Máj. 13-án Aradon megkezdődött a hatodik alkalommal megrendezett nemzetközi kulturális antropológiai szimpózium. Ez alkalommal Együttélés vagy együttlét? témakörrel foglalkoznak, németországi, szlovákiai, magyarországi, szerbia-montenegrói és hazai kutatók részvételével. Az előadások után a Magyarországi Románok Kutatóintézete, majd a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság kiadványait, végül Elena Rodica Colta aradi muzeológus Repere pentru o mitologie a romanilor din Ungaria című könyvét mutatták be. / (Kiss): VI. nemzetközi kulturális antropológiai szimpózium. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 14./

Az 1970-es évek elején Beke György írt átfogó riportsorozatot a Gyorokra telepített bukovinai székelyekről. Jóval később, 2002-ben a Bartók szülőföldjén című riportkötetében visszatért pár gondolat erejéig erre a témára. A köznyelvben tévesen csángóknak nevezett népcsoport jó 120 éves gyoroki jelenléte azonban eddig elkerülte a tudományos kutatók érdeklődését. Egy aradi román néprajzos, Elena Rodica Colta figyelt fel a témára, térképezte fel román nyelvű tanulmánykötetében Gyorok hegyaljai nagyközség sajátosságait hangsúlyozó etnikum hagyományait, kapcsolatrendszerét. Aradon a kulturális antropológiai nemzetközi szimpóziumon mutatta be az érdeklődőknek dr. Pozsony Ferenc kolozsvári egyetemi tanár, ismert néprajzkutató. Pozsony Ferenc szerint szerencsés, hogy éppen Rodica Colta nyúlt ehhez a témához, hiszen olyan kérdéseket vethetett fel, amelyekért egy magyar kutatót “hazabeszéléssel”, azaz az elfogultság vádjával illetnék. A szerző, az aradi múzeum néprajzi osztályának főkutatója előítéletek nélkül vizsgálta meg és vázolta fel az 1883-ban a bukovinai Istensegítsről Gyorokra érkezett és itt megtelepedett 126 család történetét napjainkig. A szerző kitért a szomszédsági viszonyokra, az interetnikus kapcsolatokra is. Rodica Colta hangsúlyozta, hogy milyen fontos szerepet játszott az egyház és az anyanyelvi oktatás az önazonosság megőrzésében, és milyen kedvezőtlen hatást váltott ki az etnikum életében a telepi általános iskola 1975-ös összevonása a román iskolával. A telepi magyar lakosság rohamos fogyatkozása, elvándorlása, asszimilálódása ellenére a szerző még életképesnek látja ezt az immár egyre kevésbé archaikus magyar közösséget. /Puskel Péter: Forrásértékű tanulmánykötet a gyoroki magyarokról. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 9./

Könyvbemutatóval egybekötött szimpóziumot tartottak az Arad Megyei Múzeum történelmi részlegén a Romániában élő nemzeti kisebbségek problémáiról. Elena Rodica Colta aradi etnográfus beszélt az 1999 óta rendszeresen megszervezett tanácskozásokról és a kisebbségekről megjelentett tanulmánykötetekről, majd Horváth István, a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet elnöke mutatta be a hivatal tevékenységét. A Folyamatok és léthelyzetek – kisebbségek Romániában című román és magyar nyelvű kötetről a szerkesztők, Jakab Albert Zsolt és Peti Lehel beszéltek, Fosztó Lászlónak a romániai cigányokról írt román tanulmánykötetét és Kiss Tamásnak a magyarság demográfiát taglaló (szintén román nyelvű) könyvét Horváth István mutatta be. /Pataky Lehel Zsolt: Szimpózium a kisebbségekről. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 27./

Aradi nemzetiségek katalógusa, 2013
„Arad megye legnépesebb kisebbsége a magyar, a 2011-es népszámláláskor 36 600 személy vallotta magát magyarnak, igaz, ez kevesebb, mint 2002-ben amikor még 49 399 lelket számláltak.”
