67 éves intézményi múlt, félévszázados tanári pálya
Születésnapoztak a Köteles utcában csütörtökön, méghozzá az Egyetem Napja elnevezésű rendezvénysorozattal. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 67. évét ünnepelték, ugyanakkor kitüntették Kovács Levente rendezőt, aki az intézmény 67 évéből ötvenben tevékenyen vett részt.
Az intézmény minden év tavaszán megünnepli fennállásának évfordulóját az Egyetem Napja rendezvénysorozattal. Ilyenkor a Stúdió Színház szélesre tárja kapuit hűséges közönsége előtt, s velük együtt ünnepli, hogy 1954-ben központi utasításra, politikai okokból, de szerencsére a híres színházi triumvirátus – Szabó Lajos, Tompa Miklós, Kovács György – irányítása mellett a Kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyre költözött. A hatvanhetedik évfordulót muzsikaszóval, énekkel, vetítésekkel ünnepelték, valamint kitüntetésekkel.
A kortárs művészet kiválóságairól
Az intézmény rektora, Sorin Crişan elmondta, szokás az egyetem falai közt, hogy a születésnapot díszdoktori, valamint a Professor emeritus címek átadásával teszik ünnepélyesebbé. Az egyetem szenátusának döntése értelmében díszdoktori címet kap a nemzetközi rendezői művészet két kiemelkedő személyisége: Ascher Tamás, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora, valamint Alexa Visarion, a Bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora.
„A kortárs művészet kiválóságainak adunk át díszdoktori címet, s az, hogy ők ezt elfogadták, azt jelenti, hogy értékelik azt a munkát, amely az egyetem falai közt zajlik” – hangoztatta az intézmény magyar karának dékánja, Koós Anna. A budapesti rendező, Ascher Tamás nem tudott most jelen lenni, ezért ő az őszi tanévnyitón veszi át kitüntetését. A nemzetközi hírnévnek örvendő Alexa Visarion rendező személyesen vette át a díszdoktori címét, valamint az egyetemi szenátus tagjainak járó tógát és kalapot.
Volt üldözött és hajcsár is
A díszdoktori címek mellett minden évben adományoznak Professor emeritus címet is, ez a legmagasabb kitüntetés, amelyet az egyetem saját tanárának adhat. Idén ezt az ötven éve a Kötelesen oktató Kovács Levente kapta.
A marosvásárhelyi professzor érdemeire Balási András, rektorhelyettes mutatott rá. Elmondta, Kovács Levente 44 előadást rendezett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, 52-t a színiakadémián, de jutott 9 előadása Szatmárnémetibe, 8 Sepsiszentgyörgyre, 17 Nagyváradra is, hogy csak a legfontosabbak említsük. „Ötven év tanári pálya töretlen hittel és professzionalizmussal” – foglalta össze röviden Kovács Levente félszázados tevékenységét a rektorhelyettes. Hozzátette: a professzor nemcsak elméleti és gyakorlati tudást adott át több ezer tanítványának, hanem emberileg, lelkileg is támaszt nyújtott nekik.
Kovács Levente kitüntetésének átvétele után felemlegette, hogy volt ő minden ezen az egyetemen. „Gyakornokként kezdtem, tanítottam irodalmat, beszédtechnikát, magyar nyelvet, színészmesterséget, rendezést is. Mikor mit kellett, minden rést velem tömtek be. Voltam irányító és irányított, hajcsár és üldözött is” – fogalmazott a kitüntetett.
Szász Cs. Emese
szekelyhon.ro

Közel száz hallgatójától búcsúzott a Művészeti Egyetem
Közel száz diáknak szólalt meg utoljára a csengő szombaton a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A ballagási ünnepség rendkívül tartalmasra és érdekesre sikeredett, hiszen az ilyenkor szokásos díszbeszédek sorozata helyett az egyetem végzősei, diákjai "játszották a főszerepet", táncoltak, énekeltek, szórakoztató bábjeleneteket adtak elő. Egy szó mint száz, bebizonyították, ismét egy újabb, tehetséges művészgeneráció hagyja el az iskolapadokat, amely minden bizonnyal megállja helyét a nagybetűs élet színpadán.
Joggal mondják, hogy a Művészeti Egyetem diákjai és tanáraik, főként a leendő színészek egy nagy családként élik meg az itt töltött éveket. Ez a családias hangulat érezhető a ballagási ünnepségeken is, a leendő színészeket, zenészeket, koreográfusokat egyrészt örömmel tölti el, hogy megvalósult a kitűzött céljuk, szakemberekként indulnak el a választott pályán, másrészt pedig szomorúan veszik tudomásul, hogy véget értek az együtt töltött évek, amelyek nemcsak osztályközösséggé, hanem igazi családdá kovácsolták őket. Szombaton az egyetem magyar karán a hároméves alapképzés és a kétéves magiszteri fokozat, színész, rendezés, látványtervezés, koreográfia, bábszínészet, zenepedagógia, teatrológia- impresszárió szakos diákjai, összesen hetvenketten, mondtak búcsút a Köteles utcai intézménynek. A Sebestyén Aba és Daniela Lemnaru művészek vezette ünnepség keretében az egyetem vezetősége részéről Sorin Crisan rektor és Balási András rektorhelyettes búcsúztatták a végzősöket. A rektor arra biztatta a pályakezdőket, hogy az életbe kikerülve nézzenek szét maguk körül és figyeljenek oda az apró dolgokra, esélyekre, hiszen ezek azok, amelyek meghatározzák a létüket. – A részletekre odafigyelve tudjátok majd a lehető legjobb szakmai teljesítményt elérni – hangzott el a rektor jó tanácsa, majd a koreográfia szakos hallgatók latin tánccal kedveskedtek a közönségnek, a leendő bábszínészek pedig az óriásbábu tánca Michael Jackson-dallamokra, humoros bábjátékkal fakasztottak mosolyt a nézőtéren ülők arcára. Balási András, az intézmény rektorhelyettese egykori diákként szólt a végzősökhöz. Mint mondta, 1997-ben jutott be az egyetem teatrológia szakára és abban az időben két szakban merült ki az egyetem kínálata, színész, illetve teatrológusi képzésre volt lehetőség. – 29 évesen akkor az egyetem legidősebb diákja voltam, szégyelltem is magam emiatt. Aztán pár év múlva már nyugdíjas tanítványaim is voltak. Akkor sem volt itt mennyország, hiszen infrastrukturális problémákkal küszködött az egyetem, de mi mégis a mennyországban éreztük magunkat, mert azt tettük, amit szerettünk. Most hozzávetőlegesen száz hallgató ballag, annak idején összesen 30-an voltunk, magyarok és románok. Ezek a számok is bizonyítják, mennyire kinőtte magát ez az egyetem – tette szóvá beszédében Balási András. A román tagozat végzőseinek a nevében Cristi Iorga szólalt fel, aki John Malkovich szavaival búcsúzott, a magyar végzősök részéről pedig Kinda Szilárd szólt társaihoz, valamint B. Fülöp Erzsébet osztályvezető tanárukhoz, akinek megköszönte a lelkiismeretes munkát, a kitartást, amivel mindvégig arra törekedett, hogy a diákjaiban lévő tehetséget minél jobban kibontakoztassa. A végzős rámutatott, bizonyára társaiban és benne is ott lapul ilyenkor a félelem, a bizonyítási kényszer, a kudarctól való rettegés, ami minden pályakezdő színészt foglalkoztat, viszont hangsúlyozta, az itt töltött évek felkészítették őket arra, hogy helytálljanak a pályán – hangzottak el Kinda Szilárd biztató szavai, aki társainak és önmagának is szakmai sikereket, és nem utolsósorban, szerződéseket kívánt. A diákok művészi produkcióival lépten-nyomon színesített ünnepi műsor a végzősök színpadra vonulásával ért véget, közel száz ifjú tehetségnek tapsolt állva a közönség.
Menyhárt Borbála
Népújság (Marosvásárhely)

Élő Magyar Ház, Borosjenőn
A Nyugati Jelen több alkalommal foglalkozott a borosjenői magyarság azon igényének a kielégítésével, hogy a város vezetősége a katolikus, illetve a református templomokon kívül, biztosítson számukra egy olyan helyiséget, ahol zavartalanul megtarthatják az ünnepeiket, közösségi életet élhetnek.
A jogos igény teljesítésének az előmozdítása érdekében a város akkori polgármesterével is többször beszéltünk, majd tudósítottunk a volt egyházi iskolaépületben számukra kiutalt tanterem, hosszas huzavona után történt tényleges átadásáról is. A Magyar Ház szerepét betöltő osztálytermet a helybeli magyarok lelkes csapata a saját pénzén felújította: dr. Czuth András és felesége, dr. Czuth Rozália függönyöket szereztek, ezen túlmenően is sokat segítgettek; Tündérligeti Anna, valamint Hegya György és családja is sokat segített, míg Mészáros Dávid az ablakokat javíttatta meg. Miután kifestették a termet, aki csak tudott, otthonról használható bútorokat hozott, de az RMDSZ helybeli szervezete is szerzett székeket, a református parókia padokkal járult hozzá a felszereléshez. Mióta közös erővel sikerül a termet kicsinosítani, bebútorozni, itt szervezik az irodalmi esteket, nótaesteket, az 1848–49-es forradalomról és szabadságharcról való megemlékezéseket Mészáros Dávid közreműködésével, de a szervezésben sokat segít Crişan Irénke is. Amint Mészáros Dávid elmondta, a rendezvényekre meg szokták hívni a borossebesi magyarokat is, akik közül sokan eleget tesznek a meghívásnak. Az irodalmi esteket dr. Brauch Magda szokta szervezni, a választások előtt viszont Dankó Pista-nótaestet szerveztek, amelyiken sok borossebesi is részt vett. A különböző tematikájú estek alkalmával, a falra kitűzik az érintett személyiségnek a kinagyított portréját, amit rendszeresen Mészáros Dávid Temesváron élő műépítész fia, Dávid szokott elkészíteni. Idén dr. Brauch Magda legújabb könyvét, Mester József verseskötetét mutatták be. Mint minden évben, idén is megszervezték a március 15-ei megemlékezést, amelyiken ezúttal is Ujj János történész tartott magvas előadást. A Borosjenői Magyar Ház megszületésének a történetéről fotóalbum készült, ami a helyszínen megtekinthető, a magyar nyelvű művelődési kiadványokkal együtt. A rendezvényeket inkább a fő nemzeti és egyházi ünnepeinkhez igazítják – mondta el a borossebesi templombúcsú alkalmából történt találkozásunkkor Mészáros Dávid, a borosjenői magyar rendezvények egyik szervezője.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Az egykori város: utcanevek az idő sodrásában
Hol volt a Lenin-út? Melyik a Köztársaság-negyed? Hogy hívták a Kossuth utcát régen? Utcanevekben továbbélő udvarhelyi kommunizmus.
Akárcsak a város szobrai és emlékművei esetében, az utcák neveiről is mindig az aktuális politikai rendszer emberei döntöttek. Az utcanevek is úgy változtak, ahogy az egykori köztéri szobrok dőltek vagy álltak: mindig az adott korszak hangulatának megfelelően neveztek el vagy át utcákat, tereket.
Az egykori Botos utcát a 19. század végén nevezték el Kossuth Lajos utcának – a kommunizmusban Május 1 sugárútra keresztelték át, majd a rendszerváltás után visszakapta a Kossuth nevét. A mai Bethlen Gábor utca évtizedekig a Köztársaság (Republicii) nevet viselte – a megszokás nagy úr, mert az utca neve fennmaradt: a kórházzal szemben levő tömbházakat (ezt nevezték Köztársaság, avagy "Républicsi-negyednek) egybefogó lakószövetség ma is a Köztársaság Lakószövetség nevet viseli. A Városháza teret Augusztus 23 térnek hívták, erre a Lenin út vezetett be Szombatfalváról.
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években felépített új lakótelepek (Tábor, Bethlen – ezek nagyobbak, a kisebb kiterjedésűek az egykori Szigetre, illetve a városi kórház körülötti területekre épültek) már eleve olyan utcaneveket is kaptak, mint a Függetlenség (sugárút), Győzelem, Béke. Az elvtársak igyekezetének hevét lehetett hűteni olyasmivel, hogy bizonyos mesterségekre és a város körüli földrajzi nevekre utaló elnevezést is kaptak az utcák: Szabók, Fazakasok, Cipészek, Céhek, Építők, Asztalosok utcája, illetve Morum, Tihadár, Gyepes, stb. Ha a rendszer tovább tartott volna néhány évvel, valószínűleg megértük volna, hogy a Strada Partidului felirat díszelegjen pl. a II. Rákóczi Ferenc utca házain vagy Aranykorszak térnek hívják a Bethlen-lakótelepi parkot.
Van néhány olyan utcanév is Udvarhelyen, ami egykori létesítményekről kapta a nevét: ilyenek például a Villanytelep és a Sport utca – utóbbi a városi piac bejáratával szemben van, a bútorgyár egykori területén ugyanis stadion volt a hatvanas években, innen a név.
A rendszerváltás utáni huszonhárom évben fokozatosan sikerült néhány utca nevét visszamagyarítani – például a vár körüli utcák a Horea, Cloșca és Crișan neveket viselték, ezeket vissza- illetve elkeresztelték Kornis Ferencre, Attilára és Eötvös Józsefre.
A kommunizmus ízét nagyon vastagon magában hordozó utcaneveket (ezek a város fő „ütőerei" – Lenin út, Május 1 sugárút, Köztársaság) elég hamar átkeresztelték, de több román történelmi vagy irodalmi személyiségről elenevezett utcanevet (Cuza, Vladimirescu, Alecsandri) csak később, fokozatosan lehetett megváltoztatni, ezen a kilencvenes évek elején készült térképen még megtalálhatók. Habár szintén a kommunizmusra és az erőszakos románosításra emlékeztetnek, több utcanév (pl. Függetlenség, Béke, Győzelem, Eminescu, Bălcescu, Creangă) érintetlen maradt, akárcsak a hétköznapi köznyelvben „Eggydecembernek" hívott 1918 December 1. utca, aminek a városközponthoz közelebb eső része visszakapta a Sziget utca elnevezést, de a Malom utcától a Rákócziig most is a "nevezetes" dátum az utca neve.
Utcák egykor és most
Május 1 sugárút – Kossuth Lajos utca
Lenin út – Tamási Áron utca
Köztársaság utca – Bethlen Gábor utca
November 7 utca – Szentimre utca
Cuza vajda utca – Wesselényi Miklós utca
Vasile Alecsandri utca – Szent János utca
Tudor Vladimirescu utca – Solymossy utca
Egyszer talán ezek az utcanevek is megváltoz(hat)nak, de a lépés elég nagy adminisztratív gonddal jár: a lakcímek megváltoztatása a személyi igazolványok, gépjárművezetői jogosítványok, stb. kicserélését is maga után vonja, egy névváltoztatásnál erre is gondolni kell. Igaz, a kommunizmus erőre kapásakor az egykori Udvarhelyen az akkori hatalomnak a probléma ez nem okozott gondot. De egy olyan udvarhelyi polgárnak, aki a Kossuth utca lakójából a Május 1 sugárút lakója lett, talán igen.
Katona Zoltán
Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely)

Meglátni a másikat
Elkezdődött a tanév a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen
Kedden délelőtt elkezdődött a 2013/2014-es tanév a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. A hagyományosan jó hangulatú tanévnyitó idén sem veszített szükségszerű lazaságából, az esős idő ellenére is jókedvű arcok vették birtokba a Köteles utcai Stúdió Színház előadótermét, akik – kezdésképpen – együtt énekelték tanáraikkal a Gaudeamus igiturt.
A teljes telt házas közönséget Harsányi Zsolt rendező, az intézmény tanára üdvözölte, majd Molnár Tünde orgonajátékát követően Sorin Crisan rektor lépett a mikrofonhoz. Beszédében a nézés, illetve látás fontosságát, valamint a kettő közötti különbséget hangsúlyozta ki. – Nézzük egymást és a néző is nézi a színészt. De a vizuális, belső felismeréshez a nézés nem elég. Látás kell hozzá. Látás, amely helyet hagy bennünk a másiknak. Reméljük, hogy a mostani elsőéveseket sokan fogják látni majd. Hogy neves színművészek, színházi szakemberek lesznek és büszkék lehetünk arra, hogy a tanítványaink voltak.
Kós Anna, a magyar művészeti kar dékánja elmondta: a zökkenőmentes tanévkezdés nagyon sok munkával jár. Kell hozzá infrastruktúra, kellenek épületek, jó tanterv, elkötelezett tanárok és mindenre elszánt hallgatók. – A két utóbbi tényezővel soha nem volt gondunk. Ezt az állítást rengeteg dologgal alá lehet támasztani, például a tavalyi uniós felmérő bizottság rendkívül pozitív értékelésével. De ennél is fontosabb, hogy diákjaink szinte százszázalékban az itt tanult szakmájukban helyezkedtek el, avagy azon szakterületen tanulnak tovább. A meghirdetett helyeink felteltek, sok elsőévesünk van. Az idén alapképzésben színészmesterség, bábszínész, mozgásművészet, teatrológia, audiovizuális kommunikáció és multimédia, valamint zenepedagógia szakokon indítottunk évfolyamokat, három szakon magiszteri képzés veszi kezdetét: színészmesterség, rendezés, valamint teatrológia-művelődésszervezés – árulta el Kós Anna, miközben felolvasta az elsőévesek névsorát.
Oana Leahu, a román nyelvű kar dékánja hozzátette: – Isten hozta önöket az egyetemen. Ez nem Bukarest és nem Budapest. Nem ígérhetjük a csillogást. Senkiből nem csinálunk sztárt, azt mindenkinek magától kell elérnie. Mi azonban megtanítjuk önöknek, hogy hogyan hozzák ki a legjobbat önmagukból, hogyan fejlesszék tökélyre képességeiket, hogyan legyenek nagyszerű színészek, színházi emberek – mondta Oana Leahu, aki rövid beszédében Valeria Covatariura, az intézmény volt rektorára és Lohinszky Loránd színművészre, az egyetem néhai tanárára egyaránt emlékezett.
A tanévnyitó ünnepség Molnár Tünde orgonajátékával és az intézmény kórusának énekével zárult, majd a hallgatók birtokba vették termeiket. Elkezdődött a színis tanév.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Mesés és dákomán
Kétségtelen, hogy gyönyörűen felújították Erdély egyik régi fővárosának történelmi központját. Több mint 47,5 millió lejt, azaz 10,56 millió eurót költöttek Gyulafehérváron a várfalak, a bástyák, a terek és épületek rehabilitációjára.
Úgy tudni, hogy ezt az összeget a város és a megye költségvetéséből, állami forrásokból és az Európai Unió kohéziós alapjaiból fedezték. Az is elképzelhető, hogy a keret nem volt elég, innen-onnan még szereztek hozzá, mert arról olvasni a sajtóban, hogy bizony kevés volt a pénz, s még hátra vannak bizonyos kiegészítések, és az elvégzett munkálatok is hagynak kívánnivalót maguk után. A jelen írásnak nem az a célja, hogy mérleget vonjon, hogy minősítse a munkálatok végeredményét, hiszen ahhoz komolyabb rálátás szükséges, hetekig, hónapokig kellene tanulmányozni a különböző helyszíneket, szakembereknél, helyi vezetőknél, vállalkozóknál és polgároknál kellene érdeklődni, és jó lenne áttanulmányozni a vonatkozó dokumentációt is. Ez alkalommal mindössze az „eszmetörténeti” hatások érintettek meg. Ezek mellett viszont nem mehetünk el érdektelenül
Hiába volt annyira jelentős politikai szerepe Nagy-Románia létrejöttében a városnak – egy népgyűlés keretében itt mondták ki 1918. december 1-én Erdély egyesülését Romániával –, 1945 után amolyan mostohagyermek volt a bukaresti vezetés szemében. Az ország-gyarapítást követő években ugyan a régi román állam birtokba vette és betöltötte azt a teret, amelyet ilyen esetekben ildomos elfoglalni: rohammunkával felépült a számunkra örökkön helyidegen építészeti elemeket idéző katedrális, a Koronázási Templom, amely az erdélyi ortodoxia központja is egyben. Itt tartották 1922. október 15-én I. Ferdinánd és Mária királyné koronázási ünnepségét. A totalitárius rendszer évtizedeiben azonban a város nem kapott kiemelt jelleget, a rendszerváltozást követően is csupán a nemzeti kártya decemberi elővételekor fordult erre az ország figyelme. Több kihasználatlan – korábban katonai és önkormányzati, megyei célokat szolgáló – épület volt a várban, amelyek bonyolult tulajdonviszonyai akadályozták az érdemi karbantartást és a felújítást, mígnem 2008 körül megfogalmazódott a szándék – hiszen itt található a Közép-Erdélyi Fejlesztési Régió központja is –, hogy egy másik, régebbi főváros, a közeli Nagyszeben példáján felbuzdulva meg kellene ejteni azokat a nagyjavításokat, amelyek jelentékenyen megnövelik a helyiek büszkeségét és látnivalókkal csábítják a turistákat.
A székesegyházban találhatók - többek között - Hunyadi János, ifjabb Hunyadi János, Hunyadi László, Izabella királyné és János Zsigmond szarkofágjai - a templom kriptájában tizenegy erdélyi katolikus püspök földi maradványai nyugszanak. A felújítás során több alkalommal is jártunk ezen a helyen. Többnyire a magyar vonatkozásokat kerestük, hiszen Erdély egykori fővárosában nem lehetnek jelentéktelenek ezek a nyomok. Ezer esztendőről van szó, amely alatt Erdély, hol a magyar királyság kötelékében, hol független entitásként, hol török gyámság, hol bécsi, hol budai jogar alatt élt és működött. És valamelyest magyarul lélegzett.
Ez év nyarán került sor a vár újabb birtokbavételére a helyi lakosság és az idelátogatók részéről.
Illő módon ilyen és ehhez hasonló írások köszöntötték az eseményt:
„Alba Iulia, a város, mely maga a történelem. A történelmi városközpont az utóbbi időkben – a lakosság nagy örömére – ismét »múzsája« a hivatásos és a műkedvelő fotósoknak; nyugodt szívvel örvendezhet minden lakója, hiszen manapság itt található Románia legszebb vára. Mert a fotográfiáknak különleges szerep jut a történelemben, hiszen az általuk sugalltak ezer és ezer újabb történetet szülnek, amelyek soha nem múlnak el. Most egy olyan válogatást állítottunk össze – írja Alexandra Mates az Unirea című lap internetes portálján –, amely minden bizonnyal magára vonzza a szépre »szomjazó« tekinteteket.
Apoulon – Apulum – Bălgrad – Alba Iulia, város, egy főváros, a dákó-románság és a román nemzet kétezer éves jelképe.
Mihály vajda dicsőséges bevonulásának és a Román Fejedelemségek 1600. évi első egyesülésének, Hóra, Kloska és Krisán, az 1784-85-ös Lázadás vezetőinek Golgotája, a Nagy Egyesülés jelkép-városa 1918-ból és I. Ferdinánd koronázási helyszíne 1922-ból.”
Egy város, amely majd ezer esztendeig Transilvania fővárosa volt! A város, mely maga a történelem!! A románok igazi Mekkája!!! Melynek nem lehet »riválisa« sehol a nagyvilágban… Ez a vár/os, amellyel minden itt lakó minden mesterkélt szerénység nélkül nyugodtan büszkélkedhet! Az elődeink által ránk hagyott kulturális és történelmi örökség páratlan értéket képvisel, mely arra késztet mindnyájunkat, hogy magunk is gyarapítsuk a javakat, s adjunk át utódainknak, … az utánuk következőknek. Nagy örömünkre szolgál, hogy ez az értékközvetítés az utóbbi években meg is történt.
Egy álom, egy ötletsor, s a józan vezetés, a magán és a közszféra együttműködése olyan tervet szült, amely nálunk, Alba Iulia Várában a hazai turizmus »gyöngyszemét« hozta létre. Mindezt az élénkülő idegenforgalom, a sok-sok ezer látogató bizonyítja, akik a felújítás kezdete óta keresték fel városunkat. Az idelátogatók száma soha nem volt annyira jelentős, mint napjainkban. Élénk azért is, mert a Várban levő terek és a többi helyszínek – az utóbbi két évben legalábbis – fontos országos és nemzetközi filmfesztiválok, szabadtéri koncertek és színházi előadások helyszínévé váltak. A változások evidensek és mindenképp folytatódniuk kell.
Elég a szóból…, hadd »beszéljenek« a hivatásos fotóművészek által készített képek, amelyek bizonnyal meggyőzik önöket, hogy a »szép-teremtő művészek« miféle csodákat értek tetten, Cetate Alba Carolinában. A frissen készült felvételek azt mutatják, hogy a város, amely még »egy menyasszonynál is felkészültebb«, az új ruhájában, és izgatottan várja itthoni és külföldi vendégeit.”
Költői magasságokban röpködő szöveg. Hihetetlenül kéklő messzeségekig hatol. Dákomán. Egyenesen dákopata.
És alig-alig kap egy-két gesztust a magyar ezerszáz esztendő ebben a könyörtelen kultúrateremtésben.
Gyulafehérvár lakossága manapság mintegy 60 ezer fő, amelyből 1800 a magyar. Ebben benne van a teológia, az érseki székesegyház személyzete és a hívek, a városi plébánia, a református gyülekezet, a szórvány unitáriusok meg a néhány magyar ajkú evangélikus és ateista is. 1910-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó népszámlálása 11616 lelket talált Fehérvárott. Ebből 5226 (44,98%) volt magyar, 5170 (44,50%) román, 792 (6,81%) német, s cigány 287 (2,47%). Százhárom év telt el az óta.
A történelminek mondott Székelyföld lakosságának 71%-a jelenleg magyar ajkú.
Simó Márton
Székelyhon.ro

