"Nov. 14-16. között a Kortárs Történelem Román Intézménye valamint a brassói November 15 Egyesület az 1987-es brassói munkásmegmozdulás emlékére rendezett szimpóziumot. A rendezvényen olyan személyiségek vettek részt, mint Doina Cornea, Vladimir Bukovszkij, Cohen Stork. Constantin Ticu Dumitrescu képviselő, aki megpróbált a volt politikai rendőrség tevékenységére és alkalmazottjaira fényt deríteni, de mint nyilatkozott, a nevét viselő, a szekuritátét dekonspirálóból épp az ellenkezője lett: a szekut konspiráló törvény. Mindezért a jelenlegi államelnököt hibáztatta. Sajnos, az RMDSZ megyei szervezetének vezetősége részéről senki sem vett részt a rendezvényen. Aranyosi István megyei tanácsos, a brassói magyarság elmondta, hogy ő is rajta volt az országos választások előtt közzétett azon informátorok listáján, azonban ezt nem tudták alátámasztani, ennek ellenére a RHSZ azóta sem kért bocsánatot a történtekért. Doina Cornea asszony kifejtette: "Vártam én is a bukaresti tavaszt, de 1975- ben aztán felébredtem: Ceausescu kérte, tegyünk hűségesküt. Senki sem ellenkezett. Én úgy gondoltam, egy jogállamban nem kell hűségesküt tenni senkinek sem." - Én nagyon gyáva és félős természetű vagyok, de a politikai félelmemet legyőztem, jegyezte meg. Vladimir Bukovszkij szerint Romániában is sor kell hogy kerüljön a kommunizmus perére. - A társadalomban nem foglalhatnak el többé beosztást a múlt rendszer kiszolgálói, hangsúlyozta. /Tóásó Áron Zoltán: 16 évvel ezelőtt Brassóban kivonultak az utcára a munkások? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 21./"

Egy évtizeddel ezelőtt, 1994. jún. 22-én indult be Kolozsváron a leplezetlen kultúrbarbarizmus gépezete, amelynek célja a hajdani kincses város középkori főterének a feldúlása volt. Öt hónappal korábban, 1994. jan. 22-én a kolozsvári magyarság harangzúgástól kísért néma tüntetéssel tiltakozott a Mátyás-szobor előtt a polgármesteri tervek ellen. Egyházi és politikai vezetőink szólaltak fel, román részről pedig olyan személyek, mint Doina Cornea és Octavian Buracu. 1994. jún. 28-án a főtéren, néhány csákányos munkás kíséretében, megjelent a történelmi múzeum akkori vezetője. 1994. júl. 7-én a tüntető magyarok színültig megtöltötték Főteret, hogy fizikailag védelmezzék azt a rombolástól. A magasban helikopterek köröztek, csendőrkordon volt, a mellékutcákban bevetésre készen várakoztak a rohamrendőrök. Egy román történész erről így nyilatkozott a Szabadságnak: "Lazarovici jó szakember, tudja, hogy itt már nincs mit feltárni. A szobor felállítása előtt már végeztek régészeti kutatásokat. A két világháború között úgyszintén. A múzeumban pontosan megvan minden adat, tudják, hogy a föld alatt nincsenek különösebb értékek. De még ha lennének is, egy ilyen gyönyörű középkori városközpontot nem lehet feláldozni. Félek, hogy a nagy hazafiság leple alatt komoly hátsó – üzleti – érdekek húzódnak meg. De leginkább attól félek, hogy mi, románok, elkéstünk, nem álltunk ki idejében, tömegesen a tér védelmében." Az ásatás akkor elmaradt ugyan, de aug. 2-án rendőri felügyelettel mégis elkezdődött. Azóta eltelt tíz év. A főtérdúlás megmaradt. Néhány évvel ezelőtt a bukaresti hatalom a prefektus révén erőszakkal próbálta betömetni a gödröket, de azt meghiúsította Funar polgármester. /Ördög I. Béla: Napforduló. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 22./

Kézdivásárhelyen a Vigadó zsúfolásig megtelt nov. 15-én, a Népi Akció színeiben induló Magyar Polgári Szövetség és a Székely Nemzeti Tanács választási jelölt- és programbemutató kampánygyűlésén, melyre meghívták Bayer Zsolt budapesti újságírót, Szabó Csilla, Sasvári Sándor, Beregszászi Olga és Homonyik Sándor anyaországi előadóművészeket, akik erdélyi körútjuk első állomására érkeztek. Bayer Zsolt elmarasztalta Markó Bélát és az RMDSZ csúcsvezetőségét, mondván, félrevezetik a magyar közösséget, nem mondanak igazat, visszautasították az SZNT népszavazási kezdeményezését. Ha most az RMDSZ bejut a román parlamentbe, mondotta, a következő négy évben ismét lekerül napirendről az autonómia ügye. Elmondta: a kommunista diktatúra éveiből, a nyolcvanas évekből három nevet ismert: Doina Cornea, Smaranda Enache és Tőkés László – ők nyíltan szembe mertek szállni a Ceausescu-diktatúrával. Bayer a kettős állampolgárság kérdésére is kitért, lélekkufároknak nevezve a mostani magyarországi kormányzó pártokat.  Ezt követően bemutatkoztak a Népi Akció színeiben induló MPSZ-es szenátor- és képviselőjelöltek: dr. Csapó József, Benkő Emőke, dr. Fekete Károly, Benedek Barna József, valamint Bereczki Kinga, Sánta Imre, Benkő Árpád Jenő, Cseh Béla és Gazda Zoltán. Szász Jenő, az MPSZ országos elnöke, Székelyudvarhely polgármestere az RMDSZ tizenöt éves kudarcait, megvalósítatlan választási ígéreteit vette számba. /Iochom István: Főrészvényesek Magyarországon. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 17./

Doina Cornea azt követően, hogy egy magánlevélben kérte, mondjon le az írószövetségi elnöki tisztségéről, s miután arra visszajelzést nem kapott, most felfedi a titkot: Eugen Uricariu a szeku besúgója volt, írt a Ziua című bukaresti lap. /Távirati stílusban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 4./

Lemondott a hétvégén a román írószövetség elnöke, Eugen Uricaru, miután a nyilvánosságra került dokumentumok szerint a Szekuritáté besúgója volt. Az 58 éves Uricaru közölte: azért mond le, mert a vádaskodások miatt kialakult légkör nem használ az írószövetségnek. Tagadta, hogy a Szekuritáté informátora lett volna, cáfolta, hogy megfigyelte volna Doinea Cornea kolozsvári emberjogi harcost és Nicolae Steinhardt antikommunista írót, szerzetest, és jelentéseket írt volna róluk. Doina Cornea megkapott több rá vonatkozó aktát a Szekuritáté egykori irattárából, ezekből szerzett tudomást Uricaru ellene irányuló tevékenységéről. Cornea előbb magánlevélben szólította fel lemondásra az írószövetség elnökét, majd amikor nem kapott választ, nyilvánosságra hozta az iratokat. Uricaru számos fontos pozíciót foglalt el a rendszerváltás után a bukaresti külügyminisztériumban. Később a közszolgálati rádió egyik vezetője lett, majd 2001-ben megválasztották az írószövetség elnökévé. /S. M. L.: Lemondott a román írószövetség elnöke. = Krónika (Kolozsvár), máj. 16./

A megdönthetetlennek hitt Ceausescu-diktatúra 22. évében, 1987. november 15-én a brassói traktorgyár és a nehézgépgyár munkásai az utcára vonultak, és emberibb életkörülményeket követeltek. A tüntetést hamar szétverték, sok embert letartóztattak. A napilapok holmi részeg csavargók utcai csetepatéjáról írtak. Ebben az időben az életszínvonal rohamosan esett, bevezették a jegyrendszert. Román értelmiségiek – mint Doina Cornea – ekkor kezdték el nyilvánosan megkérdőjelezni a rendszer működőképességét, és próbáltak párbeszédet kezdeményezni a párttal – eredménytelenül. Az előző években /1982-ben/ indult erdélyi magyarok irodalom egyedülálló kezdeményezése, az Ellenpontok szamizdat lap. 1987. november 15-én választások voltak országszerte. Brassóban november 14-én, a Tractorul és a Steagul Rosu vállalatok vezetősége bejelentette, hogy a gyárakban dolgozó több ezer munkás bérét 30 százalékkal csökkenteni fogják. A november 15-i hajnali váltás megérkezésekor az éjszakai váltás nem ment azonnal haza, illetve szavazni, hanem megvárták kollégáikat, hogy megtanácskozzák velük a fizetéscsökkentés hírét. A munkások nem vették fel a munkát. A részlegvezető kiabálva utasította az embereket a munkára, Zsil-völgyi deportálással fenyegetve meg őket. A hangulat egyre feszültebb lett. A helyszínre érkező igazgató ugyancsak ordítozott. Ma már nehéz pontosan kideríteni, mi is történt az üzemben. A szemtanúk visszaemlékezései ellentmondásosak. Többen azt állítják, hogy tettlegességre került sor, több munkás ütlegelni kezdte a magából kikelt igazgatót. Mások úgy emlékeznek, hogy az igazgató és a jelen levő vezetők elmenekültek. Az udvarra vonultak az emberek, az egyik munkás vissza akart szaladni a műhelycsarnokba, egy ottfelejtett táska után. Meglepve kellett tapasztalnia, hogy az ajtókat behegesztették. Utólag kiderült, a műhelycsarnok tőszomszédságában volt az a terem, amelyikben a gyár munkásőrségének fegyverei voltak. Az egyik elmélet szerint ezeknek a fegyvereknek a megszerzését kellett megakadályozni. A munkások a többi részleg munkásait bevárva kivonultak az utcára. A csoport több mint 2000-re duzzadt. A tiltakozó tömeg – amelybe már vegyültek szép számmal járókelők és gyerekek is – elkezdte énekelni a betiltott Desteapta-te romane című nemzeti dalt, majd kiabálni kezdtek: Le a kommunizmussal, le Ceausescuval! Az ehhez hasonló skandálások végig hallatszottak a megmozdulás egész idején: Tolvaj Ceausescu! Adj enni a gyermekeinknek! Tolvajok, tolvajok! Le! Le! A skandáló tömeg a polgármesteri hivatal előtt megállva, körbevette az épületet. A sokaság rövid ideig tanácstalanul állt a hivatal előtt, majd miután egy ismeretlen férfi belülről kinyitotta a hivatal kapuját, az emberek betódultak a hivatal udvarára. A tüntetőkből kivált egy nagyobb csoport, és a polgármesteri hivatal szomszédságában álló megyei pártszékházba nyomult. Valaki festékkel a pártszékház falára festette: Le Ceausescuval! Hazaáruló! A két középület „megszállása” déli 13 óra körül történt. Akik ekkor leváltak a tüntető tömegből, és haza akartak menni, meglepve tapasztalták, hogy a környező utcákban pajzsos rendőrök és páncélozott járművek sorakoztak fel. A két központi épületbe tóduló tömeg viszont erről nem tudott. Szemtanúk beszámolója szerint a pártszékház dísztermében éppen a választásokra Brassóba utazó pártküldöttek megvendégelésére hatalmas ünnepi asztal volt terítve, csupa olyan dolgokkal, amelyek akkor elérhetetlen luxusnak számítottak: sajt, banán, narancs, pepsi, üdítők, friss kenyér. A látvány dühöt és agressziót váltott ki a tömegből. A jelen levő gyerekek a pepsis üvegeket felmarkolva rohantak ki az utcára. A látványtól feldühödött tömeg megrohanta a polgármesteri hivatalt és a pártszékházat, és mindent, ami a kezük ügyébe esett, kidobáltak az ablakokon. Több szobában is az összedobált papírokat meggyújtották, több szoba kiégett, de a tűz nem terjedt tovább. A két épületen egyetlen ép ablak sem maradt. A pártszékház falára kiakasztott, jó négy méter magas Ceausescu-portrét ledobták és széttaposták. A jelenetet hangos éljenzés kísérte. Mintha csak ez lett volna a jel, a teret megrohanták a rendőrség speciális alakulatai. Hangosbemondón távozásra szólították fel a tömeget: „Haladjanak elvtársak! Menjenek a dolgukra!” A tömeg több-kisebb csoportra szakadt, az egyik csoport megpróbált felborítani egy páncélozott járművet. Délután 16 órára a teret teljesen kiürítették, csak kormos és szakadt papírokat sodort a szél. Beszámolók szerint Brassó központja két napig kísértetvárosra emlékeztetett. A 15-ét követő napon a kiégett ablakokon és a néma csenden kívül semmi nem emlékeztetett az eseményekre. A munkások felvették a munkát. A következő napokon több száz embert tartóztattak le. Minden letartóztatás alapja fényképfelvétel volt. A legelső gyülekezéstől a tüntetés szétveréséig több ezer fénykép készült, minden lehető szögből. Az 1989-es forradalom több tucat brassói forradalmárt talált a börtönökben. /Visky István: A brassói munkások lázadása. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./

