"Harminchat alapító taggal Nyárádszeredában alakult újra az egykori Hangya Szövetkezet. A szövetkezeti tagok legalább egy részvénnyel rendelkeznek, melynek névleges értéke 100.000 lej. Czakó József elmondta, hogy sikerült megszerezni a jogi személyiséget a szövetkezetnek. A most megalakult szövetkezet jogutódja a Hangya Szövetkezetnek. Az alapító okirat szerint a szövetkezet majd a kistermelők által termelt javak forgalmazását vállalja fel. A tervezett, falvakban és városokban kiépítendő üzlethálózattal megteremtődik a lehetőség arra, hogy közvetítők nélkül szerezhessék be az egyes közösségek a legszükségesebbeket. A hiánycikkeket a szövetkezet előnyös áron felvásárolja a nagyforgalmazóktól, melyeknek cserébe a helyi termékeket kínálja majd. Szeretnék, ha más központokban is elindulna a Hangya Szövetkezet újraszervezése. /Korondi Kinga: Újraalakult a Hangya Szövetkezet. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 19./"

A malomfalvi udvarházat nemrégiben szolgáltatták vissza az örökös Kemény család leszármazottainak. Az udvarház teljesen lepusztult, a hozzá tartozó park és kert megsemmisült. A család közeli dombon található sírkertjét övező vaskerítést évtizedek óta ellopták. A minap felfedezett síremlékgyalázás minden határt túllépett. – Évente legalább kétszer keressük fel a sírkertet, meséli dr. Czakó József, a báró Kemény család Németországban élő leszármazottja. Idén húsvétkor megtisztították a terepet, ugyanis a bozót benőtte a sírokat. Ekkor Kemény Pál (1793–1854) ledöntött sírkövét nagy erőfeszítéssel visszahelyezték a talapzatra. Dr. Czakó József e hónap elején ismét felkereste anyai elődei sírkertjét és megdöbbenve látta, hogy báró Kemény Pál sírkövét ismét a talapzat mellé döntötték. De nem csak az ő sírköve volt a földön, hanem Kemény Pálné Teleki Ráchel (1795–1865) sokkal nagyobb méretű sírköve is. A sírkert többi, márványlappal fedett sírjain is láthatók a korábbi rongálás jelei. – Elszomorítónak tartjuk, hogy a hat hónapja EU-tagságú országban hasonló események fordulnak elő – mondta dr. Czakó József. /Mezey Sarolta: Feldúlták a malomfalvi Kemény-síremlékeket. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 7./

Száműznék az első romániai szívsebész emlékét
Nyolcvan év telt el, amióta Czakó József főorvos Romániában elsőként szívműtétet végzett az általa vezetett marosvásárhelyi kórházban. Az idősebb nemzedék által most is szanatóriumként emlegetett kórház története összefonódik megálmodója nevével. A történelmi egyházak által épített patinás épületben ma egy lepukkant állapotban lévő szülészet működik. Czakó doktor emléke is feledésbe merült volna, ha az idősebbek nem emlékeznének arra, hogy mit tett Marosvásárhelyért.
A nyolc évtizeddel ezelőtt megjelenő Ellenzék című marosvásárhelyi lap megsárgult újságcikke tanúskodik az erdélyi tájakon akkoriban forradalminak bizonyuló orvosi bravúrról: 1935. október 17-én Czakó József kórházigazgató egy véletlenül befúródott tűt távolított el Nagy Mihály szívéből, ezzel megmentve a huszonkét esztendős jeddi fiatalember életét. A Craiován szolgáló katona szívében hat hónapon át egy csaknem öt centiméteres varrótű volt. A legény nem vette észre, hogy mikor fúródott be az idegen test, csak állandó szívtáji fájdalmakra panaszkodott. Több orvosnál is megfordult, de senki nem jött rá, hogy mi okozhatja a kellemetlenséget. Az okot csak a vásárhelyi szanatóriumban sikerült kideríteni, ahol Veress Ferenc röntgenszakorvos és Czakó József sebész meglepődve tapasztalta a vékony kis fém jelenlétét. Az orvosok valószínűnek tartották, hogy használat után Nagy a mundérjában felejtette a tűt, alvás közben pedig nem észlelte, hogy az befúródik mellkasába. Az idegen testet csak a röntgenvizsgálat tette észlelhetővé.
