogy lovascsapatukkal rendszerint részt vesznek a helyi ünnepi rendezvényeken, ahol teljes felszerelésben (kobak, lovaglónadrág, fehér ing, kabát, csizma, kendő, lovaglópálca) vonulnak fel. A felszerelést önerőből vásárolta a Vajnár házaspár, a lószerszámokat (nyereg, kantár, futószár, ostor, kikötőszár) úgyszintén.
Szekeres gazdák is versenyeztek…
Azok a gyerekek, akik a sátrak alatti "félárnyékot" választották, Cozma Erzsébet Andrea óvónő irányításával kézműves- foglalkozásokon vehettek részt. Magyaros mintájú kulcstartó, ceruzatartó készült, lovas vázát és fülbevalót is előállítottak, papírhuszár és huszáros képeslap is született. A lovasprogramokon tiszteletüket tették a Miholcsa József hagyományőrző alezredes vezette Mátyás- huszárok, akik lóháton, illetve kétlovas hintón érkeztek.
A Maros menti szekeres gazdák megmérettetésére a helyi lótartók mellett Gernyeszegről és Pókából érkeztek versenyzők. A verseny ideje alatt a közönség Vajnár József mérnöktől hallhatott érdekességeket, hasznos információkat a lótartásról, felidézve az egykori marossárpataki fogathajtó versenyeket. A bírák Miholcsa Júlia, Mózes Dalma és Tamás Ágnes voltak, a pályabíró Pető Attila. A szekeres gazdák versenyét Csurkuly János hajtó és Moldován Alex segédhajtó nyerte. A huszárok ügyességi versenyén a marossárpataki Benedekfi Levente bizonyult a legjobbnak. A díjak átadását követően közös szalonnasütésre került sor a tábortüzeknél, majd nótaest vette kezdetét, amely éjfél után ért véget.
Kiállítás régi fényképekből
Szombaton a híres mezőcsávási fúvószenekar és a Mátyás-huszárok ébresztették a későn kelőket, bejárva a települést széltében-hosszában. Az ünnepi istentiszteleten Stupár Károly lelkipásztor hirdette Isten igéjét, majd Csekme Attila kántor vezetésével a vallásórások kórusa énekelt. A templomból kijövet a Mátyás-huszárok megkoszorúzták a szoborparkban Miholcsa József Sebesült huszár című alkotását, majd a mezőcsávási fúvósok kíséretével felhangzott a magyar és a székely himnusz.
A régi fényképekből álló gyűjteményes kiállításra (amelynek az óvoda adott ideiglenes otthont) több mint 150 fényképet sikerült témakörök szerint csoportosítani, rendszerezni. A számos családi fotó mellett régi fényképeket láthattunk helyi tánccsoportokról, zenészekről, színjátszó csoportokról, dalárdákról. Jelentős számú világháborús fényképet sikerült összegyűjteni, az első világégésről több mint húsz, a másodikról közel hatvan felvétel tanúskodik. A kiállított fényképek közül a legrégebbiek az első világháború idején készült fotók: bajszos sárpataki honvéd feleségével, gyerekével, Adorjáni Károly igazgatótanító tizedesi egyenruhában, sárpataki foglyok és orosz őrök Szibériából (1914)… Külön érdekesség, hogy a Duna TV műsorvezetőjének, Csáky Zoltánnak a szüleiről is (akik sárpatakiak voltak) mAradt fenn fénykép. Nagyon értékes az a két fotó (1940-ből), amely az esküt tett székely vitézeknek állít emléket, akik között három első világháborút megjárt, kiszolgált marossárpataki katona is volt.
Az iskolaudvaron más helyi értékeket is bemutattak, helyi termelőket népszerűsítettek. Cozma Ildikó népi motívumokkal díszített tárgyakat, Nagy Emma, Peres Mária és Mátyás Erzsébet népi varrottasokat, hímzett ingeket állított ki. A Gálfi család (Kati és Tibor) asztalán vadásztrófeák, faragott tárgyak, népi motívumokkal díszített üvegek, üvegpoharak voltak. Szintén vadásztrófeákkal és faragott trófeákkal jelentkezett ifj. Vajda Péter. A Kali család (Zsuzska és Sanyika) akácmézet kínált, a Blondy Románia több fajta minőségi paprikát, az Antalfi család minőségi gyümölcspálinkákat hozott el a falunapra.
Néptáncfesztivál, Bekecs-előadás
A délutáni órákban, a perzselő meleg ellenére, az idén sem mAradt el a huszárok és néptáncosok ünnepélyes felvonulása a falu utcáin. A fesztivált Kozma Barna polgármester nyitotta meg, aki köszöntötte a megjelenteket, majd a hagyományőrzés fontosságáról beszélt. Ezt követően színpadra szólítottak két olyan házaspárt, akik idén ünneplik ötvenedik házassági évfordulójukat. Pásztor János és felesége, Anna, valamint Kulda Mihály és neje, Anna elismerő oklevelet és ajándékot vehettek át a faluvezetőtől. A megnyitóünnepségen egy sportolót is kitüntettek a triatlonozó Kovács Szabolcs személyében, aki számos hazai és külföldi megmérettetésen végzett dobogós helyeken.