A Szabadság beszámolt Balázs Sándor Kiáltó Szó – volt egyszer egy szamizdat című könyvének bemutatójáról, azonban a tudósításba számos pontatlanság keveredett. Marius Tabacu tevékeny munkatársa volt a folyóiratnak, az elhunyt Nagy György pedig az egykori szamizdatosok oszlopos tagja. A rövid beszámoló mindenkinek a nevét nyilván nem tüntetheti fel, de azért Doina Cornea, Tőkés László, Tőkés István vagy Beke György nevét le sem írni a Kiáltó Szóban közlők között (s helyettük a Bolyai Egyetem beadványozó vezetőit emlegetni) azért furcsa. A cikkíró szerint „romantikus ízű, röpcédulaszerű gondolatközvetítésre vállalkozott több erdélyi magyar ellenzéki.” Valójában szakszerű tanulmányokat, elemzéseket, állásfoglalásokat tartalmazó szövegeket próbáltak eljuttatni az olvasóknak. Félreértés áldozata lett az újságíró, amikor Gyimesi Éva személyes röpcédulázásáról szóló emlékeit a folyóirattal hozta kapcsolatba. /Balázs Sándor: (Pusztába?) Kiáltó Szó. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 28./ Előzmény: Ö. I. B.: Feltámadott Kiáltó szó. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 25./

Harmincnál több neves civil szervezet és több mint háromszáz kiemelkedő személyiség felhívással fordult Basescu elnökhöz, s arra kérik, hogy ítélje el hivatalosan a kommunizmust. A felhívást Victor Rebengiuc a Temesvári Kiáltvány megszületésének tizenhatodik évfordulóján olvasta fel a Társadalmi Dialógus Csoport székházában. Az aláírók között van Doina Cornea, Ana Blandiana, Andrei Plesu, Constantin Ticu Dumitrescu, azok az ismert ellenállók, akik erkölcsi hitelt adnak a megkésett felhívásnak. Idén, január huszonötödikén az Európai Tanács határozatban szólította fel a volt kommunista blokk országait a kommunista diktatúra elítélésére. Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének elnöke szerint a kommunizmus hivatalos elítélésére április 22-én kellene sort keríteni, azon a napon, amikor tizenhat esztendővel ezelőtt a bukaresti Egyetem téren megkezdődött Románia leghosszabb, ötvenkét napon és éjszakán át tartó kommunistaellenes tüntetése. /Kilin Sándor: Levegőt! = Nyugati Jelen (Arad), márc. 13./

Folytatódik a volt politikai foglyok, az egykori Szekuritáté által meghurcolt értelmiségiek és forradalmárok elszánt kolozsvári utcai tüntetése. Az erdélyi román kommunista ellenállás jelképe, Doina Cornea köré tömörült maroknyi csoport kiállt a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság elnöki székébe óhajtott Constantin Ticu Dumitrescu fényképével a kolozsvári Mátyás király szoborcsoport elé. /Borbély Tamás: Elszánt utcai tüntetésen követelik az igazságot. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 4./

Április 19-én rendezték meg A kommunizmus pere – az elhalasztott ítélet című konferenciát. A Horia Rusu Alapítvány rendezte megbeszélésen neves kutatók, történészek és volt politikai elítéltek vettek részt. „A bűnösöket elő kell állítani, felelniük kell tetteikért, de hol vannak a főbűnösök?” – tette fel a kérdést Doina Cornea. Traian Basescu elnök kibúvókat keres annak elkerülésére, hogy elítélje a kommunizmust, állította Doina Cornea. Szerinte a kommunizmus legnagyobb vétke, hogy még mindig befolyásolja az emberek gondolkodásmódját, mind az áldozatokét, mind a hóhérokét. Emil Constantinescu volt államfő szerint a Szekuritaté emberei ott vannak a politikai életben, és megakadályoznak minden ilyen irányú kezdeményezést. „Meg kell rendezni a román kommunizmus Nürnbergjét, akkor mondhatjuk, hogy a múltat lezártuk, amikor minden vonatkozásban feltártuk a kommunista diktatúrák részleteit” – jelentette ki Vladimir Tismaneanu politológus, történész, az Elnöki Hivatal által létrehozott a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Bizottság elnöke. A bizottság munkája arra is szolgál, hogy visszaszorítsa a revizionista elemeket. /Isán István Csongor: Ítéletre várva a kommunizmus perében. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 20./ Emil Constantinescu volt államfő kijelentette a Horia Rusu Alapítvány által szervezett vitán, hogy Románia az egyetlen olyan ország, amelyik „alázatosan” várja a kommunizmus elítélését egy olyan elnök által, aki a nómenklatúra tagja volt és együttműködött a Szekuritátéval. Constantinescu kifejtette, véleménye szerint azok, akik kétségbe vonják Basescu együttműködését a volt Szekuritátéval, semmivel sem különbek, mint maga az elnök, aki bizonyítékokat kér a kommunizmus elítélésére. Úgy értékelte, hogy a bizonyítékok nyilvánvalóak, de nem akarnak beszélni róla. /Constantinescu: Basescu együttműködött a Szekuritátéval. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 20./

A román állam hivatalos dokumentumaként fogják tekinteni azt a jelentést, amelyet a kommunista diktatúra elemzésére létrehozott elnöki bizottság ad ki, jelentette ki Traian Basescu államfő. Április 20-án ült össze először Bukarestben a kommunista rendszert vizsgáló történészekből, politológusokból álló testület. A kommunista diktatúrát elemző elnöki bizottságot Basescu hozta létre azt követően, hogy azt nyilatkozta: csakis egy szakemberekből álló csoport által, tudományos igénnyel elkészült dokumentum alapján hajlandó elítélni a kommunizmust. A kutatócsoportot Vladimir Tismaneanu történész, politológus vezeti. /Novemberre várható a kommunizmusról szóló jelentés. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 21./ Marius Oprea történész, a bizottság tagja elmondta, a testület kivizsgálja a romániai nemzetiségek, köztük a magyarság ellen elkövetett kommunista bűnöket is. Marius Oprea vezeti azt az intézményt is, amelyet korábban a kormányfő hozott lére, és amely szintén a kommunizmus bűneinek feltárását tűzte ki célul. /I. I. Cs.: Hivatalosan is elítélik a kommunizmust. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 21./ Marius Oprea történész, a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló Intézet elnöke, a kommunista diktatúrát elemző elnöki bizottság tagja a vele készült beszélgetésben kifejtette, a Szekuritátén belül létezett egy külön ügyosztály, amely a kisebbségek problémájával foglalkozott. Nemcsak a magyar kisebbségről van itt szó, hanem a zsidókról, de a többi nemzeti kisebbségről is. A nemzeti közösségeket igenis megfigyelték ezen minőségük alapján. – Doina Cornea asszony visszautasította a tagságot azzal, hogy ez a bizottság politikai játszmát szolgál. Vladimir Tismaneanu, a bizottság elnöke nem tekintheti meg a titkos bizonyítékokat, mert nem román állampolgár. A bizottság tagjai külön-külön, csak nagyon hosszadalmas folyamat végén tudják megszerezni a titkos dokumentumokat. /Isán István Csongor: Törvényességi problémákba ütközünk. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 21./

Nyilvánosan is bocsánatot kért Aranyosi István brassói RMDSZ-es megyei tanácsos azért, mert a Román Kommunista Párt tagja volt. Bocsánatkérése a brassói 1987. november 15. Egyesület által szervezett kommunistaellenes rendezvényen hangzott el, amelyen részt vett Vladimir Bukovszki orosz és Doina Cornea román disszidens, valamint Lucia Hossu Longin újságíró és Werner Sommerauer brassói kommunistaellenes lázadó is. „Erkölcsi példának szántam a bocsánatkérésem. Remélem, többen is követik majd a példám. Főként azok, akiknek az enyémnél sokkal alaposabb okuk vannak erre” – mondotta el felszólalásáról a tanácsos. /Nyilvánosan kért bocsánatot kommunista múltjáért. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 10./

