Ilyen a román hazafi? (Lili Crăciun)
Minden alkalommal, amikor megjelenik egy cikk a magyarok óhajáról, hogy anyanyelvükön tanulhassanak, akad valaki, aki hazafias fellengzősséggel kijelenti: „Ha román állampolgár vagy, erkölcsi kötelességed a román nyelv ismerete, Románia, a zászló és a himnusz szeretete.”
Bizonyos pontig egyet is értenék ezzel. Persze csak akkor, ha a tősgyökeres románok tökéletesen beszélnének románul, hebegés nélkül mondanák el a nemzeti himnuszt, és legalább néhány szót tudnának a zászló színeinek jelentéséről. Ráadásul lenne némi valós ismeretük történelmünkről, mellyel mindig veregetjük a mellünket, ha a hazafiasság kerül szóba.
Az ilyenfajta viták holmi üresfejű pópák viselkedésére emlékeztetnek, akik nem tűrnek ellentmondást vallási kérdésben, nem ismerik el, hogy a vallásos szövegekben vannak kétértelmű részek, és felvetésedre azt válaszolják, hogy eretnek vagy, Isten a vallást azért hagyta ránk, hogy „higgyünk, ne kutassunk”, nem tisztázva a kételyeidet. Ilyen a két-háromszáz évvel ezelőtti gondolkodásmód is, amikor hozzá kellett menned ahhoz a férfihez, akit szüleid választottak. „Szeresd, drágám, ő a választottad!” – mutatták be a kerítőnők. Mintha a szerelem parancsra vagy erőltetett szabályok szerint működne.
Az efféle megjegyzések is kihoznak a sodromból: „Egy csomó bolond van köztetek, akik ki akarnak rekeszteni.” Vagy: „Székelyföldön jártam, és szégyenszemre képtelen voltam a hazám nyelvén megértetnem magam.”
Az elsőre azt válaszolnám, hogy igen, az erdélyi magyarok között is vannak bolondok, mint ahogy köztünk, románok között is. De ez nem jelenti, hogy az egész nemzet, akár a magyarról, akár a románról van szó, csak bolondokból áll.
Mulatságosnak tartom. Velem sohasem történt meg, hogy a székelyek lakta térségben járva ne értettem volna meg magam, pedig nem tudok magyarul. Senki sem nézett rám gyűlölettel vagy lenézően, minden információt megkaptam, igaz, néha nyakatekert módon, annak ellenére, hogy ha megszólalok, rögtön kiderül, hogy moldvai vagyok. Máskor viszont a megszólított magyar tökéletes románsággal válaszolt, jobban beszélte a nyelvemet, mint számos nemzettársam. Lehet, hogy azért voltak udvariasak, mert én magam is az voltam?
Amikor azt látod, hogy mi, románok űzünk gúnyt abból a földből...
Úgy gondolom, a dolgokat a tükör másik oldaláról is meg kell nézni. Hozz létre egy virágzó Romániát, tedd lehetővé a magyarnak, hogy saját nyelvén tanuljon, ha ezt akarja, és biztosíthatlak, nem akar elmenekülni abból az országból, mely számtalan lehetőséget nyújthat számára. Biztosíthatlak, önként megtanul románul, ha ráébred, hogy az ország más gazdag térségeiben is, ahol az emberek nem értenék a nyelvét, orvos, mérnök vagy ügyvéd lehet. Cselekedj úgy, hogy ne szégyellje romániainak nevezni magát, és meglátod, büszkén áll a román zászló előtt, szívesen hallgatja a himnuszt, és kellő alkalmakkor elmondja, hogy román állampolgár és Románia a hazája.
De amikor tőrőlmetszett románok gyilkolásszák a román nyelvet, olyan tudásalappal kerülve a parlamentbe vagy más köztisztségbe és -méltóságba, amelyből pont a román nyelv és nyelvtan alapvető fogalmai hiányoznak, amikor mi, románok űzünk gúnyt abból a földből, melyről fellengzősen azt állítjuk, hogy szeretjük, de csak a himnusz első versszakát ismerjük – azt is csak akadozva –, akkor hogyan követelhetjük meg a magyaroktól, hogy legyenek román hazafiak és tudjanak románul? Erőszakkal? Ahhoz, hogy valakit oktass, előbb magadat kell képezned, majd meg kell értened őt, példát kell neki mutatnod, tökéletesen kell ismerned azt, amit elvársz. Néha – az utóbbi időben egyre gyakrabban – nekem is vannak pillanataim, amikor már nem tetszik ez az új Románia. A szépségeken túlmenően, amelyekkel a természet megáldotta, Románia az ott lakó embereket is jelenti. És évről évre, minél többet látok és hallok, egyre inkább az az érzésem, hogy az ezeken a tájakon született emberek – akiknek a többsége román, nem? – csak fellengző szóban szeretik Romániát, de még ez a szeretet is tele helyesírási és kiejtési hibákkal. Megjátszás, képmutatás… vagy mind egyszerre, és még ennél is több. Akárcsak a látszathazafiságunk, közben pedig kihajítjuk az autónk ablakán az üres zacskót vagy „suksükölünk”. Vagy amikor külföldön kirándulgatva nem igazán akarjuk elárulni, hogy Romániából jöttünk, inkább angolul vagy spanyolul pöntyögünk két-három szót.
