Nem hisznek nekünk!
Nézem s hallgatom Băsescu elnököt, egy magára maradt, a realitástól elszakadt embert, amikor nyíltan egészségügy- és tanügyellenes „államférfinak” mutatkozik be – elgondolkodom egy pillanatra, s arra a következtetésre jutok, hogy megérdemeljük sorsunkat: szolganép szolgasorsra érdemes. Ez az ország „nagy falat” akkor, amikor nincs szürkeállomány, egészséges vezetése – hiába szépség, gazdagság, szorgalmas nép, minden kárba vész.
Ezt egy 62 éves nyugdíjas tanár mondja, aki tíz évet a közigazgatásban is dolgozott, s most, 40 év után 800 lej nyugdíja van – 200 euró se –, akkor, amikor a Monica Columbean nevű sztárocska (egy közönséges regáti liba) egyetlen este háromezer eurót keres, mert vetkőzik, és még sorolhatnám, de minek? Állítólag Dinu Patriciunak – aki saját lapjaiban osztja az észt az olvasóknak – 2 milliárd eurója van, és kb. 1/3-val tartozik az államnak. Băsescu vele példálózik, de – hogy ne soroljak másokat, százakat – mind jól vannak, köszönik szépen, míg börtöneink kisstílű tolvajokkal vannak tele, 5–10 évet ülvén 50–100 lejért. Ez is elítélendő, de ők, a nagyok? Velük mi lesz? Elnök úr, milyen jogállam ez, mikor ez a reális helyzet, amikor évekig tologatunk olyan pereket, melyeket egy-két tárgyalás után el kellene rendezni? Zsírosodjanak ügyvédjeink, közjegyzőink, ma már egyikük-másikuk nem is tudja, mije van. S a pórnép fizet, míg tud fizetni.
A romák helyzete érdekel-e valakit? 12–13 évesen szülnek a lányok a segélyért, amit mi fizetünk, egyre többet s egyre többnek. Húsz év múlva mi lesz itt, elnök úr? Nevelés, iskola, kultúra nélkül nőnek fel, és ez hova fog vezetni?
Nincs hitelünk, elnök úr, a hazugság nem tarthat örökké, a kultúrnemzetek, Európa nem a Balkán, egyszer megelégelnek mindent, de mi lesz azután?
El kellene olvassa, elnök úr, Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című könyvét, de még inkább a folytatást: Győztesek és legyőzöttek / … és azután? Idejét múlt könyv, de nekünk időszerű.
Elnök úr, amit a dualizmus s Ceauşescu felépített, állnak még, no meg az újgazdagok palotái, amit „becsületes” úton szereztek s építettek rövid időn belül, nem mint pl. Rockefeller, nemzedékeken keresztül.
Elnök úr, a történelem – nem az írott, a megélt, reális történelem – kegyetlen valóság, mely előbb-utóbb kegyetlen igazsággá fog válni, a csalók, a fals politikusok elítéltetnek – még ha ők lesznek a soros bűnösök vagy bűnözők, szeretve lesznek mind a „vérpadig”, s után örökké, mert éltében nincs értéke a becsületes embernek, csak halála az, mely értéket s örök igazságot szolgáltat az arra érdemesnek. (...)
Amúgy mi, magyarok „csak” olyan 1100 éve vagyunk itt, de itt voltunk s vagyunk ma is. Ez idő alatt 57 királyunk volt, s ezért is, elnök úr, egy icipici jogunk van ahhoz, hogy kérjünk önállóságot, autonómiát, és igen, területet is. Nem elszakadást, hanem önállóságot! Mi másképp élünk, gondolkodunk, erre 1100 éves kultúránk tanított meg. Ez a helyzet, elnök úr, s tanulja meg újólag, amit ön is tud, minél sokszínűbb egy ország, annál értékesebb, s minél jobban nem akarunk valamit, annál jobban erőre kap. Mi másnak születtünk, más kultúrát örököltünk és éltünk meg, olyat, mely most, 1100 év távlatából is fenntartott bennünket, s remélem még hosszú ideig fenn is fog tartani egy 15 milliós nemzetet még akkor is, ha szétszórtan élünk a nagyvilágban – nem a mi hibánkból, s csak azért, mert a szövetségi hűség nem kamatozott… eddig.