A Maros megyei RMDSZ volt elnöke, Kincses Előd ügyvéd szeptember 8-án tartott marosvásárhelyi sajtóértekezletén felszólította Markó Bélát, hogy mutassa be a magyarországi írókkal való találkozókról Hajdú Győző számára készített jelentéseit. Kincses azt állította, hogy az RMDSZ elnöke egyik interjújában kijelentette: a magyarországi írókkal való találkozásokról írt jelentéseit az Igaz Szó folyóirat főszerkesztőjének adta át. Kincses nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a Markó Béla által készített jelentések ártalmatlanok voltak. Markó Béla a múlt héten mutatta be Marosvásárhelyen azt az 1218 oldalas megfigyelési dossziét, amelyet róla a Szekuritáté készített. Ugyanakkor Kincses közölte: több alkalommal kérte saját iratcsomóját a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottságtól (CNSAS), de azt a választ kapta, hogy nincs dossziéja. Szerinte papírjait azért nem adják ki, hogy ne leplezhesse le azokat a besúgókat, akik jelenleg RMDSZ-tisztségviselők. Hozzátette: egyébként Király Károlynak is azt válaszolták, hogy nincs dossziéja, ami nevetséges, hiszen Király, Doina Corneával együtt, Erdély első számú disszidense volt. A volt megyei RMDSZ-elnök azt is szemére vetette az RMDSZ-nek, hogy a korrupcióellenes harc kerékkötőjévé vált Romániában. /Kincses: Markó mutassa be a jelentéseit. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./

A kommunizmus rémtetteiről szóló jelentés ajánlásainak gyakorlatba ültetése érdekében kéri az európai intézmények vezetőinek támogatását a romániai értelmiség. Közel nyolcszáz közéleti személyiség, hat tekintélyes civil szervezet és két szakszervezeti tömb május 14-én nyílt levélben fordult Jose Manuel Barrosóhoz, az Európai Bizottság és Hans-Gert Poettering, az Európai Parlament elnökéhez, valamint Franco Frattini igazságügyi biztoshoz. A levélírók emlékeztetik a brüsszeli diplomatákat, hogy Traian Basescu államfő tavaly decemberben a parlamentben – a Vladimir Tismaneanu történész vezette szakértői bizottság jelentése alapján – elítélte a román kommunizmus rémtetteit. Ennek ellenére a törvényhozás azóta sem tűzte napirendjére a dokumentum elfogadását, sőt a honatyák áprilisban felfüggesztették tisztségéből Basescut. Az értelmiségiek szerint az államfő leváltását célzó kezdeményezés kiváltotta belpolitikai válság valójában a kommunizmus elítélése következményeinek megakadályozását, a korrupcióellenes harc fékezését célozza. A közéleti személyiségek bírálják továbbá Tudor Chiuariu igazságügyi minisztert, aki szerintük politikai indokok alapján cselekedett, amikor nemrég megpróbálta eltávolítani tisztségéből az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) magas rangú politikusok ügyében nyomozó helyettes vezetőjét. A levelet többek között Emil Constantinescu volt államfő, Doina Cornea és Ana Blandiana forradalmár, Ion Caramitru színész, volt művelődésügyi miniszter és Horia-Roman Patapievici író, a Román Kulturális Intézet elnöke írta alá. Abban is kérik az EU-diplomaták közreműködését, hogy a román igazságszolgáltatás mihamarabb hirdessen ítéletet az 1989-es forradalom és az 1990-es bányászjárás ügyében /Rostás Szabolcs: Értelmiségiek levele Brüsszelbe. = Krónika (Kolozsvár), máj. 15./

Bányai Péter politikai elemző szerint egy fokkal rosszabb a helyzet, mint azt a legborúlátóbb forgatókönyvek előrevetítették. Egyértelmű, hogy Traian Basescu győz, ez a győzelem pedig erős legitimitást fog adni az államfőnek. Basescunak sikerült maga mögé állítani Amerikát, az Európai Unió pedig félszájjal ugyan, de szintén őt támogatja. Washington motivációja egyértelmű: Basescu a garancia arra, hogy Románia továbbra is hű gyarmat marad, nem vonja ki csapatait Irakból. Bányainak az a benyomása, hogy Amerika valamit ígérhetett cserébe az uniónak, és Európa pedig legyintett az egész román csetepatéra. A román elit – kevés kivétellel – teljes mellszélességgel kiállt Basescu mellett. Patapievicitől Tismaneanuig, a Társadalmi Párbeszéd Csoporttól (GDS), a 22-es lap körüli társaságig. Csak Renate Weber és Doina Cornea maradt józan, állapította meg Bányai, aki az értelmiség újabb árulásáról beszélt. Bányai szerint a szekusok kemény magja összefogott az „antikommunista, nyugatbarát elittel”. /Székely Kriszta: Rosszabb a helyzet, mint gondoltuk… Referendum előtti beszélgetés Bányai Péter politikai elemzővel. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./

A Legfelsőbb Ügyészség bejelentette, hogy ,,... előrehaladott állapotba került a Plesita-dosszié”. A Ceausescu rendszer kémszolgálatának volt vezetőjét, Nicolae Plesita tartalékos tábornokot azzal vádolják, hogy Nicolae Ceausescu utasítására hét merénylet elkövetésével bízta meg Carlost, a nemzetközi körözés alatt álló hírhedett terroristát, a Sakált. A vaskos Plesita-dossziét és a tábornok viselt dolgait már 1990 óta vizsgálja a katonai ügyészség, személyesen Dan Voinea tábornok, katonai ügyész, Paul Goma volt disszidens panasza és a DIE volt osztályvezetője, Sergiu Nica ezredes jelentése alapján. Az eddigi vizsgálatokat a tábornok volt s jelenleg Iliescu legbelsőbb köréhez tartozó bajtársai állandóan ,,jegelték”, így Plesita tábornok megjelent a különféle tévéadásokban, s kérlelhetetlenül ostorozta a ma is ellenségének tekintett volt disszidenseket. A múltkor azt mesélte, hogyan ragadta meg állánál fogva és verte agyba-főbe Paul Gomát, ,,a nép ellenségét”. Abból sem csinált titkot, hogy Doina Corneát például idegbetegnek tarja, Monica Lovinescuról elmesélte, hogy emberei agyba-főbe verték. A nyugalmazott egykori főkém azt is kifejtette, hogy ma sem cselekedne másként. Úgy tűnik, ma is kapcsolatban áll volt beosztottjaival, hiszen nemrég Culianu professzorról, Mircea Eliade közeli munkatársáról szólva, magabiztosan jelentette ki, ügynökei likvidáltak ugyan néhány disszidenst, de a professzor nem volt közöttük. Culianut Chicagóban lőtték főbe az egyetem nyilvános illemhelyén 1991-ben. /Bogdán László: A sakál, a kondukátor és a szekuritáté. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 1./

A meghurcoltak máig nem kaptak sem elégtételt, sem kárpótlást, az egykori verőlegények pedig parlamenti képviselők vagy jól menő vállalkozók – hangzott el azon a kolozsvári találkozón, amelyen az 1987. november 15-i brassói zendülésre emlékeztek a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) történelem kara Oral History Intézete, valamint a Memoria Alapítvány kincses városi fiókja szervezésében. A zendülés két szereplője, Florin Postolachi – a brassói 1987. November 15-e Egyesület elnöke – és Dan Iacob elmondták: Romániában nincs politikai akarat arra, hogy a húsz évvel ezelőtti spontán lázadás utáni brutális megtorlás verőlegényeit, illetve a 61 elítélt munkás iratcsomóját összeállító ügyészeket és bírákat nevükön nevezzék. „Előfordult, hogy a nyilvánosság előtt kimondtuk az egyik szekus nevét, és háromévi rágalmazási per lett a következménye. Amíg az egykori, vadállatoknak sem nevezhető szekusok és pártaktivisták a parlament padsoraiban ülnek, vagy jól menő üzletemberek, addig nem is számíthatunk a társadalom megtisztulására. Ez van, ilyen országban élünk” – részletezte Florin Postolachi. Példaként említette: az őket egykor heteken át vallató szekus, Ristea Priboi a Szociáldemokrata Párt (PSD) képviselője lett, és Adrian Nastase volt kormányfő egyik legközelebbi munkatársává vált, majd az elszámoltatás elől külföldön eltűnt. Dan Iacob hozzátette: „A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság birtokában semmilyen dokumentum nincs a brassói zendülésre vonatkozóan. ”1987. november 15-én Brassóban tízezrek tüntettek a Román Kommunista Párt székháza előtt. A munkások elindultak a pártszékház felé. Dél körül már harmincezres tömeg tüntetett. A tömeg rohammal bevette a pártszékházat, ahol –nemzetgyűlési választási nap lévén – soha nem látott finomságokkal gazdagon terített asztalokat találtak, ezen felbőszülve pedig Ceausescu-portrékat és pártzászlókat dobáltak ki az ablakon, és égettek el. „Egy alig tizennyolc éves munkatársunkat később velünk együtt azért ítéltek el, mert evett a főelvtársak kenyeréből, és megivott egy üveg Pepsit” – ecsetelte az embertelen időket Florin Postolachi. A kolozsvári megemlékezésen jelen volt az akkor egyetemi hallgató, Catalin Bia mérnök, valamint Leontin Iuhas mérnök, aki édesanyjával, Doina Cornea emberjogi harcossal néhány nappal a Brassóban történtek után nyilvánosan tiltakozott a brassói zendülés utáni tömeges letartóztatások és kínzások ellen. /Benkő Levente: A megtorlók köztünk élnek. = Krónika (Kolozsvár), okt. 29./; Előzmény: Ristea Priboi képviselőt nemrég a Külföldi Hírszerző Szolgálatot (SIE) ellenőrző parlamenti bizottság elnökévé választották, de ezt követően olyan sajtóhírek jelentek meg, miszerint Priboi a ‘89 előtti kémelhárító egység kollaboránsa volt, akinek a Szabad Európa Rádió munkatársainak megfigyelése volt a feladata. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság újraindítja a vizsgálatot Ristea Priboi ügyében. A Legfelsőbb Védelmi Tanács február 12-én határozott: Gheorghe Fulga lesz a Külföldi Hírszerző Szolgálat /SIE/ igazgatója. /Priboi, a pribék? = Szabadság (Kolozsvár), 2001. febr. 14.

