Így dolgozik a DNA? Gyermekének telefonáltak, hogy beidézzék a gyanúsítottat
Hivatalból indított vizsgálatot az Igazságügyi Felügyelet, miután az Állandó Választási Hatóság (AEP) volt elnöke, Ana Maria Pătru azt nyilatkozta, a korrupcióellenes ügyészek úgy idézték be kihallgatásra, hogy a gyerekét hívták fel telefonon.
Az igazságügyi felügyelet szóvivője, Alin Alexandru ma azt mondta, az intézmény hivatalból indított vizsgálatot, mivel Ana Maria Pătru leírta, milyen módon idézték be kihallgatásra az Országos Korrupcióellenes Ügyosztály (DNA) ploieşti-i székhelyére.
„Socol asszony, Onea úr (Lucian Onea, a ploieşti-i DNA vezetője – szerk. megj.), és még ketten-hárman, mikor Socol asszony hozza a sleppjét, és tesz egy pár feljelentést, úgy gondolták tegnap, hogy szépen felhívják a gyerekemet az iskolában, és elmondják neki, hogy gyanúsítottként meg kell jelennem náluk ma” – mondta a korrupcióellenes ügyészségre való belépésekor, szerdán Ana Maria Pătru.
Az Állandó Választási Hatóság (AEP) volt elnöke, Ana Maria Pătru szerdán hatósági felügyelet alá került. Azt mondta, minden onnan ered, hogy rá akarták venni, hogy feljelentést tegyen, de nem volt rá hajlandó.
Medifax; Szabadság (Kolozsvár)

Öt és fél ezren a rendszerben
Húszéves az intézményes gyermekvédelem
Örökké emlékezetesek maradnak azok a megrázó képsorok, amelyeket a kilencvenes évek elején tettek közzé, s amelyek ráébresztették a közvéleményt, hogy milyen siralmas állapotok uralkodtak a zsúfolt állami árvaházakban, mennyire elhanyagolták a fogyatékkal élő gyermekeket. Egyértelművé vált, hogy ezt a szégyenfoltot el kell tüntetni, s változtatni kell, humánusabb, elviselhető körülményeket kell teremteni a gyerekek számára, s a sérültek ápolását intézményesített keretek között kell végezni. A Maros megyei gyermekvédelmi rendszerbe került 5551 gyerekről 669 alkalmazott gondoskodik.
Húsz alkalmazottal kezdték
A gyermekvédelmi struktúrák kiépítéséhez göröngyös út vezetett, hiszen komoly mentalitásváltásra, jelentős humán- és anyagi erőforrásra volt szükség. Vitathatatlan, hogy az állam mellett ebben jelentős részt vállaltak a bel- és külföldi nemkormányzati szervezetek is.
Hogyan kezdődött? Erről számvetés készült a Maros Megyei Gyermekvédelmi Igazgatóság megalakulásának huszadik évfordulóján.
1997-ben létrehozták a Gyermekvédelmi Igazgatóságot, amelynek akkor 20 alkalmazottja volt. A személyzet a megye gyermekotthonaiban élő 1800 gyerekkel foglalkozott, s próbálkozásaik arra irányultak, hogy egy részüket a hozzátartozóknál, családokban helyezzék el.
Az intézmény az évek folyamán tovább fejlődött, 1999-ben átvették a marosvásárhelyi csecsemőotthont és az árvaházakat, a 2000. év végéig nyolc gyermekotthon tartozott hozzá, ahol összesen 1400 gyermeket neveltek.
A gyermekvédelem reformja 2004-ben csúcsosodott, amikor felszámolták a nagy létszámú, több száz gyermeket nevelő árvaházakat, s az alternatív szolgáltatások révén csökkenteni próbálták az intézményekbe kerülők számát.
Miután felszámolták a hagyományos árvaházakat, 232 pótszülő vette át a feladatot, akik 428 gyermeket neveltek, további 645 gyermeket rokonoknál helyeztek el. Bátorították a belföldi örökbefogadást, és 37 családi típusú otthont hoztak létre, amelyekből tíz (állami és magán) partnerségben működött. A nemkormányzati szervezetek támogatásával még 35 családi típusú házat hoztak létre. Jelenleg a gyermekvédelem alárendeltségébe 35 családi típusú ház tartozik, ahol 253 gyermeket és fiatalt nevelnek. Továbbá tíz rezidenciális központot hoztak létre, a megyei klinikai kórházzal közösen a Speranţa–Reménység egészségügyi központot működtetik, ahol neuropszichiátriai problémákkal küzdő gyermekeket ápolnak. Három nappali központot, illetve két átmeneti központot létesítettek azoknak a fiataloknak, akik kilépnek a rendszerből. Jó az együttműködés a Holt Alapítvánnyal, a „Mentsétek meg a gyermekeket” alapítvánnyal. Mozgó csoport jött létre a hátrányos helyzetű gyermekek rehabilitációjára, együttműködnek a segesvári neuropszichiátriai, főként autista gyerekekkel foglalkozó központtal, újjászervezték a gyorssegélynyújtást agressziót szenvedett gyerekek számára, vagy olyan esetekre, amelyekben a gyerekek kereskedelem vagy gondatlanság áldozatává estek. Felújították a marosvásárhelyi Görbe utcai központot, s átszervezték a mezőcsávási rehabilitációs központot.
Kilenc, gyerekekkel és 16, szociális kérdésekkel foglalkozó nemkormányzati szervezettel dolgoznak együtt, ami a gyermekek egészségi felépülését és a társadalomba való beilleszkedésüket szolgálja. A gyermekvédelmi rendszerbe került 5551 gyerekről 669 alkalmazott gondoskodik.
Felszámolták a népes árvaházakat
A túlméretezett árvaházakból 1281 gyerek került ki, akiket családi típusú házakban helyeztek el. Bezárták a szászrégeni, a marosvásárhelyi, a mezőzáhi, a marosludasi, a nyárádszeredai árvaházakat, átalakították a marosvásárhelyi 3-as elhelyezési központot, létrejött a sajátos igényű gyerekek rehabilitációját segítő marosvásárhelyi Kitartás központ, a Materna, a Rozmaring központ, működnek az ADA és ADI házak, amelyek a rendszerből kikerülő fiatalokat fogadják be adott időre.
Marosvásárhelyen négy, Segesváron egy neuropszichiátriai központ jött létre, ahol sérült gyerekeket kezelnek és rehabilitálnak. A Hope and Homes for Children Romania támogatásával két családi típusú házat hoztak létre Erdőszentgyörgyön és Mezőrücsön.
Működik a zöldvonal (0800-800-883), ahol a gyerekekkel kapcsolatos erőszakot, gondatlanságot, kizsákmányolást be lehet jelenteni. A bejelentés nyomán egy szakemberekből álló segélycsoport száll ki, hogy mielőbbi megoldást találjanak a helyzetekre.
A 20 év alatt 11 gyermekvédelemmel kapcsolatos 11 projektet bonyolítottak le, ami több mint 6 millió eurós befektetést jelent.
A Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság tevékenységét pénzügyileg és logisztikailag a Maros Megyei Tanács támogatta, melynek alárendeltségébe tartoznak – áll dr. Stekbauer Andrea és Deak Elida igazgatók beszámolójában.
Sérült gyerekek a legkiszolgáltatottabb helyzetben
Szeretnénk hinni, hogy ma minden rendjén van a fogyatékkal élő gyerekek gondozása terén. De sajnos, nincs így, hiszen a sérült gyermekekkel foglalkozó nemkormányzati szervezetek anyagi támogatását idén nagyon megnyirbálták, s ezzel ellehetetlenítették tevékenységüket. A sérült gyermekek rehabilitációját felvállaló Alpha Transilvana Alapítvány elnöke, dr. Lupşa Alexandru elmondta, hogy az alapítvány kénytelen volt leszűkíteni a tevékenységét, holott 25 éve azért hozták létre, hogy minél több sérült gyereket terápiás kezelésben, rehabilitációban részesítsenek. A segítő munkát már 1991-ben elkezdték az otthon gondozott, gyakorlatilag terápiát nélkülöző gyerekek fejlesztésére, hiszen kiutalták őket az intézményekből, s a család gondjaira bízták, azzal az ígérettel, hogy megfelelő támogatást nyújtanak. Az ígéreteket nem váltották be, az anyagi segítség minimális volt. Azok a gyerekek, akiket az állami rezidenciális típusú intézetekből hazaküldtek, szolgáltatás nélkül maradtak. Zömük semmilyen kezelésben nem részesült, esetleg azok, akik helyet kaptak a zsúfolt inkluzív oktatásban.
Létrejött a súlyos, halmozottan fogyatékosokat kezelő központ, aminek a haszna nem csupán a gyerekek rehabilitációjában, hanem a családnak nyújtott segítségben is fellelhető, hiszen a szülők 8-10 órára felszabadultak. Itt kineto-, hidroterápiás kezelést, pszichopedagógiai ellátást kaptak a gyerekek, akiket reggelente elvittek, majd hazavittek, s teszik ezt ma is. Olyan gyerekekkel is végeztek rehabilitációs munkát, akik most egészséges társaikkal együtt normál iskolában tanulhatnak. Sok autista, Down-kóros, veleszületett elme- vagy más betegségek után visszamaradt rendellenességgel küzdő gyerekkel foglalkoznak az Alphánál.
–Az állami finanszírozás tekintetében voltak jobb és kevésbé jó időszakok. Dr. Schmidt Loránd, a Szociális Ellátási és Gyermekvédelmi Igazgatóság akkori igazgatója mindenben támogatta az együttműködést, kiállt az alapítványok mellett, elmagyarázta a megyei vezetőségnek, hogy az alapítványok – köztük az Alpha – csak adnak a közösségnek. Épületeket biztosítanak, felszerelik azokat, a költségek 40 százalékát fedezik. Az alapítvány finanszírozásával kezdetben nem voltak gondok, a megyei tanáccsal jó volt az együttműködés, a szerződést betartották, 2006 és 2008 között 500 ezer lejt biztosítottak évente, ami több mint 40 ezer lejt jelentett havonta. 2009-től 2011-ig a megyei tanács nem finanszírozta a tevékenységet. De a gyerekek továbbra is ide jártak. 2011–2012-ben csupán havi 3000 lejt adtak, aztán 2016-tól 42 ezer lejre nőtt a finanszírozás. A partnerek támogatásával azért gördülékeny volt a tevékenység. Persze új pályázatokat írtunk, így például sikerült egy pszichoszenzoriális szobát kialakítanunk, ami 40 ezer euróba került. A finanszírozásra volt egy városi konvenció, de a polgármesteri hivatal nem fizetett. Az unióba lépést követően megszületett a román menedzsmentiroda, amivel a pályázati bürokrácia csak nőtt. Most oda jutottunk, hogy egy 700 eurós projektben el kell számolni a projektben részt vevő roma gyerektől összeszedett autóbuszjeggyel is. Másként a költségek nem elszámolhatók! Ezt itt találják ki, nem máshol, hogy az ember megundorodjon a munkájától. A hatóság nem látja, hogy itteni embereknek szolgáltatunk, s ahelyett, hogy segítenének, gátolnak. Nem alakult ki az a mentalitás, hogy az állami szervek és a nemkormányzati szervezetek partnerek kellene legyenek.
2012-ben volt egy mélypont, most, 2017-ben ugyanez a helyzet. Január elsejétől semmilyen szakemberfejlesztési büdzsé nincs, minden fejlesztéssel kapcsolatos tevékenységet megszüntettünk, amit lecsökkentett személyzettel nem vállalhattunk. Jelenleg megszűnt a kinetoterápia, nincs pszichológiai felmérés és terápia, nincs pszichoszociális munka, nincs logopédia, ami 85 családot érint – fogalmazott dr. Lupşa Alexandru elnök.
Ezek az aspektusok arra világítanak rá, hogy nincs minden rendjén a gyermekvédelem, a fogyatékkal élő gyermekek jogai terén. S ezt csak azok a szülők tudják igazán, akinek a lelki teher mellett el kell viselniük, hogy az állam „levette” a gondját sérült gyermekeikről. Mezey Sarolta / Népújság (Marosvásárhely)