A néptáncfesztiválon az egykori kiváló marossárpataki táncos, Székely János nevét viselő hagyományőrző csoport és a Virág roma táncegyüttes mellett bemutatták tánctudásukat a mezőbándiak (két csoporttal vettek részt), az erdőcsinádiak, a szabédiak, valamint a 15. Mátyás-huszárezred tagjai. Ezt követően a jelenlévők a nyárádszeredai Bekecs néptáncegyüttes színvonalas előadását tekinthették meg. A faluünnepség egyik érdekes színfoltja a két napig működő huszártábor volt, ahol a lovas hagyományőrzők hatalmas bográcsban főztek, lovakat gondoztak, nótáztak és a lópatkolást is bemutatták.
Bojtorján-koncert, pálinkafőzők versenye
A kora esti órákban az 1999-ben újjáalakult magyarországi Bojtorján együttes lépett színpadra, és ismert slágereket énekelt. A koncertet a helyi pálinkafőzők versenye követte. A pálinkafőzés nagymesterei: a marossárpataki Antalfi Zoltán és a szentsimoni Csipán Csaba kóstolgatták, majd rangsorolták a gyümölcspárlatokat. A fődíjat Buksa Mihály szilvapálinkája nyerte el, első díjat kapott Cozma Erzsébet Andrea körtepálinkája. Az eredményhirdetés után a magyarországi Vis Major együttes csapott fergeteges bulit, amely éjfél után ért véget.
A kétnapos rendezvényt, amelynek főtámogatója a helyi önkormányzat volt, a Marossárpatakért Egyesület szervezte.
Berekméri Edmond
Népújság (Marosvásárhely)
2017. január 4.
Születésnapi beszélgetés Pávai Istvánnal – A Székelyföld felőlindulok
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
Székelyudvarhelyen született, Székelykeresztúron tanult, Csíkszeredában indult a pályája, s távlatilag a teljes magyar nyelvterület tánczenei áttekintését szeretné elvégezni a december 10-én 65 évet töltött, Szabolcsi Bence-díjas népzenekutató, Pávai István. Dunakeszin él, Budapesten dolgozik. Születésnapja apropóján hosszas telefonbeszélgetést folytattunk munkájáról és életútjának néhány állomásáról.
– Édesapám, Pávai Ferenc, a fogságból hazatérve a háború után Székelyudvarhelyen dolgozott olyanszerű intézménynél, mint ma a Hagyományőrzési Forrásközpont. Mivel nem akart beállni a pártba, kihelyezték tanítani falura, sőt kétévente más-más faluba. Amikor megszülettem szüleim éppen Zetelakán laktak. Így Zetelaka volt az első lakhelyem, majd Siménfalva, aztán óvodáskoromban Székelykeresztúr következett, ahol egészen az érettségiig éltem. 1976 őszétől, amikor a Hargita Megyei Népi Alkotások Házánál kezdtem dolgozni, sokat jártam a megye falvait, s bárhová mentem, bemutatkoztam, rögtön kérdezték, hogy Pávai Ferencnek vagyok-e a fia. Őt arrafelé sokan ismerték. Egy-két év alatt is jó falusi kórusokat tudott létrehozni.
– Édesanyja mivel foglalkozott?
– Édesanyám korondi volt, de mivel nagyapámat mint malomtulajdonost kuláknak nyilvánították, édesanyámék, akik öten voltak testvérek, nem tudtak továbbtanulni. Később a szüleim elváltak, édesanyám Marosvásárhelyre került, s így már a gyermekkori vakációk idejéből vannak marosvásárhelyi élményeim is. Szűkebb szülőföldemnek a Székelyföldet érzem. Nem vagyok érzelmes típus, de amikor a Hargitához közeledek autózás közben, bármi legyen is az úti cél, azt érzem, hogy nem akarok tovább sietni, lassítok, nézem a tájat, és bárhol megállok, úgy érzem, otthon vagyok.
– Egyértelmű, hogy zeneközelben született…
– Édesapám többféle hangszert tanított, taníttatott. Ifjúkoromban viszont leginkább a gitár érdekelt. A székelykeresztúri gimnáziumban rockzenekart alakítottam, az öcsém is rockgitáros volt később, a húgom, aki most Angliában él, klasszikus gitárt tanult, édesapám hegedült, szóval a zene benne volt a családban.
– Hogyan fordult a népzene felé?
– Az egyetemi évek alatt Jagamas János és Szenik Ilona tanáraim hatására kezdtem népzenegyűjtéssel foglalkozni, majd megszületett bennem az a vágy, hogy a népzenekutatás legyen a hivatásom. Az a baráti társaság, akikkel később Csíkszeredában megalakítottuk a Barozda együttest, de mondhatnám úgy is, hogy mindazok a népzene- és régizene-együttesek, amelyek Erdély-szerte akkoriban létrejöttek, többnyire olyan zenészekből álltak, akik előbb gitároztak. Az volt az érdekes, hogy a rockzenével párhuzamosan felfedeztünk valami mást: a népzene eredeti formáit, és az előző századok Erdélyben divatos zenéjét, amit ma régi zenének nevezünk. Akik írtak a táncházmozgalomról, próbálták ezeket az akkoriban nálunk új irányzatokat olyan előzményekhez kötni, mint a két világháború közötti népdalterjesztő cserkészmozgalom, vagy az 1950–60-as évek színpadi néptáncmozgalma. Mi viszont a táncházat nem a színpadi néptánc folytatásaként hoztuk létre, hanem egy kicsit inkább annak ellenében. Az 1950-es években a kultúrában is kötelező volt a szovjet minták követése. Így az akkori színpadi koreográfiák nem adhatták vissza a magyar táncok improvizatív, kötetlen jellegét, és az azt kísérő zene sem adta vissza azt a keménységet, elemi erőt, ami, ha úgy nézzük, rokon a rockzenével, részben ugyanolyan érzelmi hatást vált ki. Emiatt a színpadra alkalmazás során a táncokat szinkronizálták, a zenét átdolgozták. Mi pedig a táncházban a népzene és a néptánc eredeti formájához akartunk visszatérni.