Az első szívműtét
A vásárhelyi szakemberek felismerése az első lépés volt a fiatalember életének megmentésében. A második azután következett. Noha Czakó doktor jól emlékezett nagy német elődje, dr. Theodor Billroth intésére – aki azt mondta tanítványainak, hogy az a sebész, aki a szívhez nyúl, kollégái megvetését vonja magára –, a klinikavezető főorvos mégiscsak vállalta a kockázatot. „A műtét baloldali-elülső mellkasi megnyitással, részleges borda eltávolítással indult.
A bal tüdő eltartása után a szívburkon áttűnt a lüktető 22 éves szív. A szívburok megnyitása révén megjelent az élet akkor még sokkal titokzatosabb és misztikusabb motorja. Az operatőr balkézzel enyhén kiemelte a dobogó szívet, keresvén a tű behatolásának helyét. Ekkor egy barnás pontot pillantott meg a jobb kamra elülső falán, mely a már beágyazódott tű fokát jelezte. Rövid metszéssel helyet készített a megragadó műszernek és a szív enyhe kompressziójával láthatóvá tette a tű végét és eltávolította azt. A mellkas bezárása után komplikációmentes gyógyulás következett” – értesült az orvosi sikerről a szakma az EME 1939-ben, a negyedik orvoskongresszusáról kiadott emlékkönyvéből. Sándor Pál újságcikke már azelőtt négy évvel született. „Ez a tű rozsdásan és oxidáltan került ki az operációs kés nyomán a 22 éves legény szíve közepéből, ahol több mint hat hónapig együtt lüktetett az emberi élet szivattyújával” – adta hírül az 1935. október 20-án megjelenő riport.
Negyven esztendővel később, a sebészfőorvos szintén orvos végzettségű fia, ifjú Czakó József apja temetésén ismerkedett meg az elhunyt szakember egykori páciensével. „Negyven évvel és két hónappal később, 1975. december 26-án, apám temetésén, egy számomra ismeretlen, magas, ősz hajú férfi lépett hozzám részvétét kinyilvánítani. Bemutatkozott, mondván, hogy ő az a jeddi Nagy Mihály, akinek az igazgató úr, mármint az apám, operálta a szívét” – meséli a megható jelenetet a klinikaalapító sebész jelenleg Németországban élő fia.
Az ország legkorszerűbb kórháza
A kor sajtója által szenzációnak kikiáltott műtét helyszíne – a jelenlegi szülészetnek helyet adó épület – nem volt mindig egy málladozó vakolatú, az elemi higiéniai feltételeket nélkülöző lepukkant egészségügyi intézmény. A Czakó doktor által megálmodott szanatórium a múlt század első felében az ország egyik legkorszerűbb kórházának számított. Erről tanúskodik az a tény is, hogy 1930-ban a németországi Drezdában megrendezett nemzetközi egészségügyi kiállításon a Román Királyság pavilonjában három nagyméretű fényképen úgy mutatták be, mint az ország legmodernebb kórházát.
Miután Czakó József a Kolozsvári Ferencz József Tudományegyetem orvosi karán 1921-ben letette utolsó szigorlatát és ugyanaz év májusában Budapesten az orvostudományok doktorává avatták, négy évig a magyar fővárosban maradt. A budapesti II. számú sebészeti klinikán dolgozott, ahol megszerezte a műtő orvosi oklevelet, majd hazatért Marosvásárhelyre. Abban az időben a város egészségügyi ellátását a teljes elmaradottság jellemezte. Az egyetlen állami kórház a Szentgyörgy utcában csupán elfekvőként működött. A hiányos ellátás és a képzetlen személyzet miatt az orvosok általában csupán a haldokló betegeiket küldték ide; akinek még volt életreménye, Kolozsvárra utalták be.
A fiatal orvos gondolt egy merészet, és egy új, korszerű kórház építését javasolta. „Már évekkel azelőtt, hogy édesapám elvégezte az egyetemet és hazakerült Marosvásárhelyre, létezett egy terv, mely szerint új kórházat kellett volna építeni a városban. Közbeszólt azonban az első világháború, majd Trianon és az 1914-es elképzelést, miszerint egy kilencpavilonos egészségügyi intézményt építettek volna, meghiúsult.
