Feljelentették az egykori munkatábor parancsnokát
Az egykori cernavodăi munkatábor egyik parancsnoka, Florian Cormoș elleni feljelentéssel folytatódik a kommunista pribékek tavaly kezdődött felelősségre vonása – közölte tegnap a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) vezetője. Az intézet 35 olyan, még életben lévő személyt azonosított tavaly, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el. Az intézet feljelentése alapján azóta az ügyészség bíróság elé állított két volt börtönparancsnokot, egy harmadik pedig a vádemelés előtt meghalt. A most 87 éves Cormoș a negyedik a 35-ös listán. Az intézet szerint 1953 elején mindössze négy hónapig volt a munkatábor parancsnoka, de az általa elrendelt embertelen bánásmód – az erőszak, kínzás, éheztetés, orvosi ellátás megtagadása – miatt ebben az időszakban 115 politikai fogoly vesztette életét és 400 vált munkaképtelenné. Gyakorlatilag naponta meghalt egy ember Cormoș kivégzőtáborában. A táborparancsnok kegyetlenségét a kommunista hatóságok sem tűrték el: nem az elkövetett bűnök miatt, hanem azért, mert kitudódott, és gyakorlatilag felére csökkentette a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén dolgozó tábor munkavégző képességét – közölte tegnapi sajtóértekezletén Andrei Muraru, az IICCMER ügyvezető elnöke. Hozzátette: Cormoș ellen – Sztálin halála után – fegyelmi vizsgálat indult, életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de három év múlva, 1957-ben kiengedték, és 1972-ig különböző büntetésvégrehajtó intézetekben dolgozott kiképzőtisztként. A volt munkatábor-parancsnok jelenleg Nagyváradon él.
A máramarosszigeti börtönmúzeum mellett működő kutatóintézet közlése szerint Romániában több mint 600 ezer embert ítéltek el és zártak börtönbe politikai okok miatt 1945 és 1989 között.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nem volt idő lelkiismeret-furdalásra (Látogatóban egy kommunista pribéknél)
Florian Cormoșt 115 ember halálával vádolják. Az egykori munkatábor-parancsnok most 87 éves. Alkalmunk volt találkozni vele nagyváradi otthonában Nick Thorpe (BBC) és Kálnoky Boris (Die Welt) kíséretében egy nappal neve és a hivatalos vádemelés nyilvánosságra hozatala előtt.
A kétszobás nagyváradi panellakásban lányával, Eugeniával él, aki foggal-körömmel próbálja védeni idős édesapját. „Húsz éve vége a kommunizmusnak. Ezeket a dolgokat mindenki már rég elfelejtette. Az apám egy idős ember. Miért nem lehet őt békén hagyni?” – szüremlenek át indulatos szavai a konyhából. A nappaliban Cormoș úr ül. Arca kifejezéstelen és megviselt. 1952 végén lett parancsnok a munkatáborban ’53 tavaszáig, négy hónapot. Ez idő alatt a táborban 115 ember halt meg – derül ki a Cernavodăban található dossziékból. A halál oka főként éhség. Florian Cormoș körülbelül 3000 fogolyért felelt a csatornaépítés közben. „Én nem öltem meg senkit. Én csak egy bűnbak vagyok. Van jegyzőkönyv. Egy megbeszélésről a belügyminiszterrel, ott kell keresni. A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit csinálunk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy munkával tegyék egészségessé őket. Vagyis hogy haljanak meg minél hamarabb. Ez a rendelet Pavel Ștefantól jött, ő volt akkor a belügyminiszter” – magyarázza. A fent említett jegyzőkönyv sehol nem található. Cormoș nem győzte hangoztatni, hogy ő csak 12 ember haláláról tud. A lelkiismeret számára ismeretlen.
– Volt lelkiismeret-furdalása?
– Ilyesmire nem volt időm. Sok volt a gyűlés.
– Akkor nem halt meg 115 ember?
– Mit gondolnak, Auschwitzban voltam? – hangosan felnevetett. Aztán felmerültek benne a kérdések. Mi lesz most? Mit akarnak csinálni vele? „Jöjjenek, vádoljanak meg a világ összes bűnével, s röpítsenek golyót a fejembe! Elfáradtam” – mondta keserű arccal, egyszerűen, pátosz nélkül.
Kali Ágnes
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Mosakszik a hóhér (Beszélgetés egy kommunista munkatábor parancsnokával)
Nemrég hozta nyilvánosságra a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet vezetője, Andrei Muraru a harmadik nevet arról a listáról, amelyen 35 olyan, még életben lévő személy szerepel, aki a kommunista rendszer elnyomógépezetéhez tartozott, és bizonyíthatóan emberiesség elleni bűncselekményeket követett el.