Egyoldalú videokonferencia a vitatott kérdésekről
Tankönyvek, segédeszközök, közoktatási törvény…
A közvitára bocsátott tanügyi törvény és a tankönyvellátás gondjainak a „megoldását” célzó tankönyvtörvény-tervezet, az oktatási segédanyagok engedélyezése, a mobiltelefonok használata a tanórán, az iskolák őrzése, az oktatási egységek finanszírozásának a módosítása – az iskolakezdés óta legtöbb vitát kavart kérdések szerepeltek a Liviu Pop közoktatási miniszter által tartott csütörtöki videokonferencián.
A szaktárca képviselői mellett a megyei tanfelügyelőségek vezetői, az oktatásügyi szakszervezetek, a tanulók, szülők, egyetemi hallgatók képviselői kaptak meghívást a televíziós eszmecserének tervezett rendezvényre, amelyen a sajtó is részt vehetett. Bár eszmecserét mondtunk, hiszen az ország minden megyéjéből a tévé elé hívták a szóban forgó személyeket, többen csalódottan vették tudomásul, hogy a miniszter saját bejelentéseit és ígéreteit követően soros teendőire hivatkozva távozott. Így részben a harcias oktatási államtitkár asszony válaszolt a különböző megyékből érkezett megjegyzésekre, és ígéretek hangzottak el, hogy feljegyzik ezeket.
Az idei tankönyvellátás csődje miatt gyakran bírált közoktatási miniszter újra kitolta a korábban október 11-re ígért határidőt, és öt hétben jelölte meg azt az időszakot, amire minden hiányzó tankönyv eljut a diákokhoz, kivéve az ötödikes ortodox valláskönyvet, amelynek kapcsán az óvás érvényben maradt.
A tervezett tankönyvtörvényről Liviu Pop elmondta, hogy a közvita során a minisztérium arra kívánt választ kapni, hogy az érdekelt felek támogatják-e az egységes tankönyvet, amelynek elektronikus formája az interaktív gyakorlatokkal mindenki számára hozzáférhető lesz, a nyomtatott példányt pedig hat hónappal az iskolakezdés előtt lehet megrendelni. Mint ismeretes, a szóban forgó jogszabálytervezettel a tankönyvmaffiának akar véget vetni a tárcavezető azzal, hogy a minisztérium alárendeltségébe utalt Tankönyvkiadóra bízza a tankönyvek kiadását, amelyeket az állami nyomdában fognak kinyomtatni. A szerzők versenyezhetnek egymás között az Országos Minősítő és Vizsgaközponthoz benyújtott tankönyvtervezetükkel, amit ha elfogadnak, a kiadás költségei az államra hárulnak. Az úgynevezett virtuális iskolai könyvtárban minden dokumentum, tankönyv elektronikus formában ingyen letölthető lesz – ígérte.
Megegyezés született a középiskolai tantervek kidolgozásáról, és jövőre a szakoktatás tanterveit is elkészítik. Szellősíteni kell a tanterveket, többet nem lehet heti 32-36 órája a diákoknak – hangsúlyozta.
Beszélt az oktatási segédeszközökről szóló miniszteri rendeletről (munkafüzetek, példatárak, szöveggyűjtemények), amelyek közül azok használatát tiltotta meg, amelyek nem rendelkeztek minisztériumi jóváhagyással, majd ismertette a jóváhagyás menetét. Első körben október 8-ig lehet(ett) kérni az engedélyezésüket, majd a következő évben egy újabb akkreditálási szakaszra is sor kerül. Korábban azt mondta, ezt a rendeletet azért hozta, mert véleménye szerint az alternatív oktatási eszközök ellepték az iskolákat, nagy nyereséget biztosítva a kiadóknak, amelyek hátrányos helyzetbe hozták a tankönyvkiadást. Az új tanterveknek megfelelő tankönyvek fennakadás nélküli megjelentetése esetén nem volna a segédeszközökre olyan nagy szükség, mint ebben a helyzetben – hangzott el a vidékről érkező egyik hozzászólásban.
Liviu Pop a jövő szeptemberre ígérte a módosított tanügyi törvényt, amelynek a közvitája elkezdődött. Ne hazudjunk tovább – hívta fel az érvényben levő jogszabály öt gyenge pontjára a figyelmet. Soha nem tartották be, hogy az általános iskola kilenc osztályból áll, 2020-ra kötelezővé válik a 12 osztály elvégzése, hogy az előkészítő és 11. osztály valójában nem jelent 12 osztályt, nem történt meg az érettségi vizsga megszervezésének az átalakítása, elmaradt a felvételi vizsga kiírása a középiskolák 9. osztályába, ha a meghirdetett helyekre több diák jelentkezett. Az elkövetkező 30 napban a tanügyi törvény alapos átvizsgálását ígérte, ebben a diákszervezetek, a szülők és a vállalkozók is partnerei a minisztériumnak – jelentette ki.
Az iskolai keretszabályzat kapcsán engedékenyebb lett a mobiltelefonok használatát illetően, az iskola eldöntheti a tanár kérésére, hogy bizonyos tanórákon kéznél lehessen, egyébként mind a tanár, mind a diákok telefonjait 50 percig le kell tenni, és ki kell kapcsolni – mondta.
Közvitával kell eldönteni, hogy legyen-e a jövőben szolgálatos diák? – vetette fel a kérdést, majd hozzátette, hogy az iskolák őrzése a helyhatóságokra hárul.
Törvénytervezet készül a tanintézetek finanszírozásáról, amely elfogadása esetén lehetővé tenné, hogy az óvodák, iskolák működtetésére szánt összegeket közvetlenül az adott intézetnek utalják át. A jövő évre az eddigi legnagyobb mértékben finanszírozzák az oktatásügyet – ígérte a miniszter, majd távozott.
A hozzászólásokban a szakszervezetek képviselői felvetették, hogy a munkatörvénykönyv előírásainak bizonyos pontjait nem lehet a pedagógusokra alkalmazni. Az ő nyolcórás munkaidejükbe ugyanis bele kell számítani az otthoni felkészülést is, továbbá azt, hogy a kezdő tanár nem tud megélni a fizetéséből, ezért nem lehet elvárni tőlük, hogy napi nyolc órát töltsenek az iskolában. A diákok képviselője felvetette a megfelelő környezet hiányát a tanintézményekben, kifogás hangzott el a sajátos nevelési igényű diákok integrált oktatási feltételeinek a megteremtését illetően, és arról is szó esett, hogy a végzős osztályoknak szükséges segédeszközök már a diákok és tanárok rendelkezésére kellene álljanak, februárban ugyanis elkezdődik az érettségi vizsga. Akkor kellett volna megtiltani a segédeszközök használatát, amikor már a diákok kezében van a tankönyv. Van olyan tanintézet, ahol betöltetlen állások maradtak, mégis utasítást kaptak, hogy a létező személyzetből le kell építeni – idéztünk néhány felvetést a sokból, amit már nem volt ideje megválaszolni a miniszternek.
* 
A sajtótájékoztató végén az újságírók kérdésére Todea Alexandru, a Papiu líceum tanulója, a Megyei Diákszövetség elnöke úgy összegezte a hallottakat, hogy a mentalitás továbbra sem változik, s mivel a vonatkozó törvény is előírja, azt szeretnék, ha valóban ingyenes lenne a közoktatás, ugyanis jelenleg nem tekinthető annak.
Ioan Macarie megyei főtanfelügyelő megerősítette, hogy ezentúl a Tankönyvkiadó fogja megjelentetni, az állami nyomda pedig kinyomtatni a tankönyveket.
– A kisebbségi diákoknak készült két alternatív román tankönyv közül miért nem a diákok számára hozzáférhetőbb, népszerűbb változatot rendelte a tanfelügyelőség, amiről meg lehetett volna kérdezni a kisebbségek számára írt tanterv marosvásárhelyi készítőit?
– Ellenőrizni fogom – ígérte a főtanfelügyelő, aki szerint a segédanyagok és a tankönyv használata a tanártól függ.
Ezzel egyet is érthetünk, de a tanárnak biztosítani kell a választás lehetőségét. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)

Premier és Vastaps díj
A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Liviu Rebreanu Társulata a színház nagytermében szombaton országos premierként mutatta be a Dés László, Geszti Péter és Békés Pál által szerzett A dzsungel könyve című musical román nyelvű változatát, Oana Leahu rendezésében.
Rudyard Kipling világhírű regényének adaptációja a Maugli nevű kisfiú kalandjait meséli el, akit a dzsungelbeli farkasok neveltek fel. Barátai: Balu, a medve, Bagira, a párduc és Ka, a piton segítségével Maugli megtanul a dzsungel törvényei szerint élni. Ám fokozatosan felismeri nemcsak az állatok törvényeit, hanem az emberekét is. A történet az életről szól, a túlélésről, a barátságról, a magányról, és egyúttal egy fiú sajátos életútjáról a gyermekkortól a felnőttkorig, egy olyan helyszínen, ahol a dolgok nem a megszokott módon zajlanak – áll a színház közleményében.
Maugli szerepében Claudiu Banciu és Lucian Banciu lépett színpadra, a szereposztás további tagjai: Ciugulitu Csaba, Luchian Pantea, Elena Purea, Costin Gavază, Mihai Crăciun, Rareş Budileanu, Georgiana Ghergu, Ion Vântu, Cristina Holtzli, Alexandru-Andrei Chiran, Cristian Iorga, Sergiu Marocico, Ştefan Mura, Tiberius Vasiniuc, Gabriela Bacali, Loredana Dascălu, Anca Loghin, Laura Mihalache, Delia Martin, Raisa Ané színművészek, valamint a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem hallgatói, továbbá gyerekszereplők.
A hangszerelés Zeno Apostolache-Kiss munkája, a díszlet- és jelmeztervezésért Rodica Arghir felelt, az előadás koreográfusa Cristina Iuşan és Ruszuly Ervin; a művet Sándor László fordította románra, a light design Daniel Klinger munkája, a video designt Lucian Matei jegyzi, a zenei felkészítésért Teodora Sântean felelt. Díszlet- és jelmeztervező-asszisztens: Sikó Dorottya és Huszár Katalin; Video design asszisztens: Adrian Matei, ügyelő: Ilarian Varga, súgó: Laura Moldovan, hang: Jancsó Levente, fények: Kászoni Attila, felvétel és hangkeverés: ifj. Kacsó Tibor. A musicalt a Proscenium Szerzői Ügynökség közvetítésével mutatták be, az előadás magyar nyelvű felirattal követhető.
További, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházzal kapcsolatos hír, hogy az idei, immár 73. évad első premierje – Pozsgai Zsolt Liselotte és a május című tragikomédiája (Harsányi Zsolt rendezésében) – alkalmával átadták az előző év színészi teljesítményeit elismerő Vastaps díjakat.
A Vastaps díj többéves hagyományra tekint vissza, a legtöbb előadást játszott, valamint legtöbb próbán részt vett színésznő, illetve színész jogosult rá. Az idén Nagy Dorottya és Csíki Szabolcs vehette át az elismerést – a Tompa Miklós Társulat két színművésze a 2016/2017-es évadban 431, valamint 508 alkalommal lépett színpadra.
A díjak átadásakor Gáspárik Attila kihangsúlyozta: ezt a díjat azok kapják, akik számszerűen a legtöbbet dolgoztak.
– Az évad első bemutatójának ideje alatt a társulat másik fele Újvidéken játssza a Sirály című előadást egy nemzetközi színházi fesztiválon. Azért, hogy ez megtörténhessen, bizony sokat kell dolgozni – mondta a vezérigazgató.
A díjazottak az elismerő oklevél mellett a marosvásárhelyi Bioeel gyógyszer- és kozmetikai gyár, valamint a Kárásztelek Pezsgőpincészet által felajánlott ajándékcsomagokat vehették át. A díjazott Csíki Szabolcs legközelebb október 13-án, pénteken William Shakespeare Macbeth című tragédiájában, míg Nagy Dorottya 17-én, szerdán Radu Afrim Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan című előadásában lép közönség elé. K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)

Egyoldalú az erdélyi magyar és a román irodalom közti szerelem
Szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően – mondta el a Krónikának Lövétei Lázár László, a Székelyföld főszerkesztője azt követően, hogy a folyóiratnak a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró lapszámát Bukarestben mutatták be szerdán.
Egymás kultúrájának kölcsönös megismerése vajon elősegíti-e a román és magyar nép közeledését? Előrelendítheti-e ezt az irodalmi művek fordításokon keresztül történő átjárhatósága? – ezeket a kérdéseket vetette fel az a szerdai bukaresti beszélgetés, amelynek keretében a Székelyföld folyóirat szerkesztői és román írók, fordítók mutatták be a lap tematikus számát. Lövétei Lázár László, a Csíkszeredában szerkesztett lap főszerkesztője a Krónika megkeresésére kifejtette, az augusztusi tematikus számban, amely a román és magyar kultúra kapcsolatát járja körül, a szerkesztők kérdéssel fordultak magyar és román irodalmárokhoz: Ismerve a magyar és román nép évszázados »barátságát«, egymás kultúrájának megismerése valóban elősegíti-e a két nép közeledését? És mit kellene még tennünk nekünk, magyar és román íróknak, hogy kimozduljunk a jelenlegi holtpontról ebben a kérdésben?”
A beérkezett válaszokat a tematikus számban jelentették meg, írt a témáról Petre Cimpoeşu, Marius Cosmeanu, Demény Péter, Dimény H. Árpád, Doina Ioanid, Lakatos Mihály, László Noémi, Márton Evelin, Ion Nete, Doina Ruşti, Szenkovics Enikő, Szonda Szabolcs, Alexandru Vakulovski, Vida Gábor.
A centenárium közeledtével „durvulnak a dolgok”
A bukaresti beszélgetésnek a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet adott otthont, Lövétei Lázár Lászlón kívül Fekete Vince főszerkesztő-helyettes, Dan Lungu író, szerkesztő, Marius Cosmeanu szociológus, műfordító, újságíró és Szonda Szabolcs moderátor vett részt a bemutatón. Lövétei Lázár László elmondta, nem ez volt az első alkalom, hogy a Székelyföld Bukarestben mutatkozott be, hiszen korábban erdélyi magyar irodalmi folyóiratokat, a Székelyföldön kívül a Látót, Helikont is megismertették az ottani közönséggel.
„Azért gondoltunk arra, hogy most épp Bukarestben illene bemutatni a tematikus lapszámot, mert jeles kortárs szerzők anyagai szerepelnek benne és értelemszerű, hogy a román közönségnek is legyen tudomása erről.
Pláne olyan körülmények között – ezt hangsúlyoznám, Bukarestben is elmondtam –, hogy jelenleg egyáltalán nincsen konjunktúrája a román–magyar barátságnak.
Mindannyian látjuk, hogy ahogy közeleg a 2018-as centenárium, egyre inkább durvulnak a dolgok a két nép viszonya tekintetében. Én magam is szkeptikus vagyok kicsit, de ez még nem jelenti azt, hogy teljesen el kell felejteni, hogy az együtt élő népek közt tartani kell valamilyen szinten a kapcsolatot” – fogalmazott Lövétei Lázár László. Hozzátette, az írók, irodalmárok úgy tudják ezt megvalósítani, hogy olvassák, fordítják egymás műveit.
„A román kollégák is hangsúlyozták a lapszámbemutatón, hogy minél többet kellene találkozni egymással. Persze az, hogy ennek a közeledésnek van-e kézzel fogható hatása, megjósolhatatlan. Augusztusi lapszámunk körkérdésére kortárs román és erdélyi magyar írók válaszoltak, és mondhatni elég szkeptikus hangot ütöttek meg. Volt, aki azt mondta, hogy fontos közeledni és valamikor hátha pozitívan változik a helyzet, de általában elég sötéten látják az írók a kérdést román és magyar részről egyaránt” – fejtette ki a főszerkesztő. Mint mondta, Dan Lungut mint az egyik legjobb kortárs román írót, illetve Marius Cosmeanut mint műfordítót, újságírót hívták meg. Cosmeanu marosvásárhelyi születésű, az édesanyja magyar, élt Pesten is, így eléggé ismeri mind a két kultúrát. Dan Lungu úgy fogalmazott, hiányérzetük van, mert az erdélyi magyar kortárs irodalom és általában a kisebbségek irodalma szinte teljesen ismeretlen a román közönség számára, amely sokkal jobban ismeri például a kortárs külföldi, olasz, francia szerzőket. Talán a magyarországi irodalom ismertebb, például Dragomán György regényei románul is napvilágot láttak. Lungu felvetése szerint nem is létezik elég útja-módja annak, hogy az erdélyi magyar irodalom eljusson a román olvasóhoz.
Kevés a románra fordított erdélyi magyar kortárs mű
„Ez teljes mértékben így van, hiszen magyar részről sokkal könnyebb dolgunk van. Aki irodalmárkodik, otthon van a kortárs erdélyi magyar irodalomban, az általában fordítani is szokott románból – ez persze nem kötelező, de gyakori. Ezért mennyiségileg sokkal több román irodalmat fordítanak magyarra, mint fordítva, ebből a szempontból mondhatni a szerelem nagyon egyirányú.
Édeskevés az, ami a kortárs erdélyi magyar irodalomból le van fordítva. Lungu szerint fájdalmas, hogy a franciákat vagy a japánokat, a kortárs külföldi szerzőket jobban ismerik a románok, mint azoknak a népeknek az irodalmát, akikkel együtt élnek” – mondta Lövétei.
Kitért arra is, nemrég megjelent ugyan egy, erdélyi magyar szerzők románra fordított írásait tartalmazó antológia az ICR (Román Kulturális Intézet) kiadásában, még akkor, amikor Nagy Mihály Zoltán volt az intézet alelnöke, aki azóta már nem az, úgyhogy félő, hogy ez a kezdeményezés is el fog halni, hacsak valamit ki nem talál a politikum ezirányban.
Nyilván nemcsak a politikum feladata, hogy a két irodalom átjárhatósága megteremtődjék, civilkedni mindig lehet, de az ilyen kezdeményezésekhez pénz és háttér kell.
A Székelyföldben egyébként elég gyakran szerepel román szerzők szövegeinek fordítása: versek, novellák, regényrészletek a legfontosabb kortárs íróktól-költőktől” – mutatott rá Lövétei.
Azt is elmondta, a bukaresti lapszámbemutató közönsége vegyes volt, hatvan-negyven százalék arányban voltak jelen magyarok és románok, ami azt mutatja, a románok is érdeklődnek azért valamelyest a téma iránt.
Román írók a román és magyar kultúra kapcsolatáról a Székelyföldben
„Egy másik kultúra vagy személyiség vagy közösség felfedezése más világokra nyitja rá a szemünket, és gazdagabbá tesz bennünket szellemileg és lelkileg egyaránt” – Doina Ioanid
„A színtiszta igazság az, hogy – ami a két kultúra kölcsönös megismerését illeti – bizony még sok helye van a jobbításnak. Valahogyan csak haladnak előre a dolgok, inkább alkalomszerűen (ebből ered a protokolláris ünnepiesség), jóllehet az volna a természetes, hogy létezzék állandó jellegű együttműködés, azzal a proiritással, hogy a nemzetközi irodalom vérkeringésébe kösse be az irodalm(ak)at” – Ion Nete.
„Mind a magyar, mind a román írók annyira érzékenyek a történelem bonyolult problémái iránt, hogy mára már a kölcsönös jóindulat valóságos kódrenszerét hozták létre, ami sajnos eléggé mesterséges és működésképtelen képződmény. (...) Ebben a káoszban, amikor a nemzeti identitás csupán fesztív jelleggel megidézett emlék, nehezemre esik közösségek irodalmáról beszélni, sőt már egyetlen ország irodalma is szinte áttekinthetetlen. Csupán írók vannak, egy olyan történelemben, ahol a könyvek éppen agonizálnak” – Doina Ruşti.
„Besszarábiaiként látom, hogy a románok és oroszok közti régi konfliktusok a kultúrában semmissé lesznek. Azt hiszem, ez igaz a románokra és magyarokra is” – Alexandru Vakulovski. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

„Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám”
Talán Márai Sándor verssora – Mert egy nép azt mondta: „Elég volt.” – fejezi ki legtömörebben az 1956-os forradalom és szabadságharc lényegét. Megdöbbentő adat, hogy a forradalomban elesettek 44 százaléka fiatalabb volt 25 évnél. Ismerjük-e őket eléggé?
A forradalom áldozatai és résztvevői között több marosvásárhelyi vagy erdélyi is volt. Dudás József marosvásárhelyi, Szabó János (Szabó bácsi) Krassó-Szörény vármegyei származású, a legendás hírű magyar-örmény Pongrácz Gergely szamosújvári. Történészek állapították meg: a Magyar Autonóm Tartomány területén 1956 és 1965 között az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért 826 személyt állítottak hadbíróság elé és ítéltek el.
Közülük 620 magyar, 184 román, 18 német, 2 zsidó, 2 cigány volt. A hírhedt Szoboszlay-perben az eljárás során 57 személyt állítottak bíróság elé, akik közül tízet kivégeztek, Szoboszlay Aladárt, báró Huszár Józsefet, Alexandru Fîntînarut, Lukács Istvánt, Orbán Istvánt, Tamás Imrét, Tamás Dezsőt, Kónya István Bélát, Ábrahám Árpádot, Orbán Károlyt. Az erdélyi városok közül Marosvásárhely fizette a legnagyobb véráldozatot: Budapesten Dudás Józsefet és Preisz Zoltánt, Temesváron Orbán Károly földbirtokost, Kónya István Béla ügyvédet és báró Huszár Józsefet végezték ki.
Egy jellegzetes kép
Évről évre, amikor a magyar forradalomra emlékezünk, felbukkan egy jellegzetes kép – pufajkás (vattával bélelt kabát, szerk. megj.) fiatal lány néz a fotósra, a fekete-fehér képről nem derül ki, hogy vörös hajú, vállán dobtáras orosz géppisztoly, tekintete nyugodt, se nem hősieskedő, se közömbös, egyszerűen csak néz a lencsébe azzal a tudattal, hogy neki most dolga van a világban. A kép 1956 november 13-án jelent meg a Billed Bladet című dán folyóirat címlapján.
Sem az olvasók, sem a fotós nem tudta: a kislány akkor már halott volt.
A kép bejárta a világot. Jó esetben annyit tudtak róla, hogy Erikának hívják, 15 éves, és a – megjelenésekor már elfojtott – forradalom ügye mellé állt. Abban az időben sok hasonló kép járta be a világot, utcai harcokról, forradalmárokról, halottakról, orosz tankokról és a csodálatos pesti srácokról.
A híressé vált képet dán újságírók készítették. Paul Raae és fotósa, Vagn Hansen 1956 őszén mindenféle engedély nélkül, hatalmas szerencsével jutottak be Magyarországra. Kis Volkswagenükkel egy vöröskeresztes konvojhoz csatlakoztak, így szinte az elsők között értek Budapestre. A dánokat megdöbbentette, amit láttak. Fotóztak áldozatokat, forradalmárokat, fiatalokat és öregeket is. Ott voltak az Üllői úton, a Kilián laktanya környékén és a Köztársaság téren. Eközben találkoztak Erikával is.
„Véletlenül sikerült egy olyan képet csinálnom, amely bejárta a világot és a forradalom jelképévé vált. Megláttam egy komoly tekintetű, szép lányt zubbonyban, orosz géppisztollyal a vállán, akit rávettem, hogy néhány képet készíthessek róla” – mondta el később a fotós, Vagn Hansen. Valamelyest beszélgetni is tudtak, mert Erika egy kicsit tudott dánul. A 40-es évek végén három hónapot Dániában töltött. A Red Barnet nevű egyesület segítségével jutott el a messzi országba, amely szegény sorsú gyerekeket karolt fel a háború után.
Henning Schultz szintén 15 éves volt, amikor Erika képe a Billed Bladet címlapján megjelent. Mély hatást gyakorolt rá a dán magazin. Gyakran eljátszott a gondolattal, hogy Magyarországra jön és megkeresi a lányt, akinek akkor még senki sem tudta a nevét, és akit maguk közt csak úgy hívtak: a címlaplány. Ötven év telt el így, de végül csakugyan nekiállt a kutatásnak az ekkor már nyugdíjas földrajztudós. És akkor sok minden kiderült.
Kommunista anya, halott apa
A mártírlány 1941-ben született Budapesten. Édesanyja Blumenfeld Noémi (1911–1990), édesapja Szeles (Schlesinger) Sándor (1898–1944) volt, aki vagy koncentrációs táborban, vagy a gettóban halt meg. Érdekes, hogy gépírónő édesanya Romániában, az olténiai Brezoi (Vâlcea megye) településen született. Hogy miként került Magyarországra, arról ma már nem tudni. Egy idősebb testvére, Endre viszont már Gyulafalván, a mai Kommandó település részén, Háromszéken, a mai Kovászna megyében született.
Az anya szinte betegesen kommunista volt, Sztálin halálhíréről értesülve zokogásban tört ki, hisztériás rohamot kapott és elájult.
Mindezek ellenére a 15 éves lány, Szeles Erika Kornélia a forradalom kitörésekor a felkelők oldalára állt. Meggyőződése és egy idősebb barátja vitte a felkelők közé. 1956. november 1. környékén készíthette róla a híres képet a dán fotóriporter. November 1. után a barátok, akik tudtak az orosz egységek Magyarországra való betöréséről, aggódtak Erika biztonságáért, és meggyőzték, hogy még túl fiatal a harchoz. Beleegyezett, hogy letegye a fegyvert, és november 4-e után önkéntes ápolónővérként csatlakozott a Vöröskereszthez.
Egy orosz katona embertelensége
Egy volt szomszéd később, már a nyolcvanas években elmesélte: november 7-én megjelent Erika egy fiúval a budapesti VIII. kerületi, Bezerédi utca 11. szám alatti, II. emeleti 2-es számú lakásban. Akkor is egy dobtáras géppisztoly volt nála. Ott táraztak, pakolták bele a lőszert. Mesélte, hogy ő vöröskeresztes, és a sérülteket, a forradalmárok között megsebesülteket menti. Az anyukája ordított, sírt és könyörgött neki, hogy ne menjen el, mintha tudta, érezte volna, hogy meg fogják ölni. A Blaha Lujza tér környékén egy utcai felkelő csapat tagjaként egy megsebesült társához rohant segítséget nyújtani, amikor egy szovjet géppisztolyból halálos lövés érte.
A már említett szomszéd mesélte el a dán földrajztudósnak: majdnem egy egész tár lőszer volt benne, a nyaka környékén érte a sorozat. Keresztbe sorozták, pedig még a vöröskeresztes ruha is rajta volt. Lehet, hogy az orosz kiskatonát még ki is tüntették azért, mert a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának napján, november 7-én megölt egy magyar „ellenforradalmárt”. Aki mellesleg 15 éves volt...
Édesanyja a forradalom után néhány évvel beleőrült a férje és lánya elvesztése miatt érzett fájdalomba.
Henning Schultz a Vagn Hansen által készített tizenkét 56-os fényképének szignált papírkópiáját a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A kutatás nem volt eredménytelen. Schultz talált egy 1981-es dán cikket, amelyben egy ott élő 56-os menekült, Árki József elmondta, hogy a 15 éves lány vele együtt járt szakácsiskolába. Henning Schultz visszaemlékezései alapján egy portál újságírója végül kiderítette Erika vezetéknevét. Majd a temetőben megtalálta a 15 évesen hős lány sírját is.
Hansenen kívül több külföldi fotós is készített képet a kislányról valószínűleg ugyanazon a napon, mint Hansen, Erika ugyanis ugyanazt a ruhát viseli azokon a fényképeken is.
Az azonosítás megtörténte után sokan okoskodtak: szabad volt-e egy 15 éves lányt a felkelők közé fogadni, szabad volt-e fegyvert adni a kezébe, szabad volt-e a harcok közelébe engedni. Mindez csak okoskodás. Különleges idők voltak, különleges emberekkel. Amikor mindenki a lelkiismerete szerint cselekedett. Erika is.
Bakó Zoltán
[A cikk mellett fényképek láthatók, az egyiken Szeles Erika sírfelirata:
„Felejthetetlen, egyetlen, drága kicsi lányom, Erikám – 1941. I. 6. – 1956. XI. 7.] liget.ro

Hat év alatt ezerhétszáz magyar gyerek „tűnt el” Maros megyében
Az erdélyi magyar népesség negatív demográfiai mutatói legjobban az óvodások létszámának csökkenésében mutatkoznak meg. Az elmúlt hat évben 1700 magyar óvodás „tűnt el” Maros megyében, azaz idén ennyivel kevesebbet írattak be, mint 2011-ben.
Az idei ősztől „csak” egy magyar csoport szűnt meg egy szászrégeni tanintézetben, de az óvodás csoportok szinte mindenhol – kivéve néhány népszerűbb intézményt a megyeközpontban – minimális létszámmal működnek. Szászrégen egyik óvodájában idén ősztől mind a magyar, mind pedig a román tagozaton megszűnt az óvodás csoport a négyórás programmal működő részlegen – tudtuk meg Haller Katalintól, a Maros megyei magyar óvodai csoportokért felelős tanfelügyelőtől. Mint mondta, az óvónők nem vesztették el állásukat, átkerültek a napköziotthonos csoportokba, de az egész megyére jellemző az óvodáskorú gyerekek drasztikus létszámcsökkenése.
Míg régen legkevesebb húsz gyerek volt egy csoportban, most szinte sehol nem haladja meg a 10–15 főt. Ezért ha egy vidéki óvodában megvan legalább a tíz hároméves, vagyis hivatalosan óvodaérett gyerek, akkor vehetnek fel még néhány kisebbet is, hogy biztosíthassák a csoport folytonosságát – fejtette ki a tanfelügyelő. A létszámcsökkenést az is bizonyítja, hogy évek óta csupán egy-egy magyar címzetes óvónői és tanítói állás van meghirdetve, idén véletlenül mindkettő a besei tanintézetben volt, amely a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolához tartozik, továbbá huszonöt helyettesítő állást írtak ki idén megyeszinten.
Óvodába járni nem kötelező Romániában, míg Magyarországon igen, amint betöltötte a gyerek a három évet. Romániában csupán a hatodik évüket betöltötteknek kötelező az előkészítő osztály, amely az iskolához tartozik. Haller Katalin lapunknak elmondta, javasolták Novák Zoltán RMDSZ-es szenátornak, hogy sürgesse meg azt a tervet, miszerint az óvoda fokozatosan kötelezővé válna, így több családot lehetne rávenni arra, hogy gyerekét óvodába küldje, és ne csak beírassa év elején, hogy megkaphassa az oktatási támogatásokat. Az óvónők hiába mondják sok szülőnek, hogy nem érdemes kihagyni az óvodát a gyermek fejlődési-nevelési folyamatából, és milyen fontos a kicsi szocializációja szempontjából, mivel az óvoda az iskola előszobájának tekinthető, sok – főként szerényebb körülmények között élő – családban nem tekintik fontosnak ezt – fogalmazott Haller Katalin. A német óvodai csoportok száma is drasztikusan lecsökkent az utóbbi években: 2011-ben 28 csoport volt, tavalytól már csak 10 indulhatott.
Ezerkétszáz maradt
Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Romániában az elmúlt évben csupán 1200 óvoda működött, amely hatalmas csökkenést jelent a kilencvenes évekhez képest, amikor 12 ezer intézmény szerepelt a rendszerben. A kilencvenes évek után következett demográfiai csökkenés és az elvándorlás az oktatási rendszert is felborította. 2014-ben országszerte 37 százalékkal kevesebb gyerek született, mint 1990-ben. Maros megyében 1992-ben 610 053 lakost regisztráltak, ebből 252 651 volt magyar ajkú, míg a 2011-es népszámlálás során az 550 446 lakosból csupán 200 858 volt magyar – derül ki a statisztikai hivatal adataiból. Hajnal Csilla / Székelyhon.ro

Hetedik alkalommal adták át a Falvak mécsesei-elismerést
A Szatmár Megyei Hagyományos Kultúrát Megőrző és Támogató Központ hetedik alkalommal díjazta azokat a személyeket – szerte a megyéből –, akik erőt és energiát nem sajnálva igyekeznek életben tartani a helyi szokásokat és fejleszteni a kulturális életet. A Falvak mécsesei nevet viselő kezdeményezés e célkitűzésével egyedüli az országban.
Idén a Szatmár Megyei Múzeum nagyterme adott otthont a díjátadó gálának, melyet a szervező intézmény igazgatója nyitott meg. László Róbert rövid beszédében a díjazottak érdemeit méltatta, akik mindenki számára követendő példaként szolgálhatnak. Az ő munkásságuk és soha ki nem merülő energiájuk bárki számára inspiráció lehet az egyéni és közösségi célok elérésében.
Ezt követően a Szatmár Megyei Múzeum igazgatója szólt az egybegyűltekhez. Felician Pop a vidéki tradíciók veszélyeztetettségére hívta fel a figyelmet. Mint elmondta, ennek ellensúlyozására jött létre a Falvak mécsesei elismerés. Pop abbéli reményét is kifejezte, hogy a jövő generációi tovább viszik majd a kultúraápolás gyakorlatát, és még sok éven keresztül jutalmazhatja a szervezet a hagyományőrző személyiségeket.
Ebben az évben elismerésben részesült kiterjedt irodalmi tevékenységéért Ioan Andreica, a „Széri Kukurók” néptánccsoport megalapításáért és vezetéséért Antal Mária, irodalmi és kulturális eredményeiért Stefan Berci. A fiatal művészek támogatásáért és a bükkaljai hagyományok felélesztéséért díszoklevelet kapott Ioan Costescu, csakúgy mint Gőrcsi Mihai, a királydaróci szegények és romák támogatója. Felician Alexandru Jurja tehetséggondozó tevékenysége miatt vehette át a díjat, Krupa Ana Bianka pedig a néptáncoktatás és -népszerűsítés területén tett erőfeszítéseiért. Ioan Popa-Bota a közösségi életben való aktív részvételéért részesült elismerésben, Székely Sára a Rekettye Kulturális Egyesület vezetéséért és az ezáltal elért eredményekért.
A díszoklevelek átadása után a szervezők egy dob- és egy népdalelőadással örvendeztették meg a közönséget. Bede Emőke / szatmar.ro

