"Romániában 1945-ben egyes csoportok a hegyekbe menekülve kezdték meg a kommunista hatalom elleni fegyveres ellenállást. Róluk alig esik szó, össze kellene gyűjteni a tevékenységükről szóló adatokat. 1946 és 1949 között a Fekete zekések nevű csoport a Kelemen-havasokban tevékenykedett. Cenusa Ovidiu százados volt a parancsnokuk. Magyarok is harcoltak közöttük, mint a Grigorescu-csoportból Csengeri Jenő, akit a Maros menti Ratosnyán lőttek agyon, Tivadar László ügyvéd, akit a máramarosi hegyekben végeztek ki, Bereczky Árpád, akit 1950-ben fogtak el és 15 évi kényszermunkára ítéltek. 1947-ben, a király lemondatása után újabb menekülők csatlakoztak a fegyveres ellenállókhoz. A helyi lakosság egy része is bekapcsolódott a rendszerellenes csoportokba, egyrészt a partizánok ellátása, másrészt közvetlenül a fegyveresek soraiba. A Velgyásza lábánál levő Havasrekettye bírója, Susman a fiával vezetett egy ellenálló csoportot. Éveken át működtek, amikor azután felfedezték rejtekhelyüket, Susmanék öngyilkosok lettek. Susmanékon kívül az Erdélyi Szigethegységben két csoport működött. Kisbánya környékén tevékenykedett a Diamandi repülőszázados által vezetett, amelyiket 1949. szept. 12-13-án számoltak fel, és az Öreghavas-Bisztra-Nagykupsa környékén a Dabija őrnagy által vezetett csapat. Utóbbiak közül legtöbben a szekusokkal vívott tűzharcban vesztették életüket. Holttestüket benzinnel lelocsolták és elégették, hogy nyomuk se maradjon. A bánsági hegyekben Blidaru csapata harcolt éveken át, az ötvenes évek elejéig. Blidaruval 1953-ban, a szamosújvári börtönben ismerkedett meg az ellenállókról tudósító Asztalos Lajos. Az egyik legnagyobb szervezet a Mihály király partizánjai, titkos hadsereg nevű volt, melynek kolozsvári egyetemisták, Fehér és Brassó megyeiek is tagjai voltak. Középiskolás diákok hozták létre Kolozsváron az IKESZ-t /Illegális Kommunistaellenes Szervezet/. Harmincöt tagja volt, köztük Asztalos Lajos. Magyar és román nyelvű röpcéduláikat kétezer példányban terjesztették a városban. Letartóztatták, másfél és nyolc év közötti fegyházra ítélték őket. 1957-58-ban a Fogarasi havasokban még folyt az ellenállás, ezt jelezte az akkor folyó partizánvadászat. Ezekről az eseményekről össze kellene gyűjteni az anyagot, amíg még nem késő. /Aszatalos Lajos (Kolozsvár): Partizánakciók Romániában. Elhallgatott ellenállás. = Kapu, 9. sz., szept./ Hollai Hehs Ottó /München/ hozzászólt Asztalos írásához. szintén sürgetve mindennek összegyűjtését. "Magyarországon, de Romániában sem foglalkoznak az ÁVH, vagy a Securitate viselt dolgaival. A titkos aktákhoz nem lehet hozzájutni, a periratok megsemmisítve vagy elzárva, a gonosztevők, a szörnyűségek eltussolva, a bűnösök pedig jól fizetett állásokban, vagy magánvállalkozások révén ?élvezhetik? az új rendszert, a ?demokráciát?. /Kapu, 9. sz., szept. /"

Szabadkán ismét megtámadtak egy magyar fiatalt – írta aug. 23-án az újvidéki Magyar Szó című napilap. A megvert fiatal édesapja szerint fia barátaival együtt leszállt az autóbuszról a szálloda előtt, nem sokkal később megállt mellettük egy Mitsubishi típusú gépkocsi, kiugrott belőle négy-öt fiatalember. „Valamilyen Zsolt nevű ismeretlent kerestek, de a társaságon szemlét tartva látták, hogy itt nincs, akit keresnek, erre az egyikük a következőket mondta: »Nem számít, ez is magyar, üsd!« s azonnal nekiestek a két gyereknek. A többiek elfutottak” – idézi a Magyar Szó az édesapát, akinek fia, Denisz járt a legrosszabbul: ütni kezdték, s miután összerogyott, rugdosták. Társai az összevert fiút a közelben lévő szabadkai magyar főkonzulátus előtt posztoló rendőrhöz vitték, aki értesítette a járőröket. Az édesapa szerint a rendőrök nem akarták felírni a tettesek gépkocsijának rendszámát sem, noha a sértettek a járművet is megmutatták nekik. Hasonló, jobbára magyar fiatalok elleni támadásoknak se szeri, se száma Szabadkán, illetve a magyarok lakta Észak-Bácskában, ennek ellenére eddig egyetlen rendőrségi feljelentésben sem szerepelt az, hogy az atrocitásoknak etnikai hátterük lett volna vagy éppenséggel magyarellenesség lett volna az indoka. A szerb büntetőjog gyakorlatilag nem ismeri az etnikai indíttatású bűntény fogalmát. /Ismét magyarverésről ír az újvidéki Magyar Szó. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 24./

Újabb magyarellenes incidens történt Szabadkán, néhány órával Mádl Ferenc köztársasági elnök szabadkai látogatása előtt. Ismeretlenek szerbül a „halál” szót firkálták fel piros festékkel annak a fiatalembernek, Sötét Denisznek a lakásajtajára, akit egy hónappal ezelőtt Szabadka központjában megvertek, s aki a nacionalista indíttatású verések áldozatai közül elsőként vállalta a nyilvánosságot, beszámolva az őt ért támadásról. A fiatalember lakásának ajtajába beleszúrtak egy 35 cm-es kést, a ház falára pedig szerbül azt írták: „Megdöglötök, magyarok!” A 19 éves fiatalember apja, Sötét László közölte, hogy a család elindul Magyarországra, és politikai menedékjogot kér. Az apa elbeszélése szerint sötétedés után minden este gépkocsik állnak meg a házuk előtt, és a házra irányítják a reflektorokat. Amikor ő a kapun kilép, távoznak. Vojiszlav Kostunica szerb miniszterelnök minapi vajdasági látogatásakor a szabadkai rendőrfőnök úgy nyilatkozott, hogy elfogták az egy hónappal ezelőtt történt támadás két fiatalkorú tettesét, s azt ígérte, hogy a rendőrség erről még aznap közleményt ad ki. Ez azóta sem történt meg, a sértett fiatalember apját ellenben úgy tájékoztatták a hatóságok, hogy senkit sem fogtak el. „Remélem, hogy Vojiszlav Kostunica szerb miniszterelnök ígérete valóra válik, megfékezik a magyarellenes incidenseket” – mondta Kasza. /Vajdaság: Mádl látogatása alatt is folytatódtak az incidensek. = Krónika (Kolozsvár), szept. 16./

Kolozsváron a Kriza János Néprajzi Társaságnál (KJNT) Gazda Klára, Keszeg Vilmos, Peti Lehel és Tötszegi Tekla könyvét ismertették. Gazda Klára Közösségi tárgykultúra – művészeti hagyomány című egyetemi jegyzetére az interdiszciplinaritás és az antropológiai szemlélet jellemző. Keszeg Vilmos Alfabetizáció, írásszokások, populáris írásbeliség című kötetét termékeny egyensúly jellemzi. Peti Lehel A moldvai csángók vallásossága című könyvében található nyolc tanulmány a vallásosság témájával (látomások, szektásodás, mozgalmak) foglalkozik. A Tötszegi Tekla által szerkesztett Satul traditional vazut prin obiectivul lui Denis Galloway című kötet bemutatja Galloway fényképész-festő életpályáját. Szabó Árpád Töhötöm a fiatal kutatók tanulmányait tartalmazó Lenyomatok című kiadvány VII-es számú kötetét, Ilyés Sándor a KJNT 16. évkönyvét, Jakab Albert Zsolt pedig a néprajz szak oktatóinak tanulmánykötetét mutatta be. /Ferencz Zsolt: Néprajzosok könyvbemutatója. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 19./

Szakrális művészetek ünnepe a Kárpát- medencében
Negyedik alkalommal rendezik meg idén szeptember 18-26. között a Szakrális Művészetek Hete rendezvényt, mely egybudapesti, civil kezdeményezésű programsorozatból a teljes Kárpát-medencét átfogó ünnepi eseménysorozattá nőtte kimagát.
