Szász János ismételten szembeszállt a mindinkább hivatalossá váló állásponttal, hogy Romániában nem volt zsidóüldözés. A romániai fasizmus 1940-1944 között Bukarestben, Iasiban, Besszarábiában, Bukovinában, Dorohol megyében, Odesszában és környékén, Transznisztriában mintegy 400 ezer zsidó polgárt pusztított el. Románia zsidóságának észak-erdélyi részét, 121 ezer zsidó polgárt az auschwitzi pokolba hurcolták. A 400 ezres adat nemcsak Matatias Carp Cartea Neagra /Fekete könyv/ című munkájában található, hanem a hivatalos okmányokban /katonai, csendőrségi stb./, a jeruzsálemi Holocaustot tanulmányozó intézet II. kötetében is ez szerepel. A román faji törvények, Goga, Gigurtu és az Antonescu-kormány zsidótörvényei kirekesztették a zsidóságot a társadalomból. /Szász János: Volt-e nálunk zsidóüldözés? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 12./

Szept. 28-án tartották Székelyudvarhelyen, a Tamási Áron Gimnáziumban a Heuréka Matematikai Tehetséggondozó Alapítvány évadnyitóját. A Bíró G. Albin tanárnak köszönhetően létrehozott alapítvány célja a tehetséges tanulók felkutatása és támogatása. Az 1996-97-es tanévben egyetemi felkészítést vállal az alapítvány, nemcsak matematikából, hanem pszichológia, külkereskedelem, marketing, ügyvitel, könyvelés, informatika témakörökben is. Három hónaposak a felkészítő tanfolyamok. /Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), okt. 1./

Jún. 14-én mutatták be a Csíki Székely Múzeumban dr. Csák Máté feleségével közös gyűjteményét. A Csák-Körmendi gyűjtemény hozzávetőlegesen egyötödét, közel nyolcvan festményt, grafikát és szobrot állítottak ki a csíkszeredai múzeumban. Ez a magángyűjtemény a mai magyarországi művészet fő csapásait őrzi. Szabó András múzeumigazgató ismertette tervét: ősszel kívánják megrendezni a csíkszeredai (és tágabban: a székelyföldi) képzőművészet nagy mestereinek munkásságát, valamint a kortársi eredményeket felmutató távlatokat. /Századvégi keresztmetszet: Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 15./

Október elején az Antena1-en sugárzott Marius Tuca-Show témája az Aradon létesítendő emlékpark, illetve az ott felállítandó Szabadság-szobor volt. A beszélgetés meghívottjai: a kormány részéről Demeter János főtitkár-helyettes, valamint Kelemen Hunor művelődési államtitkár, egy aradi tanácsos és egy történész. A moderátor, Marius Tuca maga mellé vette segítségül Ion Cristoiu újságírót. A vita azonban már az elején elfajult. A két vitavezető szerint a szobor nem a szabadság, a 13 vértanú tábornok emlékére készült, hanem Nagy-Magyarországot jelképezi. A történész a szokott ferdítésekkel ecsetelte az 1848-49-es szabadságharc lefolyását, felemlegette a számtalanszor hallott vádat, a 40 ezer román legyilkolását. Később szóba került Szárazajta, mint Maniu önkénteseinek retorziója egy azelőtti magyar vérengzés nyomán. Itt az RMDSZ szobrot állított. Gúnyosan kérdezték, mikor fog szobrot állítani Horthynak is? - elemen Hunor többször is hangsúlyozta, hogy ő nem történész, a vitapartnerek csak fújták a magukét. Kifejtették: a román nép nem csak Mátyás királyt adta Magyarországnak, hanem Szent Istvánt is, akit megkeresztelése előtt Vajknak, azaz Voicunak hívtak. A két magyar kormánytag, főleg Kelemen Hunor igyekezett tartani a frontot, néha bátortalanul. Felelősek, hangzott el, a marosvásárhelyi RMDSZ-es polgármesterért is, aki nem engedélyezte egy Antonescu-szobor felállítását. A magyar kormánytagok lehettek volna dokumentáltabbak is. Ez a beszélgetés nem járult hozzá a már félénk sikereket elért, áhított román-magyar megbékéléshez. /Ménessy Erna, Brassó: Kormánytisztviselőink a vádlottak padján. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 21./

"Szept. 6-án Aradon, a minorita kultúrházban megkezdte munkálatait a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Bizottság /PBMRB/ VIII. Honismereti konferenciája. Megvásárlásra kínálták a Bizottság lapjait és kiadványait, helyi kutatók könyveit. Eredeti látványosság volt a Szabadság-szobor kicsinyített mása, amelyet váradi és kolozsvári alkotók hoztak el a konferenciára. A hazai és anyaországi történészeket, muzeológusokat, helytörténeti kutatással foglalkozó tanárokat, mérnököket, újságírókat Dukrét Géza, a Bizottság nagyváradi elnöke, a házigazdák részéről Matekovits Mária aradi EMKE-elnök üdvözölte. A tavalyi kaplonyi konferencián ítélték oda először ebben a Fényes Elek-díjat. Akkor dr. Kovách Géza volt az első aradi, aki ebben a díjban részesült. Most egy másik aradi, Pávai Gyula tanár kapta meg az oklevelet és a díszes plakettet. Temes megyéből Pálkovács István, míg Szatmárból Fazakas Loránd tanárt illette meg a díj. A konferencia témája: A XX. század öröksége. Ujj János /Arad/ előadásban Arad történelmét foglalta össze, Puskel Péter a XX. századi neves aradi építőművészekről, a város modern arculatának kialakítóiról, Matekovits Mihály a város magyar oktatásának történetéről értekezett. Ugyancsak Matekovits Mihály mutatta be a helyszínen, a minoriták udvarán a Szabadság-szobrot. További érdekes előadást hangzottak el. Bemutatták a PBMRB bizottság gondozásában napvilágot látott új kiadványokat: Pálkovács István Schlauch Lőrinc bíboros, Juhász Viktor Rév, Major Miklós Szilágynagyfalu és Jancsó Árpád Útijegyzetek c. könyvét. /Puskel Péter: VIII. Honismereti konferencia Aradon. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 7./"

"A belső választások megtartására szólította fel az RMDSZ Kolozs Megyei Képviselők Tanácsa (MKT) Markó Béla szövetségi elnököt. A testület okt. 19-i ülésén határozattervezetet fogadott el ebben az ügyben. A Kolozs megyei képviselők szerint a belső választások lépés elmulasztása beláthatatlan, az egész romániai magyar közösség sorsát hátrányosan érintő következményekkel járhat. A Kolozs megyei szervezet okt. 25-én és 26-án emlékezik meg a Kolozsvári Nyilatkozat elfogadásának tizedik évfordulójáról, ezért a Kolozs megyei SZKT-küldöttek nem lehetnek jelen az SZTK ülésén. Ezért úgy határoztak, hogy az SZKT-ülésre Mátis Jenőt, az MKT elnökét és Lakatos András megyei tanácsost delegálják. Az SZKT legutóbbi ülésén Kónya-Hamar Sándor megyei elnök javasolta, hogy az SZKT-t ezúttal Kolozsváron tartsák, Markó Béla szövetségi elnök azt mégis Marosvásárhelyre hívta össze. A Kolozs megyei RMDSZ több tagja állásfoglalás elfogadását kezdeményezte Tőkés László püspök, az RMDSZ tiszteletbeli elnöke mellett. A megyei vezetést bízták meg azzal, hogy még kialakítsa álláspontját ebben a kérdésben. /P. A. M.: Kolozs megye belső választásokat sürget. Csak Mátis és Lakatos vesz részt az SZKT-n. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./"

Márc. 19-én mutatták be Kiss Sándor Matematikus a XX. század viharaiban című könyvét Szatmárnémetiben, a Scheffler János Lelkipásztori Központban. A bemutatón jelen volt dr. Maurer Gyula egyetemi tanár, akinek életéről és munkásságáról szól a könyv. A könyv üzenete aktuális: a kisebbségi sorsban élő értelmiségire nehezedő sajátos nyomás. /(benedek): Könyvbemutató: Nem csak matematikusoknak. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 20./

„Két eltörülhetetlen jellemvonása van az Isten képének: az igazság és a szeretet; ezek a fény és a meleg, a halandó porban tündöklő örökkévaló Nap sugarának szálai, melynek világossága a végtelennek fellegein áthatolva, mind a külső, mind a belső világában magának az Ősképnek feltétlen szépségét hirdeti.” Ezzel a mondattal kezdi Bolyai Farkas a matematikai főművének számító Tentament, melynek első kötetéhez csatolva, függelékként jelent meg fiának, Bolyai Jánosnak zseniális műve, az Appendix. Ez is egyik gyönyörű szimbóluma apa és fia együvé tartozásának. Bolyai Farkas 1804-től közel egy fél évszázadig volt professzora marosvásárhelyi református kollégiumnak, János pedig egykori diákja. Az, hogy ennek az iskolának a neve megtalálható a világ különböző országaiban megjelenő nagyobb méretű tudománytörténeti könyvekben és lexikonokban, az a két Bolyainak köszönhető. Bolyai Farkas nem csak matematikus, hanem polihisztor volt. Hat színművet írt, német és angol költők alkotásaiból fordított magyarra, szerzője az első magyar nyelvű erdészeti szakmunkának valamint zeneelméleti, néprajzi, neveléstani, állatgyógyászati, borászati és még számos más szakdolgozata maradt az utókorra. Képzőművészeti tehetséggel is rendelkezett. Új, jobb hatásfokú kályhákat és kemencéket tervezett. /Weszely Tibor: 150 évvel ezelőtt halt meg Bolyai Farkas. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 21./

Mátyás a „román” király és „román vezérei”
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajk neve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.”
FOLYTATJUK
2010. május 6.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 5-I SZÁMÁBÓL
Mátyás román eredetének hívei az 1430 táján, Milánóban írt levélre (levelekre) hivatkoznak, amelyben Hunyadi Jánost „Oláh Jánosnak” írják. Ez többféleképp értelmezhető. Gondolhatunk arra, hogy Hunyadi Oláhországban, a vazallus magyar tartományban, valamilyen címmel, hatáskörrel bírt. Ne feledjük, 1439-ben nevezték ki szörényi bánnak. A Szörényi bánságot, a mai Olténiát, a középkorban még Kisoláhországnak is nevezték. Lehetséges az is, hogy a milánói hercegi udvarban a magyar király jeles kapitányáról tudták, hogy havaselvi származású. E megnevezés a származási helyet jelölte, akkoriban elterjedt szokás volt az, hogy a származási hely népességéről neveztek el családokat oláhnak, szásznak, tótnak, rácnak stb. De azt nem szabad elfelejteni, hogy a 15. század negyedik évtizedében a levélíró nem tudhatta, hogy az 1390-es években, amikor Serba fia Vajk Magyarországra telepedett, a vlach (oláh) állam vezetőrétegében még nagyszámban voltak kunok, illetve kun származásúak. Az oláh megnevezés tehát nem egyértelműen jelent etnikumot, mert Hunyadi Mátyás dédapja, nagyapja lehetett kun, türk blak, délszláv, elszerbesedett vlach is.
Nem szabad elfelejtkezni a többi lehetséges származtatással kapcsolatos forrásról sem. A híres nyomdász, Heltai Gáspár, az 1575-ben kinyomtatott Chronica az magyaroknak dolgairól című históriájában Mátyás apját, Hunyadi Jánost, a magyar király törvénytelen gyermekének mondja. Ő úgy tudja, hogy Zsigmond beleszeretett egy Morzsinai nevű nemesi család lányába, és e frigy eredményeképp született Hunyadi János. A király az áldott állapotba került leányt férjhez adatta Serba fiához, Vajkhoz. E származtatással megmagyarázható a Hunyadi család gyors felemelkedése, Hunyadi János példátlan karrierje.
Bonfini, a király olasz krónikása, a Hollós címer alapján, Mátyás származását a római Corvinusokig vezeti vissza. Egy másik elképzelés szerint, Hunyadi János édesanyja a bizánci császári család tagja volt. Mátyás egyik levelében a török szultánt, II. Mehmedet rokonának, azaz egyazon vérből származónak nevezi. A királyi udvarba menekült Dzsem török trónkövetelőről azt mondja a pápai követnek, hogy rokona, mert a görög nagyanyja nővérének a fia. E szerint II. Murát és II. Mehmed szultán anyai ágon Mátyás rokonai.
Egy biztos: Hunyadi János Magyarország kormányzójaként, a magyar történelem egyik legnagyobb birtokkal és hadsereggel rendelkező, római katolikus főura volt. Fia, Mátyás, a Szilágyiak hadvezéreket adó családjából is származva, Szilágyi Erzsébet nevelésében, magyar anyanyelvű és műveltségű, márpedig az etnikai hovatartozás kérdése mindig a nyelvi és művelődési hatások függvénye.
A király származásának ilyen részletes elemzésére azért volt szükség, mert még a magyar történészek is gondolkodás nélkül elfogadják Mátyás havaselvi román származását, miközben egy szót sem szólnak a Szilágyi-ág hadvezéreiről, illetve a származással kapcsolatos más történeti forrásokról. Akarva nem akarva, lehetőséget teremtenek a nacionalista román történetírásnak arra, Hunyadi Jánosból Iancu de Hunedoara-t és Mátyásból Matei-t „faragjanak”. Nem véletlen a Mátyás-szoborcsoport talpazatán olvasható szöveg, mely szerint Mátyás a saját nemzete, „a román” ellen harcolt.
Mátyás moldvai hadjárata (1467)
E csatát azért kell bővebben bemutatni, mert akárcsak Mátyás származásával kapcsolatban, még a magyar történelmi kiadványokban is találunk olyant, amelyik Mátyás király vereségét emlegeti. Ennek történelmi gyökere csupán annyi, hogy az 1460-as években Mátyás-ellenes összeesküvésre került sor. Mivel a lázadók, az elégedetlenkedők hátterében, felbujtásában Moldva vajdája, István állt, így érthető módon igyekeztek a királyt befeketíteni.
Miután Mátyás király 1467-ben a királyi hadak élén felszámolta az erdélyi lázadást, elhatározta, hogy megbünteti a török hűbéres és lengyelbarát Nagy Istvánt is. Bár késő ősz volt, Mátyás elrendelte a hadjárat megindítását. A király hadereje 12 ezer főnyi elit hadtestből állt és ennek vezetésére több tapasztalt hadvezért állított. A kor jeles, csatákban edzett hadvezérei: Giskra János, Magyar Balázs és Kinizsi Pál irányítják a sereget. A Szebenből kiinduló haderő 1467. november 2-án Segesváron pihent meg, majd november 6-án Erdővidék központját érintve a barcasági Földvár irányába haladt. November közepe táján átkeltek az Ojtozi-szoroson. A tehetséges moldvai vajda azonban időben értesült Mátyás hadi készülődéseiről és segítséget kért IV. Kázmér lengyel királytól. Bevágatta és eltorlaszoltatta a Keleti-Kárpátok szorosait. Ezek az intézkedések azonban nem tudták meggátolni a magyar király hadának az előrenyomulását, mert a magyar csapatok elhamvasztották a fatorlaszokat és szétverték a lengyel lovas alakulatokat. Mivel István vajda seregei csupán könnyűfegyverzetű lovasokból és gyalogosokból álltak, ezért nem merte vállalni a csatát egy olyan magyar hadsereggel szemben, amely kitűnően fel volt szerelve és kiképezve, amelyben a lovasság nagy része páncélos vagy félnehéz felszerelésű volt. Ebben az előnytelen katonai helyzetben a moldvai haditaktika csak a cselvetés, a portyázás és a felperzselt föld stratégiája lehetett.
2010. máj. 7.: Mátyás a „román” király és „román vezérei”
FOLYTATÁS LAPUNK MÁJUS 6-I SZÁMÁBÓL
Mátyás serege az Ojtozi-szoroson kelt át, már november 19-én elfoglalta Tatrosvásárhelyt, vagy Tatáros mezővárost (Tîrgu Trotuş), november 26-án Bákót (Bacău), majd a Szeret folyó völgyében haladt előre Szucsáva (Suceava) főváros felé. November 29-én már a jól megerősített Románvásárhelyt foglalták el. Itt került sor az első hosszabb pihenőre. Ez idő alatt István vajda több tárgyalást kezdeményezett, de a király és a tanácsadói nem hittek a vajda szóbeli ígérgetéseinek. A magyar királyi had – december 6-án – ellenállás nélkül folytatta útját. December 13-án sor került Moldvabánya megszállására. E római katolikus püspöki székhellyel büszkélkedő városkában, amelynek katedrálisát még 1410-ben építették, vert szállást a király. A főemberek, az udvari bandérium és a főtisztek katonai kíséretei kaptak helyet a város központjában, míg a hadsereg a városon kívül táborozott, mert nem tartottak semmilyen meglepetésszerű támadástól. Ez érthető volt, mert a vajda követei itt is felkeresték a királyt, de a megegyezésre ekkor sem kerülhetett sor, mert a követségnek nem ez volt a feladata, hanem a kémkedés, a királyi sereg stratégiai helyzetének a megfigyelése, valamint a közelgő moldvai orvtámadás gyanújának az elterelése. Ez bevált, a király és főemberei, valamint az egész magyar sereg békésen készült vacsorázni és lepihenni, nem gondoskodtak még őrségállításról sem, miközben a vajdai sereg óvatosan körülvette a várost, úgy, hogy a tábori poggyászt és a lovakat, a szekereket a közeli Somuz és Moldva folyók erdeiben hagyta. Lévén, hogy a városközpontot szászok és magyarok lakták, a támadók számára nem okozhatott különösebb gondot a város felgyújtása. Egyszerre több oldalról kezdtek hozzá a gyújtogatáshoz. Amikor Mátyás értesült a támadásról, akkor már nem lehetett alaposan megszervezni a védelmet, nem lehetett sánccal, szekérvárral körülvenni a szétszórt táborozókat, és egységes irányítás alá helyezni a sereget. A piactér és a város központjának védelmét maga a király irányította. Hamarosan két nyíllövés és egy dárdaszúrás éri, vérzik, de nem teszi le a fegyvert. Körülötte mindössze 200 veterán zsoldos, a királyi bandérium és a főemberek tömörülnek. A védelemben kitűnt a máramarosiak egy csoportja. Később az egyik vitézt köznemesi birtokkal jutalmazták.
Csak négy órás küzdelemben sikerült legyőzni az orvul támadókat. István is fogságba esett, de az egyik erdélyi hadnagy futni engedte az őrizetére bízott vajdát. A szemtanú, Janus Pannonius leírása szerént a moldvabányai csatában 11 ezer moldvai és 4 ezer magyar vesztette életét. E csatát kétség kívül Mátyás király nyerte meg. Győzött, de sebesülései, a tél gyors érkezése miatt, távol az utánpótlás lehetőségétől, kénytelen volt hazaindulni. Seregének háromnapi pihenőt engedélyezett, majd december 16-án elrendelte a hazatérést. Erdélyben a Gyergyó–Brassó vonalon haladt a nagy barcasági szász városba, ahol lehetőség nyílt a sebesültek ápolására.
A győzelem jelképeit, aranyozott hadilobogókat, a moldvai jelvényeket, a fegyvereket a budavári Boldogasszony templomban helyezték el. Az új hadjáratra, a Moldva-ellenes háborúra már nem került sor, mert István vajda követei a magyar királyi székhelyen vazallusi esküt tettek, elfogadták Mátyást hűbéruruknak.
E történelmi tények alapján, az olvasót nem kell meggyőzni arról, hogy a moldvabányai nagy moldvai győzelem, mennyire tekinthető „román” győzelemnek, mennyire jogos a Mátyás király szobrának talpazatán éktelenkedő tábla, illetve, hogy milyen szintű a történelemhamisítás. Mindazok, akik sérelmezik a szoborcsoporton elhelyezett, a legyőzött Moldvát jelképező zászlót, azok tehát megnyugodhatnak. 1940-ben, amikor Észak-Erdélyt visszaadták Magyarországnak, akkor természetesen nemcsak az etruszk (római?) farkast távolították el, de a hazug propagandaszöveget is, visszaállítva Fadrusz szoborcsoportjának eredeti állapotát. Pár év múlva, 1945-ben, amikor a szovjet hadsereg megszállta Kolozsvárt, a városvezetés a magyar Mátyás király felirat helyébe a latin nyelvű Mathias rex-et helyeztette. 1992. december elsején, Gheorghe Funar magyarellenes kolozsvári polgármester, a Mathias rex felirat alá feltétette az 1932-es táblát. Így adódik az a helyzet, hogy a fiatal nemzedék, e tábla felirata alapján, immár 18 éve ismét olvashat a saját, azaz a román nemzete ellen támadó Mateiről.
Most, amikor Kolozsváron véget ért a tizennyolcadik alkalommal megrendezett Mátyás napi rendezvénysorozat, amikor a magyar és a román kormány közös költségén, néhány hónap múlva befejeződik e szoborcsoport restaurálása, csak remélni merjük, hogy a táblára felkerül Mátyás király és vezéreinek neve. Természetesen nem Matei Corvin, Paul Chinezu, Ştefan Báthory, Ştefan Szapolyai, hanem édesanyjuk ékes magyar nyelvén: Hunyadi Mátyás, Kinizsi Pál, Magyar Balázs, Szapolyai István és Báthory István. (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész
Szabadság (Kolozsvár)