Igaz bizony. Mint ahogy az is, hogy 1930-ban – román statisztika szerint – a 87 662 fős városban nemzetiségét tekintve 31 167, anyanyelvére nézve 42 393 polgár vallotta magát magyarnak. Ugyanakkor Aradon 11 627 német, 7101 zsidó, 1113 szerb nemzetiségűt számolt össze a kimutatás.
Ha hozzáadjuk az aradiakhoz Pécska 9798 akkori magyarját, az jóval meghaladja a mai Arad megye magyarságának összlétszámát, és akkor nem számoltunk a ma is többnyire magyarok lakta, de számban jócskán megcsappant lélekszámú falvak lakosságával.
Az első mondatot az Aradul, reper de coabitare interetnică (Arad, az etnikumok közti együttélés támpontja) c., a Nemzetiségek Fesztiválja tiszteletére megjelent „katalógusból” idéztem. Nem tudom, hogy a katalógus megfelelő megnevezés-e a százoldalas kiadványra. Mondjuk, hogy igen, az aradi (két-három esetben Arad megyei) kisebbségeket, alapos, nyolc nemzetiséget átfogó ismertetőnek aligha lehetne nevezni. Bár az is igaz, hogy mostanra a kiadványban szereplő magyarok, németek, szerbek, szlovákok és csehek, zsidók, bolgárok, ukránok, romák mellett nemigen van számottevő kisebbség (a megyében, ha jól tudom, 13-mal számolnak), s a most még kisebbségnek számítók némelyike ki tudja, lesz-e még húsz vagy harminc esztendő múlva, hiszen elöregedtek, reprodukálásra rég képtelenek. Most kell tehát számba venni őket, amíg vannak. Mert mi lesz, ha a mai hetvenesek, nyolcvanasok végleg eltávoznak?
Nem mondom ki, a kedves olvasó képzeletére bízom a választ.
No de nem is erről van szó, hanem erről a kiadványról, amelyet – a belső borítón olvasható szöveg szerint – a Carpe Diem Egyesület szerkesztett (carpe diem: élj a mának, de még inkább: ragadd meg a napot), partnerségben Arad Polgármesteri Hivatalával, az Arad – a változatosság kulturális váraprojekt keretében. A szerkesztőbizottságban hat nevet találunk, de egyetlen magyar sincs köztük. Nem tudom, ki írta a rólunk szóló fejezetet – megtudhattam volna, persze, de mit változtatna a tényen, hogy a különböző nemzetiségű személyiségek között, akiknek a szerkesztő?, kiadó?, valaki más? köszönetet mond a támogatásért, szintén nincs fajtánkbeli. Pedig ismerek legalább három olyan aradi magyar történészt-helytörténészt, aki értékes segítséget nyújthatott volna legalább egy fejezet megírásához, szerkesztéséhez. Közreműködésével, például, aligha íródott volna le, hogy „A Habsburg katonák ötszáz magyar szabadságharcos tisztet zártak a vár (aradi vár – szerk.) börtönébe, többségüket kivégezték.”
