Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Courtois, Stéphane
4 tétel
2013. szeptember 23.
Miért sikertelen a kommunizmus elítélése?
Tőkés László 2009-ben megkapta a Románia Csillaga érdemrendet. Most, amikor Traian Bãsescu és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban.
Tőkés László 2009-ben megkapta a legmagasabb román állami kitüntetést, a Románia Csillaga érdemrendet. Az 1989-es forradalom 20. évfordulóján adományozott érdemrend egyfajta elismerése kívánt lenni mindannak, amit Tőkés László tett a kommunizmus bukásáért. Most, amikor Traian Bãsescu, a díj adományozója és Victor Ponta egymásra licitálva szorgalmazza annak visszavonását, és az így gerjesztett nacionalista ötletelés felszínre hozza a román közgondolkodás teljes magyarellenes szimptomatológiáját, alig-alig hallható józan ellenérv a román sajtóban. És még kevesebb azok száma, akik arra figyelmeztetnek, hogy e döntés tulajdonképpen annak árulkodó jele, hogy a kommunizmus elítélése mindössze egy pillanat konjunkturális kiaknázásának retorikai játéka volt akkor, 2009-ben.
Mindez azonban nem csupán Romániára jellemző: Kelet-Közép-Európára, sőt az egész Európára érvényes diagnózisként állapítható meg, hogy a kommunizmus elítélése nem tudott átfogóan és radikálisan következetes lenni, következésképpen a konzekvenciák hiánya gyakran morális érzéket sértő valóságként van jelen a mindennapokban.
A nácizmus és az abszolút bűn
Fel kell tennünk tehát a kérdést: miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése?
A válasz keresésében jó kontrasztanyagként használhatjuk azt, amit a nácizmus elítélésről tudunk. A nácizmus elítélése ugyanis gyorsan és éles cenzúra megvonásával megtörtént, és ebben – a legtöbb értelmezés szerint – két meghatározó tényező volt. Egyrészt az, hogy a világháború után a győztes hatalmak – mind a nyugati demokráciák, mind a Szovjetunió – a végleges lezárásban együttműködtek, és ennek a pillanatnyi (de világtörténeti kihatású) kiegyezésnek a nürnbergi per egyszerre volt történeti és jogi formája. Másrészt a véglegesség fenntartásában igen nagy jelentőségű volt az is, hogy a nácizmus bűneit, a holokausztot a háború utáni kialakult emlékezési kultúrának és gyakorlatnak sikerült világtörténeti főbűnné, abszolút bűnné emelnie. A nácizmus elítélésében a véglegesség és a megfellebbezhetetlenség morális és intellektuális biztosítékává a holokauszt egyediségének a tana lett.
A kérdés ezek után az, hogy amiképp sikerült 1945 után a nácizmus elítélése, miért nem következhetett be az ilyen egyértelműséggel 1989 után a kommunizmus elmarasztalásában. Miért nem kerülhetett hasonló történeti, jogi és morális dimenzióba a kommunizmus megítélése? Holott köztudott, a kommunizmus áldozatainak száma meghaladja a nácizmuséit. Az alábbiakban néhány szerző (Tony Judt, Stéphane Courtois és mások) nyomán három fő okot gondolok felsorolhatónak a sikertelenség diagnózisához.
Az első ok talán az, hogy a kommunizmus áldozatai sokkal kevésbé “láthatóak”. Tony Judt kiszámította: a kommunizmus körülbelül 100 millió ember elpusztításáért felelős, ez pedig Franciaország, Anglia valamint az Egyesült Államok keleti partján lévő megapolisz lakosságának felel meg. Ez az óriási emberáldozat azonban időben és térben szétszórt, és részben feloldódott a világ kulturális ismeretlenségében. Ki tudja összekapcsolni az olyan távoli helyszíneket, mint Recsk, Kolima (Gulág) vagy Phnompen? Mindezek megismeréséhez, számbavételéhez idő kellett, és – bizony – némi felismerést is igényelt, hogy a különböző kulturális hátterek mögött ugyanazokat a rendszereket lássuk. Tulajdonképpen mind a mai napig vitatott az a tény, hogy mindezeken a “helyszíneken” – például Kambodzsában vagy Etiópiában – tényleg “kommunizmus” volt-e. A kommunizmus bűneit minimalizáló logikáknak egyik érve épp az, hogy ezek a “távoli” diktatúrák tulajdonképpen nem is kommunista diktatúrák voltak, hanem valami mások. Ezekkel az érvekkel szemben Stéphane Courtois azt hozza fel (Annie Kriegel nyomán), hogy a kommunista világrendszer három koncentrikus körben szerveződött: a) a Szovjetunió és a “népi demokráciák” államainak körében; b) a Komintern által egységbe szervezett kommunista pártok körében (több mint 80 párt volt világszerte); c) a kommunista mozgalom által szervezett szövetségi kapcsolatok körében (békemozgalmak, szakszervezeti világszövetségek stb.). Bár az uralmi rendszerek kulturális profilja, azaz a kommunizmus hozzáidomulása a helyi társadalmakhoz – “eltörzsiesedése” – sokféle volt, e három koncentrikus kör egységesítő teljesítménye indokolttá teszi a kommunizmus kifejezés használatát az egyébként nagyon eltérő rendszerekre is.