Barangolás a múltban
EMT-konferencia
Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság június 26-án harmadik alkalommal Marosvásárhelyen szervezi meg a tudomány- és ipartörténeti konferenciát, amelyen négy szekcióban (technika, fizika, matematika és földtudományok) igen érdekes előadások hangzanak el jeles erdélyi magyar kutatókról, technikatörténeti felfedezésekről. A rendezvényről a házigazdával, az EMT megyei szervezetének elnökével, dr. Csegzi Sándorral beszélgettünk.
– A jövőre tekintő kutatások mellett miért kell ismernünk az erdélyi magyar tudománytörténetet, múltat?
– Jelenlétünk, megmaradásunk egyik záloga a múlt kutatása, ismerete. Úgy, ahogy a művészeti életben vannak olyan elismert erdélyi magyar személyiségek, akik az egyetemes magyar kultúrát gyarapították munkásságukkal, úgy a tudomány és a technika területén is voltak olyanok, akik jelentősen hozzájárultak egy-egy találmány kifejlesztéséhez, vagy az adott kor csúcstechnológiájához igen közel kerültek, vagy kutatásaikkal érdekes, új aspektusokat fedeztek fel az adott területen. Kötelességünk ezekről az emberekről megemlékezni, munkájukat ismertetnünk kell az új nemzedékkel. Ennek különleges hangsúlya van Marosvásárhelyen, a Bolyaiak városában, ahol a két matematikus-tudós szellemi örökségét ápoljuk, de a Sapientia EMTE tanárainak hozzájárulásával igen erős oldalunk a számítástechnika is.
– Valóban, a hét végi rendezvényen két előadás is foglalkozik a Bolyaiakkal. Lehet-e róluk újat mondani?
– Nagyon sokat tett Kis Elemér a Bolyaiak kéziratának tanulmányozásával a komplex számok és a nemeuklideszi geometria értelmezésének területén, emellett a két Bolyai közti levelezésből sok érdekes mozzanat derült ki a köztük levő viszonyról. Az is figyelemre méltó, hogy Bolyai János nemcsak matematikus volt, hanem az optikával és a hőtannal is foglalkozott. Közismert, hogy saját tervezésű kályhái voltak. Kis Elemér munkáját folytatja Oláh Gál Róbert, és Gündischné Gajzágó Mária is érdekesnek ígérkező előadást tart majd ez utóbbi témában
– Olyan személyiségek munkásságáról lesz szó a Bolyaiak mellett, mint Schlesinger Lajos matematikus, Juhász István és Nemes Tihamér, a múlt század elején élt informatikus-kibernetikusok, vagy Benkő Ferenc enyedi professzor, Brassai Sámuel, erdélyi polihisztor, vagy Héjjas Ferenc őslénykutató – nevüket valóban szűkebb körben ismerik. Gondolt-e arra az EMT, hogy könyvet adjon ki róluk és így lehetőséget teremtsen arra, hogy többen megismerjék munkásságukat?
– Elektronikus formában megvannak a konferenciák anyagai. Mint ismeretes, több rendszeresen megjelenő kiadványunk van, sőt könyveket is szerkesztett és adott ki az EMT Könyv. Nem mondtunk le arról, hogy az erdélyi magyar tudománytörténeti epizódokat könyvben is megjelentessük, hiszen van amiről és akikről írni, addig is ezeken a konferenciákon – amelyekre bárki eljöhet, hiszen nem csak a tagságnak szólnak – ismertetjük meg az érdeklődőkkel az elődök munkáját.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Mátyás a „román” király és „román hadvezérei” (1.)
A román televízió egyik adásában egy olyan „dokumentumfilmet” láthattunk, amely alapján nehezen hihető, hogy a bemutatott város – néhány évtizeddel korábban –, magyar település volt.
Egy kívülálló semmiképp sem gondolna Kolozsvárra, arra a városra, amely az erdélyi magyar kultúra fellegvára volt, ahol az 1941. évi magyar népszámlálás szerint a románok számaránya alig érte el a 8,9%-ot. Nem meglepő tehát az, hogy az elmúlt félévszázadban igyekeztek megváltoztatni a város etnikai jellegét, miközben eltűntek a magyar feliratok, hagyományos magyar utcanevek, megjelentek az újabbkor műemlékei: Mihály vajda, Baba Novac, Avram Iancu szobra stb. A kisebbséggé vált őslakos magyarság még annyit sem érdemel, hogy a város nevét évszázados formájában használhassa. Az 1974-ben Kolozsvár nevét a volt diktátor, Nicolae Ceauşescu vezényletével, hatalmas tömeg előtt, győzelmi mámorban keresztelték át. Senkit sem érdekelt az őslakos magyarság érzékenysége. A Cluj-Napocára érkező külföldi turistának nincs honnan tudnia, hogy Kolozsvár magyar város volt, s a város története és műemlékei az őshonos magyarság kultúrájához, történelméhez kötődnek. Azonban a városismertető kiadványok többsége nem teszi lehetővé a történelmi magyar város tényszerű, tárgyilagos bemutatását.
Műemlék-ismertetés román módra
Az alábbi történet egy kis ízelítőt nyújt abból a „tudásanyagból”, amellyel román nemzetiségű kortársainkat felvértezik Erdély műemlékeinek, múltjának ismeretére. E sorok írója fül- és szemtanúja volt egy olyan előadásnak, amelyet a Kolozsvár központjában álló Mátyás-szoborcsoport előtt, nagyszámú tanuló okítására tartottak. Az idegenvezető-tanár magyarázata szerint, Mátyás király, Magyar Balázs, Kinizsi Pál… nem léteztek. A gyanútlan tanulók áhítattal nézték a híres Ioan Fadrus alkotást, a „jeles román személyiségek” szobrait. A magyarázó-ismeretterjesztő előadás ferdítései, jellemzőek. A Szent Mihály-templom melletti tér lovas királya, tehát nem Mátyás király, hanem Matei, a magyarok román királya. A Matei mellett álló hadvezérek: Baba Novac, Pintea Gligor… Az már nem érdekes, hogy e személyek nem lehettek a nagy magyar király kortársai. Bizonyára a helyes, az egészséges életmódnak, táplálkozásnak köszönhetően éltek matuzsálemi életkort. Sőt, még többet is élhettek volna, ha a kegyetlen magyarok nem teszik be lábukat Erdélybe, a 2600 éves szent román földre. Baba Novac, a szerb zsoldos katona, Mihály havaselvi vajda hadvezére volt, talán ma is élne, ha Kolozsvár magyar polgárai, eléggé el nem ítélhető módon, 1601-ben, megunva a zsoldosok fosztogatásait, a rablásokat, nem végeztették volna ki. Nem csoda, ha az utókor, Kolozsvár új telepesei, e román nemzeti hős tiszteletére a Szabók tornya (más néven a Bethlen bástya) mellett szobrot emeltek. A másik „kortárs”, Mátyás király 1490-ben bekövetkezett halála után, mintegy 214 év elteltével jutott hasonló sorsra. Őt, Pintea Gligort, a nagybányai polgárok koncolták fel, ugyancsak katonái rablásai és tolvajlásai miatt, bár a betyárok a kurucok oldalán vettek részt a magyar szabadságharcban.
Ezek ismeretében érthető, hogy néhány évvel korábban, a 76 százalékban magyar lakosságú Sepsiszentgyörgy városában, az egyik magyar vezetésű és még magyar többségű iskola miért nem vehette fel Mátyás király nevét, miért ragaszkodtak a román nemzetiségű tanárok a Matei Corvinhoz.
Műemlék-ismertető magyar módra
Miután a fenti gondolatsor végére értem, döbbentem rá arra, mennyire szükséges a Mátyás-szoborcsoport történelmi valóságnak megfelelő bemutatása. Erdélyben már három-négy olyan nemzedék nőtt fel, amelyik nem tanulhatta a magyar történelmet. Mivel e kérdésről egész könyvet lehetne írni, ezért bővebben csak Mátyás király „román” származását, illetve a király moldvabányai „vereségét” ismertetem.
E gyönyörű szoborcsoport – az emlékmű gipsz mintája – az 1900. évi párizsi világkiállításon aranyérmet nyert, alkotóját a Grand Prix-díjjal tüntették ki. Hogy a művész mit akart kifejezni, azt legjobban a saját szavai érzékeltetik. Fadrusz Jánosnak a szoborbizottsághoz írt leveléből idézzük: „A kolozsvári Mátyás szoborban Magyarország fénykorát ábrázolom, amikor a magyar rettegve tisztelt és csodált nemzet volt Európa népei között. Ha a magyar ember szíve elborul, és vigasztalást keres a régmúlt idők fényében és nagyságában, akkor e dicsőségteljes, pazar és világraszóló korszakba bolyong vissza, és ott találja azt a csodás alakot, a magyar nép királyát, Hunyadi Mátyást, aki egyszerű ember tudott lenni az egyszerű emberekkel, de az akkori kor fejedelmei között olyan volt, mint sas a verebek között”.
Maga a szultán, II. Mehmed, a világon saját magán kívül csak egy uralkodót ismert el, éspedig a magyarok királyát, Mátyást. A szoborcsoport fő alakjának, a babérkoszorús magyar királynak a neve természetesen Mátyás volt és soha nem Matei, még a mesékben sem, ahol mindent mondanak róla, de legtöbbször az Igazságos Mátyásként emlegetik. A lovát délcegen megülő király alakja erőt sugároz, olyan hadvezért mutat, aki győztesen tér meg a csatákból. A király előtt hűséges hadvezérei állnak. Bal oldalt az idős Magyar Balázst láthatjuk, amint sisakját levéve néz fel a királyra, mellette Kinizsi Pál szikár alakja emelkedik. Jobb oldalt Szapolyai István tárja szét karját, vállra vetett köpenyben szemléli a győzelmi lobogókat, míg az erdélyi vajda, Báthory István mindkét kezében zászlót tart. A három vértezett harcos alakja a győztes csatából való hazatérést szimbolizálja.
A szobor talapzatát a város főépítésze, Pákey Lajos tervezte, amely önmagában is művészi alkotás. Az emlékmű felavatására 1902. október 12-én került sor. Az emlékmű talapzatát a magyar címer díszítette, föléje a Mátyás király feliratot vésték. Az 1918 végi, decemberi román megszállás után, a magyar címert eltávolították, 1921-ben a szoborral szemben felállították a capitoliumi farkas-szobor másolatát. Néhány évvel később, 1932-ben, a talapzatára olyan táblát helyeztek el Nicolae Iorga szövegével, amelyet a történelemhamisítás iskolapéldájaként lehetne oktatni. Idézem: „A csatában győzedelmes volt, csak saját nemzetétől szenvedett vereséget Moldvabányán, mikor a győzhetetlen Moldva ellen indult.”
Mátyás király származása
A történelemhamisítás abban áll, hogy Mátyás királyról azt állítják, román nemzetiségű, és azt, hogy Moldvabányán vereséget szenvedett. Mindkét állítást érdemes elemezni. Mátyás király származását csak a legfontosabb nevekre korlátozva igyekszünk bemutatni. Kezdjük a bemutatást a király anyai ágával. A Szilágyiak négy nemzedékét név szerint ismerjük, magyar nemesek. Mátyás üknagyapja, Szilágyi Loránd, dédapja, Szilágyi Miklós a harctereken jeleskedő hadvezér, nagyapja, Szilágyi László boszniai és délvidéki hőstetteiért nyerte el a Temes megyei Horogszeg-kastélyt. Édesanyja Szilágyi Erzsébet. Ezen az ágon tehát nagyítóval sem találunk más nemzetiségűt.
Apai nagyapja Vajk szintén kardjával szerzett hírnevet és birtokot. A dédapát Serbanak (Sarbanak) hívták. Ő a 14. század második felében élt, akkor, amikor az 1330-as években Basarab tatár herceg kunokra, a kun vezetőrétegre támaszkodva megszervezte a vlachok (a korabeli magyar szóhasználatban az oláhok) államát. E vezetőréteg csak a 15. században románosodott el. Ennek ismeretében kétséges Mátyás király dédapját egyértelműen románnak nevezni, hisz nagyapja Vajkneve is török. Rásonyi László professzort idézem: „… a kunok jó katonák voltak. A legfényesebb pályát egy Munténiából bevándorolt kenéz család futotta be, melyből Vajk, Zsigmond király udvari vitéze származott. Az említett Vajk vitéz Hunyad várát kapta a királytól, és a Hunyadiak őse lett. A Vajk név István királynak megkeresztelése előtti nevét juttatja eszünkbe. A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” ...A Vajk nevet a szlávból nem lehet magyarázni. De meg lehet oldani a törökből.” (Forrás: Történelmi Magazin)
KÁDÁR GYULA
A szerző történész.
FOLYTATJUK
Erdély.ma

Székelyföld mint életforma
Takács Péter magyarországi történész szerint a globalizáció ellenhatásaként is fokozódik a régiók iránti érdeklődés
Interjúalanyunk többször járt már Marosvásárhelyen, de előadást most első alkalommal tartott ebben a városban, az Erdélyi Múzeum-Egyesület meghívására, a Kultúrpalota kistermében. Értekezésének témája a székelyföldi gazdasági múlt, annak a története, ahogyan a székely kisközösségek, mindennapi nehézségeikkel küzdve, egymásnak adták át tudásukat, tapasztalataikat, ahogyan életmódjukból adódóan szervezték meg azt az önfenntartó létformát, amely évszázadokon át jellemezte őket.
A Székelyföld múltját kutatja, pontosabban gazdaságának történetét. Honnan ered érdeklődése?
– A Székelyföld mindig is periférián volt. Amikor a magyar királysághoz tartozott, akkor is topográfiailag is a határszélen, és ha igaz a középkori történetírásnak az az állítása, hogy a Dunántúl nyugati részéből, az Őrségből telepítették őket ide határőri feladatra, akkor eleve olyan feladattal látták el, amely a központot védte volna, annak zavarását megakadályozta volna.
Egyesek kétségbevonják, hogy határőrök voltak, éppen a Székelyföldben jelent meg ez, de én hiszem, hogy határőri szerepet töltöttek be, csak nem azt a reguláris katonaságét, amelyet a 20-21. század elképzel magának. Mindig érdekeltek az ilyen, perifériára szorult közösségek a történelemben, ugyanis a modernizáció is késve érkezik meg ide, a polgári társadalmi átalakulás is lassúbb ütemű, mint a nagyvárosokban vagy centrumokban.
Külön íze-zamata van a Székelyföldnek, egészen a 20. század derekáig, a viszonylag szolid létszámú településeknek, a falusi mentalitásnak, annak, hogy a lakosság nyolcvan-kilencven százaléka 1000–1500 vagy ez alatti létszámú településeken, falvakban lakott, és ez olyan hagyományőrző típusa az emberi közösségeknek, amelyet a történészek nagy kíváncsisággal szoktak vizsgálni, ha ráéreznek az ízére. Nemcsak a magyarországi, de az itáliai vagy a Pireneusokban lévő falvak, a francia apró települések vagy éppen Svájc településstruktúrája is izgalmas.
Az, ahogyan olyan emberi ragaszkodások alakultak ki a tájhoz, a lokalitáshoz, a lakóhelyhez, a környezethez, a vidékhez, amelyek majdnem elszakíthatatlanok. Svájcban például a kialakult pápai őrség tagjait hathónaponként le kellett cserélni, mert ha nem, a honvágytól megbetegedtek. Most a modern vándorlás az 1989-es forradalom után sok székelyt kivitt Spanyolországba, még többet Kanadába. És akikkel én találkoztam, vagy akikkel sikerült érintkezésbe kerülnöm, vágynak haza. Pedig Kanadában is vannak fenyőfák, apró falvak, de nem Székelyföld, nem az a vonzása.
Most idefele épp egy Németországban dolgozó marosvásárhelyi hölggyel utaztunk, akiben ugyanez fogalmazódott meg, haza kellett jönnie most egy hétre Székelyföldre, hogy feltöltődjön azokkal az élményekkel, gyökerekkel, tapasztalatokkal, amik itt vannak. Van a tájnak egy ilyen vonzereje, energiája, amit a történész megint csak valamilyen okból kifolyólag előszerettel vizsgál.
A másik, hogy itt az önellátás sokkal fontosabb még ma is, mint az államtól való könyörgés, segély. Itt az ember, ha másként nem, kimegy az erdőre gombát szedni, vadgyümölcsöt, a gyűjtögetést vállalva inkább, de szégyell kéregetni. Tehát ez afféle önmegtartó erő, ami a nagy szegénységben vagy nagyobb szegénységben sokkal másabb mentalitást alakít ki az önmagunkról, családunkról való gondoskodás keretében, mint, mondjuk, egy nagy városban.
Miben másak az ilyen kistelepülések, mint a nagyvárosok?
– Azt tapasztaltam, hogy az ilyen típusú települések mindig fegyelmezettebbek. A transzcendentális ragaszkodás is sokkal erősebb ezek esetében, mint a városban, a nagyvárosokban, sokkal kevesebb itt az ateista, a világot csak materiális szinten szemlélő, itt a lélek is él az emberekben. Ezek azok, amik idehoztak engem, már a téma szerint vizsgálni ezt a területet, még akkor is, ha tudom, van a székelyekben olyan büszkeség is, hogy, mondjuk, anyagcsere-végterméknek tekintik a magyart, szóval nem mindig a legszebben nyilatkoznak, de hát az ilyen jellegű elszólások minden etnikumnál, minden faluban megvannak, nem ideológia, ez csak egy mérges kiszólás, vicc, vagy a magam sorsát cipelve a nyomorúságomat próbálom vele csökkenteni, enyhíteni, vagy a fájdalmaimat fékezni vele.
Ezek azok, amik olyan érdekessé tették Székelyföldet, ami engem izgatott, foglalkoztatott, és most éppen Székelyföld gazdasági életéről tartok előadást, éppen annak a hagyományos tapasztalati kultúrának a továbbélését pendítem meg, próbálom elmesélni, amit én megtapasztaltam a történeti források, az itteni székely parasztok vallomásaiból, úrbérrendezéskor. Ezek révén rálátni arra a kultúrára, amit a családi élet, a gazdálkodás, ruházkodás, a vándorlás, a népi mesterségek jelentenek. Az, hogy legalább tíz-tizenötféle mesterséget űzött egy családanya, legalább nyolc-tíz mesterséget egy férfi, és ez tartotta őket.
Debrecenből érkezett ide. Vannak székelyföldi gyökerei?
– Nagyon távoli gyökereim vannak, az édesanyám nagyapja innen került el, a Székelyföldről, Kornis nagyságos úr kádármesterének, valamikor az 1850-es években. De mi olyan körülmények között éltünk, hogy a családi legendárium esténként az egymással való beszélgetésben vagy mesében fordult elő, de nem készítettünk ezekről feljegyzéseket, a szóban terjedő kultúrát őriztük családilag.
A nagyanyám emlegette ezeket, de a napi munka, a gyermeknevelés, a sok gyerek együtt azt eredményezte, hogy ezek az élet perifériáján meghúzódó motívumok ugyan befolyásolhatták az embert, de semmiképpen sem tudatosult úgy, hogy most emiatt célszerűen teszünk valamit.
Inkább a szakmai felkészülésem során, az európai és a magyar történelmet tanulmányozva találtam rá azokra a szigetekre, amelyeket nem csak úgy lehet vizsgálni, hogy hány tonna acélt termelnek, milyen vasútat építenek, mikor építik meg az autópályát, milyen a modernizációs ütem, hanem úgy is lehet vizsgálni, hogy hogyan él egy olyan közösség, amelyik apáról fiúra hagyományoz életelveket, gyakorlatot, mesterséget, az élet fenntartását és a hétköznapokkal való küzdelmet.
Hol végezte a kutatásait, milyen forrásokat használt a tanulmányaihoz?
– Többször is jártam a Székelyföldön, de én a 18. századdal foglalkozom, a 19. század első felével, tehát 48-49-ig, ezért inkább levéltárakban kutattam. Az volt a szerencsém ebből a szempontból, hogy a gubernium levéltára az erdélyi kancellária levéltára is. Annak idején, amikor az unió megtörtént 1867-ben, és 68-ban életbe lépett, akkor bekerült az országos levéltárba, amely Mária Terézia óta működik, és annak állományára vigyáztak. Úgyhogy nem nagyon nyúltak hozzá, majd Trócsányi Zsolt rendezte az 1950-es évektől az 1980-as évekig, haláláig. Ezeket a forrásokat használtam.
Mekkora munkája van ebben?
– Nem lehet lemérni, körülbelül két évtizedes tudatos gyűjtőmunka, aminek következtében az 1820-as parasztvallomások mindenike megjelent már forráskiadványként, most az 1784–85-ös parasztvallomásokat adom ki, de mellette a székely oklevéltártól kezdve a különböző forráskiadványokig, a székelységről szóló irodalomig minden 22 éves koromtól foglalkoztatott, a szépirodalom is, meg a történelmi tanulmányok is. Leginkább a forráskiadványok, mert én a történelmet az eredeti forrásokból szeretem felépíteni, nem elveket, elméleteket gyártva és azokhoz igazodva.
Van még anyag, ami nincs felkutatva ebben a témában?
– Nagyon sok, kimeríthetetlen a levéltári anyag. A határőrök életéről szóló források zöme Bécsből került haza Trianonkor, bizonytalan sorssal a többsége ott maradt Bécsben, mert annak az országnak kellett kiadni, amelyhez tartozott Trianon után. Romániát nem nagyon érdekelte akkor a székely határőrökről készült feljegyzéssorozat, Magyarország mással volt elfoglalva, konszolidálni kellett a gazdaságát, társadalmát egy ilyen tragédia után.
Tehát ezeknek a kutatása még majdnem szűz terület, majdnem ismeretlen a levéltárban is. És, ugye, a nagyenyedi hadtestparancsnokságtól bekerült a bécsi hadtörténeti levéltárba, válogatni sem lehetett a haditanács iratai között, ott hevernek most is, nem nagyon fúdogálják a port róla sem a németek, sem az osztrákok, sem a magyarok.
Mi a magyarázata a régiók iránti fokozottabb érdeklődésnek?
– Ez a kommersz multinacionalizálás, a nemzetek eltörlése keltette fel fokozottan az emberek lelkében, gondolkodásában, érzelmi viszonyulásában a régiók iránti érdeklődést.
– Namármost, tipikusabb régiót Európában keveset talál a történész, mint a székely régió, nemcsak azért, mert egy meghatározott lokális térségben foglal helyet, hanem azért mert lakói idetelepülésüktől kezdve mindig autonómiával rendelkeztek.
A székely nemzet, addig, amíg el nem törölték és nem polgáriasították, és az osztálytagozódás meg nem teremtődött az emberek életében, addig mindig homogén egységet alkotott, és hát erre büszke is volt, mert ehhez társult egy foglalkozás, életmód, sajátos tájegységen való elhelyezkedés és az egymásrautaltság úgy, hogy az ilyen ritka a történelemben.
Nyíregyháziként lát-e hasonlóságot az ottani és a székelyföldi életstílus között?
– Van, éppen ilyenféle autonómia és szabadság volt a hajdúk esetében is. Csak az úgy hatszáz évvel később keletkezett, mert, ugye, a székelyek a honfoglalástól vannak itt, akkor is, ha még történésszemmel, történészi eszközökkel nem tudjuk ezt bizonyítani, mert a régészet még ezen a területen késlekedik, nincs pénz kiásni azokat a tárgyi emlékeket, amelyek hozzájuk kötődnek, de 1606-tól a Bocskai által letelepített hajdúk majdnem ugyanígy éltek.
Vagy hasonlatos a jász-kunok élete, annyiban más, hogy ők hamarabb befejezték a katonáskodást, mint a székelyek, és későbben, a tatárjárás után kerültek be a Duna–Tisza közére, aztán távozás után visszajöttek, és a törökök kiűzése után megszűnt a közösségük. De már amikor a törökök megszállták azt a területet, akkor sem alkalmazták azt a katonai szerepkört, azt a féle elkülönülést, mint a székelyek. Van hasonlatosság több helyen.
Mindezt az egyetemen is tanítja?
– Tartottam erről szemináriumokat, és érdeklődnek is a diákok, bár a mai világ viszonyai között, amikor nem hiszem, hogy Erdélyben más lenne a diákok mentalitása, mint Magyarországon, mert valószínű, itt sem kapnak azonnal állást, ahogy kilépnek az egyetemről, a perspektívátlanság miatt azt az érdeklődést, ami egy ilyen témával kapcsolatban 20–25 évvel ezelőtt felébredt volna a hallgatókban, most nem lehet kiváltani. Mert nem tudják mire hasznosítani.
Szóval úgy végzi el a hallgatók sokasága az egyetemet, hogy biztos abban, hogy nem lesz állása. Ez visszafogja az időben való szellemi ráfordítást a dolgokra, amelyek csakugyan érdeklik őket. Mindig több van egy-kettőnél, akit érdekel, csak aztán az ember keserű szájízzel veszi tudomásul, hogy a végzés után öt-hat évvel kint mosogat Írországban, kocsmában dolgozik, mert ott többet keres.
Ezek a volt szovjet térségnek a mába átnyúló nagy tragédiái, hogy nincs olyan anyagi biztonsága a magyarországi és – gondolom – az erdélyi értelmiségi fiataloknak sem, hogy a választott pályán kedvük szerint tölthessék el életüket nyugdíjas éveikig.
Takács Péter (1941, Bükkszentmihály)
Történész, egyetemi docens. Szülőfalujában végzett általános iskolai, Tiszalökön abszolvált középiskolai tanulmányokat követően Debrecenben szerez egyetemi diplomát. Ugyanott doktorál, majd megvédi kanditátusi, utóbb pedig nagydoktori dolgozatát, amelynek témája szintén a Székelyföld, főként gazdaságtörténeti szempontból.
Jelenleg a Debreceni Egyetem Történelmi Intézete Történeti Segédtudományok Tanszékének munkatársa. Egyéb munkái mellett társszerzője az Erdély-történeti Alapítvány kiadásában megjelent több fontos könyvnek (Udvarhelyszék parasztvallomásai 1820-ból – 2001; Marosszék parasztvallomásai 1820-ból – 2001; Háromszék parasztvallomásai 1820-ból – 2002; Csík-, Gyergyó-, Kászonszék és Aranyosszék parasztvallomásai 1820-ból – 2002).
Antal Erika
Új Magyar Szó (Bukarest)