Zsugorodik a gyereklétszám, de egyelőre nem okoz gondot a magyar óvodai hálózatban
Évről évre fokozatosan zsugorodik a gyereklétszám a magyarlakta erdélyi és partiumi megyékben, az ország minden térségére jellemző tendencia azonban egyelőre nem érinti drasztikusan az óvodai hálózatot, leépülésről egyelőre nincs szó – tudtuk meg Kovács Irén Erzsébet államtitkártól.
A létszámcsökkenés okai közismertek: a születések számának jelentős visszaesése, de a nagymértékű elvándorlás, valamint a késői gyerekvállalás is hozzájárul a zsugorodáshoz.
Csökkenő számok
Az oktatási minisztérium friss statisztikái azt mutatják, az elmúlt tanévhez viszonyítva 1323-mal csökkent a magyar óvodások száma, ám az óvodai csoportok száma tizenhárommal növekedett.
A kisebbségi oktatásért felelős szakpolitikus elmondta, a 2016/2017-es tanévben 34 077 magyar óvodás 1743 csoportba járt, ebben a tanévben 32 754 óvodás, és 1757 óvodai csoport szerepel a nyilvántartásban. Az óvodai csoportok számának növekedése minden bizonnyal annak tudható be, hogy számos településen kisebb létszámmal alakulnak meg a csoportok. Országos szinten egyébként átlagosan 20 fős csoportok működnek, ez a városokban jellemzően 25, míg a kis településeken 10-15 óvodást jelent.
A statisztikai adatok a magyar tannyelvű állami és magánóvodák csoportjait és gyereklétszámát is tartalmazzák.
Kovács Irén Erzsébet emlékeztetett továbbá, a 2011-es oktatási törvény megjelenésével átszerveződött az oktatási hálózat, számtalan óvoda megszűnt önálló jogi személyiségként, ezzel is magyarázható a tanintézetek számának látványos csökkenése. Az Országos Statisztikai Hivatal adatai szerint Romániában az elmúlt évben csupán 1200 óvoda működött, amely hatalmas csökkenést jelent a kilencvenes évekhez képest, amikor 12 ezer intézmény szerepelt a rendszerben.
Az államtitkár rámutatott, a sajátos helyzetek esetén, vagyis a kisebb létszámú magyar csoportok minisztériumi engedéllyel működnek Erdély szórványtelepülésein. „Az ilyen típusú csoportok helyzete eleve súlyos vagy kritikus, mert egy engedéllyel működő csoportban fennáll a jövőbeni megszűnés veszélye” – fogalmazta meg Kovács Irén Erzsébet.
Hangsúlyozta, a hat évnél kisebb gyerekek számára az oktatás nem kötelező, ám léteznek olyan civil szervezetek és állami vagy önkormányzat által nyújtott támogatások, amelyek arra ösztönzik a szülőket, hogy gyerekeiket óvodába járassák.
Arra vonatkozó kérdésünkre, hogy mennyire jellemző, hogy a magyar családok román tanintézetbe íratják a gyereküket, az államtitkár kifejtette, ez teljes mértékben a család hatáskörébe tartozik, ám fontosnak tartja az RMDSZ Minden magyar gyermek számít országos beiskolázási kampányát, abban bízva, hogy a szülők, a fiatalok megértik, milyen előnyökkel jár, ha tanulmányaikat az óvodától az egyetemig anyanyelvükön folytatják.
„Összement” tervek
Maros megyében az idei tanévben meg kellett szüntetni egy magyar óvodai csoportot egy szászrégeni tanintézetben, de a tanfelügyelőség szerint az intézmények – néhány népszerűbb megyeközponti intézmény kivételével – minimális létszámmal működnek. Haller Katalin, a Maros megyei magyar óvodai csoportokért felelős tanfelügyelő elmondta, a csoport megszűnése miatt az óvónők nem vesztették el állásukat, átkerültek a napköziotthonos csoportokba, de az egész megyére jellemző az óvodáskorú gyerekek létszámcsökkenése.
„Ha egy vidéki óvodában megvan legalább a tíz hároméves, vagyis hivatalosan óvodaérett gyerek, akkor felvehetnek még néhány kisebbet is, hogy biztosíthassák a csoport folytonosságát” – fejtette ki a tanfelügyelő. A létszámcsökkenést az is bizonyítja, hogy évek óta csupán egy-egy magyar címzetes óvónői és tanítói állást hirdetnek meg, idén véletlenül mindkettő a besei tanintézetben volt, amely a marosvásárhelyi Alexandru Ioan Cuza Általános Iskolához tartozik, továbbá huszonöt helyettesítő állást írtak ki idén megyeszinten.
Okosan kell gazdálkodniuk
Kovászna megyében 2012 óta 772 gyerekkel jár kevesebb iskolába, a megyében 340 óvodai csoport működik, így évente csoportonként csak egy-két gyerekkel csökken a létszám, ami sem a csoportok számában, sem a pedagógusállásokban nem jelent változást – mondta el megkeresésünkre Kiss Imre.
A háromszéki főtanfelügyelő hangsúlyozta, a megyei oktatáspolitikától is függ, hogyan alakítják az iskolai-óvodai hálózatot. Háromszéken például a kis létszámú román közösségeknek is fenntartják az óvodai-iskolai csoportokat az esélyegyenlőség jegyében. Hasonlóképpen a magyar közösség esetében is igyekeznek megtartani az óvodákat és az iskolákat, még akkor is, ha kevés gyerek van.
A városi óvodákban általában létszám feletti óvodai csoportok alakulnak, ám a kis falvakban már 10-12 gyerekkel is működik óvoda, részletezte a főtanfelügyelő. Hozzátette, a csökkenő gyereklétszám a fejkvóta alapú finanszírozási rendszer miatt jelent gondot, hiszen a minisztérium által kiutalt pénz a gyereklétszámtól függ, így egyre nehezebb kigazdálkodni a pénzt a fizetésekre.
Országos szinten egyébként a beíratott gyermekek száma 30 százalékkal esett vissza 1990 óta, a rendszerben pedig 12 százalékkal kevesebb óvónő dolgozik – közölte korábban a Ziarul Financiar gazdasági lap. Bíró Blanka / Hajnal Csilla Krónika (Kolozsvár)

Magyarul beszélt egy üzletben, bántalmazták a kolozsvári színészt
Bántalmazták a kolozsvári Váróterem Projekt társulatvezetőjét, Imecs-Magdó Leventét, mert magyarul beszélt egy üzletben. Az egy hete történt esetről szombaton számolt be e-mailen portálunknak a 30 éves színész, aki nem tett feljelentést az ügyben. Az üzlet alkalmazottja tagadja, hogy bántalmazták Imecs-Magdó Leventét.
A társulatvezetőtől megtudtuk: negyedmagával – többek között a budapesti unokatestvérével – sörözött egy kolozsvári központi szórakozóhelyen múlt pénteken. Az utolsó rendelés után úgy döntöttek, hogy a társaság női tagját hazakísérik, vesznek pár sört és kólát, és felmennek a színész lakására beszélgetni. Az Eroilor (Deák Ferenc) utca 35. szám alatti TopDrinks italboltba tértek be vásárolni.
„Miért beszéltek magyarul?”
Az elárusító – legalábbis az a magas férfi, aki a kiszolgálópult mögött állt – szemmel láthatóan ittas állapotban volt. Hátramentek a hűtött italokhoz, és azt tárgyalták egymás között – nyilván magyarul –, hogy mit is vásároljanak, amikor megjelent az üzlet hátsó helyiségéből egy szintén magas és szintén láthatóan ittas, kopasz férfi, s feltette a kérdést: „De ce vorbiți în limba maghiară în România?” (Miért beszéltek magyarul Romániában?)
„Viselkedésünk végig felettébb civilizált volt, pedig általában gyors dühű vagyok. Most azonban – tekintettel a valóban megnyugtató és tartalmas találkozásra rég nem látott rokonaimmal – annyit válaszoltunk, hogy unokatestvérünk magyarországi, nem tud románul, nyilván magyarul beszélünk vele” – számolt be a színész.
A férfi ismét feltette ugyanazt a kérdést, és egy eredménytelen vita alakult ki közöttük. A színész és társai próbálták – teljesen hiábavalóan – elmagyarázni, hogy joguk van az anyanyelvhasználathoz, illetve több próbálkozást tettek arra, hogy befejezzék a vásárlást és távozzanak – szintén eredménytelenül.
„Dulakodásig fajult a dolog. Időközben odajött a pultnál álló magas srác is, valamint az éjjeliőr – kezdetben úgy tűnt, hogy szándékuk az egyre hevesebb kolléga (?) megfékezése, de ez hamar ellenünk fordult, és ők is a pártjára álltak. Két dolgot emelnék ki: budapesti unokatestvéremet, akiről megtudták, hogy külföldi állampolgár, egyáltalán nem bántották, csak velünk kettőnkkel foglalkoztak, akik románul igyekeztünk szót érteni velük. Illetve a kopasz fickó szájából elhangzott egy ilyesmi mondat az éjjeliőr felé, aki egyébként egy idősebb, alacsonyabb pasas volt: én neked elnézem, hogy magyarul beszélj, de ezek itt ne beszéljenek magyarul. Ebből arra következtettünk, hogy az éjjeliőr is magyar nemzetiségű volt” – mesélte Imecs-Magdó Levente.
Kapott egy öklöst
A társulatvezető közlése szerint az unokatestvére volt mindvégig a leghiggadtabb. Azt mondta, hogy tegyék le megvásárolni szándékolt árut, és hagyják el az üzletet. Vissza is tették a kiválasztott italokat a hűtőbe, és elindultak kifelé. Ekkor már hosszabb ideje a magas kopasz férfi – aki az egészet kezdte – feléjük ütött, hadonászott, de mivel szűk volt a helyiség, sok áruval telepakolva, nem érte el őket.
„Mikor kiértünk és azt hittük, hogy ezt megúsztuk ennyivel, az éjjeliőr és a pultnál álló ittas elárusító utánunk jött, és azzal vádaskodott, hogy loptunk a boltból, majd se szó, se beszéd utánunk jöttek és ütni kezdtek. Ekkor kaptam az ökölütést az államra, amitől megtántorodva a szomszéd üzlethelyiség ajtajának csapódtam. Általában békítő szándékkal léptem fel, konkrétan emlékszem, ahogy két kezemet feltartva lépek eléjük és azt mondom „Haideți să ne calmăm!” (Gyertek nyugodjunk le!) – ekkor kaphattam az öklöst” – idézte fel a történteket.
A továbbiakban a magas, ittas elárusító felkapta az utcai terasz egyik székét, és hozzájuk akarta vágni, mire a színész unokatestvére is felkapott egyet. „Szerencsére időben le tudtuk fogni az érthetően dühös rokont, és el tudtunk menni a helyszínről, mielőtt nagyobb lett volna a baj. A korrektség és a minél nagyobb objektivitás miatt fontosnak tartom megjegyezni, hogy nyilván bennünk is volt alkohol, illetve az engem ért ökölütést leszámítva más fizikai bántalmazás nem ért bennünket” – hangsúlyozta a színész.
„Lelkiismeretem tiszta”
Imecs-Magdó Levente közölte: azért is számol be a sajtónak a történtekről, mert a lelkiismerete tiszta: nem provokáltak, nem viselkedtek civilizálatlanul, nem ütöttek vissza, semmilyen kihágást nem vétettek. „Felháborító, hogy egy non-stop üzlethelyiség alkalmazottja beszámíthatatlanul ittas állapotban végzi a munkáját, sőt, a barátait is meghívja az éjszakai, munkahelyi dorbézolásra. (…) Felháborító az éjjeliőr tette, aki magyarként magyarokat ver ki etnikai alapon. (…) A legfelháborítóbb pedig maga az etnikai alapú hátrányos megkülönböztetés, mely egyértelműen jelzi, hogy valami nagyon nincs rendben, és, hogy a politikum által generált nacionalizmus milyen káros hatással van mindennapjaink biztonságára. Ezért is döntöttem a felszólalás mellett” – fogalmazott a társulatvezető.
A színész azt is leszögezte: ügyként, és nem egyedi esetként tekintek a történtekre. Közlése szerint nem akar a „kauflandos micces eset” szintjére jutni, de ha nagyon leegyszerűsíti a dolgokat, tulajdonképpen az történt, hogy nem szolgálták ki Kolozsváron, egyértelműen azért, mert magyarul beszélt, „ráadásul ezért meg is vertek kicsit”.
Ezért nem tett feljelentést
A társulatvezető nem tett rendőrségi feljelentést, és ezt már bánja. Indoklása szerint azért nem tett feljelentést, mert:
„nem történt nagy baj”
„olyan közegből jövünk, ahol azt tanultuk, hogy ezeket a dolgokat jobb nem piszkálni”
„elfoglaltak vagyunk, sok teendővel, nincs idő ilyen apró-cseprő dolgokkal foglalkozni”
Ennek ellenére a színész úgy gondolta, hogy állampolgári kötelessége felhívni a figyelmet az ilyen ügyekre. Ugyanakkor fontosnak tartotta megjegyezni, egyáltalán nem célja az ügyet a románok ellen fordítani. „Itt kizárólag egyénekről van szó, és nem egy nemzetről. Meggyőződésem, hogy Magyarországon is vannak efféle esetek, sőt, ott a politikum részéről talán még nagyobb az elnézés az ilyen esetek iránt” – magyarázta.
„Célom sokkal inkább az lenne – még ha túlzottan idealizáló is, hogy próbáljunk meg erről nyíltan, békét keresően dialogizálni, elkerülve a gyűlöletet, a szélsőséges nacionalizmust, előtérbe helyezve a széleskörű tájékoztatást, a közinformálást, az egymás mellett élő etnikumok történelmét bevezetni az oktatásba, és eleve egy közös történelemszemlélet kialakítását. Ez nem kevés, tudom. Ennyit szerettem volna mondani” – zárul Imecs-Magdó Levente levele.
FRISSÍTÉS: Tagadja a bántalmazást az elárusító
A Krónika szombaton délután felkereste a Deák Ferenc utcai TopDrinks üzletet, ahol éppen az az eladó volt szolgálatban, akit azzal vádol a színész, hogy öklével állon ütötte. Alexandru Tiberiu a lapnak cáfolta, hogy ittas lett volna azon az éjszakán, és azt is, hogy bántalmazta a társulatvezetőt.
Az eladó azt is elmondta, Imecs-Magdó Leventéék nem az üzlet alkalmazottaival kerültek szóváltásba, hanem más vendégekkel, és nincs is éjjeliőrük. A férfi felidézte, azon az éjszakán is egyedül szolgált ki, és felfigyelt az üzlet hátsó feléből hallatszó szóváltásra. Hátrament, és felkérte a társaságot, hogy hagyják el az üzletet, ne odabent veszekedjenek. Leszögezte: akkor látta először a feltételezett agresszort és a másik férfit is, aki a színész szerint éjjeliőr lehetett.
Alexandru Tiberiu közölte azt is: a két csoport távozása után ki se lépett a boltból, hiszen ezt tiltja a szabályzat, és nemhogy ő nem ütött, nem is tapasztalt fizikai bántalmazást; szerinte ha ilyesmit lát vagy hall, azonnal megnyomja a pánikgombot.
A Maszol az esti órákban kereste telefonon Imecs-Magdó Leventét, de a társulatvezetőt nem tudtuk elérni. Ha sikerül megszólaltatni, cikkünket frissítjük. maszol.ro