A most 87 éves Florian Cormoș a negyedik a listán, és egy nappal ügye nyilvánosságra kerülése előtt nagyváradi otthonában fogadta az egyetlen újságíróstábot, melynek hajlandó volt nyilatkozni életéről, múltjáról: Kálnoky Boriszt, a Die Welt riporterét, Nick Thorpot, a BBC munkatársát, a gyakornokként őket elkísérő Kali Ágnest és a tolmács szerepét vállaló Pap Istvánt. Cormoș 1953 elején mindössze négy hónapig volt a Cernavodă melletti Columbia munkatábor parancsnoka, és a bukaresti intézet kutatásaiból kiderült: az általa elrendelt embertelen bánásmód – erőszak, kínzás, éheztetés, orvosi ellátás megtagadása – miatt ebben az időszakban 115 politikai fogoly vesztette életét, és 400 vált munkaképtelenné. Gyakorlatilag naponta meghalt egy ember Cormoș kivégzőtáborában, és a táborparancsnok kegyetlenségét a kommunista hatóságok sem tűrték el: nem az elkövetett bűnök miatt, hanem azért, mert kitudódott, és felére csökkentette a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén dolgozó tábor munkavégző képességét. Cormoș ellen – Sztálin halála után – fegyelmi vizsgálat indult, életfogytiglani kényszermunkára ítélték, de három év múlva, 1957-ben kiengedték, és 1972-ig különböző büntetés-végrehajtó intézetekben dolgozott kiképzőtisztként. A mostani beszélgetés során az idős, beteg ember zavaros, sokszor csapongó és önmagának is ellentmondó válaszaival ártatlanságát próbálta igazolni, mégis kikerekedik egy kép a Duna-csatorna kegyetlen munkatáborairól, az ott szolgálatot teljesítő parancsnokok viszonyulásáról. Ezért tartottuk érdekesnek és közlésre érdemesnek a február 10-én lezajlott beszélgetés Kali Ágnes által szerkesztett változatát.
– Igaz, hogy ön volt a columbiai táborban parancsnok 1952 végétől 1953 tavaszig? Florian Cormoș: Négy hónapig voltam ott, de nem is volt időm megismerni a munkatelepeket. A csatornánál nyolc egység volt. Én annál a kolóniánál találtam magam, ahová az összes, három év munka után legyengült, megbetegedett foglyot irányították. Éjszaka, amikor hozták őket a telepre, már a vonaton is meghalt egy. Hús sem volt már rajta, és ideadták nekem, hogy dolgozzak vele. – Hogyan került ön Cernavodă mellé, egy munkatábor élére? Önként vállalta a feladatot? – Nem, Nagyváradon végeztem a tiszti iskolát, és a milíciához helyeztek. Onnan kerültem át a munkatáborok igazgatóságához, aminek semmi köze nem volt a börtönökhöz. – Csak a tábor egy bizonyos részének volt a parancsnoka, vagy az egésznek? – Én Columbián voltam parancsnok, ott közel 2500–3000 fogoly volt, mindannyian nagyon legyengült állapotban. Behívták a parancsnokokat a Fegyházak Főigazgatóságához, a belügyminiszter, Pavel Ștefan ezt mondta: „elégedetlen vagyok magukkal, nem haladnak a csatorna munkálatai”. Mert az emberek valóban szabotálták a munkálatokat, és jól tették. Hogyan építsenek csatornát lapáttal és talicskával? És akkor Ștefan azt mondta: „elrendelem, hogy mától a fogolynál háromféle élelmiszer-fejadagot kell alkalmazni”. Napi 3200 kalóriából lett négyezer, másoknak 3200 kalóriát kellett volna kapniuk, és voltak, akik 2500 kalóriával maradtak. Azok közül haltak meg a legtöbben, akik 2500 kalóriát kaptak. Én nem ültettem gyakorlatba. Amikor később kérdezte a miniszter, hogy életbe ültettem-e utasítását, elmondtam, hogy nem sikerült, mert három konyhát kellett volna működtetnem, hogy teljesítsem ezeket a normákat. – A vád ön ellen úgy szólt, hogy a foglyok csak száz gramm kenyeret kaptak naponta, és több mint száz ember meghalt ebben a bizonyos táborban négy hónap alatt. – A 3200 kalóriás adagnál 750 gramm volt csak a kenyér. Hozták az egykilós kerek kenyeret, azt négybe vágták, és egy szeletet kivettek belőle. Egy fogoly három szeletet kapott. Kétezer kalóriával nem lehetett dolgozni.