Megduplázódhat a hallgatói létszám
Új korszak kezdődik a PKE életében
Akár megkétszereződhet a Partiumi Keresztény Egyetem hallgatói létszáma az új alap- és mesterképzési szakok létrehozását, illetve az új székhely felépítését követően – közölte az oktatási intézmény vezetősége.
Új korszak kezdődik a Partiumi Keresztény Egyetem életében, jelentette be Tőkés László, az Európai Parlament alelnöke, a felsőoktatási tanintézmény vezetője a szombaton tartott ballagási ünnepséget követő sajtótájékoztatón. Az egyetem, illetve annak jogelődje, a Sulyok István Főiskola alapítása óta, ez a harmadik korszak. Az Orbán-kormány hatalomra kerülése túlélést és felszabadulást hozott a magyar költségvetési alapokból működő magánegyetemnek, mutatott rá Tőkés. Az új kezdet nem csak az anyagi válságból való kitörést, hanem új fejlesztéseket is lehetővé tesz az intézményben. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a megfelelő stratégiai szintű lépések meghozatala után megkétszereződhet a hallgatói létszám, közölte az intézetalapító, majd hozzátette: „Fontos, hogy ne csak materiális, hanem spirituális értelemben is fejlődjünk”. A Partiumi Keresztény Egyetem a következő tanévtől több új szak indítását tervezi úgy az alap, mint a mesteri szakokon. Az akkreditációs bizottság a közelmúltban hagyta jóvá a Vallástudományok mesteri képzés iratcsomóját, ugyanakkor a Bank és pénzügy elnevezésű alapszak akkreditálása is folyamatban van. Tervek között szerepel Az óvodai és elemi oktatás pedagógiája (Tanítóképző) alapszak, továbbá a Vállalkozások fejlesztésének menedzsmentje, Zeneművészet az audiovizuális kultúrában, a Képzőművészet – grafika – vizuális kommunikáció mesteri képzések beindítása is.
Újrainduló tanítóképzés
Tőkés László kifejezte arra irányuló örömét, hogy Nagyváradon újra beindulhat a tanítóképzés, melyet egyoldalúan szüntetett be annak idején a román kormány. Megtudhattuk, hogy a közelmúltban több nemzetközi projektbe is részt vett az egyetem a Magyarország-Románia Határon Átnyúló Együttműködési Program 2007-2013 keretein belül. Ilyen az Európai, nemzeti és regionális identitás – elmélet és gyakorlat című projekt, vagy a leginkább CEPEVIT-ként ismert, a debreceni MODEM-el közösen indított projekt. Tolnay István, a Vezetőtanács megbízott ügyvezető elnöke arról tájékoztatta a sajtó képviselőit, hogy az új oktatási törvény nem kedvez az egyházi oktatásnak. „A törvény centralizáló jellegű, az állami egyetemek sémájára épülő szövegében meg kell találnunk azokat a fogódzkodókat, amelyek a jövőben is biztosítják az egyetemalapítók jogkörét, egyházi alapítású egyetemünk keresztény szellemiségét” – hangzott el. Éppen ezért szükség van az egyetemi charta érdemi módosítására. Arra az újságírói kérdésre, hogy milyen konkrét változások lesznek az alapító okiratban, melyek érezhető változást hoznak a hallgatók szempontjából, Dr. Horváth Gizella rektorhelyettes elmondta, hogy inkább az oktatók fogják ezt megérezni, ugyanis szigorodik a rájuk vonatkozó követelményrendszer. Tolnay István közölte azt is, hogy szeretnék hangsúlyosabbá tenni az egyetem keresztény szellemiségét. Végül arról értesülhettünk az intézetvezetőktől, hogy a következő tanévben ingatlan-felújításra és az új épület építésének megkezdésére is sor kerülhet. 
Mészáros Tímea
erdon.ro

Győztek a „gyűlölt” magyarok, döntetlen a „krumpliföldön”
Botrányok övezik Magyarország, illetve Románia futballcsapatának kedd esti fellépését is az Európa-bajnoki selejtezőkben. A magyarok 2-0-ra nyertek Moldovában, így életben maradtak továbbjutási esélyeik. A vendégek játékát nem tudta negatívan befolyásolni a hazai közönség rendkívül ellenséges magatartása, az viszont borítékolható, hogy nem marad büntetés nélkül az állítólag bukaresti drukkerek által felmutatott „Szar Magyarország” és a „Gyűlölünk titeket” feliratok kifeszítése, a görögtüzek gyújtása és petárdák pályára dobálása, és a játéktérre berohant fanatikus miatt is szankciókra számíthat a rendező ország.
A magyarok nem fordulnak az UEFA-hoz
A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) tegnap jelezte, nem tervez válaszlépést a szurkolók Magyarországot sértő transzparensei miatt. „Az erőszak erőszakot szül, a gyűlölet pedig gyűlöletet. Az MLSZ épp ezért nem tervez semmilyen lépést a moldovaiak ellen, ez az európai szövetség dolga – mondta Borbély Zoltán, az MLSZ-sajtó és jogi irodájának vezetője az MTI érdeklődésére. A büntetés nyilvánvalóan nem marad el, hiszen petárdák repültek a pályára, és egy szurkoló is befutott a játéktérre.” Arra a kérdésre, hogy az UEFA ellenőre tudja-e, mit írtak ki a hazai szurkolók, a sportvezető úgy válaszolt, biztosan tudja, mert Samu István, az MLSZ biztonsági bizottságának elnöke jelezte ezt neki. Hozzátette, az általa kapott információk szerint a „Szar Magyarország” és „Gyűlölünk titeket” feliratokat nem moldovaiak feszítették ki, hanem bukaresti Steaua-drukkerek, ezt alátámasztja az is, hogy a feliratok felett nem moldovai, hanem román zászló volt látható.
Eközben a pályán a meccsről meccsre érettebb játékot mutató magyarok egy pontrúgás nyomán hamar vezetéshez jutottak, majd könnyedén átvészelték a hazaiak csak helyenként veszélyes rohamait, a lefújást pedig Rudolf klasszis csatárt idéző góljának köszönhetően már nyugodtan várták. „Amennyire meg tudom ítélni, Moldova eddigi legjobb teljesítményét nyújtotta a selejtezősorozatban, ami tovább emeli győzelmünk értékét – mondta Egervári Sándor szövetségi kapitány. – Bölcsen játszottunk, mindig volt valaki, aki okos döntést tudott hozni, és bár kihagytunk helyzeteket, elégedettek lehetünk az eredménnyel. Remekül védekeztünk, a moldovaiaknak nem volt kidolgozott helyzetük, inkább csak lecsorgó labdák okoztak melegebb pillanatokat.”
A moldovai sikerrel megmaradt a magyarok reménye a 2. hely megszerzésére, és biztossá vált, hogy a negyedik kalapból kisorsolt magyarok a harmadiknál már nem végezhetnek rosszabb helyen csoportjukban. A minimum pótselejtezőt érő második hely megszerzéséhez az kellene, hogy a San Marinóban győztes svédek legfeljebb két pontot szerezzenek októberben a finnek elleni idegenbeli és a hollandok elleni hazai meccsükön, míg Egervári csapata utolsó találkozóján legyőzze Finnország legjobbjait a Puskás Ferenc-stadionban. Ez utóbbi találkozón a magyarok számára a döntetlen is elég, ha a svédek mindkét meccsüket elveszítik. Ellenben ha Ibrahimovicék október 7-én három ponttal távoznak Helsinkiből, akkor a négy nappal későbbi találkozóknak már semmi tétjük nem lesz.
Bukaresti stadionavató átírt himnusszal a krumpliföldön
A románok az újonnan felépült Naţional Aréna felavatásán gól nélkül zártak Franciaországgal, így már csak matematikai esélyük maradt a pótselejtezőkre. Pedig a találkozó előtt nagy volt az ünnep, az 50 ezer néző igazi futballhangulatot teremtett az új stadionban, amelyben jövőre az Európa Liga döntőjét rendezik. A csoda azonban csak fél órát tartott, ugyanis a pálya vadonatúj gyepszőnyege szétesett, a gyeptéglák elmozdultak helyükről, lehetetlenné téve a technikás, gyors játékot. Ezt a vendégek sínylették meg a leginkább, akik bánkódhatnak a – ahogyan a francia sajtó fogalmazott – „krumpliföldön” elvesztett 2 pont miatt, hiszen Bosznia egy pontra megközelítette őket, így az utolsó fordulóban a felek akár ki-ki meccset is játszhatnak egymással a csoportelsőségért Franciaországban.
A gyepszőnyeg minősége a hazaiakat is felháborította. Az európai kupasorozatokban érdekelt klubok – amelyek itt játszanák hazai meccseiket – azonnali lépéseket sürgetnek, és felajánlották, hogy saját költségükön kicserélik a füvet, de Sorin Oprescu, Bukarest főpolgármestere jelezte, rendezi majd a számlát. A politikus egyébként azt állítja, olaszországi cég végezte a munkálatokat, ám a sajtó azt feltételezi, ismét annak az Adrian Oprişannak a keze van a dologban, akinek cége 2003-ban, a dánok ellen 5-2-re elvesztett selejtező előtt tönkretette a régi stadion pályáját. A Steaua, a Rapid és a Galac képviselői most Hollandiából, 200 ezer euróért rendelnének új gyepszőnyeget.
A stadionavatón nem csak a pálya pocsék minősége okozott felháborodást: utólag a Marcel Pavel énekes által előadott „sajátos” himnuszváltozatból is botrány lett, az előadóművészt és a román szövetséget (FRF) emiatt Mihai Atănăsoaei prefektus 5-5 ezer lejre büntette. Pavel ugyanis nem a törvényben foglalt szöveget adta elő: a második szakasz végén nem énekelte el a csatákban győzedelmeskedő Traianus császár nevét is tartalmazó utolsó két sort, hanem az első két szakasz utolsó két sorát ismételte el. Az énekes első nyilatkozataiban azzal magyarázta ezt, hogy „nem akart politikát vinni” előadásába, azaz nem szerette volna, hogy mindenkinek Traian Băsescu államfő jusson az eszébe a himnusz hallatán. Marcel Pavel később már azt mondta, szerinte az ő verziója sokkal jobban feltüzeli a szurkolókat, ezért döntött így, és erre a FRF is áldását adta. Utóbbi tegnap késő délutánig nem nyilatkozott az ügyben.
Kedd este összesen 23 kontinentális selejtezőt rendeztek, amelyek során újabb három biztos Eb-résztvevőre derült fény. Olaszország és Spanyolország mellett Hollandia is kijutott – a csoportelsőséget még elveszítheti, de ez esetben is legjobb második lesz, azaz nem kell pótselejtezőt játszania. Páva Adorján. Krónika (Kolozsvár)

Harcoló szabadkőművesség
Telt ház köszöntötte szerda este Raffay Ernő történészt Csíkszeredában, a Csíki Játékszín Hunyadi László Kamaratermében, ahol legújabb kötete, a Harcoló szabadkőművesség kapcsán válaszolt Borbély Zsolt Attila kérdéseire.
Borbély Zsolt Attila közíró, az EMNT Országos Elnökségének tagja köszöntötte a történészt, akinek tollából olvashattuk a Trianon titkai című könyvet is. Raffay Ernő több év publikációs szünet után két kötetet is megjelentetett a szabadkőművességgel kapcsolatosan. „Mi adta az érdeklődést a szabadkőművesség iránt?” – hangzott el a kérdés.
Raffay örömmel nyugtázta, hogy világéletében azzal foglalkozhatott, ami érdekelte: hogyan történhetett meg a régi magyar királyság feldarabolása, és immár negyven éve fontos témája Trianon. „Mindig csak a franciákat és a románokat szidjuk Trianonnal kapcsolatosan, holott ők csak a saját érdekeiket próbálták érvényesíteni, nem kevés sikerrel. Így kezdtem el kutatni, hogy vannak-e belső okai az ország szétcsonkolásának” – fogalmazott a történész, aki három fő okot emelt ki: a történelmi Magyarország területén kevés volt a magyar (az 1910-es népszámlálás adatai szerint a lakosság 54,5 százaléka), a parlamenti obstrukció (nem fogadtak el szükséges törvényeket), valamint a szabadkőművesség tevékenysége.
Az Országos Levéltárban végzett kutatásaiból kiderült, hogy a szabadkőművességnek igen komoly szerepe volt Trianon kapcsán. A másfél órás beszélgetés során kitértek az alig egy hónapja megjelent kötet fő témájára is, a szabadkőművesség küzdelmére a katolikus egyházzal szemben. Korabeli dokumentumokat idézett a szerző: „A katolikus egyházat nem csak materiálisan kell meggyengíteni, hanem meg kell szüntetni a lelkek fölötti hatalmát. Ez azt jelenti, hogy az összes magyar iskolában, főiskolában és egyetemen meg akarták szüntetni a hittanoktatást” – fűzte hozzá Raffay Ernő.
A könyv bemutatóján az is elhangzott, hogy további két kötetet tervez megjelentetni a szerző. A harmadik kötet a politizáló szabadkőművességről szól majd, és a tervek szerint jövő májusban jelenik meg, míg a negyedik kötet őszre esedékes, és a szabadkőművesek háború alatti tevékenységét vizsgálja majd.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