Az Ars Sacra Alapítvány által szervezett rendezvény célja a magyar egyházművészet valamint egyéb szakrális és történelmi műalkotások megismertetése és népszerűsítése. Idén még vastagabb a műsorfüzet, mint eddig: számos múzeum, egyesület, templom, művelődési intézmény csatlakozott az eseményhez – szerte a Kárpát-medencében, és sok kiváló művész, előadó lép közönség elé. Szeptember 18-án, a Templomok éjszakáján több fővárosi és vidéki valamint határon túli kisebb-nagyobb település temploma tárja ki kapuit és mutatja be kincseit vagy várja különböző programokkal az érdeklodoket. A Magyar Nemzeti Múzeum több napon át különböző kiállításokkal csatlakozik a rendezvényhez, de ugyanígy találunk soproni, pécsi, szentendrei, komáromi, somorjai (Szlovákia) vagy marosvásárhelyi és székelykeresztúri programokat is a gazdag kínálatban. A Batthyány téri Szent Anna-templomban Sass Sylvia énekel szeptember 20-án, a Nemzeti Galériában Bálint Márta színművésznő Székely János verseiből összeállított előadóestje látható szeptember 24-én. Visky András Júlia című monodrámáját Dér Denissa adja elő szeptember 25-én a városmajori kistemplomban, míg Marosvásárhelyen, a Keresztelő Szent János-plébániatemplomban szeptember 20- ától a Mária-tisztelet Erdélyben című kiállítás tekinthető meg – íme néhány program a több mint 150 közül. A programsorozat rendezvényein való részvétel ingyenes.
A rendezők célja, hogy a jövőben minél szélesebb körben bevonják a teljes Kárpát- medence egyházi intézményeit a rendezvénysorozatba, hogy a magyar egyházművészet remekei, a kultúra és a benne rejlő remény minél több érdeklődőhöz juthasson el. Népújság (Marosvásárhely)

Pálfi Géza megfigyelt élete
A "múlt tükrébe" pillanthattak azok, akik csütörtökön este a Bod Péter Megyei Könyvtárban tartott dokumentumfilm- és könyvbemutatón vettek részt: Pálfi Géza néhai római katolikus pap története nemcsak a Securitate módszereire, a besúgók világára villant rá, hanem a hetvenes, nyolcvanas évek társadalomképe.
Az elnémult harang – egy megfigyelés története, Pálfi Géza élete a Securitate irataiban című könyv sepsiszentgyörgyi bemutatója rendhagyó, figyelemre méltó esemény. Nemcsak azért, mert a kötet fiatal történész szerzői – a bukaresti Denisa Bodeanu és a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán – által vizsgált és publikált dokumentumokból egy tartásos, nemzete iránt elkötelezett római katolikus pap sorsa körvonalazódik, hanem mert mintegy illusztrálva a leírtakat, a könyv mellé "vizuális mellékletként" egy dokumentumfilmet is pászítottak (a szó szoros értelmében is, hiszen a kiadvány mellé DVD is jár), Maksay Ágnes Filip-dosszié című alkotását. A könyvbemutatón előbb a filmet vetítették le, majd Novák Csaba Zoltán beszélt a munkáról. A filmből kiderül, a hatvannál több besúgó által megfigyelt, fiatalon és sokak számára gyanús betegségben elhunyt Pálfi Géza (1941–1984), miként sógora, Csergő Lajos megfogalmazta, "nagyon egyenes, rendes ember volt, szókimondó, ez lett a veszte". Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag, a diákok rajongtak érte, miközben Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált. Csató Béla csíkszentkirályi pápai káplán úgy emlékezett rá, népét nála jobban szerető papot nem talált.
A kötet megjelent magyar és román nyelven is. Novák Csaba Zoltán kijelentette, szerencsés a filmesek és történészek efféle együttműködése, mert nem elég a történésznek megírnia munkáját, jó, ha azt más szinten is el lehet juttatni a közönséghez. Ugyanakkor fontosnak nevezte a román szakma és közvélemény felé is hozzáférhetővé tenni Pálfi történetét, ez a fajta együttműködés szerinte egy lépés abba az irányba, hogy magunkat román nyelven is megjelenítsük.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

kérdezett:Bakk-Dávid Tímea ELNAPOLT KATARZIS Akire 84 informátort állítottak: egy katolikus pap és a Szeku Az egyház a szocialista átalakítás ellenpólusa volt, ám kebeléből is akadtak, akik jelentettek a “veszélyes elemekről”.
Interjú Novák Csaba Zoltánnal.
Novák Csaba Zoltán és Denisa Bodeanu történész tollából tavaly év végén a Pro Print kiadónál jelen meg Az elnémult harang. Egy megfigyelés története. Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban című kötet.
Pálfi 1941-ben született Máréfalván, Márton Áron püspök szentelte pappá, még teológusként titokban kapcsolatot vett fel a Vatikánnal, egyházi könyveket, diafilmeket csempészett Romániába, Erdély-szerte megszervezte a hittanoktatást, még belső vallási mozgalmat is alapított. Tanított a gyulafehérvári teológián, ahol a magyar irodalom, kultúra, történelem ismeretének fontosságát terjesztette a hallgatók között. A “legveszélyesebb katolikus elemek” közé sorolták. Márton Áron egyik belső bizalmasa volt, a Securitatenak azonban mégis sikerült elérnie, hogy elhelyezzék Gyulafehérvárról.
Élete végéig megfigyelték, követték, sokszor behívatták a szókimondó, prédikációiban a fennálló hatalom elnyomása ellen felszólaló papot. Amikor 1984-ben gyanús körülmények között, hosszú betegség után kórházban elhunyt, elindult a szóbeszéd, hogy a Szeku végzett vele. A pap megfigyelésének történetét a két történész a román titkosszolgálat fennmaradt irataiból próbálta feltárni és tágabb kontextusba helyezni.
- Tudtommal ez az első olyan szekusdosszié-kutatása a fiatal történésznemzedéknek, amely a katolikus egyház egyik elöljárójára fókuszál. Eddig “múltfeltáró bizottságok” – ahogy a kötetben fogalmaztok – és személyek csupán részleges forrásokból dolgozva mutattak be néhány személyt. Hogyan esett a választás Pálfira? Lesznek-e még hasonló kötetetek?
Novák Csaba Zoltán: – Úgy gondolom, az erdélyi magyar és román társadalom 1989 előtti kutatásának fontos témája az egyház, ám korábban a mi generációnk számára annyira nem került előtérbe. Az egyház mint társadalomszervező tényező szerepköre háttérbe szorult az olyan kutatásokban, amelyeket én is végeztem az RKP kisebbségpolitikáját illetően. Tényleges, egyházra fókuszáló kutatás nem volt erdélyi magyar vonatkozásban.
A román történetírás előbbre áll, de ott sem beszélhetünk szervezett kutatásról, hanem inkább a Securitate Irattárát Vizsgáló Bizottság (CNSAS) munkatársainak különböző belügyis dossziék kapcsán létrejött munkáiról. Valamilyen szinten tehát ez egyfajta hiánypótló dolog is lenne, a kezdete egy erre fókuszáló kutatásnak.