Utópiák és (re)konstrukciók
XIV. Színháztudományi Konferencia
Színházi utópiák és színpadi (re)konstrukciók – e címet viseli az a színháztudományi konferencia, amely ma reggel veszi kezdetét. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem nagy hagyományokkal rendelkező rendezvénysorozatáról van szó, amely 14. alkalommal kerül megszervezésre, az eseménnyel kapcsolatosan kedd délelőtt tartottak sajtótájékoztatót az intézmény előcsarnokában. Mint azt Balási András rektorhelyettes elmondta minden évben más- más témakörben szervezik az ülésszakot, változik a témakör, egyik évben inkább gyakorlati, másik esztendőben inkább elméleti kérdéskörök foglalkoztatják a résztvevőket.
– Idén az utópia és a színpadi (re)konstrukciók képezik a fő irányvonalat. A konferencia a Plaza Hotel konferenciatermében zajlik, az előadások nyelve angol és francia. Ez évben több mint ötven jelentkezőnk volt a világ minden tájáról, közülük körülbelül harmincan jönnek előadni Marosvásárhelyre, mert volt egy értékelő bizottság, amely megvizsgálta, hogy a beküldött dolgozatok megfelelnek-e szakmai szempontból, illetve beleillenek-e az idei témakörbe. Mi egy kicsi egyetem vagyunk, így értelemszerűen az általunk szervezett tudományos ülésszakokat sem jellemzi nagyon nagy lélekszám, de Franciaországból, Portugáliából, Ciprusról, Lengyelországból, Magyarországról és természetesen Romániából mégis sok-sok jeles kutató érkezik Marosvásárhelyre. Sok a hazai jelentkező, több előadó az egyetemünk hallgatója, doktorandusza, ami azt jelzi, hogy ütjük a mércét. A konferencia nem csak a szakmához kíván szólni, ezért minden évben, az értekezések mellett különböző rendezvényekre, előadásokra is sor kerül és ez az idén sincsen másképp. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház szerda esti Carmina Burana című előadása a rendezvénysorozat részét is képezi, míg a csütörtöki zárónap estéjén a méltán világhírű Harry Tavitian és Cserey Csaba formálta duó koncertezik a Stúdió Színházban. A külföldi vendégek számára természetesen különálló programokat is szervezünk, megmutatjuk neki, a várost és az egyetemünket, hogy elégedetten távozzanak és máskor is visszatérjenek hozzánk – mondta Balási András.
A konferencia előadássorozata ma reggel kilenc órakor veszi kezdetét, 10.30 és 11, 12.30 és 14, valamint 15.30 és 16 óra között kávé-, illetve ebédszünettel. A mai és holnapi értekezések 17.30 órakor érnek véget, ezeket követi a Carmina Burana, illetve az említett, Tavitian&Cserey-koncert. Az ülésszak moderátorai között megtalálhatjuk Sorin Crisant, Sorin Antohit, Cristian Stamatoiut, Egyed Emesét, Eugen Pasareanut, Kricsfalusi Beatrixot, Demeter Júliát, a tudományos bizottságot Sorin Antohi elnök, Jákfalvi Magdolna, Sorin Crisan, Demeter Júlia, Ungvári Zrínyi Ildikó és Egyed Emese alkotja.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Sabin Gherman: történelmi régiókat, autonóm Székelyföldet – Interjú
A múlt szombati autonómiakonferencia egyik legszínesebb előadója Sabin Gherman közismert publicista, a Transilvania Live televízió igazgatója, műsorvezetője volt. Regionalizmusról, Erdélyről, székelyföldi autonómiáról, magyarok és románok egy- másra utaltságáról szóló előadását többször taps szakította meg. Nem véletlen, hogy az előadót több média is megszólaltatta. Sabin Gherman lapunknak is nyilatkozott.
– Ön a Transilvania Live regionális televízió igazgatója, mely csatorna a nevével is jelzi: felvállalja az erdélyi régió gondolatát...
– Természetesen kulturális értelemben vett vállalásról van szó, azt szeretnénk megmutatni, ami jó Erdélyben. És azt hiszem, bőven van, amit. Hiszen rengeteg közösség él itt, románok, magyarok, romák, szlovákok, szászok, már amennyien maradtak – az interkulturalitás pedig előnyére válik a régiónak, gazdaggá teszi.
– Kolozsvárról miként látszik, létezik-e erdélyi identitástudat, erősödött-e ez az elmúlt években? – Létezik erdélyi identitástudat, csak van egy gond ezzel. Létezik ugyanis külön erdélyi román identitás, és külön erdélyi magyar identitástudat. Interkulturalitás szempontjából ez rendjén is lenne – de közös mozgalmak, az Erdélyért való együttes kiállás vonatkozásában már problematikusabb. Mert világosnak kell lennie mindannyiunk számára: a románok a magyarok nélkül semmit nem tehetnek Erdélyért, és magyarok románok nélkül úgyszintén. Ráadásul közös történelmünkben nincs sok jelentős mozzanat, amely elválasztana bennünket, annál több, ami összeköt. És nem hiszem, hogy létezik ma Erdélyben olyan őshonos román, aki gyermekkorában csak románokkal játszott, vagy olyan magyar, aki gyermekként csak magyarokkal volt együtt.
Ezt a tapasztalatot kellene valamiképpen meghonosítani a politikában, kultúrában, társadalmi életben, mindenben. A recept egyszerű: bíznunk kell egymásban. Mondok egy történetet: a nyáron a családommal néhány közép-kelet-európai országban jártunk, Magyarországon, Ausztriában, Szlovákiában. A fiam életében először Komáromban, Szlovákiában látott Hunyadi János-szobrot. Apa, kit ábrázol? – kérdezte. Azt válaszoltam, ő egy olyan román, aki nagy tiszteletet vívott ki Magyarországon, földesúr volt, nem pedig rabszolga, mint ahogy történelemből tanítják. És nem értette, miért nem ezt tanítják neki, miért nem mondja el senki a történelemórán, hogy például a Hunyadi nevéhez fűződő diadal emlékére szólnak minden délben a templomok harangjai. A tanügyi rendszer feladata lenne ez.
Egy másik példa: egy fiatalember írta nekem: Sabin úr, miért van az, hogy december elsejére az iskolák olyan soviniszta dalokkal és nacionalista versekkel készülnek, amelyek Erdély elszakadását féltő, a magyarok diszkriminálását célzó eszmékből erednek? Szerintem azért, mert Bukarest egyáltalán nem bízik a perifériában, Erdélyben. Ez érthető, hiszen vaj van a fejükön. Csak megemlíteném, 1932-ben a hatalmas gazdasági világválság idején egész Románia költségvetésének 86 százalékát Erdély és a Bánság adta. Ha évtizedeken át lopsz, számíthatsz arra, hogy egyszer valaki kérdőre von.
– Születőben-e a kölcsönös bizalom az erdélyi magyarok s románok között? – Sajnos, még nem eléggé érettek sem a románok, sem a magyarok. Egyre többen, persze, akik igen, mindkét oldalról, de cselekvőleg még nem merik felvállalni. Amikor lesz bátorságuk felvállalni ezt a gondolatot, akkor megalakul majd az erdélyiek pártja. Amelynek vezetősége három nemzetiségű, a belső dokumentumok három nyelvűek lesznek, hiszen Ioan Slavici is ekképp mutatott rá a közös Erdély szépségére: a románt Bună ziuával, a magyart Jó napottal, a németet Guten Taggal köszönthetjük. A régiós identitásra jó példa lehetne a Bajorok Pártja Németországban, akik 41 éve felismerték és azóta érvényesítik saját régiójuk érdekeit. Jöhet a baloldal, jöhet a jobboldal kormányozgatni, ők úgyis cselekszik a magukét. Nekünk is ezt kellene megértenünk. Ha megértjük, jó, ha nem, akkor várunk újabb ezer évet, tartunk még ezer szemináriumot, jöhet még ezer akadémikus, még néhány olyan naiv, mint én, még olyan újságírók, mint ön... – Ön szerint eljön-e az idő, amikor magyarok és románok együtt lépnek fel Erdélyért?
– Azt hiszem, nincs már messze, jelenleg a helyzet egy nyomás alatt levő edényhez hasonlítható. Az alapvető nézetkülönbségek ugyanis nem románok és magyarok között vannak, hanem magyarok és magyarok, illetve románok és románok között. Itt vagyunk Székelyföldön, és nagyon jó az, hogy van politikai verseny a magyarok szavazataiért. A magyarságnak nagyon jó vezetője Orbán Viktor, aki megmutatta, hogy a termőföld nem eladó, és lehet úgy is kormányozni, hogy közben nem szipolyozod ki azt az embert, aki már rengeteg átszervezést és átmenetet elszenvedett.
Az Európai Néppárt bukaresti kongresszusán két emlékezetes kijelentést jegyeztem meg, az egyik Angela Merkel német kancellártól származik, aki szerint a fejlődés nem uniós direktívához kötött, a gazdasági növekedés a vállalkozók szabadságán és kreativitásán múlik. A másik fontos gondolatot Orbán Viktor mondta: fel kell készítenünk közösségeinket egy válság utáni történelemre. De szerintem a magyarok és románok között, mikor egymást szólítják meg, a párbeszéd őszinte.
Ami nem őszinte, az a magyarok és magyarok, illetve románok és románok közötti dialógus. Ezen kellene változtatni. Ráadásul mindenki úgy érzi, saját közössége megosztott, a másik pedig egységes. Amikor Székelyföldre jövök, sokan mondják, itteniek, hogy mi, magyarok megosztottak vagyunk. Kolozsváron meg fordítva: a románok érzik úgy, hogy megosztottak, bezzeg, a magyarok egységesek. És ez valamiképpen megmérgezi az identitástudatot, anélkül pedig jobb, ha nem is beszélünk regionalizmusról.
– Miként látja a kormány régiósítási elképzeléseit?
– A fejlesztési régiók kialakításakor, 1998-ban súlyos hibát követtek el: nincs regionális identitás és nincs átadott hatáskör. Ma éppen Liviu Dragnea kormányfőhelyettesre bízták a régiósítást, aki az ország legszegényebb megyéjének, Teleormannak volt a tanácselnöke. Olyan is az identitása. Pedig a megoldás nagyon egyszerű volna: a történelmi régiók mentén kellene megvalósítani a régiósítást.
Tehát legyen máramarosi, crişanai vagy partiumi régió, Erdély, Bánság, Havasalföld, Olténia, Bukarest, Dobrudzsa, Moldva, Bukovina. Három régiót pedig különleges jogállással kell felruházni – éppen, mint Olaszországban –, mindeniket a saját adottságai, értékei alapján. Ilyen lenne a Duna-delta, a maga természeti-környezeti adottságaival, Székelyföld a kulturális sajátosságaival, és a hihetetlen vendégforgalmi potenciállal rendelkező Zsil-völgye. És, miként Olaszországban, minden régiónak meglenne a saját költségvetése, rögzítenék, mennyit kell befizetni az államkasszába, mennyi kell a külügyre, a hadseregre, országos kiadásokra, és persze, meg lehetne állapítani egy szolidaritási alapot, ha például Vaslui megye gyengébben áll, akkor áldozunk azért, hogy jusson pénz a rászorulókra – de közvetlenül oda jusson a pénz, ne Bukarestben halássza el valamely pártközeli cég.
Minden egyéb maradna a helyi közösségeknél, mint Dél-Tirolban vagy Spanyolországban. Mert most minden úgy működik, hogy bukaresti lobbi nélkül semmire nincs pénz. A román állam ráadásul állandóan úgy viszonyul Székelyföldhöz, mintha az nem az ország része lenne, hanem meg kellene hódítani. Brătianu miniszterelnök például Erdély és Románia egyesülését követően azonnal háromezer embert küldött Székelyföldre, hogy lássák, ki ott a főnök. Közismert az is, hogy 1986-ban a Román Kommunista Párt marosvásárhelyi vezetője 22 800 ember betelepítésére kért engedélyt bukaresti feletteseitől, hogy többségbe kerüljön a román lakosság. Tehát állandóan úgy viszonyulnak Székelyföldhöz, mintha nem hinnék el, hogy az része Romániának.
Ezért is ez a sok vacakolás, ahelyett hogy biztosíthatnák számukra az autonómiát. Az pedig nem igaz, hogy Székelyföld nem tudná eltartani magát Bukarest támogatása nélkül. Nemrég volt erről kimutatás: az állami költségvetésbe befizetett 100 euró adó után Maros megye 68-at, Hargita és Kovászna megye nagyjából nyolcvanat kap vissza. De Teleorman például, Dragnea miniszterelnök-helyettes megyéje 148, Vaslui megye pedig 152 eurót. Ki meri állítani, hogy rendjén van ez?
Farcádi Botond
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Autonómia és regionalizmus – az évtized kihívása (Konferencia Sepsiszentgyörgyön)
A múlt szombaton Sepsiszentgyörgyön tartott autonómiakonferencián politológusok, történészek, többnyire egyetemi tanárok járták körül az autonómia és regionalizmus témakörét, fogalmakat igyekeztek tisztázni, támpontokat nyújtani az erdélyi magyarság autonómiaküzdelméhez, lehetőségekre és veszélyekre hívták fel a figyelmet. Összeállításunkban az elhangzottakat ismertetjük részletesen, természetesen a teljesség igénye nélkül.
Mindenkinek mást jelent?
Fontos az autonómiafogalom tartalmával kapcsolatos zavar tisztázása, annak végiggondolása, milyen érveket lehet felhozni az erdélyi magyarság autonómiatörekvéseinek indoklása mellett – vezette fel előadását Salat Levente kolozsvári egyetemi tanár. Az elmúlt években megtapasztalhattuk, amikor politikusok beszélnek az autonómiáról, nagyon nehéz eldönteni, hogy mire gondolnak: használják ezt a kifejezést az önrendelkezésre, önkormányzatiságra, hatalommegosztásra, politikai autonómiára és megosztott szuverenitásra egyaránt, s tulajdonképpen mindenki azt ért alatta, amit akar. Ez azonban nem erdélyi sajátosság, Matti Wiberg már 1998-ban úgy fogalmazott, hogy az autonómiafogalom népszerűsége éppen annak sokarcúságára vezethető vissza, és az erdélyi magyar autonómiamozgalom szereplőinek is érdeke volt ezt a sokarcúságot fenntartani. Salat szerint, ha ma valaki felmérést készítene arról, mit jelent az erdélyi magyar embereknek az autonómia, lesújtó képpel szembesülne. Ez a sokféle értelmezés rávetült a román partnerekkel való kommunikációra is, ők a lehető leghátrányosabb, legelégtelenebb jelentést csatolták a fogalomhoz.
Salat előadása következő részében példákkal igazolta, hogy az autonómiafogalom egyértelmű tisztázásában a nemzetközi szakirodalom sem segít, elismert szakértők igen különböző álláspontokat képviselnek. Az erdélyi magyarság azonban nagyon sok, a szakirodalomban is használt fogalmi elemmel rendelkezik, de egyértelműen levonta a következtetést, hogy konszenzus nélkül elképzelhetetlen az autonómia elérése.
Salat Levente szerint az igazi nagy gond, hogy autonómia kérdésében az erdélyi magyarság sokkal kevésbé rendelkezik befolyással, mint gondolja magáról. Az előrelépés érdekében négy irányba kellene megszervezni a kommunikációt: szükség lenne egy, a román közvéleményt megcélzó stratégiára, eddiginél sokkal célratörőbb mozgósításra, ki kellene alakítani az autonómia működtetéséhez, fenntartásához szükséges kompetenciákat, és szükség volna a nemzetközi közvéleményt megszólító stratégiára is. Elérni: ha már nem támogatnak, legalább ne akadályozzanak.
Jó tanácsok, példák
Nincs az autonómiának egyértelmű meghatározása, senki nem tudja pontosan, mit jelent, még egyetemi körökben sem – erősítette meg a Salat Levente által elmondottakat Sergiu Constantin, aki tíz éve dolgozik tudományos kutatóként Dél-Tirolban. Az autonómia összetett, rugalmas és alkalmazható fogalom, értelmezése szerint létezik területi és nem területi. A XX. században két paradigmaváltás is történt az autonómiákkal kapcsolatosan. Ma több mint 60 működik világszerte, és ázsiójuk ismét emelkedőben. A legrégebbi autonómiát 1921-ben hozták létre az Aland-szigeteken, a II. világháború után azonban az egyéni jogok kerültek előtérbe, nem a kisebbségi jogok, de még ilyen körülmények között is sikerült létrehozni 1946-ban a Dél-Tirol autonóm tartományt – igaz, nagy segítségükre volt, hogy az erről szóló, Ausztria és Olaszország közötti megállapodást csatolták a párizsi békeszerződéshez. A hidegháború után ismét előtérbe került a kisebbségi jogok kérdése, ám többnyire személyi jogokként, autonómiáról nincs szó, és nem születtek erre vonatkozó, kötelező jogi normák, létrejött azonban néhány ajánlás, dokumentum, amelyek felhasználhatóak – magyarázta.
Sergiu Constantin kitért arra is, milyen tényezők befolyásolhatják pozitívan, illetve negatívan az autonómiák kialakítását. Kedvező időszak a rendszerváltások, a különböző átmenetek kora, az alkotmány reformjának ideje, az, ha a nemzetközi közvélemény aktívan támogatja, de előny, ha kis területen, kevésbé népes kisebbségi csoportot érint, és nagyobb eséllyel létrehozható demokratikus hagyományú jogállamban. Felhívta a figyelmet, hogy nem szabad kizárólag etnikai autonómiát kezdeményezni, szerencsésebb egy régió önrendelkezését kérni, amely minden ott élő népcsoportra vonatkozik, és nem jó az sem, ha az adott területen két nagyjából azonos arányú különböző nemzetiség él, illetve ha elkezdődik a vita a szuverenitásról. Az autonómia kialakításának folyamatába minél több szereplőt be kell vonni, így jöhet létre egy sokak által elfogadott, szolid alap. Nagyon fontos az is, hogy alkotmányos jogi háttere legyen, amelyet nem változtathatnak kényükre-kedvükre a különböző ideológiájú parlamentek. Az utólagos vitákat, konfliktusokat elkerülendő jó pontosan meghatározni a hatásköröket. Leszögezte: az autonómia nem jelenti a központi hatalomtól való megszabadulást, hanem segít a hozzá fűződő viszony ésszerű kezelésében.
Eötvös József és a nemzetiségi kérdés
Tematikájában kicsit kakukktojásnak számított az előadásfolyamban Demeter Attila kolozsvári történész, egyetemi előadótanár értekezése Eötvös József nemzetiségi nézeteiről. Európa keleti felében a nemzetiségi kérdés nem Trianonnal keletkezett, Magyarországon valamiféle megoldást nyújtott rá az 1868-as nemzetiségi törvény, melynek létrehozatalában nagy szerepe volt Eötvös Józsefnek, ő számított az 1848–1868-as időszakban a kérdés legfontosabb szakértőjének, szaktekintélyét a szerbek, szászok és szlovákok is elfogadták. Eötvös nézeteinek idők során történő változásait, politikai fő művében, az Uralkodó eszmékben kifejtett meglátásait ismertette Demeter Attila. Ebben a munkájában, de később is Eötvös elutasítja a „kikerekítés”, azaz a területi autonómia gondolatát, de végül mégis hajlik arra, hogy a Magyarországon élő nemzetiségeknek felajánlja az önkormányzatiság valamilyen formáját.
Minden régiónak sajátos autonómiát
Vasile Docea temesvári történész, egyetemi tanár Bánság esetében mutatta be a történeti diskurzus és a helyi identitástudat alakulását. Kiemelte: minden térségben más és más, különböző regionalizációs megoldásokat kell alkalmazni, nem lehet ugyanolyan kritériumok szerint megszervezni az összest. Bánsági vonatkozásban példákkal is igazolta, hogy a területen élő szászok, magyarok és románok történészei más-más diskurzust folytattak, ugyanazokat az eseményeket mindenikük sajátos szempontjai szerint tálalta. A szászok civilizáló hatásukra fektették a hangsúlyt, a magyarok a liberalizmus mítoszára, a románok pedig arra, hogy történelmi joguk a térség elrománosítása. Mindezek dacára sikerült közös elemeket is azonosítania: kiderül, a regionális azonosság felülírja az etnikai hovatartozást. Éppen ezért meglátása szerint Bánságban könnyebben kialakítható lenne a területi autonómia, mint Székelyföldön, ugyanis egy ilyen régió akkor tud jól működni, ha egyik népcsoport sem érzi kisebbségben magát, és ez ott az erős regionális identitás miatt adott. Úgy vélekedett, számos régió létezik Romániában, amely más-más szempontok alapján kaphatna autonómiát, Bánság és Székelyföld mellett elnyerhetné ezt a státust Galac és Brăila térsége vagy akár Dobrudzsa is.
Történelmi hagyományok és a regionalizáció
Bakk Miklós kolozsvári egyetemi tanár gesztusként románul tartott előadásában a Román Ókirályság és Erdély gyökeresen eltérő államépítési tradícióiból vezette le a mai nagyon különböző viszonyulást a regionalizációhoz. Két szerző, Miroslaw Hroch és Michael Hachter elméleteit segítségül hívva mutatta be, hogy a két térségben miként alakult ki az államiság szerkezete. A Román Ókirályságban előbb alakult ki az állam, csak azt követte a nemzetépítés, míg Erdélyben – hasonlóan a Közép-Kelet Európai államok többségéhez – a már kialakult nemzetek alakítottak önmaguk számára államot. Ezzel magyarázható, hogy Románia Erdélyen kívüli részein úgy vélték, az állam tudja kiteljesíteni a nemzetépítést, a regionalizációt pedig ennek egyik eszközeként értelmezik. Erdélyben azonban az állammal szembeni politikai közösség újraértelmezéseként tekintenek a régiókra.
Történelmi visszatekintéssel igazolta: nagyon különböztek Erdély és az Ókirályság kormányzási formái. (Erdélyben, íratlan alkotmánya szerint nagyon fejlett, jól intézményesített közvetett kormányzás működött, az Ókirályságot elsősorban uralkodói rendeletekkel irányították, sokkal szegényesebb volt politikai felépítése.) A Román Ókirályságban a közvetett kormányzás gyengébben intézményesített változata működött, melyet Alexandru Ioan Cuza reformjai alakítottak át közvetlen kormányzássá, és ez vált nemzetépítővé. Ez volt annak a központosított államnak az elődje, amely ha regionalizál is, azt a nemzetépítésért teszi. Erdélyben a közvetett kormányzásnak volt hagyománya, arra volt igény, hogy a regionalizálás a közösségi elemet hozza előtérbe. Ma sokan mondják, hogy a regionalizáció nem egyéb, mint a „helyi báróságok” visszaállítása, ezek pedig nem egyebek, mint az Ókirályság államfelépítéséből örökölt hűbérbirtokok. Erdélyben ezzel szemben elkezdtek megszületni azok a politikai mozgalmak, amelyek közösségi alapú regionalizációt szeretnének. Persze, ez nem jelenti a teljes különbözőséget, hisz helyi bárók Erdélyben is vannak – fogalmazott Bakk Miklós.
Tanulságos példák
Szász Alpár Zoltán politológus, a Kolozsvári Politeia Társaság elnöke a különböző európai autonómiaformákat vizsgálta azoknak a demokráciamodelleknek a szemszögéből, melyekben létrejöttek. Reprezentatív példákat nem lehet bemutatni az autonómiák világából, annyira sokfélék, hogy nincsenek olyan esetek, amelyek mások számára reprezentatívak, de vannak olyanok, amelyek tanulságosak lehetnek.
Feltérképezte az autonómiák létrehozatalának lehetőségeit is. Székelyföld estében kiemelten kell figyelni a magyar többség és itt élő román kisebbség viszonyára, ez mértékadó lehet a román többség és magyar kisebbség együttélésére nézve, erről megfeledkezni hiba – mondotta. Kitért arra is, hogy Székelyföldön minden tényező adott egy autonómia kialakítására.
Azonos szlovák és román reflexek
A Felvidékről érkezett Őry Péter, a Pro Civis Polgári Társulás elnöke a szlovákiai magyarok helyzetét mutatta be. A történelmi visszatekintés után a közelmúlt eseményeit vázolta, előadásából kitetszett: a szlovák és a román nemzetállami reflexek nagyon hasonlóan működnek. A szlovák alkotmány kirekesztő, megfogalmazói másodrendűnek tekintették a más etnikumú állampolgárokat, tételesen is megjelenik benne: az ország területén élő különböző nemzetiségek érezzék együvé tartozásukat. „Nem együvé tartozunk, csak legyen meg az az érzésünk, hogy olyan, mintha” – hangsúlyozta az előadó. 1998 és 2000 között olyan módon alakították át nyolc megyésre az ország közigazgatását, hogy egyetlen tartományban se legyen 25 százalék fölött a magyarok aránya. A 2001-es választásokon a magyarok összefogtak, és az öt megyében, ahol élnek, jó eredményt értek el, Nyitra megyében sikerült többséget megszereznie a Magyar Közösség Pártjának (MKP), négy évvel később azonban a szlovák pártok egyesítették erőiket, a magyarok nem tudták megismételni korábbi sikerüket, majd a szlovák kormány is gondoskodott erről, úgy módosította a választási körzeteket, hogy ez többé ne is legyen lehetséges.
Szlovákia jó példa arra, mennyi hátránnyal jár, ha a megyéket mesterségesen, nem a történelmi határok mentén hozzák létre, ma már szlovák szakértők és politológusok is nyíltan elismerik ezt – egyikük egy tévévitában mondta el: a megyésítés politikai döntés volt, és a magyarok ellen irányult. „Vívják ki Székelyföld autonómiáját, és lehet, ezzel nekünk is segítenek” – zárta előadását Őry Péter
Partiumi próbálkozások
APartiumi autonómiatörekvésekről Szilágyi Ferenc egyetemi adjunktus beszélt; próbálják bevinni a közbeszédbe az autonómia, a regionalizmus fogalmát, de az út elején járnak, inkább kérdésfelvetések vannak, válaszok még nincsenek. Egy jól működő régió akkor jöhet létre, ha kifelé az elválasztás, belül pedig az együttműködés jelenik meg hangsúlyosan, Partium esetében számos olyan tényező létezik, melyek szinte törvényszerűen adnák önálló régiós státuszát: Bukaresttől távol, az ország szélén helyezkedik el, természetes választóvonalak (a Kárpátok) határolják, nyugati irányban nyitott földrajzi szempontból mesterségesen létrehozott, de egyre légiesebbé váló államhatár a választóvonal, de a határon átívelő vonzáskör szintén előnyös, segítheti a térség nyugati irányú gazdasági integrációját. Vannak fékek is, melyek az önálló, autonóm régió létrejöttét akadályozzák: ilyen a több nemzetiségű lakosság, ami nagyon megnehezíti az egységes regionális öntudat kialakulását, de nincsenek történelmi előzmények sem, csak rövid ideig volt önálló tartomány, és nehézség az is, hogy két párhuzamos társadalom létezik, a magyar Partium és a román Crişana, a kettő között semmiféle kapcsolat nincs, a két közösség egymással szemben határozza meg magát. Éppen ezért nagy dilemma számukra, hogyan képzeljék el a partiumi autonómiát. Mindenképpen területi és nem etnikai alapon határoznák meg, és kétnyelvű lenne. Szerkezetileg Székelyföld sokkal kevésbé koherens, mint Partium, de a nagyon erős helyi identitástudat teszi sokkal előrehaladottabbá az itteni folyamatot – fejtette ki Szilágyi Ferenc. „Hatalmas kihívás áll előttünk az elkövetkezőkben, az identitáserősítés. Úgy kell elképzelni, mint egy hatalmas, felépült erőművet, amely teljesen működőképes, csak nincs meg a kritikus tömeg, hogy beinduljon a reakció. Ha ezt el lehetne érni, úgy gondolom, már magától működne a többi” – fogalmazott a váradi előadó.
Szótár kultúránk megismeréséhez
Az autonómiakonferencia központi témájához, a román–magyar párbeszédhez közvetlenül kapcsolódó kiadványt mutatott be Péntek János kolozsvári egyetemi tanár, nyelvész, az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) elnöke. A Magyar–román kulturális szótár rólunk szól, román nyelven román partnereinknek – mondotta, hiánypótló kiadványról van szó, ilyen jellegű könyv még nem jelent meg, pedig tulajdonképpen rég esedékes és szükséges lett volna – fogalmazott. Hasznos és fontos információkat közvetít a magyar kultúráról azoknak, akik nem ismerik a magyar nyelvet, több mint háromszáz szócikkben, írásban közlik a legfontosabbnak ítélt tudnivalókat. A szótár alapfogalmakat ismertet, a Bibliától a hungarikumokig (Béres-csepp, Rubik-kocka), és műfajához illő módon indulat- és érzelemmentes, nem offenzív és nem defenzív – hangsúlyozta Péntek János, aki azt is elmondta, négy évvel ezelőtt kiadták a mostani könyv párját, a Román–magyar kulturális szótárat, amely a román kultúrát mutatta be a nyelvet nem ismerő magyar olvasóknak.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Utcaneveink üzenete
Az utcanevek a legmozgékonyabb, legváltozékonyabb földrajzi nevek. E tulajdonságuk egy sor tennivalót, tanulságot is hordoz. A kovásznai utcanevek múltjának és jelenének tanulmányozása során olyan jelenségekre figyeltem fel, melyek nem sajátosak, nem egyediek, hanem általános jellegűek egész Erdélyben, sőt, a magyar területeken mindenhol. Ezért éreztem szükségesnek a nyilvánosságot, azaz rájuk irányítani a figyelmet.
Természetes elnevezések
Az utcanevek – a kezdetektől a 19. század második feléig – városokban és falvakban természetes, spontán elnevezések voltak. A település lakói maguk nevezték el egy közismert lakóról vagy tulajdonosról (Vajnák, Butykák utcája, Komsa, Székely, Tóth utca – a példákat ezután is kovásznai adataimból közlöm), valamilyen ismert, földrajzi egységről, ha az út oda vezetett (Fenyves, Pakóhegy, Piliske út) vagy valamilyen, ott található jelentősebb emberi létesítményről (Cserépgyár, Fonoda, Gát, Vágóhíd utca). Örömömre szolgált, hogy Kovásznán fennmaradt még jó pár ilyen utcanév. Az utca természete, jellege, tulajdonsága is alkalmas természetes névadásra (Nagyút, Sáros út, Zsákutca.) Kívánatos lenne, hogy az ilyen természetű neveket ne cseréljük le, mert a település kultúrtörténeti adatait semmisítjük meg ezzel. Megőrzik a város múltjának egy-egy részletét, régi állapotát, lakóinak szemléletét. Másrészt a lakosok így ismerik, tiszteljük hagyományőrző igyekezetüket, elvégre elsősorban az ő tájékozódásukra születtek. Pl. az Erzsébet liget vagy egyszerűen a Liget még ma is nagyobb tájékozódási mutatóval rendelkezik, mint a régi Égerfa vagy a mai Bartók Béla név. Tévedés ne essék, nem Bartók Béla nevét kifogásolom, megtisztelő számunkra az ő neve, de a régebbi név történelmi dokumentum, Erzsébet királyné emlékére ültették a liget fáit, így tudja jó pár megkérdezett idős adatközlőm. Sajnos, a régi liget eleganciájából, szépségéből mára már szinte nem maradt semmi, fáit nagyrészt kivágták, csupán a régi képek emlékeztetnek szépségére. Mégis jó volna, ha mementóként megőrződne a név. De említhetném a legmeggyőzőbb példát is: a Nagyutat (még régebben Darék út) ma Ştefan cel Marenak hívják, holott semmi kötődése nincs az egyébként általam tisztelt román fejedelemnek Kovásznához. Tehát a hatóságoknak, amelyek ma elnevezik az utcákat, jobban figyelembe kellene venniük az illető hely szellemét és a már meglévő adottságait. Nem szabadna elpolitizálni az utcanévadást semmilyen körülmények között. Tudom, némelyek megmosolyogják „naivságomat”, de ez lenne a követendő út.
Mesterséges névadás
A 19. század végétől az utcanévadás feladatát a hivatal vette át. A mesterséges névadás I. korszaka a kiegyezéstől az első világháború végéig tartott. A hivatalos utcanévadás történetének II. korszaka az első világháború végétől egészen 1945-ig, a III. pedig 1945-től 1989-ig, míg a IV. az 1989-es rendszerváltástól napjainkig tart. Kovásznán is nagyjából a fenti szakaszokat különíthetjük el. Ma már kizárólag a hivatal foglalkozik az utcák, terek, sétányok elnevezésével. A köznyelvi használatban nem hivatalosan még él egy-két régi elnevezés (Hamar utca), sőt, új is keletkezik, de már elenyésző mennyiségben.
A hivatali névadásban figyelhető meg az a jelenség, hogy a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint változtatja az utcaneveket. Főleg a 20. század jeleskedik ilyen tekintetben. Megint csak a főutunkat hoznám fel példának: a Nagyút volt Hunyadi, Sztálin út is, mielőtt a mai Ştefan cel Mare nevet kapta. Szerencsére, a köztudatból többnyire kiesik az erőszakolt név. A régi Nagyút név ma is élőbb és természetesebb, arról is árulkodik, hogy ez a település egyetlen főútja volt, és ma is az, a patakkal párhuzamosan halad, s Kovászna hosszan, keskenyen nyúlik fel majd kilenc kilométeren, tehát úti-falu volt s nem bokorfalu.
Ha gyakran változtatjuk a nevet, zavart okoz a lakosság tájékozódásában, ugyanakkor a hagyományokat is sutba dobjuk vele. Hiába szónokol a hivatal hagyományőrzésről, ha lépten-nyomon figyelmen kívül hagyja, ha a gyakorlatban nem alkalmazza. A fenti példa, gyakorlat csak arra jó, hogy illusztrálja: az utcanév beilleszthető a mindenkori hatalmi rendszerekbe változékonysága okán. Kívánatos lenne olyan törvény megalkotása, mely megvédené az utcanévadást attól, hogy ki legyen téve a hatalom kénye-kedvének, ugyanakkor a hagyományokat őrző utcaneveket tilos lenne megváltoztatni.
„A város, falu történetét, sajátosságait őrző utcanevek ugyanúgy védendők, mint a műemlékek” – teljesen egyetértek Péter László gondolatával, amelyet a világhálón olvastam Utcanévadásunk tízparancsolata című cikkében. Tehát az olyan neveket, melyek valamilyen kultúrtörténeti adatot őriznek, nem szabadna lecserélni. Például Kovásznán az Erzsébet liget nevét. Ezt csak szakember tudja megállapítani. Hogy ki legyen benne az utcanévadó-bizottságban, azt éppen ez az alapkövetelmény szabja meg: mindenképpen szakember, tehát helytörténész, magyartanár, néprajzos. Akkor kevésbé fordulnának elő anomáliák, kevésbé csorbulna a település „sajátosságának méltósága” (Sütő). Apró, jelentéktelen dolognak látszik, de mélyebb és jelentősebb következménye is lehet, mert ma egy hagyományőrző utcanév hull ki a köztudatból, holnap egy városrész, egy város neve, majd egy tájegység (lásd Székelyföld), végül a benne lakó magyarság veszíti el önmagát. Egy patkószeg miatt vész el a csata – ahogy az angolok mondják. Az ideológiai-politikai okokból adott elnevezések az 1950-es évektől szaporodtak meg nálunk is. Kovásznán bizonyos régi és új utcanevek román nevet kaptak a belvárosban is, ahol nem volt románság (Aurel Vlaicu). A tömbházak építésével létrejött új utcákat, sétányokat román elvont fogalmakkal jelölik. A kiírás egynyelvű volt. A magyarság nem érezte a magáénak, inkább románul használta, de lehetett ebben kényelemszeretet is (Frǎţiei, Prieteniei, Pǎcii, Unirii, Libertǎţii). Tehát a román–magyar barátság így egyoldalúvá sikeredett, feltehetően szándékosan. A többségében ma már románok lakta Vajnafalván is találunk erőszakoltan mesterséges neveket, ami azt bizonyítja, hogy a szocialista rendszer itt is „működött”: a Csordagyűjtő így kapta a Parcul Tineretului nevet. Ugyanakkor sok olyan történelmi személyiség jelent meg, akiknek a helyhez semmi közük: Tudor Vladimirescu, Horea, Cloşca şi Crişan stb. A Tavasz és Ősz utca nevét mesterségesnek, erőszakoltnak véltem, végül kiderült, hogy két Vajna-birtok nevét őrizték meg. A védett nevek közé tartoznak, ezeket nem szabad megváltoztatni. Tisztelet annak, aki – tudatosan vagy spontánul – a hagyomány mellett döntött.
A város többnyire magyarok lakta területein van román személyiségről elnevezett utca, de Vajnafalván egyetlenegy magyar utcanév sincs, holott például több Vajna megérdemelné, nem beszélve Orbán Balázsról, aki olyan szépen ír a kovásznai románságról, sőt, ő örökítette meg egyik szép népi szokásukat, a juhászlakodalmat, amelyre még ma is – joggal – olyan büszkék. Tudomásom szerint a rendszerváltozás utáni utcakereszteléskor javasoltak Orbán Balázs nevet, igaz, nem Vajnafalvára, hanem a régi Gát utcának a semmitmondó Ghiocei/Hóvirág helyébe, de azt sem fogadta el a hivatal és a képviselőtestület.
Helyesírási kérdések
Az általános helyesírási szótárakban a földrajzi nevek fejezetben vajmi kevés szó esik az utcanevek helyesírásáról. Pedig nagy szükség lenne ma erre, amikor a hivatal nevezi el őket. Kívánatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal rendelkezzék ilyen szakmai helyesírási szótárral. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége bizonyára készségesen segítene ebben, mint ahogy segített más esetben is. Ajánlatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal beszerezze a legutóbb megjelent magyar szakkönyvet: Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása, Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1998. Idézzünk néhány olyan szabályt, amely a helyi és a magyarlakta területeken levő utcanevek helyesírásában segít.
Egybeírjuk: a településrészek nevét (Alszeg, Vajnafalva), a természetes úton alakult összetett utcaneveket (Cserépgyár, Pakóhegy, Nyíralja), ha a névben nincs földrajzi köznév. Különírjuk: a névtől az utca, út, tér, liget, sétány szót (Székely utca, Erzsébet liget, Barátság sétány), de ha a hagyományos utcanév állandójelzős szerkezetű vagy külterületi helynévvé vált, akkor egybeírjuk (Nagyút, Postaút). Ha kéttagú személynévből vagy jelzős szerkezetű személynévből áll, akkor mindhármat különírjuk (Arany János utca, Felső Páva utca, Kőrösi Csoma Sándor tér). Ha a név előtt megkülönböztető jelző áll (Felső Porond utca). Kötőjellel írjuk: ha a név után valamilyen, a fentiektől különböző földrajzi közszó szerepel: patak, tó stb. (Karácsony-pataka). De ha a városrészt jelöli, s nem az utcát vagy a patakot, akkor egybeírjuk: Karácsonypatakában lakik.
Személyekről elnevezett utcát más nyelven is változatlanul kell írni, esetünkben a románt románul, a magyart magyarul, a megfelelő helyesírás szerint. Nem szabad lefordítani őket. A Grigore Ureche utcát például nem írhatom Fül György utcának.
Ismerni kell a hagyományokat
Végeredményben tehát átgondolt-megfontolt cselekedetnek kell lennie a hivatalos utcanévadásnak: figyelembe kell vennie a lakosság természetes elnevezéseit mind magyar, mind román részről. Ki kell kérni a szakemberek véleményét, ne legyen a művelet kiszolgáltatva a mindenkori politikai nézeteknek, vagy ne legyen esetleges és önkényes. Legyen összhang természetes és mesterséges névadás közt. A hivatalos utcanévadás nagy felelősség, ismerni kell a város/falu történetét, hagyományait, tekintetbe kell venni ezeket. Kerüljük a hosszú, megjegyezhetetlen neveket, történelmi dátumokról egyenesen nem javallott elnevezni utcát, erőltetett. Sem a román, sem a magyar nyelvészek nem tartják szerencsés megoldásnak. Ezért nem kívánatos a mai 1 Decembrie 1918 elnevezés.
Az utcanévtáblák elkészítését ahhoz szakmailag értő, mind a két nyelvet ismerő személy végezze. Ne jussanak a Székely utca sorsára. Senki nem ellenőrizte, hogy a jó szándékú készítője esetleg tévedhetett, s románul Secuiascǎ-nek írta, holott egy ott lakó családnevét örökítette meg az utca, tehát, lévén családnév, nem szabadott volna lefordítani, hanem változatlanul str. Székelynek írni, mint ahogy helyesen str. Butykák-nak írták a másik utcát. Ezt nem egy esetben tettem szóvá, de máig nem javították ki, nem tudom, miért.
Utcaneveink tehát arról is vallanak, hogy mennyire tiszteli a hivatal a lakosságot, mennyire van érte, s nem fordítva. Tehát a lakosság hivatalnak való kiszolgáltatottságáról is árulkodik. Egészséges együttműködés lenne ideális ebben a tekintetben is.
SZABÓ ETELKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Negyven év kolozsvári festészete a Művészeti Múzeumban
A kolozsvári festészeti iskola második, 1950 és 1989 közötti időszakába pillanthatnak be az érdeklődők a Művészeti Múzeum emeleti termeiben szervezett kiállításon, amely pénteken délután nyílt meg.
Az 1950 novemberében létrejött kéttannyelvű (román és magyar) Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet festő-tanárai közül Catul Bogdan, Aurel Ciupe, Vasile Crişan, Mohi Sándor, Petre Abrudan, Miklóssy Gábor, Kovács Zoltán, Teodor Harşia, Abodi Nagy Béla, Radu Fulger, Petru Feier, Veress Pál, Mircea Vremir, Paul Sima, Leonid Elaş, Tóth László, Teodor Botiş, Florin Maxa és Ghiorghi Apostu munkái szerepelnek a tárlaton.
Szabadság (Kolozsvár)