A népszámlálási eredmények következményei
A nyilvánosságra hozott előzetes népszámlálási adatok felborították Románia makrogazdasági adatait. A romániai magyarság százalékarányban sok helyen növekedőben van, ami számunkra biztató jel.
Az egy főre eső bruttó nemzeti össztermék (GDP) értéke jelentősen növekedett, ami első ránézésre akár pozitívan is értelmezhető, ugyanakkor a munkanélküliségi arány szintén jóval nagyobb lett, ami problémákat vet fel — tudtuk meg Csehi Árpádtól, a Szatmár Megyei Tanács elnökétől. A csökkenő lakosságnak hatása van a 2021–gyel kezdődő hétéves EU–költségvetésre is (a 2014–2020 közötti költségvetést még a 2002–es népszámlálási adatok alapján számolják), csökkenni fog a bruttó nemzeti össztermék, ami minden ország területén az adott évben megtermelt áruk és szolgáltatások értékének az összege. Az egy főre vetített GDP–t az ország életszínvonalának elemzésekor használják, mostani árfolyamon ez immár kb. 4870 eurót — a 2002–es népszámlálási adatok szerint 4265 eurót — jelent. A mostani — egyébként statisztika–módszertani szempontból sok sebből vérző — népszámlálás viszont felhívhatja a figyelmet arra, hogy a gazdasági számok sem az égből potyognak ránk, hanem a lakosság állapota alakítja azokat. A népesedésről folyó diskurzus most megélénkül, kérdés, hogy a közpolitikában milyen válaszok érkeznek. A gazdaságpolitika egyik válasza a gyerekvállalás élénkítésében kell legyen, ami családi kedvezményben mutatkozhat meg.
Csehi Árpád, a Szatmár Megyei Tanács elnöke belátja, hogy az ország lakosságával együtt a magyarság aránya is csökkent, de ennél sokkal súlyosabbak az általános következmények.
Az új EU–s népszámlálási irányelveknek (a 12 hónapnál hosszabb ideje külföldön tartózkodó román állampolgárokat nem vették számításba), illetve a lebonyolítás körüli amatörizmusnak is köszönhető 2,6 milliós fogyást kimutató népszámlálási adatok alapján egyik pillanatról a másikra mintegy 6–700 euróval nőtt Romániában az életszínvonal. Persze ez egyrészt egyáltalán nem érzékelhető a mindennapokban, hiszen puszta statisztikai adatról van szó, másrészt hozzá kell fűzni, hogy az EU–ban ez még mindig a második legkisebb, Bulgária után. Arról nem is beszélve, hogy a lakosság lélekszámának drasztikus csökkenésével az egy főre eső államadósság is jelentősen növekedett (4750 euróról immár 5130–ra). Ráadásul mindezen népességmozgás és az abból adódó gazdasági számok olyan időszakban születtek (a 2000–es évek első évtizede), amikor gazdasági fellendülés volt a világban, és azon belül Romániában is. Arról nem is beszélve, hogy az Országos Statisztikai Hivatal által közreadott előrejelzések szerint mintegy 1,9 millió külföldön tartózkodó román állampolgár túlnyomó többsége az aktívak közül került ki, akik valószínűsíthetően nem tervezik hazatérésüket. Vagyis a román népesség korstruktúráját tekintve egyre inkább elöregedő, az inaktívak arányában növekvő képet mutat, aminek kihatása lesz az egyensúlyi helyzet fenntartására — foglalta össze Csehi Árpád.
Negatív és pozitív hatások
Természetesen a migrációnak vannak pozitív hatásai is, hiszen a külföldi munkavállalók az elmúlt években jelentős összegeket küldtek haza, amivel a belső keresletet növelték, és így áttételesen munkahelyteremtésben is részt vettek, vagyis a kép nem teljesen fekete — tette hozzá Csehi. De mielőtt ujjongani kezdünk, azt is tegyük hozzá, hogy az aktív lakosság teljesítményét tekintve a legjobb helyzetben lévő egyének távoztak, vagyis a megkeresett összeg töredékét küldték haza, miközben hasonló hazai teljesítménnyel a hazai termelékenységet növelték volna és a belső fogyasztást is jobban erősítették volna. A puszta népességmozgáson (migráción) túl ugyancsak szomorú képet mutat a születési és elhalálozási arányokból adódó későbbi probléma. Kevesebben a születések, mint az elhalálozások száma, amiből következően a lakosság-kicserélődés nagyságrendekkel rosszabb képet mutat. Azt azért figyelembe kell venni, hogy a mostani adatok pusztán csak materializálódtak, de a gazdaságra vetített hatásuk már eddig is érzékelhető volt. Romániában a produktivitás nagyon alacsony szinten van, ami bizony a fellendülő gazdasági ciklusban is megmutatta határait, a recessziós időszakban meg olyan visszaesést hozott, ami messze túlmutat azon országokén, amelyek egészségesebb korstruktúrával rendelkeznek.
erdon.ro

Hazahozzák” Végh Sándort szülővárosába
Centenáriumi ünnepség a világhírű hegedűművész emlékére
Születésének századik évfordulóján, május 17-én ünnepi hangversennyel és szoboravatással tisztelegnek Végh Sándor hegedűművész, kamarazenész, karmester és tanár munkássága előtt a Kolozsvári Magyar Operában. A budapesti székhelyű Végh Sándor Kamarazene Központ által idén januárban meghirdetett szoborpályázat nyertes alkotását, Makkai István marosvásárhelyi szobrász munkáját csütörtökön este fél 7-kor leplezik le az intézmény emeleti előcsarnokában, majd az opera zenekarának műsora keretében Mozart-, Bartók-, Schubert- és Szabó Csaba-művei hangzanak el, vezényel Jankó Zsolt, szólistaként közreműködik Béres Melinda hegedűművész.
A zenei szakma és a Nemzeti Erőforrás Minisztérium (NEFMI) összefogásának eredményeként tavaly februárban alakult meg Budapesten a Végh Sándor Kamarazene Központ, amelynek célkitűzése a magyar kamarazene-kultúra felélesztése és ápolása, amely a 20. században kamarazenészek és együttesek kiemelkedő sorát adta az európai zenei életnek, magyarázta a Kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokában tegnap délben tartott sajtótájékoztatón Gyenge Enikő zenetörténész, a Végh projekt koordinátora. Példaként a Budapest Vonósnégyest, a Waldbauer-Kerpely Vonósnégyest, a Léner-kvartettet, a Magyar Vonósnégyest, a Végh Kvartettet és a Roth Kvartettet említette, hangsúlyozva: az ő jelenlétük révén a vonósnégyes, és tágabb értelemben véve a kamarazene bekerült a pódiumműfajok közé, a koncerttermekben is sztárokként üdvözölték ezeket az együtteseket. A magyar kamarazene- és vonósnégyes-hagyomány legismertebb nemzetközi letéteményese Végh Sándor hegedűművész, kamarazenész és tanár volt, akire munkásságának népszerűsítésével emlékeznek születésének századik évfordulóján. A hangversenyek és nemzetközi vonósnégyes versenyek mellett, amelyeket ebben az időszakban bonyolítanak le, a mostani kolozsvári ünnepség is hozzá kíván járulni ahhoz, hogy Végh Sándort újra „hazahozzák” szülővárosába.
A Kolozsvári Magyar Operában csütörtökön este zajló esemény első mozzanataként leleplezik Makkai István marosvásárhelyi szobrász Végh Sándor-mellszobrát, amelynek elkészítésére idén januárban írt ki pályázatot a Végh Sándor Kamarazene Központ. Gyenge Enikő kiemelte: a felhívásra negyven képzőművész jelentkezett – köztük a kolozsvári Lőrincz Lehel, Kolozsi Tibor és Starmüller Géza is –, a beérkezett pályamunkák közül pedig öttagú zsűri választotta ki a legjobbat. A Végh projekt koordinátora utalt arra is, hogy nem volt könnyű dolguk, hiszen számos remek alkotás közül kellett egyet megnevezniük. A sajtótájékoztatón jelenlévő nyertes, Makkai István elárulta: a Szárhegyi Alkotótábor művészeti csereprogramja keretében a Budapest Galéria vendége volt idén februárban, már ott hozzálátott a mellszobor elkészítéséhez.
A szoborpályázat terveiből különleges fotóalbumot jelentettek meg Végh Sándor 28 arca címmel, amely az aradi Concord Media Jelen gondozásában látott napvilágot, ezt a csütörtöki ünnepség résztvevői is fellapozhatják. Az érdeklődők megvásárolhatják továbbá Löwenberg Dániel Végh Sándor emlékére című monográfiáját, valamint a Végh Sándor Magyarországon címmel kiadott, a mester koncertfelvételeit tartalmazó CD-ket is, részletezte Gyenge Enikő.
Szép Gyula operaigazgató ezután Szőcs Géza magyarországi kulturális államtitkár üzenetét olvasta fel. Elhangzott: „Végh Sándor szellemi hagyatékának be kell épülnie minden magyar kultúrember tudatába, művészetről való ismeretei fundamentumába. Elfogadhatatlan, hogy Erdélyben, Kolozsváron a magyar gyerekek úgy nőjenek fel, hogy ne tudják: városukban nemcsak Mátyás király és Bolyai János született, hanem Végh Sándor, a hegedűművészet állócsillaga is”.
Az ünnepi hangversenyről szólva Jankó Zsolt karmester elmondta: igyekeztek úgy összeállítani a programot, hogy a Végh Sándor által különösen kedvelt zeneszerzők műveit játsszák. Eszerint az opera zenekara Mozart Figaro házasságának nyitányát, Bartók hegedűre és zenekarra írt 1. rapszódiáját, valamint Schubert 5., B-dúr szimfóniáját adják elő, továbbá Szabó Csaba Kis erdélyi szvitjét, amelyet szerzője a művésznek ajánlott. Szólistaként közreműködik Béres Melinda hegedűművész, aki 1993 nyarán megkapta a Végh család által fiatal erdélyi muzsikusok számára létrehozott Végh Sándor Díjat, s az év őszén, amikor egy külföldi ösztöndíj révén a prágai Mozart Akadémián tanulhatott, a hegedűművésszel is volt alkalma találkozni. – Ami a zenekari kurzusait illeti, nem csak együttesként dolgozott velünk, hanem külön-külön mindenkire odafigyelt, hogy a zenekar jobban szóljon – idézte fel Végh Sándorhoz fűződő élményeit Béres Melinda. Hozzátette: a művész számára különösen fontos szerepet játszott a kamarazenélés a zenekaron belül. – Emlékszem, a próbákon és a koncerten is ülve, és a lehető legkevesebbet vezényelt. Arra ösztönzött bennünket, hogy a zenekarban is egymást hallgassuk, s csak olyankor lépett közbe, amikor azt feltétlenül szükségesnek érezte – magyarázta a hegedűművész, aki a hangszeres kurzusokon is sok mindent elsajátított Végh Sándortól, s még egy vonót is kapott tőle ajándékba. – Úgy emlékszem rá, mint egy nagyon kedves öregúrra, akitől rengeteget lehetett tanulni, és aki ugyanakkor nagyon egyenesen, köntörfalazás nélkül megmondta a véleményét. Művészien beszélt, a metaforáira pedig, amelyekkel magyarázott, mostanában is hivatkozom a hegedűórákon – összegezte Béres Melinda.
FERENCZ ZSOLT. Szabadság (Kolozsvár)

Digitalizálták Bolyai János kéziratait
Bolyai János tudományos kéziratainak a digitalizált változatát adta át az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság marosvásárhelyi fiókszervezete (EMT MS) a híres matematikusról elnevezett múzeumrészlegnek.
A több mint egy évtizedig tartó munkán egy tízfős, Csegzi Magdolna által irányított csapat dolgozott. A több mint 12 ezer oldalt tartalmazó hagyaték feldolgozása és adathordozóra való átültetése a hét végére, Bolyai János 210. születésnapjára készült el.
„Lehet, hogy nem is fogjuk fel, mekkora pillanat ez, amikor a világ egyik legnagyobb matematikusának a munkásságát egy ilyen kis adathordozón átvesszük. Tény, hogy mától bárki számára elérhető Bolyai János műve, aki a Teleki Téka honlapján regisztrál” – köszönte meg Lázok Klára múzeumvezető, miután átvette Csegzi Magdolnától a parányi szerkezetet. Ezen van többek között az 1831-ben megjelent leghíresebb Bolyai-mű, az Appendix, mellyel a mértan Kopernikuszának tartott erdélyi tudós megalkotta a 20. század fizikai elméletek számára nélkülözhetetlen alapot jelentő nemeuklideszi geometriát.
A digitalizáció tizenegy évig tartó folyamata során a technika fejlődése is nyomon követhető. Előbb CD-re, majd DVD-re, végül pedig egy kis USB-adathordozóra mentették a feldolgozott adatokat. „Minket is meglep, hogy egy ekkora matematikus, ilyen nagy kiterjedésű munkássága egy ilyen kis adathordozón elfér. De, ha ezt még ő is látná…” – mondta viccesen Csegzi Sándor, az EMT MS elnöke, aki a Teleki volt vezetőjével, Spielmann Mihállyal voltak az adatfeldolgozás ötletgazdái.
Bolyai János tudományos munkássága ezennel egy harmadik példányban is bekerült a múzeumba. Az eredeti kézirat rendszerezését hatvan évvel ezelőtt, 1952 és ’54 között Benkő Samu végezte Kolozsváron. Rögtön a ’90-es fordulat után a Magyar Tudományos Akadémia készített egy fénymásolatot, mostantól viszont a világ bármely táján bekapcsolt számítógépről megtekinthető és tanulmányozható. Arra a kérdésre, hogy mennyire olvasható és érthető, Weszely Tibor Bolyai-kutató annyit mondott, hogy a kézirat kibogozására nem csak matematikai ismeretekre van szükség, de kell tudni „bolyaiul” is. A tudós egy eredeti gyorsírási módszert fejlesztett ki, melyben szláv nyelvekből átvett betűket is kevert. Kéziratának bizonyos részei azért is nehezen olvashatók, mert – a kor papírhiánya miatt – azok éppen arra íródtak, ami Bolyai János kezébe került: csomagolópapír vagy akár színházjegy.
Szucher Ervin
Székelyhon.ro

Hevenyészett szoborleltár
Egy román cserkészszövetség nemrég azzal az ötlettel rukkolt elő, hogy tevékenységük, és általában a mozgalmuk népszerűsítése érdekében február 22–én, a Nemzetközi Cserkésznapon, Kolozsváron a művészek utcai szobrain helyezzenek el erre a célra elkészítendő sálakat.
A többségi hazai közvélemény húsz évvel ezelőtt abban a tévhitben élt a cserkészettel kapcsolatban, hogy az valami gyanús ifjúsági félkatonai szervezetek ténykedése, és azóta sem történt túl sok előrelépés a felvilágosodás rögös útján.
Az alkalom kötelez az összehasonlításra: tény, hogy Erdély fővárosában a kultúrát gyarapító magyar személyiségek közül köztereken csak Mátyás királynak és Mikó Imrének van kézzel tapintható és díszíthető emléke. A többieké színházi vagy iskolai épületek fedezékében húzódik meg (pl. Janovics Jenő, Mikes Kelemen, Jósika Miklós stb.) Ezzel szemben egész alakos vagy mellszobros elismerésnek örvend az utcákon, tereken, parkokban Caragiale, Blaga, Eminescu, Coşbuc, Goga, Bariţiu, Rebreanu stb. emléke. Ez az aránytalanság szintén a történelemhamisítás rész.
Ö. I. B.
FOLYTATÁS LAPUNK JANUÁR 19-I SZÁMÁBÓL
Szabadság (Kolozsvár)

Kiengedték Borboly Csabát – Csíkszeredából
Szerdán délután Csíkszereda nyugati kijáratánál sajtótájékoztató keretében hozta nyilvánosságra Hargita megye elnöke, hogy a Korrupció- ellenes Ügyészség saját hatáskörében úgy döntött, hogy a korábban kiszabott lakhelyelhagyási tilalmat az ország elhagyásának tilalmára változtatja Borboly Csaba számára.
Az Erdély.ma megtudta, a tilalom a mai dátumtól 30 napra szól, de az elnök bízik az ügyészség hatékony munkájában, és ennél hamarabb fogja lezárni a dossziét, majd továbbítani azt a bíróságnak. Ebben az esetben már a bíróság hatáskörébe fog tartozni ezen tilalom szükségességének elbírálása. Az ügyészségi közlés ugyanakkor arról is rendelkezik, hogy az elnök a hivatali feladatkörét ugyancsak mától 30 napon át nem gyakorolhatja, amely tilalom egyébként a szabadlábra helyezése óta van érvényben.
Kovács Csaba P.
Erdély.ma

Hatvanéves a kolozsvári magyar nyelvű matematikai lap
A Bolyai Egyetem életében fontos pillanat volt, amikor 1949-ben az egyetem magyar állampolgárságú tanárait felszólították, hogy mondjanak le állampolgárságukról, különben elveszítik állásukat. Kevés kivételtől eltekintve, az érintettek vállalták állásuk elvesztését, és elhagyták az országot. Helyükre tehetséges középiskolai tanárokat alkalmaztak, akiknek azonban a tudományos munkában többnyire nem volt tapasztalatuk. Ennek következtében a Bolyai Egyetem jellege megváltozott: a hangsúly a tanárképzésre tevődött át. Nem véletlen tehát, hogy itt kezdeményezték először, a magyar nyelven tanuló diákok minél jobb felkészítése céljából, egy nekik szóló szaklap elindítását a matematika és fizika tárgykörében. Ekkor mindössze a nagy hagyományokkal rendelkező Gazeta Matematică şi Fizică tükörfordítását engedélyezték Matematikai és Fizikai Lapok névvel.
1957 januárjától sikerült függetleníteni a lapot, amely önálló szerkesztőbizottsággal működött tovább. A lap csak ekkor vált igazán hatékonnyá, mert érdekes cikkeivel, kitűzött feladataival és önálló feladatmegoldó rovatával közelebb került az olvasókhoz, felkeltette a tanárok és a tanuló ifjúság érdeklődését, hozzájárulva sok kiváló matematikus, fizikus és műszaki értelmiségi kineveléséhez. Sajnos, fénykora hamar véget ért: 1962-ben a Román Matematikai és Fizikai Tudományos Társaság visszaállította a régi állapotokat, és csak a román folyóiratban megjelent anyag fordítását lehetett közölni, beleértve a feladatmegoldók rovatát is. Ezután a lap iránti érdeklődés ismét megcsappant. 1964-től kezdődően, mint a román nyelvű Gazeta Matematică seria B tükörfordítása, csak matematikai tárgyú anyagot közölt. A szerkesztőség egyetlen fizetett alkalmazottal működött, aki egy személyben felelős szerkesztő, titkár, könyvelő és mindenes volt. 1974-től, a társaság akkori elnökével, Nicolae Teodorescu akadémikussal kialakított személyes kapcsolatnak köszönhetően némileg javult a helyzet, mert engedélyezték a magyar anyanyelvű feladatmegoldók neveinek külön közlését.
A lap tartalmát fokozatosan egy-egy önálló rovattal is bővítettük, szaporodtak a feladatmegoldók és évről évre haladtunk az önállósodás felé. Végre 1997-ben sikerült függetleníteni a lapot, és – az 1993-ban alakult Radó Ferenc Matematikaművelő Társaság segítségével – Matlap néven folytatta életét.
Ettől kezdve ismét növekedésnek indult a lap népszerűsége, tanárok és diákok egyre többen kapcsolódtak be a munkába és a feladatmegoldók rovata gyarapodott. Az olvasók javaslatai alapján új rovatok indultak. Az egyetemisták is bekapcsolódtak a munkába, beküldött megoldások javítása és feladatsorok összeállítása révén.
A lapszerkesztés mellett évente részt veszünk a Magyar Tudomány Napja alkalmával sorra kerülő konferencia szervezésében, amelyet az idén november 8. és 10. között tartottunk. A didaktika szekció keretében a matematikatanárok találkoznak, előadásokat hallgatnak és tartanak, megvitatják a matematika oktatásának helyzetét, jövőjét és lapunk szerepét a tanítás, a versenyekre és felvételi vizsgákra való felkészülés során a magyar tannyelvű iskolákban. Ekkor kerül sor a Farkas Gyula Emlékérem átadására, amelyet a matematikai és informatikai ismeretek terjesztésében és a tehetséggondozásban kiemelkedő eredményeket elért tanárok kapnak. A díj, bár nem jár pénzzel, évek óta nagy megtiszteltetésnek számít. Az idei év díjazottjai Dávid Géza (Székelyudvarhely), Longáver Lajos (Nagybánya) és Simon Ilona (Sepsiszentgyörgy) tanárok voltak.
A születésnap megünneplése alkalmával felidéztük az elmúlt küzdelmes évtizedeket, a sok önzetlen segítséget tanárok és diákok részéről, akik lehetővé tették és teszik, hogy lapunk a legnehezebb időket is túlélje mint borókabokor a Hargita tetején dúló viharos időket.
Dr. Kolumbán József, az MTA külső tagja, a Matlap főszerkesztője
Szabadság (Kolozsvár)