A második ok: a kommunizmus legyőzésére tulajdonképpen nem is került sor olyan értelemben, ahogy a nácizmus legyőzéséről beszélünk. A kommunizmus magától omlott össze, itt a rendszer társadalmi implóziója helyettesítette Berlin szövetségesek által egyeztetett megszállását. Persze, az implóziót is támogatta a Nyugat, s ez a tárgyalásos-kiegyezéses átmenetekhez való viszonyulásában látható. A vezető nyugati politikusok hatalmi-reálpolitikai megfontolásokból elfogadták demokratáknak azokat a kommunistákat, akik részt vettek az átmenet levezénylésében. 1991-ben Kievben Bush még úgy sóhajtott fel, hogy bár csak ne bomolna fel a Szovjetunió idő előtt. Az átmenetet (és helyenként a felbomlást) levezénylő kommunista politikusok megítélésében ennek folytán nagy különbségek alakultak ki. Más volt az egyes politikusok megítélése a Nyugat szemében, és más a honi társadalmakban. A Szovjetunióban kétségtelen különbség volt Gorbacsov és Jelcin között, Magyarországon pedig Pozsgai és Horn között, jóllehet, ezek a politikusok egyaránt, és a Nyugat által is értékelt módon részt vettek a kommunizmus lebontásában. Érdemeik és múltjuk kongruenciáját, illetve inkongruenciáját azonban másképp látják a Nyugat és országaik honi közvéleményében. Ez a különbség is kihatott a kommunizmus bűneinek a vizsgálatára.
Végül, egy harmadik ok, amelyre szintén Tony Judt hívta fel a figyelmet: a kommunista ideológia tulajdonképpen nem diszkreditálódott a maga teljességében.
Az igaz, hogy a leninizmus és a sztálinizmus primér változatait elutasíttattak, azonban a 90-es években Nyugat-Európa és Amerika számos egyetemén a neomarxista irányzatok ismét eléggé divatossá váltak; Althussert újra felfedezték, és több marxista inspirációjú – egyébként tiszteletre méltó művekkel rendelkező – történész (mint például Eric Hobsbawm) részt vállalt a kommunizmus bűneinek a relativizálásában. 2006-ban az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése elfogadott egy kommunizmust elítélő határozatot (meglehetősen kompromisszumos megfogalmazásban), de ennek is akadtak történész bírálói, akik a források feltáratlanságára hivatkozva próbálták minimalizálni a kommunizmus áldozatainak számát.
Popfilozófiák, divatpólók
Hogy a neomarxista irányzatok sikeresek lehettek, abban kétségtelen szerepe volt a polgári társadalom időnkénti válságainak. Az 1968-as párizsi tavasz vagy a hetvenes-nyolcvanas évek ellenkulturális mozgalmai a kapitalizmus kritikájának olyan szellemi közegét teremtették meg, amelyben a marxizmus egyes irányzatai újabb esélyt kaptak. Ezek az irányzatok popfilozófiákká váltak, és a társadalomkritikai attitűd olyan divatpólójaként szolgáltak, amelyet felöltve a nyugati lázadó fiatalság identitásközösségként léphetett fel. A maoizmus divatja – például – a reflektálatlan, érzületi lázadás ideológiai egyenruhája volt, benne nem kellett különösképpen gondolkodni azon, hogy közelebbről mit is jelent eredeti értelme szerint, de harsányan lehetett bírálni a fogyasztói társadalom minden hibáját. A lázadásnak ez az iskolája mára egy egész nyugati politikai establishmentet tett elnézőbbé a kommunizmussal szemben (gondoljunk például Barroso pályájára). A fiatal nyugati maoista, trockista értelmiség szerepfelfogásáról, életérzéséről és tudásáról egyébként érdemes elolvasni Robert Merle Üvegfal mögött című regényét.
