Egy történet kikerekedik
Kossuth-díj Kovács András Ferencnek
A magyarországi média hét eleji rohama után most már itthon, a Látó főszerkesztői irodájában gratulálhatunk Kovács András Ferenc költőnek frissen átvett Kossuth-díjához.
– Sok budapesti újságíró, rádió- és tévészerkesztő szólított meg a kitüntetés alkalmából. Mi volt az a legfontosabb gondolat, ami e magyar viszonylatban legrangosabb elismerés kapcsán megfogalmazódott benned?
– Az ember életében minden díj fontos mérföldkő, olyan biztos pont az életúton, ahonnan el lehet rugaszkodni valamerre. Ez a díj minden eddigi elismerésemnél jelentősebb, de a Kossuth- díjtól sem lesz az ember jobb vagy rosszabb író vagy költő, legfennebb – egy bonmot-i fordulattal – romlékonyabb vagy javulékonyabb lehet. De azt is elmondtam, hogy a díjakhoz többnyire kedvező pillanat, szerencse is kell, színházi hasonlattal élve olyan ez, mint amikor a színészeket megtalálja a megfelelő szerep, és van úgy is, hogy egész életükben elmegy mellettük. A találkozáshoz szerencse is szükséges, de sok munka is. Az ilyen visszajelzés különben megerősítheti a díjazottat, hogy jó, amit csinál, a Kossuth-díj pedig különösen alkalmas erre.
– Egy olyan üzenete is lehet ennek a díjnak, hogy miközben napjainkban az emberek nagy hányada inkább a talmi értékekre, színvonaltalan dolgokra figyel, azért a versnek ma is van becsülete.
– Úgy érzem én is, hogy Közép-Kelet- Európában általában még olvasnak verseket az emberek, lehetséges, hogy Nyugat-Európában vagy a tengerentúlon már kevésbé. A díj tényleg ezt is jelezheti. De meg kell említenem, azt is majdnem mindenki megkérdezte tőlem, hogy ezt a díjat magyar költőként kaptam, vagy kimondottan egy erdélyi magyar költőnek szól.
– Én ilyet nem kérdeztem volna.
– Ott óhatatlanul elhangzott. Nem veszélyes. Könnyű kitalálni, hogy mit feleltem minden esetben: én magyar költőnek tartom magam, és valami olyasmit próbáltam írni az eddig eltelt fél életem során, ami ezt a vonalat erősítheti. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ne lennék egy sajátosan erdélyi magyar költő. Sorsszerűségeimet, életemet tekintve persze, hogy az vagyok. Ebben a mivoltomban soha nem éreztem semmiféle beszűkítést, sőt ettől valamiféle többletet is kaptam.
– A díjazásod tömör indoklásában az áll, hogy a magyar költészetet alapvetően gazdagító életművedért részesültél a magas kitüntetésben. Akik ismerik a verseidet, egyaránt dicsérik újító kedvedet és ragaszkodásodat a klasszikus értékekhez, kiemelik sokarcúságodat, szerepjátszó kedvedet, megannyi költői leleményedet, csalhatatlan egyéni hangodat a lírai sokszínűségben. Tavaly az 50. születésnapodra jelent meg fajsúlyos köteted Sötét tus, néma tinta címmel a Magvető Kiadónál, most újrakiadásban vehetjük kézbe a rendkívüli sikert megért, könnyedebb Jack Cole daloskönyvet.
– Ez is a Magvetőnél jelent meg, március 16- án került könyvárusi forgalomba. Változatlan kiadás, nem tartottam szükségesnek, hogy bármit is hozzáírjak. Ez is egy vállalt alteregó, a magam neve szerepel a Jack Cole fölött. Egyrészt játékból, másrészt egy vidám elvágyódásból született 1988 nyarán. Látszólag messzire visz, de bizonyos olvasatban ez is erdélyi könyv, illetve reményeim szerint egy jó magyar verseskötet.
– Az sem volt könnyű korszak, mégis vidámabb költő voltál talán, mint manapság. Vagy az csak téves benyomás, hogy mára valamelyest elkomorult a hangod?
– Összetett dolog ez. Még mindig megvan a vidámabb hangom is. De tényleg érzékelhető némi változás az általad említett irányban, amit javarészt a társadalom alakulása hozott magával, azon túl meg az embert a magánszféra is befolyásolja. Azt hiszem, hogy ma sem vagyok bölcsebb, mint húszéves koromban, és rezignált se vagyok igazán, de az emberben akaratán kívül is felgyűl a keserű méz. Így aztán hol a melankolikus, hol meg a kolerikus én jön elő a verseimben. Néha szeretnék nagyon lezser, piknikus és nyugodt lenni, de nem mindig sikerül. Az eltelt ötven évem érzésem szerint még mozgásban van, a versek nem apadtak el, ezt az ötvenévnyi periódust remélhetőleg kötetekben le tudom zárni, de még szerkesztésre vár a Lázáry René Sándor oeuvre, a Caius Licinius Calvus minden verse és még sok dolog, amit nagyon régen kezdtem meg, és nyilván új elképzeléseim, terveim is volnának. Bizalom, erő és lendület kell hozzá. Szabad íróként, szabad költőként mindez valahogy más volt, még ha húsz éve szerkesztem is a Látó versrovatát, de jóval bonyolultabb egy ilyen folyóirat főszerkesztőjének lenni. Bármilyen kiváló lap a Látó, és bármilyen megtisztelő ezt vezetni, a feladat költőként, szabad íróként egy kissé visszafog. Kötelességtudatból, a körülmények hatására elvállaltam, de a belső habitusomhoz ez a munka nem talál. Én elsősorban írni szeretnék. De ne így zárjuk a beszélgetést, hiszen ez most az öröm pillanata, és valóban örömöt is szerzett nekem a díj. Gyermekkoromban egyszer talán jártam az Országgyűlés kupolatermében, ahol most a Kossuth- díjat vehettem át, igaz, nem vagyok benne egészen biztos, lehetséges, hogy először jutottam el oda. Meglehetősen szépnek és otthonosnak tűnt. A legmegindítóbb számomra mégis az volt, hogy a Himnusz után elhangzott a Szózat is, és eszembe jutott, hogy a marossárpataki Kovács családban, személyesen apai nagyapámnak, Kovács Ferencnek és édesapámnak a Szózat volt a legfontosabb éneke. Rájuk gondoltam akkor, a frissen megjelenő könyvem kapcsán is, hiszen abban is a haldokló Kálmáncsehi József / John Coleman a fiának, Andrew Colemannak egyszer még elszavalja a Szózatot. Ez még szebbé, kerekebbé tette a saját történetemet. Meg a Jack Cole daloskönyve történetét is.
