Az 1990. márc. 19-20-i marosvásárhelyi véres események után azonnal elindított magyar és cigányellenes hajsza minden bizonnyal egyedülálló fejezetként íródik majd be a hazai és talán a nemzetközi jogtörténet krónikájába. Arra ugyanis ritkán van példa, hogy a támadókból lesznek a vádlók, állapította meg Tófalvi Zoltán A marosvásárhelyi kirakatper című összefoglalójában. A tragikus összetűzések után az ügyészség nem szervezőkre, a felbujtókra volt kíváncsi, holott perdöntő bizonyítékok voltak arra, hogy a Vatra Romaneasca rendelte azokat az autóbuszokat, melyek a görgényvölgyi felfegyverzett és leitatott románokat hozták Marosvásárhelyre, mégis a magyar és cigány résztvevők elítélésére helyezték a legfőbb hangsúlyt. Ilyen háttérrel indult a Cseresznyés Pál elleni tárgyalássorozat is. A perben tanúk egész sora jelentette ki, hogy márc. 20-án nem is láttak görgényvölgyieket, hanem a felfegyverzett /!/ magyarok támadtak a békésen tüntető románokra. Mihai Cofariu pedig Marosvásárhelyre jött megvédeni rokonait az Erdélyt elfoglalni készülő magyaroktól. A nemzetközi jogban nemigen fogadják el a videokazetta alapján történő azonosítást, Cseresznyés Pált és távollétében Barabás Ernőt ez alapján azonosították. A márciusi események után az ügyészség 35 dossziét állított össze, közülük 31-ben magyar, illetve cigány nemzetiségű a vádlott. A másik négy ügyben semmi sem történt, mert az ügyészség szerint a gázolók egyetlen esetben sem hibásak, hanem az áldozatok a bűnösök. Marosvásárhelyen okt. 4-én folytatódott Cseresznyés Pál pere. Egyre inkább körvonalazódik, hogy az ügyészség és a bíróság olyan kirakatpert akar, amely örök figyelmezetőként megmarad a város emlékezetében. A védőügyvédek kérték Cofariaunak a marosvásárhelyi és bukaresti orvosi látlelete közötti különbség felülvizsgálatát. /Tófalvi Zoltán: A marosvásárhelyi kirakatper. Ismét előre megírt forgatókönyv? = Erdélyi Napló (Nagyvárad), okt. 10./

Ápr. 30-án lesz Cseresznyés Pál fellebbezési tárgyalása Bukarestben. Cseresznyés Pált 15 évre ítélték, mert a magyarokra uszított hodáki Mihai Cofariu támadójaként azonosították az videofelvételen. Ezt a videofelvételt most többször bejátszották a román tévéadók, hogy hangulatot teremtsenek a tárgyaláshoz. Cseresznyés Pál ugyanannyit kapott, mint a tömeggyilkos Ion Dinca, akinek életfogytiglanját a Legfelsőbb Bíróság ápr. 26-án 15 évre változtatott. Az ő tárgyalása előtt a tévé nem mutatott felvételeket 1989. decemberéről. /Nits Árpád: Justitia félkarú mérlege. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 29./

A roma származású Tóth Árpádnak, a „fekete március” egyik hősének a sírkövén ez áll Marosszentgyörgyön: „Itt nyugszik Tóth Árpád, a márciusi hős. / Neve ismeretlen, tette ismerős. /Szembeszállt a hordahaddal, / Halálba ment diadallal”. Az emléket a 37 évesen elhunyt férfi családja és a plébánia állította. Minden év tavaszán Baricz Lajos plébános és hívei elzarándokolnak a sírhoz, és virágokkal lepik el. A híveket és az emlékezni érkezett marosvásárhelyi vendégeket április 10-én Zolcsák Sándor marosvásárhelyi festőművész Emlékezzünk, ne feledjünk című, Tóth Árpád temetéséről készített fénykép-összeállítása fogadta. Tóth Árpád egyike volt azoknak a magyar cigányoknak, akik ellen Marosvásárhely véres márciusa után a román államhatalom kirakatpert indított. Állítólagos bűne az volt, hogy 1990-ben a szentgyörgyi tetőn sokadmagával együtt megpróbálta megállítani a Görgény és a Maros völgyéből kamionokon Vásárhely felé szállított fegyveres hordákat. A félrevezetett és leitatott román parasztok egy részét sikerült is megfékezni a város határában. Tóth Árpád nem sokkal szabadlábra helyezése után, 1991. április 6-án, máig tisztázatlan körülmények között, elhunyt. „A kórlapon szívinfarktust ír, de az orvosok azt mondták anyámnak, hogy minden belső szerve szét volt zúzva. Nekünk, gyerekeknek soha nem beszélt a börtönben töltött több mint fél évről, de anyámnak sokat panaszkodott. Román rabtársai csúfolták és verték. Aztán miután ’90 karácsonya előtt kijött, elment dolgozni, de nem bírta sokáig” – idézte fel a másfél