Egykori tisztelője,
Molnár János, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Tizenötödik márczius
Másfél évtizeddel ezelőtt Székelyudvarhely főterén, a Patkóban sokezer embernek dübörögtem a Csatadalt – egy átlagos Petőfi-verset –, és közben azért imádkoztam, hogy egyszer majd legalább ennyi ember előtt a Nemzeti dalt is elszavalhassam... Jó Miklós Feri bátyám, derék magyartanárunk, aki egy ideje szintén Kolozsváron él, a megmondhatója, mennyit nyüszköltem én ekkor! A Nemzeti dal nem az a vers, amit Kányádi Sándor anekdotájával élve „mondani kell”. Ennek megkerülhetetlen pátosza van, így hát szavalom, tizenöt év múltán Kolozsvárott, a Kolozsvári Magyar Diáktanács szervezésében zajló ifjúsági ünnepségen, amolyan beugróként. A szolgálatos Petőfisándort mondvacsinált okokból nem engedték a színpad közelébe. Helyette vagyok én, a szervezők leleménye szerint egy patinás belvárosi polgárháznak a XXI. századhoz igazított emeleti ablakából. Termopán hazafiság. Értem is a derültséget, amint végigmorajlik az ifjúságon, én sem egészen erre vártam. De mégis: balra tőlem a szomszéd szobából gőgicsélt fel egykoron igazságos Mátyás, szemközt pedig nagy nemzeti egységben a Sapientia (Bocskai-ház) és a Röser-antikvárium falai visszhangozzák, hogy „…rabok tovább nem leszünk!” Ilyen még Udvarhelyen sincsen!
Úgy érzem itt magam az ablakban, mint a Kalapos Band próbáin és koncertjein: minden aktív résztvevő legalább 15 évvel fiatalabb nálam. A Mátyás-ház előtt éppen elegen vagyunk ahhoz, hogy a rögtönzött színpadot körülálljuk, de nem annyian, hogy a biztosításunkra kivezényelt karhatalmistáknak oda kellene figyelniük a tömeghangulatra. Vannak legalább harminc-valahányan. Bizonyára sokukban megfordul a gondolat: miért kell nekik a környéken ácsorogni, valahányszor a magyarok a templomba mennek? De teszik a dolgukat a mi pénzünkért: őriznek és védenek, míg a színpadon, a kolozsvári telefonháztól kőhajításnyira most a Kisbogáncs rokolyái kergetőznek.
„Honnan járják, honnan hozták?
Honnan e mozdulat-ország?
S milyen titkos adó-vevők
fogják, folyton sugározván,
az egyazon vér és velő
hullámhosszán?” (Kányádi Sándor – Fekete-piros)
Kis csoportokba verődve művelődnek, unatkoznak, beszélgetnek a rend őrei, arra várnak, hogy ezek a gyermekemberek elzúgják ihaj-csuhaj forradalmukat, aztán mindenki mehessen haza szépen. Kossuth-nóta reloaded: „Éljen a magyar szabadság, menjetek haza!”
Otthon kellemetlen impulzusok érnek. Még mindig sok a mosatlan a kagylóban, ráadásul Csíkszeredában egy izomagyú „történelmi, tájékoztató jellegű akció” keretében nyilvános tárgyalást rendezett az utcán és felakasztotta Avram Iancu szalmabábuját. Ki reagáljon rá a televízióban, ha nem éppen egy magyarfaló? Akinek – az most mellékes, mennyire rasszista érvekkel motiválja – történetesen igaza van: ez egy barbár szertartás a XXI. században, amely éppen abba az ázsiai sötétségbe röpít vissza minket, ahová kívánnának sokan. Ez nem holmi „kisze, kisze, orra pisze” farsangi bábuégetés, hanem egy ünneplő közösség méltóságának és egy másik, tolerálni tanuló közösség érzékenységének arculcsapása. Ugyanaz az ármány, amely kijátszotta negyvennyolcban Kossuth és a magyar szabadságharc ellen a nemzetiségeket. A hírek tehát fő műsoridőben, a japán apokalipszis és Monica Columbeanu családi szappanoperája között idén sem egy méltóságteljes ünnepségről szólnak… Oldandó a feszültséget előkerül egy történelmi csemege, miszerint Avram Iancu szeretője, életének megmentője mégiscsak egy abrudbányai magyar lány, bizonyos Farkas Johanna lett volna!
Ezek után már az sem zavar, hogy az anyaországba szakadt hazánkfiainál az eszmebarikád egyik oldalán fülkeforradalmat, a másikon alkotmányos puccsot emlegetnek. Pedig ama nevezetes 12 pont, amelyre még a barikád tetején egyensúlyozók is szívesen hivatkoznak, ezzel a felszólítással – mintegy ünnepélyes preambulummal – kezdődik: „Legyen béke, szabadság és egyetértés.” A mondat végére szelíden csak pontot és nem forradalmi felkiáltójelet tettek a negyvennyolcas szövegezők. De kit érdekel az ilyesmi, ha már a történészek is azon vitatkoznak a köztelevízióban, vajon a kokárda kötésére vonatkoznak-e heraldikai szabályok, vagy sem? Hogy belülről kifelé olvasandó-e a hazafiság vagy kívülről befele. Lehet, hogy az én kokárdám is olaszosan van kötve? Garibaldi csálé, pardon: csárdás kis kalapján ott loboghatott Kossuth nevével a nemzetiszín szalag, nóta bizonyítja! Akkor ki annak a megmondhatója, hogy ne éppen Garibaldit ünnepljem olaszos kokárdámmal?
LACZKÓ VASS RÓBERT , Szabadság (Kolozsvár)