Az 1848–49-es szabadságharc Kalotaszegen és környékén
Erdély bércei között kis hepehupás völgymedence terül el, délről a Gyalui-havasok, nyugatról a Kalota-havas az 1836 m-es Vigyázó-csúccsal, észak felől a Meszes-hegység és Kolozsvár-Almás hegység dombvonulatai, kelet felől pedig Kolozsvár határolja: Kalotaszeg.
Történészeink szerint Erdély azon vidékei közé tartozik, ahol a magyarság legkorábban megtelepült. (Akár már a VII. században: László Gyula neves régész „kettős honfoglalás” elmélete szerint a Kárpát-medencében 678 táján a második avar korban érkezett, úgynevezett „griffes-indás” népesség a székelyek voltak.) Az évszázadok során Kalotaszeget és vidékét sok pusztítás érte, a tatár–török hadak dúlásai, a pestisjárványok mind hozzájárultak a magyarság pusztulásához, e táj etnikai metamorfózisához. Az elpusztított magyar falvak egy része teljesen megsemmisült, másokba a havasokból román lakosság telepedett. Az uszítás, ármánykodás, nemzeti villongások színterévé vált ez a terület is, akárcsak Erdély sok más része. Gyilkolta itt már egymást a román és a magyar a Horea, Cloșca és Crișan vezette 1784-es parasztlázadáskor, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején, valamint 1918-ban és 1944-ben. Az alábbiakban a szabadságharc kalotaszegi történéseit elevenítjük fel.
Havasiak a kalotaszegi civil lakosság ellen
Az ősi Kalotaszegen az Erdélyt birtokba vevő magyarság egyik nemzetsége, feltehetően a Kalota nemzetség telepedett meg, megszállván a vidék stratégiai központját, Sebesvárat, később pedig Gyerőmonostoron nemzetségi monostort, Váralmáson pedig Benedek-rendi kolostort épített. Ma a Csucsa és Kolozsvár közötti területen elhelyezkedő több mint 40, túlnyomó részben magyarok lakta falvak összlakosságának száma megközelíti a 20 ezret. Központja a már csak 25 százalékban magyarlakta Bánffyhunyad. Kisbács és Jegenye katolikus településeket kivéve református vallású.
Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc idején Kalotaszeg is hadszíntérré vált, ezt a civil lakosság is megszenvedte. Az osztrák, szász és muszka csapatok mellé csatlakoztak az Avram Iancu által vezetett román, állítólag 198 ezres létszámú lázadó erők, melyek sor- és határőr ezredekből, valamint a román falvak hadra fogható férfi lakosaiból verbuválódtak. A románok bízva az osztrák ígéretekben, hogy megvalósulhat régi álmuk, a nagy Dákorománia, teljes erővel támadták nemcsak a reguláris magyar haderőket, de valóságos népirtást végeztek a magyar civil lakosság körében is, több helységben csecsemőtől aggastyánig mindenkit legyilkoltak, az osztrák hadsereg hallgatólagos beleegyezésével. Avram Iancu, „a havasok királya” először a kalotaszegi magyar falvak ellen intézett támadást. 1848. november 6-án és 8-án egy századnyi császári könnyűlovas több ezer havasi románt (mócot) szabadított rájuk. Kalotaszeg maga is fegyverben állt Dobozi Lajos bihari nemzetőr őrnagy fedezete mellett. A támadást sikerült visszaverni, de Zentelke és Kalotaszentkirály a lángok martaléka lett.
Ezzel kapcsolatban részletet idézünk Berzenczei Antal őrnagy segélykérő leveléből Vay Miklós Erdély királyi biztosához:
„Nagyméltóságú Királyi Biztos Úr! Folyó év november hó 6-ikáról küldött hivatalos parancsolatjai Nagy Méltóságodnak az 1958-ik szám alatt köszönettel vettem, de már ezen rendelés vétele ellőt biztos hírek és kémeim által értesítve lévén az oláhok megrohanási szándékáról a következőleg rendelkeztem. A mákói és egeresi századokat M.Monostor és Valkó fedezésére a K.Szentkirályi századot pedig ezekkel érintkezésbe tettem – mire hiteles hírek érkeztek, hogy az ellenség Nagy Kalotára beérkezett s már Szentkirályra bevárandó... Addig is míg e tisztelt parancsolat megjöhetne, a megérkezett honvédek és az almási és körösfői századot indítom Kalota ellen, hogy még ma vagy holnap széjjelverhessem e rabló csordát.”
Erről az eseményről számol be idős Killyén Ferenc magyarvalkói református pap korabeli leírása, amely az egyház anyakönyvének 44. oldalán található. Csak pár mondat a lejegyzésből:
„Borzasztólag emlékezetes esemény 1848 év november hó 6-ik napján az albáki román rablócsorda néhány oláh pap és három rablófőnök vezérletük alatt a havasról lerohanván itten e helységben is tetemes károkat okoztak... Isten bosszúálló igazsága utoléri őket, mert az a sok ártatlan vér, annyi sok száz család sóhajtása, könnyhullatása kik élelem és lakóhely nélkül maradtak télnek idején, lehetetlen hogy bosszúállást ne nyerjen a gonoszok fejére, az Isten irgalmasságának királyi székétől... Ily pusztulást még a pogány ellenség sem tett, midőn istentelen lábával hazánk földjét taposta.”
Kalotaszegen ez időben a nép állandó rettegésben élt, hiszen a havasiak rémtetteinek híre futótűzként terjedt a vidéken. A magyar forradalmi csapatok viszszavonulóban, Gyerőmonostor és Csucsa a románoktól megfenyegetve – mindez jogosan keltett félelmet a magyarokban, hogy a bosszúvágytól fűtött havasi hordák soraikat rendezve újból lecsapnak a békés magyar falvakra. Az események azonban másképp alakultak.
A csucsai győzelem
Bem tábornok szemlét tartott a magyar csapatok felett Csucsától Nagybányáig, felkészítve őket Erdély visszafoglalására, melyről már december 13-án tudósítja Kossuthot. Eközben az osztrák vezetés is felkészült a harcra, 1848. december 18-i kezdettel kilenc oldalról rendelte el Magyarország megtámadását Windischgrätz, melyhez az erdélyi császári erők is hozzátartoztak. Bem tábornok „Erdély kapujában”, Csucsán terem és átveszi a parancsnokságot a fiatal és tehetséges Czetz János őrnagytól, akit egyben alezredesi rangra, valamint táborkara főnökévé nevez ki. Ennek az eseménynek állít emléket a csucsai református templomban elhelyezett, Petrás Mária által készített dombormű.
A császári csapatok B. Wardener vezetésével két oldalról december 18-án kezdték meg a magyar erők elleni támadást: Bánffyhunyad felől Losenau alezredes egy Siwkovich és két század Károly-Ferdinánd román gyalogsággal, valamint három század lovassággal, akiket a hegyekből Avram Iancu támogatott; az Almás-völgye felől Urbán alezredes kilenc század oláh határőrrel, akiket Butean prefekt támogatott és a felkelt románság. Céljuk volt átkelni a Királyhágón és Nagyváradon keresztül bejutni Magyarországra.
A magyar tábor főparancsnoka e ponton Riczkó ezredes volt, aki Csucsát, vagyis a bal szárnyat tartotta. Kissebesnél a jobb szárnyon a völgyben Dobai József ezredes foglalt állást, ahol Urbán támadott. December 18-án aztán ágyútűz, puskaropogás, szuronyroham, tehát a csata megkezdődött. Mind az országút, mind a Körös és a Sebes vize összefolyásától Csucsáig vérrel festett volt. Urbán csapatai az Almás-völgyében is támadtak, ahol kemény csata bontakozott ki, melyet Baumgarten székely huszárkapitány védett hősiesen, súlyosan meg is sebesülve a csatában. Dobai is jól tartotta a csucsai völgyet, a 11. zászlóalj itt kezdte el dicsőséges pályafutását.
A csata közben az osztrák könnyűlovasság támadott, gróf Saint-Quentin őrnagy vezetésével, a magyar zászlóalj össztüzet zúdított a rohanó osztrák lovasságra, melynek következtében az őrnagy is elesett. A harcok váltakozó szerencsével folytak egész nap, de végül is a császáriak visszavonultak Kolozsvár felé. (A magyarok december 24-én már Bánffyhunyadon voltak, ennek a református templom melletti Petőfi-kopjafa állít emléket.) Másnap, december 19-én, Zsibónál is kemény harcok bontakoztak ki, ahol Jablonczi ezredes csapatai támadtak báró Kemény Farkas őrnagy fiatal honvédseregére. Binder pedig Károly-Ferdinánd oláh határőri gyalogsággal és mintegy 15 ezer felkelt oláhval támadott, kiket Mikás vezetett. Kemény és Kis is elszántan védekezett, mígnem megérkezett Czetz és Bethlen Gergely a Kossuth-huszársággal. Másnap, december 20-án, a magyar sereg ellentámadásba lendült, az osztrák csapatok Gorbóig menekültek. Bem tábornok Nagybányáról indít támadást, Jablonczi ezredes december 22-én Kápolnánál próbálja megállítani, de sikertelenül, és a császári csapatok Dést is feladták. „December 25-én, Karácsony első napján, Kolozsvár lakossága nem akart hinni a szemének, amikor a megfáradt, kiéhezett, elrongyolódott sereg bevonult a városba. Az öröm határtalan volt, ilyen vidám karácsonya még nem volt Kolozsvárnak” – írja Kővári László haditudósító.
Télen megerősödtek a havasi csapatok Látva Bem sikerét, a megrémült General Comando december 31-re összehívatta a román és szász vezetőket Szebenbe, ahol olyan okmányt íratott alá velük, melyben a két nemzet kéri a muszka seregek segítségét. A sikeres tavaszi hadjárat következtében Erdélyt megtisztították az osztrák és a velük szövetséges román és szász erőktől, csak Déva várába, Gyulafehérvárra, valamint az Erdélyi-szigethegységbe szorult több mint 40 ezer román határőr és sorkatona maradt hódolatlan.
A havasi román falvak Avram Iancu parancsnoksága alatt álló, hadra fogható férfiait egy Ivanovics nevezetű osztrák kapitány látta el fegyverekkel és biztosított számukra katonai alapkiképzést. A felfegyverkezett havasi tűzfészkek ellen már 1849. január 3-án megindult a támadás. Bánffyhunyad felől Geley parancsnok vezetésével a több mint ezerfős sereg támadást intézett Kalota ellen, melyet a románok 4-5 órai harc után feladtak, és a havasok felé húzódtak.
Február 1-jén Gyalu felől két 600 fős csapat indított támadást elfoglalva Havasnagyfalut, ahol Indrei Roșu állt a románok élén. Ezzel egy időben Bem parancsára megerősített védvonallal zárták le a havasokat, megpróbálva kiéheztetni és így fegyverletételre kényszeríteni a románokat. Látva a helyzet súlyosságát, Avram Iancu is a vidéken termett és irányította a hadműveleteket. 1849. február 24-i, a Comite-hez írt levelében erősítést és fegyvereket kér, valamint több információt a magyar csapatmozgásokról. Ennek köszönhetően a megerősített román tűzfészkek elleni támadások mind kevesebb sikerrel jártak.
Vasvári és a Rákóczi szabadcsapat
A Havasnagyfalu elleni újabb, február 26-i támadásban, a közel 6 órás küzdelemben 6 román és 13 magyar vesztette életét, de a Kalota elleni újabb támadást is visszaverték a románok. Így köszöntött a tavasz Kalotaszegre, a havasi lázadók tábora megerősödve várta a kedvező pillanatot a leszámolásra. Ekkor az Országos Honvédelmi Bizottság (OHB) parancsára a „Márcziusi ifjú” Vasvári Pál őrnagy az általa szervezett Rákóczi szabadcsapatával siet a kalotaszegi magyar falvak védelmére. Május 2-án érkezik Bánffyhunyadra, ahol pár napi felkészülés után már május 5-én támadást intéz a Gyalui-havasokban lévő Lepiște, Felső- és Alsógyurkuca ellen, melyeket kemény harcok árán megtisztított a román lázadóktól, a havasokba szorította őket. Ezek után századait várakozó állásba a havasalji Incsel, Magyarv alkó, Kalotaújfalu, Magyargyerőmonostor, valamint Méregjó falvakban helyezte el, és várta a további fejleményeket.
Bem elhatározta egy erős honvédcsapat bevetését a román erők lefegyverzésére, ennek kivitelezését hadsegédére, Zarzinczki ezredesre bízta, kinek parancsa értelmében Déva felől báró Kemény Farkas ezredes háromezer, Gyulafehérvár felől Beke József alezredes kétezer emberrel, Gyalu felől Szépszögi József őrnagy a 123. tartalék zászlóalj zömével, Kalotaszeg irányából pedig Vasvári Pál őrnagy kétezer emberrel támogatta volna a hadműveletet. A terv szerint a Vasvári vezette dandár július 4-én a Havasnagyfalui-fennsíkon táborba szállt, itt várva a Gyalu felől érkező Szépszögi őrnagy csapatait. De Bem, aki éppen ez időben utazott Nagyváradra, hogy Kossuth-tal találkozzon, értesülvén az orosz csapatok betöréséről, a hadjáratot visszaparancsolta. Beke, Kemény és Szépszögi meg is kapták a visszahívó parancsot, Vasváriékhoz azonban sosem jutott el a levél. Július 5-én reggelre már körülzárta a többszörös román túlerő, akik állandóan támadták a magyar csapatokat, július 6-án, mivel az utánpótlásukat is elvágták, kénytelenek voltak kitörni a román gyűrűből.
A kitörés irányítását a lázbeteg Vasvári a tapasztalt Buzgó László főhadnagyra bízta. A dandár kétharmada megmenekült, azonban a Rákóczi-szabadcsapat 400 tagja, valamint teljes vezérkara, élükön Vasvári Pál őrnaggyal, itt lelte halálát. Avram Iancu nem volt jelen a bekerítési hadműveletnél, ezzel Chorchiș Nicolae tribunt, Iacob Olteanu kapitányt, valamint a havasnagyfalui népvezért, Indrei Roșut bízta meg, akit később a muszkák magas kitüntetésben részesítettek.
1995-ben ennek a szomorú eseménynek az emlékére állítottak Körösfőn kopjafát a Templom-domb alatt. A falu lakossága minden évben nagyszabású ünnep keretében emlékezik a Rákóczi szabadcsapat harcban elesett négyszáz tagjára, valamint legendás vezérükre, Vasvári Pál őrnagyra.
Az összeomlás – és mégsem volt hiábavaló áldozat
A muszka ármádia feltartóztathatatlanul nyomult Erdélyen keresztül magyarhon felé. Augusztus 15-én Kolozsvárról a sötét beálltával kezdték meg csendben a magyarok a kivonulást először az ágyúkkal, majd a lovassággal, éjjel egy órára a fővezérség is elhagyta a várost. Reggel Nagykapusnál táborba szálltak, de a visszavonulás folytatódott. Iszonyú volt a fájdalom és a levertség, mikor már a gyerővásárhelyi hágót is elhagyták. Augusztus 17-e reggelén Bánffyhunyadon haditanácsot tartottak, és a várostól körülbelül két kilométerre északnyugatra erős védővonalat állítottak csatarendbe. Mintegy 6-7000 gyalogos, 6-700 lovas és 23 ágyú várta az oroszokat és románokat. A Gyerővásárhelyen hagyott vadászokat a kozákok lefegyverezték, és a Hunyadon állomásozó vadászokra is oly sebesen csaptak le, hogy kevés tüzelés után szétszóródtak. Hunyad utcáin iszonyú lármával dübörögtek végig a kozák csapatok. Gál Sándor ezredes, a magyar erők vezére parancsot adott a támadásra, de inkább futás és szétbomlás lett a vége a demoralizált zászlóaljnak, ugyanis ekkor érkezett a hír, hogy Világosnál a magyarok letették a fegyvert.
A várost a gyalogosan és szekereken menekülők özöne öntötte el, a keskeny utcákban az udvarokból kiforduló szekerek felborultak, elzárva az utat a menekülők elől. Mindenki menekült a dzsidások lándzsáitól, ki a szántóra, ki a várost övező mocsarakba, erdőkbe, mivel a kozákok senkinek nem irgalmaztak. Ekkor a városon kívüli vadászok egy pár ágyúval és egy század Würtenburg-huszárral a dzsidások közé vágtak, és a városon kívülre hajtották őket. A város utcáit civilek és katonák holttestei borították.
Mikor besötétedett, rendezték soraikat a magyarok és hadirendbe álltak, így várták Urbánt az oláh csapatokkal és a kozákokat, mely támadás augusztus 18-a hajnalán be is következett. A sereget Dobai ezredes vezette, mivel Gál Sándor az estéli csatában megsebesült. Mintegy három órán át tartott az ádáz küzdelem, ezalatt a szekerek Csucsánál a Szilágyság felé menekülhettek és Királyhágótól az őrség is visszavonulhatott. Dobai ezek után megkezdte a visszavonulást Gál Sándorral együtt, Zsibónak vették útjukat, ahol augusztus 26-án a cári csapatok előtt tették le a fegyvert. Az elkeseredett küzdelemben több mint háromezer honvéd és civil esett el az oláhok és kozákok fegyverétől, sok kalotaszegi is itt lelte halálát, hogy közülük hányan lehettek körösfőiek, nincs rá adatom.
A szájhagyomány szerint a felszegi falvak elesett hozzátartozóikat titokban hazaszállították és eltemették. Habár a szabadságharc elbukott és a félelem, a rettegés korszaka következett, senkinek sem volt biztonságban az élete és szabadsága, aki részt vett a küzdelemben, támogatta azt vagy csak szimpatizált is a forradalom eszméivel, hiszen az osztrákok könyörtelenül megbüntették őket, de azért ne feledkezzünk meg a forradalom pozitív hozadékáról sem. Nem volt hiábavaló a sok kiöntött vér, hiszen óriási változást hozott a parasztság életében a jobbágyfelszabadítás. Az a föld, melyen robotolt évszázadokon keresztül, vért izzadva művelte a földesúr részére, az most a saját tulajdonába került, és egy új világ, társadalmi rend vette kezdetét a kalotaszegi társadalomban is. A Kolozsváron ülésező Országgyűlés 1848. június 18-i határozatát követően Kalotaszegen 2647 jobbágycsalád szabadult fel.
Befejezésül pedig ne felejtsük el a történész Sebestyén Kálmán szavait: „A román hatalom ezen a tájon mindig is különösen agresszív volt, ugyanis tudta, hogy Kalotaszeg magyar etnikai sziget a román tengerben. Olyan sziget, mely öszszekötő híd a magyar Alföld, a Partium, valamint Kolozsvár és Székelyföld magyarsága között. Egyetlen olyan láncszem, mely bizonyos etnikai kontinuitást biztosíthat. Kalotaszeg azonban elég nagy sziget ahhoz, hogy a tenger hullámai egykönnyen el ne mossák, de elég kicsi ahhoz, hogy az Anyaország gondoskodását kiérdemelje.”