Nagy Miklós Kund. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Irodalmi mozgások színpadán
Kovács András Ferenc költő úgy véli, főszerkesztői munkáját addig végezné, amíg legjobb tudása szerint teszi
Kossuth-díjas beszélgetőtársunk, a jeles marosvásárhelyi költő, műfordító magán- és szakmai életében kerek évfordulók voltak az utóbbi időben: 2009-ben ünnepelte ötvenedik születésnapját, 2010-ben lett húszéves az általa főszerkesztett, rangos szépirodalmi folyóirat, a Látó. Beszélgetésünk ezt a két síkot, illetve a személyes mindennapok tekintetében összefonódásukat világítja meg, tervek és beteljesülések, gondok és örömök időtengelyén, vásárhelyi és szélesebb kitekintésben.
Hogyan helyezhető el a Látó a magyar kulturális sajtópalettán, a közönség opcióit is figyelembe véve?
– A Látó olvasottságáról igazán felmérés nem készült, mindazonáltal azt hiszem, különféle visszajelzésekből ítélve, amelyek közé természetesen beletartozik a honlapunk nézettsége és az ilyen jellegű felmértsége is az adatoknak, hogy sokan olvassák, honlapon elsősorban. Tehát a honlapon a lap megjelenése után olyan egy- másfél héttel felkerül a lapszám teljes anyaga.
Megjegyezném, hogy a Látó honlapján most már visszamenőleg a Látó-bibliográfia is olvasható Kuszálik Eszternek köszönhetően, ugyanakkor teljes a feldolgozottsága a Látó anyagának, ’90-től kezdve elérhetőek az anyagok. Ebben nagy szerepet játszott a Jakabffy Alapítvány és a Teleki Alapítvány. Tehát a Látóról mindaz, ami a húsz év alatt történt, a pillanatok nem, de a lényeges dokumentumok elérhetőek a neten. Lényegében ez az, ami számunkra nagyon fontos.
Mint minden más folyóirat, nyilvánvalóan terjesztési nehézségekkel küszködünk, mert a lapterjesztők olyanok, amilyenek, romániai színvonaluk és minőségük közismert. Segítenek, mondjuk, ebben a terjesztésben a különféle könyvesboltok, könyvterjesztő hálózatok.
Ugyanakkor azt hiszem, a nehézségek ellenére, ezen volna a legtöbb javítanivaló, csak ez a javítási szándék nem kimondottan a szerkesztőségeken múlik, hanem a partnerségeken. Másrészt pedig túlzott illúziókkal nincs miért viseltetni ezen a téren, mert az írott sajtó mintha regresszióban volna, nyilvánvalóan nem a nagy napilapokra és hetilapokra gondolok, hanem a kulturális sajtóra, nevezzük annak, lévén szó egy havi szépirodalmi folyóiratról, ami mindenütt nehezebben eladható.
Miben látja az okát ennek?
– Ezek már nem azok a társadalmi helyzetek, amelyek, mondjuk, ’89 előtt így vagy úgy meghatározták az irodalomolvasást vagy a szépirodalmi sajtó olvasását, sajnos, már nem is azok, amelyek, mondjuk, ’95-ig meghatározták, mert akkor még a nóvum erejével hatottak, annyi minden nem történt, nem jött még be, hogy talán még jobban odafigyeltek a Látóra. Nos, a Látó ettől függetlenül, a visszajelzésekből ítélve, jól áll ilyen szempontból – és, mondom, a visszajelzések nagyon egyszerűen mérhetők, a nézettségi indexével, amivel Szabó Róbert Csaba főszerkesztő-helyettes kollégám foglalkozik.
Olyan hat-hét ezer az állandó nézettség. Ez lesz a jövő útja szerintem, akarjuk, nem akarjuk. Ettől függetlenül a Látónak a külalakjára mindig is adott a mindenkori szerkesztőség, 2008 óta teljesen megújított, érdekes külalakkal jelenünk meg, amit a drága jó, néhai Irsai Zsoltnak és Birtalan Kölök Zsoltnak köszönhetünk. Tehát ezzel nagyon sok érdeklődőt „fogtunk”.
Lehet egy csomó negatívumot mondani, de lehet legalább annyi pozitívumot is, vagy talán még többet is, ugyanis a Látó belső berkeiről azt mondanám, hogy óriási a sorban állás és rengeteg közül lehet válogatni, nincs olyan, hogy kézirat miatt fennakadna a megjelenés, mert nincs kézirat vagy mert nem küldenek, tehát ilyesmi nincs, rengeteg van, amiből lehet válogatni, ami jó a szerkesztőség szempontjából, mert elosztható, hogy minden hónapra minél érdekesebb lapszámokat találhatunk ki.
Nagy hozadékot jelentenek a Látó rendszeres író-olvasó találkozói, az úgynevezett irodalmi színpadai.
– Több helyszínen vagyunk jelen ezzel, elsősorban a Művészeti Egyetem stúdiótermében, ha sikerül, aztán a Bernády Ház nagytermében is szoktunk lenni, hála Gabi Cadariunak a bábszínházba mindig beengednek, az egy jó kis hely, nagyon meghitt, vagy a Kultúrpalota kistermében. Ezek a Látó irodalmi színpadok is lassanként húsz éve tartanak, ezek nagy dolgok nekem. Legalább akkora dolog, mint a Látó irodalmi díjak átadása, ami ’91-től tart.