Cs. Gyimesi Éva töredékes megfigyelési dossziéjáról folyt a beszélgetés Kolozsváron, a Tranzit Ház által szervezett Emberi piramis: párhuzamos (egyetemi) történetek egy szekusdossziéban című rendezvényen. Cs. Gyimesi Éva közösségi lény, dossziéjában ezt dicsérően említették, később azonban közösségi tevékenységét a szemére vetették. Az irodalomtörténész kezdetben nem sejtette, hogy minden szinten figyelik, lehallgatják, sőt diákjai is besúgják. Az intézkedési terv szerint mivel Cs. Gyimesi Éva irredenta, soviniszta, nacionalista, államellenes tevékenységet folytat, meg kell figyelni. A megfigyelés 1975-ben kezdődött el. Elrendelték, hogy egy magnó legyen felszerelve az Ady teremben, ahol az irodalomtörténész órákat tart. „Kikérem magamnak, nem vagyok nacionalista, irredenta vagy sovén, ahogy a jelentésekben áll. De irodalmárként nem tekinthettem el attól, hogy van magyar történelem, egyes irodalmi szövegek értelmezéséhez fontos a történelmi kontextusról is beszélni” – magyarázta a meghívott. A 80-as években tiltakozni kezdett az ellen, hogy végzős hallgatóit rendre a Kárpátokon túlra vagy a Duna mellé helyezték. Ezért petíciókat írt 1982-től ‘85-ig. „1985-ben volt az első házkutatás, amikor elvitték egy könyvem kéziratát” – emlékezett Cs. Gyimesi. Egyszer a gazdasági rendőrség azt próbálta rábizonyítani az irodalomtörténészre, hogy vajat lopott a bácsi tejgyárból. Ugyanis a református egyháztól származó holland vajat juttatott az ismert ellenzéki Doinea Corneának. A megfigyelés különféle szinteken történt: a legalsó szinten az a technikus állt, aki beszerelte a magnót, esetleg a fordító. Azután jöttek a besúgók „A nyilvánosság volt az egyedüli eszköz annak megakadályozására, hogy elsüllyesszenek egy-egy embert. Az 50-es években el-eltűntek emberek, de a 80-as években ezt már nem lehetett csinálni: a román és a magyar Szabad Európa is támogatott, továbbá az Amnesty International is monitorizálta a helyzetünket. Épp azért gondoskodtunk róla, hogy lehetőleg mindent nyilvánosságra hozzunk” – mesélte a kor ellenzékével, Szőcs Gézával vagy például Doina Corneaval aktív kapcsolatot ápoló irodalomtörténész. /Emberi Piramis „Borzasztóan naiv emberke voltam”: Cs. Gyimesi Éva megfigyelési dossziéjáról. = Transindex. ro, nov. 28./

Tizennyolc év telt el az 1989-es események óta, s egy év, amióta Traian Basescu hivatalosan elítélte a kommunizmust. Egyáltalán megtörtént a rendszerváltás? Még mindig nem tudni, ki a felelős a Ceausescu menekülése utáni áldozatokért, s a “minden pozícióból lövő” hírhedt terroristák közül egyetlen egyet sem sikerült elfogni. 18 évvel ezelőtt azzal vádolták az előtérbe kerülő második-harmadik vonalbeli (volt)kommunista politikusokat, hogy rosszhiszeműek és inkompetensek. Mára az idő bebizonyította a kételyek helyességét, sőt, egy újabb oldaluk világosodott meg: a korrupció. A valós rendszerváltás szorgalmazói ellen ugyanolyan kemény lejáratási kampány folyik, mint annak idején Tőkés, Doina Cornea, Ana Blandiana, vagy a többi “hazaáruló” ellen. /Chirmiciu András: Nagykorúság. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 18./

Doina Cornea a vele készült beszélgetésben elmondta, azért állt ki a kommunizmus idején, hogy az írók, az értelmiség magatartását ostorozza. Ana Blandiana, Gabriel Andreescu, Dan Desliu, Mircea Dinescu – maréknyi emberen kívül mindenki hallgatott. Doina Cornea a Szabad Európa Rádión keresztül nyilvánosságra hozott leveleiben a romániai értelmiség passzív magatartását bírálta, az emberekhez szólt, hogy győzzék le magukban a félelmet és a kishitűséget. Nagy kérdés, hogy az 1989-es forradalmat ki idézte elő. Doina Cornea szerint a Szekuritáté egy része és a hadsereg belső hírszerző szolgálatai készítették elő. És Gorbacsov is, mert meg akart már szabadulni Ceausescutól. A Szekuritáté kihasználta a Papp László volt református püspök és Tőkés László akkori temesvári lelkész közötti konfliktust. Amikor egyre több román és szerb nemzetiségű ember is kiállt Tőkés László mellett, őbenne még nem volt semmi remény. 1989. december 21-én Kolozsvár tele volt katonákkal, milicistákkal, szekusokkal. Azután Doina Cornea elindulta a főtér felé. A járdákon páncélosok álltak, feléjük irányított fegyverekkel. Másnap, 22-én egy fekete esőköpenyes fiatalember kopogott be hozzá, kérte őt, jöjjön az ortodox katedrális előtti térre, nagygyűlés lesz. Ceausescu megfutamodása után az ortodox katedrálisban megint találkozott azzal a fekete köpenyes fiatalemberrel. 22-én délután értesült arról, hogy a Nemzeti Megmentési Front (FSN) listáján ő az első, Ana Blandiana a második, Mircea Dinescu a harmadik, Ion Iliescu az utolsó. Közleményt adtak ki demokratikus elveket, magántulajdont, politikai pluralizmust hirdető programról Amikor később újra közölték a programot, már szó sem volt benne ezekről az elvekről. Most már látja, tévedett, amikor televízión keresztül lebeszélte a bukaresti fiatalokat a további tüntetésekről. Azt hazudták ugyanis neki, hogy terroristák leselkednek rájuk, tehát azt mondta: Édes gyermekeim, ne kockáztassátok az életeteket, menjetek haza, a FSN programja demokratikus, amelyet ha nem tart be, én leszek az első, aki ellenzékbe vonul. Doina Cornea /sz. Brassó, 1929. márc. 30./ a Babes–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának francia szakos tanársegéde volt, fordító, publicista, kommunistaellenes ellenzéki. 1980-ban írta meg első szamizdatkönyvét (Incercarea labirintului), majd négy, szintén szamizdatfordítást készített. 1982 és 1989 között 31 levelet tett közzé a Szabad Európa Rádió révén Ceausescu Romániájáról. Állásából eltávolították, 1989. december 22-éig megfigyelés alatt tartották. /Benkő Levente: Gyávaságunk árát fizetjük. = Krónika (Kolozsvár), dec. 21./

Három szekusügynök fedőnevét hozta nyilvánosságra nemrég Tőkés László: a Bibliotecarul fedőnév alatt jelentő Gálfy Zoltán nyugalmazott teológiai professzort, a Farkas, majd Petrescu fedőnevű Bányai Ferenc temesvári lelkészt, illetve saját húga férjét, a Stelian fedőnéven jelentő dr. Barta Tibor volt kolozsvári, jelenleg Budapesten élő orvost, orgonaművészt vélte felismerni. A jelentések tanúsága szerint dr. Barta Tibor nem csak őt, édesapját, dr. Tőkés István teológiai professzort és püspök-helyettest, hanem saját feleségét, Tőkés Eszter fogorvost is rendszeresen besúgta. Tőkés László dossziéjának iratanyagából – amelynek egyes részeit a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület honlapján is közzétettek – kiderül, hogy Stelian többek között a következő témakörökben jelentett Oprea Florian szekusezredesnek:1. Adatgyűjtés és memorandum készítése az 1985 novemberében Budapesten megrendezett Európai Együttműködési és Biztonsági Értekezletre, valamint az értekezletre készített írásbeli anyag határon túlra csempészése. A dokumentumból kiderül, hogy Tőkés László az adatgyűjtés tekintetében a forrás („sursa”), azaz Stelian segítségét is kikérte. Az Oprea Florian által jegyzett kiegészítésből pedig megtudható: Tőkés Eszter fivérének, Lászlónak bizonyos anyagait őrizte, hogy azokat kicsempéssze külföldre; 2. Tájékoztatás arról, hogy a Tőkés-család a Szabad Európa Rádiót hallgatja, és hogy Tőkés István Kanadába szeretne utazni. (1985. IX. 25.); 3. Jelentés Haraszti Miklós magyarországi író, Király Károly, Tőkés István és Tőkés András találkozásairól; 4. Tőkés László „rendszerellenes” írásai, amelyeket külföldre próbált csempészni, illetve azok átadása Stelian által a Szekuritáténak, tanulmányozás végett (1985. X. 26.) 5. Tőkés István, Tőkés Eszter és Cseke Éva (Cs. Gyimesi Éva), illetve Doina Cornea és Cseke Éva kapcsolatai; 6. Dátum nélküli dokumentum arról, hogy „stimulálás” végett az illetékes államvédelmi hatóság 5000 lejt irányoz elő Steliannak; 7. Tőkés László kézzel írott, a Szekuritáté kezébe került, 1986. április 28-án keltezett levele, amelyet – Tőkés Eszter állítása szerint – Barta Tibor sógorához intéz, és a püspök szekusdossziéjából került elő. Tőkés Eszter: soha nem hittem volna, hogy egy olyan nagy magyar, mint ő, képes ilyesmit tenni – jelentette ki dr. Barta Tibor volt felesége. Alapos a gyanú, hogy férje azonos a Stelian fedőnevű ügynökkel. Tőkés István nyugalmazott teológiai professzor mély megdöbbenésének adott hangot. Gyimesi Éva szerint a Stelian név fedheti a lehallgatást magát. A Stelian, mint „sursa” egyszerűen lehet a lehallgatás fedőneve, aminek alapján a magyar szöveget valaki a kazettáról lefordította románra, és vagy szó szerint, vagy kivonattal csatolta. Cs. Gyimesi nem gyanúsítja Barta Tibort, sőt, kizárja, hogy ő lenne ez a személy. Barta Tibor a Szabadságnak telefonon határozottan kijelentette: Az a személy, akit a püspök úr említ, nem én vagyok. „Engem soha az életben sem civil, sem katonai, sem más hírszerzői szervezet nem keresett meg, titkosszolgálati emberrel semmilyen kapcsolatban nem voltam, és nem is óhajtok lenni. ” Csendes László, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) elnöke a Szabadságnak megerősítette: Tőkés László hivatalosan is kérte a dossziéjában előforduló besúgok fedőnévének a leleplezését. – Az ügy folyamatban van. /Papp Annamária: Ember vagy lehallgatókészülék volt-e Stelian? = Szabadság (Kolozsvár), jan. 15./

Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke bejelentette, hogy lemond az 1997-ben elnyert díszpolgári címéről, mert „nem akar díszpolgárként szerepelni Lazar Ladariu mellett”. Marosvásárhelyen „Lazar Ladariu húsz éven keresztül egy olyan újságot vezetett és olyan cikkeket írt alá, amelyekkel aláásta a romániai demokráciát, aláásta a román- magyar kapcsolatokat, a román-magyar megbékélést. Minősíthetetlenül nyilatkozott a magyarságról, ugyanolyan minősíthetetlen stílusban nyilatkozott a romániai demokrácia legfontosabb képviselőiről. Az ő lapjában rágalmazták és pocskondiázták a magyarságot, de olyan románokat is, mint Doina Cornea, Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu, Renate Weber és mások”. /Mózes Edith: „Nem szeretnék díszpolgárként megjelenni Lazar Ladariu mellett. ” = Népújság (Marosvásárhely), jún. 11./