évtizeddel ezelőttieket Tóth Árpád lánya, Erzsike, aki úgy tudja, hogy apja lényegében nem is vett részt a szentgyörgyi verekedésben. A letartóztatásról és a börtönkálváriáról egy másik marosszentgyörgyi, az időközben elhunyt Puczi Béla így számolt be emlékirataiban: „Nálam 1990. március 28-án hajnalban csengettek a rendőrök. Hatunk közül engem vittek be utoljára. A legtöbb magyar rendőr ki volt vezényelve az udvarra, a román rendőrök hallgattak ki minket. Mindenfélét összevissza ígértek, csak valljuk be, hogy a magyarok a hibásak, ők tették tönkre az autókat, buszokat. Meg hogy mondjuk meg, ki verte meg Mihai Cofariut. A nevét sem hallottuk soha. Az is igaz, hogyha ismerjük, akkor se mondtuk volna meg. Mindent bevetettek. Volt olyan éjszaka, hogy nem engedtek aludni, egész éjjel ordítoztak nekünk, hogy gyilkosok. Hét napig nem volt más, csak verés meg vallatás. Nyolc hónapot voltunk a vásárhelyi börtönben. (...) Két hét után megjelent egy delegáció Svájcból, Franciaországból és Németországból, interjút készítettek velünk. Tóth Árpád kipakolt, elmondott nekik mindent, hogy mi történt, hogy ártatlanok vagyunk. Nem tudtuk, hogy a mosdókagylóba mikrofon van szerelve, és a másik szobában mindent lehallgattak. Amikor a külföldiek elmentek, visszajátszották neki, miket beszélt. És minden nap annyit verték Tóth Árpádot, hogy kiszabadulásunk után egy hónappal belehalt.” Tóth és a többi szentgyörgyi magyar és roma megaláztatását Jung Ildikó, a férfi védőügyvédje is jól ismeri. „Letartóztatásuk után a rendőrök kivitték őket a mezőre, egy traktor alá fektették, majd beindították a motort. Közben fegyverrel álltak mellettük, és azt mondták, ha nem vallanak, elindítják a gépet” – emlékszik vissza Jung Ildikó, aki a 90-es évek elején számos, bűnbaknak kikiáltott cigány és magyar – köztük Cseresznyés Pál – jogi védelmét látta el. A hatalom nemcsak az igazságtalanul elítéltek életét keserítette meg, hanem neki is mindegyre betartottak, meséli. „Éjszakánként ismeretlen telefonálók fenyegettek, sokszor fegyveres rendőrök követtek az utcán. Miután sikerült a pert áthelyeztetnünk Nagybányára, a kedélyek lecsillapodtak, ott sokkal korrektebb eljárásban volt részünk” – mondta az ügyvédnő. „Ha Marosszentgyörgy, Nagyernye és Sáromberke magyarsága és magyar cigánysága 1990. március 20-án nem állítja meg a leitatott és felfegyverkezett román parasztok egy részét, akkor sokkal több román támadott volna a főtéri tüntetőkre. Ilyen esetben nem biztos, hogy a magyarság vissza tudta volna verni a túlerőt, elképzelni is szörnyű, mi történhetett volna, jegyezte meg Kincses Előd, akit egy nappal korábban ugyanazon hordák nyomására váltottak le a megyét irányító Nemzeti Megmentési Front alelnöki tisztségéből. – Be kell ismernünk: a vidékiek meg a környékbeli magyar cigányok mentették meg ’90 márciusában a vásárhelyi magyarokat. Az egyik roma vezér az ütközet másnapján azt mondta: Kincses úr, mi ne jönnénk segíteni a magyaroknak? Hiszen mi magyar cigányok vagyunk, nekünk fáj, ha ütik a magyart! S aztán, ma maguk, holnap mi...” A véres események után a rendőrség több mint félszáz személyt tartóztatott le – kizárólag magyarokat és magyar cigányokat. Szabadulásuk után sokan a száműzetést választották, többen tisztázatlan körülmények között hunytak el, egyesek öngyilkosságba menekültek. „Tudjuk, hogy nem támadás, hanem védekezés volt a bűnük. Azt viszont nem tudjuk, hogy kik és mikor indítják a marosvásárhelyi és környező községekre zúdult támadók megbízóinak kivizsgálását. Mi szeretnénk megbékélni, de az igazság feltárása nélkül ez nem lehetséges” – szögezte le Zolcsák Sándor, az RMDSZ akkori vásárhelyi elnöke. /Szucher Ervin: Életével fizetett a magyarokért. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 11./

Meghamisított közelmúlt
Elgondolkoztató, hogy húsz évvel a halálos áldozatokat követelő véres marosvásárhelyi események után milyen mértékű diverzió folyik ma is. Központi és helyi lapok elevenítik fel a korabeli eseményeket a többség szemszögéből, anélkül, hogy néhány jó szándékú próbálkozástól eltekintve szembenéznének a valósággal.