Mégsem egy tudatos projekt része a kötet. Szerzőtársam, Denisa Bodeanu, a CNSAS munkatársa találta meg a Pálfi-dossziét, ideadta, hogy véleményezzem, mit lehetne kezdeni egy ilyen típusú iratanyaggal. Átolvastam ezeket a forrásokat, megfigyelési jegyzőkönyveket, s úgy találtam, ez egy rendkívül komplex történet, amely túlmutat egy átlagos pap vagy lelkész megfigyelésén. Pálfi esetében a megfigyelés egy nagyon hosszú folyamat volt – gyakorlatilag élete 43 évének több mint felét megfigyelte a Securitate. Ennek a megfigyelésnek a történetén keresztül számos olyan leágazásba nyerünk betekintést, ami nagyon fontos egyrészt a katolikus egyház belső életének, az egyház és a hatalom viszonyának megismeréséhez, másrészt az erdélyi magyar katolikus egyház és az erdélyi magyar társadalom viszonya tekintetében.
Olyan kis mellékszálak bukkantak föl, amelyek érdemessé tették az anyagot önálló formában is feldolgozni, és belevágni ebbe a pionírmunkába. Távolról sem gondolom a munkát tökéletesnek, nem válaszolja meg a római katolikus egyház kommunizmus alatti történetének legfontosabb mozzanatait, de úgy gondolom, jó kezdőpont lehet további kérdések felvetéséhez.
- Hogyan körvonalazódnak a kutatás további irányai?
- Pálfi pályafutása a 60-as, 70-es években és a 80-as évek elejéig számos olyan kérdést vet föl, amit érdemesnek tartanék kibontani. Egy ilyen példa a Pálfi Géza által kezdeményezett Pro Juventute mozgalom is. Nem tudott kicsúcsosodni, szervezett keretei nem igazán léteztek, utóélete is részleteiben csak egy-két személy tevékenységében érhető tetten, de mindenképpen egy érdekes példája annak, hogy a római katolikus egyház papjai milyen belső szellemi vagy vallási mozgalmakat kezdeményeztek az egyházon belül.
Érdemes lenne megvizsgálni a közeljövőben, még milyen társadalom- és egyházszervező mozgalmak léteztek, ezeket milyen tényezők befolyásolták. Ebben az időszakban, a II. Vatikáni Zsinat után Nyugaton több mozgalom szerveződött, és érdekes lenne megnézni, ezek a főképp Magyarországról érkező mozgalmak hogyan befolyásolták az erdélyi hitéletet. Pálfi Géza is aktív kapcsolatokat ápolt ezekkel a magyarországi csoportosulásokkal, ez lehetne egy érdekes kiindulópontja a történet továbbfűzésének.
A legfontosabbnak azt tartanám, hogy olyan kérdésekről kezdjünk beszélni, amelyek elhanyagolódtak: pl. hogy a katolikus egyház és Márton Áron személye milyen súllyal bírt az erdélyi magyar társadalmi életben az épülő szocializmus korszakában.
Akkor, amikor a társadalom szocialista átalakítása zajlott, az egyházak folyamatosan egy ellenpólust, egy másik világot, alternatívát kínáltak fel, s ennek alappillére volt az állami szervekkel ki nem egyező római katolikus egyház. Érdekes lenne megvizsgálni Márton Áron körleveleit, hogy milyen lépéseket tett az egyház. Mivel a források nagyrészt egyházi tulajdonban vannak, a püspökségekhez tartoznak, egy vegyes, világi és egyházi történészekből álló csoport kutathatná ezt a témát. Jelen pillanatban mondjuk túl sok esélyt nem látok erre, de mindenképp fontosnak tartanám.
Meg lehetne vizsgálni Pálfihoz hasonló kaliberű egyházi személyiségek tevékenységét, érdemes lenne egy oral historys projektet indítani a még életben lévő, ehhez a generációhoz tartozó lelkészekkel. Nem Pálfi szerepét akarom minimalizálni, de személye elhíresüléséhez hozzájárult nem tisztázott körülmények között bekövetkezett halála is. Pontosan azt kellene megvizsgálni, a halálán túlmenően mi volt fontos az ő munkásságában, s ugyanígy más lelkészek esetében is.
Kényes kérdés, és ehhez az egyházi vezetés felsőbb hozzájárulása is kellene, hogyan lehetne pont egy ilyen történet talaján kibontani azt, hogyan alakult az egyház és hatalom viszonya a szocializmus különböző időszakaiban. Pálfi esetében kiderült, hogy az egyházi intézményes hálózatba is sikerült beférkőznie a Securitaténak, és különböző módszerekkel sikerült rábírnia embereket, hogy információkat szolgáltassanak az egyházi életről.
Érdemes lenne ezt megvizsgálni, ugyanakkor hangsúlyoznám, bizonyos egyházakban már elkezdődött egyfajta átvilágítás. Bár én ezt nem tartom történészi szemmel mérvadónak, hiszen nagyon sok esetben ezek az átvilágítások egyfajta belső tisztogatással járnak, és nem vagy nemcsak az egyház múltjának az elsődleges megismerése a cél, hanem vannak személyes jellegű indokok is.
Úgy gondolom, ezt a folyamatot két szinten lehetne megvalósítani: ha egy egyház igényli ezt, szükségesnek tartja belső átvilágítását, akkor oldja ezt meg egy belső egyházi bizottság felállításával, és ez döntené el például azt, hogy nyilvánosságra hozzák a besúgók listáját, vagy sem. Egy másik szinten pedig egyháztörténészek és világi történészek bevonásával szülessenek olyan monográfiák, amelyek segítenek megérteni az embereknek ezt az igencsak bonyolult és komplex világot. Én ezt tartanám helyénvalónak.
- Két dossziéban található iratok alapján dolgoztatok. Elképzelhető, hogy lehetett vagy valahol még mindig lappang olyan dosszié vagy egyes dokumentumok, amelyekhez nem férhettetek hozzá, és amely segítene tisztázni a homályban maradt eseményeket, történetelemeket, különös tekintettel arra, hogy pont a halála előtti és utáni időszakból kevés irat maradt fenn?
- Igen, és ez a válasz, azt hiszem, minden megfigyelt személy esetében érvényes. Gyakorta történik meg az, hogy egy adott kérdésre vonatkozó dokumentum, pl. egy lehallgatási jegyzőkönyv más dossziéba, problémakatalógusba kerül be. Pálfi esetében is több irat került elő más dossziéból. Elképzelhetőnek tartom tehát, hogy idővel továbbiak kerülnek elő. Nagyon sok szála volt a történetnek, Pálfiról 84-en jelentettek, néhányan közülük kimondottan a Pálfi-ügyre voltak ráállítva, de voltak, akik más ügyek mentén kerültek kapcsolatba Pálfi Gézával, az ő jelentéseik közt még lehet rá utaló nyom.
Érdekes lenne összevetni ugyanakkor a Márton Áron és Pálfi Géza közti, lehallgatott beszélgetéseket, hogy megtalálhatók-e a Márton Áron dossziéjában. Átszervezés során is kerülhettek a süllyesztőbe iratok, és arról se feledkezzünk meg, hogy 1989-ben nagyon sok irat megsemmisült, a forradalmárok vagy maga a Szeku semmisítette meg ezeket. Székelyudvarhelyen 1989 decemberében az egykori milícia és a Szeku épületét feldúlták, felgyújtották, szabályos legendák keringenek arról, hogy a gyerekek játszottak a lehallgatásokat rögzítő magnószalagokkal.
- Hogy lehet egyébként, hogy a Márton Áron-dosszié még nem került terítékre? – Voltak kutatások, de ez egy hatalmas téma, komplexebb kérdéseket vet föl, mint egy nem főpapi rangú személy megfigyelési dossziéja. Részkérdésekről többen írtak, és ha jól tudom, egy hosszabb dokumentumfilm készítése is zajlik a boldoggá avatási folyamata kapcsán.
- Pálfi halálának tisztázatlan körülményei azóta is tápot adnak a találgatásoknak, illetve egy kvázi mítoszteremtés eszközeivé váltak. Hogy a Securitatenek része volt a halálában, tényként állítja több forrás is. Mennyiben járulhat hozzá a történészi feltáró munka a köztudat megváltozásához?