Az első év olyan szempontból volt még érdekes, hogy nemcsak szépirodalomra lehetett adni díjat, akkor még létezett olyan projekt, hogy adhattunk a romániai magyar szellemi élet vagy a média kimagasló műhelyeinek, vagy újságírói életművekre, de azután a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete vette át ezt a feladatot, illetőleg aztán nem kaptunk annyit, hogy ezt már tudjuk felvállalni.
Érdekességként mondható, hogy megjelent ez az antológia, A hibátlanság vágya, amit Szabó Róbert Csaba és Vida Gábor szerkesztett. Ebbe, mivel vannak többszörös Látó-díjasok is, mindenkitől egy szöveg került be, tehát olyanoktól, akik közöltek effektíve, és szépirodalmat közöltek a Látóban. Holott az első időben, érdemes megjegyezni, mert magából az antológiából ezek így kimaradtak, egy intézményről van szó, az első évben például díjat kapott a Balogh Edgár vezette munkacsoport, amely a Romániai Magyar Irodalmi Lexikont szerkesztette, vagy az újraindult Marosvásárhelyi Rádió kulturális adása, ezt a díjat Jászberényi Emese vette át, ő annak idején nagyon-nagyon sokat dolgozott ebben, illetve a harmadikat, a publicisztikai tevékenységért, Makkai János, a Népújság akkori főszerkesztője kapta.
Nyilvánvaló, hogy őket az antológiában nem lehett leképezni igazán, mert nem a Látóban közöltek, tehát ez lett volna a másik irányvonala a Látó-díjaknak, és ezt nekünk nem sikerült továbbvinnünk. Viszont ami sikerült, az évről évre látszik, nagyon sok felfedezett is van, díjat adunk, van széppróza, vers, esszé kategória, sőt még a kezdet kezdetén arra is gondoltunk, hogy nevesítjük ezeket a díjakat Gálfalvi Györggyel és Markó Bélával, aki még haza-hazajárt annak idején. Nagy dolog a Látó irodalmi színpada maga, hogy majdnem mindenkit vagy nagyon sok mindenkit, mindenféle műhelyt, különálló szerzőket és szerkesztőségeket is idehívtunk.
Van előre elkészített terv?
– Mindig van egy elképzelés, mindig van egy megszerkesztett terv, már volt olyan, hogy kétszer-háromszor visszatértek meghívottak, tehát tulajdonképpen azért álltunk át az utóbbi két-három évben fokozottabban arra, hogy egy-egy embert hívunk beszélgetőpartnernek, mert a műhelyeken egy kicsit most már túl vagyunk, a kiadókon, mert könyvkiadók is voltak, szintén egy kicsit túl, így külön embereket hívunk.
Namármost, ennek a látogatottsága, szerintem, meghatározó, negyven-negyvenöt ember bárhol megirigyelhető, mondjuk, még Budapesten is. Viszont azt kell mondanom, hogy egy magára valamit is és vehemens gőggel adó városban, kultúrára adó városban, mondjuk, ez nem olyan sok ... engedtessék meg, hogy bennem a nosztalgia még működjön. Előfordul, hogy néha sokan vannak, mondjuk, az Esterházy-koncerten, mert az egy koncert volt januárban Dés Lászlóval, amit a sepsiszentgyörgyi könyvtárral és az ottani magyar kulturális intézettel együtt csináltunk, de közben olyan hangokat is lehetett hallani, hogy megint Esterházy, ez miért jön ide, satöbbi. Ez megint Vásárhely.
Vásárhely nagyon sokféle, az egyik utcasarok okosabb a másiknál. Tehát mindenki mindent jobban tud, minden bizonnyal nálunk is jobban tudják, hogy milyen kell legyen egy irodalmi lap, de szerencsére ez kimondottan szépirodalmi lap, és ezt szeretném is kihangsúlyozni. És ez a szépirodalmi lap, bár lehetséges, hogy egy adott vásárhelyi, úgynevezett értelmiségi réteg nem szereti elfogadni, meg kell mondanom, egyik nevezetessége ennek a városnak.
Kovács András Ferenc (1959, Szatmárnémeti)
Költő, műfordító, szerkesztő. 1978-ban érettségizett szülővárosában, a Kölcsey Ferenc Líceumban, 1984-ben végzett a kolozsvári egyetem magyar–francia szakán. 1984–1991 között tanár Szentábrahámon, Siménfalván és Székelykeresztúron. 1990-től a Látó szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. 1991–2002 között a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem dramaturgiatanára. 1997-ben a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának igazgatója. 2008-tól a Látó főszerkesztője.
Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl. Elsősorban románból és franciából fordít, emellett esszéket, irodalmi tanulmányokat ír. Verseiből angol, bolgár, cseh, észt, francia, horvát, lengyel, német, olasz, orosz, román, svéd és szlovén fordítások készültek. Költészetének a mai magyar irodalomban szinte példa nélküli formagazdagságát a következetes részletességgel felépített költői maszkok, alakmások (Jack Cole, Lázáry René Sándor stb.) is erősítik.
Számos rangos irodalmi elismerés, illetve a Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője Díj (2006) és a Kossuth-díj (2010) kitüntetettje. (A Digitális Irodalmi Akadémia adatai nyomán)
– Hozott anyagból dolgozunk, én azt szeretném, hogy olyan korszerű, jól olvasható, szépirodalmilag jól olvasható, a kortárs irodalmi mozgásokat tükröző lap legyen, amely bármelyik vidéki, magyarországi vagy akár budapesti lappal felveszi a versenyt, és meg kell mondanom azt, amire szintén nem figyelnek Vásárhelyen, hogy a vezető szépirodalmi lapok között említik a marosvásárhelyi Látót Budapesten is, ami, azt hiszem, nagy dolog.