Tanmese a kommunizmusról fiataloknak
Negyedszázadnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a rendszerváltás utáni demokráciában végre bíróság elé kerüljön a tömeggyilkos Ion Ficior, a peripravai haláltábor parancsnoka. Tetteit a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című darabban dolgozták fel.
A peripravai hóhér neve úgy került ismét az aktualitás fényébe, hogy egy független színházi társulat év eleje óta járja az országot, részt vesz fesztiválokon a Fehér ló – a gyűlölet rövid története című előadásával, amelynek központi figurája Ficior. A darabot Kolozsváron, a Sapentia Erdélyi Magyar Tudományegyetem előadótermében is bemutatták – főleg fiatalokból álló népes közönség előtt. Lehet-e gyűlöletért gyűlölettel fizetni? Egyáltalán honnan ered az embertársaink iránt érzett megvetés? És meddig mehet el az ember egy rendszer, egy ideológia kiszolgálásában? Nagyjából ezeket a kérdéseket boncolgatja az egyszemélyes dokumentumdráma, amelyben Ilinca Manolache fiatal színésznő kiválóan játszik több szerepet is. (Laura Ştefănuţ újságíró oknyomozó riportját Smaranda Nicolau dramatizálta, a rendező Ioana Păun, közreműködött Diana Miron. A magyar báró hangja Halmágyi Péter). Az előadás nem törekszik különösebb művészi tökélyre, de a fiatal alkotógárda aktuális, olykor kényelmetlen tényekkel szembesíti a közönséget.
A címbeli fehér lónak akár kettős szimbolisztikája lehet: egyrészt Ficior hatalmát jelképezi, aki állítólag a foglyokat fehér lovon fogadta, és azzal ugrált keresztül rajtuk. Másrészt köztudott, hogy Horthy is hasonló lovon vonult be Észak-Erdélybe, az ő személye pedig mind a mai napig okot ad a románságnak arra, hogy valamilyen szinten gyűlölje a magyarokat. Ficior fehér lova nem puszta legenda. Egy kolozsvári pszichiáter, Traian Neamţu – aki 1959 és 1963 között volt a tábor foglya – egy interjúban megerősítette: Ficior szadista volt. Félmeztelenül kellett elvonulnunk előtte, amit ő egy fehér lóról nézett. Személyesen ellenőrizte a foglyokat: ha egy kukoricaszemet talált valakinél, azt agyba-főbe verte” – mesélte az orvos. A valós helyzetek közé az alkotók egy kitalált történetet is becsempésztek az előadásba: egy magyar báró levelét olvassák fel, amiből gyakorlatilag az derül ki, hogy az emberiesség ellen elkövetett bűntettekért elítélt hóhérnak valamilyen oka lehetett arra, hogy haragudjon az emberiségre és megvesse azt. A fikció nem mentséget akar szolgáltatni a későbbi bűnökre, csupán arra akar rávilágítani, hogy a gyűlölet olykor gyűlöletet szül, az ember pedig hajlamos ugyanolyan módon válaszolni, ahogyan őt is kezelték életének egy adott szakaszában.
Baptistából kommunista
A Maros megyei Oláhkocsárdon 1928-ban született Iosif Ion Ficior 1958 szeptemberétől a peripravai munkatábor parancsnokhelyettese, majd négy éven át, 1960 októbere és 1963 szeptembere között parancsnoka volt. A peripravain kívül több munkatábor parancsnoka volt még, ezredesi rangban ment nyugdíjba. Családja baptista volt, maga Ficior is rendszeresen járt templomba addig, amíg be nem lépett a kommunista pártba. Dicsőszentmártonban villanyszerelőnek képezte magát, egy baptista pap lányát vette el feleségül. Pártaktivista, majd állambiztonsági tiszt lett belőle, végül házassága miatt a Büntetésvégrehajtási Főigazgatósághoz helyezték. Periprava a Duna-deltában, az Ukrajnával határos Chilia-ág mentén fekvő település, ahol a kommunista rendszer leghírhedtebb kényszermunkatábora működött. 1959 és 1964 között politikai foglyok ezreit hozták ide túlélni vagy meghalni, főleg a rendszer által ellenségesnek tartott elítélteket, közöttük erdélyi ötvenhatosokat. A politikai elítéltek 1963–64-es szabadulása, az általános amnesztia után a tábor politikai jelentősége csökkent, 1977-ben véglegesen felszámolták.
Pusztuljanak a foglyok!
A munkatábor létrehozásának célja az volt, hogy lehetőleg pusztuljanak el mindazok a foglyok, akiket a diktatórikus rendszer ellenségeinek tekintettek. A Ficior által irányított munkatáborban az elítéltek nem részesültek megfelelő élelmezésben, és embertelen körülmények között szállásolták el őket. Ivóvíz nem volt a táborban, a gyógyszerek és az orvosi ellátás is hiányzott, szigorú büntetéseket róttak ki a legapróbb kihágásokért, a foglyoknak emellett különösen nehéz munkakörülményeket kellett elviselniük, és rendszeresen a munka túlteljesítésére kényszerítették őket. A munkatáborban uralkodó embertelen körülmények, a bántalmazások, az éhezés, az elégtelen közegészségügyi viszonyok és az orvosi ellátás hiánya 103 fogoly halálát okozta a parancsnoksága idején. Egyébként a volt foglyok visszaemlékezései alapján ennél bizonyára nagyobb az elpusztultak száma. Amikor már senki sem reménykedett, a legfelsőbb bíróság Ficiort emberiesség ellen elkövetett bűncselekmények miatt tavaly jogerősen húsz év letöltendő szabadságvesztésre ítélte. De ne feledjük, fél évszázadig megúszta a felelősségre vonást. A kommunista rendszerben azért, mert a hatalom kiszolgálója volt, 1990 után pedig azért, mert nem volt politikai akarat arra, hogy bíróság elé állítsák. Ugyanakkor sok hozzá hasonló gyilkos ma is szabadon jár, vagy úgy távozott a világból, hogy soha senki nem vonta felelősségre az elkövetett bűnök miatt. (Az írásunk elején említett előadás záróakkordjaként elhangzott az is, hogy a Kommunizmus Bűneit Vizsgáló és a Román Emigráció Emlékét Ápoló Intézet munkatársai kétszáz volt lágerparancsnok és munkatársaik nevét tárta fel, közülük mindössze kettőt ítélt el a bíróság!)
Ki emlékszik?
Dicséretes az alkotók szándéka, hogy az ifjú korosztály nyelvén, modern eszközökkel mutatják be a múlt rémségeit. Hiszen mára felnőtt egy nemzedék, amelynek a rendszerváltás előtt történtek nem jelentenek semmit. Néhány évvel ezelőtt, az 1956-os megemlékezések napján a forradalom egyik résztvevőjét kísérgettem Kolozsváron, amikor egyetemista ismerősöm megkérdezte: ki ő, mit kell tudni róla, és egyáltalán mi olyan fontos e megemlékezésben? Hogy ezek után még jobban letaglózzon, mosolyogva hozzátette: az ő nemzedékének már 1989 is olyan távolinak tűnik, hogy nem igazán érdekli. Pedig a múltat ismerni kell, és a bűneit ugyanúgy fel kell tárni, mint a jelen történéseit. Ficior csak egyike azoknak, akik egy rendszer képviselőjeként és annak nevében embereket öltek. Az izmusokra sok minden ráfogható, ám a Ficiorhoz hasonlók nem kimondottan ideológiai alapon gyilkoltak: pszichopaták, akik a körülmények számukra szerencsés állasa miatt olyan helyre jutottak, ahol ezt nyugodtan és következmények nélkül megtehették. Áldozataik embertelen kínokat éltek át függetlenül attól, hogy a tábor vezetője egy Ficiorhoz hasonló őrült volt vagy egy kisebb kaliberű hóhér. A lényeg az emberek megtörése, méltóságuk megtiprása, egészségük tönkretétele volt. A peripravai lágerparancsnok a jéghegy csúcsát képviseli, de rajta kívül számtalan hozzá hasonló sétál ma is közöttünk, aki annak idején emberségét áldozta fel valamiféle homályos ideológia és ki tudja milyen haszon reményében. Éppen ennek a felnövekvő nemzedéknek fontosak az olyan előadások, mint a Fehér ló, hogy az egykoron történt embertelen tetteket továbbgondolhassák és levonják a megfelelő következtetéseket. Az élet igazságtalan Hogy mennyire igazságtalan az élet, azt nem kell bizonygatni. Ion Ficiorral kapcsolatban érdemes még megemlíteni, hogy évek óta háborítatlanul éldegélt négyszobás bukaresti lakásában, nyugdíja az utóbbi években már meghaladta a négyezer lejt. Hamarabb eszméltek a hatóságok egy másik hóhér, a 92 esztendős Alexandru Vişinescu esetében. Ő a Râmnicu Sărat-i börtön parancsnoka volt, és ügye szintén fél évszázaddal az elkövetett bűnök után került a bíróság elé. 12 politikai fogoly halálát tudták rábizonyítani, 20 évre ítélték. Jellemző e gyilkosokra, hogy amikor a kommunista börtönökben elpusztultakról kérdezték, mindketten ugyanazt válaszolták: „elvitte őket az öregség”. Ehhez nincs mit hozzáfűzni… Egyelőre ezt a két bűnöst sikerült felelősségre vonni. Kicsit későn, nehézkesen, de legalább ők meglakolnak tetteikért. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Gebe-Fügi Renáta nyerte a Mozart Fesztivál énekversenyét
Fiatal magyar énekes, Gebe-Fügi Renáta (a borítókép jobb szélén) nyerte a Mozart Fesztivál keretében megrendezett előadói versenyt, amelyre idén az énekesek jelentkezhettek. Jövőre vonósnégyes kategóriában méretkeznek meg a hangszeres előadók.
Izgatottság vibrált a kolozsvári zeneakadémia stúdiótermében vasárnap este a Mozart Fesztivál keretében megrendezett előadói verseny díjkiosztásakor. Silvia Sbârciu, a Román Mozart Társaság elnöke elmondta: a versenyre 15 énekes és hat zongorakísérő iratkozott fel, 13 énekes méretkezett meg.
A zsűri elnöke, Axel Bauni, a berlini Művészeti Egyetem oktatója az erős mezőnyt emelte ki. A zsűri tagja volt továbbá Ioana Bentoiu, a Lausanne-i Zeneművészeti Egyetem oktatója, Elizabeth Askren francia–amerikai karmester, Bianca Manoleanu, a bukaresti Zeneművészeti Egyetem oktatója, aki maga is több évtizedes sikeres daléneklést tudhat maga mögött, és nem utolsósorban Ramona Eremia zeneakadémiai oktató a házigazda intézmény részéről. A három dobogós helyezést elért énekes mellett díjazták a legjobb zongorakísérőt (Luca Pulbere doktoranduszt) és a legjobb duót – Christine Razec (szoprán) és Alexandru Lazăr (zongora). A díjazottak Mozart-dalokat és áriákat adtak elő.
Kellemes meglepetés volt a harmadik díjas krajovai Andreea Marinescu szoprán: igazi Mozart-hangszíne van, a továbbiakban a hangtechnikára kellene hangsúlyt fektetnie (zongorán kísérte: Adelina Sabău). A kolozsvári zeneakadémia mesteri tagozatos szopránja, Alina Maria Grigore átéléssel tolmácsolta a Mozart-műveket (zongorán kísért: Iulia Suciu docens). Christine Razec még csak alapképzésben részesül a kolozsvári zeneakadémia ének szakán: neki az ária tolmácsolása sikerült a legjobban.
Az első díjas Gebe-Fügi Renáta hangjára már egy korábbi hangversenyen is felfigyeltem. Akkor templomi hangversenyen énekelt szólót, ahol az akusztika jó szolgálatot tesz az énekesnek. Most viszont teljes mértékben meggyőződhettem arról, hogy véleményem megalapozott volt: gyönyörű hangszíne van, muzikálisan énekel, hangtechnikája nem hagy kívánni valót maga után. Zongorakísérője, Luca Pulbere sem hiába kapta a legjobb zongorakísérőt megillető elismerést: kiválóan kísért.
A nyertesek alap- vagy mesteri tanulmányaikat folytatják, tehát nagyon fiatalok. Ha komolyan veszik tanulmányaikat, akkor pár év múlva szép karrier vár rájuk. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Kolozsvári Kikötő: tele a város kortárs szerzőkkel
Hét ország 18 fiatal írója olvas fel műveiből Kolozsváron a hétfőtől szerdáig tartó Kolozsvári Kikötő szépirodalmi rendezvénysorozaton, melyet harmadik alkalommal szervez meg az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL), a bukaresti Balassi Intézet, a Helikon irodalmi folyóirat és a Szépirodalmi Figyelő – olvasható a szerkesztőségünknek küldött közleményben.
A Kolozsvári Kikötő keretében a magyarországi Barcsai László, Hyross Ferenc, Horváth Veronika és Hajós Eszter, az erdélyi Borcsa Imola, Szabó R. Ádám, Sánta Miriám és Sárkány Tímea, a kárpátaljai Kertész Dávid és Csornyij Dávid, a vajdasági Terék Anna, a szlovákiai Plonicky Tamás és Michal Tallo, az ausztriai Johanna Wieser, Moldovából pedig Emanuela Iurkin, Victor Tvetov és Alexandru Cosmescu olvasnak fel műveikből.
Karácsonyi Zsolt, a Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztője, az E-MIL elnöke az MTI-nek elmondta, az volt az eredeti céljuk, hogy bemutatkozási, ismerkedési lehetőséget teremtsenek a Kárpát-medence fiatal magyar íróinak. A két éve megrendezett első Kolozsvári Kikötő még csak a magyar írókról szólt, de a másodikra már egy-egy szerb, horvát és szlovén szerzőt is meghívtak, idén pedig három moldovai szerzőt, valamint egy osztrák és egy szlovák szerzőt is vendégül látnak. Az E-MIL elnöke elmondta: a felolvasások közönségét általában egyetemi hallgatók adják, de bárkit szívesen látnak a rendezvényeken a kolozsvári Bulgakov irodalmi kávéházba és az Insomnia kávéházba. Karácsonyi Zsolt gesztusértékűnek tartotta, hogy egy határon túli magyar szervezet hívott meg Romániába határon túli román alkotókat.
„Az volt a cél, hogy ne csak a különböző országokban élő magyar közösségek közötti kapcsolatokat, ne csak a kelet-közép-európai kapcsolatokat, hanem a román–magyar kapcsolatokat is ápoljuk a rendezvénnyel” – fogalmazott a Kolozsvári Kikötő rendezvénysorozat főszervezője.
A felolvasásokhoz kapcsolódva könyvbemutatókat, irodalmi beszélgetéseket és műfordítói konferenciát is tartanak Kolozsváron. Tegnap az Apáczai Csere János Elméleti Líceumban és a Református Kollégiumban zajlottak felolvasások.
Kedd, december 5.: 9:00–12:00 Felolvasás kolozsvári középiskolákban. Fiatal magyar írók Kárpát-medencei találkozója; 11:00–12:00 János Zsigmond Unitárius Kollégium: Terék Anna, Sánta Miriám, Hajós Eszter. Moderátor: Fischer Botond; 11:00–12:00: Brassai Sámuel Elméleti Líceum: Horváth Veronika, Kertész Dávid, Ploincky Tamás. Moderátor: Csuszner Ferencz; 14:00 Dunai hajó. Helikonirodalom. Meghívottak: Johanna Wieser (Ausztria), Michal Tallo (Szlovákia). Moderátor: Balázs Imre József (Helyszín: Sapientia EMTE, Tordai út 4.); 16:00 Tiszatáj-könyvek bemutatója. Osztrák, szlovák és horvát antológiák magyar nyelven. Németh Zoltán, Orcsik Roland. Moderátor: Vincze Ferenc. Helyszín: Insomnia Kávéház (Egyetem / Universității utca 2.); 19: Második hajó. Terék Anna, Kertész Dávid, Hajós Eszter, Szabó R. Ádám, Horváth Veronika. Fedélzeti tiszt: Fischer Botond. Helyszín: Bulgakov Kávéház (Virág / I.M. Klein utca 17.)
Szerda, december 6.: 14:00 Dnyesztermenti hajó. Emanuela Iurkin, Victor Țvetov, Alexandru Cosmescu (Moldova Köztársaság), Moderátor: Alexandru Vakulovski (Helyszín: BBTE, Bölcsészkar); 18:00 Nepotu’ lui Thoreau irodalmi est. Meghívottak: Alexandru Vakulovski, Moni Stănilă (Moldova Köztársaság)Moderátor: Ovio Olaru. Házigazdák: Szántai János, Ștefan Manasia, Bréda Ferenc (Insomnia); 19:00 Harmadik hajó. Hyross Ferenc, Csuszner Ferenc, Sárkány Tímea, Plonicky Tamás. Fedélzeti tiszt: Horváth Benji (Bulgakov); 21:00 Ünnepélyes vitorlabontás. Horváth Veronika / Szabadság (Kolozsvár)