- Pálfi a 80-as évek közepére a romániai magyar ellenállás felkapott szimbóluma lett, mert halála gyanús körülmények között következett be. A Szeku is meglehetősen zárolta az erre vonatkozó információkat. A nyugati világ, a Szabad Európa rádió, a magyar emigráció is gyorsan felkapta a hírt, és azonnal meg is jelent a fontosabb médiumokban. A Szeku megpróbált ellenlépéseket eszközölni, nagyon sok beépített embert küldött ki Nyugatra, hogy cáfolják a hírt, miszerint közük lett volna a pap halálához. A katolikus egyház is a hivatalos verziót fogadta el, miszerint Pálfi gyakorlatilag betegség következtében hunyt el.
A 80-as években vagyunk, amikor a diktatúra a legrosszabb időszakát élte. A társadalomnak akkor is és később is szüksége volt kierősített, felnagyított pozitív példákra, hogy igen, lehet másképpen is, vannak olyan kaliberű személyiségeink, akiknek vezérletével ellent lehet állni egyrészt a politikai, másrészt az egyre erőteljesebben jelentkező etnikai elnyomásnak. Pálfi Géza történetének utóélete is ide kapcsolható, és már a 90-es évektől elkezdődött egyfajta mítoszépítés körülötte. Én történészként nem szeretnék állást foglalni ebben, hogy ez jó vagy sem, de úgy vélem, gondolkodó értelmiségiként a tényeket a maguk helyén kell kezelni. Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal csorbítjuk Pálfi jelentőségét, kisebbítjük kvalitásait, vagy nem ismerjük el az egyházáért és az egész erdélyi magyar társadalomért tett, nagyon fontos munkájának érdemeit. De jelenleg elsietett lenne egy mítoszt továbbgenerálni, és akár az ő, akár más, például Sütő András esetében, egy túldimenzionált kultuszfigurává emelni valakit.
Úgy gondolom, az időnek kell eldöntenie, egy adott személy tevékenysége mennyire volt fontos, mennyire volt jó. Nem tartom ildomosnak, hogy azonnal nekiugorjunk és kultuszt építsünk egy-egy ilyen személyiség köré. Ettől persze lehet emlékezni az adott személy munkásságára, lehet az emlékét ápolni.
Pálfi példája az egyházszervezésben, a hittanórák megszervezésében követendő volt, a nemzeti megmaradás gondolatkörében kifejtett eszméit is meg lehet szívlelni, ezáltal “örökké élni fog”, ugyanígy Sütőt is olvasni, értelmezni kell, és vitázni szellemi örökségén. De azt az idő majd eldönti, tágabb dimenzióban kell-e az emléküket ápolni vagy sem.
- Vajon miért nem egy olyan személy ügye került be a nemzetközi köztudatba, akit minden kétséget kizáróan a Szeku nyírt ki?
- Hogy valakit megölt-e vagy sem a Szeku, roppant nehéz bizonyítani. Ha ehhez a módszerhez folyamodtak, azt mindenképp olyan szervezés előzte meg, és olyan módon hajtották végre, hogy nagyon kevés nyom maradjon róla. Nem is nagyon dokumentálták az ilyen történeteket. Nagyon nehéz bizonyítékokat szerezni, és nagyon sok legenda él.
Sokan állítják például, hogy a Szeku sugarazta őket. A székelyföldi könyvbemutató turnénk szinte minden állomásán találkoztam olyan személyekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy őket sugarazták. Nem tudom sem cáfolni, sem megerősíteni ezeket a történeteket, de az biztosnak tűnik: egy ilyen szintű beavatkozás nagyon pontos szervezést igényelt. Román körökben például a Szabad Európa Rádió román szerkesztőiről terjedt el, hogy így likvidálta volna őket a Szeku, ám bizonyítékokat ott sem tudtak szerezni.
A titkosszolgálat azért végzi titokban e tevékenységeit, hogy úgymond “a földi halandók” módszereivel ne lehessen leleplezni. Király Károly is említi, őt is sugarazták a nyolcvanas években, de rá is lőttek, és különböző baleseteket rendeztek meg – ez is érdekes jelenség, erre is többen hivatkoznak, hogy baleseteknek álcázott merényletekkel próbálták meg eltenni láb alól az áldozatokat. Ez egyébként másképp működött a szocializmus építésének 50-es éveiben, amikor a kollektivizálás, a szocialista átalakítás volt a tét, és ahhoz, hogy egy falut, egy vidéket megtörjenek, szükségesnek látták az emberáldozatot. Akkor a Szeku primitív eszközökkel oldotta meg ezeket az ügyeket, amelyek ma is bizonyítékul szolgálnak számunkra, hogy szervezetten, tudatosan elkövetett merényletekről van szó. Ez a Szeku irataiból is miden kétséget kizáróan kiderül (lásd László Márton ilyen irányú kutatásait).
De az ilyen kifinomultabb módszerekre, mint a sugarazás, nem történnek utalások a Szeku irataiban. Másrészt az ismert személyekkel nem járhattak így el, mert gyanússá váltak volna – az ő esetükben a Szeku embereinek inkább az volt a szerepe, hogy eltávolítsák a személyt abból a közegből, ahol az államra nézve veszélyesnek tekintett tevékenységét végezte. Pálfinál a cél az volt, hogy elhelyeztessék a gyulafehérvári teológiáról, mert ott magukra a közösségformálókra volt tekintélyes befolyással, míg egy parókián csupán a gyülekezetére. És ez sikerült is.
- Több mint 80 informátor volt Pálfira állítva, ebből 5 tanár, 26 tanuló, 25 pap, és csupán 27 világi személy. Többségük feltételezhetően ma is él, és egy részük funkciót tölthet be az egyházon belül. Mikor tudhatja meg az “igazságot” a közvélemény, az érintett katolikus hívők, hogy kik voltak ezek? Lehetséges lenne-e, hogy akár valamilyen belső, lelkiismereti, akár valamilyen külső nyomás, mondjuk a saját feletteseik felszólítására ezek az emberek felfedjék magukat?
- Az eddigi példák azt mutatják, nagyon kevesen voltak azok, akik 1989 után önszántukból fölfedték besúgói vagy együttműködési tevékenységüket. Nem tudom megmagyarázni, milyen belső mozgatórugók miatt, talán a legtöbben ezt igyekeztek elodázni, abban reménykedve, hogy előbb-utóbb az egész feledésbe merül.
A “teljes igazságot”, ahogy ezt földi halandókként értelmezzük, semmiképp sem tudhatjuk meg. De a történet nagyon sok vonatkozását, sok apró részletét meg lehetne ismerni. Az a kérdés, mikor jut el az egyház arra a pontra, hogy fontos legyen számára saját múltjának megvizsgálása, hogy mi volt a viszonya az elmúlt rendszerhez. Én ezt fontosnak tartanám, gondoljunk csak arra, a katolikus hitéletnek is milyen fontos eleme a szentgyónás. Katartikus szerepe van. Úgy gondolom, egy adott közösség akkor tud világos jövőképet felmutatni, ha tisztában van saját múltjának történéseivel. Az erdélyi magyarság esetében fontosnak tartanám, hogy a kényes kérdéseket kibeszéljük, elismerjük, hol tévedtünk, s tiszta lelkiismerettel, hatékonyabban tudjunk egy normális jövőképet körvonalazni. De ez az én véleményem, ezzel sokan nem értenek egyet.
A történet komplexitása az egyik magyarázat, amiért egyesek óvakodnak a múlt tisztázásától. Nem fehér és fekete, jó és rossz szereplős történet ez, hiszen ha akár a besúgókat vesszük, roppant sok árnyalatra kell tekintettel lennünk. Egy besúgó tevékenységét csak akkor tudjuk teljes mértékben kielemezni, ha ismerjük a teljes munkásságát, az általa feljegyzett információk összességét. Ez alapján lehetne meghatározni, mennyire volt káros a tevékenysége. Sokukat zsarolással, a papokat pl. kisebb kihágások leleplezésének fenyegetésével szervezték be, és nem mindegyikük végzett egyenértékű információközlő munkát.