Matlap, akár a borókafenyő
Fontos pillanat volt a Bolyai Egyetem életében, amikor az egyetem magyar állampolgárságú tanárait 1949-ben felszólították, hogy mondjanak le állampolgárságukról, különben elveszítik állásukat. Az érintettek – néhány kivételtől eltekintve – vállalták állásuk elvesztését, és elhagyták az országot. Helyükre tehetséges középiskolai tanárokat alkalmaztak, akik azonban többnyire nem rendelkeztek megfelelő tapasztalattal a tudományos munkában. A Bolyai Egyetem jellege megváltozott: a tanárképzésre helyeződött át a hangsúly. Nem véletlen hát, hogy a magyar nyelven tanuló diákok minél jobb felkészítése céljából itt kezdeményezték először egy nekik szóló szaklap elindítását a matematika és fizika tárgykörében. Kezdetben csak a nagy hagyományokkal rendelkező Gazeta Matematică și Fizică tükörfordítását engedélyezték Matematikai és Fizikai Lapok címen, 1957 januárjától azonban sikerült függetleníteni a lapot, amely önálló szerkesztőbizottsággal működött tovább.
A lap csak ezt követően vált igazán hatékonnyá, érdekes cikkeivel, kitűzött feladataival és önálló feladatmegoldók rovatával közelebb került az olvasókhoz, felkeltette a tanárok és a tanulók érdeklődését egyaránt, sok kiváló matematikus, fizikus és műszaki értelmiségi kineveléséhez járulva hozzá. Fénykora azonban hamar véget ért: 1962-ben a Román Matematikai és Fizikai Tudományos Társaság visszaállította a régi állapotokat, csak a román nyelvű folyóiratban megjelent anyag fordítását lehetett közölni, beleértve a feladatmegoldók rovatát is. A lap iránti érdeklődés ismét megcsappant, főleg miután 1964-től kezdődően a román nyelvű Gazeta Matematică seria B tükörfordításaként csak matematikai tárgyú anyagot közölt. A szerkesztőség egyetlen fizetett alkalmazottal működött, aki egyszemélyben volt felelős szerkesztő, titkár, könyvelő és mindenes. A társaság akkori elnökével, Nicolae Teodorescu akadémikussal kialakított személyes kapcsolatnak köszönhetően 1974-től némileg javult a helyzet, engedélyezték a magyar anyanyelvű feladatmegoldók nevének külön közlését. A lap tartalma egy-egy önálló rovattal fokozatosan bővült, szaporodtak a feladatmegoldók, és évről-évre haladt az önállósodás felé, míg 1997-ben végre sikerült függetleníteni. Az 1993-ban alakult Radó Ferenc Matematikaművelő Társaság segítségével Matlap néven folytatta életét a lap. Ettől kezdve ismét növekedésnek indult a népszerűsége, egyre több tanár és diák kapcsolódott be a munkába, és a feladatmegoldók rovata is gyarapodott. Az egyetemisták is részt vettek a szerkesztésben a beküldött megoldások javítása és feladatsorok összeállítása révén.
A lap munkatársai évente jelen vannak a Magyar Tudomány Napja alkalmával rendszeresített konferencia szervezésében, amelyet tavaly november 8-10-én tartottak. Ezeken a didaktika szekció keretében a matematika tanárok találkoznak, előadásokat hallgatnak és tartanak, megvitatják a matematika oktatásának helyzetét, jövőjét és a lap szerepét a tanításban, a versenyekre és felvételi vizsgákra való felkészülésben a magyar tannyelvű iskolákban. Ekkor adják át a Farkas Gyula Emlékérmet is, amelyet a matematikai és informatikai ismeretek terjesztésében és a tehetséggondozásban kiemelkedő eredményeket elérő tanárok kapnak. Bár nem jár pénzzel, évek óta nagy megtiszteltetésnek számít a díj, amelyet legutóbb a székelyudvarhelyi Dávid Géza, a nagybányai Longáver Lajos és a sepsiszentgyörgyi Simon Ilona kapott.
A hatvanadik születésnap jó alkalmat szolgáltatott az emlékezésre: a küzdelmes évtizedekre, a tanárok és diákok részéről érkező sok önzetlen segítségre. ők tették lehetővé, hogy a lap a legnehezebb időket is túlélje.
Kolumbán József
(A szerző a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, a Matlap főszerkesztője.)
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

Az örök diák hatvanéves
Interjú Lázok János egyetemi tanárral
– A Tanár Úr kalotaszegi. Jól tudom ezt?
– Bánffyhunyadon születtem, de családom betelepedett kalotaszegi. Édesanyám Kolozsvárról, édesapám a Szilágyságból került oda. Kalotaszeget megszerettem, de csak utólag, olvasmányaim vezettek rá, mennyire értékes az a vidék, ami gyermekkoromban és iskoláskoromban csak a természetes és nem tudatos kibontakozásnak, a világba való spontán beilleszkedésnek a helye volt. Érdekes módon meghatározó gyermekkori élményem volt – és innen ered, hogy katolikus család létünkre bennem máig nagyon erős a református vonzás – a bánffyhunyadi református templom, amelyhez közel laktunk. Gyakran segítettem György Dénes tiszteletes úrnak, és ha magyarországi csoport érkezett, néha rám bízta a templom bemutatását. A másik életreszóló emlék az iskola. Bánffyhunyadon ugyanis a hatvanas-hetvenes években életerős magyar tagozat volt, nagyon jó tanári karral. Magyartanáromnak köszönhetően 1972-ben elértem egy teljesen váratlan eredményt, második lettem a magyar irodalmi olimpia megyei szakaszán, s továbbjutottam az ekkor Kolozsváron megtartott országos szakaszra. Ez sorsdöntő volt: az első komoly sikert a magyar irodalom, mint tantárgy adta. Imádtam olvasni, de meglehetősen kaotikusan olvastam. Ettől kezdődően megváltozott az életem, és matektanárom teljesen őszinte kétségbeesésére úgy döntöttem, hogy a kolozsvári magyar szakra fogok felvételizni. A következő évben is eljutottam az országos döntőre, és az ott kötött barátságok, találkozások, kapcsolatok, rendkívül sokat jelentettek a továbbiakban.
1972-ben például az irodalmi olimpia összes résztvevőjét elvitték Páskándi Géza Tornyot választok című Apáczai-drámájának a megtekintésére. Meghatározó élmény volt: ekkor kezdtem Kolozsváron színházba járni, és emiatt döntöttem úgy, hogy szembemegyek nemcsak matektanárom elképzelésével, de édesapám titkos vágyával is, aki az orvosi hivatás folytatását várta tőlem. Mindez akkortájt, főleg szüleim számára nem lehetett túl biztató, mert a 25 egyetemi helyre körülbelül 100-120 jelentkező felvételizett évente a magyar főszakon. De sikerült, és ezt a döntést azóta sem bántam meg.
– Annak idején a viszonylagos nyitás időszakát élték a hetvenes évek első felében. Ám amire 1978-ban elvégezte az egyetemet, addigra ez bezárult.
– Az 1968-ban látványosan demonstrált román "különút", a prágai katonai bevonulás megtagadása teljesen más fényt adott az akkor konszolidálódó Ceausescu-rezsimnek, ami nem csak a magyar kisebbség elitjét tévesztette meg, hanem külföldi, komoly politikai tényezők is azt hitték, hogy ez reális eltávolodás a hivatalos szovjet politikától. A mi esetünkben ez azt jelentette, hogy az egyetemi hallgatók részére Egyetemi Diákszövetség néven a KISZ-szel párhuzamos, de annál sokkal mozgékonyabb ifjúsági tömegszervezetet hoztak létre, amely a diákok kezdeményezései felé elég nyitott volt. Kolozsváron így lehetett lehetett magyar nyelven működő egyetemi diákrádiót működtetni – ez volt a Visszhang, amelynek keretében különböző rendezvényeket, havonta fogadóesteket és kórust lehetett szervezni. 300-400 diák volt a törzsközönség, de a Visszhang- gálaestek megtöltötték az ezer férőhelyes Diákművelődési Házat, s ezt a spontán lelkesedésen kívül semmi sem motiválta a szervezési oldalon. Külön iskola volt az értelmes közösségi cselekvés és a jól átgondolt vezetés formáit megtanulni – máig elismeréssel emlékszem Patrubány Miklósnak és Zsigmond Emesének arra a teljesítményére, ahogyan e rádiót egymást követően vezették, maximálisan kihasználva a szűkös játéktér lehetőségeit. Egyetemi éveim alatt, 1974–1978 között láttam mindhárom Sütő-bemutatót a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, Harag György rendezésében. Az egészben az a furcsa, hogy ekkorra már – ahogyan kérdésében is utalt rá – lezárult a liberális engedmények rövid korszaka, s a román külön út szélsőbal fordulattal, Mao és Kim- Ir-Szen szellemében folytatódott. Máig rejtély és kutatnivaló feladat számomra, hogyan tudta az akkori kolozsvári színházvezetés elérni a román "kulturális forradalom" ellenszelében e művek bemutatását és műsoron tartását.
– Ez a három darab a Tanár Úrnak később specialitása lett.
– Igen, engem azok a premierek meggyőztek arról, hogy ha valamivel érdemes foglalkozni, és ha valamiből érdemes államvizsgát írni, akkor ez a trilógia az. Nagy segítséget jelentett, hogy Gyimesi Éva ebben a nem éppen kockázatmentes témaválasztásban támogatott. A dolgozat megvédésekor bizalmáról biztosított: csak húsz év múltán, doktorátusi dolgozatom megvédésekor éreztem úgy, hogy eleget tettem témavezetőm megelőlegezett bizalmának.
– Az államvizsgát követően az ingázás időszaka következett, ekkor költözött Marosvásárhelyre is. Tudom, hogy nem volt a legkellemesebb időszak, de rá kell kérdeznem, mert fontos része az életútnak.
– A kihelyezéskor úgy tettek, mintha lett volna választási lehetőségünk, de a kijelölt helyeket el kellett foglalni. De miután mi végeztünk, jött az, amire már kevesen emlékeznek: a magyar főszakosokat is úgy helyezték ki, hogy a második szakkal kötelező módon Moldva vagy Munténia különböző területeire küldték őket idegen nyelvet tanítani. 1985-ben és ’86-ban ennek ellenálltak a magyar főszakosok. Máig csodálom azt a civil kurázsit, amivel Gyimesi Éva a saját évfolyamán megszervezte a passzívnak tűnő, valójában igazán aktív ellenállást: senki sem ment el a választásra.
1978-ban még annyival jobb volt a helyzet, hogy az évfolyam másodikjaként a Maros megyei legjobb helyet kaptam: a Marosvécs községi Disznajó általános iskoláját. Ez Vásárhelyről napi 100 kilométer oda-vissza ingázást jelentett vonattal, majd negyvenöt percet gyalog a magyarói állomásról, a Maroson át a disznajói iskoláig. A napi négy óra ingázás volt az ára a család együtt maradásának. A feleségem ’82-ben végezte az orvosit, és ha pályakezdőként nem foglalta volna el azt az állást, ahova kihelyezték, akkor vissza kellett volna fizetnie az oktatás költségeit. Ez horribilis összeg lett volna, de három év múltán, a munkanélküliséget is vállalva hazajött, hogy a már megszületett két gyermek ne csak az anyósom és az én nevelésemben, hanem az ő jelenlétében nőjön fel.
– Nem akart a Tanár Úr elvándorolni a nehézségek miatt? Sokan megtették ezt a lépést.
– Igen, de én úgy gondoltam, hogy nem azért mentem magyar főszakra, hogy akkor, amikor a legnagyobb szükség volt arra a tudásra, amit ott összeszedtem, elmenjek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fontolgattuk egyáltalán a kitelepedés gondolatát. A csodával határos módon azonban feleségemnek sikerült egy falusi körzetorvosi állást megszereznie Maros megyében. Így végül ’87-ben "összekerültünk". És az, hogy végre együtt vagyunk, és egy irányba, ugyanazzal a vonattal ingázunk, egy ideig feledtette velünk, hogy csak feleségem édesanyjának heroikus helytállása teremtette meg számunkra a családi élet kereteit. Két nagyon közeli barátom teljesen váratlan "megpattanása" viszont egyre kínzóbb élességgel vetette fel a maradás értelmének végiggondolását.
Amikor már teljesen megunta az ember, hogy a barátaival minden alkalommal a beszerzés nehézségeiről beszélget, és minden hónapban új kitelepedett ismerős nevét kell kihúznia a telefonos füzetéből, felmerült az a kérdés, hogy lehet-e valamit tenni ennek ellenében úgy, hogy ne kockáztassuk vele az egzisztenciánkat? Eléggé spontán és többek által egyszerre felvetett elképzelésként jelentkezett, hogy bizonyos gyakorisággal, esetleg havonta jöjjünk össze, és végre ne a nyomorról beszélgessünk, hanem például filozófiáról, esztétikatörténetről, és ilyen teljesen ártalmatlan témák mentén szerveződjék meg valami, ami értelmes cselekvésnek tűnik ebben az ellenséges külvilágban.
– Ebből a körből, ebből a kis társaságból, amelyik a Bolyai utcai lakásukon találkozott, nőtt ki a későbbi RMDSZ?
– Az RMDSZ megalakulását kezdeményező néhány ember valóban ott volt ebben a társaságban Ha azonban minimális sorrendet akarnék tartani, számomra a szellemi túlélésben a legnagyobb segítséget az jelentette, hogy Tóth Sándor, egyetemi filozófiatanárom olyan bizalmat tanúsított irányomban, amellyel iszonyatosan megterhelt, mert olyan felnőttként kezelt, akire rábízhatja magát. Amikor kihelyeztek – és ezt az ember úgy élte meg, mint a kiűzetést Kolozsvárról, az értelmiségi lét minimális lehetőségeiből – ő volt az, aki tartotta bennem a lelket, és szinte terápiás céllal, különböző, nehéz konspirációs feladatokat adott. A legkeményebb "terápiás kezelés" Csőgör Lajosnak a Bolyai egyetem megalapításával kapcsolatos ötvenkét darab dokumentuma volt, amihez Csőgör, az alapító rektor hozzáírta a saját kommentárjait is. Ezt nekem Tóth Sándor úgy adta ide, hogy egy-két embernek megmutathatom, és egy héten belül vissza kell vinnem. Nem mutattam meg senkinek, de mindenképpen azt akartam, hogy megmaradjon az anyag ,hogy gyógyszerként bármikor hozzáférjek ahhoz az elemi erejű életigenléshez, ami szinte sütött belőle.
Olyan emberek, akik a dolgok hétköznapi rendjében a reménytelenséget adottságként tekintették egy vesztes háború végén, a minimális mozgási teret maximálisan kihasználva nekiálltak és – a régiből átmentve a menthető elemeket – megcsináltak egy egyetemet. Hihetetlen mennyiségű munkával, önfeláldozással, szervezőkészséggel és olyan összefogással, amelyben nem számított az, hogy Csőgör kommunista, Venczel József Márton Áronnak a közeli embere, Nagy Géza pedig a református egyház egyik legígéretesebb fiatal tehetsége a világi értelmiségiek közül. Alapvetően e három ember által gyűjtött dokumentumok voltak a kezemben, én pedig vettem a magnót, éjjelente lehoztam a padláson őrzött kéziratcsomagot, és egy hét alatt beolvastam minden anyagot. Amikor elkészültem, visszavittem mindent Kolozsvárra, de semmit nem mertem szólni a magnófelvételről, arról, hogy ilyen durva konspirációs elővigyázatlanságot követtem el. Rá egy fél évre szólt Tóth Sándor, hogy 1985 október elején a Cseke–Gyimesi házaspárnál házkutatást tartott a Securitate, elvitték az egész anyagot, és remény sincs a visszaszerzésére. Ekkor szóltam, hogy egy halvány remény azért van, mert beolvastam magnóra az egészet, iktatási számmal és mindennel együtt, az utolsó bejegyzésig. Nemsokára jelentkezett két ember nálam, a szalagokat átvették, s utólag megtudtam: diplomáciai postával, konzulátusi dobozban kivitték Magyarországra, és elhelyezték az akkori Magyarságkutató Intézetben. Az már egy másik történet, hogyan lett ebből kétkötetes dokumentumgyűjtemény.
– Hogyan fordult érdeklődése a színháztörténet felé?
– Ez nagy valószínűséggel azért történt, mert a nálunk találkozó körnek volt egy állandó előadója, aki kikötötte, hogy politikáról semmiféle beszélgetés nincs, csak esztétika és filozófiatörténet lehet a téma. Mindenki egyetértett vele, hiszen 1987-et írtunk. Ez az előadó Béres András volt. Amikor két év után, szigorúan betartva az önmagunk által felállított korlátozásokat, azt láttuk, hogy mindig ugyanaz a hét-nyolc ember jön össze, és hogy nincs az a besúgó, aki ekkora tortúrát végigcsinálna csak azért, hogy erről a körről valamit is jelenthessen, bizonyossá vált, hogy nincs kályha közöttünk. Így fokozatosan megjelentek a merészebb témák is beszélgetéseinkben. A legártatlanabbnak a környezetvédelem tűnt. Újdonságként hatott, nem volt olyan feketén politikai, mint bármi más, hanem üde zöld. Nyvelt Erik, aki a magyarországi zöld-mozgalomban azóta is komolyan tevékenykedik és barátja, Mester Béla, aki azóta Szilágyi Istvánról és Bretter Györgyről írt monográfiát, ők voltak az első fecskék, hozták előbb a híreket, majd elkezdtek embereket is hozni Magyarországról, és fokozatosan átalakították a társaságot repülő egyetemmé. Híreket hoztak arról, hogyan szerveződik a magyarországi ellenzék, hogy mennyire fontos egy olyan társaság léte, amelyik együtt gondolkodik, és van egy közös elképzelése a bevezetendő változtatásokról. Tudott volt közöttünk, hogy megírtam a Sütő-szakdolgozatomat, és ’84-től bent volt a Kriterionnál egy kötettervem, de akkoriban már a Vidám siratón kívül Sütőnek egyetlen művéről sem lehetett írni.
– Akkor vált kegyvesztetté.
– Igen, és az én kötettervemet is visszadobták, pontosabban semmiféle választ nem kaptam. De ebben a körben tudtak róla, és amikor ’92-ben problémává vált a vásárhelyi színművészeti egyetemen Oláh Tibor bácsinak a közeledő nyugdíjazása, felmerült az én nevem is. Kaptam egy óraadói meghívást, majd egy végleges állást 1994-ben. Engem Sütő András –leginkább drámái révén – egész életemen végigkísért, doktorátusi dolgozatom témája az életmű hetvenes években írt drámáinak értelmezése volt.
Az RMDSZ kezdődő struktúráiban is ott voltam. A mi lakásunk ’89 előtt is jó konspirációs hely volt, mert ingázóként nem voltam szem előtt. Lakásunkban volt egy szoba, ami külön folyosóra nyílt, ahol nem volt telefon, és külön bejárata okán nem volt szem előtt: másfél éven keresztül itt találkozott a beszélgető társaság. Szinte magától adódott, hogy 1989. december 23-án ebben a szobában beszéltük meg, Markó Béla, Gálfalvi György, Béres András és én, hogy lépni kellene, és a következő napon kiket hívunk össze egy ideiglenes intézőbizottság felállítása céljából. 24-én már a karácsonyfa is fel volt díszítve az elszigetelt szobában, de mivel az összehívott hét ember itt gyülekezett, addig nem jöhetett az angyal, amíg a megbeszélés véget nem ért. Ekkor határoztuk el, hogy december 27-re az Igaz Szónak a volt főszerkesztői kerek szobájába összehívjuk azokat, akik az ideiglenes intézőbizottságnak tagjai lesznek. Így kötődik az RMDSZ alapítása mindehhez. Az első 2-3 hónapban tapasztalható lelkesedést nehéz elképzelni, és lehetetlen elfelejteni.
Az RMDSZ első irodája a volt Igaz Szó ( ekkor már Látó ) főszerkesztői és az ezzel összekötött szerkesztői szobájában kapott helyet, február elején pedig megkaptuk a többi párttal együtt az egykori Királyi Tábla emeleti részének a Bolyai tér felé eső szárnyát.
– A Tanár Úr mért szállt ki az RMDSZ-ből?
– Ha az ember jól és elegendő mélységben olvas, igen sokat lehet belőle tanulni. Az első hónap eltelte után már érzékelhetőek voltak a finom hatalmi súrlódások. De hatalmas lelkesedéssel, tömegesen jöttek beiratkozni az egyszerű emberek. Én a beiratkozási részt vezettem, mert ott nem volt mindegy, hogy az ember mit mond, és mennyire talál meg különböző nyelveket az egyszerű és bonyolultabb igények szerint. A leginkább mégis azt tanultam meg, amit a Sütő-drámákból már tudtam, de most már élőben is volt alkalmam látni: a hatalom megosztja az embereket, és egymás ellen fordítanak a különböző érdekek. 1990. február 17-én, a születésnapom előtti napon előkészítettük a megyei RMDSZ első tisztújítását, a végleges struktúra megválasztását, és megkérdezték tőlem: egy megyei alelnöki tisztséget elfogadnék-e. Azt mondtam, hogy nem, inkább visszamegyek tanítani. Jó döntés volt, mert ha nem kiélezettek a helyzetek, akkor alaptermészetem szerint konfliktuskerülő vagyok. Ha nagyon kiélezett a szituáció, akkor felvállalom az ütközéseket, de akkor úgy érzékeltem, hogy nem az én alkatomnak való. Viszont nem egyből kerültem át az egyetemre. 1990. márciusában Sütő üzent, hogy felvennének az Erdélyi Figyelő (az átalakult Új Élet) szerkesztőségébe. Ez ’92-ig viszonylag jól működött, ám akkor megvonták Bukarestből a finanszírozást. Mi még csináltuk kb. 3 évig úgy, hogy csak pályázatokból tartottuk fenn a lapot, és az utolsó évben én voltam az a főszerkesztő, akinek gyakorlatilag el kellett végeznie a csődfelszámolást.
Olyasvalakinek mondom, aki szenvedő alanya volt az én tanítási tevékenységemnek, ezért óvatosan fogalmazok: szeretek tanítani, és szenvedélyesen tanítok. Nem biztos, hogy ez mindenkinek jót tesz, de csak úgy tudok a diákok elé kiállni, hogyha rendkívül fontosnak előfeltételezem azt, amiről beszélek. Pedig tudom, hogy nem színháztörténeti ismeretei okán lesz jó színész vagy bábszínész valaki. A teatrológusok esetében még vannak mentségeim arra, hogy a tanítást csak komolyan tudom venni. Ez a komolyság azonban egészen furcsán összefügg egy életérzéssel – hogy én nem is kerültem ki soha az iskolából. Az egyetem után iskola következett, utána pedig a Köteles utcába jöttem, ahol az órákra való fokozottabb készülés (az egyszerre áldott és átkozott internettel kiegészülve) még jobban fölerősítette bennem az új ismeretek felfedezésének ifjúkori örömét. Már az ötvenedik évemhez közeledtem, amikor rájöttem, hogy ez azért tulajdonképpen munkahely. De csak a szép befejezés kedvéért nem fogom kimondani hogy "az ember az marad, ami volt..."
Küszködő diák marad, aki állandóan azért harcol, hogy meg tudjon felelni a követelményeknek, amelyeket formátumos nagy tanáregyéniségek állítottak mértékül eléje.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely),