A főszerkesztői munka sok lemondással jár? Hátráltatja, mondjuk, a versírást, vagy arra még marad idő?
– Nagyon sok munkám maradt abba, maradt félig-meddig torzóban. Azelőtt versrovatszerkesztőként dolgoztam, most már több mint húsz éve itt vagyok, utánam jött Láng Zsolt, Vida Gábor, úgyhogy így épült, ahogy mentek el nyugdíjba, utoljára Gálfalvi György barátom. Tehát a versrovatot szerkesztettem, aztán voltam főszerkesztő-helyettes, 2008-tól én vagyok a főszerkesztő.
Nyomasztó felelősségtudattal tölt el ez a dolog, nagy boldogsággal azonban, mint gyakorló írót és rendszeresen írni szerető embert, nem tölt el, sem ma, sem holnap, sem holnapután. Ameddig a legjobb tudásom szerint tudom ezt csinálni, addig csinálom. Hátráltat, hogyne hátráltatna, főszerkesztőnek ideális esetben egy kiváló tanárembernek kellene lennie. Nem igazán hosszan elvonuló regényírónak vagy kiváltképpen nem egy alanyi költőnek.
Adminisztratíve szerencsére olyan a szerkesztőség, hogy ezt leveszi a vállamról, meg kell dicsérjem a kollegákat, és külön kiemelném Szabó Róbert Csabát is, aki mozgékony, nálam fiatalabb főszerkesztő-helyettes, ez nagyon fontos, mindent megbeszélek vele, és kétségtelen, hogy egészen más, még ha nem is teljesen más látásmódot képvisel, hanem frissebb a szeme, frissebb dolgokra hívja fel az én kiöregedő tekintetemet, a szemem figyelmét, és ez így nagyon jó.
A közelmúltban ön új kötetet tett az olvasók asztalára. Ezt mikor írta?
– Most nagyon sok minden abbamaradt, úgy jött 2008-tól az összes változás, ami azóta rám hullott, kicsit felkészületlenül talált, befejezetlen könyvek vannak. Most nem dolgozom semmin, mert leadtam egy könyvet a csíkszeredai Bookart kiadónak, amely december közepén meg is jelent. Ebben egyrészt 14 régebbi vers van, és 45 új vers is van benne. A címe Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatéka.
Volt egy ilyen kitalációm annak idején, amikor ’94–’95-ben Alekszej Asztrov verseit Baka István barátom vigasztalására írtam, vagy vele párhuzamosan, ugyanis neki volt egy ilyen orosz alteregója, a Sztyepan Pehotnij, ami saját nevének a fordítása, Sztyepan Pehotnij testamentuma, és akkor még élt Pista, főleg a Tiszatájban közöltem ezeket, hogy érezze a kollegialitást, akkor már nagyon beteg volt.
Tehát ezt a 14 verset vettem, nem nyúltam hozzájuk, és úgy döntöttem augusztus 18-án, hogy még írok ehhez néhány verset, írok egy történetet is, nevezzük egyelőre alakmásnak, de nem alakmás, egy érdekes könyv lett. Nagyon fáradtra dolgoztam magam, ez az igazság, de augusztus 18-tól december 8-ig sikerült befejeznem.
Antal Erika, Új Magyar Szó (Bukarest)

Tizenhárom kötetet ismertettek hétvégén a váradi könyvmaratonon
Demény Péter, lapunk korábbi munkatársa is új kötettel jelentkezett a 4. Nagyváradi Könyvmaratonon. A kolozsvári szerző Garantált pihenés címmel publikált gyűjteményes kiadást olyan írásokból, amelyek közül sok lapunk hasábjain jelent meg először.
Demény Péter Simon Judit újságíró kérdéseire válaszolva a napilapos munka nehézségeiről is mesélt a könyvbemutatón, illetve azt is elárulta, hogy a Krónika alapítása utáni időszak élete legszebb élményei közé tartozik. Bár Simon Judit szerint a Garantált pihenés írásai inkább karcolatok, mint egyszerű, napi sajtóba való glosszák, Demény Péter nem szállt vitába a műfajt illetően.
Azt elismerte, hogy írásai közelebb állnak a szépirodalomhoz, mint a lapunk Szolgáltatás oldalán nap mint nap megjelenő, rövid véleményanyagok, de azt elmondta, hogy emiatt nemhogy megszólta volna, inkább biztatta szerkesztője, Papp Sándor Zsigmond – az ő legutóbbi regényét, a Semmi kis életeket egyébként a tavalyi könyvmaratonon mutatták be Váradon. Demény Péter humoros, ironikus írásaiból néhányat fel is olvasott szombat délután, és ezzel a könyvbemutatóval le is zárult az idei, kétnapos rendezvénysorozat.
Zárásképpen a bábszínház színpadán különleges verses-zenés produkcióra került sor.
A Theatron Egyesület és az Aria Produkció közös előadásában tekinthetett meg a közönség egy kedvcsinálót ahhoz a zenés darabhoz, amelyet Kovács András Ferenc Kossuth-díjas marosvásárhelyi költő Jack Cole balladája című szövegére írtak a művészek. A darabot, legalábbis annak egy részét Mátyás Zsolt, Balogh Joe, Zalder András és Trendler József alkotta zenekar adta elő – a teljes előadást egy későbbi időpontban tekintheti majd meg a közönség.
A 4. Nagyváradi Könyvmaratonon a hagyományokhoz híven a Riport és az Europrint Kiadó, illetve a Várad Folyóirat által az elmúlt időszakban megjelentetett könyveket mutatták be, szám szerint tizenhármat, amelyek között volt újrakiadás és új írás, képzőművészeti album, illetve több gyűjteményes kötet. 
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Kovács András Ferenc: „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége”
Az ihlet meglátogatja a verset író embereket, empátia és fantázia van benne.