Az Erasmus+ programról és az ifjúsági cserékről
Az Interkulturális Közösségek Egyesülete, az NMD és a PKED diákszövetségek szervezésében az Erasmus+ programról és ifjúsági cserékről volt szó csütörtök este a nagyváradi Gekko Pubban.
A szervezők az érdeklődő fiatalokat egy interaktív, laza beszélgetésre hívták, melynek keretében megtudhatták, hogyan lehet ingyen beutazni Európát, barátságokat kötni, és tanulva új tapasztalatokat szerezni, amelyeket a jövőben mindenhol hasznosíthatnak. Arra bátorították és buzdították őket: próbálják ki magukat egy új környezetben ifjúsági cseréken vagy az Európai Önkéntességi Szolgálat (EVS) által, Európa-szerte, mert mint többször is elhangzott, ez „egy baromi nagy lehetőség, melyet kár lenne kihagyni”, hiszen ha 18–30 év közöttiek, ingyen utazhatnak, nem-formális tanulási lehetőségeket vehetnek igénybe, más országokból származó fiatalokat ismerhetnek meg, új tapasztalatokkal és feledhetetlen élményekkel gazdagodhatnak.
A megjelenteket Dulău Dianna EVS-felelős köszöntötte, majd a Partiumi Keresztény Egyetem Diákszervezete (PKED) részéről Mezey Márk elnök, az Interkulturális Közösségek Egyesülete képviseletében pedig ennek vezetője, Gyöngy Alexandru tették ugyanezt.
Grunzó Tímea projektkoordinátor kifejtette: az Interkulturális Közösségek Egyesülete 2008-ban alakult fiatalok kezdeményezésére azzal a céllal, hogy jobbá tegyék a környezetüket, és az elmúlt 9 évben sokféle pályázattal foglalkoztak, legfőképpen ifjúsági projektekkel. Arra hívta fel a figyelmet: az Erasmus+ az Európai Unió ifjúsági programja, amely a fiatalok tanulását, fejlődését támogatja ifjúsági cserék által. A képzettség és a foglalkoztathatóság javítását, valamint az oktatási, képzési és az ifjúsági munka területén működő rendszerek korszerűsítését célozza. A szervezők legalább különböző két országbeli egyesület, az időtartam maximum 21 nap (általában 8–10 nap). Résztvevők: 15–30 év közötti fiatalok, és a csoportvezetők. A tevékenységeket közösen hajtják végre, például: műhelyfoglalkozások, gyakorlatok, viták, szerepjátékok, szimulációk, szabadtéri összejövetelek, városvetélkedők, csapatjátékok, versenyek, sport, művészet, stb. Jelentkezni a hirdetésekre lehet az adott ország egyesületénél, az utazás, a szállás, az étkezés, a programok ingyenesek. A felsorolt foglalkozások közül egyébként a legnépszerűbb és izgalmasabbak az interkulturális esték, amikor a nemzetiségi csoportok kötetlen formában bemutatják a szülőhazájukat, és ezek tárháza végtelen: specifikus ételeket, italokat hoznak magukkal, kvízjátékokat szerveznek, táncolnak.
Önkéntesség
Dulău Dianna arról beszélt, hogy az EVS az EU ifjúsági programja, külföldi kaland, kihívás és erőpróba, amely a fiatalok tanulását, fejlődést támogatja kötetlen módon. Önkéntes munka külföldön egy nonprofit szervezet és a helyi közösség megsegítésére. Lehetőség 18–30 év közötti fiataloknak külföldön önkéntes munkát végezni, nyelvet tanulni minimum 2, maximum 12 hónapig. Több terület közül lehet választani (kultúra és művészet, környezetvédelem, sport, média és kommunikáció, valamint különféle szociális területek), és az anyagi támogatás biztosított (Youthpass, egészségügyi biztosítás stb.). Bővebb információk a 0742/251.997 telefonszámon, az Interkulturális Közösségek Egyesületének Facebook oldalán (Association of Intercultural Communities), az as.comunitatilor.interculturale@gmail.com email címen, vagy a http://interculturalcommunities.ro/ weblapon.
A rendezvény két fiatal, Kelemen Imola és Vígh László tartottak élménybeszámolókat. Ciucur Losonczi Antonius / erdon.ro

„A magyar nyelv mindenre alkalmas” – Lövétei Lázár László költő díjairól, kedvenceiről
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mir­cea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Ma­tei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)

Sok minden érdekli a tanulókat a hivatalos tananyagon kívül
Nagyenyeden tartották a TUDEK országos szakaszát
Három napon át betöltötték a nagyenyedi Bethlen-kollégiumot azok az „okos diákok,” akik diáktudományos munkákban jeleskedtek. A szervező iskola kitűnő vendégfogadónak bizonyult, és igen jó körülményeket biztosított a részvevőknek. A tanulók felkészítő tanáraikkal Erdély legkülönbözőbb részeiből érkeztek. A 2017-es TUDEK (Tudományos Diákkörök Erdélyi Konferenciája) lehetőséget kínált számukra, hogy tanórán kívül született ötleteiket, munkáikat, egyben tehetségüket, szorgalmukat bemutassák hasonló érdeklődésű társaik és tanáraik előtt.
A konferencia nem kimondottan verseny jellegű, hiszen innen mindenki nyertesként távozott. A rendezvény benne van az iskolai és iskolán kívüli nevelő tevékenységek országos kalendáriumában, tehát hivatalos és támogatott. A 2017-es TUDEK előzetesen 138 diákot és felkészítő tanáraikat szólította meg. Jeles vendégek segítettek a szakszerű lebonyolításban. Soós Anna, a kolozsvári BBTE rektor helyettese a bíráló bizottság elnöki tisztjét is betöltötte. Köszöntötte az értekezletet: Kovács Zoltán, a tanügyminisztérium kisebbségi oktatási államtitkárságának képviselője, Dăncila Alexandru Fehér megyei főtanfelügyelő helyettes, Lőrincz Helga Nagyenyed alpolgármestere, Pénzes Gábor a Kutató Diákok Országos Szövetsége ügyvezető elnöke, Nagy Timea Fehér megyei magyar tanfelügyelő, Kovács Irén Erzsébet oktatási államtitkár, Szőcs Ildikó kollégiumi igazgató
Az önképzés jelentőségét a következőképpen fogalmazták meg: „szabadidőben zajló, második, sokszor falak nélküli iskola, ahol nincs sulykolás, kényszer vagy izgalmas számonkérés, de annál több kíváncsiság, kezdeményezés és eredetiség. Itt könnyen megterem a jó közösségi élmény, az alkotás, a felfedezés öröme. Nő a diákok önbizalma, személyiségük autonóm módon fejlődik.” Ez a hosszú tapasztalatból adódó meggyőződés vezette azokat a diákokat, akik bemutatták munkáik eredményeit. A tartalmas programfüzet széles skálájú tematikát tükröz. Tíz szekcióban folytak a bemutatók és az értékelések, például irodalom, irodalomelmélet, nylevészet; történelem, művészet és vallástörténet; néprajz, társadalomtudományok; biológia (állattan, növénytan, embertan); földrajz, környezetvédelem; matematika, fizika, kémia. Összesen 89 dolgozat hangzott el. Minden bemutató teremben a kollégium házigazda tanára segítette a gördülékeny lebonyolítást. Az értékelő bizottság zömében kolozsvári egyetemi szakemberekből állt. Bakó Botond / Szabadság (Kolozsvár)

Látszateljárás az EMNP feljelentése nyomán
Se hang, se kép
Semmi hír arról az eljárásról, amit az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) vezetője indított a Románia Modernizálásáért Nemzeti Koalíció (CNMR) elnöke ellen. Toró T. Tibor (fotó) még augusztusban tett gyűlöletkeltés vádjával bűnügyi feljelentést Alexandru Cumpănaşu ellen.
Alexandru Cumpănaşu Kelemen Hunor román állampolgárságának megvonását kezdeményezte azt követően, hogy az RMDSZ szövetségi elnöke kijelentette: az erdélyi magyarság nem tudja, és nem akarja ünnepelni Erdély és Románia egyesülése kinyilvánításának 2018-ban esedékes centenáriumát, és ez az erdélyi magyarság egészének az életérzését fejezi ki. Úgy vélte: bár blöff az egész (az állampolgárságot nem lehet megvonni) a fenyegetés megfélemlítő hatással van az egész erdélyi magyar közösségre, arról nem is beszélve, hogy ezt követően a román politikusok kifejezett késztetést éreztek arra, hogy maguk is „beszálljanak a versenybe, és megmutassák, hogy ki jobb román”. Toró szomorúnak tartotta, hogy Klaus Johannis államfő semmilyen módon nem reagált az azóta is dagadó botrányra.
– Miután megtettem a feljelentést, behívtak a rendőrségre, ahol nyilatkozatot vettek, jegyzőkönyvet írtak, átvették azokat a plusz bizonyítékokat, amiket bevittem, és azt mondták, hogy majd értesítenek a fejleményekről. Egyelőre se hang, se kép – mondta el megkeresésünkre az EMNP ügyvezető elnöke. Toró nem számít arra, hogy „csoda történne karácsony előtt”. Úgy véli, bizonyosan megpróbálják „elásni” a témát, azonban tény, hogy egyelőre arról sem kapott értesítést, hogy az ügyet a bűnügyi nyomozás elindítása nélkül (n.u.p) lezárták volna – az érvényben lévő jogszabály értelmében ugyanis arról is értesíteni kellene a felperest. Erdély András / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

„Még most is libabőrös leszek, ha eszembe jut az olimpia”
Olimpikonokkal népszerűsítik a sportot az ország iskoláiban
Milyen érzés volt részt venni az olimpián, majd átvenni az érmet? Hogyan fordult figyelme a sport, és ezen belül éppen a súlyemelés felé? – csak úgy záporoztak a kérdések Tasnádi István kolozsvári súlyemelőre, olimpikonra tegnap délelőtt a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében. A híres sportoló részt vesz az Ifjúsági és Sportminisztérium által meghirdetett országos programban, amelynek keretében olimpikonjaink számolnak be pályafutásukról a gyerekeknek, és természetesen sportszeretetre, sportolásra ösztönzik őket. Kassay Boglárkától, a Kolozs Megyei Sport- és Ifjúsági Igazgatóság (DJST) aligazgatójától megtudtuk: a megyei testület novemberben kapcsolódott be az országos mozgalomba, és a tanév végéig igyekeznek minden tanintézetbe eljutni a több mint húsz Kolozs megyei olimpikon egyikével. A cél természetesen a sportolás népszerűsítése, hiszen bárki lehet a jövő olimpikonja.
Közel száz V–VIII. osztályos gyermek vett részt a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében tegnap délelőtt azon a találkozón, amelyen Tasnádi István súlyemelő, olimpikon emlékezett vissza pályájára, és buzdította teljesítménysport űzésére a fiatalokat.Előbb Kiss-Cserey Zoltán iskolalelkész Pál apostolt idézte áhítatában, majd Kassay Boglárka, a Kolozs Megyei Ifjúsági és Sportigazgatóság aligazgatója tájékoztatta a gyerekeket az országos kampány lényegéről: a Románia bajnokai az iskolákban és az egyetemeken című program keretében az olimpikonokat segítségül híva próbálják sportolásra buzdítani a fiatalokat. – Ambícióval és sok munkával bármilyen korlátot le tudunk győzni, hiszen mindenkiben egy-egy bajnok rejtőzik – tolmácsolta Marius Alexandru Dunca ifjúsági és sportminiszter üzenetét Kassay Boglárka, majd a Tasnádi Istvánról szóló kisfilm levetítése után az ismert sportoló készséggel válaszolt a gyerekek kérdéseire.
– Amikor 1980-ban életem első olimpiájára mentem, Moszkvába, nagyon meg voltam hatódva. Aztán részt vettem az 1984-es Los Angeles-i olimpián is, ahol ezüstérmes lettem. Felemelő érzés volt jelen lenni az olimpián, hát még érmet nyerni! – elevenítette fel sportolói pályájának csúcsait a húszszoros országos bajnok súlyemelő, Tasnádi István, aki 1976–1984 között több mint 50 országos csúcsot javított. Megtudtuk: azért is fordult érdeklődéssel a sport felé, mivel egyik iskolai tornatanára nem tartotta megfelelőnek erre a pályára, és be akarta bizonyítani, hogy igenis ott a helye. Miután az egyik országos bajnokságon szép eredményt ért el, bekerült a válogatottba, ott pedig a csapattagok egymást ösztönözték. A nagyobb versenyek előtt akár napi nyolc órát is edzett, reggel, délben és délután. Pályafutása során nyolcvan érmet szerzett – a tegnapi beszélgetésen talán nem véletlenül éppen a Los Angeles-i olimpián kapott ezüstérem lógott a nyakában. A 110 kilogrammos kategóriában versenyző sportoló nem változtatott számottevően étrendjén a versenyek előtt, de olyasmi előfordult, hogy egy hét alatt több mint hét kilót fogyott úgy, hogy nem evett kenyeret. Zárszóként az olimpikon arra buzdította a gyerekeket, hogy sportoljanak rendszeresen, és űzzenek teljesítménysportot, majd készségesen osztogatott autogrammot a sorban álló gyerekeknek. Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár)