Vannak, akik a túlélésért súgtak be. A Securitate követelésének is igyekeztek megfelelni, de ugyanakkor próbálták megőrizni belső integritásukat. Ilyen esetben a Szeku által kvázi használhatatlan, a megfigyelt személyre ártalmatlan információkat közöltek. Én úgy gondolom, hogy egy olyan ember, aki ugyan aláírta az együttműködési nyilatkozatot, de máskülönben az általa adott információk döntő többsége nem okozott kárt a megfigyelt személynek, nem esik ugyanabba a kategóriába, mint egy olyan informátor, aki tudatosan arra játszott, hogy a megfigyeltnek ártson.
Nehéz ezeket a kategóriákat elkülöníteni, de kellő szakértelemmel, odafigyeléssel meg lehetne tenni, hogy ne minden besúgót egy kalap alá vegyünk. Ez csupán megnehezítené, de nem akadályozná meg az átvilágító munkát.
Úgy gondolom, a besúgók világa elsősorban a rendszert minősíti, és csak utána a rendszerben élő embereket. Inkább emberi esendőségünkre, gyarlóságunkra mutat rá, meg arra, hogy adott diktatórikus rendszerben, ahol különböző nyomások érnek, a társadalom különböző tagjai más-más módon reagálnak ezekre a pressziókra.
A könyvbemutatók során sokan – és jogosan – tették fel a kérdést, hogy mi történik a rendszer működtetőivel? A besúgók általában csupán szerény fogaskerekei voltak a rendszernek, amelynek voltak magasabb szintű működtetői, tisztek, belügyi alkalmazottak – velük mi történik?
Mi azt a módszert követtük, hogy az informátorok nevét nem hoztuk nyilvánosságra. Ezt is sokan kifogásolták, de én azon a véleményen vagyok, a történésznek nem az a feladata, hogy levadássza a besúgókat, hanem hogy bemutassa és értelmezze egy rendszer működését. Ám az összes, az ügyben érintett Securitate-tiszt és belügyi meg rendőrségi alkalmazott neve szerepel a könyvben. Innen továbblépve nem a történész, hanem a mindenkori román politikai elit feladata lenne, hogy az előbb feltett kérdést valamilyen szinten megoldja.
Ez a romániai rendszerváltás egyik nagy problémája már 1990 januárjától kezdődően: az új rendszer hogyan fog viszonyulni az elmúlt, bukott rendszerhez? 20 év távlatából tudjuk, hogy a román politikai elit megpróbálta elodázni ezt a kérdést. Nem látom, hogy bármilyen komoly társadalmi következménnyel járó jogi szabályzást dolgozott volna ki annak érdekében, hogy szembenézzünk a múlt e szeletével.
- Milyen volt a kötet eddigi fogadtatása?
- Nagyon sok visszajelzést kaptunk világi és egyházi körökből egyaránt. Sokan olvasták, sokan vásárolták meg, sokan érdeklődtek a munka iránt. A reakciók egyébként vegyesek. Mint említettük, Pálfi haláláról két markánsan elkülönülő vélemény létezik – ebből következően a mítosz éltetői szkeptikusan viszonyulnak a mi könyvünkben megjelenő magyarázatokhoz. De ez már hit kérdése is, túlmutat a racionalitás keretén. Ha valaki hiszi, hogy a Szeku áldozata és mártír volt, és ez neki fontos, akkor úgysem lehet meggyőzni tudományos módszerekkel ennek ellenkezőjéről. Szakmai berkekben fontosnak nevezték, hogy a kötet egy ilyen nyelvezettel, strukturáltsággal jelenik meg mind a magyar, mind a román olvasóközönség előtt. Megpróbáltuk történelmi kontextusba helyezni a történetet, a bevezető tanulmányban leírtuk, milyen volt a politikai miliő, az RKP magyarságpolitikája. Sokan kiemelték, hogy fontos, hogy ez a fajta narratíva román nyelven, egy román szerzővel való együttműködésben jött létre. Román-magyar együttműködésről beszélhetünk tehát, s az sem mellékes, hogy a román nyelvű változat a CNSAS keretén belül jelent meg.
A román nyelvű bemutató még várat magára, tél végén tervezünk egy turnét, Bukarestben, Kolozsváron és Marosvásárhelyen. Eddig csak Szebenben mutattuk be román tudományos közegben, és pozitív visszajelzéseket kaptunk.
Annak is örülök, hogy sokan kiemelték a kötet kiegyensúlyozott hozzáállását. A negatív visszajelzések szakmai téren eddig főleg a szerkesztési, tördelési, olvasószerkesztési hibákat rótták fel. Amúgy a kötet szakmai hiányosságai szerintem nagyrészt abból fakadnak, hogy a témáról eddig keveset írtak. Amikor a Pálfi-történetet tágabb, elsősorban egyháztörténeti kontextusba helyeztük, sok fehér foltba ütköztünk, és sok kérdésre nem tudjuk a választ azóta sem. Ilyen szempontból is úttörő a kötet, mert jelenlegi információink alapján ebből ennyit lehetett kihozni, sok mellékszálat évek múlva biztosan sokkal jobban lehet majd felgöngyölíteni.
Jól kiegészíti a kötetet Maksay Ágnes dokumentumfilmje. A történetet így közelebb lehet vinni az átlagemberhez, akit esetleg elriasztana a tudományos kifejezések világa, a száraz dokumentumok. Úgy vélem, a történésznek nemcsak az a feladata, hogy különböző forrásokat felhasználva értelmezze a múlt történéseit a maga szakmai közegében, hanem ezt a tudást el kell szállítania a szélesebb tömegekhez is, akár tompítani a tudományosságán, hogy az átlagolvasónak is hozzáférhetővé váljon. Hiszen pontosan az “átlagolvasó” a főszereplője ennek a korszaknak.
Transindex.ro

Akit 62 informátorral hálóztak be
Az elnémult harang – Egy megfigyelés története – Pálfi Géza katolikus pap élete a Securitate irataiban címmel könyvet mutattak be és dokumentumfilmet vetítettek kedden este a budapesti Uránia Nemzeti Filmszínházban.
A könyv szerzője a marosvásárhelyi Novák Csaba Zoltán és a bukaresti Denisa Bodeanu, mindketten történészek, és Pálfi Géza máréfalvi születésű római katolikus pap életét kortársi visszaemlékezések és a Securitate irattárában őrzött megfigyelési dosszié alapján rekonstruálták.
Ez az időszak az 1960-as évek végétől 1984 tavaszáig, a fiatal pap haláláig tartott, több megyén átterjedő, totális követési, lehallgatási és megfigyelési akció volt. Pálfi Géza úgy került megfigyelés alá, hogy magánbeszélgetés céljából megkereste Márton Áron püspököt, s ezt a társalgást lehallgatták. A fiatal pap felajánlotta, hogy magyarországi ismerősei révén kapcsolatokat lehetne építeni a Vatikánnal.
Pálfi Gézát minden módon megpróbálták ellehetetleníteni, a beszervezésével is próbálkoztak, de sikertelenül. Novák Csaba Zoltán egy interjúban elmondta, hogy a papot 62 informátorral hálózták be. Tanított a gyulafehérvári teológián, könyvtára rendkívül gazdag volt, a diákok rajongtak érte, Márton Áron püspök támogatását is élvezte, élete utolsó állomásaként pedig Székelyudvarhelyen szolgált.
Azt biztosan nem lehet tudni, hogy 1984-ben likvidálták vagy sem, mert erről nem került elő semmiféle dokumentum. Az tény, hogy Pálfi Géza – sokak számára gyanús betegségben – 43 évesen meghalt.
Az ugyancsak marosvásárhelyi Maksay Ágnes A Filip dosszié – Pálfi Géza megfigyelt élete címmel készített dokumentumfilmet a fiatal papról, mintegy a könyv „vizuális mellékleteként.” A filmben megszólal Gergely Géza címzetes esperes, mostani csíkszentmiklósi plébános, aki még azokat a diafilmeket is őrzi, amelyeket annak idején Jakab Antal püspök hozott Rómából Pálfi Géza kérésére.