Ha most mindezt a marxizmus ideológiatörténeti perspektívájában vizsgáljuk, akkor Slavoj Žižek szlovén filozófus eszmetörténeti periodizációjához kell fordulnunk. Žižek szerint a marxizmus történetében két nagy politikai innováció volt, amely egyben világos hatalmi érdeket is szolgált: 1) a lenini újítás, mellyel a forradalom helyszíne a legfejlettebb országokból átkerült a “leggyöngébb láncszemre”, azaz Oroszországba (ez annak igazolása volt, hogy miért a Szovjetunió bolsevikjei a “proletár világforradalom” igazi zászlóvivői); 2) a maoi újítás, amely a proletariátus helyébe a parasztságot, a “lényeg nélküli osztályt” ültette, és amelyet a kínai proletáriátus gyöngesége, jelentéktelensége tett szükségessé; Mao a nyugati marxizmus tanaiból kilépve a hunani parasztlázadás mintájára alapozta a kínai kommunista forradalom stratégiáját. Nos, ezekhez mérve számíthatnánk harmadik innovációként a nyugati neomarxista újítást. Itt már nem egyetlen központi ideológiai tézis alkotja az újítás magvát, hanem a minden válságban újragondolt kritika a kapitalizmus ellen. A neomarxista irányzatok kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a gazdasági alapoknak, és lemondtak a totális forradalomról. De nem mondtak le egy, a kapitalizmussal szembeni “ellentársadalom” létrehozásáról, és minthogy ennek feltételei mindig másak, a neomarxista irányzatok is változó geometriájú kritikai ideológiaként lépnek fel időnként.
Összegezve az előbbieket, három okát sorolhatjuk fel tehát annak, hogy miért nem lehetett sikeres a kommunizmus elítélése Európában; ezek: a) a kommunizmus áldozatainak nem ismerése, illetve a kommunista népirtások bűneinek bagatellizálása; b) a kommunizmus összeomlásának kompromisszumos támogatása a nyugatiak részéről a “teljes legyőzés” helyett; c) a marxizmus ideológiai továbbélése, elfogadott társadalomkritikai attitűdé válása a kapitalista társadalomban.
Mindezek mellett Románia esetében további sajátos körülmények is szerepet játszottak a kommunizmus elítélésének történelmi sikertelenségében. Kettőt tartok kiemelendőnek.
Az egyik közismert: a romániai átmenet sajátos “forradalmisága”. Általában a forradalmak sikere két kulcsmozzanatban ragadható meg. Egyrészt sikeresen végbe kell mennie a régi rend és képviselői félreállításának. Másrészt szükséges egy “alternatív projekt” is az új rendhez, valamint egy új elit. Nos 1989 decembere tényleg sikeresen félreállította a régi rendet, és annak első vonalbeli képviselőit: Ceausescu hatalmának közvetlen kiszolgálóit. Az új elit azonban, mint közismert, a régi elit második vonala volt, azaz amennyiben nem került volna sor a Román Kommunista Párt felszámolására, tulajdonképpen egy párton belüli radikális elitváltásról lehetett volna csupán beszélni. Ehhez a váltáshoz az alternatív projekt pedig nem az új vezetők “saját projektje” volt (ahogy a forradalmak esetében történik), vagyis nem kellett hozzá históriai invenció. A projekt az európai demokrácia normáinak az átvételét tartalmazta, amelyhez a Nyugat írásos útmutatást is adott az európai integráció dokumentumai révén (az EBEÉ 1990-es Párizsi Chartája, az Európai Tanács határozatai stb.). A régi-új román politikai elit e dokumentumok “gyakorlatba ültetése” során kezdte igazából átértelmezni hivatását, feladatát, politikai identitását. Magától értetődik: mindezt egyfajta mimikri és a kétértelműségek kultiválása kísérte, amely meghatározóvá vált a kommunizmussal való szembenézés lanyhaságára, illetve elodázására nézve is.