Az agy, az elme érzése, teremtő állapot: próza esetében lehet egyetlen mondat, amelyből a történet kiindul, versben egy szó, de akár egy álom is, amelyből az ember hirtelen felébred, és gyorsan „levakarja egy papírlapra”. Olyasmi is megtörténhet, hogy valaki arra ébred: „vers van”; nem a levegőben, hanem például a torkát szorongatja, az a két pillanat, két perc, két strófa sok mindent meghatározhat a folytatásra nézve. Erről is beszélt Kovács András Ferenc költő, a Látó folyóirat főszerkesztője csütörtökön este a kolozsvári Bulgakovban, az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a kávézó közös szervezésében zajló Álljunk meg egy szóra sorozat keretében. Stílusosan vezette fel az eseményt a házigazda, László Noémi: „velem együtt legalább tízen vagyunk az asztal körül, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor, Jack Cole, Quintus Aemilius Fabullus, Friedrich von Aachen, José Faustino Quijano (...) és Kovács András Ferenc”. Következetes részletességgel felépített költői maszkjai, alteregói közül Alekszej Pavlovics Asztrovval indított a vendég, első felolvasásával a kávézó névadóját is köszöntötte, majd további izgalmas világokba invitálta a közönséget – „püspökkenyeret majszoló rágdiósok és betyáregerek kalandjainak” is részese lehetett a szép számú hallgatóság.
Szóba került a beszélgetés során, hogy az ihlet mellett mesterségbeli része is van a versírásnak, a folyamathoz „munka, munka és gyalulás is” hozzá tartozik. – Erről nagyon sokat mondott el és hallgatott el a nagyon fiatal Weöres Sándor is, amikor megírta A vers születését: mert időnként hirtelen jön, máskor az ember évtizedekig hordozza magában, és van olyan vers, amit nagyon komolyan kell gyalulni– hangsúlyozta. Hogy ki a költő? Egyesek például nem is tudják magukról, hogy azok, ugyanakkor pedig a prózaírók között is nagyon sok költő fellelhető. „Akár azok is elmondhatják magukról, hogy költők, akik a blogjukon közölték 3-4 versüket, bizonyára még nem gondolkodtak el azon, hogy voltaképpen mit is takar ez a megnevezés...” Amúgy meg minden kamasz költő, elvégre a szerelembe esés összefügg a poétikával – „ezen általában túlesnek az emberek, mások nem gyógyulnak ki belőle, és olyan is van, aki belehal ebbe; abból lesz a költő”, jegyezte meg.
A régi magyar irodalmat már egyetemista korában nagyon szerette, persze nem csak ezt, de „főként itt lehetett úgy kutakodni, hogy az ember érdekes dolgokat találjon magának, hogy később legyen ihlet vagy vers, vagy, hogy jól menjen a gyalulás; a magyar felvilágosodással együtt ez egy nagyon szép kitárulkozó világ volt”, fűzte hozzá. Első kötetének megjelenéséről is mesélt a szerző: a Tengerész Henrik intelmei 1983-ban, 24 éves korában látott napvilágot a Kriterion Forrás sorozatában. Egyfajta útlevélnek, bónusznak számított akkoriban, hogy valakinek kötete jelent meg, a kéziratok mennyisége és a cenzúra miatt sem ment könnyen az ilyesmi. – Érdekes módon már egész fiatalon is lehetett első verseskötetet kiadni Romániában, szemben például Magyarországgal, és nagy példányszámban jelentek meg, fogytak el, és elég szépen fizettek is értük – magyarázta Kovács András Ferenc.
FERENCZ ZSOLT
Szabadság (Kolozsvár)

Alteregókban „rejtőzködő” költő
Felsorolni is sok, hány költő a vendégünk ma este: Lázáry René Sándor, Alekszej Pavlovics Asztrov, Jack Cole, Kavafisz, Qintus Aemilius Fabullus és a többiek – említett meg néhányat Kovács András Ferenc marosvásárhelyi költő alteregói közül László Noémi az Álljunk meg egy szóra című kolozsvári beszélgető-sorozat legutóbbi alkalmán.
A meghívott, aki egyben a Látó folyóirat főszerkesztője is, „le is tette a névjegykártyáját” a Bulgakov Irodalmi Kávéházban – ahol először lépett fel –, és legutóbbi alteregója, Alekszej Pavlovics Asztrov versei közül felolvasott kettőt, amelyekben Bulgakov is említésre kerül.
László Noémi kérdésére a meghívott elmondta: az amatőr versblogok, a pillanatnyi hírnév világában is élnek még költők, bár ő nem szívesen mutatkozik be költőként, inkább szerkesztőnek mondja magát. „Réz Pál (irodalomtörténész, az egykori Holmi folyóirat főszerkesztője – a szerk.) szokta mondani, hogy van, ami költészet, és van, ami nem az – de ő ezt a költészeten belül érti” – tette hozzá KAF.
Az elme érzései
László Noémi felvetette, hogy egyes kortársak felfogásában nem létezik ihlet, ők „csak dolgoznak a szövegen”. Kovács András Ferenc megjegyezte, hogy ez úgy hangzik, mint az asztalosmesterség, bár valóban nehéz megfogalmazni, mi is az ihlet. Szerinte a 20. századi irodalom valamiféle szégyenérzetből elveti a 19. században használt fellengzős ihletet, legalábbis nem beszél róla.
„Nem tudom, mi az ihlet, ha kérdezik, viszont ha nem kérdezik, lehet, hogy tudom. Empátia kell hozzá, az elme érzései. Egyfajta teremtő állapotról van szó – fogalmazott a költő, és a szintén költő beszélgetőtársával abban is egyet értettek, hogy nemcsak a művészeknek, de kutatóknak, feltalálóknak is vannak ihletett percei, amelyek az igazi áttörésekhez kellenek.
Szóba került, hogy a meghívott 1984-ben diplomázott, diplomamunkáját a manierizmus irodalmából írta, és bár szívesen maradt volna a kolozsvári egyetemen, ezt akkor nem lehetett. Elhangzott, hogy a régi korokban a költészet és a zene még együtt működött, a középkor magyar irodalmában igen jártas KAF maga is írt régebben meghatározott dallamokra verseket.