A tényfeltáró kötet a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadónál látott napvilágot magyar és román nyelven.
MTI. Krónika (Kolozsvár)

Ahol dombok szorításában él a magyar nyelv (Székelyes csángók között)
"Érdekes itt magyar tanárnak lenni. Nem mondhatom azt, hogy könnyebb vagy nehezebb más munkahelyeknél, hiszen ahhoz túl sokoldalú. Mégis van egy dolog. E munka különlegessége abban áll, hogy a magánéletet és a szakmai életet csak egy hajszál választja el, néha még annyi sem" – véli Lázár Annamária, aki tavaly szeptember óta tartja az iskolán kívüli magyarórákat a Bákó megyei Szitáson.
A szomszédos Bahánában tanító Vass Szendével együtt arra törekszik, hogy annak a közösségnek a lelke legyen, amelybe, bár a hivatalosságok részéről gyakran érik támadások, a többség bizalommal fogadja be. A Tatros-mente legmagyarabb moldvai csángó falvai közé sorolható Szitás és Bahána, Újfaluval és Szőlőheggyel együtt olyan nyelvsziget Gorzafalva és környéke, va­lamint másfelől Aknavásár tömb­románsága szomszédságában, amiről távolról azt gondolnánk, csak valamilyen csoda menthette meg e négy falu lakosságát a nyelvi asszimilációtól. Közelről ellenben kiderül, nincs benne semmi csoda, az ott élő, jobbára székely származású emberek erős identitástudatának köszönhető, hogy magyar iskola és magyar mise nélkül is háromszéki nyelvjárásban köszönnek vissza az Adjon Isten!-re.
Itt mű helyben vagyunk
Kora reggel két ellenkező irányba indulnak a bahánai gyermekek: az I–VIII. osztályosok Szitásra, a nagyobbak Gorzafalvára. Az óvodások helyben maradnak az immár tágas óvodában, ahol korábban elemi iskola is működött, a gyermeklétszám megcsappanásával ellenben bezárták. A kicsiknek és nagyobbacskáknak a tizenévesekkel együtt a Dumbrava-dombon kell keresztülmenniük a szitási iskolába, a két falu között menetrend szerint járó autóbusz a jóval hosszabb, kanyargós aszfaltúton kapaszkodik fel a szőlőhegyre. Innen a község neve is, Szőlőhegy. Azt is mondják a helybéliek, akinek nincs szőlőse, és udvarán nem kapirgál legalább tíz-húsz pisleny (csirke), az nem is idevaló.
Érkezésünkkor csend honol a faluban, szinte üresnek tűnik. A férfiak, akiknek van munkahelye, nincsenek itthon, az asszonyok a szőlősben kapálnak, a gyermekek óvodában, iskolában. A falu öregjei is dolgoznak, aki egészséges, a kertben vagy az udvaron tesz-vesz, onnan figyelnek fel az utcáról hangzó köszöntésre. Adjon Isten! – kiáltok be egy portára, ahová irányítottak, amikor arról érdeklődtem, hol laknak tősgyökeres bahánaiak. Ugyan mehettem volna szinte bármelyik utcába, "itt mű helyben vagyunk, az emberek nem jönnek-mennek, a házasulandók ide hozzák a menyecskét, nem ők szertülnek idegenbe" – magyarázza egy középkorú férfi, aki Ghitiu Valér házához igazított. Később megtudtam, valóban itt született majd’ mindenkinek a nagyapja, dédapja, a családok nagy része három-négy, olykor öt-hat nemzedékről is biztosan tudja, hogy itt éltek; akik manapság elmennek Magyarországra, Olaszországba dolgozni, azok is hazajönnek, és itthon építenek házat maguknak.
Eröst kicsit különbözünk
Amíg az asszonyok hazajönnek a szőlősből, Valér bácsival beszélgetek. "1947-ben, amikor a nagy éhség volt, elmentünk, az egész család Moraviţára, Temes megyébe, ott jártam a négy osztályt. Harmadikba tettek a magyar iskolába, még oroszt és románt tanítottak ezenkívül. A tanító néni egy kolozsvári leán volt, Kocsis Irénnek hítták. Aztán, amikor kezdődött a kollektív, hazajöttünk. A feleségem onnan származik, mi pedig az egészen Attilától, aki itt letelepedett a régi időkben a népével. Ezt én olvastam, hiheti nekem. Itt mind csak a magyaroktól származtunk. A régi népek ide budukáltak el a törökök elöl, aztán később is jöttek, mert itt nagy erdők voltak. Az apám utáni nagyapám Mănăstireából jött, Kászonból. Jöttek onnan mások is, kivágták az erdőket és építettek. Így szertültünk széjjel mindenhonnan."
Valér bácsi tenyerébe rejti arcát, sír. Kicsit várok, majd kérdem: Mi történt? A válasz tömör: "Annyi minden történt."
Óvatosan érdeklődöm arról, hiányzik-e a magyar mise, nem erőltetem, mert úgy tűnik, érzékeny húrokat pendítettem meg már így is. "Mi római katolikusok vagyunk, ennek előtte latinul végzette a pap a misét, most románul végzi. Itt, a faluban mind magyarul beszélnek. Csak nem talál a münk beszédünk a magikéval, másrészt a gajdári, a rekecsini, a Bákó-környékieké nem talál a miénkvel. Mi eröst kicsit különbözünk a magyaroktól. A mi nevünk a családban Ghitiu, úgy van beírva az igazolványba, de ha kérdeznek, én Gyüttő nevű vagyok."
Csak románul imádkozunk
"Édesapámtól hallottam, akik jöttek ide letelepedni, mind kifennünnen jöttek a magyaroktól" – kapcsolódik be a beszélgetésbe a szőlősből érkező Gyüttő Mária, Valér bácsi felesége és szomszédjuk, Ádám Mária, aki már az elején elmondja, ő időnként románul is belesző a beszédbe. "Otthon a családval románul is beszélünk, a menyem román. Kérdezzék az öreg Zsuzsánét, az tudja a dolgokat, de az én matusám (nagynéném – szerk. megj.) is tudta. Nekünk is mondták az öregek, hogy Szitást azért híják így, mert amikor letelepedtek az emberek, szitákat készítettek. Ez pedig a Dumbrava nevű domb, a nagy verekedéskor onnan lődöztek a Csicserébe, amikor a németek verekedtek a ruszokkal. Ezt mi csak mind így tudjuk. Münk erősen találunk a beszédvel a magyarokval, de nálunk a faluban csak románul imádkozunk, a Mi atyánkat is csak kicsikét tudom magyarul. Itt volt magyar iskola, édesapám tanult magyarul. Amikor negyvenkilencben fellettem (felnőttem – szerk. megj.), még volt magyar iskola, úgy hallottam. Ma csak a beszéd van, írni, olvasni nem tudunk magyarul. A gyermekek a beszédből megtanulják a magyart, hallják, amit mi mondunk, s annyi."
Valér bácsi felesége a jelenre tereli a szót. "A legnagyobb baj, hogy nincs munka, az emberek mennek Magyarországra, Itáliába dolgozni, mert nem úgy van, mint amikor Gheorghiu Dejben volt a kombinát."
Búcsúzom, mert dél van, és kezdődik a gyermekek iskolán kívüli magyarórája. A Moldvai Csángómagyarok Szövetsége által 2000-ben elindított magyar oktatási program legújabb helyszíne Bahána, szám szerint a huszonnegyedik. Tavaly húsvét után tartotta az első magyarórákat Bende Edit, aki akkor Szitáson is tanított, szeptembertől az oroszhegyi származású Vass Szende okítja a bahánai gyermekeket.
