"Győrfi Dénes a Bécsi Döntés 60 éves évfordulóján szerezte meg a Bethlen Könyvtár /Nagyenyed/ számára egy igen nagybecsű forrásmunkát. Címe: Erdélyünk és honvédségünk. Képekkel ellátott történelmi eseménysorozat. Vitéz Béri László és mások közreműködésével szerkesztette Vitéz Rózsás József őrnagy és kiadta a Vitézi Rend Zrínyi csoportja Budapesten 1941-ben. Az előszóban olvasható: "1940 szeptemberében magyar honvédcsapatok vonultak be az ősi Erdély földjére, amelyen testvéreink élnek, de amelyet 22 esztendőn át elzárt tőlünk Trianon vak parancsa." Dr. Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály főszerkesztő, a szerkesztők Ágocs Géza, Tolnai Lajos és Gidó Béla. A könyvben dr. Cholnoky Jenő Erdély földjéről és népéről, dr. Kozocsa Sándor Erdély kultúrájáról, kimagasló alakjairól, Nagybaczoni Nagy Vilmos Erdélynek a világháború és a forradalmak idejebeli állapotáról írt. A Huszonkét év kálváriája című fejezetet Sulyok István, a Hazatérés napjai, hetei, hónapjai címűt Bery László, dr. Kopy Rezső, Berki János, dr. vitéz Vass Sándor, Marschalkó Lajos, dr. Szerelemhegyi Ervin, Zágoni István és dr. Mathia Károly írta. A megszálló erők felvonultatásának és a megszállás lefolyásának tükrét Dezseri János állította össze. /Győrfi Dénes: Erdélyünk és honvédségünk. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 9./"

Megjelent A századforduló magyar elbeszélői /Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2000, Remekírók Diákkönyvtára/ című kötet Balázs Imre József szerkesztésében. Olyan írók elbeszélései sorakoznak a könyvben, akik - néhány kivétellel - lassan kihulltak a köztudatból. Szükség volt erre a kiadásra, mert Erdélyben 1967 óta nem készült válogatás a századforduló novellistáinak munkáiból. Gozsdu Elek, Petelei István, Iványi Ödön, Ambrus Zoltán, Papp Dániel, Cholnoky Viktor és Cholnoky László (a földrajztudós Cholnoky Jenő testvérei) szerepelnek - többek között - a könyvben. /Szabó Csaba: Ködlovagtermi kistükör Új válogatás - korhoz igazodó szemmel. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 30./

"Napvilágot látott Ajtay Ferenc Kolozsvár környékének kirándulóhelyei /Stúdium Kiadó, Kolozsvár/ című munkája. A könyv megjelenése nagy hiányt pótolt. Negyven évig szünetelt a szervezett természetjárás és az ezzel kapcsolatos információk, generációk nőttek fel anélkül, hogy a kultúrált természetjárásra valaki is nevelje őket. Akik előttünk jártak c. fejezetben 28 nevet sorol fel a szerző, ismert geológusok, egyetemi tanárok mellett (dr. Koch Antal, dr. Cholnoky Jenő, dr. Balogh Ernő, dr. Tulogdy János, dr. Xántus János, dr. Páter Béla, Nyáradi Erasmus Gyula és mások) olyanokét is, akik főleg túraszervezéssel foglalkoznak. A kötetet Cholnoky Jenő és Túrós László rajzai, Gy. Szabó Béla fametszete és Valkovits László tusrajza díszítik. /Hanz Lám Irén, Kolozsvár: Kolozsvár környékének kirándulóhelyei. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 27./"

"Kettős kiállítást rendeztek a hét végén Kolozsváron a Földrajz Kör szervezésében. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület székházában előbb Cholnoky Jenő geográfus értékes hagyatékát, a Babes-Bolyai Tudományegyetemen pedig földrajzi mérőműszereket állítottak ki. Cholnoky Jenő 1905-ben került Kolozsvárra. Később kinevezték az itteni egyetem földrajz tanszékének élére. Cholnoky a románok 1919-i bevonulásakor hagyta el az országot. Kolozsváron maradt tárgyait két évvel ezelőtt, a földrajz kar padlásán találták meg. A földrajzkör eddig 16 nagy doboz hagyatékot dolgozott fel és leltározott - ez képezte a szombati kiállítás anyagát. A tárlaton az érdeklődök megtekinthették Cholnoky ázsiai körútján készített, üveglapra nyomtatott, fekete-fehér, illetve színes diapozitívjait. Értékes, többnyire kézzel festett térképei között - magyarországi szakemberek szerint - vannak olyanok is, amelyek Magyarországon sem találhatók meg. A Cholnoky-kör tagjai alapítványi pénzekből várhatóan februárra egy albumot és egy CD-t is megjelentetnek. /Egyedi térképek Kolozsváron. = Krónika (Kolozsvár), dec. 15./"