Mihez kezdtek a románok az ölükbe hullott műemléki örökséggel? (A nagy egyesülés centenáriuma)
Alexandru Diaconescu történészprofesszor az épített és egyéb örökség állapotáról
„Ki aggódja magát halálra a centenárium miatt?” – kérdezi prof. dr. Alexandru Diaconescu, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem Karának oktatója. Saját maga adja meg a választ, mert nincsenek sokan: „a vén kutya a hosszú útba döglik bele, az ostoba a másokért aggódva, az értelmiségiek pedig általában bonyolult erkölcsi vívódásokba. Csak a politikusok nem halnak bele soha a szégyenbe, sem az istenfélésbe!” – ez volt a kolozsvári NCN tévéadó november végi, Célkeresztben (În vizor) című műsorának tanulsága.
Már csak egy év van a centenárium megünnepléséig, és minden bizonnyal hamarosan láthatunk majd katonai parádékat, hazafiaskodó beszédekkel megtűzdelt, ünnepélyes ceremóniákat, népi együtteseket és „művészeti brigádokat” és főleg sok-sok tűzijátékot. De azt tudnunk kell, hogy az esemény az elmúlt száz év felülvizsgálatára is késztet: mi, románok miként irányítottuk Erdélyt ezen idő alatt.
Virágzó arany-, szén- és vaskitermelést, nagy acélipari központokat (Vajdahunyad, Resicabánya és Pusztakalán) vettünk át, megörököltünk egy európai szintű vasúti struktúrát és versenyképes gördülőanyag-ipart (aradi Astra, szatmárnémeti Unio, kolozsvári Atelierele), sőt, még egy aradi gépkocsigyárat is, a nyolc évszázados történelmi városok soráról, Erdély gazdag és változatos mezőgazdaságáról nem is beszélve. Nem rám tartozik gazdaságpolitikánk értékelése. Engem a kulturális örökség, a történelmi műemlékek, a régészeti lelőhelyek és nem utolsósorban a múzeumok érdekelnek, amelyek közvetlenül tükrözik a múltunkat, és meghatározzák az itt, nálunk, Erdélyben kifejlődött civilizációt. Komolyan fel kell tennünk magunknak a kérdést: mi lett az 1859-ben alapított Erdélyi Múzeumból? Hol vannak a Mikó Imre gróf által ránk bízott tárgyak? Hova tűnt Erdély Nemzeti Történelmi Múzeuma? És a Bánságé meg a Partiumé? A bukaresti vagy a iaşi-i nemzeti múzeumról ne is beszéljek. Hihetetlen, de már egyik sem rendelkezik állandó kiállítással, egyik sem látja már el a rábízott kulturális feladatot! Mi lett a nagy régészeti lelőhelyekkel, mint a római Sarmisegethuza, ahol a dévai Régészeti Társaság már 1881-ben elkezdte az ásatásokat? És a dák Sarmisegethuzával? Milyen állapotban vannak Erdély kastélyai?
Jules Verne Kolcvára és ugyanannak a Kendeffy családnak a malomvízi kastélya, valamint az őraljaboldogfalvi – mindhárom a Hátszegben található. A Szamos-völgyben mi lett a csinos kapjoni Haller-palotából, a szentbenedeki Kornis-kastélyból vagy a bonchidai, nemeszsuki, válaszúti nemesi rezidenciákból, a gyalui kastélyból? Mind egészben voltak 1918-ban, egészben voltak 1945-ben is. Mit számít, hogy magyarok! „Mindaz, ami a portámon van, az enyém, és gondoskodnom kell róla, fel kell nevelnem, táplálnom kell” – tartja a népi bölcsesség. Miként bántunk ezzel az örökséggel?
E mérleg során nagyon sok kultúrával és örökséggel kapcsolatos kérdést kell megvizsgálnunk. Van még egy évünk, össze tudunk még tákolni valamit, vagy „szőnyeg alá söpörjük a szemetet”? Valószínűleg majd besöpörjük, de nem lehet elrejteni! Bűzleni fog! A mi kötelességünk, a román és különösen az erdélyi értelmiségiek kötelessége megvitatni ezeket a kérdéseket. Amúgy a romániai művelődésügyi minisztériumot éveken keresztül Kelemen Hunor úr, Hegedüs Csilla asszony és az RMDSZ más képviselői irányították. Ők saját nemzetük és saját lelkiismeretük előtt tartoznak felelősséggel. De az erdélyi megyék műemlékeiért felelős többieknek mi a mondanivalójuk? Valószínűleg beszédekkel és tűzijátékokkal bombáznak majd bennünket.
Az első kérdés az erdélyi kastélyok öröksége
Két példát említek (kényelmességből), a szentbenedeki Kornis-kastélyt és a kapjoni Haller-palotát, bár a Kolozs megyei helyzet Maros, Fehér és Hunyad megyére is jellemző. Mint a viccbeli, akit bezárnak húsz évre egyedül két golyóval, és a végén meglepetésre egyik sincs meg, mi is azt válaszoljuk: „Nem tudom, az egyik elveszett, a másik elromolhatott.” A személytelen megfogalmazásból az következik, hogy a válaszoló egyáltalán nem érintett az eltűnésükben. Az internet több mint egy évtizede vádló cikkekkel, iszonyatos beszámolókkal és e műemlékek megmentésére vonatkozó kétségbeesett felhívásokkal van tele. Nemcsak a magyar értelmiségiek háborodtak fel, de a románok is – még sok Kárpátokon túli is – hevesen és megalapozottan tiltakoztak a szóban forgó kastélyok romosodása ellen.
A szentbenedeki Kornis-kastélyt, amelyet „unikornisos kastélyként” is ismernek, 1573 és 1593 között építették reneszánsz stílusban, és 1600 környékén került a Kornis család tulajdonába. Kornis Zsigmond a család legismertebb tagja, akiből Erdély gubernátora lett. Az 1680–1720 közötti időszakban barokk stílusú felújítást hajtott végre, amivel az épületegyüttes megnövekedett és elegánsabb lett. Kornis Zsigmond nagy támogatója volt a művészeteknek, az épület központi részének felső emeletén lévő szalon adott helyet az első erdélyi komolyzenei koncerteknek.
Szintén az ő nevéhez kötődik az erdélyi román egyház egyesülése Rómával, amit a buzgó katolikus Kornis Zsigmond minden erejével támogatott a kálvinista magyarok többségével szemben, akik a maguk oldalára igyekeztek állítani a románokat. A görögkatolikus egyház az, amely aztán újra felfedezte a románok római eredetét, és tanult emberein, az úgynevezett Erdélyi Iskolán keresztül döntő módon hozzájárult a román nemzet emancipációjához. A reformátusokkal folyó versengés közepette került sor a füzesmikolai könnyező ikon csodájára, és Kornis gróf közvetlen szerepet vállalt az eseményekben. Mivel nem tarthatta meg az eredetit, kőmásolatok készítését rendelte el, amelyeket magyarázó szöveggel együtt a kapu főhomlokzatára helyeztetett. Az egyik domborművet sajnos a közelmúltban ellopták, a másikat a jobb megőrzés érdekében a dési múzeumba szállították. A bejáratnál elhelyezett, a Kornis családot jelképező híres unikornisok sem úszták meg a tolvajok mohó dühét. A család másik jelentős tagja Kornis Károly volt, akinek a XX. század elején nem kevesebb, mint 9000 kötetes könyvtára volt, köztük nagyon ritka kiadásokkal, valamint egy természetrajzi gyűjteménye, de mind szétszóródott a kommunizmus hatalomra jutása után. Utóda, Kornis Zsigmond neoklasszicista stílusú iskolát épített a falunak, amelyet hivatalosan is a helyi közösségnek adományozott. A forradalom után mégis visszaszolgáltatták, és most lepusztul, a helyi hatóságok magára hagyták, hogy restaurálása helyett néhány éve egy újabb épületet húzzanak fel.
A „kagylós kastélyként” is ismert kapjoni Haller-kastély az erdélyi barokk stílus, majd a rokokó gyöngyszeme volt. A palotát Haller János építette, valószínűleg egy korábbi épületre, aki az 1734–1755-ös időszakban Erdély gubernátora volt. Kezdetben a kastély barokk stílusú volt, de 1771 előtt rokokó díszítésekkel egészítették ki, amelyek a kolozsvári Mária-oszlopot is készítő osztrák szobrász, Anton Schuchbauer munkái. A belső díszítéseket a kolozsvári Veress Mátyás készítette a XVIII. század végén. Egy tűzvészt követően, 1920 után a többszintes barokk tetőzetet egyszerűbbre cserélték. A kastély állapota 1948 után fokozatosan leromlott. Az 1956-os építészeti felmérés még számos, mára eltűnt részletet tartalmaz. Ez rendkívül hasznos lehet egy jövőbeni restaurálás alkalmával. A Haller-palota most igen romos állapotban van. A Kornis-kastéllyal együtt történt 2010-es felvétele a történelmi műemlékek listájára formális, valós következmények nélküli aktus volt. A leszármazottak nem rendelkeznek a restauráláshoz vagy tatarozáshoz szükséges pénzügyi forrásokkal. A költségek jóval meghaladják egy új épület költségeit, csak a szaktanulmányok egy vagyonba kerülnek, megvalósításuk még inkább.
Másrészt a megyei tanács, még ha vissza is vásárolná a romokat (talán a Tulajdonalapon keresztül), nem rendelkezik egy hatékony restaurálás szükséges eszközeivel. Csak egy, a hajdani Történelmi Műemlékek Igazgatóságához hasonló, jelentős szakértőket összefogni és európai pénzeket lehívni képes országos szerv tudná megmenteni az ilyen épületeket. A jelenlegi középkori, megyés rendszerben, amelynek forrásai még a helyi újgazdagokat is alig-alig tudják kielégíteni, nem lehet igazán hatékony programokat lefolytatni. Ziar de Cluj; eurocom.wordpress.com; Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Állandó kiállítás a forradalomról
December 15-én, péntek délben, újabb állandó kiállítás nyílt meg a Nagyváradi Vár-és Várostörténeti Múzeum szervezésében, amely az 1989-es forradalom decemberi eseményeiből mutat be helyi részleteket képekben.
A nagyváradi vár fejedelmi palotájában (B épület, II. emelet, 13-as terem) nyílt meg a Nagyváradi Vár- és Várostörténeti Múzeum szervezésében A forradalom képekben című kiállítás.
A tárlat olyan, november 16 és december 7 között összegyűjtött fotográfiákat mutat be, amelyeket az 1989-es forradalmat megélő és abban részt vevő Bihar megyeiek készítettek a december végi eseményekről. A több mint 100, Nagyváradon és Belényesen készített fekete-fehér felvétel mellett egyedülálló tárgyak is bemutatásra kerültek, mint például egy rádió, amelyen a Copăceanu család hallgatta a Szabad Európa Rádió adásait, vagy az a fényképezőgép, amellyel Dumitru Lazău örökítette meg az eseményeket, és természetesen a korabeli helyi sajtó – a Fáklya, a Crişana – különböző lapszámai is.
A megnyitón Andrea Lupşea, a múzeum igazgatója köszöntötte az egybegyűlteket, akik között jelen voltak a kiállítás létrejöttét személyes tárgyaikkal és emlékeikkel támogatók közül Ioan Degău, Alexandru Niţescu, Antal Marian, Florin Budea, Dumitru Lazău, Dan Copăceanu és Bíró Károly. Jelen voltak továbbá Mircea Bradu író és Gheorghe Bungău ezredes, aki a forradalom idején határőrként szolgált, valamint Vasile Creţ nyugalmazott tábornok, illetve Ligia Mirişan, a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár igazgatója. A fiatal generációt az Emanuil Gojdu Kollégium diákjai képviselték.
A kiállítás a Gheorghe Şincai Megyei Könyvtár és a Crişana napilap támogatásával, valamint a Prima Residence ingatlanfejlesztő cég finanszírozásával valósult meg. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Marosvásárhely: az aránytalanul állított szobrok városa
Szoborból nincs hiány Marosvásárhelyen. A dömping oka, hogy egy magyar személyiségnek emléket állító alkotás köztéri megjelenítéséért „cserébe” a román közösség is szobrot emel egy történelmi vagy politikai személyiségnek. A mennyiség a minőség rovására megy, ráadásul a város főterét nem a kiegyensúlyozott arányok, hanem a román szobrok uralják.
Azt vettük számba néhány szakember, képzőművész bevonásával, hogy milyen Marosvásárhely szobortérképe ma, miután a korábban felállított történelmi és politikai személyeket megjelenítő művek, illetve a város díszítését szolgáló figuratív és nonfiguratív köztéri alkotások mellé a rendszerváltást követően újabbakat állítottak, s napjainkban is újabb szoborállítási tervek várnak megvalósításra.
Jobbra Iancu, balra a katona
Ha a Bolyai utcán leereszkedünk a főtérre, tavasztól késő őszig a virágórát látjuk, decemberben az óriási karácsonyfát. A városi önkormányzat elfogadott néhány éve egy határozatot, ami szerint arra a helyre állítanák fel az egykori Bodor-kút mását. A terv kivitelezését állítólag az akadályozta többek közt, hogy akkor nem lenne hová állítani decemberben a karácsonyfát.
Ha leértünk a főtérre, jobbra tekintve Avram Iancu lovasszobrát látjuk, balra az ismeretlen román katonáét, attól pár lépésre a Latinitás emlékműve áll, egy kicsit tovább Emil Dandea volt polgármester egész alakos szobra, majd az 1989-es forradalom áldozatainak emlékhelye után a sort Nicolae Bălcescu mellszobra zárja. A főtérhez közeli helyen áll egy Bartók Béla mellszobor, a színház háta mögött Aranka György egészalakos szobra.
A főtérre nem kerülhetett be, így a vár alatt, a Petőfi-téren kapott helyet Bernády György szobra, a várfal mellett Borsos Tamás, a vársétányon II. Rákóczi Ferenc és Kőrösi Csoma Sándor, illetve a főtértől kissé távolabb, a Kossuth- és Arany János utcák találkozásánál Petőfi Sándor, a következő – a Kossuth- és Malom utcák érintkezésében – a Holokauszt-emlékmű.
Román párra várva
A tervek között egy Sütő András- és egy Bethlen Gábor szobor szerepel, de különféle okok miatt késik a felállításuk. Keresztes Géza műépítész szerint azért, mert nem született megegyezés, hogy ki legyen ezeknek a román „párjuk”.
Merthogy Marosvásárhelyen így megy ez, ha egy magyar szobrot állítana a közösség, azt nem lehet a román „megfelelője” nélkül megvalósítani. A szakember szerint előbb egy tereprendezési tanulmányt kellett volna készíteni, hogy hogyan kerül oda az erdélyi fejedelem egészalakos szobra, az Avram Iancu lovasszobra és az óriás román katona közé. Talapzaton fog állni, vagy csak az úttesttel egyszintben, esetleg, mint egy törpe, olyan lesz a két hatalmas méretű alkotás között? Keresztes Géza a Mihai Viteazul mellszobrot is megemlítette, mint negatív példát, amely félig-meddig törvénytelenül áll az egészalakos Bernády-szoborral átellenben, miután évekig állt illegálisan, egy hevenyészett, ácsolt talapzaton a megyeháza előtt.
Hivatalos lajstrom helyett
Bár többször is kértük a polgármesteri hivataltól a marosvásárhelyi köztéri szobrok névsorát, még nem kaptuk meg. Ezért egy nem teljes listát állítottunk össze a köztereken elhelyezett alkotásokról. A rendszerváltást követően Marosvásárhelyen Bernády György, Aranka György, Petőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Vályi Gyula, Borsos Tamás, Károli Gáspár, Kálvin János, Bolyai Farkas és Bolyai János, Márton Áron kapott köztéri szobrot, de emlékművet állítottak a holokauszt áldozatainak, Bolyai János matematikai elméletének, a pszeudoszférának, a kommunizmus áldozatainak, az 1989-es decemberi forradalom elesetteinek is. A román közösség igényének eleget téve állították fel Emil Dandea, Petru Maior, Mihai Viteazul, Aurel Filimon szobrát, a latinitás emlékművét. Korábban helyezték ki Eminescu, Bălcescu, Alexandru Papiu Ilarian, Avram Iancu, az ismeretlen román katona szobrát. A múlt rendszer óta áll Bartók Béla, Szentgyörgyi István mellszobra, a két Bolyai szoborkompozíciója, Kőrösi Csoma Sándor egész alakos szobra. A történelmi és politikai eseményekhez nem kapcsolódó, csupán esztétikai élményt nyújtó szobrok közül – Kolozsvári Puskás Sándor és Bálint Károly alkotásai – például a Kárpátok sétányán, a Párkány-negyedben, az egykori Tornakert mellett, a régi szülészettel szembeni parkban, valamint a színház előtt művészi alkotások – Kulcsár Béla és Zagyva László művei – láthatók. A temetőkben is található néhány, Marosvásárhely kiemelkedő személyiségét megörökítő emlékmű, például Simó Géza politikusé, vagy a Nyilka Róbert festőművészé.
Marosvásárhelyen az első felállított emlékmű a Székely Vértanúk Emlékoszlopa volt, ami a mai napig áll, illetve amely az egyetlen volt abban a rövid korszakban, amikor – a szobordöntögetős időszakok után – egyetlen szobor sem állt a városban.
ét századdal lemaradva Bartha József képzőművész a rendszerváltást követően felállított szobrok közül Bocskai Vince alkotását, Bernády György egészalakos szobrát tartja a legjobbnak, amely „mesterségileg valamilyen szinten meg van csinálva”, de annál is problémának tartja az elhelyezését, a rálátást. Hogy milyen egy szobor ideális elhelyezése, azt Keresztes Géza műépítésztől kérdeztük, aki elmondta, fontos, hogy legyen hely körülötte, a tér arányaihoz viszonyuljon, lehessen megkoszorúzni.
Az, hogy Marosvásárhelyen egy magyar szoborra, azonnal születik egy román szobor, senki nem ért egyet. Csak azért, hogy megmaradjon az egyensúly, ha megszavaznak egy magyar személyiségnek egy emlékművet, azonnal létre kell hozni annak a román párját is. Ha van rá kulturális igény, rendben van, meg kell csinálni, de csak azért, hogy párban legyenek, az furcsa – fogalmazott az építész.
De miért is állítunk szobrot? Azért, hogy esztétikai élményt nyújtsanak, vagy, hogy egy-egy történelmi és politikai eseménynek és személyiségnek emlékművet hozzanak létre? A másik kérdés, ami felmerül, hogy a felállított alkotásoknak van-e művészi értékük? Bartha József úgy értékelte lapunknak, hogy „minden korszaknak volt egy kortárs művészeti terméke, ami azt jelenti, hogy a 19. században 19. századi szobrokat állítottak. Most a 21. században is 19. századi struktúrában gondolkodni szerintem nagyon rossz” – fogalmazott, pozitív példaként említve Chicagót, ahol az 1960–70-es években kortárs művészi szobrokat állítottak fel, például Picassónak van ott szobra, meg sok más alkotónak. Vagy hozzánk közelebb, Prágában áll Franz Kafkának egy olyan kortárs szobra, David Cerny cseh művész alkotása, amely szeletekből áll, forog és egy nap csak egyszer áll össze Kafkába, absztrakt forma, kinetikus, mozog és nagyon érdekes.
Nincs hely a művészetnek
Én azt mondom, hogy Erdélyben az utolsó komoly szoborállítás – és ez nagyon kemény vélemény – az a Fadrusz János Mátyás király szobra volt, ami egy szecessziós szobor, ami akkori kortárs szempontból is és művészetileg is állja a helyét – fogalmazott Bartha, aki nem tartja szobornak például a Pszeudoszférát, illetve úgy véli, a Vályi Gyula szobra is „egy borzalmas” alkotás, „egy vicc”. Ami viszont elfogadható, az a Kőrösi Csoma Sándoré, amely felállításakor szintén kortárs szobornak számított.
A Bethlen Gábor egészalakos szobrának felállítását is politikai húzásnak tartja, ami nem jelenti azt, hogy Bethlennek nem lehet emléket állítani Marosvásárhelyen. „De az, hogy kiírják, hogy Bethlen Gábor egészalakos, stb. azt kétlem. Igazából nem abból kéne kiindulni, hogy hogy nézzen ki, hanem abból, hogy egy emléket kell állítani neki. Ami bármi lehet, absztrakt, elvont, konceptuális, mindenféle” – magyarázta Bartha József, hozzátéve, hogy Kelet-Európa, vagy méginkább Románia, és Erdély, annyira tele van rakva politikával, történelemmel, hogy a közterek mind politikai, történelmi terek, ahonnan igazából nincs hely a művészet számára, az ki van szorítva onnan.
Amit viszont értékes művészi alkotásnak tart Marosvásárhely korábbi szobrai közül, az a színház előtti téren Kulcsár Béla alkotása, amelynek a koncepciója és az elhelyezése is jó szerinte, ahogy a szintén a téren kihelyezett Zagyva László alkotásai is megfelelőek.
Érdeklődésünkre, hogy a mostanában, más városokban egyre gyakrabban látható figurális szobrok mennyire értékesek, Bartha József elmondta, azok a macskás, kutyás alkotások, vagy amelyek mellé le lehet ülni, az már a giccskategóriába tartozik. Hallottam, hogy valaki azt akarta, hogy Molter Károlynak kéne csinálni egy olyan szobrot, hogy ami mellé lehet ülni, ahogy ő ült itt a Bolyai-parkban. Baromság, nem csak hogy baromság, de ízléstelen szerintem – fogalmazott. Antal Erika / Székelyhon.ro