A román és a magyar helyi sajtó szerepének összemosása csak egyik oldala a maszatolásnak. Ennél zavaróbb, hogy a nagy manipuláció előkészítését is a magyarok nyakába varrják, így például a Bolyai iskola önállóságáért és a magyar tagozatától megfosztott marosvásárhelyi orvosi egyetem egykori státusának visszaszerzéséért békésen tüntető diákok akcióját, a gyertyás-könyves felvonulást, március 15-e megünneplését, a Tudor negyedbeli patika üvegére festett magyar feliratot, amelyek ma egy demokratikusan működő államban természetes dolgoknak számítanak. Akkoriban irrendenta, soviniszta szörnyűségeknek tekintette a többségi nemzetet féltő tűzhelyszövetség, amelynek nagygyűléseiről, ahol a magyarságot sértő jelszavak, feliratok sem hiányoztak, hallgat a fáma.
És szándékosan megfeledkeznek vagy elbanalizálják a gondosan megszervezett március 19-i akciót, amikor a magyarok megfélemlítésére Vásárhelyre szállított és félrevezetett vidéki románok a középkor parasztlázadásainak hangulatában randalíroztak. Miközben Bolyait akarták megölni, merő véletlenségből az RMDSZ székháza előtt kötöttek ki, amelyet vad dühvel ostromoltak, a bennrekedt személyek, köztük Sütő András életére törve. A pártatlanság álruhájában tetszelgő központi sajtó továbbra is a március 20-án történteket részletezi, a magyarokra uszítottak között szerencsétlenül járt Mihai Cofarra fókuszolva. A magyar tüntetőkbe szándékosan vezényelt teherautó halálos áldozatáról, a bejövetel során halálra gázolt vidéki magyarokról mintha nem is hallottak volna. Ahogy azt sem tudjuk meg az eseményeket kommentáló főügyésztől, hogy a nagy buzgalomban, amelynek során naponta százával hallgatták ki az ipari egységek dolgozóit Cofar bántalmazóinak azonosítása érdekében, miért feledkeztek meg a magyar áldozatok gyilkosainak azonosításáról, s a szervezők megnevezéséről és törvény elé állításáról. A márciusi események nyomán 40 magyar és cigány embert ítéltek el hosszú börtönévekre, és mindössze két román kapott csendháborításért felfüggesztett büntetést.
A húsz évvel ezelőtt történteknél a ma is folyó manipuláció hagy még keserűbb szájízt azokban, akik percről percre végigélték, végigkövették és végigszenvedték az eseményeket. És feltevődik a kérdés: ha ilyen mértékben meg lehet hamisítani a közelmúlt történéseit, reménykedhetünk-e abban, hogy valaha sor kerülhet a távolabbi múlttal kapcsolatos "pontatlanságok", sztereotípiák tisztázására...
Bodolai Gyöngyi. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Közszolgálat régen és ma (45 éves a magyar adás)
Miként lehetett a valóságot bemutatni, értéket csempészni a magyar adásba a cenzúra idején? Milyen kihívásokat hozott az öt év kényszerszünet utáni  újrakezdés? Hogyan lehet felvenni a versenyt a kiszélesedett médiakínálattal? Mit tehet a magyar adás szerkesztősége pénz nélkül, a nézők és a politikum kegyvesztettjeként? – ezek voltak a Román Televízió magyar adása fennállásának negyvenöt éves születésnapját ünneplő egész éves rendezvénysorozat záróeseménye, a vasárnap Sepsiszentgyörgyön tartott fórum fő témái.