Történelmi narancsszüret
„Kellő alázattal és méltósággal, ahogy illik hozzánk, mondjuk ki, minden kétely és bizonytalanság eloszlott: győztünk!” – jelentette be Orbán Viktor vasárnap késő este Budapesten, a Fidesz-KDNP eredményváró rendezvényén. Az előrejelzéseknek megfelelően a magyarországi parlamenti választások során egyetlen kérdés maradt nyitott: szerez-e újra a kormánykoalíció kétharmados legitimációt?
Békés tavaszi Budapesten sétálgathatott az ember az országgyűlési választások napján. Többnyire csak az MSZP és a DK aktivistái éltek a kampánycsendmentesség lehetőségével, és igyekeztek az utolsó pillanatban maguk, illetve jelöltjeik mellé állítani a „tévelygőket”. A szocialista jelölt, Oláh Lajos aktivistái engem is megszólítottak az Andrássy úton, de különösebb rosszallás nélkül tudomásul vették, hogy nem vagyok érdekelt az ügyben. Egy budai választóhelyiség előtt sem románoztak le, holott a bukaresti jelzésű szerkesztőségi autó akár alkalmat is kínálhatott volna rá, ám a gépkocsi Székelyhontól az Erdélyi Naplóig terjedő feliratozása inkább empátiát fakasztott az ott lévőkben. Az országos átlagot jóval meghaladó módon ott már 20 százaléknál tartott a részvétel, hiába, a polgári gyökerű budai hegyvidéki lakók a választást a vasárnapi kirándulás elé helyezték. Nagy tisztelet övezte a feleségével épp akkor megjelenő Jankovics Marcell Kossuth- és Balázs Béla-díjas rajzfilmrendező-kultúrtörténész-író-politikust, aki soha nem rejtette véka alá fideszes kötődését.
A belvárosi szálloda recepciósa kicsit másként viszonyult hozzám és a nap történéseihez. „Miért tartotta fontosnak éppen ma Budapestre érkezni?” – kérdezte alig leplezetten provokatív módon, az újságírói munkára hivatkozás azonban megtette a hatását. Már csak azt hallhattam, hogy valakinek a telefonba sírja el bánatát, miszerint a románok Pestig is képesek eljönni szavazni „ezekre”.
Hosszabb sor csak néhány helyen kígyózott: a Parlamentben kiállított Seuso-kincsekre várók, illetve az átjelentkezett szavazók tömörültek. Az egyik belvárosi választási kör irodájának munkatársa így kommentált: „Ha fél hét körül visszajön, meg fog lepődni, mennyien hagyják utolsó percre a voksolást.”
Öröm a Bálna gyomrában
Az esti órákat azonban inkább a Fidesz eredményvárójában töltöttem, amely előtt már hat után gyülekezni kezdtek a szimpatizánsok, s hiába húzódott váratlan sokáig az átjelentkezők voksolása, nem tágítottak. Ezért aztán amikor Orbán Viktor mikrofonhoz lépett, már győztes hangulatban fogadta a tömeg a régi-új miniszterelnököt. „Olyan átütő erejű győzelem ez, amely jelentőségét ma este még fel sem tudjuk mérni – fogalmazott. – Azt, hogy megérdemeltük-e, a jó Isten majd eldönti, de hogy megdolgoztunk érte, az egészen biztos.” Beszéde egyik első mondatában ugyanakkor a nap legfelemelőbb tényének nevezte, hogy a külhoni magyarok először szavazhattak, amit a tömeg hangos éljenzéssel helyeselt. „A Fidesz és a KDNP európai rekordot ért el azzal, hogy a legnagyobb arányú támogatást gyűjtötte be: Magyarország ma a legegységesebb nemzet Európában” – hangsúlyozta Orbán Viktor, aki szerint Magyarország „jól hallhatóan kimondta: érdemes itt élni, dolgozni és családot alapítani.” Döntésükkel két dologra mondtak nemet a választók, fogalmazott a Fidesz elnöke: a gyűlölködésre és az Európai Unióból való kilépésre. „Magyarországnak az EU-ban van a helye, de csak akkor, ha van erős nemzeti kormánya” – tette hozzá.
„Széles jövő előtt állunk, nagy korszak kapujában” – fogalmazott Orbán másnapi nemzetközi sajtótájékoztatóján, ahol kijelentette: Magyarország a régió éllovasa lesz. Az elmúlt egy év gazdasági eredményei nem átmenetiek, hangsúlyozta, a magyar gazdaság kiválóan fog teljesíteni a következő időszakban épp ama sokat vitatott gazdaságpolitika eredményeként, amit most a választók megerősítettek.
Kétharmados kérdőjelek
Két nappal az urnazárás, a voksok 98,98 százalékának feldolgozása után ugyanakkor még mindig 16 olyan körzet volt, ahol az átjelentkezők voksai és a külképviseleteken leadott szavazatok még megváltoztathatják az előzetes végeredményt. A legtöbb bizonytalan eredményű körzetet Budapesten találjuk, ám a Fidesz–KDNP még több helyen fordíthat. A 10280 szavazókör 106 urnáját zárták le vasárnap számolás nélkül, ezekbe várják a külképviseleteken, illetve átjelentkezéssel szavazók voksait. E szavazatokat április 11-én számolják meg, másnap, szombaton lehet biztosan tudni, hogy a Fidesz– KDNP-nek sikerül-e megszereznie a parlamenti mandátumok kétharmadát. A 16 körzetből nyolcban csak matematikai az esély a fordításra, a további nyolcból hat Budapesten található, négy körzetben a fideszes jelölt vezet, négyben pedig a balliberális koalíció jelöltje. A legszorosabb verseny az előzetes letartóztatásban lévő Simon Gábor, az MSZP korábbi elnökhelyettese körzetében, Budapest 18. kerületében van, ahol a fideszes Kucsák László 22 vokssal vezet a szocialista Kunhalmi Ágnes előtt, a megszámolásra váró szavazatok lehetséges maximuma pedig kétezer. A jogszabályok szerint nem lehet a voksok újraszámlálását kérni csak azért, mert a jelöltek között kicsi a különbség. Erre akkor kerülhet sor, ha az eredményt megállapító döntés elleni fellebbezésében a beadványozó bizonyítja, a szavazatszámláló bizottság törvénysértően állapította meg az eredményt, s matematikai lehetőség is van az eredmény megváltozására.
Ellenzéki jövőkép
Tudomásul vette a választási eredményt, de a választások tisztességtelen szabályok és nem egyenlő feltételek melletti lebonyolítására hivatkozva nem gratulált a Fidesznek a győzelemhez Mesterházy Attila, az MSZP elnöke. Bajnai Gordon, az Együtt-PM szövetség vezetője ugyanakkor súlyos kudarcnak minősítette a választási eredményt, Gyurcsány Ferenc, a Demokratikus Koalíció elnöke pedig azt mondta: a választók többsége olyan utat választott, amely történelmi értelemben tévedés.
Azt is bejelentették, hogy egyikük sem csábítgat el a másiktól senkit. A jelenlegi állás szerint ugyanis a szocialisták 29, az Együtt–PM Szövetség és a Demokratikus Koalíció jelöltjei 4-4 mandátumot szereztek, egyet pedig a liberális Fodor Gábor. A közös listán induló pártok esetében viszont öt képviselő szükséges a frakcióalakításhoz, így egyelőre kérdéses, ki állíthat fel képviselőcsoportot a baloldali ellenzéki szövetséget alkotó pártok közül a következő Országgyűlésben.
Mesterházy Attila szerint konstruktív, de kritikus ellenzéki szerepre kell készülniük. Arra számítanak, tette hozzá, hogy a politikai események centruma a parlamenten kívülre kerül, ezért nem feltétlenül a parlamenti frakcióra építik a szakmapolitikát, hanem „a párt irányába indulnak el”, ott hoznak létre műhelyeket, esetleg kabineteket. Azt is elmondta: nem fordult meg a fejében, hogy felajánlja lemondását, a három választást (májusban EP-, ősszel önkormányzati választás lesz) végig kell csinálni. Az MSZP elnöke szerint volt és van is kormányváltó hangulat, de az apátia és a közöny nagy ellenfele volt a „kormányváltó erőnek”. A közöny és az emberek beletörődése lefelé nyomta a részvételi arányokat – vélekedett.
Csinta Samu. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Károly Róbert, 1316. augusztus 19. és Kolozsvár
I.
Az Árpád-ház kihalása után, a XIV. század legnagyobb részében Anjou-házi uralkodók ültek a magyar trónon. Vér szerint azonban az Árpád-ház folytatói voltak. Károly Róbert nagyanyja, Mária, V. István leánya, 1269-ben Sánta Károly Anjou herceghez (a későbbi II. Károly nápolyi királyhoz) ment feleségül. Kun László halála után, 1290-ben Mária bejelentette igényét a magyar trónra, de utóbb elsőszülött fia, Martell Károly javára lemondott igényéről és őt koronáztatta magyar királlyá. Martell Károly 1295-ben bekövetkezett halála után hozzálátott, hogy unokáját, Károly Róbertet (1288–1342, 1307 és 1342 között Magyarország királya) magyar királynak nevelje.
A tizenkét éves ifjú vagy inkább gyermek, még az utolsó Árpád-házi, III. Endre életében, Dalmáciában, a délvidéki urak királyjelöltjeként magyar földre lépett. De csak nehezen, hét évi kitartó küzdelem után sikerült elnyernie a trónt. Ezután szívós harcot folytatott a tartományurak, az ún. kiskirályok, az Amadéfiak (másképp Omodefiak), a Henrikfiak, Kán László, Csák Máté ellen. Már az Amadéfiak és Csák Máté elleni, 1312. évi sikeres rozgonyi csatában nyilvánvalóvá vált, hogy az országot szétforgácsoló helyi urak ellenében a központi hatalmat kiépítő király legodaadóbb hívei a városok.
Ezek után, és természetesen a fejlettebb nyugati viszonyok – virágzó városok, a hozzájuk kapcsolódó kézműipar, kereskedelem – ismeretében, Károly Róbert támogatta a városiasodó településeket, a városokat, a mezővárosokat, s városi jellegű kiváltságokat adott a jelentősebb, fejlődési lehetőségekkel rendelkező településeknek.
A város születésnapja
Ilyen körülmények között került sor 1316. augusztus 19-én arra, hogy Benedek kolozsvári plébánosnak, gyulafehérvári kanonoknak és Stark ispánnak, kolozsvári bírónak a település valamennyi lakója nevében benyújtott kérésére a királyi kancellária kiváltságlevelet bocsátott ki, melyben Károly Róbert az addigiakhoz viszonyítva jóval előnyösebb, városi rangot biztosított a Kis-Szamos jobb partján fekvő településnek. Ez azonban nem csupán királyi kegyként értelmezendő, hanem úgy is, mint a nem egyszerű faluszerű település helyzetének az elismerése, hiszen Kolozsvárnak akkor bírója, ispánja, gyulafehérvári kanonok címmel rendelkező plébánosa volt, a település kőfallal kerített várral rendelkezett, melyben és amely körül iparosok, kereskedők, katonák, földművesek telepedtek le.
A tatárjárás után létrejött falunak (villa Cluswar [kluzsuár]) városi rangot (civitas Kuluswar [kuluzsuár]) nyújtó kiváltságlevél rendkívüli jelentőségű volt a település életében. Az elpusztított lakosság pótlására V. István által 1270-ben idetelepített, az Óvárt építő szászok és vendégek 1316 előtt is városi jogokkal rendelkeztek. Ekkor azonban Károly Róbert kiváltságlevele az addig falusi joggal élő, Óváron kívüli települést is kiemelte a fejlődését évtizedekig fékező gyulafehérvári püspök joghatósága alól, és visszaadott egykori előjogai mellett újabbat, önkormányzatot is biztosított. Méghozzá az addig két, külön jogállású település egésze számára.
Károly Róbert 1313-ban még megerősítette a püspököt a falusi jogállású Kolozsvár birtokában, de nem sokkal később visszavette azt. Tulajdonképpen nem a település egy része volt falusi jogállású, hanem a település lakóinak egy része. Míg a másik, a városi jogállás, az 1270-ben betelepített vendégekre, hospesekre vonatkozott. Így érthetőbbé válik az, hogy a település egyszer város, miután a király a püspöknek adományozza, falu, majd ismét város lett. A püspöki fennhatóság ugyan valamelyest szűkítette a lakosok jogait, de nem túlzottan, mert a jogfosztás a püspöknek sem volt érdeke.
Jogok
1316-ban, a Majos fia Majos ellen vívott topai vagy bonchidai csatában Debreceni Dózsa seregében a király igénybe vette a kolozsvári polgárok haderejét. Ezután döntő fordulat következett a helység életében. Augusztus 19-én Károly Róbert, Benedek plébános és Stark bíró kérésére, a város lakóit – „akik a szabadság útjáról lealacsonyíttattak” – visszahelyezte az V. István által adott szabadságokba:
1. Minden ekével rendelkező telepes (hospites […] aratra habentes) évente, Szentmihálykor, 1 királyi súlyú fertót, minden ekével nem rendelkező háztulajdonos telepes 3 pondust (nehezéket), minden zsellér (inquillinus) 1½ pondust tartozik földbérként (terragium) fizetni;
2. Minden 60 háznép (mansio) 1 jól felszerelt katonát tartozik adni a király seregébe;
3. Bírót (villicus) maguk közül szabadon választanak, aki minden ügyben ítélkezik, kivéve az emberölést, lopást, rablást, gyújtogatást és sebesítést, amikor a király bírája (királybíró, a város második embere, a főbíró társbírója; bár a XVI. századtól már nem a király bírója, címét és szerepét megőrizve, a városi tanács 12 tagú esküdtpolgárának első embere) a városbíróval (bíró, főbíró, a város első embere) együtt ítél;
4. A bírság kétharmadát a királybíró, egyharmadát a városbíró kapja;
5. Erdély határain belül áruikkal együtt vámmentességet élveznek;
6. Szabadon választanak papot, illetőleg plébánost (sacerdotem et plebanum);
7. Továbbra is szabadon, háborítatlanul birtokolják Kolozsvár körüli földjeiket.
Ekkor, amikor a vendégek és a szászok városi jogokat kaptak, Kolozsvár már nem volt egyházi tulajdonban. Ez már korábban megtörtént, de hogy mikor, nem tudjuk.
Károly Róbert 1331-ben a város jogi kiváltságait kibővítette: a városi bíró illetékességébe kerültek a súlyos bűnügyek, köztük a nemesek által elkövetettek is. 1336-ban, a világi és az egyházi nemesség minden tiltakozása ellenére, a város kikerült a vajda joghatósága alól, s ezt a kiváltságot 1349-ben, 1353-ban, 1364-ben és 1365-ben a király – ezúttal Károly Róbert fia, Nagy Lajos – ismételten megerősítette.
Asztalos Lajos
Krónika (Kolozsvár)

Csillagásznak készült, tanárként vált elismertté Nagy Antal
A csíkszeredai gimnázium egyik közismert tanáraként Nagy Antal generációkkal igyekezett megszerettetni a fizikát. Legismertebb tanítványa, Barabási Albert László mondta róla, fölösleges boncolgatni, hogy egy csillagász veszett el benne vagy egy neves részecskefizikus. Ha a tudomány veszített is ezzel, a csíkszeredai oktatás hatalmasat nyert.
Csíkszeredában született 1941-ben. Édesapja, Nagy Rezső a gimnázium igen kedvelt és szeretett testnevelő tanára volt, aki megteremtette itt a modern testnevelés-oktatást. Emlékét az évente megrendezett, róla elnevezett kosárlabda-emléktorna is őrzi.
„A legenda szerint ott születtem az iskolában, mert édesapám ott volt tanár. De ez nem pont így van, féléves voltam, amikor beköltöztünk az iskola épületébe, édesapámat kinevezték bentlakási felügyelőnek a tanári állása mellett, és akkor a fiatal házas tanároknak ott lakást biztosítottak. Ott laktunk édesapám haláláig, 1949-ig” – emlékezik Nagy Antal.
Így szinte születésétől együtt élt az iskolával. Jó tanulóként, kitüntetéssel végezte a gimnáziumot, alig tizenhat évesen érettségizett, mert az akkori, szovjet mintán alapuló rendszerben tíz osztályt jártak a diákok. Ez hátránynak számított, szerinte sem szellemileg, sem fizikailag nem voltak megérve arra, hogy egyetemisták legyenek tizenhét évesen.
Gépészmérnöknek is készült
Kezdetben gépészmérnök szeretett volna lenni, de azt mondja, nem bánja, hogy nem így történt. „Mondják a tudománytörténészek, hogy a zsenik korán jártak egyetemre, de mi nem voltunk zsenik, kényszerből mentünk, mert ez volt a rendszer. A Bolyai Egyetemen kezdtem, a matematika-fizika szakon, aztán az első évben megtörtént az egyesítés a Babeşsel, ott folytattuk matematika-mechanika tagozaton. Szeretném hangsúlyozni: minket elég jól megtanítottak tanítani, ami most nincs. Külön módszertani kurzusaink voltak matematikából és fizikából is, egy évet csak látogattuk az órákat, aztán bedobtak a mély vízbe, egy hónapig ránk bízták egy osztály oktatását, ha hibáztunk, megmondták, ha valamit jól végeztünk, azt is. Megismertük, mit kell tenni egy osztályban, amikor az ember bemegy harminc gyermek elé” – mesélte.
Egyetemi katedra és csillagvizsgáló helyett a csíkszeredai gimnázium
Az egyetemen már kiszemelték a felsőoktatás számára, a brassói egyetem oktatójának szánták, ő viszont a kolozsvári csillagvizsgálóhoz készült, mivel gyermekkori szenvedélye volt a csillagászat. Végül egyik sem következett be, az államvizsga során szerzett súlyos tüdőgyulladás és a kórházi kezelés miatt kimaradt a végzősök kihelyezéséből, végül saját kérésére helyezték a csíkszeredai gimnáziumhoz. “Ennek én nagyon örvendtem, mert itt éltem az életem nagy részét. Amikor idekerültem, 1963-ban itt egy csapat kezdett kialakulni, velem egyidős, vagy néhány évvel idősebb kollégák voltak, ők is sokat segítettek, órákra is behívtak. Kezdetben csak matematikát tanítottam, aztán fokozatosan megszerettem a fizika tanítását. 1968-ban, a megyésítéskor beszerveztek taknfelügyelőnek, '75-ben ismét tanítást vállaltam a gimnáziumban, ahol '78-ban érdekes körülmények között megtettek aligazgatónak. Az akkori nagy demokratikus iskolai vezetőválasztás szerint tartottak egy jelölőgyűlést, ahol részben bemutatták, részben sugalmazták, hogy a közösség kiket válasszon jelölteknek. Az egyik kolléga elmondta, az aligazgatójelöltek közül az egyiket nem ismerik, helyette javasolnak engem. Úgy hozta a sors, hogy pótjelöltként megválasztottak, és egészen 1986-ig végeztem ezt a munkát. Igyekeztem a lehető legjobban csinálni, elég szigorú voltam, de emberséges is, nem volt senkivel összetűzésem, úgy érzem, a köz megelégedésére végeztem a munkámat. Ha valakit akkor megsértettem, utólag is elnézését kérem” – foglalta össze az idős pedagógus.
Kovács Attila, Székelyhon.ro