Megjelent Herepei János posztumusz munkája: Kolozsvár történeti helyrajza, Sas Péter szerkesztésében, a Művelődés kiadásában. Herepei János /Kolozsvár, 1891-Szeged, 1970/ Kolozsváron az egyetemen magyar-történelem-régészet szakot végzett. 1914-ben Pósta Béla egyetemi intézetében segédarcheológusként alkalmazta. A román egyetem kötelékében csak rövid ideig régészkedhetett, az Árpád-kori sírok azonosítása miatt eltávolították az egyetemtől. 1925-1938 között a Minerva nyomda könyvelője volt, emellett kutatott, az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőri tisztségét is betöltötte. 1938-tól a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum igazgatója lett. A világháború végén parancsot kapott, hogy a múzeum legértékesebb darabjait ládában menekítse. Az érkékes anyag 1945 márciusában az zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében elégett. Herepei hibásnak érezte magát a parancs végrehajtásáért, a háború után nem tért haza, három évig Keszthelyen nyomorgott. 1947-ben Bonyhádra költözött, hogy a hazatért bukovinai székelyek Székely Múzeum Egyesülete által felállítandó múzeumát vezesse. 1950-ben a hatóságok a múzeumot felszámolták. 1953-ban Kajdacsra költözött, itt kezdte meg jegyzeteit feldolgozni. 1957-től felfigyelt munkásságára a szegedi egyetem irodalmi tanszéke. Biztosították neki a kutatás feltételeit. 1961-ben családjával Szegedre költözött. A szegedi egyetem Adattár a XVII. Századi szellemi mozgalmaik történetéhez címmel három kötetben kiadta cikkeit, tanulmányait. Élete főműve soká váratott megjelenésére /A Házsongárdi temető régi sírkövei, Budapest, 1988/. Herepei kéziratos hagyatékában több kéziratos munka fennmaradt. Sas Péter Kolozsvár múltjának kutatására szakosodott. Neki köszönhető Herepei értékes munkájának kiadása. /Gaal György: Kolozsvári helynevek vallatója. = Helikon, dec. 25., 24. sz./ Előzőleg Herepei könyvéről: Farkas Imola: A valódi érték időtálló. Könyvbemutató a Gaudeamusban. = Szabadság (Kolozsvár), 2004. ápr. 3./ Megjegyzés: Meg kell említeni Asztalos Lajos hatalmas munkáját: a Szabadságban folytatásokban közli – betűrendbe rakva – Kolozsvár minden utcájának összes elnevezését, történelmi múltját, megemlítve az utcában található fontosabb épületeket, intézményeket, gyárakat is. 2004-ben egész évben folytatódtak közlései. A 2004. dec. 15.-i számnál a K betűnél tartott. Ízelítőül az alapos adattárból: „1497: Kysmesterwczaya [Kmk II. 159.]; 1570: "Janos deak Kismester vchay" [Élő 24.]; 1572: "Caspar ely fwtamot eleote az kismester vchara" [LvLtTörJk III/3. 13–63.]; 1589: kleyn meister gasse (’kismester utca’) [Gold 119.]; 1695: "a Széna Utczától Kis mester utczára által menő Sikátor" [Élő 24.]; 1696: "Platea angustae [...] qui [...] ex [...] Platea Széna Uccza in Plateam vulgo Kis Mester uccza nominatam ducit" (’a Széna utcából a közönségesen Kismester utcának nevezett utcába vezető szűk utca’) [Kvtel 67.]; …” /A Kismester utca leírása folytatódik, Asztalos idézett Felvinczi György Kolo’svár le-irása 1706-ban című verséből is, az utca eredetéről pedig ismertette Szabó T. Attila és Cholnoky Jenő véleményét.