A másik sajátos mozzanat egyértelműen kulturális jellegű, nem a kommunizmussal van kapcsolatban, hanem a román közélet ama habituális jellegével, amely régebbi, és amelyet mindmáig legteljesebben Caragiale ábrázolt. Voltaire mondása, hogy “a nevetségesség öl”. És ez érvényes az európai politikára is: a politikai karaktergyilkosságok egyik bejáratott eszköze a nevetségessé tétel. A mai román politikában azonban a nevetségesség pillanatai oly gyakoriak, hogy – paradox módon – a közönség olykor már nem is érzékeli. Caragialei pillanat volt, amikor Vadim Tudor arról panaszkodott, hogy a Ceausescu-korszakban a Szekuritáte üldözte őt, vagy az, amikor Dan Voiculescu furfangos antikommunista cselekedetekként magyarázta az átvilágító bizottság (CNSAS) előtti meghallgatásában a 80-as években vitt külkereskedelmi tevékenységét. A nevetségesség e banalizálódása azonban kihatott az antikommunizmus megítélésére is. A román közvéleményben az antikommunizmusra való hivatkozás ma már csupán gyanús és ellenőrizhetetlen szándékokat sejtet, valamilyen pozíció megváltoztatásának leplezett szándékát.
Kitartani sikertelen ügyek mellett
Mi lehet a végső következtetésünk ezek után?
Két, egymásnak némiképp ellentmondó konklúziót tudok csupán megfogalmazni. Az egyik az, hogy mára egyértelművé vált, a történelmi körülmények logikája sikertelenségre kárhoztatta a kommunizmus elítélésének politikai tervét. A másik gondolatunk viszont mégis az kell legyen, hogy még sem hiábavalóak e törekvések. Van értelme kitartani sikertelen ügyek mellett is, hiszen azok üzenetek a jövőnek. A kommunizmus elítélésére való törekvés azt üzeni, hogy az ember sohasem fokozható le azzá, amit el akarnak fogadtatni vele! Egyébként pedig a reménytelen ügyek vállalása maga is az emberi szabadság mértéke.
Bakk Miklós
Elhangzott szeptember 7-én Aradon, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által a falurombolás elleni tiltakozás 25. évfordulójára szervezett szimpóziumon.
Krónika (Kolozsvár)
2014. december 6.
Nemzetközi konferencia az 1989-es forradalomról:
„25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?”
A december 1–3. időszakban nemzetközi konferenciát szerveztek az 1989-es forradalomról a  temesvári Megyeháza multifunkcionális termében. A „25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?” című tudományos konferencia előadói között voltak Ana Blandiana, Romulus Rusan írók, Anneli Ute Gabanyi, Stéphane Courtois, Edward Kanterian, Thierry Wolton, Roman Wyborski külföldi szakértők, illetve a temesvári civil társadalom képviselői, köztük Brânduşa Armanca, Traian Orban, Florian Mihalcea, Daniel Vighi.
Ana Blandiana költő, akit csütörtökön a Nyugati Egyetem díszdoktorává avatott, a rendezvény névadója volt. – A „25 év múlva: Miről álmodtunk? Mire ébredtünk?” címet néhány hónappal ezelőtt adtuk a temesvári rendezvénynek – nyilatkozta Temesváron Ana Blandiana. – Azóta, úgy tűnik, hogy a fiatalok felébredtek és elmentek szavazni (…) a civil társadalom megpróbálja ellenőrzése alá vonni a politikát és ez jó dolog. Lehet, hogy ez naivitás a részemről, de bízok benne, hogy a becsületes fiatalok is elkezdenek politizálni, és kiszorítják a politikából azokat, akik pénzen vásárolták a mandátumukat, és egyetlen gondjuk, hogy tetézve megtérüljön a befektetésük.
Romulus Rusan író szerint 25 esztendővel a forradalom után, az elnökválasztás alkalmával mintha sikerült volna „újraindítani” a forradalmat, és újból bízhatunk az adott szóban, a normális párbeszédben, a törvény és az igazságszolgáltatás erejében.
Lucian Vasile Szabo író, lapszerkesztő, egyetemi tanár, a konferencia egyik szervezője a Nyugati Jelennek elmondta: a temesvári konferencia célja, hogy megtudjuk, mi történt 1989-ben és az azóta eltelt 25 év alatt. A konferencián nemzetközi szaktekintélyek vettek részt, akik nemcsak az 1989-es forradalmi év eseményeiről, hanem azok európai kontextusairól, például a Szovjetunióban történt fordulatról tartottak előadásokat. Elhangzottak egészen részletes elemzések a temesvári forradalom eseményeiről is. – A forradalom óta eltelt 25 év során alapvetően két álláspont ütközött Romániában – mondta Lucian Vasile Szabo –, egyesek azt kifogásolják, hogy az ország még mindig nem került be a nyugati civilizált államok közé, mert a dolgok nem változtak meg eléggé, mások éppen ellenkezőleg, attól frusztráltak, hogy a dolgok túlságosan megváltoztak, és ők, a régi kommunisták, szekusok elveszítették az ellenőrzést az események felett, nem urai a helyzetnek többé.