(Forrásanyag: Kővári László: Erdély története 1848-49-ben, 1861; Sebestyén Kálmán: Körösfői Ríszeg alatt, 2007; Dr. Egyed Ákos: Kalotaszeg 1848-49-ben, 1998; Péntek László: Bölcsőtől a csatatérig, 2001; Nicolae Steiu: De sufletul Jancului, 1995.)
Péntek László
Szabadság (Kolozsvár),

Hatvanéves a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Díszdoktori címek adományozásával ünnepelt az intézmény
Igazi családi buli volt tegnap délelőtt a Művészeti Egyetem udvarán és a Stúdió teremben. Nem is lehetett másként, hiszen színvonalas, színes produkciókkal, ugyanakkor az alkalomhoz méltó mozzanattal – díszdoktori címek adományozásával – ünnepelte fennállásának 60. évfordulóját az egyetem.
Az udvaron a magyar tagozat II. éves látványtervező szakos hallgatói: Konceptuális Public Art Project (Dobre Kóthay Judit egyetemi adjunktus és dr. Bartha József egyetemi adjunktus tanítványai) interaktív eseménnyel fogadták a belépőket, tulajdonképpen egy üzenőfalat állítottak fel az udvaron, amelyre szavak, betűk, számok és sok minden más felkerült, ami a vizuális alkotás nyelvezetével próbálta ráhangolni a résztvevőket az ünnepre. Aztán a jelt a kezdésre a varroda tetőteréről az I. éves színész szak magyar tagozatának diákjai (dr. Tompa Klára egyetemi docens osztálya) adták meg a Ritmus névjegykártyák testre című produkcióval. Miután a tanárok, diákok, meghívottak a Stúdió terembe vonultak, a "műsorvezetők", dr. Daniela Lemnaru egyetemi docens és drd. Strausz Imre István egyetemi tanársegéd köszöntötték a jelenlevőket. Alina Fabri, a román tagozat II. éves színészhallgatója (dr. Lelia Albu egyetemi docens tanítványa) Elena Cârstea repertoárjából előadta a Nem vagyok tökéletes című dalt, majd dr. Sorin Crisan egyetemi professzor, az intézet rektora szólt a jelenlevőkhöz.
A professzor mindenekelőtt tiszteletét fejezte ki azok iránt, akikért létezik az egyetem, a diákok, a tanárok – az utóbbiak, akik családi kötelezettségeik mellett tisztességgel megállják a helyüket a szakma terén és olyan diákokat nevelnek ki, akik bárhol a világban öregbíthetik az intézmény hírnevét. Kiemelte az intézmény végzettjei, oktatói, Bocsárdi László, Alina Nelega és Bartha József nevét, akit nemrég az UNITER is díjazott. A "születésnap" alkalom arra is, hogy a szakterületen kiemelkedő tevékenységet kifejtő személyiségeket is kitüntessenek. Bejelentette: az egyetem szenátusának döntése értelmében díszdoktori címet adományoznak dr. David Esrig egyetemi professzornak, rendezőnek és Kovács András Ferenc költőnek, aki 23-án veszi majd át a díjat. A rektor rövid laudációt mondott a költőről, akit a Forrás nemzedék alkotójaként az egyik legnagyobb kortárs magyar költőként emlegetett.
A rektor beszédét követően Razvan Bogdanescu zongorakíséretével Teodora Santean III. éves zenepedagógia szakos hallgató Gary Jules Mad World és Tory Amos Cornflakes Girl című zeneszámait adta elő, majd a magyar tagozat II. éves színészhallgatói (dr. Gáspárik Attila egyetemi professzor tanítványai – Strausz Imre zenei vezető) Alan Menken Szépség és szörnyeteg musicaljéből idéztek igen sajátos stílusban és előadásmóddal.
Az ünneplőket dr. Kós Anna egyetemi docens, dékán magyar és román nyelven köszöntötte. Beszédében kifejtette, ma nemcsak az egyetem születésnapja van, hanem az Európa-napot is köszöntjük, és a holokausztra is emlékezünk. Szimbolikus e hármasság, hiszen a művészet a legáltalánosabb foglalkozás a világon, amelynek nincsenek földrajzi határai, nem függ nemzetektől, bőrszíntől vagy egyéb megkötésektől. A 68 évvel ezelőtt Kolozsváron megalakult színművészeti intézet magyar karát azzal a céllal hozták át 8 évvel később Marosvásárhelyre, hogy elsorvasszák. De az ellenkezőjét érték el: az intézet megpezsdítette a város művelődési életét, és ahogy 100 évvel ezelőtt a Kultúrpalota megépítésével is történt, a közönség, az érdeklődők, az elit felzárkózott az értékteremtő intézet mögé – foglalhatnánk össze a dékán asszony gondolatait, aki fel is konferálta diákjait. A multimédia szakos hallgatók két színvonalas, nemzetközi versenyen díjazott rövid kisfilmjét tekinthették meg a teremben levők.
Aztán a színpadot a magyar tagozat III. éves koreográfia szakos hallgatói (Deák Orsolya, Gothard Veronika, Nagy Orsolya, Márton Rita – drd. András Loránd egyetemi adjunktus tanítványai) charleston tánccal, míg a román tagozat II. éves hallgatói (Andra Marian és Cristian Tomsa – drd. Cristina Iusan egyetemi tanársegéd diákjai) szerelmi történettel "forrósították" fel a színpadot.
A táncprodukció után dr. Oana Leahu, a román tagozat dékánja lépett a pulpitushoz. Önvallomással kezdte: számára minden nap ünnep, az is, amikor a folyosókon szerepeiket tanuló diákokkal találkozik, vagy amint valamelyik darab betanulásának "zaja" árasztja el az épületet. Mindez tükrözi azt a szellemiséget, szellemi műhelyt, ami meghatározza az intézményt, s amely értelmet ad a mindennapoknak is. A II. éves zenepedagógia szakos hallgatók (tanáruk drd. Buta Árpád egyetemi gyakornok) a Zorro álarca című film zenéjéből, valamint A. L. Webber: Az operaház fantomja című musicaljéből adtak elő egy-egy dalt.
Újabb ünnepélyes mozzanat következett. Miután az egyetem szenátusa színpadra vonult, dr. Sorin Crisan rektor laudációt mondott dr. David Esrigről. A Haifában született, 1938 és 1973 között Romániában élő rendező az ország egyik legnagyobb színházi személyisége volt, mígnem előadásait, filmjét betiltotta az akkori hatalom. Kivándorolt Németországba, ahol több egyetemen oktatott, díszdoktori címet nyert el, és saját színházi és filmakadémiát indított el. Az egzisztencialista színház jelentős európai képviselője, aki külön formanyelvet teremtett és oktat. Számos színháztörténeti rendezése, alkotása van szerte a nagyvilágban.
Miután a kitüntetett professzor átvette az oklevelet és a palástot, művészetéről, a színházról beszélt. A színházművészet a költészet legmagasabb formája, mondta, amely fikciót jelenít meg, úgy, hogy az valós, megélhető, s ezáltal tulajdonképpen kiegészíti a valósról, az igazságról alkotott értelmezést. Tulajdonképpen ebben nyilvánul meg az egzisztencialista színház is – mondta a professzor, akit a diákok még tegnap egy közvetlenebb találkozás során részletesen is meghallgathattak.
A díszdoktoravatás után a magyar tagozat III. éves bábszínész hallgatói (osztályvezető tanár dr. Máthé Lőrinczi Rozália egyetemi adjunktus) Robert Lopez és Jeff Marx Avenue Q című bábmusicaljéből adtak elő egy jelenetet. Majd a magyar tagozat I. éves színészhallgatói (dr. Tompa Klára egyetemi docens osztálya) A zenés ritmusnévjegykártyák kockára című produkcióval zárták a rendezvényt.
Az esemény részeként délután a várban a Művészeti Egyetem diákjai a holokausztnapra emlékeztek egy különleges műsorral, amelyet Ozvald Enikő II. éves mesterképzős színművészhallgató
Vajda György. Népújság (Marosvásárhely)

Állomások, napsütésben
Ballagás a Művészeti Egyetemen
Napsütésben, jókedvben és érzelmekben egyaránt gazdag délelőttön búcsúztak a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős hallgatói. A Köteles utcai ballagási ünnepség péntek délelőtt 11 órakor vette kezdetét. A búcsúzók, hozzátartozók, barátok színültig töltötték a Stúdió Színházat és annak előcsarnokát. Az ünneplő közönséget Elena Purea és Sebestyén Aba ceremóniamesterek üdvözölték, majd a rektorhelyettes, Balási András egyetemi docens olvasta föl Sorin Crisan rektor üzenetét. Balási András továbbá saját élményeit is megosztotta a jelenlevőkkel. Visszaemlékezett a pillanatra, amikor ezelőtt 13-14 évvel végzősként ült a Stúdió Színház nézőterén és az öröm megmaradó érzésére, amit azóta is, minden ballagás alkalmával újra átél. – Remélem, hogy évek múlva önök is így gondolnak erre a pillanatra – mondta a rektorhelyettes, aki az ünnepség második felvonásaként az egyetem által díszdoktori címmel kitüntetett Kovács András Ferenc költőt méltatta.
– Az intézmény szenátusa egyöntetűen megszavazta Kovács András Ferenc díszdoktorrá avatását. KAF Szatmárnémetiben született 1959. július 17-én, szinte a színházban: édesanyja Elekes Emma színművésznő, édesapja Kovács Ferenc rendező. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakán szerzett diplomát, majd évekig tanárként dolgozott a Székelyföldön. A Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának a szerkesztője, majd a lap főszerkesztője. 2002-ig a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem tanára. A IV. Forrás- nemzedék vezéralakja, a kortárs magyar líra világirodalmi rangú képviselője – ismertette KAF életútját Balási András, majd a kitüntetett költészetéről, díjairól, illetve tanári munkásságáról szólt. – Mint osztályvezető tanár, az én tanárom is volt az egyetemen. Nonkonformista oktató, aki számos esetben a lakásán tartotta óráit. Csodálatos találkozások voltak ezek, mézes kenyérrel, teával, végeláthatatlan beszélgetésekkel művészettől az asztronómiáig. Boldogan adom át neki egyetemünk legmagasabb kitüntetését – a díszdoktori címet. Kovács András Ferenc köszönetképpen Shakespeare A vihar című drámájának Prospero elköszön című monológját olvasta föl, először román nyelven, majd a magyar fordítás két – nyolcas, illetve tízes sorokkal írott – változatában.
Az intézmény végzős diákjainak búcsúbeszédeit számos rövid előadás – elsősorban dalok (a hallgatók előadásában) – gazdagította, majd a végzős osztályok színpadra szólítása és bemutatása következett. Ezt megelőzően Oana Leahu és Kós Anna dékánok szóltak a jelenlévőkhöz. Kós Anna egy csodálatos utazáshoz hasonlította az elmúlt éveket, amelyek során mindannyian ugyanazon a vonaton utaztak, de most elérkezett az az állomás, ahol a hallgatóknak le kell szállniuk. De – mint mondta – reméli, hogy szép csomagot visznek magukkal erről az állomásról, és a továbbiakban is hasonlóan emlékezetes utazásokon vesznek részt.
A délelőtti rendezvény további, rövid produkciókkal zárult, majd kiléptek a Stúdió Színház kapuin az immár elballagott hallgatók. Útjaikon következnek az Élet sokszor szép és párszor nehéz állomásai.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

KISEBBSÉGBEN: Itt helyben – Tordán!
Én magyar városként ismertem meg Tordát - bár akkor már nem volt az. Diákkoromban többször is jártam ott - a Tordai-hasadék felé menet - biciklistaként, és ha bármikor is bajban jutottam, Tordán találtam magyar embert, aki segítsen. Sőt, még a Mihai Viteazul Líceumban is (az 1911-ben létesült hajdani állami főgimnáziumban) magyar diákokkal találkoztunk.
Aztán eltelt jó pár évtized, és a minap, amikor turistaként – a sóbányát megcsodálni – jártam újra Tordán, már csak a házak voltak magyarok, a XIX. század végi és a XX. század eleji magyar polgári építkezés emlékei, egyébként sem egy utcanév, sem egy köztéri szobor, semmi sem utalt arra, hogy ezt a várost magyarok lakták, magyarok alpították, magyarok tették országszerte fontos településsé – sőt, még európai viszonylatban is fontossá.
Tordán ma már csak Mihai Viteazult, Avram Iancut, Horia—Cloşca—Crişant, Dr. Ioan Raţiut vagy Ioan Oprişt tisztelik nyilvánosan. De arról például hallgatnak, hogy itt tartott országgyűlést az első erdélyi fejedelem, János Zsigmond; vagy arról, hogy 1568-ban, a tordai országgyűlésen hirdették meg a vallásszabadságot – elsőként Európában! – és ebben nagy szerepe volt nemcsak János Zsigmondnak, hanem Dávid Ferencnek is, az unitárius egyházalapítónak. Az ő szobraik hol vannak? És egyáltalán hol van a vallásszabadság meghirdetésének az emlékműve? – amelyre, ugye, a mai hatóságok is büszkék lehetmének, és amivel ország-világ előtt dicsekedhetnének...
De fontos szerepet játszott itt Bethlen Gábor is, aki Tordára hívta a sóvágókat, és újra elindította a sóbányászatot, amely a város felvirágzásának alapjául szolgált. De az ő szobrát hiába keressük... Pedig ugyancsak tisztelhetnék őt a román hatóságok, hiszan a sóvágók, akiket Bethlen Gábor a városba hozott, románok voltak – erről tanúskodik az az érdekes, különlegs stílusban épített görög-katolikus templom, amelyet a sóvágók templomának hívnak. Bethlen Gábornak nem volt baja a románokkal, miként elődje, János Zsigmond is többek között arról volt híres, hogy nyolc nyelven beszélt, közöttük románul is. El tudná ezt mondani magáról ma valamelyik román államfő, köztársasági elnök vagy vezető politikus – hogy ő bizony magyarul is tud? És ha így is lenne, ezzel nem szoktak eldicsekedni...
De a város szülöttei között is vannak még olyan személyek, akik utcát vagy szobrot érdemelnének. Gondoljunk csak Köteles Sámuelre – akit például Marosvásárhelyen utcával tiszteltek meg -, vagy Jósika Miklósra, de itt említhetnénk Nagy Albert festőművészt is vagy Étienne Hajdu szobrászt, akik ugyancsak Torda szülöttei. Még jó, hogy az egyik középiskola továbbra is Jósika Miklós nevét viseli... eddig legalább is nem restaurálták ... az elnevezését.
Az lenne természetes, ha a Torda város anyagi vagy szellemi létét meghatározó személyiségek – legyenek azok magyarok vagy románok – továbbra is együtt lennének, együtt alkotnák a városról szóló képet. Úgy, ahogy azt életükben, a múltban vagy a közelmúltban tették – és talán a jelenben is tehetnék. Meggyőződésem, hogy ők nem tagadnák le egymást.
Zsehránszky István, maszol.ro