Édesapám 1926-ban, a bukaresti egészségügyi minisztérium kérésére, elhozatta Budapestről a terveket, viszont sem ő, sem Bernády György polgármester nem látott reális esélyt a központi támogatás megszerzésére. Rá egy évre, 1927-ben életre hívta a Marosvásárhelyi Szanatórium Részvénytársaságot” – meséli a kórházalapító fia. A részvénytársaságban a város és a vármegye képviselői mellett a római katolikus, a református, az unitárius, a magyar evangélikus, az ortodox, a görög katolikus egyházak, valamint a zsidó hitközség képviselői kaptak helyet, az igazgatóság élére pedig a gyógyszerész végzettségű Bernády Györgyöt választották. Czakó doktor az 1929. december 16-án megnyíló hetvenágyas kórház igazgatói tisztségét nyerte el.
Az alapoktól az utolsó cserépig
Emlékirataiban az 1895-ben, Székelykövesden született és 1975-ben elhunyt főorvos így ír a számára oly kedves kórházról: „Az első téglától az utolsó cserépig részt vettem a szanatórium felépítésében”. Egy év múlva itt alakult meg a református Diakonisszaképző Intézet, mely kezdetben nyolc tanulóval indult. A korabeli források szerint 1929-ben a református, a római katolikus és az unitárius egyház között oszlanak meg a részvények, s azok személyzete, hívei kedvezményes ápolásra jogosultak. A kedvezményeket a gazdasági helyzet romlásával fokozatosan szűkítik. A válság idején, 1933-ban Czakó doktor veszi bérbe a szanatóriumot, kiváltva ezzel Bernády nemtetszését. Később, a kolozsvári református kórház létrejöttével, a történelmi magyar egyházak között is ellentétek alakulnak ki, és 1939-ben felmerül, hogy valamelyik egyház vegye a tulajdonába és üzemeltesse. A háború azonban közbeszól: kitörése után 1941-től a magyar állam béreli, s az év decemberétől hadikórházként működik, majd a lágerek 1945-ös felszabadítása után itt ápolják a visszatérő zsidó deportáltakat. Sokan ma is tévesen úgy tudják, hogy a sebészeti, belgyógyászati, szülészeti, reumatológiai, fizikoterápiai részlegekkel rendelkező egészségügyi intézmény egykoron Czakó József tulajdonában volt.
Megtiltotta a sárga csillag viselését
A háború kitörése nemcsak a szanatórium fejlesztését gátolta, de az itt dolgozó zsidó orvosok életét is megkeserítette. A hatóságokkal és a náci ideológiát vallókkal dacolva, Czakó doktor a kórházban megtiltatta kollégáinak a sárga csillag viselését. A román vagy zsidó orvosoknak a kamarából való kizárásához sem járult hozzá. A munkaszolgálatos orvosok további alkalmazását szorgalmazta. Az orvosi kamaráról szólva, visszaemlékezéseiben Czakó a következőket írja: „Működésük annyira szélsőséges volt, hogy kénytelen voltam megtagadni a velük való közös munkát, és a zsidó orvosok tömeges kizárása miatt a bizottság döntésével szemben különvéleményt jelentettem be. Ugyanakkor egy memorandumot írtam a belügyminiszternek, melyben előadtam a zsidó orvosok kizárásával kapcsolatos kifogásaimat, kérve benne a minisztert, hogy indokaim alapján vegye fel őket a kamara tagjai közé”. A kórházvezető levele következtében a Horthy-kormány tárcavezetője számos, Czakó József által javasolt zsidó orvost felvétetett a kamara tagjai közé.
„Apám annyira korrekt volt minden egyes munkatársával szemben, hogy Szászrégenben, a deportáló vonatról négy munkaszolgálatos kollégáját szabadította ki. Kényszerműtétet hajtott végre több esetben a deportálástól való megmenekülés utolsó lehetőségeként. Később, mint a Nemzetközi Vöröskereszt budai orvosi vezetője, pesti kollégájával, Horváth Boldizsár egyetemi tanárral és más orvosokkal együtt sikerült megakadályoznia az országútra kiterelt több mint ötezer üldözött elszállítását” – meséli ifjabb Czakó József.