Kolozsvár más diszciplínák mellett, az erdélyi földtudományok központja lett. Sokan, nem alaptalanul „Kolozsvár földtani iskolájáról” beszélnek. Az 1872-ben itt megalapított Ferenc József Tudományegyetem már kezdetben fontos fórumává vált a geológiai, paleontológiai és geomorfológiai kutatásoknak. Így a város és környékének tanulmányozása és tudományos feldolgozása már ekkor nagy lendülettel bontakozott ki dr. Koch Antal (1843–1927), dr. Szádeczky-Kardos Gyula (1860–1935) geológusok, valamint dr. Cholnoky Jenő (1870–1950) földrajzos-geomorfológus tevékenysége által. A múlt század második felében, a Kolozsváron 1945-ben megalapított Bolyai Tudományegyetem Földrajz-Földtan karán újabb tudós nemzedék öregbítette az Erdély földjére vonatkozó kutatások és szintézisek tárházát. A sok név közül dr. Balogh Ernő (1882–1969) mineralógust, dr. Török Zoltán (1893–1963) geológust, dr. Tulogdy János (1891–1979) geomorfológust, dr. Mészáros Miklós (1927-2000) sztratográfust, dr. Fuchs Herman (1915–1996) paleontológust és dr. Újvári József (1928–2000) hidrológust kell megemlíteni. /Ajtay Ferenc: Kolozsvár és környéke geológus szemmel. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 12./

Október 25-én Kolozsváron, a Református Kollégium dísztermében mutatták be azt a tiszteletkötetet, amelyet a Magyar Földrajzi Társaság (MFT) és a helyi Cholnoky Jenő Földrajzi Társaság (CJFT) az egykori neves kolozsvári földrajztudós és -tanár, dr. Tulogdy János /Torda, 1891. okt. 12. – Kolozsvár, 1979. okt. 1./ emlékére adott ki. Imecs Zoltán CJFT-elnök bevezetője után Pál Zoltán, az egyesület titkára vázolta, mit is jelent ez a könyv a mai fiataloknak. A kötet szerkesztője, Nagy Arisztid nyugdíjas földrajztanár, egykori Tulogdy-tanítványként emlékezett vissza arra az emberre, aki tizenkét évet diákként és huszonnyolc évet népszerű tanárként töltött el a Református Kollégiumban, majd az egyetemen tanított. Az MFT képviseletében Kovács Zoltán titkár több évtizedes oktató és tudományos munkája elismeréseként a Pro Geographica oklevelet nyújtotta át Nagy Arisztidnek. /Ö. I. B. : Emlékkötet dr. Tulogdy Jánosról. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./

Descriptio Transylvaniae címmel rendeztek április 24-én angol nyelven térképtörténeti és történeti-földrajzi konferenciát a Babes–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karán. Az Erdély korabeli térképeit ismertető rendezvényen 16–20. századi régióról, de jóval távolibb tájakról is készült anyagokat mutattak be. Ez alkalommal Tamás Sándor magángyűjteményéből, illetve a Cholnoky Jenő Térképtártól összegyűjtött térképeket és atlaszokat is láthattak az érdeklődők. /(Ö. I. B.): Térképtörténeti konferencia Erdélyről. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 25./

Szervátiusz Tibor utca Kolozsváron
A Kolozsvári Városi Tanács 27 új utca névjegyzékét fogadta el kedden, ezek közül 14-et személyiségekről neveztek el, köztük négy magyar névvel is találkozhatunk.
Utcát neveztek el Cholnoky Jenő (1870–1950) íróról, földrajztudósról, aki az 1900-as években a Bolyai Tudományegyetem professzora volt. A kolozsvári születésű Jósika Sámuel báróról (1805–1860), Erdély kancellárjáról is utcát neveznek el. Utca viseli Szamosközy István (1570–1612) kolozsvári történetíró, és Szervátiusz Tibor (1930–) jelenleg is élő szobrászművész nevét is. Valamennyiük nevével a Borháncs-út környékén kialakult lakónegyedek utcanévtábláin találkozhatunk, de új utcaneveket jegyeztek be a Monostor déli részében, Szamosfalván, a Györgyfalvi negyed keleti szegletében, illetve a Bükk negyedben. Szabadság (Kolozsvár)

Négy nemzetiség halottai nyugszanak a Hősök temetőjében
A sírkert 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére
A Tordai útról nyíló, de a Házsongárdi temetőből is megközelíthető kolozsvári Hősök temetője köztudottan 1914-ben nyílt meg az első világháborús áldozatok részére. Napjainkban azonban egyetlen akkoriban keletkezett sírra sem bukkanunk. Az osztrák–magyar hadügyminisztérium 1915 novemberében külön osztályt hozott létre a katonatemetők létesítésére, gondozására és a hősi halottak nyilvántartására. 1917-ben az Országgyűlés kimondta, hogy minden város és község köteles kegyelettel őrizni a hősi halottak emlékét, s valamilyen emlékművön megörökíteni névsorukat. Az 1920-as trianoni békediktátum szintén előírta a katonai sírhelyek kölcsönös tiszteletben tartását, gondozását és az elhunytak névjegyzékének összeállításához szükséges adatok kiszolgáltatását. Ilyen körülmények között jött létre a kolozsvári Hősök temetője, s azt be is temették a nagy háború végéig. A temető kialakulásának néhány mozzanatát a sajtó híradásai segítségével idézzük fel.