1969. november 23-án  szólalt meg először magyar bemondó a román közszolgálati televízióban. Tizenhat év sugárzás után a magyar adást a hatalom megszüntette, a rendszerváltáskor, huszonöt évvel ezelőtt újraindult. Eme kettős évforduló jegyében nyitotta meg a vasárnapi vitafórumot Mosoni Emőke, a magyar adás jelenlegi főszerkesztője, menedzsere, aki szerint „a közszolgálatról manapság egyre kevesebb szó esik, ha mégis, akkor rendszerint elmarasztaló hangnemben.” A főszerkesztő úgy véli, ez a megítélés érinti a magyar adást is, de ennek ellenére van, mit felmutatniuk. „A negyvenöt év nem telt el nyomtalanul, megvan, dokumentumértékű. De vajon mit hoz a következő negyvenöt év? Úgy gondoltuk, az évforduló megfelelő alkalom arra, hogy nyíltan beszéljünk közös dolgainkról.”
Háromszék a tévében
Nehéz közszolgának lenni – hangsúlyozta köszöntőjében Tamás Sándor, Kovászna Megye Tanácsának elnöke, aki bízik abban, hogy a jelenlegi helyzet nem rendíti meg hitében a magyar adás szerkesztőségét.
A fórum első részében Háromszéken készített felvételekből vetítettek részleteket, amelyekről Kacsó Edith beszélgetett a meghívottakkal. Elsőként a Völgyesi András rendezte, 1976-os Csongor és Tünde képsorai villantak fel, majd a Bocsárdi László rendezésében 2000-ben, a Háromszék Táncegyüttessel közösen színre vitt Vérnászt idézték meg, amely egyfajta vízválasztó is volt a sepsiszentgyörgyi színház életében. Bocsárdi László említette azokat az időket, amikor a színház sokak számára egyfajta menekülés volt az önkifejezés valamilyen formájába, ellenben később, a kísérletezés útjára lépve születtek meg azok az előadások, amelyek révén folyamatosan frissíti eszköztárát. Váry O. Péter, lapunk munkatársa arról beszélt, hogy a Háromszék mindenkor különös odafigyeléssel követte a színházi történéseket, az előadásokról közölt írások közönségnevelő hatásúak. A Kőrösi Csoma Sándor útját megjáró, korán elhunyt Jakabos Ödönről vetített filmrészletet követően a nagy utazóra testvére, Rácz Éva emlékezett, majd a sepsiszentgyörgyi cigarettagyár 2011-es bezárása ürügyén Ferencz Csaba, lapunk gazdasági ügyvezetője beszélt a magánosítás útvesztőiről, a fiatalság jelenlegi lehetőségeiről.
A cenzúra idején
Szilágyi-Gödri Ildikó azzal vezette fel a magyar adás 1969–1985 közötti,  megszüntetésig tartó időszakának ismertetését, hogy „az erdélyi magyarság meghatározó közéleti fóruma volt”, amit Tomcsányi Mária, Simonffy Katalin és Józsa Erika a helyszínen is megerősített, és ami kiderül a hármuk által szerkesztett,  A mi magyar adásunk című kötetből is. „Felmutattuk értékeinket, bemutattunk embereket, és ebből lett a magyar adás. Minket így neveltek, hogy valamilyen hivatást, küldetést kell teljesíteni” – hangsúlyozta Tomcsányi Mária. Józsa Erika elmondta, bár a szerkesztőségi gyűléseken nem  hangzott el, hogy  értéket mentenek, népművelők, de azokban a falvakban, ahová a szerkesztőség elment filmezni, „azért egy-egy lakodalmi népszokás fennmaradt”. Simonffy Katalin szerint diktatúrában könnyebb volt televíziózni, egészen más töltete volt, amit akkor egy-egy adásban elmondtak, a nézők pontosan értették, hogy mi a mögöttes tartalom. Simonffy szerint „mindenki egyszemélyes intézményként vállalta feladatát”. A szóban forgó időszak képkockái forogtak: Csáky Zoltán egy tragikusan végződő bicskázásról szóló filmjéből, Csép Sándor a kalotaszegi egykézés okát boncolgató dokumentumfilmjéből, majd Józsa Erika meglepetésként bejátszotta Bodor Pál egykori főszerkesztő videoüzenetét, aki szerint nem volt hiábavaló ez a „szinte eszelős elképzelés”, amit a magyar adás jelentett, és megköszönte minden egykori munkatársának a kitartást.