– Ezzel már szinte el is jutottunk az első munkahelyéhez, a Hargita Megyei Népi Alkotások Házához. Ha jól tudom, a kollégái között táncmesterek is voltak, akik színpadi táncot oktattak.
– Így van. De nem úgy kell érteni, mintha a színpadi feldolgozás valami rossz dolog lett volna. Hatásos volt, amit ők a színpadon alkottak, csak az nem az nem az volt, amit a népzene és a néptánc eredeti falusi környezetben jelentett. Amikor elbeszélgettem az akkori táncmesterekkel, Antal Miklóssal, Kosz Szilveszterrel, Toró Emillel Csíkszeredában, vagy Domokos Istvánnal, Lőrincz Lajossal, Szabó ÉvávalMarosvásárhelyen, akkor mindannyian elmondták, ők tudták, hogy milyen az eredeti forma, abban nőttek fel, de a kultúra akkori irányítói elvárták, hogy a színpadi koreográfia rendezett legyen. Például jöjjenek létre szép szabályos geometriai alakzatok a táncosokból, legyen hatásos befejezés stb. Minket, akkori táncházasokat, ez nem nagyon érdekelt. Felfedeztük falun az eredeti népzenét, az fogott meg minket, azt akartuk megtanulni, eredeti formájában visszaadni. Tehát a színpadi néptánctól függetlenül, azzal párhuzamosan, hoztuk létre a táncházmozgalmat. Eleinte a főnökeink is görbe szemmel néztek ránk, hogy ezzel mi a fenét akarunk, de aztán ránk kattant a bukaresti televízió magyar adása. Simonffy Kati és Csáky Zoli a Kaláka műsoraiban népszerűsítették a táncházat, majd következtek a székelyudvarhelyi táncháztalálkozók. Így egyre nagyobb lett a táncház médiatámogatottsága, s ez átbillentette az egészet oda, hogy nagyon divatos lett.
– Szerepel az életrajzában, hogy egy évet a csíkszeredai művészeti népiskolánál is működött…
– Az utolsó csíkszeredai évemet ott töltöttem. Családi okokból mentem át oda. Kolozsvári zeneakadémiai tanulmányaim idején zenetudományi szakot végeztem, ez több évig tartott, mint a tanári, így a feleségem egy évvel hamarabb végzett, és már az egyetem alatt megszületett az első gyerekünk. A feleségem Maros megyében, Bonyhán tanított, amikor Kolozsváron utolsó éves voltam. Egy év múlva Csíkszeredába kerültem, ő még egy ideig szintén Bonyhán volt. Amikor végre összekerült a család, a Népi Alkotások Házában végzett munkám miatt állandóan terepen voltam, jártam a megyét, keveset voltam velük. Ezen a helyzeten akartam változtatni, amikor a művészeti népiskolához kértem át magam, de aztán egy év múlva már Marosvásárhelyre hívtak, a Maros Művészegyütteshez, mert szerették volna, hogy ez a táncházas szemlélet a színpadi műsorokban is megjelenjen. A rábeszélésemben Lőrincz Lajos koreográfusnak és Tóth Erzsébet népdalénekesnek volt nagyobb szerepe, de családi okok is segítettek a döntésben, édesanyám és a feleségem szülei Marosvásárhelyen laktak, így odaköltöztünk. Utólag egy kicsit sajnálom, hogy elmentem Csíkszeredából, hogy elszakadtam a Barozda együttestől, a csíkszeredai Régizene Fesztiváltól. De a sorsot nem lehet kiszámítani. A Barozda tagjai 1986-ban Svédországba disszidáltak, mert itt teljesen ellehetetlenült a helyzetük a zaklatások miatt, és ha Csíkban maradtam volna, akkor lehet, hogy velük megyek. Így viszont nem kerültem olyan messzire a szülőföldemtől.
– Végül meddig élt Erdélyben?
– Már 1992-ben hívtak Budapestre a Néprajzi Múzeumba. Az a diákkori vágyam, hogy főállásban népzenekutatással foglalkozzam, valóságközelbe érkezett, de jobban szerettem volna, ha erre itthon adódott volna lehetőség. Ezért 1992-től 1994-ig próbáltam elérni, hogy itthon olyan munkahelyet találjak, ahol zenetudományi kutatásaimat hivatásszerűen végezhetném. Igazi népzenekutatói állás csak Kolozsváron volt a Folklórintézetben, ott érdeklődtem, de nem biztattak távlatilag sem, hogy oda bekerülhetnék. A marosvásárhelyi akadémiai fióknál is próbálkoztam, ott is sikertelenül. Így végül elfogadtam a budapesti meghívást.
– Végül hány éves lett, amire megtalálta a helyét?
– 42 éves voltam, amikor hivatásos népzenekutató lehettem. 25 éves koromtól 42-ig itthon alig publikáltam, kutatói állás hiányában leginkább a terepkutatással, tehát népzenegyűjtéssel tudtam foglalkozni, és addigra már több száz órát kitevő gyűjteményem alakult ki, aminek a feldolgozására szabadidőben nem volt lehetőség. Az első könyvem kéziratát 1986-ban vittem a Kriterionhoz, de éppen akkoriban hoztak olyan döntést, hogy Romániában nem jelenhettek meg további magyar néprajzi munkák, így a kéziratot visszaadták. 1990 után újra próbálkoztam, de akkor meg a Kriterion anyagi helyzete nem tette lehetővé a kiadást. Ezért jelent meg aztán Budapesten. Ott ennek a könyvnek sikere lett, és ez is közrejátszott abban, hogy elhívtak oda dolgozni.