Az osztályellenség
Mindennek ellenére az 1945 után felálló új rendszer – koholt vádak alapján – emberi méltóságában megalázta, családját meghurcolta, orvosi pályáját kettétörte. Nem sokkal a háború után, 1946. február 6-án több orvoskollégája hazug vádjai alapján a népbíróság elé állították, majd börtönbe vetették, ahol súlyosan bántalmazták. Anélkül, hogy kihallgatta volna, Paul Andrei főügyész antiszemita és antiszociális vádakkal illette és öttől húsz esztendeig terjedő büntetést indítványozott, majd elrendelte a marosvásárhelyi egyetem tantestületéből való kizárását, valamint az orvosi kamarából való eltávolítását. 1950-ben a Duna-csatorna gyűjtőlágerébe hurcolták. Miután igazolta, hogy a vásárhelyi szanatóriumnak nem volt tulajdonosa, de még csak részvényese sem, egyévi raboskodás után hazaengedték. Tragikomédiába illő az, amit az elvtársak Czakó szabadlábra helyezése indoklásába írtak: „Kivette a részét a szocializmus építésében”.
Eközben a kommunista hatóságok az egykori Deák Farkas utcai magánházát elvették, és családjával együtt kiköltöztették az utcára. Az egyetem fegyelmi bizottságának elnökeként a híres Miskolczy Dezső akadémikus volt talán az egyetlen, aki nyíltan kiállt Czakó József mellett. „A zsidók megmentése érdekében olyan cselekedeteket vitt véghez, amelyek az akkori időben személyes bátorságot és mélyen átérzett emberséget árultak el, de azon kívül számára komoly kockázatot jelentettek” – állította az egyetemalapító kolléga és felettes, miközben olyan kollégák is hátat fordítottak neki, akiknek a háborús időszakban, állása vagy akár élete kockáztatásával, baráti jobbot nyújtott. Czakó József üldözése a családi házból utcára tett gyermekei sorsát is megpecsételte.
„Álltunk ott, a folyosón – mutat ki a nappali ajtaján ifj. Czakó József –, a katonák mozdulni sem engedtek, és mi csak néztük, hogy pakolják a házunk előtt álló teherautót. De a sors kegyes volt, végül nem kerültünk ki Petelére, mert a cukorgyár akkori igazgatója, Veress Kálmán, egy becsületes kommunista megmentett, üzemi orvosi állást biztosítva az apámnak.” Mindez még nem oldotta meg az osztályellenségnek kikiáltott család sorsát. Czakó József és felesége, báró Kemény Katalin, három gyerekük és azok nagymamája, a Deák Farkas utcai ház helyett még egy pincelakást sem kaptak. „Hat hónapon keresztül a városban szétszóródva húzódtunk meg barátoknál, ismerősöknél. Apámat és engem a szomszéd utcában, a mai Márton Áronban lakó Kabdebó Kálmán, a híres bőrgyógyász fogadott be. Fél éven keresztül a rendelőjében, a vizsgálóasztalon aludtam” – eleveníti fel a háború utáni éveket a kórházalapító fia. A Czakó-gyerekek továbbtanulását, egyetemi felvételüket évekig gáncsolták. Mielőtt ifjabb Czakót is felvették volna az egyetemre, sokáig vasesztergályosként tengődve kereste a kenyerét.
Elfelejtett úttörő
Hiába számított több területen is úttörőnek és embermentőnek Czakó József, a hálátlan utókor azon túl, hogy időnként el-elemlegeti, hogy „ezt a kórházat ő csinálta”, nagyjából semmit nem tesz emléke ápolásáért. Marosvásárhelyen sem utcát, sem teret nem neveztek el róla – mint ahogy más magyar orvosokról sem –, de még csak egy nevével fémjelzett díjat sem alapítottak. A református temetőben nyugvó hírességek egyházi fényképes katalógusában sem szerepel. Külföldön élő fia, ifjabb Czakó József a maga 74 esztendejével próbál ezt-azt mozdítani, alapítványán keresztül a székelykövesdi éltanulókat díjazza évente, de mindez édeskevés ahhoz képest, amit a „kórházalkotó korszakalkotó” édesapja orvosként, intézményvezetőként és nem utolsósorban emberként letett a marosvásárhelyi és az erdélyi medicina asztalára. Czakó doktor – akárcsak a valamikori egyházi szanatórium és mai szülészet – sokkal többet érdemelne.