Pénzzel és vérrel épült 60 éve az irisztelepi templom
Különös eseményt ünnepelt az idén a Kolozsvár-irisztelepi református gyülekezet: 60 éves templomát. A templom az 1950-es évek végén épült, a kommunista államrendszer pedig nem arról volt híres, hogy támogatta volna az egyházakat. Hogyan is lehetett véghezvinni egy ekkora munkálatot azokban az időkben? Miért kellett kaszárnya méretű és felosztású parókiát építeni? Miért nem volt tornya a templomnak? Hogyan emlékeznek a gyülekezetben a 60 évvel ezelőtti építkezésre? Ezekről faggattuk Farkas László irisztelepi református lelkészt.
Beszélgetésünk során érdekességekre is fény derült: például, hogy Kós Károly építészmérnök, egyházkerületi főgondnok és Debreczeni László főiskolai tanár, egyházmegyei műszaki előadó nem tudtak kiegyezni az ablakok méreteiben. Míg Kós a kicsi, addig Debreczeni a nagy ablakok híve volt – így lettek aztán a templom ablakai különböző méretűek.
Reformátusok unitárius templomban
Az irisztelepiek és a kerekdombiak mind a Hidelvéhez tartoztak régen. Amíg ki nem nőtték a templomot.
– A hidelvei gyülekezet több mint hatezer lelket számlált, a létszám az iparosodással még jobban megnőtt. Ekkora közösséget nem igazán lehetett pásztorolni. Nagyon jó munkát végzett a katolikus egyház ezen a téren, jól megszervezte a gyülekezeti tagokat, istentiszteleti életet, olyannyira, hogy a reformátusok ezt megirigyelték. Így indult a történet 1926 körül, amikor Surányi Erzsébet tanítónő elkezdte a református gyülekezeti élet szervezését: hely híján magánházakban szervezett istentiszteleteket. Surányi Erzsébetet támogatta munkájában Rácz Eszter és Wágner Istvánné, aki a gyülekezet első kántora, 1932-től 1965-ig, 33 éven keresztül. Surányi Erzsébet nagyon jó kapcsolatot ápolt Borbáth Dániel teológiai tanárral és Imre Lajossal, mindketten hidelvei segédlelkészek voltak, így az ő segítségükkel, illetve a teológiai tanárok és hallgatók szolgálatával beindul az egyházi élet az Irisztelepen. Kezdetekben magánházaknál volt az istentisztelet: a Porcelán utcában kibérelték Horváth Vasile magánházát, majd a Kardos Károly lakóházát a Külkajántói úton, később a Szigeti lakóházat a Máramaros utcában. Ezt követően vásárolták meg a napköziotthont, ahol szintén tartottak istentiszteleteket. Érdekes módon még az unitárius templomban is zajlottak istentiszteletek, az unitárius egyház is befogadta az irisztelepi reformátusokat. Nagy neveket sorol fel a Historia Domus, akik itt szolgálatot végeztek: Imre Lajos, Borbáth Dániel, Nagy Géza, Gönczi Lajos, Maksay Albert és Nagy András teológiai tanárok, de teológiai hallgatókat is, köztük Nagy Zoltánt, aki a megalakulást követően a gyülekezet első lelkipásztora lesz. A magánházaknál tartott istentiszteletekre és bibliaórákra az emberek házszentelő istentiszteletekként tekintettek. Ezeknek is megvan a maguk dinamikája, családiasabbak. A magánházakban egy istentiszteletet tartottak vasárnaponként, ezért 60 év múltán se szokta meg a gyülekezet, hogy vasárnap délután is van istentisztelet.
A pap talicskázta a téglát és zsoltárokat énekelt
– A házaknál tartott istentiszteletek alatt született meg az igény arra, hogy templomot építsenek. Ekkor összevásárolták a szükséges területeket, a Kajántói út 101. és 109. szám közti kicsi telkeket. Kós Károly és Debreczeni László tervei alapján 1949 és 1955 között épült fel a templom, amely a mai napig nincs kész: a kazettás része még mindig nincs befejezve. A templomot 1957-ben Vásárhelyi János püspök szentelte fel. Az állami szervek december elsejére, román ünnepre tűzték ki a templomszentelés dátumát. Egészen megerőltető volt a gyülekezet számára a templom felépítése, hiszen földműves és kiskeresetű emberek laktak itt, segítségükre siettek rengeteg közmunkával a Hidelvén és a Kerekdombon lakók – mondta a lelkész.
Bustya Dezső nyugalmazott lelkipásztor, egykori irisztelepi egyháztag így emlékezett az építkezésre a 60. évforduló kapcsán tartott december eleji ünnepségen: „A második világháború kegyetlen rombolásai utáni helyreállítás rendjén fogant meg a gondolat: templomot kell építeni az iriszi gyülekezetnek. Gyermekkoromban a vasárnapi-ünnepi istentiszteleteket a Porcelángyárral szemközt fekvő református iskolában tartották, magam is oda jártam. Az államosítással, sajnos, ez a lehetőség megszűnt; ez a tény annál inkább indokolttá tette egy önálló istentiszteleti hely megépítését. (…) Hálás vagyok Istennek, hogy magam is részt vettem benne, fizikai munkával is. Emlékszem, hogy lelkipásztorunk maga is buzgón talicskázta a téglát, építőanyagot – közben zsoltárokat énekelt. Páratlan élmény volt! (...) Dr. Bíró Mózes lelkipásztor beszámoló bizonyságtételéből csak két mozzanatot emelek ki. Elmondta: a templom a gyülekezet imádságaiból és önkéntes adományaiból épült fel. Volt, aki többet, volt, aki kevesebbet adott. Egy idősebb nőtestvér, akinek semmiféle állandó jövedelme nem volt, adott 60 lejt. Honnan, kérdezte a lelkész? Vért adtam, volt a felelet.”
– Miként volt lehetséges, hogy a kommunista időben, amikor az egyházakat meghurcolták, engedélyt kaptak egy templom építésére?
– A templom a legsötétebb időkben épült, ezért nem lehetett például tornya. Lakott a szomszédban egy híres román ügyvéd, Tufan Alexandru, akinek a feleségét már Tufan Sándornénak hívták. Amikor elkezdett itt mocorogni a nép, hogy legyen saját istentiszteletük, ez az ügyvéd segített az építkezési engedélyek beszerzésében. Később be is iratkozott a református egyházközségbe. El kell képzelni milyen szava lehetett ennek az ügyvédnek az akkori időben, a világháború után. Valamilyen módon lenyelték a templomépítést. Abból, amit ki tudtam én fürkészni az emberekből és a Historia Domusból rájöttem: ez az ember összeköttetésein keresztül, derekasan részt vett ebben a harcban. Azt csak sejteni lehet, hogy s mint intézte el a szükséges dolgokat – mondta Farkas László.
A templom huszártornya 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint
Kaszárnyapaplak lesz
– A gyülekezet csak később, 1958. április elsején alakult. A gyülekezet presbitériuma kérte Vásárhelyi János püspöktől Nagy Zoltán hidelvei segédlelkész kinevezését, aki 1968-ig volt a közösség lelkipásztora. Szolgálata alatt vakoltatták ki a templomot és kapta mostani formáját, kivéve a tornyot (ez 1996-ban épül meg, az eredeti Kós-tervek szerint). A templom építésével egyidőben a parókia nem épült fel, bár volt erre is két Kós Károly terv. Nem tudni, miért maradt ez el, egyetlen indok lehetséges: Nagy Zoltánnak volt ahol laknia, s így a gyülekezet nem volt rákényszerülve, hogy lelkészi lakot is építsen.
Nagy Zoltán munkássága alatt formálódik az irisztelep gyülekezetté, majd 1968-ban, betegnyugdíjba vonulását követően az ő megüresedett lelkészi állására Sógor Sándor búzásbocsárdi lelkipásztort választják meg. Az akkori törvények szerint zárt város volt Kolozsvár, csak az vállalhatott itt munkát, akinek kolozsvári személyazonosságija volt. Ám nagyon ügyesen megoldották ezt: az akkori főgondnok családja, a Balogh család befogadta a lelkészt, és így készítettek neki személyazonosságit. Az állami és központi szervek csak akkor engedélyezték, hogy lelkésze legyen a közösségnek, ha felépíti a parókiát, így a lelkészi lak felépítése Sógor Sándorra maradt, aki egy év alatt készítette ezt el. Ennek az épületnek is megvan a maga története: nem a Kós Károly tervek szerint, hanem egészen másképp készült el. Az állami szervek csak emeletes lakás építésére adtak engedélyt. Több huzavona után emeletes vidéki rendőrlakra emlékeztető papilak épülhetett. Egy „kaszárnyát” engedélyeztek, aminek semmi értelme nem volt, de így kérték. Bizony nem kis fáradságba került Sógor Sándornak míg ezt meg tudta oldani.
Sógor Sándor 1987-ig volt a gyülekezet lelkésze, őt követte Nagy Levente kecsedkisfaludi lelkipásztor 1988. április elsejétől. Az akkori választásba igyekeztek beleszólni az állami szervek is, sikertelenül, igaz, fél év késéssel érkezett csak meg a lelkész, körülményes utak és tárgyalások után. Az ő munkássága alatt és az 1989-es változások után kezdett a gyülekezet gazdasági élete fellendülni, akkor kezdték az épületeket visszaperelni. Visszakapták az egyik iskolarészt, felújították, ott most gazdasági tevékenység folyik, ebből tartja fent magát az egyház, hiszen ma is szegények az emberek ezen a vidéken, kiskeresetűek, többnyire idősek, nyugdíjasok. Nagy Levente 2007-ig volt a lelkipásztor, őt én követtem 2008. április elsejétől.
– Az elődeinek is számos problémával kellett megküzdeniük, ma milyen feladatok hárulnak a lelkészre?
– A visszaigénylés sok szövevényes útját járjuk végig ma is. Van még visszaigénylés alatt álló épületrészünk, de a meglévő épületek karbantartása is fontos. Próbáljuk megtölteni termeinket tevékenységekkel, rendezvényekkel, otthonossá és elérhetővé tenni őket minden korosztály számára, foglalkozásokat tartunk gyerekeknek, fiataloknak, az idősebbeknek is. Igyekszünk a gyülekezeti életet úgy szervezni, hogy otthona legyen a gyülekezetnek ez a hely. Szabadság (Kolozsvár)