– Azóta viszont rengeteget publikált. Most éppen hány munkahelye van?
– Amint említettem, a Néprajzi Múzeumnál kezdtem, de az első munkanapomon bementem az MTA Zenetudományi Intézetbe, ahol már ismertem több kollégát, és jeleztem, hogy mostantól a Néprajzi Múzeumban találnak, ha szükség van rám. Dobszay László, a Népzenei Osztály akkori vezetője pár perc múlva utánam jött a folyosón, és azt kérdezte, nem akarok-e ott is dolgozni fél állásban, így kezdettől ott is dolgoztam, és mostanra már ez a fő munkahelyem. Sebő Ferenc kezdeményezésére 2001-ben létrejött a Hagyományok Háza, és áthívtak oda egy népzene-archiválási részleget kialakítani és vezetni. Így akkor a múzeumról le kellett mondanom. 2007-ben a Zeneakadémián létrehoztuk a Népzene Tanszéket, ahol a kezdetek óta magyar népzenekurzusaim vannak. Ezenkívül a Zenetudományi Tanszéken az etnomuzikológia szakosoknak vagyok főtárgytanára. Belőlük potenciális népzenekutatókat képezünk, ami azért újdonság, mert Kodály halálától mostanáig szünetelt az ilyenfajta képzés Magyarországon.
– Említett már gyűjtést, archiválást, s úgy tudom, nemrégiben éppen az archiválásról tartott képzést Csíkszeredában… Mennyiben változtatta meg ezeket a munkaterületeket a számítógép?
– Nagyon megváltoztatta és ezzel szerencsém volt. A székelykeresztúri gimnáziumban kiváló matematikatanárom volt Márton Péter, kiváló osztálytársaim, akik közül később többen matematika és más reál szakos tanárok lettek. Érettségi előtt eredményeim alapján tőlem is azt várták a tanáraim és a szüleim, hogy ilyen pályára menjek. Én viszont a zenét választottam, de adva volt a reál szakos gondolkodásmódom, és amikor a Marosvásárhelyi Rádióhoz 1990-ben hoztak ajándékba egy számítógépet, rögtön elolvastam a használati utasítást és elkezdtem rajta dolgozni. Később a Magyar Rádióval volt jó kapcsolatunk, és Jászberényi Emese többször küldött Budapestre tapasztalatcserére. Ott tanultam adatbázis-kezelést, és létrehoztam a Marosvásárhelyi Rádió első hangtári adatbázisát. Közben saját számítógépet vettem, megtanultam a digitális kottagrafikát, sőt a hardverszerelést is. Számítógép-használat terén, úgy érzem, felveszem a versenyt a fiatalokkal.
– Én nem is a kora miatt tettem fel ezúttal a kérdést, hanem mint módszer, mint lehetőség mit adott hozzá például az archiváláshoz?
– A publikációim több esetben adatbázist is tartalmaznak, sőt most a legutóbb megjelentA Sóvidék népzenéje című kötet is egy szép könyvnek néz ki, de tulajdonképpen a lényege nem a könyv, hanem a mellékelt DVD, amin egy adatbázis van, ahonnan komplex módon lehet visszakeresni a népzenei gyűjteményt. Ez az, amit egy könyvben nem lehet megcsinálni. Nagyon sok mutatót kell egy könyv végére tenni, hogy mindenféle szempont szerint egyenként kereshessünk, és akkor is nehézkes lesz a használat. A számítógépes adatbázis esetében kombinálni lehet a szempontokat, fogalmi hierarchiát lehet kialakítani, és ez rendkívül fontos egy több százezernyi nagyságrendű népzenei anyagnál, mint amilyen a Zenetudományi Intézetben található.
– Mennyire jut ideje mindezek mellett a családjára?
– Van öt gyermekem és négy unokám. Az első házasságom Marosvásárhelyen válással ért véget, abból van két gyermekem, a második házasságból szintén kettő, ami viszont tragikusan végződött, mert a feleségem negyvenéves korában rákban elhunyt. A harmadik házasságomból van egy kislányom, aki most tizenegy éves. Ez a család. Hogy mennyire jut idő? Több idő kellett volna, kellene rájuk.
– Távlati tervei?
– Még nagyon sok publikációs tervem van, főleg a népi tánczenéhez kapcsolódóan. Ennek szeretném a dialektológiai rendszerét kidolgozni, ha erre időt és erőt ad a jó Isten, akkor az egész magyar nyelvterületre vonatkozóan. A Sóvidék népzenéje című kiadványom ennek a tervnek a része, tehát a Székelyföld felől indulok, előbb annak szeretném elvégezni a népzenei áttekintését, s azután haladnék nyugati irányba a többi területre.
Daczó Katalin
Hargita Népe (Csíkszereda)
2017. március 21.
KISEBBSÉGBEN: Két új könyv a bukaresti magyarokról
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro
A Magyar Napló Kiadó gondozásában jelent meg Hencz Hilda Magyar Bukarest c. könyve. A szerző, átdolgozott és kibővített Bucureștiul Maghiar c. könyvét, János András fordította magyarra.