Szucher Ervin
erdelyinaplo.ro
Czakó József /Székelykövesd, 1895. jún. 4. - Marosvásárhely, 1975. dec. 23./
Erdély.ma

Az erdélyi magyar sebészet története (3.)
Leróni az adósságot
A Magyar Sebész Társaság elmúlt tíz éve (2006-2016) című elegáns, szép könyvben jelent meg dr. Péterffy Árpád nyugalmazott szívsebész professzor 23 oldalas tanulmánya az erdélyi magyar sebészet történetéről. A tanulmányban a szerző bemutatja az erdélyi magyar orvosképzés és ezen belül a sebészet viszontagságos történetét. Az ismertető első két részében ebből idézve követtük az eseményeket 1945. június elsejéig, amikor a Ferenc József Tudományegyetem 1945 májusában jogutód nélkül megszűnt, és 1945. június elsejétől román királyi rendelettel magyar nyelvű tudományegyetem létesült, amely felvette a Bolyai Tudományegyetem nevet. Mivel a királyi rendeletben foglalt előírásnak, miszerint a Szebenből visszatérő I. Ferenc Ferdinánd román tannyelvű és az újonnan létesített magyar egyetem fele-fele arányban osztozik a javakon, a román fél nem akart eleget tenni és lemondani a magyar állam által épített 63 épület egyikéről sem, a kolozsvári magyar egyetem orvosi kara kénytelen volt a Marosvásárhelyre költözés lehetőségét elfogadni. Az átköltözés 1945 októberében kezdődött meg, egyrészt az üresen maradt hadapródiskola épületébe és a 30-35 ezer lakosú mezőváros három kórházába a felszerelés 25 százalékával. A Bolyai Tudományegyetemet, majd a különváló Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetet Groza Péter miniszterelnök támogatását élvezve prof. dr. Csőgör Lajos vezette, aki kiváló tanári kart nyert meg, köztük kilenc, majd újabb hat orvosprofesszort. Az OGYI-n az oktatás 1946. február 9-én kezdődött el és folyt magyar nyelven 1960-ig. Az ’50-es évektől az erdélyi szakemberekből álló tanári kar fokozatosan átvette a stafétabotot a szerződéssel dolgozó magyarországi professzoroktól, akik közül utolsónak Miskolczy Dezső akadémikus tért vissza Magyarországra. 
A „nagysebészet” terén a két világháború között elkezdődött tagolódás (önálló fül-orr-gégészeti, urológiai és ortopédiai klinikára) a Marosvásárhelyre költözés után épület hiányában nem volt lehetséges. Végül is a fül-orr-gégészeti klinika a mai helyén álló félbehagyott épületbe annak befejezése nyomán költözhetett be. A 100 ágyas, kétműtős sebészeti klinika rendbetétele után a város polgármestere 1945 márciusában dr. Péterffy Pált hívta meg osztályvezető főorvosnak Kolozsvárról, mivel a városban akkor nem volt képzett sebész. Őszire már jól működő sebészet fogadta a szerződéses tanárként érkező Klimkó Dezső sebészprofesszort és munkatársait: Pápai Zoltán, Kótay Pál, Gózner Elek, Szombathelyi László, Szerémy Lajos, Darkó Zsigmond, Böszörményi Lajos és Vass György sebészoktatókat és a segédszemélyzetet, akik Kolozsvárról telepedtek át. Klimkó professzor két év elteltével kénytelen volt visszatérni Budapestre, utódja, Csete Emil nagyváradi sebészfőorvos ugyancsak két év után távozott. Ezt követően a Kolozsváron magánszanatóriumot vezető dr. Mátyás Mátyás sebészprofesszor vette át a tanszék vezetését egészen haláláig. Hadd egészítsük ki a szerző szavait tanítványai méltatásával, akik „az igaz és szép orvosi legendák szerény hőseként” őrzik emlékezetükben Mátyás professzort. Az ő irányítása alatt vált ki az önálló urológiai tanszék dr. Kótay Pál, majd az ortopédiai és traumatológiai tanszék dr. Száva János és a gyermeksebészet dr. Kelemen Attila vezetésével, akik a későbbiekben elnyerték a professzori címet. E két utóbbi klinika 1960-tól a felújított katonakórházban kapott helyet. A sebészeti klinikán belül 1955-ben sebészeti és érsebészeti osztály létesült, amit az a szív-tüdő motor tett lehetővé, ami az erdélyi szülőktől származó Köteles Vilmos clevelandi üzemvezető és a clevelandi reformátusok adománya volt. 