Az első világháború idején Kolozsváron és közvetlen környékén nem folytak nagyobb csaták, tehát nem az itt elesetteknek kellett külön „katonai temetőt” nyitni. Viszont az egyetemi várost tekintették Erdély legjelentősebb egészségügyi központjának: itt voltak a legnagyobb és aránylag jól felszerelt kórházak, s a legképzettebb orvosok. Ezért aztán több iskolaépületben is kórházat nyitottak, s százával szállították ide a sebesülteket. Ezek egy része menthetetlen állapotban került az orvosok kezébe, s rövidesen meghalt. Őket kellett egy külön temetőben elföldelni. Utóbb – főleg a Fellegvárban – hadifogoly-tábor is működött, az itt elhaltak is az új sírkertben kaptak helyet. Kolozsvárt 1915 januárjában a következő kórházakat keresi fel Ferenc Szalvátor főherceg, a Vöröskereszt Egyesület helyettes fővédnöke itteni látogatása alkalmával: Vöröskereszt Magyar utcai Kórháza és Szanatóriuma valamint ennek kisegítő kórháza az Eperjes utcában (a Tanítóképző épületében); Zápolya utcai Csapatkórház, Hunyadi téri kaszárnya (kórháznak berendezve), a Tanítók Házában működő Tartalékkórház, a Petőfi utcai Menza (itt az oroszok elfoglalta Csernovicból elmenekült Tartalékkórház működött), az Unitárius Kollégiumban felállított Tartalékkórház, az egyetemi klinikák, melyekhez a Pasteur Intézet új épületét is hozzácsatolták kórházként. (Csak ez utóbbi klinikák rövidesen 1500 fekvőhelyet biztosítottak!) A sajtó 1914. szeptember 10-től ad hírt a kórházakban meghalt sebesültekről. Az első egy lengyel katona, utána Király Ferenc torockói származású katona hal meg itt (Torockón temetik), a harmadik Burján Cirill 36 éves honvéd népfölkelő, ő az első, akit a Feleki (Tordai) úton megnyitott új temetőbe kísérnek ki. A városi tanácstól az itt elhunyt hősök számára kijelölt új sírkertet így írja le az Ujság szeptember 12-i száma: „Az új katonatemető a Feleki úton, a Nagy Gábor-féle tanya és az ortodox [zsidó] temető között foglal helyet. A 96 méter hosszú és 16 méter széles terület a hősök sírkertje lesz. A téglány alakú temető szélein az elhunyt altisztek és közkatonák, a középen elhelyezendő gruppokban a tisztek fognak örök nyugalmat találni. A katonatemetőt kegyeletoszlop fogja két részre osztani, s ez a kegyeletoszlop fogja hirdetni a késő utódoknak, hogy a hantok alatt a hazáért meghalt hősök porladnak”. E sírkert állapotával ezután még többször foglalkoznak a városi elöljárók. Valószínűleg eleinte minden különösebb rend nélkül, de katonai tiszteletadással hantolták el ide a halottakat. Jó ideig a temetésekről a sajtó is beszámolt. Csak 1915 tavaszán derült ki, hogy a sírkert egyáltalán nem méltó a hős katonák emlékezetéhez. Apáthy István professzor az 1915. március 23-i városi közgyűlésen szólal fel, s teszi szóvá, hogy a temetőben szégyenletes állapotok uralkodnak: a kijelölt telek tulajdonképpen egy gödör volt, amelyet aztán friss földdel feltöltöttek. A hóolvadás után rettenetes állapotok uralkodnak a nagy sár miatt. A közgyűlés 15 tagú bizottságot küld ki a temető helyzetének a megvizsgálására. Pont ekkoriban olvashatunk arról, hogy „600 fős sebesülttranszport” érkezik Kolozsvárra az északi harctérről.