Az újrakezdés
Az 1989. december 21., 22. és 23-ai eseményekre Boros Zoltán és Simonffy Katalin emlékeztette a vitafórum hallgatóit, rövid bejátszásban idézték fel a fordulat utáni első jelentkezést a Szabad Román Televízióban. Egy hónapig nyolc-tízezer ember is tartózkodott a televízió épületének udvarán, onnan is lőttek, oda is lőttek – emlékezett Boros Zoltán, az újrakezdés utáni főszerkesztő, aki egykori és új kollégáival igyekezett a valóságról tájékoztatni a közvéleményt. Ebben kiváló munkatársra talált Koczka György személyében, aki 1989 decemberében a szabadságot mikrofonnal a kezében élte meg a temesvári rádiónál, majd mindvégig azon volt, hogy kiderüljön az igazság az akkori történésekről. Ez sarkallta akkor is, amikor 1990 fekete márciusában a marosvásárhelyi eseményekről és annak következményeiről forgatott filmet, az ő mikrofonja előtt vallotta be ország-világnak a libánfalvi Mihai Cofariu, hogy nem maguktól mentek Marosvásárhelyre, hanem a pap küldte, hogy megvédjék a „békésen tüntető románokat” a magyarokkal szemben. Az akkori események következtében börtönbe zárt Cseresznyés Pállal Galbács Pál készített interjút, ebből is láthatott részletet a fórum vasárnapi közönsége, mindkettőt Kacsó Sándor filmezte, Tófalvi Zoltán pedig a véres napok előzményeit ismertette, hangsúlyozva, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem magyar hallgatóinak március 7-én megkezdett ülősztrájkja indította el a lavinát. Szerinte 1990 fekete márciusát „jobban ki kellett volna használni a magyar jogkövetelések szempontjából”.
A magyar adás operatőrei ott voltak kameráikkal a Bukaresti Egyetem téri tüntetéseknél, a bányászjárások alkalmával, a televízió alkalmazottjainak megszorítások elleni tiltakozásánál, valahányszor az utcára ment a tömeg, nemcsak megörökítették, hanem bizonyos helyzetekben befolyásolták is az eseményeket – szögezték le a szerkesztők. Versenyhelyzet és túlélés
Az 1990-es évek nem csak a társadalomban hoztak változást, a média is jócskán átalakult, a televíziózásban pedig más fogyasztói szokások honosodtak meg. Kábeltelevíziók, helyi televíziók sugároztak átvett, illetve saját készítésű magyar nyelvű műsorokat, ezekkel nehéz volt felvennie a versenyt az egyre szűkülő anyagi lehetőségekkel működő hazai közszolgálati magyar adásnak. Kacsó Sándor, aki Boros Zoltántól vette át az adás főszerkesztését, folyamatosan azzal szembesült, hogy az eladósodott Román Televízió magával rántja a magyar adást is, a felgyűlt adósságok miatt egyre kevesebb pénzből kell gazdálkodniuk. Mosoni Emőke már ilyen szűk pénztárcájú szerkesztőséget vett át, jelenleg három csatornán heti hat óra adást kell készíteniük mind kisebb költségvetésből. A megkérdőjelezett jövőről a fórum negyedik témakörében beszélgettek a meghívottakkal. Ferencz Judit egy korábbi adásban Márton Árpád képviselőt faggatta a törvénykezés bonyolultságáról, ebből láthattunk részletet, a lehetőségekről pedig Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács egykori tagja, valamint Eckstein-Kovács Péter volt kisebbségügyi miniszter, mondott néhány ötletet. Gáspárik szerint újra kell fogalmazni a közszolgálatiságot, és élni kell a digitális média lehetőségeivel, mert a televíziózás, miként az egész média globális átalakulásban van. Eckstein-Kovács Péter azt javasolta, keressenek olyan egyéniségeket a műsorok elkészítéséhez, akik „viszik az adást”. Szerinte a politika mindig bele akar avatkozni, hogy mit mondjon a média, az adott szerkesztőség vezetőségének a dolga, hogy megtalálja és megőrizze függetlenségét, hitelességét. Arra a kérdésre, hogy lesz-e közszolgálatiság öt, tíz év múlva, mind­annyian azt válaszolták, hogy lesz, de azt senki nem tudta, milyen pénzből, hogyan, miként? Ambrus Attila, a Brassói Lapok főszerkesztője felvetette, az információdömpingben elvész a tartalom, ezért nem olyan derűlátó, mint kollégái. Válaszul mondta Gáspárik Attila, ha lett volna, ha lenne erős érdekvédelmi szakmai szervezete a hazai magyar médiának, amely kiáll a közszolgálatiság mellett, akkor most nem itt állnánk.