Amúgy a kötet, törekvését tekintve, dicséretes, némelyik fejezet, például a németekről és szerbekről szóló, már-már részletes (és erősen látszik, hogy a konzultánsok között az illető nemzetiségbeliek jelen voltak). Magam, aki egyet-mást tudok a nemzetiségek történetéről, számos, általam ismeretlen információt találtam, s feltételezem, hogy a nagy átlag is így lenne vele, ha a könyvecskét – Gheorghe Falcă polgármester és dr. Elena Rodica Colta etnográfus, muzeológus tollából – román (és angol) előszavakkal elolvasná. Maguk a nemzetiségi ismertetők az illető nemzetiség nyelvén (a romákét kivéve, amely anyanyelven nincs) és román fordításban olvashatók, tehát mindenki számára megközelíthetők. Az ismertetőkben szerepel az illető kisebbség mai létszáma, rövid története, egy-két neves személyisége (a magyaroknál például Salacz Gyula egykori polgármester), a vallás (a magyaroknál ezt – a máriaradnai kegyhelyen keresztül – a katolicizmus képviseli, pedig egy félmondatot biztosan megérdemelt volna a protestantizmus is). Egyébként: szép papír, színes fényképek, színes borító.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Nemzetközi szimpózium a népi kultúráról
Eurorégiós anyagi és nem anyagi hagyományok
Három ország – a házigazda Románia, a szomszédos Magyarország és Szerbia – néprajzos kutatói, muzeológusai találkoztak tegnap az Arad Megyei Kulturális Központ égisze alatt megrendezett találkozón a megyei tanács termeiben. A tervezett ünnepélyes megnyitó valamilyen okból elmaradt, így némi késéssel egyenesen a lényegre, a dolgozatok ismertetésére tértek rá a két szakosztályban. A tegnapi egyébként – mint Rodica Colta aradi muzeológus, az összejövetel fő rendezője elmondta – már a negyedik hasonló találkozó volt a népi hagyományok megőrzését és felkarolását célzó program keretében, s az elképzelések szerint továbbiakra is sor kerül.
A mostani tudományos ülésszakon újvidéki, belgrádi, kikindai, békéscsabai, váci, aradi, temesvári, craiovai, zilahi, kolozsvári szakemberek tartottak előadásokat a népi kultúra és hagyományok különböző vonatkozásairól. Hogy csak néhány példát említsünk: a belgrádi dr. Biljana Radkovic Njegojan a nem anyagi hagyományok és értékek európai és nemzeti távlatairól beszélt (kiállva a megőrzés szükségessége mellett), a Temesvári Nyugati Egyetem tanára, Nicoleta Muşat a nem anyagi kultúra digitalizálásának fontosságáról, az aradi Mălina Iulia Duţă (Aurel Vlaicu Egyetem) a nem anyagi népi hagyományokat a globalizáció perspektívájából értékelte. Az előadások többsége konkrét(abb) témákkal foglalkozott: volt előadás a bánsági román és szerb múzeumok bánátikerámia-gyűjteményeiről, a szilágysági falvak keresztre feszítés-ábrázolásairól, az Arad megyei szerbek disznótori szokásairól, a Maros menti szerb családok gyermekkel kapcsolatos szokásairól és rítusairól a születéstől a keresztelésig és sok egyébről.
Amint kérésünkre az egyik résztvevő, Klamár Zoltán (Váci Egyházmegyei Múzeum), a hasonló rendezvények rendszeres látogatója megfogalmazta: egy ilyen rendezvény a Balkánnak egy olyan részét kapcsolja be a tudományos vérkeringésbe, ami különben Magyarországon elérhetetlen lenne, a kutatások viszont nagyon izgalmasak. Témája egyébként a román–magyar-szerb hármas határ vizsgálata, s ezen belül az identitás kérdése volt. A több éves kutatás eddigi eredményei szerint a határ mentén élő kisebbségek sokkal inkább érdeklődnek az anyaország iránt és jobban keresik a kapcsolatot vele, mint az anyaországi többség a határon kívül rekedt kisebbséggel.
Ando György néprajzkutató, a Békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum igazgatója (amúgy szlovák nemzetiségű) arról értekezett, mi a szerepe a szlovák tájházaknak a magyarországi szlovákok identitásának megőrzésében, és miként támogatja az Országos Szlovák Önkormányzat a magyarországi, 11 megyében lévő mintegy hatvan tájház fenntartását. A jelenlévő másik békéscsabai muzeológus, Martin Nagy Emília a magyarországi románok népi gyógyításáról és gyógyírjairól, a ráolvasásokról, mágikus praktikáiról számolt be.
Jámbor Gyula. Nyugati Jelen (Arad)

Tájháztalálkozó
Nézem, ahogy Marika néni (nem nekem néni, hisz tán nála is idősebb vagyok) 12 tojásból meg egy kiló lisztből gyúrja a tarhonya nyersanyagát, s azon morfondírozom: vajon hány mostani háztartásban veszi rá magát a háziasszony egy ilyenfajta munkára. De tudja-e egy mai fiatalasszony, egyáltalán hogyan készül a tarhonya, s hajlandó-e, mondjuk, egy órát, félórát rászánni a műveletre, amikor a boltból egy mozdulattal leemeli a polcról a „cus-cust”, hogy a pörkölt mellé feltálalja?