Gyimesi Éva azt látja a megkapott megfigyelési jelentésekből, hogy a Szekuritáténál példás volt az információs hálózat szereplőinek együttműködése. Ezt példázzák az 1989. június 24-től október 7-ikéig született dokumentumok. Gyimesi Éva („Elena”) és Doina Cornea („Diana”) jó kapcsolatban voltak. Florian Oprea ezredes megbízta a „Stelian” fedőnevű ügynököt, hogy bírja rá a két célszemélyt arra, hogy a jövőben ne találkozzanak. Tőkés István teológiai tanárt /”Professzor”/ kompromittálni kell, meg kell akadályozni, hogy a dolgozatai, valamint leányának, Tőkés Eszternek a dokumentumfilmje kijuthasson Nyugatra. Szabó Tibi informátornak is figyelmeztetni kellett a célszemélyt /Gyimesi Évát/, ugyanígy Lászlóffy Aladárnak és Gáll Ernőnek is, hogy ne barátkozzon Doina Corneával. – „Stelian” ügynök túlbuzgóan teljesítette feladatát, részletesen beszámolt a szekus ezredesnek. /Gyimesi Éva: Mintaszerű együttműködés. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 18./

A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, az Erdélyi Magyar Ifjak, a Magyar Polgári Párt marosvásárhelyi szervezete, Marosvásárhelyi Székely Tanács, Maros megyei Magyar Polgári Párt, Marosszék Székely Tanácsa és a Történelmi Vitézi Rend közösen tiltakozott az ellen, hogy díszpolgári címet kapjon Lazar Ladariu, aki az 1990-es marosvásárhelyi etnikai összetűzés előtt és azóta folyamatosan magyarellenes cikkeket tesz közzé a vásárhelyi Cuvantul Liber napilapban. Lapjában folyamatosan rágalmazták nemcsak a magyarságot, de olyan románokat is, akik a magyarok és románok közötti kölcsönös tisztelet, megbecsülés, és a két nemzet közötti jó viszony megteremtéséért nagyon sokat tettek, mint Ana Blandiana, Andrei Plesu, Gabriel Andreescu, Gabriel Liiceanu, Doina Cornea, Smaranda Enache stb. Díszpolgárrá avatása magyarellenes provokáció, Marosvásárhely lakossága egészének is árt. /Tiltakozás. = Népújság (Marosvásárhely), jún. 23./

Románia egyik legismertebb kommunistaellenes harcosa, a Kolozsváron élő Doina Cornea szerint az 1989-es rendszerváltás után megszűnt, majd röviddel később újjáalakult titkosszolgálat 1994-ig tartotta őt megfigyelés alatt. Erről a kommunista hatalmat kiszolgáló hírhedt Securitate által éveken keresztül zaklatott, házi őrizetre ítélt Cornea asszony a bukaresti francia kulturális központban június 30-án bemutatott naplójában írt. A Napló. Utolsó füzetek (1988-1989) című önéletrajzi vallomásokat tartalmazó könyv szerint 1991-ben egy német televízió forgatócsoportja készített interjút Cornea asszonnyal, miközben a fia az utca sarkán álló két autóra figyelt fel. Rendszámuk alapján felismerte, hogy az egykori Securitate által is használt járművekről van szó – olvasható az említett naplóban. Az egykori ellenálló szerint a rendszerváltás után telefonját is lehallgatták, hiszen 1994-ben például fölemelte a telefonkagylót, és a tárcsahangra várakozva visszahallotta a legutóbbi beszélgetésének egy részletét. Az ellenálló fia szerint 1990-ben és 1991-ben a Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ le sem cserélte az édesanyját megfigyelő tiszteket, hanem ugyanazokat a személyeket foglalkoztatta, akik 1989 előtt is ezzel a feladattal voltak megbízva. 1989 előtt a Securitate a neves sportolókat is megpróbálta beszervezni. Ahogy Gica Popescuról, a román labdarúgó válogatott egykori kimagasló egyéniségéről is kiderült, hogy aláírt egy beszervezési nyilatkozatot, Bölöni Lászlóval is ugyanez történt 1972-ben. A Gazeta Sporturilor című sportújság által ismertetett akta szerint Bölöni később „kicselezte a Securitatét”, hiszen egy jelentést sem írt, majd megfigyeltté vált, mivel ki akart telepedni külföldre, és magyar diplomatákkal tartotta a kapcsolatot. /B. T. : Doina Cornea: 1994-ig figyelt a Securitate. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 1./

Kiderült: még 1994-ben is figyelték a bukott rendszer kolozsvári ellenzéki értelmiségijét, Doina Corneát. Ugyanazok a tisztek vigyázták lépteit, mint az „átkosban”, az is logikus. A cikkíró megjegyezte: „vigyáznak ránk, most is ügyelet van, készenlét. ” „Az örökös irredenta veszélyen kívül, melyet szintén kiemelt tételként kezelt az 1990 márciusa után Román Hírszerző Szolgálattá átmázolt állambiztonság, ott az ipari meg a hadikémkedés, az államellenes szervezkedés, a nemzeti gazdasági érdekek aláaknázása”. Az akkori apparátus létszáma túlzottá vált és az újjáalakuláskor a megbízható elvtársak egy része kényszerűen, de nyugalomba vonult, hogy átmentse kapcsolati tőkéjét és szakmai tapasztalatát a szabadpiaci gazdasági szférába. A Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) csekély költségvetésből, elégtelen személyzettel munkálkodik, mozgásterét törvénymódosítások szűkítik. /Rostás-Péter István: Spiclik, szekusok, emlékek: újratöltve. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 6./ Előzmény: B. T. : Doina Cornea: 1994-ig figyelt a Securitate. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 1.