Megkezdődött az oktatás a Művészeti Egyetemen
Köszöntötték a "plutónium évfolyamot"
Tegnap délelőtt a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Stúdió termében hivatalosan is megnyitották a 2014/2015-ös tanévet. Ahogy ez már hagyományossá vált, a hivatalos felszólalásokat az intézmény tanárainak és diákjainak rövid produkciói tették színesebbé. A tanárok mellett nemcsak a gólyák és a véndiákok voltak jelen az ünnepségen, hanem a nagy visszatérők is: a magyar szakon 1994-ben végzett színészosztály akkori hallgatói, akik 20 éves találkozójukra gyűltek össze a szélrózsa minden irányából.
Strausz Imre tanársegéd orgonaakkordjai vezették fel az ünnepélyes megnyitót. Elsőként Sorin Crisan rektor szólalt fel, aki az elsőéveseket bátorította szavaival. A kezdet fontosságára hívta fel a figyelmet, mint mondta, az életben minden kezdet egy ajtót nyit meg, ami meghatározhatja a további sorsunkat. Az egyetem kapuján belépőknek az oktatók értéket, munkaszeretetet, elkötelezettséget adnak majd át. A szakmai oktatáson túl viszont életre szóló kapcsolatok alakulhatnak ki, amelyek igen fontos fogódzók lehetnek a továbbiakban – összegezhetnénk a rektor gondolatait.
A magyar kar nevében Koós Anna dékán az új nemzedék elvárásairól beszélt, Szent-Györgyi Albertet idézve pedig az oktatás módszerére reflektált, hangsúlyozva, hogy bár Romániában a rendszerváltást követően nem sokat változott a helyzet, a Művészeti Egyetem egyike azon felsőoktatási intézményeknek, ahol a művészi teljesítményre helyezik a hangsúlyt, az "otthonról hozott tehetségre" építik a szaktudást, a kitartó munkaszeretetet, amely elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy ezen a területen a végzősök élen maradjanak. Elmondta, az idén két új mesterképzés indult: korszerű zenei koncepciók és alkalmazott bábművészet.
Dana Lemnaru docens a román kar nevében köszöntötte a tanárokat és a hallgatókat, akiknek azt tanácsolta, hogy használják ki azokat a lehetőségeket, esélyeket, amelyeket az egyetem majd felkínál számukra, mert egy elit intézménybe kerülnek, ahonnan a végzősöknek sikerül elhelyezkedniük.
Végül pedig Kovács Levente rendező, egyetemi tanár köszöntötte az 1989-es változások utáni első évfolyam végzőseit, a "plutónium nemzedéket" – ahogy mondta. Hiszen ők voltak azok, akikkel tulajdonképpen majdhogynem a nulláról kezdett mindent újra az intézmény, mivel – mint ismeretes – addig mindössze három diákot vehettek fel egy évfolyamra. A ’94-es évfolyam volt az, amely négy év alatt a tanárokkal együtt (Kovács Levente, Tarr László, Farkas Ibolya – csoportvezető tanárok) letette azokat az új alapokat, amelyekre szolidan építkezhetett az egyetem, s amelynek köszönhetően nemcsak színészképzés folyik, hanem több más művészeti ágban is képeznek diákokat. Nemcsak azokat a díjazott előadásokat emelte ki, amelyeket Tompa Gábor vagy Victor Ioan Frunza rendezett, hanem azokat a gyakorlatokat, közös kezdeményezéseket, amelyek "forradalmasították a színészképzést" Marosvásárhelyen, s amelyeknek köszönhetően "atombombaként robbantak be" a színház világába a volt diákok. Eddig mindenki kivívta a szakmai elismerést életpályája során.
A méltató szavak után Kovács Levente volt osztályvezető tanárként bemutatta az évfolyamot (Balázs Attila, Bandi András Zsolt, Bogdán Zsolt, Csiszér Lajos, Csutak Réka, Fodor Piroska, Fülöp Erzsébet, Gajzágó Zsuzsa, Kardos Máriusz Róbert, Mátyás Zsolt Imre, Sajnár György, Sólyom Katalin, Szikszai Rémusz, Tordai Tekla), majd a tízéves találkozóról készült filmet vetítették le – amelyet az RTV magyar adása készített –, "elrettentésül az új nemzedéknek".
A rendezvény után a jelenlegi diákok birtokba vették a tantermeket, beindult a mókuskerék!…
(vajda)
Népújság (Marosvásárhely)

Startolt a Puck bábfesztivál
Öt külföldi és tíz hazai társulat vesz részt az idei Puck – Báb- és Marionettszínházak Nemzetközi Fesztiválján, amely ezen a héten zajlik Kolozsváron.
A szervezők már vasárnap, a Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál utolsó napján elkezdték ráhangolni a közönséget a rendezvénysorozatra – a Dănilă Prepeleac című bábjáték mellett felolvasással és jelmezparádéval kedveskedtek a Főtéren megforduló kicsiknek és nagyoknak –, hétfőn reggel pedig a Tündérléptefű (debreceni Vojtina Bábszínház) és a Tengerszem tündére (Puck Bábszínház, magyar társulat) című produkciókkal indult a program.
Emanuel Petran, a szervező-házigazda Puck Bábszínház igazgatója reményét fejezte ki a tegnap délelőtti sajtótájékoztatón, hogy a tavalyi hatezer látogatónál is többen vesznek részt az idei seregszemlén, Sorin Crişan zsűrielnök, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora pedig a változatos kínálatra utalt. Reményét fejezte ki, hogy ezúttal is kellemes meglepetésekben lesz részük a bábszínház világa iránt érdeklődőknek.
Szabadság (Kolozsvár)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
A Sütő András- műhelykonferencia előadásainak programja
Mint arról korábban hírt adtunk, ma reggeltől kezdődően Sütő András- műhelykonferenciát szervez a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Művészeti Kara. A konferencia célja egy olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetőleg termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek, egyrészt a húszperces előadások megbeszélésein, másrészt a konferenciát lezáró, közönség előtt tartott összegezés formájában. A konferencia előadásainak részletes programját Lázok János, a rendezvénysorozat szervezője bocsátotta a rendelkezésünkre, az alábbiakban mi is közöljük. Az értekezésekre az Erdő utcai Bod Péter Diakóniai Központban kerül sor.
Október 29, első nap. 9.00 óra: regisztráció. 10.00: A konferencia résztvevőit köszönti Sorin-Ion Crisan, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora és Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja. Délelőtti szekció: 10.00 – 13.00 óra, elnök: Szász László. 10.00 – Soltész Márton: "Magunkat írjuk tehát". Sütő András valóságértelmezésének eszmei-poétikai vonatkozásai. 10.20: Cseke Péter: Új fejezet otthonirodalmunk történetében. Az Anyám könnyű álmot ígér műfajtörténeti háttere. 10.40 – Elek Tibor: Korszakhatár az életműben: Anyám könnyű álmot ígér. 11.00: az előadások vitája. 11.20: kávészünet. 11.40 – Filep Tamás Gusztáv: "ami hazugsággal indul és hazugsággal folytatódik, bajosan végződik igazsággal" – Egy párhuzam és egy eltérés Szabó Gyula és Sütő András pályaképében. 12.00 – Novák Csaba Zoltán: Válaszúton. A megfigyelt Sütő András közéleti szerepvállalásának alakulása. 12.20 – Vincze Gábor: Sütő András a magyar diplomáciai iratokban az 1970–80-as években. 12.40 – Kántor Lajos: Önreflexiók – avagy Sütő-levelek kommentárja. 13.00: az előadások vitája. 13.20: kávészünet. Déltáni szekció: 15.00 – 17.30 óra, elnök: Filep Tamás Gusztáv. 15.00 – Kovács Dezső: Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója. 15.20 – Szász László: "Szerepvivő emberré lettem". Sütő András Kálvin-portréja. 15.40 – Jákfalvi Magdolna: A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje. 16.00: az előadások vitája. 16.20: kávészünet. 16.40 – Vida Gábor: Én és ők, perzsák. 17.00 – Lázok János: A kerek félalmák dramaturgiája. 17.20 – 17.40: az előadások vitája, majd kávészünet nélküli helyszínváltás mikrobusszal a Stúdió Színházban felállított kiállításra.
Október 30. Délelőtti szekció: 9.00 – 12.00 óra, elnök: Mester Béla. 9.00 – Cristian Réka: Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol–amerikai világban. 9.20 – Petzoldt Silvia: Magunkról és másokról: erdélyi viszonyok Sütő András és Paul Schuster regényeiben. 9.40 – Mester Béla: Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban. 10.00 – Aradi Schreiner József: Hogyan hántsuk a Sütő-életmű hagymáját? 10.20: az előadások vitája. 10.40: kávészünet. 11.00 – Kuszálik Péter: Beiträge zur… avagy az életmű kritikai kiadásával kapcsolatos kérdések. 11.20 – G. Balla Ilona: Előfeltevések Sütő András hálózati kritikai kiadásának módszertani vonatkozásairól. 11.40 – Dávid Gyula: Sütő- pályaív – a Kriterion felől nézve. 12.00: az előadások vitája. 12.20: kávészünet. Kora délutáni szekció: 12.40 – 15.00 óra, elnök: Dávid Gyula. 12.40 – Markó Béla: Egy félbemaradt kultusz (Sütő András helye a romániai magyar kisebbségpolitikában). 13.00 – Láng Gusztáv: Csipkerózsikával kezdődött. Egy irodalmi vita mint kanonizáció. 13.20 – Molnár Gusztáv: Értelmiségi állásfoglalások az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban. 13.40 – Demény Péter: Sütő András nemzedéke. Egy csalódás vizsgálata. 14.00 – Lőrincz József: Az igazmondó Sütő András. 14.20 – 14.40: az előadások vitája. 15.00 – 16.30: kávészünet, ebéd. 16.30 – 16.45: helyszínváltás, mikrobusszal a Bernády Házba. 17.00 – 19.00 óra: esti zárószekció a Bernády Házban: a tagozati elnökök összegező beszámolója meghívott közönség előtt. A résztvevők és a közönség hozzászólása biztosított mindegyik előadás után. Záróbeszéd: Balási András, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem prorektora.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Középpontban Sütő András életműve
Kós Anna dékán bevezető szavaival és Sorin Crisan rektor tanulmányának bemutatásával kezdődött meg tegnap a (M)ilyen gazdagok vagyunk (?) című Sütő András-műhelykonferencia, amelynek helyszíne a marosvásárhelyi Bod Péter Diakóniai Központ. Szervezője a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Magyar Kara. A Magyarországról érkezett, illetve a helybeli vendégeket a szervezők nevében Lázok János irodalomtörténész, a Művészeti Egyetem docense köszöntötte. A közönség számára is nyitott rendezvény első délelőttjén népes hallgatóság vett részt.
Kós Anna dékán az életmű hátterét is figyelembe vevő szakszerű értékelés fontosságára hívta fel a figyelmet, Sorin Crisan rektor Az epikai készenlét állandósága című tanulmányában az életmű fontosságára, továbbá a román közönség körében is népszerűvé vált Anyám könnyű álmot ígér című kötet és a Sütő- drámák erényeire hívta fel a figyelmet.
A nyitónap első előadásainak összefoglalására az ülést vezető Szász László irodalomtörténészt, a Károli Gáspár Református Egyetem docensét kértük meg.
– Bár nem minden előadó jött el, véleményem szerint a szervezők célja az volt, hogy olyan előadások kerüljenek egymás mellé, amelyek izgalmassá teszik a sütői recepciót. Ha a konferenciának lesz végeredménye, akkor el kell indítani egyrészt a sütői recepció tudományos értelmezését, az életmű szakszerű, igényes, irodalomtörténeti és irodalom-prózapoétikai szempontok alapján történő feldolgozását. Ha egy életművet az alkotó életében mítoszok vesznek körbe, a szerző halála után ezt a szerepet az irodalomtudománynak kell átvennie.
Irodalomtörténészként általában az a tapasztalatom, hogy a szerző halála után elkövetkező 15-20 évben dől el, hogy az életmű bekerül-e az irodalmi értékrendbe, vagy valamikor újra fel kell fedezni. Sütő András munkássága azt bizonyítja, hogy folyamatosan megmarad, és folyamatosan viták vannak körülötte, ami nem baj, hisz élteti az életművet. Arra kell nagyon odafigyelnünk, hogy le kell hántani a túlságosan heroizált, mítosszá avatott gondolatokat, amelyek az irodalmon túl a politika felé mutatnak. Ezért volt meggyőző a fiatal és nagyon tehetséges irodalomtörténész, Soltész Márton tanulmánya, aki először jár Marosvásárhelyen, és az egyetemen tanult Sütő Andrásról. Kutatásai nyomán objektíven a mai legfiatalabb korosztály szemével vizsgálja az életművet, ami azt bizonyítja, hogy az író él, és korosztályának továbbra is jeles képviselője marad. Cseke Péter egyetemi tanár az ismert irodalomtörténeti irányvonalat képviselői, Sütőnek a népi irodalomhoz való kötődését egyfajta történészi és szociográfusi megközelítéssel. A legizgalmasabb előadás az Elek Tiboré volt, aki tudatosan megfogalmazta a maga vitakérdéseit, és szinte a lehetetlent kísérelte meg, amikor egyesíteni tudta az Anyám könnyű álmot ígér alapvetően kétféle értelmezését, a szociográfiai valóság vonatkozásút és a prózapoétikait. Igaznak kell tartanunk az előadó azon provokatív állítását, miszerint Sütő művét a posztmodernitás előfutárának is lehet tekinteni. Az Anyám könnyű álmot ígérben annyiféle hangnemváltás ismerszik fel, amit később, a XX. század legvégén az Esterházy-típusú irodalmárok hoznak be a szépprózába. Az irodalom nagy dilemmája, hogy a valóságot kell közvetítenie, de úgy, hogy esztétikai érték, élmény legyen. Amint Soltész Márton előadásából kiderült, Az anyám könnyű álmot ígér azért is maradandó, mert olyan korosztály tagjainak is közvetíteni képes a mi nemzedékünk iszonyatosan keserű tapasztalatait, akik a posztmodern korban felnőve nem is tudják, hogy a szocializmus valósága mit jelent – nyilatkozta Szász László.
(bodolai)
Népújság (Marosvásárhely)