– Volt-e írásos vagy szóbeli parancs Bukarestből vagy Pavel Ștefantól?
– Van jegyzőkönyv egy megbeszélésről a belügyminiszterrel.(egyelőre ilyen jegyzőkönyv nem került elő – szerk. megj.) A gyűlés 1953. január 19-én volt. Ott a parancsnokok feltették a kérdést: miniszter úr, nagyon sok betegünk van a csatornánál, mit tegyünk velük? Nincs orvosságunk, nincs semmink. Az volt a válasz, hogy munkával tegyük egészségessé őket. Vagyis haljanak meg minél hamarabb. Ez volt Pavel Ștefan akkori belügyminiszter rendelete. Később, amikor perbe fogtam a minisztert, az elnök megkérdezte: miniszter úr, önt azért hívtuk ide, mert Cormoș azzal vádolja, hogy törvényellenes rendeleteket adott, és ő ezt mondta: „Ez nem igaz. Minden, amit mondtam, mindaz, amit parancsba adtam, összhangban áll a szocializmus eszméivel.”
– Volt egy büntetőcella a táborban, és ha valaki valami szabályelleneset vétett, bezárták oda tíz, húsz, harminc napra...
– Ez is hazugság. Ezzel is vádoltak, de az egész per komédia volt. Semmi nem igaz. Életfogytiglani kényszermunkára ítéltek, és szabadlábra helyeztek, miután huszonhét napig nem vettem magamhoz ételt. Csont meg bőr voltam. Huszonhat éves voltam akkor. Jilaván töltöttem négy évet. A gyerekemet egy hónapos korában hagytam ott, és négyéves korában láttam viszont.
– Nem is létezett ilyen cella?
– Minden telepen volt zárka, ahol szigorúbbak voltak a büntetések. Én korábban a női tábor parancsnoka voltam. Felvetettem a főigazgatónak, hogy a nők nem képesek a csatornánál dolgozni. Megkérdezte, ki vagyok én, hogy ennyit akadékoskodom. Ott hat hónap alatt egyetlen nő sem halt meg, sőt, az egyik még szült is. Felvetettem, hogy szüntessék meg a tábort, és három hónap után megszüntették a hétszáz fős női telepet.
– Mennyire volt Columbia kegyetlen hely, és ön mennyire felelős azért, hogy ilyen volt? – 1949-ben létesítették a csatornát. Akkor nem haltak meg az emberek, 1950-ben nem haltak meg az emberek, 1951-ben sem, 1952-től kezdtek meghalni, mert nagyon le voltak gyengülve. A legfelháborítóbb rendelet a Pavel Ștefan belügyminiszteré volt.
– Volt-e lelkiismeret-furdalása abban az időben?
– Nem volt. Mint mondtam, Cernavodán nem volt időm az ujjamat sem rátenni semmire, mert látnom kellett az építőtelepeket, utána találkoztam a miniszterrel, sőt, elhívtak Konstancára is egy hónapra, úgyhogy három hónapot sem voltam ott.
– Teljesen ártatlannak érzi magát, és úgy érzi, nem követett el semmit?
– Hát persze hogy nem. Azt az ügyiratot nagyon sok gyűlölettel állították össze.
– Akkor mivel magyarázható, hogy most újra kutatnak?
– Nem tudom, mi fáj nekik. Miért nem nézik meg a jegyzőkönyvet? Tudom, mivel vádolnak, azzal, hogy meghalt tizenkét ember abban az időszakban. De már mondtam: az egyik már akkor meghalt, amikor én még nem is voltam ott. Ha valaki meghalt, akkor a törvényszéki orvos, az ügyész és a néptanács adott ki iratot. Ha én megöltem bárkit is, akkor azokban az iratokban szerepelniük kell. Csak egy ilyen iratot találjanak.
– Azt állítja, nem halt meg 112 ember Columbián ebben a négy hónapban?
– Hát hol voltam én, Auschwitzban?
– Milyen érzés volt önnek látni, hogy az elítéltek szenvednek? Milyen érzés volt, hogy nem tudott ez ellen semmit tenni?
– Mit tehettem volna, álltam volna a főnök elé? Lehet, hogy a kivégzőosztag elé küldött volna.
– De milyen érzés volt ott lenni?
– Csak én tudom. Ahogy az egyik parancsnok mondta: ti, foglyok egyszer kiszabadultok, de mi csak itt maradunk. – Az a háromezer ember, akiknek a parancsnoka volt, munkásemberek, polgárok, tanárok voltak?