A Hősök temetője
Az első „háborús” halottak napja újra előtérbe hozza a temető állapotát: „A hősök temetője ma még teljesen rendezetlen, nehezen hozzáférhető, eltekintve attól, hogy már a hely megválasztása sem valami szerencsés”. Most a katonai hatóságok Füredi Richárd szobrászművész-főhadnagyot – aki Kolozsvárt állomásozik – felkérték, hogy dolgozzon ki tervet a temető rendezésére – olvasható az Ujság november 1-jei számában. A hősök temetője, ahol „magyarok, németek, osztrákok, oroszok, szerbek, bosnyákok, románok, keresztények, zsidók és mohamedánok” nyugosznak békében egymás mellett, több százan, halottak napján búcsújáró hely lett. Virágokkal borították a hantokat. Két tábornok és a térparancsnok ezredes vezetésével két díszszázad vonult ki tisztelgésre. Megjelent Kolozsvár polgármestere és főjegyzője, az iskolák és az egyetem küldöttsége. A honvédzenekar eljátszotta az osztrák és a magyar himnuszt, a Szózatot, elhangzott néhány szavalat is. Végül a két díszszázad sortűzzel tisztelgett. Ekkor még aligha voltak megjelölve a sírok, mert csak november végén olvashatunk arról, hogy a város versenytárgyalást hirdetett, amelyet Gergely István nyert meg: kötelezte magát arra, hogy 200 keresztet készít, amelyekkel a hősök temetőjében a katonák sírját megjelöljék.
A Kolozsvárt állomásozó Füredi (Führer) Richárd (1873–1947) jelentős szobrászművész volt a századelőn, számos magyar személyiség szobrát mintázta meg, s a síremlékek tervezésében is szaktekintélynek számított. Nem tudjuk, hogy a temető tulajdonképpeni területi rendezésére dolgozott-e ki tervet, de az tény, hogy egy hatalmas hősi emlékmű makettjét készítette el a Hősök temetője számára. Erről már 1915 karácsonyán hírt ad a sajtó. „Bár ma még nehéz agyagcsizmák tapadnak a talpunkra, ha utolsó útjára kísérünk egy újabb drága halottat, s bár szomorú, sárga, agyagos a temető – mire utolsó halottját kísérjük ki e nagy véres emberáldozatnak (szeretnők hinni, hogy korán fog bekövetkezni), már emelkedni fog a temető központjában a hatalmas emlék, hirdetve szeretetünk, hálánk, örök emlékezésünk.” (Ujság, dec. 25.) A cikkből kitűnik, hogy a Trefort utcai katonai építési hivatalban Füredi már készíti „a monumentális emlékmű nagyszabású terveit”. Füredi tervét így körvonalazza az írás: „Mintázó agyagból, miniatűr mintában már áll műtermében a munka első gondolatának megrögzített képe. A négy folyam és hármas halom országának címere jellemzi a hatalmas piramist, melynek csúcsán áll az apostoli királyi kettős kereszt. Halottaink és szellemük apoteózisának képe adják a figurális részeit a nagykoncepciójú műnek, mely – mint a csatatereken a magyar katona – úrként fogja dominálni egész környékét”. A polgári és a katonai hatóságok együttműködésével meg is valósulhat az emlékmű.
Miközben februártól több híradás szól arról, hogy minden magyar katonasírt nyilvántartásba vesznek, hogy azokról a hozzátartozókat tájékoztassák, az emlékmű-állítás és maga az emlékmű terve márciustól vitát kavar a kolozsvári tanácsban. Március 9-én Füredi, a 23-as honvédfőhadnagy-művész bemutatja a város elöljáróinak „az emlékszobor hófehér gipszmintáját”. A beszámoló szerint „a szobor nemcsak a Kolozsvárt eltemetett, s máris több százra rúgó hősi halottak síremléke lesz, hanem megörökítője Magyarország nagy háborújának is.” A művész is nyilatkozik: „Magyarország címerének motívumait juttattam érvényre a hármas halommal, a négy folyóval s az emlékoszlop tetején a két angyal védőszárnyai alatt kiemelkedő kettős kereszttel. Mivel pedig a reménységem, hogy mihamarabb teljes győzelmünkkel ér véget nagy harcunk, a diadalmas felragyogó nap is helyet kap a középső oszlopon, hirdetve a győzelmes béke felragyogását. Hiszem, hogy az emlékszobor hűséges kifejezője lesz a győzelem szimbólumának is. A szobor méretei biztosítják impozáns és monumentális voltát. A közbelső oszlop magassága 16 méter, s a talapzat szélessége ugyanennyi. Az emlék maga határozottan architektonikus lesz. Az oszlop lábánál csatamező helyezkedik el, elöl a diadalmas honvéd alakjával, amint letiporja a háború sárkányát”(Ujság, márc. 10). Haller Gusztáv polgármester és Eszterházy László főjegyző szerint a kivitelezéshez szükséges 40 000 koronát a város tíz évi költségvetéséből tudnák részletekben biztosítani. Egyelőre egy szakértői bizottság elé terjesztik az emlékmű tervét.