Első kötete 24 éves korában jelent meg Tengerész Henrik intelmei címmel 1983-ban, „egy nagyon sötét korszakban”. A Kriterion Forrás-sorozata azonban meglátása szerint nagyon jó lehetőség volt az akkoriban indulóknak, hiszen magyarországi kollégái között akadt, akinek jóval többet kellett várnia első kötete megjelenésére. A debütkötetek ráadásul akkoriban még nagy példányszámban jelentek meg, és szép honorárium járt értük, KAF-nak például a postán el sem hitték, hogy valóban enynyi pénzre jogosult, amikor ki akarta venni a könyvért járó honoráriumot, Cs. Gyimesi Éva segítségét kellett kérnie.
László Noémi kérdésére KAF azt is elmondta, hogy bár a költészet nem tekinthető civil foglalkozásnak, hiszen emellett mindenki eljár – nem dolgozni – pénzt keresni, mégsem egy félretehető dolog, legfeljebb ideig-óráig. Ha ihletett állapotban van, a költő feje úgyis a versen kattog, akkor is ha (látszólag) mást csinál. „A költészet a gyenge percek és a sérülékeny emberek nagy erőssége. A költészet hatalom, a hatalom nem költészet” – tette hozzá KAF.
Adyra hallgattak utoljára
A vásárhelyi költő, aki több versével is jelen van az Édes hazám című, közéleti verseket összegyűjtő 2012-es antológiában, kiemelte, a magyar lírában mindig is jelentős volt a közéletiség, bár az utolsó magyar költő szerinte, akinek még volt szava, akire hallgattak ilyen téren, az Ady volt. „A költészet maga nem változtatja meg a problémát, amiről esetleg beszél, de általa hangsúlyosabban vannak jelen a köztudatban ezek a gondok, így közvetve hozzájárul ahhoz, hogy később mégis megoldódjanak” – fejtegette álláspontját a meghívott.
KAF – aki egyébként nem szereti, ha KAF-ként emlegetik, ezt ugyanolyan közhelynek tekinti, mint amikor azt mondják róla, hogy „rejtőzködő költő” – jelenleg gyerekverseken dolgozik. A versek még az év végén megjelennek a Magvető Kiadónál két kötetben, Minden egér a világon, illetve Égi és földi egerek címmel. Ezek tulajdonképpen gyerekversek – fogalmazott a szerző, de azért a felolvasott ízelítőből kiderült, hogy a felnőttek is bőven találnak benne csemegét, hiszen a dallamos szövegeket bőségesen átszövik a rejtett történelmi utalások, sőt a kortárs politikai és közéleti szereplőkre is vaskos utalások tétetnek.
Az Álljunk meg egy szóra következő vendége a tervek szerint Bartis Attila író lesz.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Szabó Enikő: elmondani, ahogy érzem
Versek és dalok ünnepre hangolva címmel tartanak verses-zenés estet Szabó Enikő színművész előadásában szombaton este 7 órától Csíkszeredában, a Petőfi Kávéházban. Az előadóval versmegzenésítésről, verselemzésről és az ünnepre hangoló műsorról beszélgettünk.
– A szombati esemény kapcsán írja az ajánlóban, hogy gyermekkora óta zenésít meg verseket, illetve ír saját dalokat. Hogyan kezdődött?
– Annak idején a gimnáziumban, Nagyváradon sportosztályba jártam atlétika szakon. Tizenegyedik osztályban rájöttem, hogy én nem vagyok elég gyors. Átcsábítottak az irodalom osztályba, ezt csak úgy lehetett, hogy megismételtem a tizenegyediket, és vizsgáznom kellett. Ott a magyar irodalmat és világirodalmat Molnár Judit tanította, aki nemcsak tanár volt, hanem fordító is és publicista. Az elvárásai nagyok voltak, sokat kellett olvasni. Aztán kezdett szavalóversenyekre küldeni engem, nyertem is, sok könyvet kaptam, és az úgy jó volt. Közben nagyon sok verset kellett elemezzünk, és ezekkel én mindig bajban voltam. Mert vannak ilyen közhelyek, hogy ebben és ebben a versben a költő megformálja a megformálhatatlant, kimondja a kimondhatatlant stb. Szerintem az ember elolvas egy verset, és érzi azt. Nem biztos, hogy meg kell magyarázni. Az csapódott le bennem, hogy a verselemzésnek a legjobb formája, ha kiállsz, és elmondod úgy, ahogy értelmezted, érzed. Aztán vagy sikerül, vagy nem átadni. Ekkor kezdtem verseket megzenésíteni, amiket majd előadtunk az osztálytársakkal. Írtam saját szövegeket is, ezek nem remekművek, ott vannak a fiókban. Az egyetemen is zenésítettem meg verseket, akkor jelent meg Kovács András Ferenc Jack Cole daloskönyve és abból egy dalt. Nem találtam elutasításra. Akkor még azt hittem, hogy nem szabad ezeket a verseket csak úgy megzenésíteni, ezért mindig odamentem a költőhöz, és megkérdeztem, hogy megengedik-e. Parti Nagy Lajossal is találkoztam egyszer, Orbán János Dénesnek is kikértem a véleményét. Jobban éreztem magam, ha megkérdeztem őket.
– A kortárs szerzők művei érdeklik inkább?
– Az egész magyar irodalom érdekel. Annyira elkényeztet minket a magyar irodalom, rengeteg jó költőnk van. A költői nyelv titka nem abban rejlik, hogy ma írták vagy tegnap. Nem is szeretek választóvonalat húzni, hogy kortárs vagy nem kortárs, mert a versek, ha le vannak írva, azok jelen vannak. A produktum számít.
– Mikor érzi azt, hogy egy adott versre komponálna egy dallamot?