Kutatásai során Hencz Hilda a bukaresti magyarokról nagy számú, eddig új és ismeretlen adatot tárt fel és más szerzők hibás adatait is kijavította. Egyúttal újabb képet festett a magyarokról, egy a köztudatban létező felfogással szemben, miszerint a bukaresti magyarok csak szolgálók és kisiparosok voltak. Rámutatott arra, hogy az ezernyolszázas években Bukarestben létezett egy orvosokból, állatorvosokból, gyógyszerészekből, mérnökökből, sőt bankárokból összeállt magyar elit. A kommunizmus idején pedig Bukarestben a magyar tudományos kutatók, egyetemi tanárok, kultúr emberek, újságírók, képzőművészek száma elérte a tetőfokát. Tehát a fővárosi magyarok tetemesen járultak hozzá úgy Bukarest, valamint Románia fejlődéséhez.
A harmincas években
Összegezve kutatásaink eredményeit megállapíthatjuk, hogy a harmincas években Bukarestben legalább 70 magyar orvos dolgozott, mindenféle szakterületen: gyermekorvos, belgyógyász, ideggyógyász, szemész, fül-orr-gégész, nőgyógyász, belgyógyász, fogorvos stb. Volt két sebész is, egy radiológus és egy bőrgyógyász professzor dr. Veress Ferenc személyében. Arról nincs adatunk, hogy dr. Veress tanított volna az orvosi karon. Őt a református közösség 1940-es választói listáján fedeztük föl. Egy másik orvos, Kovács F., aki Bécsben szakosodott, orvosi kozmetikai intézetet tartott fenn. Két másik orvosnak orvosi laboratóriuma volt.
Azonosítottunk 12 ügyvédet (köztük Tőkés Sándort, az esperes fiát), legalább öt műépítészt és mintegy 30 mérnököt, zömében építészeket. A legismertebbek: a műépítész Katona József, akihez több ízben fordult a református közösség, valamint Balla Pál vállalkozó, aki gyakran megvendégelte a diákokat. A mérnök Ráskai Béla a bélyeggyár alkalmazottja volt, de ugyanakkor műegyetemi adjunktus is. Majdnem mind erdélyiek voltak, de legalább egyikük bukaresti, Koncz Barna kémikus. 1935-ben mintegy 15 mérnök állt a Közmunkálatok Minisztériuma, a vízművek vagy az államvasutak szolgálatában. /…/
Bukarestben élt rövidebb ideig Sebestyén Artúr (1868—1946) budapesti műépítész is, aki Magyarországon és Románián kívül Oroszországban és Svédországban is dolgozott. Bukarestben megtervezte 1930-ban a Lido Hotel nagy népszerűségnek örvendő hullámmedencéjét, három évvel az ugyancsak általa tervezett budapesti után.
Hencz Hilda: Magyar Bukarest. Fokusz Egyesület, Magyar Napló, Hármas Alapítvány – Kaláka Könyvek, Budapest, Sepsiszentgyörgy, 2016; 194.
Az idők folyamán a bukaresti magyarok nagy számú épületet, templomokat, iskolákat hoztak létre közösségük számára. Az első világháború küszöbén mintegy harmincezer magyar élt ebben a sok nemzetiségű és multikulturális városban. Hencz Hilda könyvéről, referense, Dr. prof. Lucian Boia azt állapítja meg, hogy az történeti siker.
Változatos etnikai paletta
Románia nem kizárólag a román etnikumúak alkotása. A történelem során élt mellettük számos „idegen” és „kisebbségi”. A két világháború közti Nagy-Románia, bár „egységes nemzetállamnak” nevezi önmagát, egyike Európa legváltozatosabb etnikai palettájú országának. Kiváltképpen a városi kör volt kozmopolita, a burzsoázia pedig nagy mértékben „nem román” eredetű. Mélyreható kutatások szükségesek ezen etnikumok hozzájárulásáról a város történelméhez. Hencz Hilda jó példával jár elől ilyen szempontból a bukaresti magyarokról szóló könyvével. Románia fővárosa valóban „magyar” város volt, ahogy voltak időszakok, amikor görög, zsidó vagy éppen német volt. 1930-ban körülbelül 64o ezer lakosából 24 ezer volt magyar nemzetiségű, minden társadalmi és szakmai réteget képviselt. Alapos dokumentálással, figyelemreméltó alapossággal és szakmai szigorral rekonstruálja a szerző lépésről-lépésre a bukaresti magyar közösség alakulását. Vitathatatlan történetírási siker.
Lucian Boia,
Magyar Bukarest, a hátsó borítón
A román nyelvű, PERSONA NON GRATA c. könyvében Hencz Hilda végig vezeti az olvasót azon a tüskés úton, amelyet egy írónak napjainkban végig kell járnia, hogy írása nyomtatásban megjelenjék. A legértékesebb irodalmi művek szerzői is számtalanszor ütköznek a közömbösség, érdektelenség, szakmai féltékenység, sőt rosszakarat betonfalába. Hencz Hilda sikeresen vette fel a harcot a betonfal állítóival és vált nem óhajtott személyiséggé egyesek szemében. A Persona non grata az ötödik könyve a bukaresti magyarokról.