Sokan vitatják Tőkés László szerepét az 1989-es forradalom kirobbantásában, mondta a politológus, tőlük csak azt kérdezhetjük: miért nem indult el a forradalom Doina Cornea vagy Mircea Dinescu házától? Miért nem ott gyűltek össze a kolozsváriak vagy a bukarestiek és miért nem ők indították el a forradalmat? –Az emberek Temesváron a református parókia előtt gyülekeztek égő gyertyával a kezükben – mondta Lucian Vasile Szabo –, egy kis egyház kis gyülekezetéről van szó, amely országos szinten jelentéktelennek látszik, mégis innen indult el a forradalom! Persze, utólag kiderült, hogy nem csak Tőkés Lászlóért gyűlt össze a tömeg, de a református parókiától indult el a forradalom és ezt nem lehet letagadni!
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2016. október 20.
Konferenciáztak Brüsszelben Európa „elrablásáról”
Az Európai Parlament Yehudi Menuhin-csarnokában, Sandra Kalniete európai parlamenti alelnök, volt lett külügyminiszter szervezésében, jeles szakelőadók részvételével került sor az Európa elrablása akkor és most című rangos konferenciára.
Az Európai Parlament Yehudi Menuhin-csarnokában, Sandra Kalniete európai parlamenti alelnök, volt lett külügyminiszter szervezésében, jeles szakelőadók részvételével került sor az Európa elrablása akkor és most című rangos konferenciára. Ugyanezen a helyszínen az előző estén nyitották meg az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 60. évfordulója előtt tisztelgő reprezentatív kiállítást, mely méltó keretet biztosított a kivételes rendezvénynek.
 „Kelet-Európa a múlt század szinte egész idejére foglyául esett a totalitárius rendszernek. A szovjetek ráerőltették uralmukat, de a szabadság eszménye mindvégig elevenen élt népeiben” – olvasható a beharangozó szövegben, mely a térségbeli szabadságmozgalmak folytonosságában emlékezik meg a berlini felkelésről (1953), a magyar forradalomról (1956), a prágai tavaszról (1968), valamint az 1980-as évek lengyel Szolidaritásáról és a balti államok függetlenségi törekvéseiről.
A konferenciát Manfred Weber, az Európai Parlament néppárti frakciójának elnöke, valamint Mikulas Dzurinda, a Wilfried Martens Európai Tanulmányi Központ elnöke nyitotta meg. Az „Akkor” címet viselő, a kommunista diktatúrával szembeni ellenállásról és forradalmakról szóló első panel keretében – többek mellett – Stéphane Courtois történész, A kommunizmus fekete könyvének hírneves szerzője tartott előadást.
A „Most” című második részben, mely Európa jelenkori „elrablásának” a kérdésével foglalkozott, Alexandr Vondra volt cseh külügyminiszter, Christoph von Marschall német vezető újságíró és Taja Vovk van Gaal, a rövidesen létrejövő Európai Történelem Házának szlovéniai igazgatója értekezett az egyesült Európa előtt álló, az 1989-es kelet-közép-európai rendszerváltozást követő kihívásokról. Az előadók őszinte elismeréssel értékelték az 1956-os magyar forradalmat. Az 1989-es változások értő tanújaként a német újságíró kivételes empátiával szólt a mostanra kialakult magyar- és lengyelországi helyzetről, másfelől pedig az egész Európát megviselő migrációs válságról, elítélve ugyanakkor a nyomában támadó jobb- és baloldali szélsőségeket, valamint populizmust.