Mosoni Emőke azzal zárta a magyar adás 45 éves születésnapját ünneplő, kissé keserédesre sikerült – nem alaptalanul és nem véletlenül – fórumot, hogy annyi biztos, „a tartalom mögött előállítás van, amihez pénz kell. A tartalom akkor ér valamit, ha azt nézik. Az utóbbi években kiestünk a nézők kegyeiből. Ami azt jelenti, hogy kiestünk a politikum kegyeiből is. (…)  Közösen kell megtalálnunk a megoldást a kollégákkal, hogy ne kössünk olyan kompromisszumot, amelyet aztán életünk végéig bánunk. Első lépésként valahogy vissza kell kerülnünk a köztudatba”. Megfogalmazása szerint az évforduló éve ünnep is, de jó alkalom visszatérni a gyökerekhez. „Arra támaszkodunk, amink van, amire kíváncsiak az emberek. Így próbálunk visszakerülni a nézők kegyeibe. Hogy lássák, ma is készülnek a magyar adásban olyan anyagok, amelyek sehol máshol nem. És érdemes megnézni, mert nekik szól.”
Fekete Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Még egyszer márciusról
Azt tartják, hogy bizonyos történelmi tények és események megértéséhez, a valódi tisztánlátáshoz kell egy bizonyos időtávlat, hogy tárgyilagoson, érzelmektől, indulatoktól mentesen ítélhessük meg a valós tényállást. Ha ez így igaz, akkor az 1990 márciusában Marosvásárhelyen megesett dolgok a kivételek közé tartoznak, hiszen negyedszázad távlatából mindenki a maga szemszögéből beszél a fekete márciusról.
A különbség talán annyi, hogy a felek ma már kevesebb indulattal fűszerezik az emlékezést. De a szembenállás, a „párhuzamos történelem” képtelensége változatlanul uralg, s így lesz ez mindaddig, amíg legalább erkölcsileg nem vonják felelősségre a sötétből cselekvőket, az etnikai összecsapás igazi szervezőit és haszonélvezőit, a nacionalista kommunizmus rövid időre elrejtőzött, de gyorsan előkerülő pribékjeit.
Nem lesz megnyugvás és józan tisztázás addig, amíg Mihai Cofariut, a félrevezetett, leitatott, de gyilkos szándéktól egyáltalán nem mentes libánfalvi nyomorultat továbbra is nemzeti hősként, mi több, ártatlan áldozatként emlegetik, s krokodilkönnyeket hullatnak érte. Az elemi jogérzet tiltakozik ellene, hogy a házadra rászabadított csürhét áldozatnak állítsa be bárki, főleg, ha azt a megsemmisítésedre, de legjobb esetben is a megfélemlítésedre toborozták. Pénzzel, itallal, hazugságokkal, sötét elemi ösztönökre és fölkorbácsolt indulatokra alapozva.
Ha a megsemmisítés nem is sikerült huszonöt évvel ezelőtt, a megfélemlítés és a remény eltiprása annál inkább, mert mi más lenne a magyarázat arra, hogy Marosvásárhelyen – most már irányított, tömeges betelepítések nélkül – megfordult az etnikai arány, s az akkor még enyhe magyar többségű városból román többségű lett, ahol most már végleges és visszavonhatatlannak tűnő folyamat tovább apasztja az egykori székely főváros magyar közösségét.
A sötét erők tehát végeredményben elérték a céljukat, s igazuk van azoknak, akik attól tartanak, hogy Székelyföld többi városai következnek most sorra, mert a nemzetállami gőg nem nyugszik az itteni „végső megoldásig”. Persze, addig még vagyunk, és itt vagyunk.