Lapozó
Húsz év Helikon
Húszéves a kolozsvári irodalmi hetilap, a Helikon. Részlet az idei első szám vezércikkéből: "A lapelőd, az UTUNK szerkesztőségébe katonákat kvártélyoztak be ’89 karácsonyán, onnan kimenekítettünk két öreg írógépet, valamennyi papírt s indigót és egy doboznyi reprót s képet, hogy szöveget illusztráljunk velük, ha lesz még valaha szöveg… Ezen kellékekkel áthurcolkodtunk a főtér sarkára a nagy könyvüzlet fölé, s ott az írószövetség kolozsvári fiókjának egyik szobájában "nekiláttunk" az új folyóirat megalapításának. Ez akkor ott, a tó-tágast álló rendszerváltó valóságban lezajlott másfél-, két fertályóra alatt. Elköszöntünk két öregharcos kollégától, megegyeztünk abban, hogy leendő folyóiratunk milyen névre hallgasson, és máris elkezdtük amúgy egy álltó helyünkben fölvázolni, mit fogunk az első számban közölni. Hogy aztán hogy találunk gazdát, hol és ki fogja nekünk kinyomtatni, milyen pénzből, milyen papírra, ki és hol fogja terjeszteni, hogy azt végül el is olvassa valaki? – ilyesmikről egy szó nem esett, hisz az efféle gond immár csak arra jó, hogy ócska szegényszagú aggodalmakat teremjen, márpedig erre most semmi szükség, hiszen mi életünkben ma először olyan folyóiratszámot fogunk szerkeszteni, melynek a megjelentetését nem kell cenzornak jóváhagynia. Mert nincs cenzor; többé nincs cenzúra." (Szilágyi István főszerkesztő) * És egy írás az első Helikonból: "Tiszta nevek kellenek, mondta új lapunk főszerkesztője. Nem lepődnék meg tehát, ha visszautasítaná jelen kéziratomat. Ugyanis az én nevem bemocskolódott, mert hallgatva és szabadlábon éltem túl a Ceausescu-korszakot. Hála az Istennek, élnek közöttünk olyanok, akiknek a neve nem szennyeződött be e sötét években. Doina Cornea, Cs. Gyímesi Éva, Mircea Dinescu, Kányádi Sándor, Király Károly, Sütő András, Tőkés László és Tőkés László és Tőkés László. És sokan mások. És vannak aztán olyan nevek, amelyeknek kimondása azzal a kockázattal jár a gyanútlan beszélőre, hogy nem a saját nevét mocskolja be, hanem a száját. Egyetlen példát említenék. Az egyetlen példa: Hajdu Győző és Victor. (Tudok kettőig számolni. Ez a 2 ember ugyanaz. Ez az a 2 ember, aki egyebek mellett arra vetemedett, hogy a Szózatot is beleszője a Kondukátorhoz intézett hűségnyilatkozatába.) Neki nem ér a neve. És a többi hasonszőrűé sem. Sokaké. Hadd soroljak fel azonban végezetül még néhány tiszta nevet. Arad, Arad, Arad, Brassó, Brassó, Brassó, Bukarest, Bukarest, Bukarest, Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár, Nagyszeben, Nagyszeben, Nagyszeben. És Temesvár és Temesvár és Temesvár. És sokan mások." (K. Jakab Antal: Tiszta nevek)
B.D. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Részecske mivoltom értelmére vagyok kiváncsi
Gyimesi Éva halálára
Az erdélyi és a magyarországi szélsőjobb válogatott csoportjai megnyugodhatnak. Sikerült először alkoholizmusba, majd öngyilkosságba kergetniük Gyimesi Évát, 1989 erdélyi változásainak egyik forradalmi hősét. Vádolták magyartalansággal, zsidóbérencséggel, a rágalmak mindenféle lassan ölő mérgével, a liberalizmus bűnével, azzal, hogy egyetemi oktatói tudását a magasabb, nemesebb eszmék oktatására használta fel, nem a nemzeti önköldöknézésre, a populisták tömeg- és nyájszellemére. Mert egyéniség lenni, a saját tiszta fejével és meggyőződésével gondolkozni, s így lett a forradalmi változások magyar Doina Corneaja, akinek minden szava hiteles volt és tisztességes, útmutatóul szolgált. Nem a román nacionalisták kergették a halálba, hanem a magyarok, akikért lelki energiájának a javát adta. Nem tudták neki megbocsájtani, hogy nem a revansisták és tálib gondolkodású főpapok és helyezkedők kottájából fújta, hanem egyéni látása és megérzései vannak. Ez az öngyilkosság szégyene Erdélynek, szégyene a lapító kultúremberek magatartásának, akik a tényeket ismerve az évek hosszú során át nem álltak ki mellette, hanem ringatóztak ide-oda, a politikai áramlatokban, loccsanva a politikai érdekek irányába.
Egy görög tragédiának a mélységét elérő az Ő élete, életművének hatalmas súlya szakadt itt meg halálával, s a tehetetlen, helyezkedő intellektuális réteg hiába várja az erkölcsi feloldozást. Nyugodj békében, kedves Gyimesi Éva, még eltelik harminc év, amíg nagyságodat megértik, s halálod előidézői lassan ölő rágalmazó tetteikért megkövetnek.
Jakobovits Miklós
* * *
Gyermekkor. A Kossuth Lajos utcában laktunk, első élményeim egyike az orosz és román csapatok fel- s levonulása ’46-ban. Kisgyermekként álltam a sötét kapualjban, és hallgattam a különböző katonadalokat… Most már nem tudom, milyen csapatok voltak, biztos, nem magyarok.
Minden, ami a nemzeti érzelmekkel összefüggésben volt, abba a kulcsra zárt dobozba volt elrejtve, amit kalotaszegi szerzeményként édesanyám apámtól kapott. Piros-fehér-zöld kokárdadarabok, magyar cserkészjelvények. Minden, ami piros, fehér, zöld, el volt rejtve.
Egyetlen gyermek voltam, nagyon szerettem kutakodni, meg oknyomozni, viszont sok titkot túl későn tudtam meg. A városban lehetett magyarul gyülekezni, március 15-ét nem emlékszem, hogy nyilvánosan ünnepeltük volna, de a magyar rádió akkor is működött. A Kossuth rádiót hallgattuk, és ünnepeltünk csendben, anélkül hogy ezt szomszédok vagy bárki is tudta volna; így tett minden magyar ember. Gyermekkoromban nagy volt a divatja még a mi köreinkben azoknak a dallamoknak és énekeknek, amelyeket a magyarok bevonulásakor énekeltek, megtanultak az anyaországiaktól, az Édes Erdély, itt vagyunk-at és másokat. Három-négy éves koromban Édesanyám, akinek jó hallása és hangja volt, néha énekelte, dúdolta ezeket. Szomorúbb stádiumban édesapám hegedült ilyesmiket, vagy „kuruc” dalokat.
Identitás. Mindig inkább az előnyeit élveztem annak, hogy többszörös kisebbségi vagyok. Anyai nagyapám ágán, aki aradi származású volt, hajthatott igazán lombot a magyar öntudat, az aradi vértanúk mint emblematikus személyek kultikus tiszteletével együtt, ám anélkül, hogy idejében tudatosult volna a családban, hogy milyen sokan nem tudtak közülük magyarul. Amit azért kezdtem végül fontosnak tartani, hogy megértsem, milyen értékek buzdítanak más ajkú embereket a velünk való szolidaritásra, áldozatra vagy asszimilációra. Hiszen kellett legyen valami értéktöbblet, ahogyan Széchenyi állítja, ha erőszak nélkül kívánják a magyarság vezetői, hogy hozzájuk más nemzetiségek hasonuljanak. A Sváb-hegy, a Szerb utca vagy a Németh, Tót(h), Román, Orosz mint tulajdonnév azt a magyar populációt jelöli, amelynek tagjai más etnikumból lettek magyarok. A kazár, kabar, jász és kun törzsekkel való korábbi keveredésről most ne is beszéljünk.
Szóval György Géza nagyapám fiai igaz magyarok lettek, de édesanyám, a legmagyarabb nevű Etelka, a háború alatt egy Goldberger nevű férfi menyasszonya volt. Géza bácsi azt mondta neki: „Csak akkor adom hozzád, Jani fiam, a lányomat, ha magyarosítod a nevedet.” Ő nem esett a nürnbergi törvények hatálya alá, mert dédnagyapám már keresztény volt, és német nőt vett feleségül, Mayer Máriát. A tőlük született nagyapám pedig elvette a pankotai származású román Todutza nagymamámat, akit sohasem hallottam románul beszélni, pedig a „nagy” román zeneszerző, Sigismund Toduţă első unokatestvére volt. Katica nagymamám tizenkét gyermeket szült. A Kajántói úton gyermekkoromban friss bivalytejjel, gyümölcsökkel, szilvaízes kenyérrel kínált, gyönyörű, ragyogó szemű asszony volt. A magyarok bejövetelekor, 1940 szeptemberében, hatalmas kokárdákat varrt minden hozzátartozónak. Én akkor már iskolás voltam, elég nagy, amikor meghalt, és nem emlékszem, hogy egymással valaha is románul beszéltünk volna. Itt valakik nagyon szerettek volna magyarok lenni. Anyai nagyanyám felmenői morvaországi németek voltak, a vasúti hatóságok helyezték Johannes Schoustal nagypapámat Erdélybe, és csupán feleségével, Mutz Annával beszélt németül, a gyerekeket nem akarták németre tanítani. (…)
Adott volt a minta: a felmenőkben, úgy tűnik, három ágon nagyon működött valami értéktudat, érdek vagy tisztelet, vagy félelem, ami magyarrá válásra ösztökélte őket. Legegyszerűbben szólva: bizonyára jobb, előnyösebb többséginek lenni, mint kisebbséginek a hatalmi státust cserélgető Kárpát-medencei országokban. Ebből az is következett, hogy nagyon vigyáztak az „anyanyelvre” minden ágon. Nem beszéltek akcentussal azok a nagynénéim sem, akik románhoz vagy némethez mentek feleségül. A szüleim sok magyar irodalmat olvastak, világirodalmat is, főként az angol, francia, német prózaírókat, büszkék voltak magyarságukra olyannyira, hogy nekem ők lettek a mérce „nemzeti öntudatilag”.
 Világnézet. Tanár szerettem volna lenni elsősorban, magyartanár. Húszéves koromban eldöntöttem: katolikus vagyok. Ilyen származással Európában nem lehetek más, csak olyan vallású, amelyik – állítólag – befogadó: katholikosz. Ebben az ügyben nem megfelelni akartam valamely elvárásnak, hanem szembe menni a kommunista rendszer eszmei alapjaival. Dogmatikát, katekizmust olvastam, például Schütz Antalt, Előd Istvánt, a második vatikáni zsinat hozzánk is beszivárgó irodalmát. Ez utóbbival raktam le emberjogi orientációm alapjait a szabadság és a méltóság tárgykörében. Lételméleti vonatkozásban az egzisztencializmus is foglalkoztatott (Kierkegaard, Sartre, Camus, Jaspers), de folyton olvastam más filozófiai munkákat is: görögöket, Kantot, Husserlt, és általában a fenomenológusokat.
Irodalomelméleti felfogásom a Teremtett világ című könyvemben (1983) minden, csak nem marxi gyökerű volt, és úgy látom, nem egészen vesztette el érvényét az eltelt negyedszázad alatt. Akkor már eldöntöttem a világnézeti orientációmat. Katolikus templomba jártam, olvastam teológiát, bibliát meg filozófiát. Húszéves voltam, amikor nem hitből, de kulturálisan úgy orientálódtam, hogy a marxizmustól meg a kommunista rendszertől elhatárolódjak. Nem elsősorban egy közösségi, nemzeti szellem, hanem az individuum önvédelmét kerestem valamivel szemben, ami skatulyába gyömöszöl, uniformizálja és államosítja az emberi szellemet, amely mindig egyedi. Ezt én akkor nem fogalmaztam meg ilyen világosan, de az a beszivárgó katolikus irodalom, amihez a második vatikáni zsinat után hozzájuthattam, úgy beszélt az emberi személyiség szabadságáról és méltóságáról, hogy rányitotta a szememet arra, ami hiányzik. Tudatosan nem akartam párttag lenni. Egyetemi éveim alatt ebből a szempontból jó iskola volt még a Gaál Gábor kör mint kritikai műhely, amelyben jó írók és jó költők olvastak föl. Szabadon lehetett hozzászólni, akkor egy sziget volt, amikor én oda jártam.