A csángó nyelv is magyar
"Amikor ideérkeztem, nagyon jól fogadtak a szülők. Éppen akkor volt a falu búcsúja, és elmentünk a templomba, ott volt megvendégelés is. Karonfogtak, és beráncigáltak néhány házhoz. Így kezdődött itt az életem" – meséli a fiatal tanítónő, aki a Sapientia-egyetemen végzett pedagógiát, és évfolyamtársával, Lázár Annamáriával (jelenlegi szitási tanító) érkezett a csángó közösségbe. A magyarórákra az óvodások közül majdnem mindenki jár, aki nem ortodox vallású, a második, harmadik és negyedik osztályosok vannak a legkevesebben, az ötödik-hatodik osztályosok közül szintén majdnem mindenki jár, a nyolcadikosoknál is érzékelhető egy kis lemorzsolódás a sok házi feladat miatt. "Az iskolaigazgató folyamatosan fenyegeti a gyermekeket, hogy ne jöjjenek magyarórára, a szülőket is hívogatják szülőértekezletre, és folyamatosan próbálják lebeszélni róla, de szerencsére kiállnak, a többség nem ijed meg ilyen-olyan fenyegetéstől." Minden bizonnyal így van, de amikor a magyarórára járó Denisa édesanyját ezekről kérdeztem volna, már az elején leszögezte, nem vállalja, hogy nyilatkozzék. Arról sem szívesen beszél senki, pedig mindenki tud róla, hogy a helyi plébános idén tavasszal megfenyegette a gyermekeket, nem lehet elsőáldozó az, aki magyart is tanul. Emiatt többen Szitásra mentek át a felkészítőkre, és ott is elsőáldoznak.
"Az első félév leginkább ismerkedéssel telt el, hogy a gyermekek megismerjenek, és nekem is fontos volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljünk, mert akkor jobban megbíznak bennem. Sokat játszunk, megtartjuk az ünnepeket. Például húsvétkor vasárnapi játékot tartottunk, térképet adtunk a gyermekek kezébe, és fénykép alapján meg kellett találniuk a faluban azokat a kapukat, amelyeken hagyományos minták vannak" – fűzi a történetet Vass Szende, és bevallja: rosszabb nyelvállapotra számított, meglepte, amivel találkozott. "Meglepően sokan beszélnek nagyon jól magyarul, a fiatalok is. Főleg a szegényebb családoknál jellemző, hogy otthon a gyermekekkel is magyarul beszélnek, de keverik román szavakkal. Ők úgy mondják, hogy csángósan beszélnek, nem magyarul. Pedig a csángó nyelv is magyar."
Megérkeznek a gyermekek, óra előtt mesélnek az otthoniakról, az iskoláról, úgy körülzsongják Szendét, mint a virágba borult gyümölcsfát a méhecskék. A magyaróráknak helyet adó ház otthonos, miként az udvara is, nincs benne semmi iskolás, a gyermekek szívesen jönnek, nehezen távoznak.
Szitáson keserű volt a kezdet
2008 őszén a zilahi származású Major Emőke indította az első magyarórákat Szitáson, ahova német állampolgárságú párjával költözött. Mint korábban minden új oktatási helyszínen, az oktatónak nemcsak a tanítás kezdeti nehézségeivel kellett megküzdenie, hanem rendbe kellett tennie a csángószövetség által bérelt lakást, el kellett fogadtatnia magát a faluval, a szülőkkel, a hivatalosságokkal. Utóbbi szinte sehol nem ment zökkenőmentesen, így Szitáson sem. A helyi plébános már az elején kijelentette, hogy "ellenpropagandát indít, a MCSMSZ működését a faluban startból meg kell állítani, mert ez az egész úgy rossz, ahogy van, hisz az itteni emberek olyan románok, akik nyelvileg amúgy is el vannak tévelyedve, és nem szabad őket még jobban összezavarni". A szövetség internetes honlapján közzétett beszámolójában Major Emőke többek között azt is írta, "más falvakban tanító kollegáimtól eleget hallottam már mindenféle keltett nehézségekről az egyház részéről, de valahogy nem vettem komolyan. Talán nem is hittem." Később ellenben meg kellett bizonyosodnia, hogy a plébános nem tréfál. Kezdetben nem engedte ministrálni azokat a gyermekeket, akik jártak magyarórákra, később pedig, egy vasárnapi misén, a heti naptár felolvasása után botrányos kijelentéseket tett a templomban. A tanítónő erről is beszámolt a nyilvánosság előtt. Eszerint a plébános azt mondta, "két személy beköltözött a Palău régi házába, akik nem elég, hogy konkubinázsban élnek – eljöttek ugye a falut megtanítani arra, hogy mi a család –, de ki tudja, ki küldte őket ide, és milyen szándékkal. Következett egy felsorolás, hogy mi minden rossz – pedofíliától elkezdve gyerekpornográfián át emberi szervcsempészésig – történik a világban, és kérte a pap az embereket, hogy térjenek észre, legyenek elővigyázatosak irányunkban, nehogy aztán késő legyen, és felébredjenek a gyerekeikkel ki tudja hol, hány ízre vágva." Az említett esetről amúgy Megfélemlítés Csángóföldön címmel alulírott beszámolt a Háromszék 2009. január 21-i számában.
Azóta másik két tanító váltotta egymást Szitáson. A kézdivásárhelyi Csillag Balázs az előbbihez hasonló rossz élményről számol be a moldvai magyar oktatási program tizedik évfordulójára 2010-ben kiadott, Tíz év Moldvában című könyvben. "Egy alkalom­mal a szitási plébános a szentmise végén szánt egy kis időt arra, hogy elmondja: ő nagyon nem bízik meg bennünk, magyartanítókban, és úgy gondolja, hogy jobb lenne, ha a szülők nem engednék gyermekeiket hozzánk, mert az is lehet, hogy el akarjuk rabolni őket, vagy szervkereskedéssel foglalkozunk. Ez a rövid kis prédikáció elég volt ahhoz, hogy többé ne járjanak a gyermekek magyaroktatásra!"
Hál’ istennek, később a szülők belátták, a riogatásnak nincs semmi valós alapja, és újból engedték a gyermekeket az iskolán kívüli ma­gyarórákra. A jelenleg Szitáson tanító Lázár Annamária ez év januárjában azt írta bemutatkozó levelében: "el kellett telnie néhány hónapnak ahhoz, hogy ebben megtaláljam az egyensúlyt, és úgy alakítsam ki az életem, hogy az az oktatásnak és nekem is jó legyen. Számomra az itt töltött idő egy hosszú tanulási folyamat, mely folyton új kihívásokat tartogat."
Fekete Réka. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Hogyan örökítette meg a múló időt a kolozsvári társadalom?
A kolozsvári emlékállítás múltjáról írt könyvet /Jakab Albert Zsolt: Emlékállítás és emlékezési gyakorlat. A kulturális emlékezet reprezentációi Kolozsváron, Kriza János Néprajzi Társaság, Nemzeti Kisebbségkutató Intézet Kolozsvár, 2012/ és egy másik, a kolozsvári emléktáblákat, emlékhelyeket felleltározó kötetet mutattak be a Kolozsvári Magyar Napokon.
Jakab Albert Zsolt, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársa, a Kriza János Néprajzi Társaság elnöke a kolozsvári emlékállításról írt, és az Eötvös Loránd Tudományegyetemen megvédett doktori disszertációját írta át, és adatta ki könyv formájában.
Az Ez a kő tétetett… Az emlékezet helyei Kolozsváron (1440–2012) című kötetben 768 kolozsvári emléktábla, emlékhely leírása, fényképe szerepel. A legrégebbi felirat 1440-ből származik, és a kolozsmonostori plébániatemplom napóráján emlékeztet Antonius apátra; a legújabbat Sinor Denis keletkutatónak állították 2012 júniusában.
Az adattár a történeti, a városban már nem fellelhető anyagot is felöleli. Megmutatja, hogy a kolozsvári társadalom milyennek látta és hogyan használta a múltját, hogyan fogta fel és örökítette meg a múló időt, azaz milyen helyei vannak az emlékezetnek.