– Nem, ott nem voltak politikaiak, csak köztörvényesek: zsebtolvajok, fatolvajok, verekedők. A nők között voltak köztörvényesek és politikai elítéltek is.
– Pedig, ha jól tudom, ezek voltak a kommunizmus legkeményebb évei Sztálin halála előtt. Nagyon sok ellenzője volt a kommunizmusnak?
– Tudják, kik kezdték a csatornát? Oda dugták az ellenséget. Elment Dej (a Román Munkáspárt főtitkára) Sztálinhoz, és megkérdezte: mit tegyünk? Nincs, mit tegyél? Építs egy csatornát, és küldj oda mindenkit, aki nincs veled.
– A Columbián fogva tartott háromezer ember közül voltak, akik ellenezték a kommunizmust? – Hát persze hogy voltak. De mégis bűnösök voltak, mert egy évet adtak nekik, kettőt, hármat, és nem politikai okokból.
– Ön volt párttag, hitt a kommunizmusban?
– Nem is tudtam, mi az. Mikor megkérdeztem apámat, mi az a párt, csak hümmögött.
– Úgy érzi, hogy egyfajta bűnbak volt a kommunizmus legszörnyűbb éveinek bűneiért?
– Én így hiszem.
– Ha jól emlékszem, azt mondta, csak tizenketten haltak meg ebben a négy hónapban. – Ma már nem is tudom. Mi következik most, vizsgálat? A Nagy Nemzetgyűlés határozata kimondja, hogy jelen rendelet alkalmazásának hatása nyomán fent nevezett elítéltek tettei jogilag megszűntnek tekintendők. Törvényes, hogy megint perbe fogjanak azért, amiért már elítéltek egyszer?
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Hóhérlista a bíróságon
Emberiség elleni bűncselekmények vádjával vádat emelt a Legfőbb Ügyészség Ioan Ficior nyugalmazott ezredes, a peripravai büntetőtelep egykori parancsnoka ellen. Az elmúlt év során a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében indítottak vizsgálatot.
Ioan Ficiort a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Száműzöttek Emlékét Ápoló Intézet (IICCMER) jelentette fel 2013 októberében. Az intézet munkatársai olyan bizonyítékokra bukkantak, amelyek igazolják: a 86 éves Ficior parancsnoksága idején 1958 és 1963 között rendkívül durva bánásmódnak vetették alá a Peripraván őrzött foglyokat, akiket folyamatosan éheztettek és bántalmaztak. A Peripraván meghonosított módszerek alapján elmondható: azok célja a politikai foglyok kiirtása volt. Az IICCMER kutatásai szerint Ficior idejében minden azt szolgálta, hogy az ott fogva tartott emberek elpusztuljanak. A barakkok, amelyekbe jóval több embert bezsúfoltak, mint amennyien kényelmesen elfértek volna, hidegek voltak, és ivóvízből is hiány volt. A rossz élelmezés miatt volt, aki harminckilósra fogyott. Az elhunytak boncolásánál rabtársaiknak kellett segédkezniük – a belső szerveket egyszerűen vödörbe dobta a kórboncnok, ami pedig a földre esett, a raboknak kellett fölszedniük. A halottakat – az ott zajló régészeti kutatások szerint – tömegsírokba temették. A volt politikai foglyok visszaemlékezései szerint Ficior személyesen is részt vett a rabok bántalmazásában, kíméletlenül, ököllel, gumibottal verte őket. Parancsnoki mandátuma alatt összesen 103 politikai fogoly halt meg a büntetőtelepen.
„Módszerteremtők”
Az IICCMER tavaly augusztus elején jelentette be: vizsgálatot indított a kommunista rendszer 35 egykori, népirtással gyanúsítható börtönparancsnoka és büntetés-végrehajtási tisztje ügyében, a vizsgálat eredményei alapján pedig ügyészségi feljelentést tesz az érintettek ellen. Azóta öt nevet hoztak nyilvánosságra.
Az első kiszemelt Alexandru Vişinescu, aki 1956 és 1964 között állt a Râmnicu Sărat-i fegyintézet élén, ez idő alatt pedig terrorlégkört honosított meg. Az IICCMER vizsgálatai szerint ez idő alatt 12 politikai fogoly halt meg a börtönben a Vişinescu által bevezetett kegyetlen bánásmód, a rossz élelmezés, az állandó verések és a magánzárkában eltöltött idő miatt. Köztük volt Sándor Imre római katolikus pap is, aki Márton Áron erdélyi püspök helynökeként is szolgált. A 88 éves Vişinescu ellen népirtás gyanújával indított eljárást a legfőbb ügyészség.