– Nagy dilemma, hogy mondva jobb egy vers vagy olvasva. Én úgy vagyok ezzel, hogy ahogy érezzük. Elsősorban biztos azért, mert adja magát. De vannak olyan versek, amelyeket nem is érdemes megzenésíteni, olyan értelemben, hogy elvonják a tartalomról a figyelmet. Ugyanakkor vannak jó versek, és vannak nagyon rossz versek. Nem szeretem például az olyan verseket, ahol elvont fogalmak sorozata van felvonultatva, és nem érint meg. De közben azt érzem, hogy nincs közöm a vershez, azt sem tudom, mit akar, nem érint meg, se gondolati, se érzelmi tartalmat nem hordoz. De azért hála istennek a magyar irodalomban nagyon sok jó vers van, az ember csak győzzön válogatni belőlük.
– A szombati ünnepi hangolóra az Angyalstop és a Születésnapodra című verses-zenés műsorokból válogattak költeményeket.
– Az Angyalstop című műsort 2007-ben hoztuk létre a Nagy István Művészeti Iskola diákjaival a magyar költészet napja alkalmából. Azóta a Csíki Játékszín minden évben megünnepli ezt a napot, mert volt rá érdeklődés, nagyon hálás közönségünk van. 2013-ban született meg a Születésnapodra című műsorunk, ugyancsak a költészet napja alkalmából, és több alkalommal is előadtuk. A Petőfi Kávéházba már második alkalommal hívnak, elég nagy kultúrája van most már Csíkszeredában is, hogy kávéházban tartanak előadásokat. Nem érzem, hogy én egyedül színpadra állnék, közölnék az emberekkel, mindig valakikkel együtt lépek fel. Ezúttal Szabó Zsolt fog zongorázni, Varga Nándor gitározik, és meghívtuk Bartalis Gabriella színművészt is, aki még színesíti az előadást.
Péter Beáta
Székelyhon.ro

Főszerepben Kovács András Ferenc
Költő és költészet a színházban? Mi sem természetesebb, bár ha színházról beszélünk, nem feltétlenül a lírára gondolunk. Ezúttal viszont bármennyire színes, változatos és mozgalmasan játékos volt is a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kétnaposra nyúlt világnapi eseménysora, annak valódi rangját, súlyát egy poéta, Kovács András Ferenc adta meg. KAF-ra főszerepet osztottak a szervezők, többes szerepet. Teátrumi verseiről irodalmi szimpóziumon értekeztek, interjúban faggatták a nagy nyilvánosság előtt, majd kivételes színészi erőpróbának is beillő egyéni előadóestjén bizonyíthatta, hogy verseinek ő maga a legértőbb, legihletettebb tolmácsolója. A szélesebb közönséget megcélzó rendezvények között ez a több epizódra tagolt, késő estébe nyúló, lírai központú kistermi délután mély benyomást keltve tárta fel Thália és a költészet múzsáinak szoros kapcsolatát.
A szerepköltészet mindig izgatta a kritikusokat, a jelek szerint a legifjabbak is így vannak vele. Kovács András Ferenc eddigi életművét, pontosabban a KAF-féle „poétika és gondolkodásmód szerepjátszó és emlékezettechnikai alakzatainak vizsgálatát” a Fiatal Írók Szövetsége, illetve ennek az írói tömörülésnek néhány olyan magyarországi képviselője is felvállalta, akik közül Mészáros Márton, Pataki Viktor és Porczió Veronika be is mutatta dolgozatát a Korpa Tamás vezette Ophelio Barbaro búcsúzik című, március 27-i szimpóziumon. Nem könnyű, ha a közönség csak a fülére alapozva próbál figyelemmel követni három nagy igényű, szakértelemmel és szakmai nyelvezettel felvértezett tudományos értekezést, de az irodalomtörténészek elemzése KAF költői alteregóiról, Caius Licinius Calvus, Jack Cole, Kavafis, Alekszej Pavlovics Asztrov, Lázáry René Sándor és a többiek helyéről, szerepéről olvasva is érdekesnek bizonyult. Mintegy három és fél évtized gazdag lírai termését vizsgálták meg a fiatal irodalomtörténészek az első kötettől, a Tengerész Henrik intelmeitől a legfrissebb sokadikig, meggyőző volt az eszmefuttatásuk. A rejtőzködő lírikus önvallomása, amely ez alkalommal a jóval fiatalabb költő, kritikus, szerkesztő Korpa Tamással folytatott beszélgetésből kerekedett ki, már oldottabban tükrözte KAF költői alapállását, színházi vonzatait.
A Theatrum Mundi verscímet költői estjének is kölcsönző százperces összeállítás pedig már teljes pompájában, sokszínűségében, többhúrúságában megcsillogtatta azt a szépséget, amit a világ színpadszerűsége s az emberi színjáték, az örök komédia meg tragédia Kovács András Ferenc lírai megjelenítésében felmutat. Az előadóest már többfelé magával ragadta a hallgatóságot, a költő is szuggesztíven gazdagította versei lehetséges olvasatainak bőséges halmazát.
NAGY MIKLÓS KUND / Népújság (Marosvásárhely)

„Az idő nem telik. Mi telünk.”
KAF kettős könyvbemutatójáról
Kettős könyvbemutatónak adott otthont péntek este a Mészárosok bástyájának alsó szintje. A Yorick Stúdió székhelyén először szervezte meg a Látó szépirodalmi folyóirat első irodalmi színpadát, amelyen ezúttal Kovács András Ferenc legújabb kötetét, illetve az életművéről szóló válogatást ismertették a jelenlévőkkel.
A telt házas közönséget Sebestyén Aba, a Yorick Stúdió vezetője köszöntötte, majd KAF mutatta be két beszélgetőtársát: Korpa Tamás költőt és Mészáros Márton irodalomtörténészt, kritikust.