(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
I. rész
Október 29-én reggel vette kezdetét az a háromnapos rendezvénysorozat Marosvásárhelyen, melynek központi témája Sütő András életműve volt. Két napon keresztül, négy szekcióban adtak elő az erre felkért irodalomtörténészek, kutatók; utolsó nap pedig az író személye került fókuszba: szülőházát és sírhelyét is meglátogatták az emlékezők.
A konferencia a szervezők szándéka szerint „olyan közös beszédtér kialakítását tűzte ki célul, amelyben az életművel kapcsolatos, teljesen eltérő vélemények is nyitott – és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Pontok és ellenpontok – utólag úgy tűnik – meglehetősen kiegyensúlyozottan ütköztek, alakultak az előadások, viták során.
Főszervezőként először Lázok János köszöntötte a résztvevőket, majd átadta a szót a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem dékánjának, Kós Annának, majd Sorin Crişan-nak, az intézmény rektorának. Mindkét vezető fontosnak tartotta a sütői életműről folytatott diskurzust. Kós Anna kiemelte azt a szempontot is, hogy gyakran úgy esik szó különböző szerzők műveiről, hogy igazán nem is ismerik azokat a róluk beszélők.
Sorin Crişan nagyon átgondolt, elemző igényű előadással is készült az alkalomra, melyből érződött Sütő életművének alapos ismerete. Összegző jellegű előadásában elmondta: egy ilyen konferencia csak első lépés lehet a teljes rehabilitáció útján. Sütő azok közé az alkotók közé tartozik, akik az elmúlt korszaknak egy jellegzetes úját járták végig, amely során a hatalommal való együttélést kezdetben hittel, később iróniával próbálták megvalósítani. Román szemszögből nézve mintha méltatlanul árnyékba került alakja lenne a magyar irodalomnak, pedig azokat az alkotókat, akik a magyar kultúra értékeinek számítanak, nem szabadna engedni, hogy feledésbe merüljenek, s az életműnek is meg kellene kapnia a megfelelő kritikai megvilágítást. Crişan szerint a román közösség számára az Anyám könnyű álmot ígér a legnépszerűbb műve Sütőnek – mely sem túl lírai, sem túl drámai; mégis, a legváltozatosabb stíluseszközökkel eljut a poézis határáig. A drámai és lírai elemek összekapcsolódnak itt, hogy az emberi természet valóságát megjelenítsék – egy nagyon összetett és állandóan változó lényeget. Szóba hozta az író más műveit is (például a Káin és Ábelt, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat), különböző aspektusokból vizsgálva azokat. Fontosnak tartotta, hogy Sütő állandóan a szavak elsődleges, legtisztább értelmeit keresi, s arra hívja fel a figyelmet, hogy a szavaknak mély, megkereshető, valódi értelme van.
Soltész Márton, az MTA fiatal főkönyvtárosa indította a magyar irodalomtörténészek dialógusát a témában, Magunkat írjuk tehát című előadásával. Saját Sütő-kutatásait ismertette, melyek azért is különösen frissek és előítélet-mentesek, mert Soltész kívülről ismerkedett meg a Sütő-jelenséggel: anyaországiként az egyetemen tanult róla először. Főként Sütő irodalomszemléletére volt kíváncsi; Veres Péterrel való levelezését elemezte hosszan, felidézte az idősebb pályatárs már 1954-ben megelőlegezett bizalmát, s azt a pillanatot is, mikor Sütő tudatta Veressel: eddig írt, most már dolgozik – munkának kell tekintenie az írást. (Egyébként Tamási Áron is útjának egyengetőihez tartozott.) Sütő egy nagyenyedi előadásáról is értekezett, melyben Kőrösi Csoma és Misztótfalusi példáit idézte, s melyben jelentős, újraértelmezésre is érdemes gondolatokat fogalmazott meg az író. Zárásként Soltész hangsúlyozta, hogy továbbra sem szabadna ideológiai alapon olvasnunk Sütő Andrást.
Cseke Péter a vérbeli szociográfia feltámadásának nevezte az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet, mely egyben az író alkotói fénykorának első lépése is. Egy önmagát túlélt korszak emblematikus alkotásának tartja, mely úgy tölti be a szociográfia törvényét, hogy egyben meg is újítja azt. Mozaikszerű szerkesztésmódjára hívta fel a figyelmet, az újszerű írói látásmódra – s hogy nem a statisztika érdekli, hanem a szórványlét igazságai, és a romlás külső és belső okaira is választ keres. Csoórit idézte, aki Tamási Szülőföldem, illetve Illyés Gyula Puszták népe című műveivel tartja egyenrangúnak, s nem hallgatta el azt, a témájához nagyon is kapcsolódó tényt, hogy Sütőnek azt is meg kellett érnie, hogy nem csak Pusztakamarás szórványosodott tovább, hanem egész tömbök is (neki magának legalább 30 olyan rokona volt, aki nem beszélt magyarul).
Elek Tibor az Anyám könnyű álmot ígért mint életműbeli korszakhatárt értékelte. A személyesség, a személyes érdekeltség irányából kereste a mű termékeny újraolvasásának lehetőségeit. A Sütőt ért vádakra reflektálva arról beszélt, hogy Sütő András nem az egyetlen a korban, különösen az alsóbb néprétegekből induló művészek, írók közül, aki a népboldogító baloldali eszmék bűvkörébe esett, s aki sokáig maga sem vette észre, hogy „a bölcsőhely parancsai” valójában mit is diktálnak. Írói és közéleti kijózanodása, önmagára találása viszonylag korán kezdődött, de objektív akadályok következtében is megtorpanásokkal, kitérőkkel tarkítottan, hosszú évekig elhúzódott. Ezen önvizsgálati folyamat nagy hatású szépirodalmi kifejezéseként, s egyúttal tetőpontjaként, összegezéseként emelte ki az Anyám könnyű álmot ígér című könyvet. Ugyanakkor az író szembesülése Pusztakamarás igazságával s benne önmagával, saját múltjával, olyan alkotói energiákat szabadított fel, amelyek az azt követő évtizedben a jól ismert további remekművek, drámák, esszék sorozatához vezetett. Előadása során Elek többször vitázott Parászka Boróka egy, a budapesti Holmi című folyóiratban megjelent Sütő-tanulmányának kitételeivel, azzal például, hogy a 60-as évek végén „nyoma sincs annak, hogy Sütő nagyobb volumenű munkában le kívánná reagálni ezt a folyamatot, élni kívánna a nyitás lehetőségével, vagy önálló ellenzéki pozíciót akarna építeni.” Megkérdőjelezte György Péter legutóbbi könyvének az Anyám könnyű álmot ígérrel kapcsolatosan tett állításait is. Mivel Parászka Boróka jelen volt a tanácskozáson, lehetőség adódott arra, hogy az előadások vitái során valódi véleményütköztetés, párbeszéd is kialakuljon ezekről a témákról.
Filep Tamás Gusztáv a Sütő-témát a kortárs Szabó Gyulával állította párhuzamba, s nem csupán az életműveket vizsgálta egymás összefüggéseiben, hanem életrajzi adalékokkal is szolgált. Felvetette a kérdést: vajon Szabó Gyula hátrébb sorolása összefüggésben volt-e Sütő Andrással? Majd tulajdonképpen meg is válaszolta: Szabó Gyulát valóban leértékelték, de nem biztos, hogy ez csak Sütőnek „köszönhető”, hiszen amikor lehetőség adódott, egyszerűen nem volt, aki a Kossuth-díjra jelölését támogatni tudta volna. Az összehasonlító elemzés nagyon sok új szempontot is felvetett; egy megkerülhetetlen tanulsága pedig: a Szabó Gyula-életmű is megérdemelné az újraolvasást, a termékeny vitát.
Novák Csaba Zoltán politikatörténeti előadásában Sütő közéleti szerepvállalását tárgyalta, a szekuritátés jelentések tükrében. Előzőleg áttekintette a párt magyarságpolitikájának fontosabb mozzanatait is, így még egyértelműbbé vált Sütő András helyzetének kényessége. 1965-től Sütőnél egy erőteljesebb politikai reaktiválódást észlel: közvetítő szerepet felvállaló magyar értelmiségivé válik, aki számos bizottságban tölt be fontos szerepet. Ez kétségtelenül egy másik típusú karrier: központi bizottsági póttag, az Írószövetség alelnöke – nemrégiben elő is került néhány dosszié, ami Sütő megfigyelését tartalmazza. Az iratokból kapcsolathálózata is kiderül, de elemző írásokat is találni köztük különböző tevékenységeiről. Az is onnan derül ki, hogy 1984-ben részleges önvizsgálatot tartott, több magánbeszélgetésben elismerte, hogy tévedett (lehallgatások alapján). A hivatalos keretet, pozícióit használva gondolta, hogy lehet változtatni, kettős beszédmóddal (ezt viszont a Securitate is érzékelte, a dokumentumok alapján). A megfigyelő szerv módszerei is nyomon követhetőek, Novák fel is vázolta ezeket: megfigyelés, elemzés, értelmező értelmiség használata, pozitív befolyásolás, zsarolás (magánügyekkel), cenzúra, tiltás…
Vincze Gábor nem tudott jelen lenni a konferencián, tanulmányát sem küldhette el, Kántor Lajos előadását viszont felolvasta Soltész Márton. Kántor írásában személyes kapcsolatát, levelezését is feldolgozta, értékes adalékokat szolgáltatva Sütő irodalomtörténeti képéhez és a korabeli irodalmi vitákhoz.
A Szász László összegzése utáni vitába többen is bekapcsolódtak; felvetődött az is, hogy nagy szükség lenne a kritikai kiadásra, valamint a hagyaték megnyugtató rendezésére. Az Elek Tibor által felvetett problémákra ekkor reagált Parászka Boróka: elmondta, hogy számára az a kihívás, hogy ezt az életművet ne csak a magyar irodalom kontextusában nézzük, hanem a román irodalom és az akkori sajtó közegében is. Valamint, hogy a korabeli román ellenzéki irodalom sokkal aktívabb volt, azokkal vetette össze Sütőt – ez olyan referencia, amit nem lehet megkerülni. Elek Tibor ezt helyben is hagyta, viszont megjegyezte, hogy véleménye szerint Parászka Boróka ideologikusan olvassa Sütőt, és ha a művekről alkotunk véleményt, ezt meg kell tudni különböztetni a szerző életétől.
A délutáni szekciót Filep Tamás Gusztáv elnökölte – az öt előadásnak négy szerzője volt jelen a tanácskozáson.
Kovács Dezső Sütő András színpadi bemutatóinak magyarországi recepciója címmel színház és a politika 70-es, 80-as évekbeli viszonyáról is beszélt az Egy lócsiszár virágvasárnapja, a Csillag a máglyán kaposvári és az Álomkommandó gyulai előadásai kapcsán. Abban az időszakban, amikor a színházat furcsa Janus-arcúság jellemezte. Végül méltatta Az álomkommandó Szász János rendezte, elmúlt évadbeli vígszínházi előadását.
Szász László Sütő András Kálvin-portréja kapcsán megállapította, hogy Kálvin alakja régóta foglalkoztatta Sütőt és a Kálvin–Szervét ellentét egy önmagából kivetített vitaként is értelmezhető. Sokat beszélt előadásában a Csillag a máglyán egyházi recepciójáról, s megállapította, hogy miként a román kommunista hatalom a maga tükörképét ismerhette fel a darabban, úgy a református egyház Kálvin személyiségének markánsan torzult rajza miatt ugyanazt. Sütő megítélése egyházi vonalon nem volt problémamentes, de végül megkapta az elismerést teológiai tekintetben is.
Jákfalvi Magdolna A kettős beszéd hatalma. Az Advent a Hargitán premierje című előadása szintén a 80-as évek színházi világával foglalkozott, azzal, hogy a színpad és a nézőközönség világa hogyan találkozott össze a kettős beszédben akkoriban. Mivel a szerző nem volt jelen, sajnos csak a szöveg egyes részleteit hallhattuk. Sütő magyarországi bemutatóit a kulturális nemzeti identitás létrejöttének alkalmaiként tárgyalta, s még a Csárdáskirálynő 1954-es előadásával is párhuzamba állította.
A délutáni szekció nagy véleménykülönbségeket felszínre hozó előadása volt a Vida Gáboré, Én és ők, perzsák címmel. Vida Sütőhöz való személyes viszonyulását elemezte, nem titkolva véleményét, hogy generációja nem tudott mit kezdeni Sütő András írói világával: az olvashatatlan magyar irodalom kategóriájába sorolták, és nem akartak megadott kulcsok szerint olvasni (utalt itt főképp a Perzsák című esszé virágnyelvére). Hogy mit tekintettek értékesnek a korabeli erdélyi irodalomból? Szilágyi Domokost, Hervay Gizellát, Székely Jánost. Ő maga élete egy fontos momentumában igen közel került mégis a témához: az egyetemi felvételi tétele volt ez a cím 1988 júliusában: Az újrakezdés hősei Sütő András drámáiban. Magas érdemjegyet kapott a dolgozatára, de továbbra is fenntartotta idegenkedő véleményét az íróval kapcsolatosan. Rendkívüli nyelvi képességekkel megáldott írónak tartja ma is Sütőt, aki azonban „sokkal többet mondott, mint amiért intellektusként helyt tudott állni”.
Lázok János A „kerek félalmák” dramaturgiája című előadását a Sütő-drámák elemzésére szánta. Ismertette azt a sajátságos helyzetet – Bíró Béla egy 2003-as tanulmányát is megidézve –, melyben ezek a drámák születtek, egy olyan korban, amikor „a kisebbségnek úgy kellett tennie, mintha harcot vívna a hatalommal”. A romániai magyar dráma ebben a kontextusban a főhős igazságáról akarja meggyőzni a nézőt – ideológiailag tehát egyoldalú. Az író pedig olyan drámát ír, amit az adott problémakészlet lehetővé tesz. Sütő drámái is a hatalom elleni lázadás mintái lettek – a kritika csak ritkán vette észre az abszurd végleteket, amelyek pedig éppen jelentős üzenettel bírtak. A Káin és Ábel végjátékában kiemelte azt a szükségszerű ambivalenciát, ami a hatalommal szemben létrejöhet: engedelmes azonosulás a hatalommal, amíg mindez a fennmaradást szolgálja, s ez egyúttal állandó készséget jelent az ellenállásra, lázadásra. De általánosabb értelemben, ez a darab az első bűn mítoszának átértelmezése is.
A hozzászólások sorában hallgathattuk meg Ötvös József református lelkészt, aki Sütő egyházhoz való viszonyáról beszélt, és arról, hogy a Sütő-drámák milyen hatással voltak a maguk korában a teológiai intézeten belül (még unitáriusokat és reformátusokat is egymásnak ugrasztott egyik-másik dráma). Sütőnek a rendszerváltás után is csak formális kapcsolata volt az egyházzal – mikor felajánlották, hogy vállaljon aktív szerepet az egyházban, visszautasította.
Ugyancsak hozzászólóként Tófalvy Zoltán intézett Vida Gáborhoz választ, hangsúlyozva, hogy Sütő András nem csupán mélységeiben ismerte a magyar nyelvet (is), hanem rendkívül művelt ember volt, és ez ki is derül, ha olvassuk az életművét.
Erdélyi Lajos fotóművész Sütő András-portréi címmel nyílt kiállítás Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen ezen az estén. A fényképek készítőjének – mint szerkesztőségi munkatársnak – lehetősége volt hosszú időn keresztül megfigyelni alanyát, és rögzíteni életének pillanatait a legváltozatosabb helyzetekben és helyszíneken. Vannak a fotók között a fiatal, sármos szerkesztőről készült kockák, megjelenik a Pusztakamarásra hazalátogató író, családi körben látjuk, vagy az Új Élet szerkesztőségében, egy figyelmeztető betörés romjait szemlélve tehetetlenül. A legutolsó felvétel – noha nem is utolsó éveiben készült – egy sokat tapasztalt, talán némiképp megkeseredett ember megkeményedett vonásaival képezett ellentétet a kora ifjúságából származó felvételekkel.
(folytatjuk)
Farkas Wellmann Éva
(M)ilyen gazdagok vagyunk (?)
Jegyzetek a Sütő András-műhelykonferenciáról
II. rész
Az október 30-ai délelőtti szekción Mester Béla elnökölt.
Elsőként Cristian Réka Sütő András műveinek recepciója angol nyelven és az angol-amerikai világban című előadását halhattuk. Az író helyét az angol nyelven megjelent, különböző típusú írásokban megkeresni különösen fontos, hiszen ezek az említések visszajelzést jelentenek számunkra arról, hogy milyen helyet/szerepet tölt be jelenleg a nagyvilágban az életmű. A kutatást elsősorban hírforrások keresésével kezdte Cristian Réka; ezek között legtöbb Sütő gyászhírével, illetve a róla szóló konferenciával foglalkozott. Igaz, ezekkel olyan orgánumok is, mint a The Times, The Independent vagy a Washington Post. Nagyon sok angol találat a különböző magyar weboldalak angol fordításaiban volt fellelhető. Ami a repozitóriumokat, intézeteket, alapítványokat illeti, egy biográfiai összefoglaló található a Balassi Intézet és a Magyar Könyv Alapítvány honlapján, és a Petőfi Irodalmi Múzeum, Digitális Irodalmi Akadémia honlapján, Sütő András digitalizált művei mellett megtalálhatjuk Simon Endre Sütő András portréját. Hat-hét fontosabb, angol nyelvű enciklopédiában szerepel Sütő András neve külön címszó vagy magyar irodalom címszó alatt, többek közt a The Oxford Encyclopedia of Theatre and Performance-ben. A sütői életmű angol nyelvű kritikai visszhangja siralmasnak tekinthető: mindössze egy, Bertha Csillától származó szöveg foglalkozik az író munkásságával. Körülbelül öt drámagyűjteményben viszont találunk Sütő-fordításokat, és drámáinak három bemutatójáról is lehet tudni, melyeket New Yorkban tartottak. Ennek a helyzetnek a javítására néhány lehetőséget vázolt is az előadó: összehasonlító elemzésekkel visszahozni a nemzetközi párbeszédbe a Sütő-témát, más műveit is lefordítani, a lefordított darabokat népszerűsíteni, bemutatni, hungarológiai tanulmányokon beépíteni egy-két Sütő-művet, kurzusokat létrehozni, a Sütő-monográfiát lefordítani, átdolgozni, és egyáltalán: kihasználni a digitális világ előnyeit.
Történelem és elbeszélés a hetvenes években és azután az erdélyi magyar irodalomban címmel tartott előadást Mester Béla. A Sütő-művek magyarországi recepciójáról szólva azt hangsúlyozta, hogy segítenie kellene az erdélyi művek népszerűsítését. A Sütő-drámák világát elemezve, a helyszínek esetében kitért például az egyre távolabbi vidékekre, az egyre inkább meghatározatlan helyekre – mely tendencia Székely Jánosnál is előfordult például. Összevetette Szilágyi István munkamódszerével is a Sütőét, akinek írói világa nagyon sokáig közel volt olvasói világához, majd történelmi jellegű művek írásába kezdett. Felvetette az esszék fontosságának kérdését is, s kiemelte, hogy a drámatrilógiájában a látszólagos távolodás a mától az absztrakció szintjének emelkedésével jár, valamint azt is, hogy a példázatok mindig a hatalmi viszonyokról szólnak.
Aradi Schreiner József szintén a nagyvilágbeli versenyképesség szempontja felől közelítette meg a témát, Günther Grass elhíresült hagymahántás-példázatán keresztül. Az informatika szemszögéből láttatta az írásos megjelenések sorsát, egy olyan korban, amikor a világ nyelveinek csak 5 %-át használják online, s ugyanakkor mi már a digitális olvasás nemzedékét képviseljük. A magyar nyelv éppen a veszélyeztetettség határán van a fent jelzett értelemben, de ezen belül is sok szerző a digitális halál szélén áll. Értékelte Szőcs Géza egykori fellépését (mikor a digitalizáció biztosa volt), aki azt vallotta: minden kánonnak helyet kell biztosítani. Ennek ellenére is – ismételte meg a Cristian Réka által már említett tényt – Sütő András műveivel a DIA-n kívül nem lehet találkozni az interneten. Márpedig az a helyzet, hogy az író ma úgy él tovább, hogy facebookolják; létezik egy hatalmas idézetfolyam, amelyben megjelenik egy adott író vagy sem... Ha sarkítani akarunk, akár úgy is feltehetjük a kérdést: lehet-e Sütő Andrást slam-elni vagy sem? Mert emlékeink, írásaink nagyon könnyen elszállnak, befoghatatlanul, mint Sütő András méhraj-képe az Anyám könnyű álmot ígérben.
Kuszálik Péter mint biográfus kívánt hozzászólni a Sütőről szóló párbeszédhez. Joggal, hiszen ő készítette el (3 és fél év alatt) Sütő bibliográfiáját. Ismertette, hogy nagy aránytalanságok vannak Sütő életművének feldolgozottságában: míg Erdélyt a Mentor kiadó és Lázok János képviseli ebben a folyamatban, addig Magyarországon tíz komoly munka jelent már meg vele kapcsolatosan. Az, hogy angol nyelvterületen nem ismerik, azzal is összefüggésben lehet, hogy számtalan olyan részlete van a Sütő-életműnek, ami lefordítva a nagyvilágnak nem sokat jelent. A kritikai kiadást sürgette ő is, annál is inkább, hogy sokan élnek még azok közül, akik segíthetnének ennek munkálataiban. A hagyaték kérdése is a mihamarabb rendezendő problémák közé tartozik.
Dávid Gyula a Sütő-pályaívet a Kriterion kiadó felől nézve idézte meg. Nem véletlenül, hiszen a kiadó névjegye lett Sütő – az új hangot az ő nevével ütötte le a Kriterion. Dávid Gyula 22 évig dolgozott az intézménynél, így rálátása nyílt az egyes írói pályákra (például az első Forrás-nemzedékére), a példányszámokra, és a fokozatosan visszaszoruló megjelenési lehetőségekre is. Hiába volt olyan Sütő-kötet, amely 92.100 példányban jelent meg, egy idő után teljesen lezárult a tőle közölhető művek sora, s a rendszer bukásáig nem is jelenhetett meg semmilyen írás Sütőtől. Ezt sérelmezte is Sütő akkoriban, de végül mégsem emiatt szűnt meg a munkakapcsolat író és kiadó között: később már nem volt olyan helyzetben a Kriterion, hogy versenyre tudott volna kelni a Sütő-életművet megjelentető magyarországi kiadókkal.
Dávid Gyula elnökölte a koradélutáni szekciót, amely Markó Béla lendületes előadásával kezdődött. Markó jónéhány kérdést felvetett Sütő kapcsán: hogy beszélni kellene a skatulyákról, hogy vajon jót tett-e a bármikori besorolása Sütőnek, hogy szót érdemel Sütő mint kisebbségpolitikus vagy éppen mint kultuszoknak esetleges tárgya. Személyes emlékek felidézésével folytatta, olyanokkal, amelyek immár történelmi jelentőséggel bírnak. 1989. december 22-ikének Marosvásárhelye a helyszín, a szereplők pedig – Gálfalvi György és Markó Béla –, miután dél körül kiderült, hogy biztosan összeomlik a rendszer, azon tanakodnak, hogy nekik most mi is a teendőjük. Az első ötletet elvetve, miszerint a sajtót kellene átvenni, az érvényes megoldás az: menjenek Sütő Andráshoz, hogy figyelmeztessék: hamarosan szerepet kell vállalnia. De délután, tőlük függetlenül, fiatalok tömege is levonul Sütő lakásához, és kérik, hogy menjen velük, és ő megy is, és beszédet is mond abban a rendkívül zaklatott helyzetben (halottak, sebesültek a háttérben), melynek lényege: tartsunk ki egymás mellett, őrizzük meg a testvéri egységet – hisz a forradalmat nem huligánok csinálták. Sokak számára egyértelmű volt tehát, hogy Sütő az a közéleti személyiség, akinek szerepet kell kapnia a változásban – hiteles személyiség volt mindannyiuk számára.
Markó szerint összetartoznak az élet(mű) különböző aspektusai, mert az író hozott anyagból dolgozik. Az ő generációja sem feltétlenül a Sütő-féle irodalmi vonalra támaszkodott, sőt, egyesek számára irritáló lehetett, de: ő még a korai novellisztikáját sem söpörné le olyan könnyen az asztalról. Sütőt peremre nyomni valami olyasmi lenne, mintha Tamásival próbálnánk meg ugyanezt. Külön kitért arra, a Ion Lăncrănjan által indított propagandaháborúra, amely 1982-ben/-től borzolta a romániai magyarság és románság kedélyeit. A magyarellenes kampány indítószövegére Sütő azonnal reagált, s éppen Markóék voltak azok, akik enyhítettek kicsit a szövegén. S noha sokan nem álltak egy platformon vele, Sütő kezdeményezése maga mellé tudott állítani embereket – így előzménytelen szolidaritást sikerült kialakítani a román írószövetségi társakkal. Összesen 36-an írták alá a beadványt, amelyet Nicolae Ceauşescu-nak címeztek. Összességében – zárta Markó Sütővel a közéleti, politizáló emberrel kapcsolatos gondolatait – céljaiban radikális volt („normális radikális”), de megpróbálta az átjárást a megosztott táborok között – s most ennek köszönhetően senki sem vállalja, miközben a kisebbségpolitikusi magatartása minta kellene hogy legyen.
Molnár Gusztáv Értelmiségi állásfoglalások  az erdélyi magyar irodalomban 1956-ban című előadásában különböző kategóriákat állított fel a korszakkal való együttélés stratégiáiból. Szóba kerültek itt azok, akik kivetkőztek magukból (pl. Majtényi Erik), a taktikát stratégiaként használók (főpapjuk: Balogh Edgár), az inkvizítorok (pl. Méliusz József) vagy a nemzetféltők: Szabédi és Kacsó. Összefoglalta azt a kálváriát is, amely egy, az 1956-os erdélyi állásfoglalásokról írott cikke miatt alakult ki, még a rendszerváltás előtt, s amelyet – noha több folyóiratban is majdhogynem megjelent – végül mégsem sikerült a megfelelő időben a nyilvánosság elé tárni. Sütő maga visszautasította, rágalmazásnak vette a benne foglaltakat (azazhogy: lett volna mivel elszámolni 56-tal kapcsolatban).
Azon előadók dolgozataiból, akik nem voltak jelen (Demény Péter, Lőrincz D. József), is hangzottak el részfelolvasások, összefoglalók, de mivel ezek nem közvetítették a teljesség igényével azok tartalmát, itt sem térünk ki rájuk részletesebben – majd elolvashatóak lesznek a tavasszal megjelenő konferencia-kötetben.
A napot – és a konferenciát – a Bernády házban zárták a műhely tagjai, közönség előtt is összefoglalva az előadások, viták eredményeit, Lázok János házigazdával és a négy szekcióvezetővel.
A harmadik nap az ünnepé és az emlékezésé volt. A konferencia résztvevői és a Sütő András Baráti Társaság tagjai az író szülőfalujába, Pusztakamarásra látogattak, ahol részt vettek a reformáció emléknapja alkalmából tartott ünnepi istentiszteleten. A boldogságokról szóló prédikációt Demeter József lelkész mondta – és helyet talált benne Sütő András boldogsága kérdésének is. Oroszhegyi Attila-Zsolt, Pusztakamarás szórványközösségének lelkészi beszéde fokozott felelősséggel szólt az egyre fogyatkozó helyi magyar közösséghez, s e két szép szónoklat után új értelmet nyert a közösen elénekelt zsoltár, a Tebenned bíztunk.
Az emlékezők meglátogatták Sütő András emlékházát is, melynek még mindig folynak a helyreállítási munkálatai. A háznál Széman Péter, Horváth Arany, Szász Ferenc nyugalmazott lelkész is felszólaltak, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem másod-  és harmadéves színészhallgatókból álló lánykórusa  felolvasott az Anyám könnyű álmot ígér kezdő fejezetéből.
Este Marosvásárhelyen, az író sírjánál még összegyűltek egyszer Sütő tisztelői fejet hajtani, gyertyát gyújtani az emlékére.
Farkas Wellmann Éva
barkaonline.hu/helyszini-tudositasok

CAPITAL 300
Íme a 12 leggazdagabb romániai magyar
Idén is az RCS&RDS tulajdonosa a leggazdagabb romániai magyar. A 300 leggazdagabb romániai közé csupán 12 magyar fért be.
1. Teszári Zoltán (5.) 
Vagyon: 530-560 millió euró Kor: 44 éves Szektor: telekommunikáció, energia, egészségügy, média Lakhely: Bihar, Budapest
A leggazdagabb romániai magyar milliomos Teszári Zoltán, vagyona az összesített Capital 300 lista ötödik helyének kivívására volt elég. Az üzletember és az általa irányított RCS&RDS üzletpolitikája leginkább az agresszív terjeszkedésről szólt az elmúlt időszakban, a vállalat 2013-ban indította Digi Online platformját és indított erős reklámkampányt a vállalat mobilszolgáltatásainak terjesztéséhez. Az RCS&RDS az elmúlt évben 475 millió eurós árbevételt jegyzett, a vállalat több mint 1 milliárd eurónyi eszközállománnyal rendelkezik, viszont hatalmas, mintegy 900 millió eurós tartozást halmozott fel.
Teszárit a Capital az “arc nélküli milliomosnak” nevezi, hiszen 2002 óta nem vett részt semmilyen közösségi rendezvényen, azóta pedig csak egy bulvárlap tudott képeket közölni róla. Az üzletember korábban judózott, képviselte Romániát az 1990-es Európa Bajnokságon. Miután abbahagyta a versenysportot, Ludescher Csabával vállalkozni kezdett. Társával kezdetben fagylaltot árusítottak, majd megalapították a fagylaltpor és ostyák elállításával foglalkozó Rubin&King-et. A fagylaltbiznisz után Ovidiu Crișannal karöltve megalapította a Kappa nevű céget, majd nem sokkal később létrehozta saját telekommunikációs cégét, az RCS-t.
Az elmúlt időszakban a sajtó egyre többször szellőztette meg, hogy Teszári esetleg eladná az RCS&RDS-ben levő tulajdonrészét. Tavasszal a szaksajtó arról cikkezett, hogy a Vodafone élénken érdeklődik a vállalat átvétele iránt, de ezeket az információkat egyik fél sem erősítette meg. A Capital szerint egy ilyen tranzakció értéke akár 2 milliárd euró is lehet, ha figyelembe vesszük, hogy a régió többi országában milyen összegekért cseréltek gazdát hasonló méretű vállalatok.
2. A Mudura család (95.)
Vagyon: 58-60 millió euró Szektor: ingatlanszektor, kereskedelem Lakhely: Bihar
Mudura Sándor a nagyváradi Lotus Center tulajdonosa idén tavasszal hunyt el. A vállalkozó onnan vált ismertté, hogy kilencvenes évek elején meghódította a magyarországi édességpiacot, ahol elsőként kezdte forgalmazni a Ferrero termékeit, amelyek közül leginkább a Kinder tojásoknak és a Tic-Tac cukorkáknak volt keletje.
1995-ben a tulajdonában levő vállalat tevékenységét kiterjesztette a romániai piacra, később ingatlanpiaci beruházásokkal hívta fel magára a figyelmet: a Lotus Centert 2002-ben nyitotta meg, amely akkoriban Erdélyben a legnagyobb bevásárlóközpontnak számított.   Az elmúlt években az üzletember vállalatainak irányítását majdnem teljes mértékben fia, ifj. Mudura Sándor vette át. A család vállalatainak struktúrájában idén nem történt nagyobb változás, az elmúlt időszakban a mezgazdaságba és a turizmusba ruháztak be számottevően.
3. Verestóy Attila (107.)
Vagyon: 52-55 millió euró Kor: 60 éves Szektor: tőkepiac, ingatlan Lakhely: Hargita megye
Vagyonnyilatkozata szerint az RMDSZ szenátorának több mint 3 millió eurója van elhelyezve hazai is külföldi bankszámlákon, emellett 5,9 millió eurós kitettséggel rendelkezik különböző befektetési alapokban. Verestóy vagyona jelents részét a Bukaresti Értéktőzsdén jegyzett értékpapírokban tartja, a Capital szerint ezeknek a részvényeknek az összértéke jelenleg 27,8 millió euróra tehet, amelyek 8,5 millió euróval érnek kevesebbet, mint megvásárlásuk pillanatában.
A szenátor és felesége tulajdonában 3 lakás (kettő a fővárosban és egy Székelyudvarhelyen), 2 ház (Székelykeresztúron és Ilfov megyében) és több földterület is van. Vagyonnyilatkozata alapján egy BMW X3 és egy Audi S8 típusú autó tulajdonosa.
4. Pászkány Árpád (150.)
Vagyon: 38-40 millió euró Szektor: építkezések, ingatlan Lakhely: Kolozsvár
Pászkány Árpád ebben az évben több vállalatától is megvált. Januárban túladott a CFR Cluj futballklubon, amelynek részvényeit több vállalat együttesen vásárolta meg azzal az ígérettel, hogy biztosítani fogják az elmúlt tíz év egyik legsikeresebb és legjövedelmezőbb romániai csapatának finanszírozását. Az üzletember idén kilépett a médiaiparból is miután az Intel Sky megvásárolta tőle a Transilvania Live és Transilvania Look csatornákat. 
Pászkány tulajdonában ingatlanvállalatok mellett tanácsadó cég és IT vállalat is található. Az üzletember első millióját samponok és dezodorok értékesítéséből kereste, az elmúlt időszak egyik legfontosabb ingatlanberuházójává vált Kolozsváron.
5. Szigeti Zoltán és társai (165.)
Vagyon: 35-38 millió euró Szektor: reklámipar Lakhely: Bukarest
Szigeti Zoltán és Mihaela Nicola 2005-ben alapították a The Group névre keresztelt vállalatot, amely mára Románia egyik legsikeresebb reklámcégévé nőtte ki magát. Az alapítókhoz később Bogdan Nicola, Mihaela testvére is csatlakozott. Jelenleg a vállalat tíz ügynökséget működtet, és olyan ügyfelekkel rendelkezik, mint a Dacia, a Renault, a Nissan, a McDonald’s vagy a Bosch. Az elmúlt évben a The Group tulajdonrészt szerzett a világ legnagyobb reklámipari holdingjának helyi leányvállalatában, az Omnicorm Media Group-ban.
6. Pálfi Miklós (190.)
Vagyon: 29-30 millió euró Kor: 56 éves Szektor: ásványvíz-, sörgyártás Lakhely: Bukarest
Pálfi Miklós a Romaqua 30,5%-át birtokolja. A vállalat az elmúlt évben még a Coca-Colát és a Heinekent is megelőzte az alkalmazottak számát illetően, tavaly 133 millió eurós árbevételt és 300 ezer eurós profitot tudott felmutatni, annak ellenére is, hogy 2012-ben még jelents veszteségekkel volt kénytelen számolni. A vállalat portfóliójában olyan márkák találhatóak, mint a Borsec, a Giusto, a Quick Cola, a Metropolitan Caffe és az Albacher. A Romaqua palackozási kapacitása évente egy milliárd literre tehet. 
7. Péter Pál (203.)
Vagyon: 25-27 millió euró Kor: 52 éves Szektor: energia, ipar Lakhely: Kolozsvár
Az üzletember 24 éve Ștefan Gadolával és Ioan Soceával közösen alapította Kolozsváron az EnergoBit nevű vállalatot, amelynek 53%-os tulajdonrészét két éve a lengyel Innova Capital vásárolta meg. Péter partnereivel több zöldenergia elállításával foglalkozó vállalatnál is részvényes, de az áramkereskedelemben is megvetették a lábukat az Enex nevű cég által. 8. Szász testvérek (220.)
Vagyon: 20-23 millió euró  Szektor: kereskedelem Lakhely: Marosvásárhely 
Szász Orlando és Roland úgy kerülhettek fel a leggazdagabb romániai magyarokat összesít listánkra, hogy édesapjuk magyar, édesanyjuk pedig román anyanyelvű, de k tökéletesen beszélnek magyarul. Marosvásárhelyen működtetik a Renaniát, amely piacvezető a munkavédelmi berendezések, védruha forgalmazásában, tavalyi forgalma megközelíti a 20 millió eurót, bár enyhe csökkenést mutat az előző évekhez képest. A Renania tavaly 2,4 millió eurós nyereséget ért el. Szász Roland tulajdonosa még a Vertical Engineering cégnek is, amely tavaly 1,9 millió eurós forgalmat ért el.
9. Fodor Zsolt és Szilvia (226.)
Vagyon: 22-25 millió euró Szektor:  telekommunkáció, kereskedelem Lakhely:  Marosvásárhely 
A házaspár az EuroGsm tulajdonosa. 17 éves működésük alatt a hálózat folyamatosan bővült, bekebelezve versenytársait: a Kopiernicust, a Fronterat és a Rurint. A lánc jelenleg 113 üzletből áll, 81 városban vannak jelen, árbevételük tavaly elérte a 18,8 millió eurót, nyereségük az egymillió eurót. Pár hónapja az EuroGsm aláírt egy partnerségi megállapodást a Seamless Romániával, ami egy okostelefonos fizetést lehetővé tevő applikációról szól. A Fodor házaspár a Mobile Distributiont is működteti, amelyik a legnagyobb PrePay-kártya forgalmazó Romániában.
10. Urási Béla (279.)
Vagyon: 15-16 millió euró Szektor:  tkepiac, ingatlanügyek, bankszektor Lakhely:  Kolozsvár 
Urási Béla olyan sikeres erdélyi üzletekben vett részt, mint az Astral Telecom és a Transilvania Bank. Az előbbit 2005-ben megvásárolta az UPC, Urási 16 millió dollárt kaszált a tulajdonrészéért. A Transilvania Bankban 3,95%-részesedéssel rendelkezett, amitől szintén megvált, majd a pénzt ingatlanokba fektette. Urási jelenleg nehéz időszakot él meg: válásával van teli a sajtó, és miután felesége a vagyon felét követeli, elképzelhet, hogy idén utoljára találkoztunk vele a TOP 300-ban. 
11. Szarvadi Lóránd (289.)
Vagyon: 14-16 millió euró Szektor:  kereskedelem, ingatlanügyek, turizmus   Lakhely:  Bukarest 
Szarvadi Lóránd évről évre lejjebb csúszik a vagyonranglistán, 2012-ben még 203. volt. Szarvadi és Hegedüs Ferenc a '90-es évek elején nyitották meg az első elektronikai és informatikai szaküzletüket. A Domo áruházlánc alapítóiként ismertek. A Hegedűs és a Szarvadi család 2007-ben kiszállt a Domóból, eladták tulajdonrészüket, és Szarvadi már semmilyen funkcióval nem rendelkezik a vállalatban. Ő és felesége jelenleg a Toyplex vállalat tulajdonosai, amely 17 üzlettel rendelkezik, de idén áprilisban fizetésképtelenségi eljárás indult ellene. 2013-ban a cégnek 1,2 millió eurós forgalma és 750 ezer eurós vesztesége volt.
12. Hegedüs Ferenc (290.)
Vagyon: 14-16 millió euró Szektor:  kereskedelem, ingatlanügyek, turizmus, építőipar Lakhely:  Kézdivásárhely  
A Domo-társalapító 2007-ben adott túl tulajdonrészén 75 millió euróért. Ezután komoly ingatlanberuházások következtek, említésre méltó ezek közül az Interdomo, az Imperial Hotel Management és a Logistika. Az Interdomo tavaly mindössze 200 ezer eurós forgalmat jelentett. A kézdivásárhelyi Atrium hotel is Hegedüs nevéhez fűződik, társaival közösen megvásárolták és felújították a bálványosi Best Western Grand Hotelt.
Transindex.ro 