Egy másik gyanúsított Florian Cormoş, a cernavodai munkatábor egykori parancsnoka, egykori, politikai foglyok halálát okozó kommunista büntetés-végrehajtási tiszt, aki ellen ugyancsak népirtás gyanúja miatt ügyészségi feljelentést tett az IICCMER.
Egy negyedik nevet is nyilvánosságra hoztak, de nem azért, mert feljelentést tettek ellene, hanem azért, mert időközben meghalt. Őt először Iuliu Sebeştinként emlegették, de azóta Sebestyénként hivatkoznak rá. A szamosújvári börtön egykori alkalmazottja volt, aki az ötvenes években a politikai foglyok átneveléséért felelt, és tevékenysége nyomán mintegy 15 politikai fogoly vesztette életét. Az ötödik leleplezett pribék Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön volt parancsnoka.
Az alkotmánybíróság december 12-én úgy döntött: az emberölés – így a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben az egykori büntetés-végrehajtási alkalmazottak által elkövetett politikai gyilkosságok – nem évül el, így a pribékek továbbra is felelősségre vonhatók.
A szamosújvári Napóleon
Constantin Teodor Istrate, a szamosújvári börtön volt parancsnoka az egyik leghírhedtebb egykori pribék, aki ellen vizsgálat indult. Istrate – akit a Napóleon gúnynévvel illettek az őrizetesek – 1954 és 1959 között töltött be különböző vezetői tisztségeket a börtönben, amelyet 1958 februárja és 1959 márciusa között a legmagasabb pozícióból, parancsnokként irányított. Egy ideig ő volt a parancsnoka a börtön kivégzőosztagának. 1958 és 1960 között összesen 28 halálra ítéltet végeztek ki a börtönben, ugyanakkor az ott különböző okokból elhunyt személyek száma csupán ezen két év alatt elérte a 200 főt. Istratét az egykori kommunista rendszer által ellenségnek tekintett politikai foglyok az egyik legkegyetlenebb börtönőrként tartották számon. Radu Preda, az IICCMER ügyvezető elnöke szerint Istrate olyan embertelen fogvatartási körülményeket honosított meg, amelyek jócskán felülmúlták a hivatalos működési szabályzatban rögzített elvárásokat. Az általa kiépített rendszer az intézet szerint a foglyok fizikai megsemmisítésére irányult, nem biztosítottak számukra megfelelő élelmet és orvosi ellátást, illetve folyamatosan bántalmazták őket.
Istrate 1929-ben született a Suceava megyei Mălini faluban, szegényparaszti családban. A hét osztály elvégzése után iskolaszolgaként, majd mezőgazdasági munkásként dolgozott. 1947-től a falusi ifjakat összefogó kommunista szervezet tagja, majd 1948-as bevonulását követően a belügyi erőkhöz került, ahol leszerelése után felettesei annyira elégedettek voltak vele, hogy marasztalták, 1950-ben pedig a szatmárnémeti belügyi altisztképzőbe küldték. 1953-ban tiszti iskolába járt, ahonnan – egész évfolyamával együtt – alhadnagyi rangban a büntetés-végrehajtáshoz került. Őrként az oneşti-i munkatáborba, majd a cernavodai lágerbe vezényelték, innen került 1954-ben a szamosújvári börtönbe, ahol egyre feljebb haladt a ranglétrán, és négy év múlva már a rettegett fegyintézet parancsnoka volt. A szamosújvári börtönben őrizték a rendszer első számú politikai ellenfeleit.
Istratét 1962-ben szerelték le főhadnagyi rangban, meg nem nevezett okok miatt. Ugyanebben az évben a szamosújvári tanács végrehajtó bizottságának elnökévé nevezték ki. 1967-ben azonban sikkasztás miatt 10 év szabadságvesztésre ítélték, miután a rajoni híd- és útépítő cég építőanyagainak eladásából szerzett pénzből vendégelte meg magas rangú párt- és politikai tisztségeket betöltő ismerőseit. 1967-ben a dési börtönben „reaktiválták”, és a Szekuritate besúgójaként alkalmazták. 1972-ben szabadult, 1974-ig építőmunkásként dolgozott Szatmár megyében, ezt követően Zilahon egy betonkeverő telepet vezetett. 1982-ig dolgozott itt, miközben több száz jelentést írt a Szekuritáténak. Ezt követően a Temes megyei Újpécsre költözött, ahol a helyi termelőszövetkezetben dolgozott. A 88 éves egykori börtönparancsnok a mai napig is itt él.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)