Nadia Comăneci - magyar volt és …
Romániában már sok magyarnak román neve van, és hallani sem akarnak elődjeikről, hogy ne akadályozzák az karrierjüket. Sok mást pedig nem is érdekli az eredete. Néhány személyiség származása kérdéseket vet fel, mint a Nadia Comăneci-é. Szökése a kommunista paradicsomból, 1989 novemberében, hatalmas visszhangot váltott ki a külföldi sajtóban. Először a svéd lapok és a svéd televízió mutatta be őt magyar származásúként, lévén, hogy az igazi neve Kemenes Ilona. Két, magyaroktól származó vallomás megerősíti ezt az információt. Így a Kossuth Rádió Károlyi Bélát, Nadia volt edzőjét idézte, aki azt állítja, hogy a tornásznő neve Nadia Kemenes. Ugyanez az adó párbeszédet sugárzott Csáki Zoltánnal, aki 18 évig a Román Televízió alkalmazottja volt, s az interjúban azt állítja Nadiáról: „Ő onești-i csángó. Azt mondják, hogy a nagyszülei magyarok voltak”. Én is hallottam a magyar elődjeiről még a kommunizmus idején, munkahelyemen a kolléganőmtől, aki megtartotta orosz állampolgárságát; akkoriban ez képtelenségnek tűnt, annál is inkább, mert Nadia Comăneci keresztneve és családneve inkább szláv eredetűnek tűnt, mintsem magyarnak.
Hencz Hilda: Persona non grata. Pro Universitaria, Bukarest, 2o16; 152—153.
Az Addenda c. fejezetben a szerző újabb adatokkal gyarapította a bukaresti magyarok történetét. Az utolsó fejezetben számba veszi a 2015-ben és 2016-ban elhunyt kiemelkedő bukaresti magyar személyeket, ugyankkor ismerteti azok tevékenységeit is.
Árvay Zsolt
maszol.ro
2017. november 29.
Volt egyszer egy Duna TV
„A Duna olyan érték, amely által többek, jobbak, tisztábbak lettünk” (Böjte Csaba)
A Duna Televízió 25. jubileumára – Csáky Zoltán szerkesztésében – készült kötet sajtóbemutatója volt november 27-én a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A kötet – nem kis kálváriát megjárva – végül a Nap kiadó gondozásában jelent meg, amit a bevezetőben azonnal meg is köszönt a jelenlévő Sebestyén Ilonának a szerkesztő-riporter, Csáky Zoltán.
Persze, nem pusztán könyvbemutatóról volt szó, mert itt köszöntötték születésnapján Sára Sándort, a Dunások „konok kapitányát” is. Kodolányi Gyula költő, műfordító, Ablonczyné Szabó Magda, a Duna TV egykori ügyvezető alelnöke, Duray Miklós, felvidéki politikus, a gyengélkedő Sára Sándor helyett jött el a volt főigazgatóhelyettes, alelnök Lugossy László, hogy a dísztermet megtöltő egykori „Dunás” tévé-riporterek, szerkesztők, műsorvezetők gyűrűjében emlékezzenek vissza.
Csáky Zoltán, aki 22 éven át, 2015 januárjáig dolgozott a Duna tévénél, nyitotta meg az estét, aki elmesélte, hogyan jutott el a könyv megírásáig.
„Az elmúlt két esztendőben bárhol is jártam; itt Magyarországon, Erdélyben, tavaly Amerikában, minduntalan nekem szegezték a kérdést, mi történt a Duna Televízióval? Hol vannak a régi kedves arcok? Idén március közepén felkérést kaptam Csíkszeredából a Székelyföld folyóirattól, hogy a közelgő 25. évfordulóra tekintettel, írjam meg az én Duna tévés történetemet. Megírtam. És akkor született meg bennem az ötlet, hogy felkérjem a régi Dunásokat, írják meg vallomásaikat, történetüket arról, hogy mi volt a célunk, mire is szövetkeztünk, mi volt az a közös értékrend, amely összekötött bennünket, és felkértem a Duna TV elnökeit, vezérigazgatóit, valljanak arról, hogy munkásságukban milyen szerepet töltött be a Duna tévében elvállalt vezetői tisztség, és mennyire érezték a mindenkori hatalom befolyásolási kísérleteit” – mondta a szerző.
Monostori Károly, a Híradó főszerkesztője elmondta, tizedannyi emberrel dolgoztak, mint a Szabadság téren, nagyon kevesen voltak, s a költségek töredékéért. „Először nagyon nehéz volt munkatársakat találni, mert sokan a felkértek közül elmondták, hogy nem mernek állást vállalni a Duna tévénél, mert később is a szakmában szeretnének dolgozni…” – jegyezte meg Monostori.
„…majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna”
Duray Miklós arról beszélt, hogy mit jelentett a felvidéki magyarság számára ez a televízió. Mesélt arról, hogy a műholdas műsorszórás lehetősége előtt csak nagyon korlátozottan lehetett hallgatni a magyar rádió- és tévéállomásokat a Kárpát-medencében. A Felvidéken viszont lehetett fogni ezeket az adásokat. Elmondta azt is, nagy különbség volt a csehszlovákiai és magyarországi televízió szellemisége között. „A magyarországi adásokat hallgatni, majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna” – jegyezte meg.
Az alkotói gondolkodásról szólva, visszaemlékezett a 70-es évekre, amelyek megalapozták ezt a sajátos gondolkodást. Mind a nemzeti mind a nemzeti ellenzék vonalán a Beszélőhöz tartozó ellenzék is próbált a határon túlra lépni. Viszont a fejlődési időben a gondolkodásmód jelentősen eltért egymástól. Először csak nyomokban, aztán testet öltve. Hiszen a nemzeti érzelmű kezdeményezések, a Bethlen Alapítvány stb., a nemzeti összefogáson törte a fejét, hogy milyen intézményeket kellene létrehozni.