A kerekasztal-beszélgetés rendjén Tőkés László erdélyi európai képviselő (Fidesz-KDNP) az egykori „rab népek”, nevezetesen a szovjet fogságba hurcolt lett nép jeles képviselőjeként méltatta Sandra Kalniete alelnököt, akit szibériai születési helye is arra predesztinált, hogy az egyesült Európa szószólójává váljon. Keresztény szemszögből közelítve meg a kérdést, erdélyi képviselőnk egyként „Európa elrablásának” nevezte az ateista kommunizmus uralmát, valamint a nyugat-európai szekuláris vallásellenesség eluralkodását, melyek egymáshoz hasonló módon igyekeztek/igyekeznek megfosztani kontinensünket keresztény gyökereitől és értékeitől. A kívülről jövő muzulmán térhódítás mellett ezek is olyan „belső kihívások”, melyek a „keresztény Európa elrablásával” fenyegetnek. Ennek összefüggésében a volt szovjet tömb egyes országaiban – köztük Romániában – a posztkommunista visszarendeződés is komoly „kihívást” jelent – mondotta Temesvár volt református lelkipásztora.
A konferencia disszonáns epizódját képezte egy magyarországi újságíró azon felszólalása, melyben – a témától eltérve – Orbán Viktor Magyarországát becsmérelte, és a Népszabadság című baloldali lap megszűnése kapcsán heves indulatossággal kérte számon a magyar sajtószabadságot. Az EP magyar néppárti küldöttségének nevében elmondott válaszában Tőkés László rámutatott, hogy fonák dolog azt a napilapot siratni, mely a vérbe fojtott magyar szabadságharc nyomán restaurálódó kommunista diktatúra, nevezetesen a Kádár-rezsim szócsöveként jött létre, és az 1989-es rendszerváltozást követően is a régi rezsim folytonosságát testesítette meg.
Zárszavában Roland Freudenstein ülésvezető, a Wilfried Martens Központ igazgatója amellett szállt síkra, hogy az egyesülő Európában a Nyugatnak és a Keletnek nem egymást kell vádolnia vagy hibáztatnia, hanem mindkettőjüknek a kölcsönös megértés útját kell keresnie.
A rendezvény házigazdájaként Sandra Kalniete az egyesült Európa eszménye mellett tett hitet, és azt hangsúlyozta, hogy nem „feketében és fehérben”, hanem az európai demokrácia „sokszínűségében” kell gondolkoznunk és keresnünk közös jövőnk útját – közölte Tőkés László EP-képviselő sajtóirodája. itthon.ma
2017. november 10.
Párizsban „értékelték” a kommunizmus százéves örökségét Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája közleménye
A 2011-ben megalakult Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja (The Platform of European Memory and Conscience), amely prágai székhelyű intézményként európai szinten koordinálja a totalitárius múlt feltárásával foglalkozó nemzeti intézmények tevékenységét, kétnapos konferenciát rendezett a héten Párizsban. Mint talán kevéssé ismert, az intézmény egyik védnöke Tőkés László európai parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, vezetőségi tagja pedig Szilágyi Zsolt, az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke. Mindketten részt vettek a történelmi atmoszférájú Collège des Bernardins-ben, illetve a Napóleon Alapítvány konferenciatermében november 8–9-én megtartott eszmecserén, amely A kommunizmus száz éve – történelem és emlékezet (100 Years of Communism. History and Memory) címet kapta, nem véletlenül, hiszen megrendezésére az oroszországi bolsevik forradalom kirobbanásának centenáriumán került sor.
A konferencia főszervező házigazdája, Stéphane Courtois történészprofesszor, a kommunizmus egyik legismertebb kutatója a franciaországi sajtó és az egyetemek vezető történészei által gyakorolt Lenin-kultuszról tartott bemutatót a konferencián. Mint mondta, a francia hivatalos történelemszemlélet mind a mai napig dicsőítően, elismerően beszél a „Nagy Októberi Szocialista Forradalomról”, a vezető francia hetilapok mind Lenin képével jelentek meg a századik évforduló alkalmából, november 7-én. Az állami televízió Telerama című műsora pedig a bolsevik puccs egyik jelentős hatásának nevezte az általa kiváltott „esztétikai forradalmat”. A kommunizmus bűneinek tudatos elhallgatását a neves történész „hiperamnéziának” nevezte, mely az emlékezet kiirtásához, „memoricídiumhoz” vezet.