Magyari Lajos
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

A fogadatlan prókátor és a díszpolgár
Sütő András író fogalmazta meg azt, hogy az 1990. február 10-i gyertyás-könyves méltóságteljes tüntetésen azért jelent meg százezres tömeg, mert a magyarok 70 éve vártak arra, hogy jogaik védelmében kiállhassanak. A Ion Iliescuék hathatós részvételével megszervezett marosvásárhelyi fekete márciusi „ţărăniada” a magyarság jogszerző lendületét és a gyűlölt szekuritáté visszaállításának elfogadtatását célozta meg. 
A román hatalom már akkor is bevetette ellenünk az (i)gazságszolgáltatást, és ennek a törvénytelen, jogsértő eljárásnak volt önkéntes eszköze a marosvásárhelyi születésű Lucian Chiriac, a Marosvásárhelyi Ügyészség ügyésze, akinek díszpolgárságát egyhangúlag megszavazta a marosvásárhelyi tanács. Néhai Vitos Lajos megyei ügyész mondta el azt, hogy ő és a Maros megyei ügyészség másik bűnügyi nyomozója, Liviu Moica megtagadták a Cseresznyés Pál és Barabás Ernő elleni nyomozati eljárás le-folytatását, és ezt vállalta el helyettük a marosvásárhelyi helyi ügyészségen dolgozó L. Chiriac. A 25 éve ügyvédként munkálkodó egykori ügyész elismerte a Cseresznyésék elleni nyomozati eljárásban játszott szerepét, de azzal kisebbítette tettének következményeit, hogy a vádiratot nem ő szerkesztette meg. Ez így is van, mivel helyi ügyészként hatáskör hiányában nem folytathatott volna nyomozást a gyilkossági kísérlettel vádolt Cseresznyésék ellen. Védekezése viszont megerősíti néhai Vitos Lajos megyei ügyésznek Chiriac túlbuzgóságára vonatkozó leleplezését. Viselkedése annál elítélendőbb, mivel marosvásárhelyiként Chiriac pontosan tudta, hogy ki volt az agresszor és kik gyakoroltak jogos önvédelmet, de lelkesen részt vett az igazság ki nem derítésében, a valóság meghamisításában. 
Ebben az összefüggésben érthetetlen Vass Levente marosvásárhelyi RMDSZ-elnök hozzáállása, akit tiszavirág-életű Maros megyei RMDSZ-elnökségem idején alelnöknek neveztem ki, és úgy mutattam be a sajtónak, hogy ő az „RMDSZ politikai jövője”. Ebben a minőségében (?) a sajnálatos tények nyilvánosságra hozatala után is lelkesen védelmezi Lucian Chiriac díszpolgárságát, mondván, hogy a fekete március óta olyan sok jót tett a magyaroknak, hogy kitüntetését bármikor ismét megszavaztatná az RMDSZ-frakcióval (!?). A jótétemény abban állhat, hogy Chiriac ügyvédként honorárium ellenében magyarok védelmét is ellátja, ill. egyetemi tanárként a magyar diákokat is oktatja. Vass szerint ezért hálásnak kell lenni, és Chiriac leleplezése nem egyéb, mint „magyar kekeckedés”. Halkan megjegyzem, hogy néhai dr. Kiss Árpád agysebész is megmentette a magyarokat megtámadó Mihai Cofariu életét, hiszen a szakmát nem szabad a politikával összekeverni. Hozzáteszem, mindig azt vallottam, hogy hazugságra, meghunyászkodásra nem alapozható a valódi román–magyar megbékélés.
Befejezésül egy adalék a marosvásárhelyi magyarság igazságszolgáltatás általi sikeres megfélemlítésével kapcsolatban: Sütő András Kossuth-, Herder- és állami díjas írót, a Maros megyei RMDSZ akkori elnökét, a sérelmére elkövetett gyilkossági kísérlet után a bukaresti katonai kórházban felkereste Ion Iliescu akkori államfő, és megígérte, hogy a tetteseket felelősségre fogják vonni. A félrenyomozás miatt, amikor Sütő sikertelen szemműtéte után visszatért az Egyesült Államokból, rábeszélték, hogy nyugalma érdekében vonja vissza a bűnvádi feljelentést. Ennek következtében – törvénytelenül – beszüntették a nyomozati eljárást, noha hivatalból üldözendő cselekményről volt szó, amelyben nincs helye a kibékülésnek.
Marosvásárhely 2017. június 13.
Kincses Előd Népújság (Marosvásárhely)