„A másik ellenzék, ahogyan közeledtünk a rendszerváltáshoz, egyre inkább, elkezdte elszigetelni a Magyarországhoz vezető utat. Egyik – nekem személyes ismerősöm – ellenzéki, ezt mondta: Most már nem kívánatosak vagytok ti, határon túli magyarok! Lehetett érezni, hogy hogyan válik szét a korábban együtt haladó gondolkodásmód. A Duna TV-nek kialakult egy ellenzéke – ezzel is magyarázható. Személyileg is beazonosíthatók azok, akik ezt ellenezték…” – mondta Duray, aki visszaemlékezett egy érdekes, 1994-es momentumra is, amikor Csáky Zoltán irodájában Boros Péter utoljára találkozott a határon túli magyarokkal.
„Arról beszéltünk, hogy a Duna tévé kuratóriumát megnyissák a határon túliak előtt. Akkor szóba került, hogy kik kerülhetnek bele a kuratóriumba. Két résztvevő közül az egyik, akiről szó volt, az egy délvidéki politikus volt, a másik pedig én lehettem volna. Az ott lévő másik határon túli nem magyarországi résztvevő személy – akinek nevét nem mondanám – azt mondta, hogy meg kell kérdezni a Gyulát. Egymásra néztünk: Hát milyen Gyulát? – kérdeztük. Hát a Horn Gyulát…, hogy egyetért-e vele?”– idézte fel a történéseket a felvidéki politikus.
Véleménye szerint amennyire gazdagította a Duna tévé az első két évtizedben a tájékozódást és a nemzeti információt, a mostani állapotában, mint hogyha éppen ellenkező irányban hatna…
Több csatornán, átgondolt koncepcióval
Csáky Zoltán felvetésére Duray Miklós a közmédia átalakításának logikájáról szólva elmondta, talán taktikailag is jobb, ha több csatornán keresztül folyik a nemzeti kommunikáció. Nem biztos, hogy az a jobb, ha egyre korlátozódik. „Tessék megnézni a mai információáramlást, egyrészt kaotikus, koncepciótlan, és ahol érezni benne a válogatást, ott azt is érezni, hogy valamilyen egyéb szempont szerint válogatnak, vagy pedig nem érezni semmi válogatást, tehát zagyva és nincs koncepció, ez a probléma” – hangsúlyozta.
Ablonczyné Szabó Magda a Duna Televízió erkölcsi súlyát, értékhordozó szerepét a 2010. évi júniusi borsodi árvízi gyűjtésre emlékezve mutatta be, amikor is a telefonnál ült egész idő alatt és 320 millió Ft jött össze. Az összes segélyszervezet valamennyi adománya nem tett ki annyit. Határon innen és határon túl, az emberek akkor úgy gondolták, hogy ha a Duna tévén keresztül segítenek, akkor az biztos jó helyre kerül.
Kodolányi Gyula szerint a Dunának olyan mozgósító ereje volt, ami nem hasonlítható semmilyen más televízióhoz. Balog Júlia, a Fölszállott a páva szerkesztője, visszaemlékezve a kezdetekre megemlítette, hogy Csoóri Sándornak elképesztően izgalmas naplóbejegyzéseit is megtalálta ezekről az időkről.
Hévizi Józsa
Volt egyszer egy kék Duna – Történetek, vallomások, tanulmányok a 25. évfordulón /Nap Kiadó, Budapest, 2017/ Felvidék.ma
„A Duna olyan érték, amely által többek, jobbak, tisztábbak lettünk” (Böjte Csaba)
A Duna Televízió 25. jubileumára – Csáky Zoltán szerkesztésében – készült kötet sajtóbemutatója volt november 27-én a Petőfi Irodalmi Múzeum Dísztermében. A kötet – nem kis kálváriát megjárva – végül a Nap kiadó gondozásában jelent meg, amit a bevezetőben azonnal meg is köszönt a jelenlévő Sebestyén Ilonának a szerkesztő-riporter, Csáky Zoltán.
Persze, nem pusztán könyvbemutatóról volt szó, mert itt köszöntötték születésnapján Sára Sándort, a Dunások „konok kapitányát” is. Kodolányi Gyula költő, műfordító, Ablonczyné Szabó Magda, a Duna TV egykori ügyvezető alelnöke, Duray Miklós, felvidéki politikus, a gyengélkedő Sára Sándor helyett jött el a volt főigazgatóhelyettes, alelnök Lugossy László, hogy a dísztermet megtöltő egykori „Dunás” tévé-riporterek, szerkesztők, műsorvezetők gyűrűjében emlékezzenek vissza.
Csáky Zoltán, aki 22 éven át, 2015 januárjáig dolgozott a Duna tévénél, nyitotta meg az estét, aki elmesélte, hogyan jutott el a könyv megírásáig.
„Az elmúlt két esztendőben bárhol is jártam; itt Magyarországon, Erdélyben, tavaly Amerikában, minduntalan nekem szegezték a kérdést, mi történt a Duna Televízióval? Hol vannak a régi kedves arcok? Idén március közepén felkérést kaptam Csíkszeredából a Székelyföld folyóirattól, hogy a közelgő 25. évfordulóra tekintettel, írjam meg az én Duna tévés történetemet. Megírtam. És akkor született meg bennem az ötlet, hogy felkérjem a régi Dunásokat, írják meg vallomásaikat, történetüket arról, hogy mi volt a célunk, mire is szövetkeztünk, mi volt az a közös értékrend, amely összekötött bennünket, és felkértem a Duna TV elnökeit, vezérigazgatóit, valljanak arról, hogy munkásságukban milyen szerepet töltött be a Duna tévében elvállalt vezetői tisztség, és mennyire érezték a mindenkori hatalom befolyásolási kísérleteit” – mondta a szerző.