Aradi intézményvezetők is részt vettek
Magyar–román üzletember találkozó Békéscsabán
A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar–Román Tagozata, a Békés Megyei Kereskedelmi és Iparkamara, valamint a Magyar Nemzeti Kereskedőház szervezésében került sor november 12-én Békéscsabán, a Phaedra Rendezvényközpontban a Magyar–Román Külgazdasági Konferenciára és Üzletember Találkozóra.
A konferenciára szóló meghívók a magyarországi és romániai magyar vállalkozókat, az őket képviselő intézményeket, bankokat, az országok adóhivatalainak képviselőit, a határon átnyúló pályázati rendszereket működtető hivatalokat célozta meg.
Az Arad megyei vállalkozókat, egyesületeket képviselő intézmények nevében jelen volt Nicolae Groşan, a CDA képviseletében, az Aradi Munkáltatók Szövetségének nevében Marcel Marinescu és Ioan Marin Crişan, az Aradi Kereskedelmi Kamara Expo kiállítási központja képviseletében Cimi Enache, míg az Aradi CEDIMMAR, valamint a hozzátartozó vállalkozók képviseletében dr. Túsz Ferenc és Pozsár Ibolya.
A konferencia és üzletember-találkozó lebonyolításának módja a fehér asztal melletti szolid eleganciát és az információ átadásának hatékony módját ötvözte.
A találkozó moderátora, dr. Orosz Tivadar, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar–Román Tagozatának elnöke volt, ő köszöntötte a résztvevő vállalkozókat és intézmények képviselőit, valamint a konferencia meghívott előadóit.
Előadások hangzottak el a következő személyek részéről: Dunai Péter, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Magyar–Román Tagozatának főtitkára; Alexandru Victor Micula, Románia Budapesti nagykövete; Skapinyez Péter, a Magyar Nemzeti Kereskedőház képviselője; Hidvégi Csaba, program menedzser a VÁTI Nonprofit KFT képviselője; Fandly Máriusz, a Bihar Megyei Közpénzek Igazgatóságának vezérigazgató helyettese; Éder András György, a Kovászna Megyei Kereskedelmi és Iparkamara elnöke.
Az elhangzott előadások és az azokat követő kérdések, valamint a hozzájuk tartozó válaszok után a résztvevők, a megterített asztaloknál fogyasztották el az ebédet, amely közben alkalmuk adódott egymással beszélgetni. Ebéd után került sor az üzletember-találkozóra, amikorra már a jelenlévő vállalkozók és intézmények képviselői tudták, hogy kivel és miről szeretnének beszélgetni, információt cserélni vagy kapni.
A rendezvény résztvevői elégedetten térhettek haza az új információk és megszerzett kapcsolatok birtokában – tudtuk meg Pozsár Ibolyától, az Aradi Vállalkozói Központ igazgatójától, a találkozó résztvevőjétől. 
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)

Sütő, a megkerülhetetlen
(M)ilyen gazdagok vagyunk? címmel tartottak kétnapos konferenciát Sütő András életművéről Marosvásárhelyen. A hamarosan könyv formájában is megjelenő előadásokat Parászka Boróka összegezte.
Aligha van fontosabb és nehezebb kulturális vállalkozás ma Marosvásárhelyen, mint a Művészeti Egyetem munkatársai által szervezett, október utolsó hetén zajló Sütő András „műhelykonferencia”. A kétnapos beszélgetéssorozat célja a programismertető szerint  „olyan közös beszédtér kialakítása, amelyben az életművel kapcsolatos teljesen eltérő vélemények is nyitott  –  és remélhetően termékeny – szakmai vitában szembesülhetnek”. Az óvatos és diplomatikus felhívószöveg sejteni engedi, mi is a tétje egy ilyen egyeztetésnek. A Sütő-életmű a rendszerváltás előtti és utáni évtizedek kulcsa a társadalmi emlékezet és a kulturális helyzetértékelés szempontjából Erdélyben. Arra azonban, hogy hogyan lehet érvényesen és korszerűen kezelni ezt a hagyatékot, nincs egyértelmű és konszenzusos alapon elfogadott válasza sem az irodalom- sem a társadalomtudományoknak. A Sütő-életmű újraértelmezésére volt néhány kísérlet az elmúlt években, de ezek lezáratlan vitákba, esetenként botrányba fulladtak. Azon a területen, amely az erdélyi közösségi emlékezetben és tudásban Sütőhöz köthető, egyre nagyobb fehér folt tátong, egyre kisebb az esély arra, hogy a hiányosságokat, anakronizmusokat korrigálni lehessen.
Megnyitott kérdések
A marosvásárhelyi műhelymunka kockázata tehát nagyon nagy volt. Nem is indult zökkenőmentesen ez az eszmecsere: a meghívott előadók közül különböző személyes, vagy más okok miatt többen visszaléptek, lemondták részvételüket. Sajnos nélkülözni kellett például a Debreceni Egyetem munkatársait (Cs. Nagy Ibolyát, Márkus Bélát), és nem volt jelen Stefano Bottoni sem, akinek kutatásai alapjaiban érintették mindazt, amit Sütő András rendszerváltás előtti politikai-közéleti szerepéről tudható. Bár a vita a résztvevők távolmaradása miatt nem érintett minden problémát, ennek ellenére elérte célját: kérdések sorát nyitotta meg, körvonalazódott, miért és hogyan érdemes gondozni a jövőben a Sütő-hagyatékot. A megnyitón a Művészeti Egyetem dékánja, Kós Anna azzal ösztönözte a beszélgetést, hogy elengedhetetlen „szakszerű nyomot hagyni nagyjainknak.”  Hogy mit jelent a „szakszerűség”, arra különböző válaszokat adott a két napos eszmecsere.
Román párhuzamok
Valószínűleg a legnagyobb meglepetést Sorin Criţan, a Művészeti Egyetem rektora okozta, aki román nyelven adott elő Sütő Andrásról, és az életmű román irodalmi párhuzamait kereste, illetve mutatta ki. Az Anyám könnyű álmot ígér és az Engedjétek hozzám jönni a szavakat bizonyultak a legfontosabbnak ebben a motívumokat-alaptémákat rendszerező értelmezésben, amelyen átütött az érzelmi érintettség, a rácsodálkozás, a filozófiailag megalapozott és megtámogatott lelkesedés. Sorin Crişan megértette, hogy mi a fontossága Sütő Andrásnak, azt is megértette, amivel a magyar irodalomtörténet máig adós:
ez nem csak egy erdélyi magyar életmű, hanem egy romániai magyar hagyaték is, amely sok, máig nem azonosított szállal kötődik a román kultúrához.
És megértette azt is, milyen tétje van annak, hogy román kutató emlékezzen az 1990-es atrocitások magyar író-áldozatára. „Nem is gondoltam volna azt, hogy Sütő András kötődik a román irodalomhoz is” – reagált a rektor felszólalására Szász László irodalomtörténész, író, aki szerint a konferenciának azt a kánont kell megtalálnia, amibe „beléphet Sütő András”, mert „nem az életmű és a műalkotás értéke változik, hanem a kánon”. Ugyancsak Szász László mondta, Sorin Crişan szavaira reagálva, hogy a Sütő életmű „meghitt mítoszait” nem leépíteni kell, hanem  át- és újraépíteni. Ezt a célt igyekezett követni Elek Tibor irodalomtörténész, aki az Anyám könnyű álmot ígér értelmezését vissza kívánta venni az általa ideológiainak nevezett megközelítésektől, a mű esztétikai értékeire, például személyességére hívta fel a figyelmet. Ő volt az egyetlen, aki érintette az elmúlt évtizedben zajló Sütő-vitákat, illetve a Sütő életművel kapcsolatban megfogalmazott negatív kritikákat. Igaz ezeket felszínesnek és cáfolhatónak ítélte. Azzal a kritikával kapcsolatban például, hogy Sütő a hetvenes években nem élt az ellenzéki irodalom eszközeivel és lehetőségeivel, megjegyezte, erre a következtetésre csak az jut, aki nem érti, vagy szándékosan félreérti az Anyám könnyű álmot ígér szövegét.  Hozzátette ugyanakkor, hogy Sütő András „inkább lantosa, mint kritikusa” volt korának. Az Elek Tibor által megfogalmazott „kritika kritikája” tulajdonképpen megválaszolatlan maradt, mivel azok, akik a kifogásolt értelmezéseket közreadták, nem voltak a konferencia résztvevői.
Az egyértelművé vált, hogy az ezredfordulón elhalt viták rendezése nem elodázható, mint ahogy az is, hogy Sütő András viszonya a korabeli irodalmi áramlatokhoz, a kulturális, illetve politikai ellenzékiséghez csak akkor értékelhető objektíven, ha a teljes romániai kontextust figyelembe veszi az értelmezés.
Ez pedig akkor lehetséges – hangzott el a sokszor, több okból ismételt mondat – ha a hagyatéka kutathatóvá válik, így az is követhető: mi az, amit például a román irodalomból a szerző ismert, véleményezett. Ez a dimenzió teljességgel feltáratlan. Sütő András, ha csak a róla írt monográfiák, elemzések számát vesszük alapul, sokkal inkább „magyarországi” író, mint erdélyi. Magyarországon ugyanis sokkal intenzívebb figyelem fordult felé az elmúlt évtizedekben, mint Erdélyben. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ne lett volna kulcsfigurája az erdélyi köz- és kulturális életnek. Sokkal inkább a munkásságát érintő reflexiók intenzitását jelzi. Hogy miért vált Magyarországon fontossá Sütő András a hetvenes-nyolcvanas években, azt szemléletesen megvilágította  Kovács Dezső és Jákfalvi Magdolna. A két színházi szakmeber Sütő András magyarországi bemutatóinak kontextusát ismertette. „Puha, inkább slampos” diktatúrában kerültek színpadra Sütő művei – fogalmazott Kovács Dezső – aki arra mutatott rá, a politika támogatta bizonyos értelemben ezt a színházi rendszerkritikát, „fényezte magát” ezzel a nyitottságával. Az a különös fordulat, hogy az Erdélyről író, erdélyi Sütő András mégiscsak Magyarországon válik jelentős mértékben értelmezetté, nem egyszeri ebben az életműben. Mit kezdjünk például azzal a ténnyel, hogy a protestantizmus nagy drámáiról, karaktereiről író Sütő András kifejezetten távol tartotta magát az egyháztól? Valóban távolságról van-e szó, vagy valamiképp mégiscsak, búvópatakként, kódként – hasonlóan a kisebbségi közösség kódjaihoz – nagyon is jelen van, új tartalmat nyer a protestantizmus? És ha Sütő újraírta a reformáció nagy témáit-alakjait, hogyan reagált erre az egyház?
Tartható-e az állítás, hogy a rendszerváltás előtti rezsim ugyanúgy járt el Sütővel, mint ahogyan a református egyház?
Szász László részletes, dokumentált előadását nehéz néhány mondatban visszaadni, de ezen a jelzett nyomvonalon is több szempontból újra értelmezhetőek Sütő legfontosabb drámái.
 Feledés várja?  
Ha azonban a Szász után következő felszólaló alapján döntünk arról, hogyan kezeljük a hagyatékot, rövidre zárhatjuk a hasonló dilemmákat. Vida Gábor ugyanis arról olvasott fel tömör, nagyon gondosan felépített szöveget: miért érezte egyetemista  felvételizőként, a nyolcvanas évek végén, reménybeli Magyar szakosként Sütő András prózáját olvashatatlannak, és nem folytathatónak? Vida nem viaskodott azzal, hogy megfejtse a Sütő-kódokat, sem a kisebbségit, sem a protestánst. Elutasította a „bővítmények mögötti bravúrkodást”, amely mögött „eltűnik a szerző”. Sütőt a „feledés várja” – mondta a legfrisebb, és méltán sikeres Erdély-regény szerzője – radikális jelzőit rosszallóan fogadta a közönség. „Ennek elment az esze” – hallatszott a közönség soraiból: ez az írói el- és leszámolás volt a Sütő-konferencia legdrámaibb pillanata, amelynek megvolt a maga paradoxona. A Sütő-ellenes, metaforákat, jelzős szerkezeteket elutasító szöveg ugyanis metaforákkal, jelzős szerkezetekkel volt tele, úgy működött, mint egy Sütő-mű. Hogy lehet ugyanúgy teljesen mást állítani? Hogyan fedhetik el egymást a jelentések? Hogyan lehet szembefordítani saját írói eszközeit a szerzővel? Erre a kérdésre a konferencia második napján Aradi József adott választ, aki a Sütő életmű digitális jelen (nem) létéről, valamint a metafórákból való kilépés lehetetlenségéről tartott előadást. Az eszmecsere során az elméleti és praktikus kérdések kiegészítették egymást, bizonyos értelemben össze is kapcsolódtak. Az Aradi által felvetett digitalizálási problémák-lehetőségek  érintették a kérdést, hogy mennyire hozzáférhető ma Sütő András magyar nyelven. Szó esett arról is, hogy a magyar kultúrán kívül mennyire van vagy lehetne jelen ez az életmű. Kuszálik Péter bibliográfusként pedig azzal szembesített: ma még olyasmi is problémát jelent, hogy mi egy-egy Sütő mű pontos címe, hányféle szövegváltozata van a munkáinak. A Sütő-bibliográfia összeállítója  összegezte, melyek lennének egy teljes életműkiadás feltételei, és milyen haszna lehetne egy ilyen vállalkozásnak. A praktikus megfontolásokat újra és újra fölülírták az indulatok, vagy a megoldatlan kérdések. Molnár Gusztáv hosszú és szövevényes ismertetőt tartott Sütő már sokat vitatott 1956-os szerepéről. A dolgozat legalább annyira szólt Sütőről, mint amennyire arról: miért nem közölhette ezt a tanulmányt a szerző, melyik szerkesztőség, milyen indokkal utasította el. Sütő sokakat érint, sokaknak jelent eszközt ez az életmű, illetve az azzal való foglalkozás az önértelmezéshez, saját helyzetük, múltjuk, jelenük értékeléséhez. Ez derült ki Molnár Gusztáv előadásábol csakúgy, mint az előadásokon kívül felszólaló résztvevők mondanivalójából. Ötvös József református esperes személyes emlékeit mondta el arról, miféle vitákat váltottak ki a protestantizmust érintő művek. Bodolai Gyöngyi újságíró, egykori magyarszakos tanár arra emlékeztetett: ezek a művek nem csak irodalomértőkhöz jutottak el, és nem csak irodalomértőkre- és fogyasztókra hatottak. A hetvenes-nyolcvanas években falun idézték, adták kézről-kézre könyveit, vagy éppen tanulták meg, adták elő Sütő András szövegeit.
Összességében kezelhető
Nosztalgia, kritika és szakszerűségre törekvő irodalomértés ért össze a konferencia ideje alatt. Számtalan kutatási téma, megoldatlan feladat merült fel. Körvonalazódott az is, hogy ha a szakszerű filológiai munka feltételei nem lesznek adottak, hogyan tűnhet el a köztudatból, vagy sérülhet a rosszul szerkesztet kiadványokban újra megjelenő Sütő-életmű. Felvillant néhány ellentétes szempont is, de a korábbi viták rendezéséig nem jutott el ez az eszmecsere. Mint ahogy az sem dőlt el, pontosan milyen szemlélet, milyen módszertan mentén haladjon a Sütő hagyaték gondozása. Erre a kérdésre részben Markó Béla adott választ, aki Sütő András közéleti szerepvállalásáról tartott előadást. Személyes emlékek, és nagyon szakszerű, helyenként távolságtartó, kritikus esztétikai, helyenként elismerő közéleti értékelés ért össze. Mert a Sütő-életmű így, összességében kezelhető. A közéleti és az irodalmi pálya nem válaszható el a politikaitól, – hangsúlyozta Markó. A Sütő-kultusz nem érinthetetlen, tette hozzá, lehet kritizálni, vagy elutasítani az életmű néhány elemét. Fel kell azonban ismerni ennek a pályának azon részeit, amelyek ma is mintát jelenthetnek, amelyek érvényesek maradtak, vagy amelyek ma is meghatározzák a közösségi önismeretet. Ilyen minta a „normális radikalizmusa”, amely határozott célokhoz is a tárgyalás lehetőségét kereste. És ilyen, mint az a makacsság, amellyel Erdélyhez ragaszkodott.
*
A konferencián elhangzott előadások szövegét a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hamarosan kötetben jelenteti meg. A műhelymunka valódi sikere az lehet, ha döntés születik a Sütő-hagyaték kutathatóságáról (az is felmerült, olyan irodalmi központ létrehozására van szükség, amilyen a kolozsvári Szabédi-ház), ha csökkennek a társadalmi önismeret fehér foltjai, ha sikerül konszenzusra jutni a Sütő-életmű értelmezésével kapcsolatban, vagy legalább sikerül közelíteni az álláspontokat. Mindehhez most van némi akarat, és némi érdeklődés (a konferencia előadóin kívül kisszámú, de kitartó közönség követte az előadásokat), és adott egy  életmű, amelyet – akár elfogadjuk, akár elutasítjuk – nem lehet megkerülni. Ott van mindabban, ahogyan magunkról gondolkodunk, és amit magunkról gondolunk Erdélyben.
Megjegyzés: Parászka Boróka évek óta harcol Sütő András munkásságának elismerése ellen.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Hivatalosan is használhatják címerüket
A kormány idei 996. számú határozatával több Maros megyei község címertervezetét jóváhagyta, másoknak azonban még mindig várniuk kell. A jelképek véglegesítése akár több éves folyamat is lehet.
A kormányhatározat értelmében Cintos, Balavásár, Alsóköhér, Görgényszentimre, Nyárádmagyarós, Havad, Szászkézd, Mezősályi, Csíkfalva és Vajdaszentivány jelképei véglegessé váltak, ezáltal hivatalosan is használni lehet őket. A helyi közösségek által elfogadott, majd a megyei és regionális bizottságok által is jóváhagyott tervezeteket az országos címertani bizottság rábólintása után terjesztették a kabinet elé, mindez esetenként egy-három évet vett igénybe.
Gazdag jelképek
A most véglegesített címerek mindenike kerekített oldalú címerpajzson helyezkedik el, fölötte egybástyás várfal-korona, amely azt jelenti, hogy az adott közigazgatási egység, közösség községi szinten van.
Hivatalosan is használható lesz
Divatos szóval élve a címer egy brand, ugyanakkor egy identitást is ad a helyieknek kifejezi a néveredetet, a vidéki jelleget és a folyó melletti elhelyezkedést – véli Balogh István csíkfalvi polgármester. A községi címert Szekeres Attila elismert hazai heraldikus készítette, és komoly tanulmányon alapszik. Elkészítésének folyamata lassan tíz évre nyúlik vissza, hiszen az első változatot elutasították, ezért egy teljesen újat készítettek, ezt sikerült most elfogadtatni. Ezután szerepelni fog a hivatalos átiratokon is, és a jövőben engedélyeztetendő községi zászlón is.
Balavásár címerének elfogadásában nem voltak akadályok, csupán a hosszú folyamatot kifogásolja Sagyebó István polgármester, aki szerint egy komoly múlttal rendelkező községnek kötelező is, hogy címere legyen. Az Anamaria Crişan által 2009-ben készített tervezetet a helyi tanács elfogadta, azóta a község honlapján szerepel, most pedig igyekezni fognak, hogy minden hivatalos okiraton is szerepeljen majd.
Van, akinek még várni kell
Koronka címertervezetét az ősz folyamán fogadta el a helyi tanács, ezután kerül a megyei bizottság elé, de megvitatása csak a következő évben várható – tudtuk meg Takács Olga polgármestertől. A Nyárádremete címerében szereplő Nap és Hold valakiknek szemet szúrt Bukarestben, ezért a község némi „változtatást” eszközölt rajta, így jó esélye van arra, hogy egy-két hónapon belül véglegessé váljon – mondta el Magyari Péter polgármester. Karácsony Károly nyárádgálfalvi elöljáró azt nehezményezi, hogy címertervezetük hét hónapja az országos bizottság előtt van, az általuk kért kiegészítéseket is megküldte a község, de döntés még mindig nem született. Nyárádszereda címere a bukaresti akadémiai bizottság asztalán van, remélhetőleg hamarosan kormányhatározattal véglegesítik a folyamatot – tájékoztatott Tóth Sándor városgazda. Varga Józseftől, Gyulakuta vezetőjétől megtudtuk: községüknek kétféle címertervezete is van, de szakértővel még nem dolgoztatták ki.
Gligor Róbert László
Székelyhon.ro

Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak ké­pesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz év­vel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajná­ban is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja  és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az impériumváltás évei Háromszéken 2. (1918–1920)
A magyar hatóságok korabeli zavarodottságára vall az 1918. december 15-én keltezett, Dr. Apáthy István, Kelet-Magyarország főkormánybiztosa által írt levél, amelyben arról értesíti a háromszéki főispánt, hogy a választási törvény megváltoztatása miatt az összes törvényhatósági bizottság és városi képviselő testület működését fel kell függeszteni, mert ezek „régi választójog alapján és a munkásság activ és passzív részvétele nélkül” alakultak meg (Kovászna Megyei Levéltár, továbbiakban KML, Fond nr. 9, Nr. inv. 2., Dos. nr. 27, 278).
A frissen létrehozott Főkormánybiztosság elnöke tehát nem is tesz említést a román megszállásról és az estleges ellenintézkedésekről, hanem egyedül a választójog kiszélesítésével foglalkozik és a még működő helyi képviselő testületek feloszlatását sürgeti.
A kormány ezen intézkedései tovább fokozták az elkeseredettséget a megszállt területeken. „Sajnos azonban, hogy csak rombolnak, de nem alkotnak, az országgyűlés után feloszlatták a törvényhatósági bizottságokat és képviselő testületeket anélkül, hogy ezek pótlásáról gondoskodás lenne” – írta 1918. december 28-án a helyi lapban megjelent Rombolás alkotás nélkül című vezércikk szerzője. December 21-én, a kolozsvári nagygyűlés előtt egy nappal, Háromszék Vármegye Nemzeti Tanácsa is ülésezett. A vármegyeház nagytermében megtartott gyűlésen egy határozatot fogadtak el, melyben tiltakoztak Erdély Magyarországtól való elszakítása ellen (Székely Nép, 1918. december 21.). 1919 elején már mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem egyszerű és ideiglenes katonai megszállásról van szó. A Kormányzótanács (Consiliu Dirigent) felállítása után megkezdődött Erdélyben a román nemzeti érdekek érvényesítése. A Kormányzótanács rendeletek útján kormányozta Erdélyt, első lépései közé tartozott az ostromállapot bevezetése, valamint a megyei és községi önkormányzatok működésének felfüggesztése (Bárdi Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma. Három rendezési terv az első világháború után, Magyar Kisebbség, 1998, 1. sz., 114–122). A Kormányzótanács megkezdte a közigazgatás felsőbb szintjeinek elrománosítását. Dr. Király Aladár főispánt és kormánybiztost eltávolították a vármegye éléről, helyette dr. Vecerdeát, majd dr. Vasile Popot nevezték ki a román közigazgatási rendszerben használt prefektusi tisztségbe. Az alprefektus dr. Roman Victor ügyvéd lett.
Az ostromállapot bevezetése a cenzúra megjelenésével járt együtt. Ennek eredményeként 1919. január 22-e után a vármegye legrangosabb lapja, a Székely Nép többet nem jelenhetett meg. 1919. szeptember 12-én megszüntették a sepsiszentgyörgyi és kézdivásárhelyi törvényszéket. A Kormányzótanács e döntéséhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy a bírák nem tették le a hűségesküt. Megjegyzendő, hogy az 1919-es év talán egyetlen pozitívuma az volt, hogy a román hadsereg visszaszolgáltatta a Székely Nemzeti Múzeum igazgató választmányának a háború előtt átadott múzeumépületet. A magyar tisztviselők kiszorítására irányuló törekvések 1920 folyamán tovább folytatódtak. A kormányzótanács rendelete alapján a magyar köztisztviselőket hűségeskü letételére kötelezték. A magyar kormány egyik legutolsó utasítása azonban eltiltotta a tisztviselőket az eskütételtől. A tisztviselői kar megtagadta az eskü letételét arra hivatkozva, hogy amíg békekonferencia nem dönt Erdély helyzetéről, addig a magyar államnak tartoznak hűséggel. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy egy esetleges tömeges eskütétel Magyarország esélyeit rontaná a békekonferencián (Mikó Imre: Huszonkét év, Studium, Budapest, 1941, 16–17).
Február 2-án Crişan rendőrparancsnok arról értesíti a sepsiszentgyörgyi polgármesteri hivatalt, hogy a rendőrség azon alkalmazottjait, akik megtagadták a hűségeskü letételét, elbocsátották állásukból (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 38). Az elbocsátott rendőrök mind egyénileg, mind közösen kérvényt nyújtottak be a városi tanácshoz újraalkalmazásukra. A városi tanács, amely még magyar kézen volt, megpróbált az elbocsátott alkalmazottak segítségére sietni, és különböző munkakörökben elhelyezni őket. Roman Viktor alprefektus válaszlépése azonban nem késett. Február 14-én a 387/920-as rendeletében az alábbiakat közölte Bálint Dénes szentgyörgyi polgármesterrel: „Tudomásunkra jutott, hogy a volt rendőrség személyzete a városnál alkalmazást nyert. Mivel azon egyének, kik a városi rendőrségnél alkalmazásban voltak, felszólításra a hűségesküt le nem tették, az állami közigazgatásnál és ennél fogva a városnál sem alkalmazást nem nyerhetnek. Ennél fogva szigorúan meghagyom polgármester Úrnak, hogy ezen egyéneket azonnal mentse fel a viselt hivataluktól, a városi közigazgatásból azonnal távolítsa el és a tett intézkedéseiről részletes jelentést terjesszen fel hozzám legkésőbb f. évi február hó 26-ig.” (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 40).
Néhány héttel korábban hasonló intézkedések születtek a kézdivásárhelyi rendőrök ügyében is. A kézdivásárhelyi polgármestert azért vonta kérdőre az alprefektus, mert az 1919 decemberében elbocsátott rendőrök információi szerint a következő év januárjában is megkapták fizetésüket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 39).
Végül az elbocsátott rendőrségi alkalmazottak ügye 1920 novemberében oldódott meg némiképp, amikor a belügyminisztérium kolozsvári államtitkársága nevében Dr. Onan miniszteri tanácsos azt a döntést hozta, hogy az elbocsátott rendőrökről a városvezetés gondoskodhat, azaz alkalmazhatja vagy nyugdíjba küldheti őket (KML, Fond 14, Nr. inv. 7., Dos. nr. 20., 72–73). Az utolsó napjait élő nagyszebeni Kormányzótanács 1920 áprilisában döntött a sepsiszentgyörgyi közigazgatás átvételéről is. Április 7-én Roman Victor alprefektus a közgyűlési terembe összegyűlt tisztviselők előtt közölte Bálint Dénes polgármesterrel „a városnak román impérium alá helyezését”, és felkérte a polgármestert, valamint a városi tanács összes tisztviselőjét, hogy tegyék le a hűségesküt. A polgármester ezt elutasította arra hivatkozva, hogy a hűségesküre „nem kötelezhető, amíg a békekonferencia Sepsiszentgyörgy hová tartozandósága felett nem döntött”. Hasonlóan cselekedtek a városi tanács tisztviselői is, mire az alprefektus bejelentette, hogy a Kormányzótanács rendelete értelmébe a városi tanács összes alkalmazottja a polgármesterrel együtt fel van mentve állásából és Crişan Zaharia ügyvédet nevezte ki a város új vezetőjévé (SzN, 1920. ápr. 8).
A székely vármegyék elbocsátott tisztviselői előzetes egyeztetés után, 1920. május 26-án egy közös határozatot adtak ki, melyben a kialakult helyzettel kapcsolatosan a magyar kormány álláspontjának megismerését követelték és a közigazgatásban végbement elrománosítás veszélyeire hívták fel a figyelmet. (Lásd. Bárdi Nándor: Impériumváltás Székelyudvarhelyen 1918–1921, Aetas, 1993. 3. sz. 76–120).
MÁR ISTVÁN
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Egy diárium beszédes lapjai – Helytörténeti előadás Kitidről Déván
sütörtökön a Hunyad Megyei Könyvtár, a megyei múzeum, valamint a dévai művelődési központ közös szervezésében emlékeztek a „román nemzet nagy mártírjaira” Horia, Cloşca és Crişan parasztvezérekre, akiket kereken 230 évvel ezelőtt törtek kerékbe, illetve börtönöztek be Gyulafehérváron. Véletlenszerűen, a dévai Bethlen Gábor helytörténeti kör aznapi találkozóján is szóba került az 1784-es parasztfelkelés három vezére. Az itt felolvasásra került korabeli feljegyzések azonban korántsem ábrázolták ilyen dicsfényben azokat, akik hihetetlen kegyetlenséggel mészárolták végig a Maros völgyét, legyilkolva a nemesi és lelkészi családokat, felégetve a kúriákat és parókiákat, megsemmisítve az értékes könyvtárakat, anyakönyveket. Minderre Sólyom János hajdani kitidi lelkész feljegyzéseiből is fény derül, aki 1755 és 1792 között szolgált a Hunyad megyei gyülekezetben. – Jó húsz esztendeje találtam rá Sólyom János diáriumára (naplójára), amely az 1960-as években, a kitidi templom lebontása idején került a bácsi parókiára. Az akkori bácsi lelkész, Finta János ugyanis féltő gonddal menekítette át Kitidről az úrasztali edényeket, terítőket, a levéltár megmaradt részét, valamint ezt az időette irományt, amit aztán feleségemmel, Kun Kríza Ilonával több hónapon keresztül igyekeztünk kiböngészni és értelmezni – mutatott rá a helytörténeti körön tartott előadásának alapanyagára Kun Árpád, nyugalmazott református lelkész. Az előadás során kiderült: Kitid 13. századi feljegyzésekben szerepel először, majd kenézfaluként említik, ahol már a középkorban jelentős volt a román lakosság. Református templomát az 1700-as években emelték, és az ide kinevezést nyert Sólyom János lelkész építette fel a parókiát.
Az említett parasztfelkelést követően azonban a magyar lakosság aránya folyamatosan csökkent. – Ma egyetlen magyar református asszony él a faluban, Ravisaniné Farkas Piroska, aki még pontosan emlékszik arra, hogy hol állt a templom. Lebontását követően köveit téesz-istállóba építették be. A telek ma egy román család birtoka, nyoma sincsen a hajdani templomnak. A temetőben viszont még fellelhetők a magyar sírok – ismertette a falu mai helyzetét Kun Árpád lelkész.
A több mint két évszázados diárium soraiból fény derült a hajdani kitidi magyar családok életére, sőt a hunyadi egyházmegye múltjáról is érdekes információkat nyerhettünk. – Sólyom János leírja, hogy annak idején hol voltak református gyülekezetek, és név szerint említi a vele kortárs lelkészkollégákat. Eszerint a 18. században Hunyad megyében 29 lelkész szolgált. És ebben nem szerepeltek a Zsil-völgyi gyülekezetek, hiszen e vidék akkor még szinte lakatlan volt. Ma összesen tíz református lelkész van Hunyad megyében – vont párhuzamot múlt és jelen között az előadó.
A továbbiakban azonban rávilágított arra is, hogy az évszázadok óta vegyes lakosságú Hunyad megyében régen sem voltak nagyszámú gyülekezetek. Néhol mára teljesen kipusztultak, de a történelem több kis közösséget megedzett, és szórvány mivoltukban mai napig fennmaradtak gyülekezetek. Kitid sajnos nem tartozik ezek közé! És ebben fontos szerepük volt a ma nemzeti hősként tisztelt parasztvezéreknek, akiknek „dicső ténykedése” drasztikusan megváltoztatta a dél-erdélyi etnikumi arányokat.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Elsők a színpadon
Az egyetem napja
A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem napjának megünneplésére került sor április 27-én a Köteles Sámuel utcai Stúdió Színházban, ahol az egyetem hét évtizedes évfordulója alkalmából érdekes rendezvénysorozatra várták az érdeklődőket.
A program 10 órától az ötven éve végzett diákok dr. Kovács Levente által tartott osztályfőnöki órájával kezdődött, ezt követően a Stúdió előcsarnokában fényképkiállításra került sor. A román szakos díszlettervezők kiállításáról dr. Oana Leahu, a Román Művészeti Kar dékánja mondott néhány mondatot. A továbbiakban a Stúdió teremben folytatódott a rendezvénysorozat a két egyetemi hallgató, Gál Kriszta és Cristi Ghiciuc műsorvezetők konferálásával.
Elsőként Pedro Negrescu dzsesszzenész, karmester, zeneszerző, az egyetem zenetanár szakának docense lépett színpadra együttesével. A kitűnő zenei előadás után a műsorvezetők dr. Sorin Crisanrektort kérték fel ünnepi beszéde megtartására, amelyet egy további, rövid előadás követett: a közönség nagyszerű tánckoreográfiát láthatott Tőkés Imola és Dabóczi Dávid másodéves koreográfia szakos hallgatók előadásában.
Mint az dr. Kós Anna, a Magyar Művészeti Kar dékánja ünnepi beszédében elhangzott, az elmúlt közel hetven év alatt sokat fejlődött az egyetem, és főként az utóbbi negyed évszázadban sok új szak jelent meg. Ez pedig a hallgatóknak és az intézmény támogatóinak köszönhető. – Erre az egyetemre olyan diákok jönnek, akik elfogadják, hogy a pályájukon csak a nagyszerű érvényesül. Akik tudják, hogy a középszerűséggel nem jutnak messzire, és ezt fel is vállalják – mondta a dékán.
Muresan Alice másodéves hallgató és Claudiu Ionut Stian volt hallgató tánckoreográfiáját követően dr. Oana Leahu szólalt fel, majd a név nélküli együttes (Pásztor Márk, Indrei Ábel, Kádár Gellért, Esti Norbert, Bereczki Botond, a Művészeti Egyetem hallgatói) rövid, de igencsak dinamikus koncertje következett.
Az ünnepi díjátadások sorát dr. Sorin Crisan rektor nyitotta, aki elsőként Jánosi Magdolnának, az intézmény főkönyvelőjének adott át érdemoklevelet sokévnyi áldozatos munkája elismeréseképpen. Ugyancsak érdemoklevelet vehetett át Bordi Aliz, az egyetem főtitkára, majd az intézmény szenátusa két új tiszteletbeli tagjának méltatása következett. Közülük Takács Csabát, a Communitas Alapítvány kuratóriumának elnökét dr. Balási András docens, rektorhelyettes méltatta, aki elmondta: az alapítvány mint kiszámítható és jelentős támogatásokat megítélő partner közel tizenöt éve versenypályázatok keretében segíti az intézményen zajló munkát, alkotófolyamatot. Köszönőbeszédében Takács Csaba kifejtette, az alapítvány azokat támogatja, akikre felnéz: művészeket, oktatókat, Embereket. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen nagyon sokan tanultak, tanítottak, közöttük számos híres és jelentős művész. Amikor színpadra lépnek és felhangzik a taps, annak pár decibelje az itt oktató tanároknak, az egyetemnek is szól – mondta Takács Csaba, majd bejelentette: a Communitas Alapítvány a jövő évtől minden tanévben két teljes értékű ösztöndíjat biztosít a Művészeti Egyetemen tanuló hallgatók számára.
Az intézmény szenátusának másik megválasztott tiszteletbeli tagját, Dan Masca üzletembert, a REEA cég alapítóját és menedzserét Laurentiu Blaga méltatta. – Dan Masca életének egyik alapköve az adakozás. 1999-ben alapította IT és webdesign cégét, amely azóta 250 alkalmazottal működik. Számos jótékonysági projekt létrehozója és működtetője. Gyermekmentő programot tart fent, több száz, a közösséget, a nevelést, az oktatásügyet szolgáló projektet pro bono dolgozott ki, folyóiratokat, honlapokat támogat. Dan Masca hozzátette, a cége keretében dolgozó 250 kolléga körülbelül fele-fele arányban román és magyar, 200-an technikai szakemberek, 50-en művészek: írók, animációs szakemberek, művészek, és mindannyian saját örömükre használhatják a saját cég hang- és filmstúdióját. – A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen zajló munka azért is kiemelkedően fontos, mert az egyetlen dolog, amit nem lehet robotizálni, a művészi alkotás, a kreativitás. Gyakran álmodok egy olyan nagyszerű projektről, amelynek keretében a város szinte összes egyetemének a diáksága együtt dolgozik, a sapientiás műszaki hallgatóktól a Művészeti Egyetem hallgatóságáig – mondta Dan Masca, majd az ünnepség egyik fénypontja következett.
Dr. Kovács Levente professzor mutatta be és szólította a Stúdió Színház színpadára az intézmény első, 1965-ben végzett évfolyamának jelen lévő tagjait: Bányai Irén, Botár Endre, Krausz Kuti István, Mihály Pál, Óss Enikő, Stief Magda, Széles Anna és Vásárhelyi Katalin színművésznőket és színművészeket, akik közül sokan külföldről tértek haza: Bányai Irén a nagyváradi színházi élet legendás alakja, Botár Endre a Pesti Magyar Színház társulatának tagja, Vásárhelyi Katalin sepsiszentgyörgyi, majd Los Angeles-i színművésznő, Krausz Kuti István szintén sepsiszentgyörgyi, majd németországi színművész, Mihály Pál a kolozsvári színház örökös tagja, a Pesti Magyar Színház művésze, Óss Enikő a Los Angeles-i magyar színjátszás megteremtője, az ottani Thália Stúdió alapítója, Stief Magda kolozsvári színművésznő, németországi egyetemi tanár, Széles Anna kolozsvári színművésznő, majd a magyar és román filmgyártás sztárja.
– Különleges társaság ez az osztály. 1961-ben kerültek ide, és azzal kezdték egyetemi éveiket, hogy felépítették a Stúdió Színházat: ástak, lapátoltak, falat emeltek és időkapszulát helyeztek el alatta. Elsőéves koruktól minden előadásban szerepeltek, közülük többen felléptek az első, legendás Tartuffe-ben. Kovács György, Lohinszky Loránd, Csorba András, Nagy Imre tanította őket. Harmadévesek voltak, amikor én mint tudatlan filológus ide kerültem, és egyből a mélyvízbe dobtak: rám bízták Harag György velük elkezdett előadásának végső megrendezését, befejezését. Ők barátként álltak mellém, holott teljes mértékben leégethettek volna. Ehelyett közös erővel, 1965. április 15-én, ötven évvel ezelőtt színre vittük az első előadásomat. Negyedévesen 77 produkcióban léptek színre 16.500 néző előtt: az az év a Stúdió Színház történetének mindmáig egyik legemlékezetesebb évadja – mondta dr. Kovács Levente, majd egyénenkénti kiértékelő mondatok és rövid beszélgetések sorozata vette kezdetét, amelyek során a hosszúra nyúlt, de nívós, érdekes és mindvégig igen jó hangulatban zajló ünnepség záróakkordjaként a marosvásárhelyi színházi oktatás első évfolyamának jelen lévő tagjai átvették aranyokleveleiket.
(Szász Noémi-Henrietta, Török Anett, K. Nagy Botond)
Népújság (Marosvásárhely)

Százhúsz éves a keresztúri Polgári Fúvószenekar 1895
Immár százhúsz éve tölti be zenével Székelykeresztúrt a Polgári Fúvószenekar 1895. A történelem megpróbáltatásainak is ellenálló zenekar számtalan fellépés, fúvóstalálkozó és ünnepség emlékét halmozta fel, kora ellenére pedig frissebb, mint valaha – új tagokkal és lendülettel néznek a következő száz esztendő elé.
Százhúsz évvel ezelőtt Lapina Antal képezdei diák és Nagy Ferenc székelykeresztúri lakos gondolatában született meg a fúvószenekar. Az 1895. május 15-én alakult zenekar tagjai kivétel nélkül mind kisiparosok voltak, így kapta a Polgári Fúvószenekar elnevezést is – mesélt a kezdetekről portálunknak Krisán Csaba, a zenekar jelenlegi titkára. Mivel amatőr együttesként működött, tagsága állandóan változott, azonban mindig volt legalább harminc személy, aki szívvel-lélekkel aktivált. Az évek során az iparosokhoz földművesek és fiatalok is csatlakoztak, nemrégiben pedig lányok is, szorosan összefonva az együttest Keresztúr történetével, lakóinak életével.
A keresztúri fúvószenekar különlegessége, hogy gondosan vezetett jegyzőkönyv őrzi a történetét, amelyet előbb Krisán József foglalt össze a centenáriumi ünnepségre, a 100 éves a székelykeresztúri fúvószenekar című könyvébe, majd fia, Krisán Csaba a zenekar fennállásának 115. évfordulója alkalmából filmben dolgozta fel. Pénteken a százhúsz évvel ezelőtti megalakulásra emlékeztek egy több mint ötven képből álló tárlattal a székelykeresztúri Molnár István Múzeumban. A jubiláló zenekar azonban nemcsak nosztalgiázott a régi képek, kották, hangszerek és egyenruhák láttán, hanem ünnepelt is, ugyanis új zászlót avattak. Az új korszak fölött lobogó zenekari zászlót Kálmán Pál rangidős tag adta át Györfi Árpádnak, az egykori zászlóvivőnek.
A múzeumban kiállított képek egyébként jelzik, hogy a Polgári Fúvószenekar 1895 története szorosan egybefonódik a városéval. A több mint egy évszázados alapszabályzatban megfogalmazott célkitűzésekhez – a szellemi élet fejlesztése, a nemes szórakoztató mulatságok szervezésre, a társadalmi élet emelése és a polgárság összetartozásának erősítése – a világháborúk és megszorító rendszerek ellenére is igazodtak. Fennállása óta a zenekar folyamatosan töltötte be zenével Keresztúr életét, szerves részévé válva a kőbe vésett fellépésekkel, az újévi felköszöntésekkel, a március 15-ei hangversenyekkel, a Petőfi-emlékünnepségek műsoraival és a városnapi térzenével, illetve sok más különböző előadással.
Az elmúlt százhúsz évben rengeteg zenekedvelő áldozta fel szabadidejét, hogy az együttes részese lehessen. Néhányan már több mint öt évtizede lelkes tagokként aktiválnak, így az 1948-ban csatlakozott Kálmán Pál és Firtos Lajos, de a rangidősök sorába tartozik Kovács József, aki 1955, illetve Fodor Sándor, aki 1962 óta tagja az együttesnek. A Krisán családban pedig családi hagyománnyá vált a tagság, három generáció képviselte magát a városi fúvószenekarban. Ez vérből jön, öröklődik a szenvedély – így Krisán Csaba.
Jelenleg 35 taggal működik a zenekar, de további húsz tanulója is van – leltározta Krisán Csaba. Az utóbbi két év alatt szemmel látható változások történtek a csapatban, hiszen nagyméretű fiatalítási folyamat indult el. Felfrissült az arculat, a hangzás, de a felszerelések is. Mindehhez számos fiatal is csatlakozott. Zenei ismeretek szintjétől függetlenül csatlakozhattak az újoncok, hiszen zene szakon végzett oktatók segítségével sajátíthatják el a hangszerek titkait. Hetente járnak órákra a tanulók, a legügyesebbek az összpróbán, de fellépéseken is részt vehetnek. Van utánpótlás, van remény – szögezi le a zenekar titkára. Egyesületükön keresztül igyekeznek mindent megadni a fiatal tagoknak. Ha olyan hangszert választana a tanuló, amelyet a szülő nem tud megengedni, az egyesület pályázaton keresztül vásárolja meg a fiatalnak, ezzel is elősegítve fejlődését.
A fiatalítással egyben a zenekar elkezdett kibontakozni is. A hagyományos indulók mellett immár világslágerek feldolgozásai is bekerültek a repertoárba, havonta akár három új dallal is bővül a kottafüzet. A titkár reményei szerint az elkövetkezőkben nemcsak magyarországi, hanem olaszországi, de akár távolabbi színpadokra is eljuthat a fúvószenekar az utóbbi időszak erőfeszítéseinek köszönhetően. Szerinte jelenleg minden téren látványosan fejlődött a zenekar, egyre inkább igazodva a hazai és a külföldi közönség igényeihez.
Veres Réka
Székelyhon.ro

IX. Kisjenői Városnapok
Sok népzene és -tánc, vidámság
Szombaton és vasárnap a Kisjenői Polgármesteri Hivatal és Kisjenő Város Tanácsa megszervezte a hagyományos, ezúttal a IX. Városnapokat. A program szombaton 11 órától a városháza dísztermében Gheorghe Burdan polgármester köszöntőjével, illetve azzal a kérésével indult, hogy a résztvevők egyperces felállással emlékezzenek meg a város jótevőjéről, a Maschio Gaspardo Mezőgazdasági Gépgyárnak a közelmúltban elhunyt tulajdonosáról, Egidio Maschióról. Ezt követően bemutatta az ülés prezídiumában helyet foglaló Florentina Horgea alprefektust, prof. dr. Aurel Ardeleant, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem elnökét, Paolo Maurizio Rocchit, a Maschio Gaspardo kereskedelmi igazgatóját, Dorel Căprar parlamenti képviselőt, az SZDP aradi elnökét, Kalcsó Istvánné kétegyházi polgármestert, Ioan Tripa kisjenői alpolgármestert, Király András oktatási államtitkárt, Florina Matiuţ jogtanácsost, Kovács Sándor csanádpalotai polgármestert és prof. dr. Eugen Gagea városi tanácsost.
A kisjenői politika a nyerő
A polgármester ünnepi beszédében előrebocsátotta: attól függetlenül, hogy milyen párthoz tartozik, a kisjenői politikát érvényesíti, ami azt jelenti, mindent a város polgárai életminőségének a javításáért tesz. Az elmúlt héten adták használatba a Kisjenő–Nadab közötti Mária királynő kerékpárutat; kézzelfogható ígéretet kapott az illetékesektől, hogy az év másodig felében elkezdődik a város körgyűrűjének a megépítéséhez szükséges tanulmányterv elkészítése; ugyanakkor hozzáfogtak a város Erdőhegy negyedében a szennyvízlefolyó rendszer megépítéséhez; az ivóvíz nyomásának a stabilizálása érdekében önerőből két, egyenként 100 méter mély, 330 milliméter átmérőjű kutat fúrattak; az ANL-lakások számára 600 ezer lej befektetéssel megépítették a hőközpontot; ugyancsak komoly összegeket fordítottak a város egészségügyi központja udvarának, Erdőhegy utcáinak a rendbetételére; a város négy bejáratát térfigyelő kamerákkal látták el; az oktatási intézmények épületeit korszerűsítették. A Kisjenőn végrehajtott korszerűsítési munkálatok, fejlesztések kivitelezéséért köszönet jár az itt megtelepedett vállalatoknak, amelyek nagyban hozzájárulnak a város bevételeinek a növeléséhez. Zárszavában a Kisjenői Városnapok alkalmából minden vendégnek, résztvevőnek és helybeli polgárnak jó egészséget, kellemes időtöltést, jó szórakozást kívánt. Végszóként még bejelentette: egy törökországi befektető Kisjenő határában mélyfuratokat kíván végeztetni hévízfürdő, illetve üdülőközpont kiépítése céljából.
A hangulat feldobására Ioan Selesi humorista frakkban, cilinderben mondott tréfás történeteket. A polgármester által felkínált hozzászólási lehetőséggel, a prezídiumban ülők Ioan Tripa alpolgármester és Florentina Matiuţ jogtanácsos kivételével, mindnyájan éltek, örömüknek adva hangot, amiért részt vehetnek a rendezvénysorozaton. Király András államtitkár magyarul is köszöntötte az egybegyűlteket, a két magyarországi polgármester mondanivalóját tolmács fordította románra, míg prof. dr. Aurel Ardelean köszöntője végén, a Vasile Goldiş Nyugati Egyetem részéről Kiválósági Díjat és emlékplakettet nyújtott át Gheorghe Burdan polgármesternek, a városfejlesztés terén elért eredményeinek az elismeréseként. A közönség soraiból a Kisjenői Nyugdíjasklub elnöknője, Georgeta Csáky mondott köszönetet Gheorghe Burdan polgármesternek, amiért a szívén viseli a város nyugdíjasainak a sorsát. Az ünnepi ülést követően mindnyájan a főutcára vonultak, ahol villogó lámpájú rendőrautó felvezetésével, a Sunetul Aradului fúvószenekarral az élen, népviseletbe öltözött fiatalok, mesefigurák, gólyalábakon járó szellemek vonultak a lovas szekerek és a lovasok előtt. A városháza elé érve, a fúvószenekar tust játszott az elöljárók tiszteletére, majd tovább vonultak Erdőhegy irányába. Az ünnepélyes megnyitó vendégeinek tiszteletére Gheorghe Burdan polgármester ebédet adott a Mihai Veliciu Elméleti Líceum étkezdéjében.
Szórakoztató programok
13 órától a Sunetul Aradului fúvószenekar térzenét adott a központi parkban. A városi stadionban 16.30 órától a szatmári, valamint a vajdasági fúvószenekarok térzenéjére került sor, majd az aradi veteránok néptánccsoportja járt alföldi román táncokat. A kétegyházi Kaláris néptánccsoport 3 párja kétegyházi, nyírségi, nadabi román, illetve rábaközi táncokat adott elő a gyülekező magyar közönség tapsa közepette. Valamivel 18 óra után a csanádpalotai néptánccsoport szatmári verbunkos, kalotaszegi, illetve győrteleki táncokat mutatott be, mutatósan kidolgozott koreográfiára. Utánuk Aron Nicula román népdalai, a Junii Şimandului román néptáncai, Vasile Iova és Ghiţa Baciu román népdalai, illetve a kerülősi Moştenitorii néptánccsoport fellépése következett. Ezt követően Gina Rus és Adelina Talpoş román népdalai, a Zestrea Buduresei néptánccsoport fellépése, Ştefan Muntenaş román népdalai, Ioan Selesi vidám műsora, Simona Boncuţ és Nicu Vesa népdalai következtek. 22.30 órától a Mini Step, a Step Experience, a Happy Dance Crew és a Chiqui Dance moderntánc-csoportok fellépései színesítették a programot, késő este Alina Eremia koncertje zárta a napot.
Vasárnap 14 órától indult a szórakoztatópark a stadionban; 17 órától a Floarea Crişului néptánccsoport lépett fel, Florin Cociomag és Oana Miron népdalokat énekelt, fellépett a Rapsozii Zărandului népi zenekar, amely Petrică Paşca, Cornelia Căprariu, Tiberiu Crişan és Malvina Nagy énekeseket kísérte. Utána Aurel Vlaicu Turcas népdalai, Simona Costin, Ionuţ Mateş és Cornel de la Chişcău népdalai, a máramarosi Transilvania néptánccsoport fellépése, a General Music zenekar koncertje következett. 23 órától tűzijáték, majd Antonia koncertje zárta a Kisjenői Városnapok idei rendezvénysorozatát.
Mindkét nap, a stadionban felállított hatalmas csúszda, a körhinta, illetve más játszószerek szórakoztatták a gyermekeket, a sörsátrak alatt, a büféknél mindenfajta itallal és étellel szolgálták a vendégeket, akik nem sokat kérették magukat, ettek-ittak, jól mulattak.
Balta János
Nyugati Jelen (Arad)