 Kíváncsiság. A kíváncsiság önmagában nem elég ahhoz, hogy tanulni tudjak. Nem mások életére vagyok kíváncsi. Én a világra vagyok kíváncsi. Az egésznek, pontosabban a részletnek az értelmére a nagy egészben. Egészen konkrétan a saját részecske mivoltom értelmének titkára vagyok kíváncsi, de ahhoz, hogy ezt megértsem, az egészről is kell tudnom gondolkodni. Börtönben is, munkaszolgálatban, nagy nyomorúságban, szegénységben, számtalanszor látjuk, születnek akkora és olyan szellemi teljesítmények, amelyek harmóniát sugároznak magukból. Ezt nem a külső körülmények határozzák meg, ezt én tudtam már akkor, amikor megírtam a Teremtett világot, vagy hamarabb, amikor katolikusnak kezdtem magam vallani. Igenis, a nézőpont határozza meg, hogy megtalálom-e a harmóniát a részecske mivoltom és az egész között.
Egyre erősebb az a meggyőződésem, hogy a „való” világ, mint olyan, titok, csupán elbeszélések vannak a világról, szilárd hit nélkül pedig vakon tapogatózunk az Igazság körül. Bartók György írta, aki Kolozsvár után Szegeden tanított: „Az Igazság egyetemes egész.” Úgy vélem, mindegyikünk csupán egy-egy többé-kevésbé torzult részigazság egyszeri megjelenése, és egyetlen esélyünk a túlélésre, ha megértjük, hogy ebben a nagy Egészben, Kozmoszban, Teremtésben részecskék gyanánt mennyire egymásra vagyunk utalva. Nem fogok belemenni a részletekbe, de meggyőződésem, hogy minden egyes ember, a fogyatékos is, a nyomorék is, ennek az egyetemes egésznek egy részecskéje, egy cserepe. Van értelme a világnak.
Ha mindenre kiterjed a kíváncsiságom, és nem szűkül egy pászmára, elveszek, nem vagyok tanítható. Most azzal kínlódom, hogy mindenre kiterjedő, újra feltámadt gyermeki kíváncsiságomat korlátozzam egy területre, és azt, ami kreatívan kihozható ebből, azon a területen hozzam ki. Mert annyi minden érdekel. Évekig nem érdekelt semmi. Olyan, mintha újjászülettem volna. Bizonyos szempontból infantilis vagyok, mert mindennél le tudok ragadni, ami gyönyörködtet. Amiről beszélek, nem az internettel van összefüggésben, nem, nem vagyok internetfüggő. Utálom a hírözönt, amivel belemásznak az életembe. A kíváncsiságom a lepkékről, a madarakról, a Földről, a Vízről és az Égről szól. A kíváncsiságom kiterjed arra, hogy mikor van telihold, mert akkor tudom, hogy őrült rossz érzelmi állapotba kerülök. Ez a Holdtól való függőségem soha, fiatal koromban sem vevődött észre, holott állítólag a havi ciklus egy nőnél a Holdhoz igazodik. A mostani telihold mindig megvisel. Felkészülök előre, hogy telihold lesz, mert akkor nem fogok aludni, vagy mint a kutyák, vonítanék rá.
Szomjúság. Ami ebben a társadalomban irtózatos, hogy mennyire nem nevezzük néven a dolgokat. Péter I. Zoltán Ady-könyvének erénye, hogy tabuk nélkül beszél arról, ami az egész magyar irodalom nagy alkotóinak egyik betegsége és rettenetes nyomorúsága, s amelyek által a kapcsolataik hasonlóképpen betegek. Minden alkoholista magával vonz legalább két vagy három hozzátartozót a saját betegségébe azáltal, hogy kiszolgáltatottá válik, és azok mindig meg akarják „menteni”. Jobban kontrollálják, mint ahogy az normális lenne. A kontrollálás kiváltja az averziót, az averzió kiváltja az ivást, és a „megmentő” megint megmenti a családtagot. A függő beteg a „szabadságát” és „méltóságát” féltvén kijátssza azokat, akik meg akarják menteni. Egy olyan kapcsolatban, ahol a férfi alkoholista, rendszerint a feleség a megmentő. (…) Az alkoholista körül van egy burok, amely azokból a személyekből áll össze, akik igyekeznek a társadalomban elfedni és eltitkolni, tabusítani azt, ami van. Pedig az alkoholizmus pont olyan, mint a gyermekkori cukorbetegség. Az alkoholista eredendő, krónikus, progresszív és visszafordíthatatlan, tehát halálos betegségben szenved. Hogyha gyógyszeresen vagy elvonókkal kezelik és nincs spirituális program, amely kanalizálná ezt a rettenetes szomjúságot, ami mögött mindig nagy lelki sérülés lehet, akkor a kezelés sehova sem vezet. Én, amikor magamon vagy másokon tapasztaltam ezt a szomjúságot, vissza tudtam vezetni sérelmekre, frusztrációra, modellekre, ivási szokásokra, saját erdélyi ivási szokásainkra, a mértéktelenség különböző fokozataira, és végül arra, hogy közönyössé kívántam lenni a világ és az emberek iránt. Az a nő vagy az a férfi, meg az a gyerek, aki ilyen környezetben nő fel, egyrészt belekényszerül a mentő szerepbe, másrészt sérül. Folytonosan sérül a gyermek, mert nem kap elég figyelmet. (…) Én is elmondhatom, hogy bizony az ünnepeink azért nem voltak normálisak, mert édesapám is mértéktelenül ivott, és ez mindig az ünnepekre időzítődött…
Guberálás. A hátrahagyott szemetek érdekelnek most. Nem az a szemét, ami most van, hanem ami hátramarad a mi nemzedékünk után. Az elhanyagolt, ki nem mondott, takargatott társadalmi bűnök, veszélyek, kockázatok, amikbe folyton belemegyünk, újra és újra, most ezek foglalkoztatnak. Az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem (Bibó István).
Az én dolgom a világban, azt hiszem, mindig az volt, és lesz, amit 12 éves koromban az osztályfőnököm úgy eltalált. Soha nem volt tudatos, csak furcsa egybeesés, hogy én mindig az igazságra voltam kíváncsi, a szó minden szintjén. A jogi, az erkölcsi, az esztétikai, a hitbeli igazságra. Az igazságra, az egészre. Az egy dolog, hogy Jézus Krisztus az út, az igazság és az élet. Hitem szerint minden egyes emberben ott van a szolidaritás, a felebarátért hozható áldozat, az öröm és a szeretet képessége. És a szabadság is ott van… Jézust nem érdekli, hogy a farizeusok mit mondanak, őt jobban érdekli az egyszerű halász. Nekem Jézus Krisztus tényleg az út, az igazság és az élet. Rajta keresztül, ha őt próbálom követni, ha afelé igyekszem közeledni, hogy elfogadjam a másik embert, akkor gyógyító hatással lehetek rá. Magamat is el kell fogadnom saját korlátaimmal, amelyek ellen küzdhetek, de ha magamat nem fogadom el, hiszen Isten így is kegyelmez, hogyan tudjak máson segíteni?
„Amint kiveszett az igazság keresésének ritka erénye vagy az őszinteség – a brutalitás is megtalálta a maga villódzó maszkját” – írja Lucian Blaga. Az életkorommal is együtt jár, és a saját személyes érdekeltségem egzisztenciálisan az, hogy minél kevesebb szemetet hagyjak hátra. Ez még abban is megnyilvánul, hogy nem gyűjtök cédulákat, papírt, fecniket. Ami szemetet az életben erkölcsileg hagynék, azzal mind szembe kell nézni, és akár a hulladékot, megpróbálni újrahasznosítani. Önhiba-hasznosítás. Ezt neveztem el „guberálásnak” – lelki értelemben.
Öngyilkos legendák. A 70-es évektől kezdődően minden temetés tüntetéssé vált. Kolozsváron közös tragédia volt, ha valaki meghalt. Lehetett siratni magunkat. Nem az öngyilkosokról beszélek, hanem a temetésekről. A temetések nagy részén nem a halottakról beszélünk, hanem önmagunkról. Minden halottban önmagát siratja az, aki sirat. De van olyan, hogy a saját magára maradottságát, egyedül való további létét látja félelemkeltőnek. Ez rendíti meg inkább, és nem a másiknak a halála. Az önsajnálatot mi kisebbségiek naponta gyakoroltuk. Ezt a hajlamot azonban az anyanemzettől évszázadokra visszamenőleg örököltük. Mi vagyunk a tiszták, hófehérek, árvák a sok gonosz között.
Andrási Kati a mi köreinkben nemzeti mítosz lett. Csendes Zoltánra meg azt mondták, hogy az egyetemegyesítés áldozata. Szerintem nem. Szabédi László politikai nyilatkozatai is 58-ig mennek. Nem kellene emblematikus hőssé avatni azt, aki ahelyett, hogy tanított volna tovább sok nemzedéket, mert nagyszerű tanár volt, végül is magánmeghasonlásból öngyilkosságot követ el. Magánöngyilkosság. Mert ha egyszer valaki leírta, hogy vezessen a párt, és az a párt kibaszik vele, akkor hogyne érezne meghasonlottságot. 1956-ban Szabédi a Szovjetunióban volt. Az mondta erről 1958-ban, hogy az ő életében az ő nyelvészeti műve épp akkora jelentőségű, mint az orosz októberi forradalom a Szovjetunió életében. Andrási Katinak, aki öngyilkos lett, nagyobb volt a temetési siratója, mint a nem öngyilkosoknak, és így tovább. Rá egy évre Salamon Anikó. Nem voltunk mi csak barátok, hanem férjek, feleségek meg szeretők is voltunk. Anikó temetése még olyanabb volt, mint a Katié. Akkor már olyan hőzöngő állapotban éltünk, hogy mindenkiből hőst csináltunk volna. Én is benne voltam, csak én nem beszéltem róla. Közvetlen hozzátartozók csinálták a legendákat, és a közösségnek volt szüksége ezekre, hogy magát sajnálni tudja.
 Magyarság. A liberalizmusom a legsebezhetőbbnek látszó pontom, miközben nagyon biztos vagyok benne, hogy nem én változtam. Hiszen a magyar nyelv és irodalom tanításának elkötelezettjeként a legmesszebb próbáltam elmenni mindig minőségileg. Tanítványaim egyetemeken is tanítanak, szerte a Kárpát-medencében és a nagyvilágban. A látszat szerint van csupán törés. Mindig meg akartam őrizni a liberális középet, ami Doina Corneával történt szolidaritásnyilvánításomban már 1988 óta bennem volt. Soha nem gyűlöltem az egész románságot azért, mert a szekusok 1976 óta gyötörgetni kezdtek. A hatalom és a kiszolgáltatott társadalom – két külön dolog. Az agyunkat a diktatúra államosítani próbálta. A mentalitás változása pedig nem megy oly gyors ütemben végbe, mint az ún. demokratikus intézményrendszer bevezetése. Ebben a nacionalista őrültségben, ami azután kitört, nem volt tanácsos megőrizni a konfrontatív magatartást. Társadalmi párbeszédet szerettem volna, összekötni akartam minden erdélyi etnikum jobbik részét, nem elválasztani. Ezért nem tekintenek igaz magyarnak, jó hazafinak az ellenségeim.
Sokak szerint 1990 után törés következett az én politikai nézeteimben. A hetvenes évektől elsősorban a magyar kisebbségi jogfosztottság megszüntetéséért próbáltam küzdeni, s ez a szekus-dossziémból is kiderül: soviniszta, irredenta, felforgató magyar vagyok benne. De származásomnál fogva egyszerre több skatulyának vagyok része. Ezt az adottságot, a származását az ember nem választhatja meg, az egy olyan adottság, ami tőlem függetlenül adatott, következésképpen mindazon etnikumoknak, amelyeknek a keveredéséből létrejöttem, tartozom valamivel. Részvéttel, szolidaritással, empátiával. Lehetetlen, hogy ne legyek nyitott a másikra. Pláne, hogyha az összes többi valakinek az elnyomottja volt. A morvaországi német vagy a nagy-magyarországi román és nem kevésbé a zsidó is őseim közé tartozik. Sok ilyen nemzetiségű ember esett el a 48-as szabadságharcban, az első világháborúban és a másodikban.
Szabadság. Alapvetően azt gondolom, hogy a szabadság érett személyiséget feltételez. Én szemben állok nemcsak a kommunista uniformizáló kollektivizmussal, amelyik államosítja az egyedet, s így megfosztja szabadságától, hanem a nemzeti kollektivizmusokkal is, amelyeket csak egy lépés választ el az agresszív fasizmustól. Nem én mondtam, Grillparzer mondja még a nemzeti romantika idején, hogy egy lépés van a nacionalizmustól a bestialitásig… A nemzeti kollektivizmus éppúgy elhanyagolja az individuum méltóságát és szabadságát, mint a kommunizmus. A legriasztóbb formája mégis a fasizmus…