A választ legfeljebb sejtem. De hogy a házi tarhonya és a bolti egymástól nagyságrendekkel eltér, abban biztos vagyok.
Tornyán, Tóth Piroska és Suttyák András portáján, immáron harmadízben megrendezték a tájházak tornyai találkozóját. Ami lényegében nem egyebet szolgál, mint a népi hagyományok ébrentartását, megismertetését, azt, hogy a mai nemzedéknek is átadják a nagyanyák, nagyapák, dédszülők hagyományát – ha nem is feltétlenül azok követése miatt (ki vetne ma már, például, az egykori, manapság primitívnek számító kukoricaültető eszközökkel, amikor erre nagy teljesítményű berendezéseink vannak), de azért, hogy tudják: honnan jöttünk, hogyan éltek és dolgoztak elődeink.
A nép, amely nem ismeri, nem tiszteli múltját, annak jövője sem lehet, fogalmazták meg, teljes joggal, bölcs emberek.
Tornyán azonban a hagyományos tarhonyakészítés bemutatása természetesen csak egy volt a „napirendi pontok” között (tavaly a szappanfőzés volt a téma), a legfontosabb az volt, hogy a résztvevők képet alkossanak arról, hogy az övékhez hasonló, a népi hagyományok felmutatására, a köztudatban való bevitelére és rögzítésére vonatkozó erőfeszítések nem (nagyon) elszigeteltek, s hogy e törekvésükben nincsenek egyedül.
Egy tájház létrehozása (ha nem kereskedelmi célokat szolgál) bizony nem kevés szellemi és anyagi erőfeszítést (és időt) igényel a vállalkozó számára. Tornyán, például, semmilyen anyagi haszonnal nem járt (anyagi erőfeszítéssel azonban igen) a tájház létrehozása, berendezésének (fotóinak, dokumentumainak, népviseleteinek, a fedett tető alatt őrzött egykori mezőgazdasági eszközöket – a mai felfogás szerint – kezdetleges gépeket bemutató kiállítás stb. létrehozásának) előteremtése. Mindez azonban a múlt: a jelen az, hogy aki betér ebbe a (többnyire, tavasztól őszig nyitott kapujú) házba, az egy kicsit a múltba nyit be, és megérinti a történelem szele.
A szombat délutáni rendezvényt a tornyai és nagyvarjasi (Jaksity Farkas Florentina által vezetett) egyesített asszonykórus dalai nyitották meg, majd a pécskai, Engi Márta vezette Búzavirág együttes előadása követte. Tóth Piroska, a ház asszonya üdvözölte a helybeli, a magyarországi szarvasi, kisperegi, dombegyházi, battonyai vendégeket – Faragó Péter Arad megyei RMDSZ-elnököt, Király Árpád helybeli plébánost, marosi r. katolikus főesperest, Bognár Levente aradi alpolgármestert –, kiemelve a néphagyományok őrzésének és megélésének szükségességét. Dr. Colta Rodica múzeológus, az Arad Megyei Múzeum munkatársa érdekes előadást tartott az Arad–Nagylak autósztráda menti, illetve a Mócvidéket is belefoglaló román és magyar települések régebbi és újabb kori kapcsolatainak, egymásra hatásának történetéről (amelyet egy közös román–magyar, Arad és Békés megyei kutatás keretében végeztek). A hozzászólások, kiegészítések, kérdések után a vendégek az Enache Viruca asszony által Horvat Sava közreműködésével készített (nagyon ízletes, 940 darab) töltött káposztából verhették el éhüket, hazaindulás előtt.
Azzal a meggyőződéssel, hogy tettek valamit a népi hagyományok megőrzése érdekében.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)