Költői piramisjáték
Elsőre azt gondoltam, ez egy újabb átverés, valami svédcsavaros eszementség vagy olyasmi, amivel közel huszonöt esztendeje sajnos olyan sokszor találkoztunk: sárba tiprása annak, amit emberileg legszebb vonásainkként szoktunk emlegetni.
Csalódnom kellett, de talán ez volt eddig a legkellemesebb csalódásom. Nem félek a nagy szavaktól, féltem már elégszer, és sokszor meg is bántam a nyusziságomat. Vagyis bátran kimondom: csoda történt. Nem véletlenül, nem a pillanat kényszerű satujában, nem egy szűk réteg különcködéseként, nem.
Mikrokozmoszunkat beragyogó, napok óta tartó, egyre izmosodó csodahullám áraszt el: bebizonyosodott, hogy legyőzhető a lököttségek meggondolatlanul és minden kritikát félretevő importálása. És nem is akármi győzte le a nagyvilágot gyorsan meghódító jeges vizes fejen öntést, hanem a költészet.
Bocsánat: a KÖLTÉSZET! Elindította valaki és pillanatok alatt nagyon sokan csaptak le rá, folytatva rendületlenül a sort. A felkérés egyszerű: a kihívott ossza meg a magyar versek kincsesházából a számára egyik kedvesebbet, majd kérjen fel tíz ismerősét ugyanerre. Vagyis hamisítatlan piramisjáték! Épp csak nem arra megy ki, hogy a könnyen hívőket valakik kizsebeljék, vagy jól szórakozzanak a mágikus pénzfa, a szerencsét hozó csodakör vagy egy karmikus akármi sokszorosítását vállalók kárára.
Nem. Beteljesedni látszik az Ady Endre több mint száz esztendővel ezelőtti, utópiának hitt vágya, a Csák Máté földjén című versében kimondott „Éhe kenyérnek, éhe a Szónak, / Éhe a Szépnek hajt titeket.” Az utóbbi kettő indította el a lírazuhatagot, ami aztán már az első napok óta különböző kreatív ötletekkel gazdagodott. De semmi hőzöngés, semmi nagyképűség, kivagyiság, csak szép, őszinte vallomások.
Számomra nem a „szavakkal dolgozók” posztjai a legmeghatóbbak, hanem azoknak a felvezető mondatai, akik azt írják, hogy valójában csak nagy ritkán olvasnak verset. Ezután biztos sűrűbben fogják tenni. És érdekes, hogy majdnem ezzel a kihívással egy időben kaptam felkérést egy román szakos kolléganőmtől annak a tíz regénynek a felsorolására, amit az én szempontomból meghatározónak tartok.
Természetesen elfogadtam. S ha most felmegyek a frászbukra, élvezettel dúskálok majd a költői piramisjáték új posztjaiban, úgy gazdagítva ezzel magam, hogy senkit sem kell kifosztanom miatta féltve őrzött lírai kincseiből.
Molnár Judit, Krónika (Kolozsvár)

Búcsú a Babeş–Bolyaitól (5.)
Másnap reggel az egész család elindult gyalog a belváros felé, a szembejövőket kérdezve, hogy mi van a Főtéren. Látszik a tüntetés nyoma – mondták –, de csend van, és mindenki arra biztatott, hogy ne menjünk tovább. Nem hallgattunk rájuk, a Jókai utcán ismerősökkel találkoztunk, akikkel elbeszélgettünk. Az egyetemi könyvesbolt kirakatüvegén néhány A4-es fehér lap volt kiragasztva, és rá volt írva, hogy „Moarte criminalilor!” („Halál a gyilkosokra!”) Ez igen bátor tett volt akkor, hisz még nem látszott, hogy a rendszer megbukott volna. Ahogy délben hazaértünk, megtudtuk a tévéből, hogy Ceauşescu elszökött (éppen akkor beszélt Mircea Dinescu), kimentünk a tömbház elé egy üveg pezsgővel és néhány pohárral. Az üzletekből kijövő elárusítók nem mertek inni, csak miután valaki kitett az erkélyre egy rádiót, és abból hallották az eseményeket. Délután elmentünk autóval Demény Attiláékhoz. Átmentünk Csép Sándorékhoz, akkor ismertem meg személyesen. Telefonálgatások után elmentünk Gyimesi Éváért, majd Könczei Csillával a Monostorra egy videokameráért. Visszafelé jövet Csilla videózott, az utcán autók tetején fiatalok ültek zászlókkal és énekeltek, kiabáltak. Ez a felvétel ma is megvan Csillának, jó dokumentuma annak a délutánnak. Emlékszem, amikor Gyimesi Évát vittük az akkori Igazság szerkesztőségébe, a főtéri plébánia előtt állt Czirják Árpád, és néhány fiatalnak magyarázta, hogy nincs mit keresniük az épületben, mert az az egyházé. A fiatalok azt állították, hogy azelőtt este egy fenti ablakból is lőttek a tüntetőkre. Éva is odament, és váltott néhány szót Czirjákkal, amikor a fiatalok már elmentek. Én nem szálltam ki az autóból, és más sem, csak Éva. Látszott a fiatalokon, nem hitték el, hogy nem onnan lőttek, de tisztelték a papi ruhát. Hogy ezután mi volt, mit csináltunk még, nem emlékszem. Csak arra, hogy otthon késő éjjelig néztük a tévét, odavoltunk Petre Románért és Iliescuért (ez az érzés aztán nagyon hamar elmúlt, de szilveszterig biztos tartott, januárban azonban már lecsillapodtunk). Érdekes, hiába néztük a tévét, az a hír elkerülte a figyelmünket, hogy Ceauşescuékat már aznap elfogták (pedig a Csilla videóján hallatszik, hogy én azt mondom, „elkapták őket”, estére már elfelejtettem, vagy csak nem voltam benne biztos). Reggel nagyon féltem bekapcsolni a tévét, hogy vajon mit fogok látni. Féltem, hogy az előtte való nap csak álom volt. De szerencsére nem. Szombaton reggel egyedül lementem a belvárosba, sorban álltunk a Béke téren újságokért (Szabadságot vettem, és talán egy Clujul Liber című román újságot – milyen kár, hogy nem őriztem meg ezeket!), majd bementem az egyetemre. A bejárat fölött már egy nagy molinó volt kifüggesztve a következő szöveggel: „Universitate liberă. Szabad egyetem. Freie-Universität”. Vagy 25 tanár gyűlt össze egy földszinti teremben, valahol a geológián, Negucioiu rektor is ott volt, és leült az asztalhoz valakivel (nem emlékszem, ki volt, talán a gazdasági igazgató), és az emberek elkezdtek beszélni szép sorjában felállva. Olyan szövegeket mondtak, hogy egy idő után a rektor és a mellette ülő alak jobbnak látta beülni a padokba a többiek közé. Nem volt ott konkrét, személyes bírálat, csak általánosságban beszéltek. Mindenki azt mondta, hogy akik lejáratták magukat a rendszer kiszolgálásával, azok lépjenek hátrébb. Nem volt lincselés, senki se bántotta őket, de mire egy ad-hoc bizottság alakult, hogy átvegye az egyetem ideiglenes vezetését, már nem voltak ott. Nem emlékszem, hogy mikor mentek el. Ennek a bizottságnak Ionel Haiduc lett az elnöke. Kevesen tudják, hogy a Szabadságban 1990. január 8-án 168 aláírással megjelent felhívás a Bolyai Egyetem újraindításáért a matematikakarról indult. Még decemberben vitatkoztunk arról, hogy kell-e ilyen felhívás, és félnapi vita után úgy gondoltuk, hogy kell, mert nem tudni, hogy később lesz-e még alkalom kimondani azt, hogy igényeljük az önálló magyar egyetemet. És elkezdtünk szervezkedni. Január elején üzent Bukarestből Pálfalvi Attila, aki akkor tanügyminiszter-helyettes volt, hogy lesz egy tanácskozás a minisztériumban egyetemi ügyekről, és jó lenne, ha valaki felmenne a leendő Bolyai Egyetem részéről is. Arra emlékszem csak, hogy többen összegyűltünk Balázs Sándornál, aki akkor a Bolyai Bizottság elnöke volt (a Bolyai Társaság csak valamikor áprilisban alakult meg). Nem tudom, kik voltak jelen, egyedül Szilágyi Pálra emlékszem még. Hosszas vita után a választás Balázs Sándorra és rám esett. Somai József lefordította románra azt a szöveget, amely nagyjából azonos volt a Szabadságban megjelenttel, talán kicsit hosszabb volt. És ezt vittük magunkkal románul és magyarul. A magyar nyelvű szöveget odaadtuk Rostás Zoltánnak, aki már az állomáson várt minket (akkor A Hétnél dolgozott), és közölte is a Romániai Magyar Szóban, kettőnk nevét íratva alá. Az eredeti szövegen nem volt ott a nevünk, hisz ez nem saját munkánk, hanem közös szöveg volt. Emlékszem a zsúfolásig megtelt teremre, ahol mindenki mondta a maga véleményét a tanügy megreformálásáról. A miniszté­rium képviselője (nem emlékszem, hogy éppen Şora miniszter volt-e vagy más) nemigen avatkozott bele, hagyta, hogy mindenki elmondja, amit fontosnak tart. Balázs Sándor is szót kért, és felolvasta a kérésünket, igényünket az újrainduló Bolyai Egyetemre. Semmilyen reakció nem volt, sem egyetértő, sem támadó. Pálfalvi Attila nagyon optimista volt, azt mondta nekünk, hogy csak napok kérdése, hogy megjelenjen a döntés a Bolyai Egyetemről. Néhány nap múlva (talán A Hétben) meg is jelent vele egy interjú, amelyben határozattan állította, hogy ősszel beindul a szinte minden szakot magában foglaló Bolyai Egyetem. Ma sem tudom, és soha nem volt alkalmam azután megkérdezni, hogy mire alapozta ezt a határozott véleményt. Azt el tudom képzelni, hogy Mihai Şora akkori tanügyminiszter hajlandó lett volna egy ilyen döntésre, de minden bizonnyal nem rajta múlott. Aztán Pálfalvi Attilát eltávolították a minisztériumból, és az egyetem ügye zátonyra futott, és mára teljesen „elrozsdásodott”.
A magyar felsőoktatás elindítása 1989 után
Természetesen mindjárt a változások után megpróbáltuk beindítani a magyar nyelvű oktatást a matematikakaron (ahogy mások is más karokon). A harc nagy részét (mert ez nem ment könnyen) Balázs Márton vívta meg, aki akkor dékánhelyettes volt. Hogy ez mennyi feszültséggel, megaláztatással, lemondással járt (ennek lett áldozata a doktori vezetői státusa is), azt csak ő tudná megmondani (ezeket le is írta emlékeztetőül, megvan kéziratban). A kezdeti harc eredménye az volt, hogy matematika szakon az első két évfolyamon mindent lehetett magyarul tanulni, utána a következő kettőn semmit. Informatika szakon maradt a csak román nyelvű oktatás, azzal indokolva ezt, hogy az nem tanári szak. 1993-ban fordulat állt be a Babeş–Bolyain a magyar nyelvű oktatásban, mert abban az évben az RMDSZ egyes képviselői a hírhedt neptuni titkos tárgyaláson megegyeztek abban, hogy a tanügyminisztérium a BBTE részére 300 helyet elkülönít a magyar nyelven tanulók részére, külön felvételit tartva ezekre a helyekre. Hogy ez milyen (jó vagy rossz) hatással lett a magyar nyelvű felsőoktatásra, az máig tisztázatlan, hisz ennek hatására kialakult a BBTE mai struktúrája, korlátozott döntésű magyar tagozattal, de elodázódott (azt is írhatnám, hogy végtelen pályára állt) az állami magyar egyetem létrehozásának kérdése. Az állami magyar nyelvű egyetem kérdése azóta is jó politikai tőke, bármikor elő lehet rángatni. A 300 hely a 2000-es évek elején már 1000 körül volt, hisz az egyetem számbeli fejlődése a magyar oktatásban is megfelelő módon jelentkezett. Andrei Marga rektor ebben mindig támogatta a magyar nyelvű oktatást, soha nem ellenkezett, ha növelni szerettük volna a helyek számát, igyekezett megoldást találni erre.
Érdekes volt a román kollégák hozzáállása a magyar nyelvű oktatáshoz. Kevés kivételtől eltekintve nem akadályozták azt, hogy magyar nyelven is tanítsunk, de nem akarták, hogy erről mi magunk döntsünk. Azt szerették volna, és ma is így van ez, hogy ők felügyeljék ezt a folyamatot, ők dönthessenek mindenről. Nálunk, a karon a tanárok maguk döntöttek arról, hogy mit és hogyan tanítsanak egy tárgyon belül, figyelembe véve természetesen a tantervet és a tantárgyi leírást (amely csak nagyobb fejezeteket írt elő akkor). A vizsgákat is mindenki saját maga tervezte meg, figyelembe véve az általános szabályokat. De tudok olyan karról, ahol a román professzor arra kötelezte a magyar kollégát (aki többnyire fiatalabb volt), hogy még a vizsgatételeket is tőle vegye át, és fordítsa le magyarra. Amikor már több karon is volt magyar nyelvű oktatás, és külön titkárnő foglalkozott a magyar nyelven tanuló diákokkal, még akkor sem vették szívesen, ha magyar nyelvű hirdetéseket tettünk ki a hirdetőtáblára. Az pedig ma is tabu, hogy a magyar hirdetőtábla fölé magyarul is kiírják, hogy az a magyar tagozat hirdetőtáblája. Kicsinyesen zavarja őket a magyar nyelv! Az egyetem bejáratánál (nyilván csupán reklámcéllal) magyar és német köszöntőszöveg is fut az elektronikus hirdetőn, és szerepel egy táblán. De ha bemegyünk az épületbe, alig van magyar felirat, például még a Farkas Gyula Teremre sincs kiírva a „terem” szó magyarul. A rektori folyosón ma már nemcsak a román rektorok büsztjei láthatók a falon, de az egész olyan tipikusan román felfogású módon van megoldva, hogy ember legyen a talpán az a román, aki ebből megtudhatja, hogy az egyetem történetének milyen szakaszai voltak. Az efféle történelemhamisítás csúcsa az a Ceauşescu pártfőtitkár által küldött távirat, amelyben 1977-ben köszöntötte a nagyváradi román színjátszás 50. évfordulóját. Azért jegyeztem meg, mert az olyan szöveg, amely tulajdonképpen igaz tényeket tartalmaz, de a fogalmazás mikéntje miatt teljesen félrevezeti a gyanútlan olvasót, és pont ez is a célja. A csúsztatáshoz tudni kell, hogy Nagyváradon először 1927-ben alakult román színház, előtte csak magyar volt. 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz való visszatérése után ez a román teátrum megszűnt. A második világháború után – figyelembe véve, hogy a város többségében magyar lakosságú volt – csak a magyar színház alakult újra a megváltozott körülmények között, és csak 1957-ben alakult meg (pártutasításra) a színház román tagozata is. Ez a táviratban az ötvenéves román színház köszöntése kapcsán úgy szerepelt, hogy a nagyváradi színház 1957-től a „párt helyes nemzetiségi politikája folytán” román és magyar tagozattal rendelkezik. Vajon hány gyanútlan román olvasó vette ki ebből, hogy 1957-ben nem a magyar, hanem a román tagozat alakult meg?
Lehet, hogy a „bölcs vezér” is így olvasta a számára megfogalmazott távirat szövegét, elvégre ő sem tudhat mindent, bármennyire is bölcs, hisz a bölcsesség önmagában nem jár feltétlenül tudással. A baj csak az, hogy ma is bőven vannak tudás nélküli „bölcsek”!
Társadalmi szervezkedés
1989 után egyre-másra jöttek létre a szakmai és egyéb társaságok, egyesületek. Csak azokról szólok, amelyeknek tagja lettem, legtöbbjükben (kivéve az EME-t) vezető funkciót is betöltöttem hosszabb-rövidebb ideig. Az elsők között alakult meg az Erdélyi Magyar Tudományos Társaság (EMT), amely mai is az egyik legjobban működő. Legfontosabb eredményének azt tartom, hogy ma már nagyon sok, szép magyarsággal beszélő mérnökünk van. A Bolyai Egyetem visszaállításának igénye hozta létre már 1990 januárjának elején a Bolyai Bizottságot, amely áprilisban Bolyai Társasággá alakult. Újraalakult a kommunista idők elején megszüntetett Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME). Az iskolások részére már 1953-tól létezett egy magyar nyelvű matematikai folyóirat, a Matematikai és Fizikai Lapok, amely 1956-ig a megfelelő román lap fordítása volt. 1957 és 1962 között önálló kolozsvári szerkesztőséggel működött. Az 1962. évi 6-os számtól kezdődően újra fordítás, és ekkor már csak Matematikai Lapok a címe. Az 1989-es változáskor már újra létezett egy kolozsvári szerkesztőség, és a lap csak részben volt fordítás (hivatalosan az maradt, de Nicolae Teodorescu akadémikus, felelős szerkesztő nagyvonalúsága révén már nemcsak románból fordított cikkek jelentek meg, hanem magyarul írottak is). 1990 után magyar szerkesztésű lappá változott, de még mindig a bukaresti országos matematikai társulat lapjaként. A kapcsolat a bukaresti társulattal egyre nehezebbé és formálissá vált, hiszen a lapot már nem finanszírozták. Hogy a lapnak megfelelő kiadótársaságot kerítsünk, 1993-ban létrehoztuk a Radó Ferenc Matematikaművelő Társaságot, és 1997 januárjától sikerült a Matematikai Lapokat önálló lappá alakítanunk. A nevet azonban nem használhattuk, mivel a bukaresti matematikai társulat azzal az igénnyel lépett fel, hogy idővel szeretné feléleszteni saját kiadványaként a magyar nyelvű lapot (ez azóta sem sikerült). Új címként a Matlapot találtuk ki, hisz a tanulók sokszor nevezték így addig is. Javaslatomra, informatikai mintára, MatLap néven indult a lap, de sokan kifogásolták a szó közepén lévő L-t, így Matlappá alakult (gondolom, a változtatásban fontos szerepet játszott a nyomdai szakemberek véleménye, akiknek szokatlan volt az ilyen „fenegyerekeskedés”). Hasonló nemtetszést arattam akkor is, amikor az EMT hasonló jellegű, de fizika-, kémia- és informatikatartalmú, FIRKA nevű lapját nem naptári, hanem iskolai év szerint számoztuk (szintén az én javaslatomra): egy évfolyam egy tanév. Az volt a fő érv ellene (szintén a nyomdai szakértők részéről), hogy ilyen nincs sehol a világon. De megmaradt, mert a kollégáknak is tetszett, és most már van a világon ilyen, több mint húsz éve.
Hogy pályázhassunk a magyar nyelvű oktatás megsegítéséért, a Babeş–Bolyai Egyetemen létrehoztunk egy egyesületet Farkas Gyula Egyesület a Matematikáért és Informatikáért névvel. Közben létrejött az EME matematikai és informatikai szakosztálya is, amely a természettudományi szakosztályból vált ki. A matematikát a természettudomá­nyok közé szokták sorolni, Magyarországon szokás élettelen természettudománynak nevezni. Ez utóbbi besorolással gyakran szoktam viccelődni, hogy ez azért van, mert a matematikusok általában élhetetlenek.
Amikor magalakult a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB), létrejött annak a matematikai, informatikai és csillagászati szakbizottsága. Ezeknek a matematikai társaságoknak, bizottságoknak a tagsága nagyjából megegyezik, de nem teljesen. Mindegyiknek megvan a maga jól meghatározott szerepe. Amikor átmentem a Sapientiára, ott is létrehoztuk a marosvásárhelyi matematikai és informatikai tanszék háttérintézményeként a MITIS Egyesületet. A név (egyik fiatal kollégánk ötlete) utal a tanszék nevére (Matematika–Informatika Tanszék), de humorosan a híres amerikai MIT-re is (Massachusetts Institute of Technology), de akár a latin mitis szóra is, amelynek rengeteg jelentése közül szóba jöhet a jótékony, felnőtt, békés, enyhe (angolul soft).
Kása Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