A városi tanács március végén hallgatja meg a kiküldött bizottsági tagok véleményét az emlékműről. A bizottságban katonatisztek, egyetemi tanárok, Pákei Lajos építőművész, Szeszák Ferenc szobrászművész, Merész Gyula festőművész és több tanácstag vett részt. Arról is vita folyt, hogy az agyagos talajra lehet-e egy ilyen emlékművet emelni, másrészt a mű egyes részleteit tették bírálat tárgyává. Már másnap Cholnoky Jenő professzor külön nyilatkozatban reagál arra, hogy előző nap mint bírálót említették. Kifejti, hogy Kolozsvárnak van elég tehetséges művésze, nem látja értelmét, hogy egy budapesti művész modern (szecessziós ihletésű) alkotását állítsák fel a temetőben. Az április 5-re összehívott újabb értekezleten arról esett szó, hogy nem kellene-e elhalasztani az emlékmű-állítást a győzelem utáni időkre, tárgyaltak a pénzalap előteremtéséről. Most a katonaság a munkaerőt ingyen biztosítaná. Végül egy szakbizottságot küldtek ki, hogy az művészeti szempontból véleményezze Füredi Richárd tervét. Legutóbb 1916. június 6-án tárgyalt az emlékszobor állítására létrehozott „nagybizottság” Haller polgármester elnöklete alatt. Ezen Eszterházy László főjegyző ismertette a Magyar Mérnök- és Építészegylet kolozsvári osztályának a szakvéleményét, mely szerint az emlékmű kétféle kivitelezését tartják lehetségesnek. Az egyik az üreges megoldás volna, így a belső boltozatok alatt tiszteknek alakíthatnának ki kriptát, kívülről terméskő lapokkal borítanák az emlékművet. Lényegesen olcsóbb megoldás lenne a vasbeton-vázas kivitelezés, ennek megtervezésére ajánlják Moll Elemér városi főmérnököt, akit így soproni állomáshelyéről vissza lehetne vezényelni Kolozsvárra. Végül a mű elhelyezésére a haditemető közepének agyagos talaját nem találják alkalmasnak, mert már 2,4 méter mélységben mindenütt víz fakad, a talaj suvadásos, hanem a temető felső végének háromszögelési pontja volna a biztos és hatásos hely. További híradást az emlékműről nem találtunk. Valószínűleg időközben Füredit is elvezényelték innen. Úgyhogy a háború befejeztéig semmilyen emlékmű sem készült a Hősök temetőjében.
A bécsi hadilevéltárból megküldött, 1917-ben a katonai temetőről készült szakszerű térkép (Nr. 736/1917: Plan des Kolozsvárer Kriegsfriedhofes) egy nagyon rendezett sírkertre utal: a „Tordai Strasse” felől induló főút (Friedhof-Hauptsrasse) éppen úgy osztja ketté a temetőt, mint napjainkban. A délre eső rész közepén szabad tér található valamilyen emlékmű részére. A sírok római számmal jelölt parcellákba vannak elosztva, közöttük ösvények vezetnek. Az északra, a város felé eső részre láthatóan lépcső vezet le, s ennek csak a nyugati fele van beszámozva sírokkal, melyek száma eléri a 960-at. A Tordai út felé eső telekrész még szabad, itt sétányoktól elválasztott parcellák vannak kijelölve, a felirat szerint ez lesz az újabb katonai temető (Neuer Kriegsfriedhof). Valószínűleg ezt is betemették a világháború végéig: ide még vagy 400 sírt nyithattak. Úgyhogy az egész első világháborús katonai temető legtöbb 1400 sírt tartalmazhatott. Bizonyára levéltári kutatómunkával az eltemetettek névsora is összeállítható.