Korpa Tamás elmondta, két könyvről beszélgetnek az est folyamán: a Bookart kiadó gondozásában megjelent Lözsurnal dö Lüniver című verseskötetről, valamint a Fiatal Írók Szövetsége által kiadott KAF-olvasókönyvről, amely Korpa Tamás, Mészáros Márton és Porczió Lívia szerkesztésében jelent meg, 446 oldalból áll, és KAF műveiről szóló kritikákat, recenziókat tartalmaz.
– A kötet kritika és tanulmánygyűjtemény, amely azt kívánja megmutatni, hogy mennyire dialógusképes, sok szakmabelit megmozgató életmű a Kovács András Ferencé – árulta el Mészáros Márton. – Igaz, ez csupán a töredéke a teljes recepciónak, nagyjából egyharmada annak. Egyedi, különleges, olyan szempontokat felvillantó szövegeket válogattunk ki, amelyekről nem szeretnénk, ha elvesznének. Észszerű terjedelmi korlátaink voltak, 1,2 millió leütésnél már éreztük, hogy agyonnyom a szövegi mennyiség. Cserébe bibliográfiát tettünk a végére. Arra is büszkék vagyunk, hogy egyáltalán a töredékét is sikerült visszaadnunk mindannak, amit Kovács András Ferencről írtak. Életem első cikke harmadévesként egy KAF-elemzés volt Jack Cole daloskönyvéről – ez egy olyan életmű, amelyhez kényszeresen mindig visszatérek. Középiskolában is tanítottam KAF-ot, van egy szint, amelynél nagyon jól megy. Tetszenek a diákoknak az alakmások, de ez az életmű annál sokkal többről is szól. Kompromisszumos első lépésként megnéztük, hogy melyek azok az irányok, amelyek mentén el tudjuk kezdeni a szerkesztést, bízunk benne, hogy ez valóban csak az első lépés volt. Cs. Gyimesi Éva 1983-ban KAF-ról írt kritikájától 2015-ig ível a szöveg. Erős törekvésünk van arra, hogy a legtöbb magyar tanszakkal rendelkező egyetemnek juttassunk a kötetből. Az pedig, hogy milyen kötetekből kerültek be szövegek, többet mond a recepció akkori állapotáról, mint azt, hogy ez volna a KAF költészetéről alkotott vélemény. Vannak olyan verseskönyvei, amelyeknek sokkal nagyobb fontosságot tulajdonítok, mint azt a kritika tükrözi. Hiszen fontos jelzés a saját olvasáskultúránkról, ha valami hiányzik.
– Nagyon érdekes volt, amikor a fülembe jutott, hogy mire készültök, és megijedtem: az ilyen jellegű gyűjteményes kötetektől általában mások is visszarettentek – tette hozzá KAF. – Minden ember nagyon átmeneti állapot a földön, egy költő különösképpen. A teljes recenziónak az egynegyedét tartalmazza az olvasókönyv, amely így is majdnem 500 oldal. Rengeteg munka volt benne. A nyolcvanas években megjelent kritikák legnagyobb része már elérhetetlen, bizonyos cikkek csak igen nehezen találhatók meg. Nekem azért volt sok kiadott kötetem, mert harmincéves koromig inkább írtam, mint közöltem. Előszedtem, átgyúrtam, szöszöltem velük. A versekkel építkeztem, felépült egy egymásnak válaszolgató univerzum. Több kiadónál jelentek meg a köteteim itthon és Magyarországon egyaránt, az itteni könyvekről nemigen írnak ott, és fordítva. A recepció változik, az egyik divat éri a másikat, a költőt felrakják egy piedesztálra, aztán ottfelejtik. Igazából nincs rálátásom arra, hogy itthon vagy Magyarországon erősebb a jelenlétem. Számomra is tanulságos, hogy mit emlegetnek a kritikák. Az ember a legjobban úgy építi fel, amit csinál, ha nem építi fel önmagát. Ady az egyetlen költő, akinek sikerült az ,,önfelépítés’’, ő volt az első celeb. Ahogy Spiró György mondta, a magyar irodalom a költészetben nagy, de sajnos inkább prózát olvasnak és írnak. A magyar nyelv egy folyamat, nem lóverseny, nem Facebook-trófea. Az munka, közönyös, hideg kínlódás, néha játék, néha móka. Időn kívüli idő, jókedv. Ha kínná válik, abba kell hagyni egy időre. És közben a világ felé kell figyelni, mert a világ nagy. Kulturálatlanul élni pedig nem érdemes. Az ízlésváltozásokat sok minden befolyásolja, nem a két világháború közötti Angliában élünk. Szórt a figyelem, más csatornák is vannak, és ebben nincs semmi tragédia. Lehet nagyon fiatalosnak is lenni – én arra szeretek rájátszani, hogy telik az idő. Pedig az idő nem telik. Mi telünk.
– A verseskötet 2010 és 2017 közötti verseket tartalmaz, alcíme Füstparonáma, és a füst nagyon sokféle konnotációban kavarog a kötetben. Mit jelent ez? – kérdezte Korpa Tamás.
– 2010-ből bekerült két vers, 2013-ból egy. 2014-ből hat, de közben folyamatosan más könyveket írtam. A legtöbb vers az utóbbi négy évben született, alkalmi versek is találhatók közöttük. Az alkalmi versek el is komorulnak, majd átmennek félig vicces közéletiségbe. A címekben is benne van a füst. Bújkál bennük egy színházi regiszter, illetve egy diktatúra megidézése is, a kötet második részében pedig személyesebb, teljesen más jellegű versek is vannak. Főleg az utóbbi négy év versei ezek, éreztem, hogy nem érdemes tovább vinni őket magammal, mert ez a kötet így lesz egy történet. Mi is füstösek lettünk az idő folyamán. Egységesnek érzem a kötetet, holott az utóbbi pár évben más dolgaim is készültek. A nagyon figyelmes olvasásra ezek a versek kitárulnak – de nincs mindig idő a figyelmes olvasásra – válaszolta KAF a felolvasásban, sztorizásban is gazdag kettős könyvbemutatón. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)