Monostori Károly, a Híradó főszerkesztője elmondta, tizedannyi emberrel dolgoztak, mint a Szabadság téren, nagyon kevesen voltak, s a költségek töredékéért. „Először nagyon nehéz volt munkatársakat találni, mert sokan a felkértek közül elmondták, hogy nem mernek állást vállalni a Duna tévénél, mert később is a szakmában szeretnének dolgozni…” – jegyezte meg Monostori.
„…majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna”
Duray Miklós arról beszélt, hogy mit jelentett a felvidéki magyarság számára ez a televízió. Mesélt arról, hogy a műholdas műsorszórás lehetősége előtt csak nagyon korlátozottan lehetett hallgatni a magyar rádió- és tévéállomásokat a Kárpát-medencében. A Felvidéken viszont lehetett fogni ezeket az adásokat. Elmondta azt is, nagy különbség volt a csehszlovákiai és magyarországi televízió szellemisége között. „A magyarországi adásokat hallgatni, majdnem olyan volt, mintha a Szabad Európát hallgattuk volna” – jegyezte meg.
Az alkotói gondolkodásról szólva, visszaemlékezett a 70-es évekre, amelyek megalapozták ezt a sajátos gondolkodást. Mind a nemzeti mind a nemzeti ellenzék vonalán a Beszélőhöz tartozó ellenzék is próbált a határon túlra lépni. Viszont a fejlődési időben a gondolkodásmód jelentősen eltért egymástól. Először csak nyomokban, aztán testet öltve. Hiszen a nemzeti érzelmű kezdeményezések, a Bethlen Alapítvány stb., a nemzeti összefogáson törte a fejét, hogy milyen intézményeket kellene létrehozni.
„A másik ellenzék, ahogyan közeledtünk a rendszerváltáshoz, egyre inkább, elkezdte elszigetelni a Magyarországhoz vezető utat. Egyik – nekem személyes ismerősöm – ellenzéki, ezt mondta: Most már nem kívánatosak vagytok ti, határon túli magyarok! Lehetett érezni, hogy hogyan válik szét a korábban együtt haladó gondolkodásmód. A Duna TV-nek kialakult egy ellenzéke – ezzel is magyarázható. Személyileg is beazonosíthatók azok, akik ezt ellenezték…” – mondta Duray, aki visszaemlékezett egy érdekes, 1994-es momentumra is, amikor Csáky Zoltán irodájában Boros Péter utoljára találkozott a határon túli magyarokkal.
„Arról beszéltünk, hogy a Duna tévé kuratóriumát megnyissák a határon túliak előtt. Akkor szóba került, hogy kik kerülhetnek bele a kuratóriumba. Két résztvevő közül az egyik, akiről szó volt, az egy délvidéki politikus volt, a másik pedig én lehettem volna. Az ott lévő másik határon túli nem magyarországi résztvevő személy – akinek nevét nem mondanám – azt mondta, hogy meg kell kérdezni a Gyulát. Egymásra néztünk: Hát milyen Gyulát? – kérdeztük. Hát a Horn Gyulát…, hogy egyetért-e vele?”– idézte fel a történéseket a felvidéki politikus.
Véleménye szerint amennyire gazdagította a Duna tévé az első két évtizedben a tájékozódást és a nemzeti információt, a mostani állapotában, mint hogyha éppen ellenkező irányban hatna…
Több csatornán, átgondolt koncepcióval
Csáky Zoltán felvetésére Duray Miklós a közmédia átalakításának logikájáról szólva elmondta, talán taktikailag is jobb, ha több csatornán keresztül folyik a nemzeti kommunikáció. Nem biztos, hogy az a jobb, ha egyre korlátozódik. „Tessék megnézni a mai információáramlást, egyrészt kaotikus, koncepciótlan, és ahol érezni benne a válogatást, ott azt is érezni, hogy valamilyen egyéb szempont szerint válogatnak, vagy pedig nem érezni semmi válogatást, tehát zagyva és nincs koncepció, ez a probléma” – hangsúlyozta.
Ablonczyné Szabó Magda a Duna Televízió erkölcsi súlyát, értékhordozó szerepét a 2010. évi júniusi borsodi árvízi gyűjtésre emlékezve mutatta be, amikor is a telefonnál ült egész idő alatt és 320 millió Ft jött össze. Az összes segélyszervezet valamennyi adománya nem tett ki annyit. Határon innen és határon túl, az emberek akkor úgy gondolták, hogy ha a Duna tévén keresztül segítenek, akkor az biztos jó helyre kerül.
Kodolányi Gyula szerint a Dunának olyan mozgósító ereje volt, ami nem hasonlítható semmilyen más televízióhoz. Balog Júlia, a Fölszállott a páva szerkesztője, visszaemlékezve a kezdetekre megemlítette, hogy Csoóri Sándornak elképesztően izgalmas naplóbejegyzéseit is megtalálta ezekről az időkről.
Hévizi Józsa
Volt egyszer egy kék Duna – Történetek, vallomások, tanulmányok a 25. évfordulón /Nap Kiadó, Budapest, 2017/ Felvidék.ma