Ezt a sírkertet 1940-ben a szó szoros értelmében megpróbálták átrendezni, gyakorlatilag feltúrták, s a bécsi döntéssel beállt helyzetben végül is rendezetlenül hagyták. Az Ellenzék 1940. október 12-i száma így írja ezt le:
„A Hősök temetőjében még ennél is szomorúbb a helyzet. Ez a temetőrész, amelyben békésen aludták egymás mellett hősi álmukat Európa nagyszámú nemzetiségeinek világháborús halottai, a román katonai hatóságok rendezési dühének esett áldozatául. Alig néhány héttel ezelőtt – körülbelül a nyár elején – támadt az az eszméjük az illető katonai vezetőknek, hogy »rendet« teremtsenek a Hősök temetőjében. Milyen szándék vezette őket, nem tudjuk. Akkoriban azt hittük, hogy a tervük üdvös elgondoláson alapult, s a szent helyekké nyilvánított híres és gyönyörűen rendezett olaszországi katonatemetők képe lebegett illetékesek szemei előtt, amikor meghozták határozatukat a Hősök temetőjének rendezésére vonatkozólag. Tévedtünk. Rendezés helyett barbár módon feldúlták és siralmak völgyévé változtatták az addig egyszerűségében is fenséges temetőt.
Akkoriban azzal az ürüggyel leplezték tettüket, hogy kihantolják az összes sírokat, amelyeknek lakóiból néhányat a különböző nemzetiségek szerint kiválogatva díszsírhelyen helyeznek ismét nyugalomra, míg a többi hősök földi maradványait közös sírokba temetik el. Munkájuk azt eredményezte, hogy a temető keleti részében és a közbülső részeken minden tervszerűség nélkül kiástak 300–400 sírt, amelyeknek lakóit 30–40 parányi, megjelöletlen hant alatt helyezték el. A felásott sírok pedig, amelyekből a csont- és koporsómaradékokat kegyeletsértő felületességgel szedték össze, feldúlva, visszahantolatlanul maradtak, olyanná változtatva a temetőt, mintha ágyúlövedékek szaggatták volna fel. A sírokról levett kereszteket és kopjafákat az őrház közelében dobálták halomra, örök időkre meggátolva annak a lehetőségét, hogy valaha is meg lehessen állapítani, melyik sírhalmot jelölték. A zavarkeltésre különben egyéb módszerük is akadt. Az összes fejfákat és kereszteket vastagon lemeszelték, úgyhogy ma már csak egyes bevésett feliratú sírokról lehet megállapítani, hogy kinek a neve volt rávésve; a tusfestékes feliratok eltűntek a vastag mészréteg alatt. Hosszadalmas és odaadó munkára lesz szükség, hogy – részleteiben bár – megmentsék a halálra ítélt temetőt. Az ismeretlen katona sírhelyén a honvédség bevonulásának emlékére emelt hatalmas síremlék bizonyság reá, hogy ezt a munkát el is végzik…” (Nagy Kálmán: Elégtételt kér a megsértett magyar kegyelet).
A cikkből kiderül, hogy több száz első világháborús hős volt itt eltemetve, s hogy 1940 őszére az egész temető rendezetlenül maradt. Mindössze egy 1940-ben sebtében emelt új emlékmű utalt a hősi temetőre. Halottak napja előtt a Tűzharcos Szövetség munkásokkal rendbe hozatta e részt, legalább annyira, hogy ott meg lehessen emlékezni a hősökről. Október 31-én délután díszszázad vonult ki, a városparancsnokság tisztekkel, valamennyi felekezet papokkal képviseltette magát. Ima és beszédek után megkoszorúzták az emlékművet. Ezután évente itt koszorúztak a május végi hősök napján és halottak napján.
A temető jelenlegi állapotából az derül ki, hogy csak 1944-ben temették be újra a Kolozsvár környékén elesett hősi halottakkal. Ezeknek – természetesen – csak egy része kerülhetett ide. Most négy nemzetiség halottjai találhatók e sírkertben. A Tordai útról belépve a baloldalon az 1970-es években emelt, a román hős katonákat dicsőítő emlékmű két oldalán román, magyar és német hősök nyugszanak. A jobb oldalon, vagyis az úton alul két táblában csak magyarok vannak elhantolva. Közöttük egy orosz hadifogoly (Puskarov) is. Számításaink szerint összesen – e hadifogollyal – 252 magyar, 125 román és 55 német hős nyugszik itt. A sírokat kis betonkeresztek jelzik, nagyon felületes felirattal, csak a név, esetleg az „Ismeretlen” felirat és a katonai rangfokozat (honvéd, őrvezető, tizedes, főhadnagy) került bevésésre. A román hősöknek keletiesebb mintázatú a keresztje, s felírták a katonai egységük nevét, számát is. Sajnos a korra, elhalálozás idejére, helyére nincs utalás. A magyar hősök neveit nyilvántartja a Pataky József vezette Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság. Az úton felüli táblában van egy ortodox jellegű, 1947 táján ide állított hármas fakereszt (troiţă) is, melynek felirata a hősöket a nép jogainak és szabadságának harcosaiként méltatja, s leszögezi, hogy a hősöket sohasem felejtik el. Az úton aluli tábla nyugati végén, tulajdonképpen a magyar-parcella végén van egy egyszerű fekete márványkereszttel jelölt emlékmű, felirata hiányzik. Nem tartjuk kizártnak, hogy éppen ezt helyezték ide 1940 őszén. Mindeneset

Kolozsvári egyetemtörténet Szegeden
Egész napos egyetemtörténeti konferenciát tartottak november 8-án a Szegedi Tudományegyetemen az egyetem szaklevéltárosa, Vajda Tamás szervezésében. A konferencia távlati célja az egyetem szegedi újraalapításának századik évfordulójára, 2021-re készülő kötet előtanulmányainak számbavétele volt. Ezúttal az előzményeket, vagyis a kolozsvári és részben budapesti fél évszázadot (1872–1921) próbálták megvilágítani a meghívott előadók, kutatásaik alapján. A konferenciát köszöntötte Pál József, a Szegedi Tudományegyetem rektorhelyettese és Szögi László, a Magyar Felsőoktatási Levéltári Szövetség elnöke.