„Einstein is tévedhetett”
Moldován Béla marosvásárhelyi nyugalmazott villamosmérnök már az 1970-es években megalkotta a világot holografikus vetületek halmazaként bemutató lételméletét. Ezt az 1990-es években meg is írta, de könyve csak 2008-ban jelenhetett meg. A közelmúltban a CERN kutatói olyan kísérleteket végeztek, amelyek Moldován Béla elméletét igazolják.  A marosvásárhelyi kutató számos előadást tartott Erdélyben és Magyarországon egyaránt, mondhatni elméletéről, a fizikusok tudtak. A Nobel-díjat azonban, azért aminek ő volt az első felfedezője, más kutató tudósok kapták meg.
„Aknaszedője vagyok a jövőbeli Nobel-díjasoknak”
„Nagy lendülettel vetettem bele magam a tudomány felhasználásával a technikai megoldások keresésébe. Eredményeket mutattam fel köszönöm szépenekért. De nem tűrtem az ellentmondásokat, harcoltam az igazamért, ezért erős volt az ellenállás velem szemben. Nem voltam megvesztegethető, ezért veszélyt láttak bennem a hatalom kiszolgálói. Így maradtam – mint a magyar nagy gondolkodók 90%-a – a jövőbeli Nobel-díjasok útjának egyengetője, az ők aknaszedője” – állítja a nyugalmazott villamosmérnök.
A tudomány és a biblia kiegészítik egymást!
36 éves korában Moldován Béla szívinfarktust szenvedett, amelynek következtében három napig feküdt kómában. Felépülése után kezdte el tanulmányozni a bibliát és magyarázni azt a tudomány segítségével. Arra a következtetésre jutott, hogy a tudomány és a szentírás nem mondanak ellent egymásnak, sőt kiegészítik egymást. „Isten csodálatos dolgai nem a hétköznapi dolgokban nyilvánulnak meg, hanem magában a teremtésben és az egész látható és láthatatlan világ irányításában. Az Úr naponta teremt 100 milliárd olyan bolygót, ami hasonlatos a Földhöz. Az örökkévalóságban az idő nem létezik, az csak egy dimenzió. A többdimenziós világokban, az idő olyan formában, ahogy mi tapasztaljuk, nem létezik” – állítja a kutató.
A közelmúltban az Európai Részecskefizikai Laboratórium (CERN) kutatói bejelentették, hogy olyan részecskére találtak, amely a fény sebességénél gyorsabban mozog. Ezzel igazolódni látszik Moldován Bélának már évtizedekkel ezelőtt született elmélete.
„A tudóstársadalom csak materialista elméleteket ismer el”
„A svájci nagy hadrongyorsítóban dolgozó kutatók, két hadron nagy sebességű felgyorsulása utáni ütköztetésénél egyebek mellett olyan neutrinok keletkeztek, amelyek meghaladták a fény terjedési sebességét. Ezáltal kérdőjel merült fel Einstein állításával szemben, amely szerint a fénysebesség a mi világmindenségünkben nem haladható meg. Az 1975-ben végzett kutatásaim idején egy nem materialista alapon álló lételméletet dolgoztam ki, amely szerint a mi univerzumunk nem más, mint holografikus vetületek halmaza a többdimenziós rendszerből. Ez nem anyagi természetű, hanem inkább a lélek és a szellem tartományához tartozik. A tudóstársadalom azonban kizárólag materialista elméleteket ismer el, így teóriámnak nem volt nagy sikere. Munkám során próbáltam új értelmet adni a dimenziónak, és így elképzelni egy többdimenziós rendszert, illetve a mi világegyetemünket mint négydimenziós tér-idő görbületet, anélkül, hogy ellent mondtam volna az Einstein által is elfogadott négydimenziós tér-idő elméletnek. A négydimenziós tér-idő görbület három térdimenzióból, valamint az idő dimenziójából áll, de ezek egymástól a relativitáselmélet alapján nem választhatók el. A többdimenziós rendszerben azonban már változnak a dolgok, minél nagyobb a dimenziók száma, annál nagyobb a sebesség és az energia. Már az 1990-es években sikerült kimutatnom matematikailag is, hogy lehetséges a fény sebességének az átlépése, viszont akkor a részecske a gyorsulás folyamán egy ötödik dimenzióba lép át és egy párhuzamos univerzumban folytatja útját, többszörösen meghaladva a fénysebességet. Mikor viszont leesik a sebessége a fénysebesség határa alá visszatér az univerzumunkba. Mindezt megírtam A látható láthatatlan és a hit – Einstein is tévedhetett című könyvemben, amelynek kéziratát még az 1990-es években összeállítottam, de anyagi lehetőségek hiányában csak 2008-ban adhattam ki” – mondta el lapunknak Moldován Béla.
A marosvásárhelyi kutató számos előadást tartott Erdélyben és Magyarországon egyaránt. Elméletéről a fizikusok tudtak. A Nobel-díjat azonban – azért, aminek ő volt az első felfedezője – másoknak adták.
Névjegy: Moldován Béla 1936. szeptember 9-én született Szászrégenben. Ott végezte a hét osztályt, majd Marosvásárhelyen a Bolyaiban érettségizett. Egyetemi tanulmányait a temesvári politechnika elektro-energetikai szakán végezte 1960-ban. Ezt követően három évet dolgozott Nagybányán mint automatizáló villamosmérnök, majd a marosvásárhelyi IREM vállalat mérnöke lett. 1982-ig az üzem technikai-energetikai osztályvezetőjeként tevékenykedett. Ekkor a kolozsvári Erdélyi Elektro-Energetikai Kutató Intézet munkatársa lett, ahonnan 1998-ban vonult nyugdíjba. kozpont.ro

Fiatal történészek tanácskoztak Nagyváradon
Kétnyelvű előadásokkal kezdték lebontani a magyar és román történetírás közti falat.
Hagyományteremtő szándékkal szervezték meg Nagyváradon 2016. április 28-29. között az I. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz Konferenciát. Az ülésszak témája: Új kihívások és válaszok az erdélyi történelemkutatásban volt. A rendezvényt a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetségének Bihar Megyei Szervezete a Nagyváradi Egyetem Történelem tanszékével közösen szervezte.
Párbeszéd kialakítása a cél
A magyar és román nyelvű konferenciát a Nagyváradi Egyetem Egyetemi Könyvtárának konferenciatermében nyitották meg. A meghívottakat Tőtős Áron, történész, doktorandusz (ELTE), a rendezvény ötletgazdája és főszervezője köszöntötte. Megnyitó beszédében elmondta “híd kívánunk lenni, amely összekapcsolja az Erdély történetével foglalkozó román, magyar, illetve más nyelven beszélő kutatókat. E mellett tettük le a voksunkat azzal, hogy két nyelven szerveztük meg a konferenciát. Célunk a szakmai alapon nyugvó párbeszéd és a közös munka kialakítása.” Hozzátette, hogy nem „sok olyan rendezvény létezik, amely kimondottan az Erdély történetét kutató személyeket, azon belül pedig a doktoranduszokat célozza meg, függetlenül attól, hogy ki milyen nyelvét beszél”. A Nagyváradi Egyetem Történelemtudományi Tanszékének részéről az egybegyülteket dr. Gabriel Moisa egyetemi tanár köszöntötte. A román történetírásra és Románia 1945 utáni időszakára specializálódott történész rámutatott „nem kis dolog, hogy azon koordináták mentén találkozzunk, amelyek összekötnek bennünket”, utalva azokra a történészekre, „akik lelkiismeretesen, szakmai kritériumok mentén vizsgálják a történelmet”. Beszédében kiemelte, hogy „nem járhatunk külön utakon, ha tisztességesen vizsgáljuk a történelmet”. Az általa tartott plenáris előadás témája Erdély története a román historiográfiában volt, különös tekintettel az 1945 utáni időszakra. Állítása szerint az 1945 utáni időszak Erdélyre vonatkozó történetírásának irányát többé-kevésbé a hatóságok határozták meg. A nemzeti eszmék terjesztésére, politikai célokra használták fel. A történelem a kommunista ideológia nyomása alatt íródott.
A résztvevő doktorandusz és néhány még felvételi előtt álló végzős magiszteri hallgató egy-két kivételtől eltekintve erdélyi születésű vagy kötődésű, akik tanulmányaikat, kutatásaikat a Babeș-Bolyai és Eötvös Lóránd Tudományegyetemeken, a Nagyváradi Egyetemen, a Román Tudományos Akadémia George Barițiu Történettudományi Intézetében vagy az Eszterházy Károly Főiskolán végzik. A sokszínű előadások tematikájukat tekintve felölelték mind az államot és egyházat, mind az urbanizációt, térszerkezetet, építészettörténetet, népesedési folyamatokat, mint a társadalmat, eliteket vagy éppen a hadászatot.
Kétnyelvű előadások és élénk vita
A rendezvény folytatásaként sor került az 1. és a 2. szekció előadásaira. A tagozatokat a rendezvény meghívottja, dr. Pál Judit egyetemi tanár, történész a Babeș- Bolyai Tudományegyetem oktatója vezette. Demjén Andrea, a Román Akadémia George Bariţiu Történeti Intézet Doktori Iskola ( Kolozsvár) doktorandusza és egyben a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton múzeum munkatársa a történetírás egyik elhanyagolt területét, az erdélyi vesztegintézeteket mutatta be. Részletesebben a Gyergyószentmiklóshoz közeli, Moldva felé vezető úton elhelyezkedő pricskei intézet adatait rekonstruálta bevonva a georadaros felméréseket, a régészeti kutatásokat (2009-2013, 2015), az archeozoológiai vizsgálatokat, az írott forrásokat, grafikai megjelenítéseket. Mint kiderült, a 18. század második felében virágzó pricskei vesztegintézet fontos adatokkal szolgál a Habsburg-kori Kelet-Erdély anyagi kultúrájának megismeréséhez, valamint a kevéssé népszerű újkori régészet fontosságára is felhívja a figyelmet.
Cristian Culiciu, a Nagyváradi Egyetem történész doktorandusza a sajtó hírközléseire alapozva a nagyváradi felsőoktatás 1963-1989 közötti helyzetét vázolta fel. Az 1780-1934 közt működő váradi Jogi Akadémia mellett a helyi Tanítóképzőről (1963-1974) és technikai (mérnöki, mechanikai) képzésről (1974-1989) is szó esett, felvillantva a diákok melléktevékenységeit (kulturális és sportélet, irodalmi körök, újságírás).
Bartha Zoltán, a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Ökumené Doktori Iskola (Református Hitoktatói Kar) hallgatója a 18. századi erdélyi nemesség felekezetváltási okait vizsgálta meg, kiemelve a rang, hivatal könnyebb megszerzése, vallási meggyőződés helyett a szerelmet indító tényezőket. Példaként a korabeli botrányhős, Macskási Krisztina esetét hozta fel, aki válóperbe kezdett első férjével, Bethlen Istvánnal, mert beleszeretett Váradi Istvánba. Bethlen halála után hozzá is ment Váradihoz, de ez a házasság se tartott sokáig. A protestáns Macskási Bécsben áttért a katolikus vallásra, így házasságát érvénytelenítették és hozzá mehetett harmadik és egyben utolsó férjéhez, Dósa Mihályhoz. Macskási Krisztina lánya, Julianna lemásolta anyja hibáit.
Ladó Ágota, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum munkatársa az 1876-os megyerendezés okán falusias jellegét leküzdő Csíkszereda két főutcájának – az egykori és mai Kossuth –, illetve az egykori Vár–, majd Apafi–, mai Petőfi utcának – a századfordulón történt átalakulását igyekezte körvonalazni 1916–ig, esettanulmányként kiemelve dr. Fejér Antal ügyvéd Vár utcai házának építését.
Erdély a magyar historiográfiában
A konferencia másnap a Continental Hotel konferencia termében folytatódott. A napot dr. Bárdi Nándor, az MTA TK Kisebbségkutató Intézetének osztályvezető plenáris előadása nyitotta meg. Előadásának középpontjában Erdély, Románia és a romániai magyar kisebbség történetével foglalkozó 1989 utáni magyar nyelvű szakirodalom nagy témái és kutatási programjai álltak. Expozéjában elsőként Erdély helyzetét körvonalazta a magyar historiográfiában. Szerinte 1918 előtt Erdély a magyar történetírás szerves részét képezte, 1918 után pedig mind a magyar, mind a román historiográfiát erősíti. Az 1989 utáni időszak kapcsán kiemelte a forráskiadások jelentőségét, amely elsősorban az Erdélyi Múzeum Egyesület nevéhez köthető, de itt is elsősorban a középkor és a koraújkor dominál. Kitért az általa „demitizálóknak” nevezett történészek munkásságára is. Megindult vagy folytatódott a különböző problémák feltárása, úgy mint intézménytörténet, helyi közösség működése, emlékezet, örökségesítés, történeti demográfia stb. Az előadás folytatásában röviden összegezte, hogyan tematizálódik Erdély, a románok, az erdélyi magyarság; 1920 után hogyan alakult a román-magyar viszony, a romániai magyar kisebbség története. Bárdi Nándor kifejtette azon álláspontját is, miszerint a román- és magyar történetírás közötti párbeszéd kialakításáért sokat tehetne a társadalomtörténet, a magyar szakkönyvek román nyelvű megjelentetése.
A plenáris előadások után a szekciók kerültek sorra. Kajtár Gyöngyvér, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója 1600/1601 telének kolozsvári koldusválságát ismertette a hallgatósággal. A 15 éves háború, a rossz időjárás rengeteg menekültet szabadított Kolozsvárra. A város szegénygondozó politikáját ebben az időszakban már nem az egyház, hanem a százférfiak tanácsa és az egyházi vagyon adminisztrátorai (egyházfiak) irányították (koldusokról való lista készítése, ispotályok működtetése, adománygyűjtés és -osztás, temetés), emellett a reformáció is átalakította a szegénységgondozás kérdéséről való elképzeléseket.
Markaly Aranka, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója és egyben a csíkszeredai Csíki Székely Múzeum , az MTA-ELTE Válságtörténeti Kutatócsoport munkatársa, doktorandusz előadásában rámutatott arra, hogy az egyes mikroközösségek termékenységtörténete egyre népszerűbb kutatási téma. Ezúttal a borsa-völgyi Kide református közösségének házas termékenységét vizsgálta meg a 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Szabó Csongor, az ELTE doktorandusza a magyarság a két világháború közötti (1919–1939) romániai választásokon történt szerepléséről értekezett. Szó esett a választási rendszerekről (egyéni kerületi, „prémiumos”, korporatív választási rendszerről), választási törvényekről, kampányokról, választási visszaélésekről, eredményekről, szavazóbázisokról.
Lőrinczi Dénes, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója az impériumváltás folyamatát mutatta be-munkatársa a 17. századi csíkszéki nemességről nyújtott átfogó képet, kiindulva az 1562-es segesvári országgyűlés határozataitól, eljutva 1685-ig. Értelmezte a primor (főnép) fogalmát, családi/rokoni kapcsolatokat, hatalmaskodásokat, az erdélyi fejedelmek székely nemességgel szembeni politikáját, a kor anyagi kultúráját.
Koloh Gábor 20. századra fókuszálva. Az elemzéshez népszámlálási kiadványokon túl az egyházközösség anyakönyveit és családkönyveit is felhasználta. Ismertette Kide alapvető demográfiai mutatóit: a népességszám változását, a születések, a halálozások és a vándorlás alakulását, majd a családrekonstitúciós módszer alkalmazásával rámutatott a gyermekvállalás csökkenésének helyi folyamatára. Háromszéken, kitérve a Magyar Nemzeti Tanács háromszéki tagozatára, a román katonai megszállásra, a román Kormányzótanács háromszéki működésére, a helyi elit és közigazgatási apparátus átalakítására, a város arculatának átfestésére, iskolákat és egyházakat érintő intézkedésekre, a Magyar Szövetség háromszéki szervezetének megalakulására.
Balogh Zsuzsánna, az ELTE doktorandusz hallgatója Bornemissza Kata, egy 17. századi nemesasszony életét mutatta be (elsősorban leveleinek tartalmára támaszkodva), akit a történetírás háttérbe szorított testvére, a fejedelemasszony Bornemissza Anna, valamint második férje, Bánffy Dénes és fia, a későbbi gubernátor, Bánffy György alakja miatt. Bornemissza Kata kétszer házasodott, első férje Bethlen Mihály, második férje Bánffy Dénes. A politikai kérdésekben meglehetősen jól informált volt, gazdaságát hozzáértéssel irányította, sokat utazgatott birtokain, második férjéhez mindvégig hű maradt.
Bélfenyéri Tamás-János, a BBTE Történelem, kultúra, civilizáció Doktori Iskolájának hallgatója I. Imre, az utolsó Árpád-házi váradi püspök (1297–1317) életútját vizsgálta meg. Útja (származás, egyetemjárás, papi pálya) a püspöki székig csak feltételezésekbe bocsátkozva rajzolható meg. Püspökként előbb III. Andrást, majd a cseh Vencelt, végül I. Károlyt támogatta. Hozzá köthető a káptalan vásárvámjogának megvédése, a belényesi aranybányák 1/3 jövedelmének a káptalannak juttatása, Várad város lakóinak terményadó csökkentése, a püspöktársak megvédelmezése (Csák Máté hatalmaskodásával szemben, fellép Máramaros vármegye erdélyi püspökséghez tartozása érdekében), tanúskodás az erdélyi káptalan és a plébánosok, szász dékánok közti 1308-as peren, a debreceni Szent András templom felszentelése és építtetése (?).
Nagy Andor, az Eszterházy Károly Főiskola Történelemtudományi Intézet tudományos segédmunkatársa a 17. századi brassói szász családok, különösen az elit történetének rekonstruálása érdekében a Joseph Trausch (1795–1871) brassói irodalomtörténész által összegyűjtött alkalmi szövegek gyűjteményét elemezte, amely jelenleg a brassói Fekete-templom Levéltárában (Evangelische Kirche Augsburgischen Bekenntnisses (A.B.) Kronstadt - Archiv der Honterusgemeinde) található. Az alkalmi nyomtatványokat az emberi élet különféle eseményei kapcsán készítették (peregrináció, házasság, haláleset, stb.) és maguk a kortársak (hozzátartozók, barátok) írták.
Izsák Anikó-Borbála, az ELTE BTK MA-s hallgatója rámutatott arra, hogy a történetírásban a romániai katolikus egyházról folyó diskurzust eddig az egyházi vagyon és a hitvallásos iskolák ellen intézett támadások uralták. Előadásában sematizmusok, naptárak, repertóriumok, egyházi lapok, jegyzőkönyvek segítségével az 1930-as évek katolikus egyházi elitjének, az egyház világi önkormányzatának, az Erdélyi Római Katolikus Státusnak (1932-től Egyházmegyei Tanács), Erdélyi Katolikus Akadémiának, Erdélyi Egyházmegyei Cenzúrahivatal, Erdélyi Tudósító vizsgálatára vállalkozott a pápai tanítások bevonásával is.
Hámori Péter, a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet tudományos kutatója Észak-Erdély 1940-1942 közötti gazdasági helyzetét járta körül előadásában. A visszacsatolásnál felmerülő pénzügyi, jogi, a tulajdonosi és felügyeleti köri problémákra; a részvénytárságok kérdésére, és mindenekelőtt a nyersanyag-ellátás és a termelés ügyeire tért ki oral history kutatásait felhasználva.
Ladó Árpád-Gellért, a kolozsvári BBTE Történelem Karának MA II. éves, doktori fokozat megszerzése előtt álló hallgatója a XIV. századi (Anjou-kori) magyar katonai felszereléseket (sisak, páncél, kard, tőr stb.) mutatta be, különös tekintettel az e században lezajló nagy, páncélzatfejlődési folyamatra, többek között a Szent László legenda fennmaradt freskói és a Képes Krónika miniatúrái alapján. Írott forrásokat, régészeti leleteket, művészettörténeti értelmezéseket, európai tárgyi analógiákat egyaránt felhasznált kutatásában. Megállapította, hogy a XIV. századi magyar sereg legütőképesebb eleme, a nehézlovasság, felszerelésében szinkronban volt az európai fejlődési trendekkel, a könnyűlovasság pedig egyedi vonásaival tűnt ki.
Folytatást is terveznek
A konferencia résztvevőinek aktív érdeklődése mellett nem maradhatott el a várlátogatás sem. A várat Mihálka Nándor nagyváradi régész-történész mutatta be. Az érdeklődő közönség megtekinthette a nemrég felújított és funkciójában is megújult történelmi örökséget.
A kétnapos tudományos ülésszakot Tőtős Áron főszervező és Székely Tünde, a Romániai Magyar Doktoranduszok Országos Szövetségének elnöke zárta. Előbbi, miután röviden összegezte a rendezvény tapasztalatait, ígéretet tett, hogy amennyiben szakmailag színvonalas munkák születnek az előadásokból, úgy tanulmánykötet formájában is közzéteszik. A konferenciát jövőre is meg kívánják szervezni. Utóbbi röviden ismertette a RODOSZ felépítését, célját, illetve kitért a legfontosabb rendezvényekre is, amelyek jelen konferenciával is gazdagodtak. A rendezvényt Magyarország Kormányának Emberi Erőforrások Minisztériuma, a Balassi Intézet Márton Szakkollégium támogatta.
Bélfenyéri Tamás
Transindex.ro