Én alapvetően katolikusnak vallom magam, kicsiben ugyanaz most a helyzetem, mint egykor Babitsnak. Vitassák csak tovább, mennyire vagyok hazafi. Messze áll tőlem, amit Széchenyi szóhazafiságnak nevezett.
Társadalomlátásomban a leglényegesebb, hogy az individuum kirekesztése a történelemből a legnagyobb bűne a totalitárius rendszereknek, a diktatúráknak. Az én álláspontom annak a védelme, amit a Bibliában, vagy a Második Vatikáni Zsinat nyilatkozataiban, vagy az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában így neveznek: evilági értelemben minden egyes ember emberi méltósága és szabadsága a legfőbb érték. A nemzeti, ha túlmegy a mértéken, a demokráciát veszélyezteti. Minden nemzeti mozgalom, a romantikától kezdődően, magában hordozza a kirekesztés gesztusát. Úgy is hathat, hogy bekebelezni kíván, eltünteti a különbségeket. Amikor a magyar nyelv használatára kötelezi az 1840-es nyelvtörvény az összes többi népet a Kárpát-medencében, akkor a bekebelezéssel rekeszti ki őket. Erre már Széchenyi figyelmeztetett, és csak ő.
Minden, ami homogenizáló módon nemzeti, vagy úgy rekeszti ki a zsidót, hogy deportálja, vagy úgy, hogy egyszerűen lezsidózza. A románt leoláhozza, vagy erőszakkal magyarosítja, ahogy most a románok vagy a szlovákok tennének újra a magyarokkal. Ez is kirekesztés. Kérdés, hogy a nemzeti ellenállást túléli-e a demokrácia. Nálunk újra ez a probléma. Én is a kényszeredett nemzeti kollektivizmustól féltem a kiszolgáltatott és törékeny individuumot. Például a mai húszéveseket, akiket Wass Albert ideológiájára nevelnek.
Betegség. Az alkoholizmusba belecsúsztam, mint sokan mások. Semmiféle mentséget és motivációt nem tudok felhozni, és nem is akarok értelmesebb választ adni, mint amit ma az orvostudomány erről állít: eredendő, genetikailag átörökített kémiai függőség, progresszív, visszafordíthatatlan, halálos. Meghalhattam volna. Mégis élek, mégpedig azért, mert egy spirituális programot követő önsegítő csoport segít évek óta absztinensnek maradni. A normális vagy szociális ivás és az alkoholista ivás között egy hajszálnyi a különbség. Aki beteg, annak egy pohárral sem szabad innia. Mi erdélyiek nagyivó mintákat tanultunk, nem jöhetett össze egy társaság pia nélkül. Kialakultak a mértéktelen ivási szokások, amelyeknek követése különösen veszélyes annak, aki a hajlamot örökölte. Nem lehet akaratgyengeségre fogni csupán. Morális magyarázatokat keresni.
Az alkoholizmus olyan betegség, amit a 20. század vége felé ismertek el mint betegséget. Én sem akartam beismerni. Volt egy periódus, amikor tudtam már, hogy depressziós vagyok. Az sem használ, ha felpörgetem vele magam, sőt a depresszió is folyomány. Egy ideig ment a pörgetés, de amikor nem azért iszol, hogy pörgesd magad, hanem mert nélküle rosszul vagy, amikor a függőség egy olyan foka következik be, hogy két deci nélkül meg se tudsz szólalni, nem tudsz működni reggel… Az már betegség. Van, aki öt decivel tud csupán működni.
Hálás vagyok, hogy megismertem a Minnesota programot, és kikeveredtem a pokolból. (…) Személyesen megtapasztaltam a semminek azokat a bugyrait, amikre eufemisztikusan azt mondják, hogy a lélek sötét éjszakái. Képzeld el magadnak Adyt… A rettentően ember alatti állapotot… Az animális létet, a tudathasadást… Az ezzel járó fizikai problémákat… Rettenetes… Az, hogy én ezt megismertem, talán nem volt véletlen, és hogy a kegyelem tartott csak meg – az sem. Nem akartam élni, de valaki nagyon akarta, hogy éljek. Én tudom, hogy semmi nem véletlen, hogy ebből én magamtól nem tudtam volna kimászni… Az Istennel való kapcsolat a legfurcsább állapotaimban sem maradt ki. (…) Amikor nem ittam, hosszan tartó depresszióban éltem. Azt hittem, soha többé nem írhatok már le egy ép mondatot, és ami a legszörnyűbb: nem taníthatok. A depresszió legrövidebb megfogalmazása: én nem vagyok bennem.
Most jól vagyok: lélekben újra otthon. Frieda Kahlo írja egy helyen, a naplójában, és ezzel szeretném be is fejezni: „Minek a láb, ha tudok szárnyalni?” Visszatért az egyensúly, a derű, a beszéd- és írásképesség, és ha nem is oly látványosan, sokat dolgozom. Természetbe járok, zenét hallgatok. Legfontosabb: együtt lenni azokkal, akiket szeretek.
A beszélgetés teljes szövege a Várad folyóirat honlapján is olvasható az alábbi címen: http://www.varadlap.ro/index.php?m=5&id=2089&sz=200905
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Román állami kitüntetések címeres gazembereknek
Csalók, közpénzek lenyúlói, hivatali visszaélésért, megvesztegetésért börtönbüntetésre ítéltek (így például a korrupció miatt öt évi börtönre ítélt Cătălin Voicu, az országos vasúttárság pénzeit saját céljaira felhasználó Mihail Necoliaciuc, az okirathamisító Valentin Hurduc, a szekus verőlegény, Vasile Ciolpan) – egyszóval címeres gazemberek kaptak fontos állami kitüntetéseket 1989 után.
Az „intézkedő" honatya
A Florin Costiniu volt bíró, továbbá a két kétes hírű üzletember, Costel Căşuneanu és Marius Locic társaságában csalás, okirathamisítás, hatalommal való visszaélés, megvesztegetés miatt már 2010-ben előzetes letartóztatásba helyezett Cătălin Voicut az igazságszolgáltatás öt év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. (Az ítélet azonban még nem végleges). A szenátor egyebek között 260 ezer eurót követelt és kapott Costel Căşuneanutól, 119 ezer eurót vett át Marius Locictól több, korrupció miatti ügycsomójuk „elintézéséért".
Cătălin Voicu számos fontos emberrel volt ugyanis kapcsolatban, akik „intézkedtek" felkérésére – természetesen ő maga is „fontos ügyeket" intézett el szükség esetén számukra. Kapcsolatai hosszú időkre nyúltak vissza, így például „jó embere" volt Ion Iliescu korábbi elnök bizalmi embere, a Védő-Őrző Szolgálat megalapítója, Dumitru Iliescu is.
Cătălin Voicu tényleges tiszt volt a kommunista rendszerben, majd 1989 után Ion Iliescu tábornoki rangra emelte, második mandátuma alkalmával elnöki tanácsosnak nevezte ki, a kormányőrség (SPP) képviselője volt a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban. Viorel Hrebenciuc 2004-ben képviselővé választatta, 2008-2012 között szenátor volt. Ion Iliescu államfő két alkalommal is kitüntette: egyszer a Katonai Érdemrend parancsnoki, majd lovagi fokozatát vehette át.
Az „évszázad hamisítója"
Hasonlóképpen magas kitüntetést vehetett át – és ugyancsak Ion Iliescu államfőtől – a „évszázad hamisítójának" nevezett Valentin Hurduc, aki a kommunista rendszer áldozatának nevezte magát (Ceauşescu ideje alatt börtönben ült). Állami javak megkárosítása, pénzhamisítás, bélyeghamisítás és közszállítási jegyek hamisítása miatt a Legfelsőbb Bíróság négy év börtönre ítélte. A Coresi nyomda alkalmazottját 1997-ben vették őrizetbe, amikor 10 ezer dollárért megpróbált áruba bocsátani 300 ezer, hamisított cigaretta-védjegyet.
Mindennek ellenére Ion Iliescu elnök 2003-ban a Hit Szolgálata nemzeti érdemrend III. fokozatával jutalmazta, „az 1988-1989 időszakában tanúsított rendkívüli bátorságáért és honpolgári szelleméért, a kommunista-ellenes Luneta című folyóirat kiadásáért". Ugyanakkor Hurduc volt az, aki 1997-ben felgyújtotta Bukarestben, az akkoriban még a Scânteia-háznak nevezett Szabad Sajtó Palotáját.
A kérdésre, miszerint tudta-e, hogy a friss kitüntetett éppen akkor szabadult ki a csalás miatt letöltött börtönbüntetésből, az államfő csak ennyit válaszolt: „Nem érdekel. Az életben mindenkinek lehetnek bajai, ám megvannak a maga érdemei".
Mihai Necolaiciuc több százmilliós összegeket sikkasztott az országos vasúttáraságtól, majd, amikor már érezte, szorulni kezd nyaka körül a hurok, akkor az Egyesült Államokba menekült, röviddel azelőtt, hogy a bukaresti 1. kerületi bíróság kiadta volna ellene az előzetes letartóztatási parancsot. Az Egyesült Államokban viszont letartóztatták – nem romániai bűncselekményei miatt, hanem azért, mert megszegte a bevándorlási törvényt. A román államnak nem kevés erőfeszítés árán sikerült hazahozatnia, ám idén januárban a bukaresti bíróság végleges határozattal kiengedte a börtönből.
A cárt – Necolaicuicot így nevezték az állami vasúttársaságnál tanúsított önkényeskedő magatartása miatt – 2000-ben, Anca Boagiu akkori közlekedési miniszter javaslatára Emil Constantinescu államfő kezéből átvehette az ország legmagasabb kitüntetését, a Románia Csillaga nemzeti érdemrend lovagi fokozatát.
Kommunista börtönigazgató, verőlegény
Magas kitüntetést kapott Vasile Ciolpan is, aki a kommunizmus idején a Gheorghiu Gheorghiu Dej börtönrendszerének alkalmazottja volt. 1950 és 1955 között ő volt a hírhedett máramarosszigeti börtön parancsnoka, egyike volt a legkeményebb verőlegényeknek. Emil Constantinescu elnök azonban minderről tudomást sem véve 1997-ben, október 25-én, a román hadsereg napja alkalmából az 1941-1945- A Második Világháború Emlékkeresztjét adományozta neki.
Az Ellenállás és a Kommunizmus Áldozatai Emlékmúzeumának igazgatója, Gheorghe Mihai Barlea ezt követően felhívta az államfő figyelmét Ciolpan múltjára, és másnap Constantinescu máris visszavonta a kitüntetést – ám az érmet a kitüntetett nem volt hajlandó visszaadni, így az 2002-ig, amikor is visszaadni kényszerült, nála maradt.
„Éremfosztás"
A második személy, akitől 1989 után magas rangú állami kitüntetést vontak vissza, Corneliu Vadim Tudor volt. Őt – ugyancsak Ion Iliescu elnök – tüntette ki Románia Csillaga lovagi fokozatával. A kitüntetést a Traian Basescu által a parlament előtt felolvasott, a romániai kommunizmust elítélő nyilatkozat idején okozott botránya miatt vonták vissza a Romániai Csillaga Érdemrendet, az adományozás Becsületbírósága, a Doina Cornea asszony által vezetett testület javaslatára. A határozat két hónapig állt Calin Popescu Tariceanu akkori miniszterelnök asztalán, majd ugyancsak 60 napig rostokol Traian Basescu államfőnél is, mígnem a kitüntetést megvonták a „néptribuntól".
Mindez végül is külső nyomásra történt: a korabeli amerikai külügyminiszter, Condoleezza Rica helyettese, Daniel Fried, de az Egyesült Államok bukaresti nagykövete, Nicholas Taubman is szóvá tette Corneliu Vadim Tudor kitüntetését, amelynek nyomán egyébként a béke Nobel-díjas Elie Wiesel és a romániai származású, a holocausttal foglalkozó amerikai történész, Randolf R. Braham is visszaadta Ion Iliescutótól kapott korábbi kitüntetéseit.
Persze olyan eset is volt, hogy a megjutalmazott – nem is tudott kitüntetésétől. Állítólag így járt ad sógornője. Rodica Odobescu, aki a TAROM román országos légiszállíási vállalat vezérigazgatója volt, amikor Ion Iliescu államfőtől megkapta a Repüléstani Erény lovagi fokozatát. A sajtó felháborodására Odobescu kijelentette: senki nem értesítette őt a kitüntetésről, egyébként ünnepség sem volt, az érdemrend odaítélésének hírét csak akkor kapta meg, amikor az már megjelent a Hivatalos Közlönyben.
Bogdán Tibor
Maszol.ro

Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)