Tőkés László A kommunizmus öröksége című panel keretében tartott előadásában a Szentírásban foglalt példázatok és tanítások felidézésével súlyozta a mostani centenárium felemás mivoltát, értékelését, mondván: „A történelem kiemelkedő napjai és eseményei alkalmával az emberek, az emlékezők rendszerint jubilálni, ünnepelni szoktak. Ez esetben azonban semmi okunk az ünneplésre. Éppen ellenkezőleg: gyásznapot kellene tartanunk – egy perces néma főhajtással a bolsevista, kommunista, totalitárius rendszerek ártatlan áldozatai tízmillióinak az emlékére.” Kétezer éves kereszténységünk története a „gonosz birodalma” elleni szüntelen küzdelemről szólt, s ma sincs ez másként. „A volt szovjet tömb országainak többségére a rendszerváltozás óta eltelt közel három évtizedben a ciklikusan ismétlődő kommunista visszarendeződés volt jellemző. Példának okáért Romániában a tavaly decemberi választások is a posztkommunista Szociáldemokrata Pártot juttatták az ország élére. Magyarország is csupán húsz év után, 2010-ben szabadult meg – úgy tűnik, végérvényesen – az utódkommunisták uralmától. Ezen jelenségre nézve jelentette volt ki néhai Václav Havel cseh államelnök, hogy a kommunista diktatúra bukását követően egy új rendszerváltozásra volna szükség a posztkommunizmus megbuktatásához. A megtorpant demokratikus rendszerváltozás, illetve a választásról választásra bukdácsoló, hosszúra nyúló átmenet egyet jelent a kommunizmus átkos örökségének a folytatódásával” – fejtette ki erdélyi EP-képviselőnk, rámutatva: „a román társadalom együtt él saját kommunista múltjával. A volt kommunista uralkodó osztály, ennek részeként pedig Nicolae Ceauşescu hírhedt titkosszolgálata, a Securitate kezdettől fogva oly mértékben mentette át magát, és váltotta politikai hatalomra az ország privatizációjából származó gazdasági erejét, hogy ezáltal szinte leblokkolta vagy legalábbis végletes módon feltartóztatta, lelassította és eltorzította a tényleges és valóságos rendszerváltozás, demokratikus átalakulás folyamatát.” Tőkés László szerint az emiatt fennálló folyamatos válsághelyzetnek a legkirívóbb produktuma pedig az egész országon és államrendszerben eluralkodott korrupció. Végezetül leszögezte: „Szinte mondanom sem kell, hogy a kommunista diktatúra korszakának, a múltban elkövetett bűnöknek a feltárása, a pártnómenklatúra és a politikai rendőrség elszámoltatása, a tettesek számonkérése, valamint az áldozatok iránti igazság- és jóvátétel közel három évtized után is jobbára várat magára, és igen esetleges. Ugyanez állapítható meg a magyar nemzeti közösséggel, valamint az egyházaikkal szemben elkövetett jogfosztások és igazságtalanságok vonatkozásában. De hogyan is várhatnánk el a ’kommunizmus perének’ a lefolytatását, amikor a volt kommunista párt nyomába lépő, új posztkommunista hatalom a diktatúra egykori bűneit a győztesnek kikiáltott romániai forradalom nyomán újakkal tetézte?” A püspök a demokratikus világ és az Európai Közösség támogatását is kérte, mert amíg Románia a saját kommunista múltját nem rendezi, addig a jövője is bizonytalan, és a demokratikus kibontakozásra sincsen módja.
Szilágyi Zsolt hozzászólásában az Európai Bizottság részrehajló emlékezetpolitikájáról beszélt: az Unió kormánya „sajnos a nácizmus és a sztálinizmus kutatását támogatja, úgy tűnik, szerintük a kommunizmus Sztálin halála után egy emberi rendszer volt (rendszerré lett)”. Ezt cáfolva emlékeztetett: a nácizmus és a kommunizmus bűneit egy mércével kell megítélnünk. Az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja pont azt csinálja, amit az Európai Bizottság nem támogat: megpróbálja feltárni a kommunizmus bűneit is. Az egyetlen stabil támogatója ennek a munkának a jelenlegi magyar kormány – mondotta.
A nemzetközi, nyugati sajtóban kevés visszhangot kapott konferencia első napjának zárásaként Tőkés László felolvasta Ilmi Umerov tatár politikus laudációját, aki az Európai Emlékezet és Lelkiismeret Platformja idei kitüntetettje. A püspök Göran Lindblad platformelnökkel és Neela Winkelmann platfromigazgatóval együtt adta át a díjat a krími tatár nép medzslisze (tanácsa) elnökhelyettesének, akit politikai okokból üldöznek a félszigetet annektált orosz hatóságok. Tőkés László EP-képviselő Sajtóirodája