(Forrás: Corbiialbi.ro, Főtér)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Román kormányfék, magyaroknak
A románok mindig rettegtek valamitől.
A vándornépek megszállásától, a törököktől, a németektől, a magyaroktól. Hogy valakinek földünk terményeire vagy éppenséggel a földünkre fáj a foga. Őrült rettegéssel őrködtünk folyamatosan, ami szétrágta a bensőnket, és megfeledkeztünk arról, hogy örüljünk mindannak, amivel a természet vagy Isten megajándékozott bennünket.
Most a menekültektől divat félni. Mert megingatják a hitünket. Vagy tudom is én, miféle katasztrófákat okoznak majd. Mecsetek épülnek, és megeszi a fene a kereszténységet. Ilyen abszurd okok miatt azokra összpontosítottunk, akiket halálos ellenségeinknek gondoltunk, ahelyett, hogy összefogva szebbé tettük volna élőhelyünket.
Az a szomorú, hogy nem elszigetelt dolgokról beszélek, hanem általános, a vezetőktől az egyszerű emberekig mindenkinél tapasztalható hozzáállásról. Felmerült bennem a kérdés, hogy miért? Megfeledkezünk arról, hogy energiáinkat élet nélküli életre, kitalált harcokra, gyűlöletre, tartalom nélküli formákra pazaroljuk el. Védekezőreakciókat váltva ki azokban, akiket lenézünk, és akik érzik az elutasítást, bár nem értik az okát.
Eltérő vallású, csontozatú, színű, vagy más népekből származó emberekkel élünk együtt.
Vagy olyanokkal, akik nem értenek egyet velünk. Szegényebbek, vagy ellenkezőleg, gazdagabbak nálunk. A kisgömböc és a szomszéd kecskéje nem mese, hanem évszázadokat túlélő tények, melyeket kezelésre érdemes természetességgel adtunk tovább egyik nemzedékről a másikra.
Régóta nem mentem Piatra Neamţ felől Marosvásárhelyre. Van annak már 15 éve. Akkoriban egy kis játékautóval, egy használtan vett Oltcittal jártam. Muszáj volt mennünk, rendkívül fontos találkozónk volt, és nem gondoltuk végig alaposan, nekivágtunk ezzel a játékautóval a kalandnak, mert úgy gondoltuk, hogy a haza útjai csakis olyanok lehetnek, amilyen a Iaşi és Fălticeni közötti, amelyen gyakran jártam. Nem álmodoztam autópályáról, de elég sima útban reménykedtem.
Piatra Neamţ felé vettük az irányt. Az út nehéznek, de páratlanul szépnek ígérkezett. Felkapaszkodtunk a csodálatos Békás-szorosig, ahonnan lefelé Gyergyószentmiklós, Szováta és aztán már síkságon Marosvásárhely következett.
Moldvában az út még megfelelt a reményeimnek.
Ahogy átkeltünk a hegyen, és Erdélybe értünk, majd hanyatt vágtuk magunkat. Képzeljék el, hogy gurulnak az úton, és minden rendben van, a pálya aszfaltos, a motor boldogan dorombol. Zenét hallgatnak, nevetnek, erről-arról beszélgetnek. De hirtelen valóságos kráterek bukkannak fel. Óriásiak és nehezen lehet kikerülni őket, mert az egész út tele van velük. Az elsőkbe bele is szállsz, el sem tudtad képzelni, hogy ugyanaz az út az X-dik kilométerkőig tükörsima, onnan pedig siralmas. – Miért, kérded ostobán.
Beléptünk a magyar övezetbe mondja az útitársad, miközben igyekszik elkerülni a tengelytörést.
– És – kérdezed csodálkozva –, ez nem Románia?
– De igen, de az ide érkező pénzek a nullához közelítve elfogynak.
– Miért? – erősködsz, még mindig értetlenül.
– Mert a kormányon lévők így akarják féken tartani a magyarokat, mélyszegénységgel, iszonyatos utakkal, kevés pénzzel.
Hülyeségnek tartottam. Pszichiátriára való eset csak azért hagyni fejletlen állapotban az ország egyik részét, mert ott a magyarok vannak többségben. És aztán még elvárnád, hogy hazafiak legyenek, és szeressék az országukat? Hisz nem vakok! Ez olyan, mintha két gyermeket nevelnél. Az egyiket reggeltől estig vernéd és gyakran éheztetnéd. A másik csak öleléseket, csókokat és jó ételeket kapna, plusz még süteményt is. Aztán meg elkeseredetten elmennél a pópához, elpanaszolva, hogy nem érted, miért gyűlöl az egyik gyermeked.
Ne mondják, hogy a pénz a helyiektől függ. Nem hiszem. Romániában csak szimulálják a demokráciát. Igen, létezik helyi tanács és megyei tanács, melyek úgy tesznek, mintha határozatokat fogadnának el. De amikor a megvalósításukról van szó, minden beruházáshoz (főleg a jelentősekhez) kormányzati engedély és pénz kell.
Amikor pedig a kormány csak az egyik gyermekét szereti, a másikat pedig rabszolgasorban tartja, mit vethetsz az utóbbi szemére?
Lili Crăciun
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)