Az elhangzott tizenhárom előadásból a Kolozsvárról érkezett Sipos Gábor a Református Teológiai Fakultás és az egyetem kapcsolatát, Wanek Ferenc a geológia oktatását, Bartos-Elekes Zsombor és Imecs Zoltán Cholnoky Jenő professzor hagyatékát, Tóth Szilárd a történelmi tanszékek oktatóit mutatták be. Vekov Károly az egyetem 1919 tavaszi román „átvételét” ecsetelte román források alapján. Gaal György az Orvosi kar épületeit és építkezéseit részletezte, vetített képeket is felhasználva. A marosvásárhelyi Péter H. Mária a kolozsvári gyógyszerészképzésről tartott adatgazdag előadást.
Előre láthatólag ezután évente megrendezik az egyetemtörténeti ülésszakot Szegeden
G. Gy.
Szabadság (Kolozsvár)

Erdély tájain – Nagyapákról unokákra öröklődő kolozsvári barlangászat
Ötvenéves a Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub
Magyar tudósoknak, barlangkutatóknak és amatőröknek köszönhetjük, hogy ma megcsodálhatjuk a Szelek barlangját, a Révi cseppkőbarlangot, a Csodavárat. Az erdélyi barlangkutatás kezdetei a 19. századra nyúlnak vissza. A barlangkutatás hajnalán jeleskedő tudós-kutatók utódai nem kevésbé úttörő munkát végeztek az idén 50 éves Kolozsvári Amatőr Barlangász Klub (KABK/CSA) keretén belül.
1966. február 22-én több kolozsvári amatőr barlangász írta alá az egyesület alapító okiratát. Sajnos az alapító tagok és a régi barlangászok közül sokan eltávoztak már közülünk, mint például Bagaméri Béla, a klub első elnöke, Gábor Ferenc, Kőmives Emil, Csoltkó Lajos, Fábián Sándor, Krasznai Béla, Ivanov Nedelco, Kerekes Károly, Egri László, Dobrai Péter, Kőmives Pál; Boér András, Barcsai Tibor, Daubner László, Dimoftache Victor, Halka Ferenc, Hubert Gábor, Kőmives Zoltán, Kovács Ferenc, Marinka Jenő, Şerban Mihai, Rusu Teodor, Ugron Gábor, Técsi Péter, Nagy István, Gheorghe Racoviţă és Varga László, akikre mindig emlékezni fogunk.
A kolozsvári hivatalos barlangkutatást az Emil Racoviţă által 1920-ban alapított Barlangkutató Intézet létrehozásától lehet számítani, de a barlangászat sokkal régebbre nyúlik vissza. Kolozsváron már a 19. században létezett barlangkutatás, megemlíteném itt Czárán Gyulát, az első magyar turisztikai szakembert, természetkutatót, Cholnoky Jenő és Szádeczky Kardoss Gyula geológus professzorokat. Később Tulogdi János és Balogh Ernő folytatta ezt a munkát, akik maguk is több barlangot kutattak és írtak le tanulmányaikban, tudományos dolgozataikban, valamint ismeretterjesztő írásaikban. Külön kiemelném az úttörők közül Rotáridesz István EKE-főtitkárt, barlangászt, aki Bagaméri Béla mentora, tanítója és túratársa volt.
Szilágyi Árpád egykori KABK elnök. Szabadság (Kolozsvár)