Mátyás Mátyás professzornak dr. Pápai Zoltán adjunktus, később professzor volt az utóda, aki a tanulmány szerzője szerint „példamutató pontossággal és fegyelemmel irányította a klinikát”, „14 sikeres disszertációt vezényelt le”, 1974-ben, 65 éves korában mégis nyugdíjazták. Ő volt az utolsó magyar tanszékvezető egyetemi tanár az általános sebészeten, 1962-ben ugyanis elkezdődött a kétnyelvű oktatás bevezetése, és a gyakorlati órák nyelve kötelező módon a román lett. Ezáltal nagyon gyorsan sikerült megváltoztatni az egyetem jellegét, ami az általános sebészetre hatott ki a leginkább. „Szájhagyományok szerint volt olyan kolléga, aki Kolozsváron mint adjunktus ült be a gépkocsiba, és Marosvásárhelyen docensként szállt ki, majd rövid időn belül kinevezték professzornak a tartományi párttitkár hozzáértő döntése alapján” – olvashatjuk a tanulmányban.
1966-ban hozták létre a II-es számú sebészeti klinikát, amelyet a „néhai marosvásárhelyi magyar egyetem első román sebészprofesszora, P. D. Popa irányított”, ahova egyre több román oktató érkezett más városokból. Ekkor még előadótanárként (dr. Csizér Zoltán, dr. Naftali Zoltán) és tanársegédként is volt, aki tartsa a magyar előadásokat, de számuk a Ceauşescu-korszakban egyre jobban fogyott, miközben a magyar hallgatók száma is rohamosan lecsökkent. Bár 1983-ban az új Megyei Sürgősségi Klinikai Kórház megépítésével a sebészeti klinikák számát ötre emelték, amelyből három az új, kettő a régi épületben működött, ezek élére kizárólag román oktatókat neveztek ki, és a magyar sebészek előmenetele elakadt. Négy sebészeti klinikán a közelmúltig nem volt magyar oktató. Az I-es számú sebészet vezetője több mint 20 éven át kereste „a megfelelő magyar oktatót, és azt is egyes számban” – idézi A marosvárhelyi magyar nyelvű orvos- és gyógyszerészképzés című kötetből a tanulmány szerzője. 
Péterffy professzor örvendetesnek nevezi, hogy a II. számú sebészeti klinikán, amely Bancu Şerban előadótanár – később professzor – vezetésével 1996-ban vált ki az I-es sebészetből, ötven év után újra van általános sebész egyetemi tanár Marosvásárhelyen prof. dr. Bara Tivadar sebészfőorvos személyében, akit nemrég neveztek ki társprofesszornak.
A továbbiakban a szerző a klinikavezető sebészprofesszorok tudományos tevékenységét és a MOGYE nem túl kedvező rangsorolását veszi számba, és megemlékezik Marosvásárhely két meghatározó kórházigazgató sebészfőorvosáról. Az 1900-as évek elején Marosvásárhelynek modern központi kórházat álmodó Hints Elek (1861–1919) sebészfőorvosról, akinek tervét az első világháború hiúsította meg, továbbá Czakó József sebészprofesszorról (1895–1975), aki az e célból alakított részvénytársaság segítségével a két világháború között megvalósította az elképzelt 70 ágyas, korszerű kórházat. Ennek lett igazgató főorvosa, és 1935-ben ott végezte el az első szívműtétet Romániában, varrótűt távolítva el egy 22 éves fiatalember szívéből. 
Az írás végén a szerző megemlékezik az Erdély kisebb és nagyobb városaiban működő sebészorvosokról, és kilenc jelentős sebészprofesszor, főorvos bővebb életrajzát is közzéteszi tanulságos írásában. 
BODOLAI GYÖNGYI
Népújság (Marosvásárhely)