Amint a szerző elmondta, a kötet a történészeknek, művészettörténészeknek, antropológusoknak helytörténeti forrásként hasznosítható, ugyanakkor olvasmányként is szolgálhat a város múltjával ismerkedni vágyók számára. Megemlítette, hogy csak a kolozsvári Bethlen-bástya, amelyben a könyvbemutatót tartották, hét emléktáblával, emlékhellyel szerepel a kötetben. A munkát méltató Keszeg Vilmos néprajzkutató elmondta, a könyvből kibontakozik, hogy „Kolozsváron hogyan statuálódik és alakul szociális cselekvéssé az emlékezés”.
Keszeg szerint a kötetekből az is kibontakozik, hogy Kolozsváron hogyan alakul ki az emlékezés (óhatatlanul) ünnepélyes beszédmódja. Mindkét kötetet a Kriza János Néprajzi Társaság és a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet adta ki.
Krónika (Kolozsvár)

Csíkszentdomokoson találkoznak Márton Áron püspök életútkutatói
A Márton Áron-kutatás eredményeit, aktuális kérdéseit és feladatait összegzik Csíkszentdomokoson, Erdély nagy hatású római katolikus püspökének a szülőfalujában egy augusztus 23. és 25. között tartandó konferencián.
A szervezők közleménye szerint az első ízben megrendezett, de hagyományteremtőnek szánt Márton Áron-konferencia célja, hogy az egyházi és világi körökben tevékenykedő történészek találkozzanak, bemutassák egymásnak és a nagyközönségnek jelenlegi kutatási eredményeiket és jövőbeni kutatási terveiket. A konferencia lehetőséget nyújt a kutatók együttműködésének a kialakítására.
A Gyulafehérvári Római Katolikus Főegyházmegye honlapján közölt adatok szerint a konferencián Denisa Bodeanu történész a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) kutatója a Márton Áron megfigyelési dossziéjában megtalálható adatokat összegzi, Stefano Bottoni történész a római katolikus egyház társadalmi helyzetéről, Márton Áron 1945 utáni szerepéről értekezik, Nagy Mihály Zoltán történész, a Román Országos Levéltár aligazgatója pedig az Egyházügyi Hivatal irataiból kirajzolódó Márton Áron-képről tart előadást.
A konferencia szervezői - a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért és a Márton Áron Társaság - közleményükben leszögezik: Márton Áron egyházi és társadalmi vezetői szerepének a részletes feltárása a jelenkori egyháztörténet-kutatás kiemelkedő feladata. Emlékeztetnek arra, hogy püspökségének negyvenegy éve alatt Márton Áron az erdélyi magyarság „egyik legfontosabb vallási, nemzeti és társadalmi erőközpontja volt”.
A közlemény Jakubinyi György gyulafehérvári érseknek a konferencia résztvevőihez intézett üzenetét is idézi. „Minél jobban megismerjük Isten Szolgája Márton Áron püspök erkölcsi, szellemi és nemzeti nagyságát, annál inkább előmozdítjuk boldoggá avatását is, amelyért minden erdélyi katolikus plébánián a szentmisék végén imádkoznak” - üzente Jakubinyi György érsek.
A rendezvényt Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, Magyarország Külügyminisztériuma, a Bethlen Gábor Alap, valamint az RMDSZ is támogatja.
Márton Áron 1896-ban született Csíkszentdomokoson, 1939. február 12-én szentelték fel a Gyulafehérvári főegyházmegye püspökévé. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért az akkori magyar hatóságok kiutasították Kolozsvárról, ám 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a „Világ Igaza” címet adományozta neki. 1949-ben a kommunista hatóság letartóztatta, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, 1955-ben azonban nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott. Márton Áron 1980-ban hunyt el. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal.
MTI
Krónika (Kolozsvár)

Székelyföld 2012 / 8
Azt is mondhatnók, hogy súlypontos a csíkszeredai kulturális folyóirat idei augusztusi száma. Száz oldalon Csíkszentdomokos múltjából idéznek fel jelentős mozzanatokat. Lázár Csilla tömör összefoglalója vezeti fel a tanulmányokat, dokumentumokat, verseket, önéletírást egyaránt tartalmazó összeállítást. Ebből az idézet: "1599-ben Csíkszentdomokoson ölték meg Báthory Endre bíboros-fejedelmet. Négyszáz év múltán, 1896-ban Csíkszentdomokoson megszületett Márton Áron, ki majd’ fél évszázadon keresztül volt az erdélyi egyházmegye hitvalló, példaadó püspöke. E két, látszólag egymástól független esemény a szentdomokosiak világképében egyetlen önértelmező "elbeszéléssé" olvadt össze: úgy tartják, hogy a négy évszázados bűnhődésért és vezeklésért kinyilvánított isteni irgalom jeleként született éppen e helyen a szentéletű egyházfő." Márton Áronról és a moldvai püspökségről, valamint Márton Áron letartóztatásáról igen érdekes budapesti illetve bukaresti dokumentumok kerülnek az olvasók elé Seres Attila illetve Denisa Bodeanu kutatók tálalásában. Kurkó Gyárfás író-politikus is a község szülötte. Róla a lányával készült interjúból tudunk meg többet. A domokosi körképet sajátosan egészíti ki a népi mesemondó Albert András önéletírásából közölt részlet. Benkő Levente írása a Maniu-gárdisták 1944-es csíkszentdomokosi tömegmészárlását világítja meg részletesebben. A néprajzkutató Balázs Lajos a szimbolikus térhasználat szempontjából vizsgálva mutatja be helyi kutatásai eredményeit. Lírában Nagy Irén képviseli a hely szellemét.
Vers és rövidpróza külön fejezetben is gazdagon képviselteti magát a lapban. Fekete Vince, Potozky László, Király Zoltán, Turóczi Ildikó, Serestély Zalán, Szeles Judit, Varga László Edgár, Murányi Sándor Olivér és Noszlopi Botond írásai azt is érzékeltetik, irodalmi köztudatunkban milyen határozottan szerez érvényt magának a fiatal tehetségek egyre népesebb raja. Ezt hangsúlyozza a Székelyföld Szemle fejezete is. A lapszám csíkszentdomokosi jellegét Ádám Gyula fotói teszik még érzékelhetőbbé.
m.
Népújság (Marosvásárhely)

Igényesség – Márton Áron szellemében
„Hídemberekre ma is szükségünk van” – mondta Szarka Gábor konzul a Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért és a budapesti Márton Áron Társaság szervezésében hétvégén Csíkszentdomokoson tartott kétnapos konferencia nyitó perceiben. Márton Áron születésnapja előestéjén szülőfalujában, a róla elnevezett iskolában találkoztak azok a történészek, akik korát, nemzet- és egyházmegtartó szerepét kutatják; sorstársai, egykori tanítványai, munkatársai és érdeklődők.
„A Márton Áron-i igényesség és egyszerűség” jegyében tartott szakmai fórum előadói, meghívottjai – amint azt remélték a főszervezők, Lázár Csilla magyar–angol szakos tanár, múzeumalapító és Soós Károly (Budapest) teológus, a budapesti Márton Áron Társaság vezetője – számos újdonsággal szolgáltak. Nagy érdemük, hogy az első alkalommal, de hagyományteremtő szándékkal összehívott szakmai fórum megszólította a téma iránt érdeklődőket, kiváló alkalmat biztosítva a találkozásra, tapasztalatcserére is.
Két főpásztor, dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, illetve dr. Várszegi Asztrik OSB pannonhalmi főapát, c. püspök levélben üdvözölte a konferencia résztvevőit. Jakubinyi érsek kifejezte reményét: „Minél jobban megismerjük Isten Szolgája Márton Áron püspök erkölcsi, szellemi és nemzeti nagyságát, annál inkább előmozdítjuk boldoggá avatását is.”
A legendás hírű főpásztor halála óta felnőtt egy fiatal történésznemzedék, tehetségesek, elmélyülten kutatnak – derült ki a Márton Áron-kutatás eredményei, aktuális kérdései és feladatai című rendezvényen. Bukarest, Budapest, Moszkva, Róma, Bologna, Kolozsvár – csak néhány azon városok közül, ahonnan megszólaltak a nép- és egyházvezető életművének tudósai. Dr. Seres Attila történész például, aki Márton Áron püspökségének korai éveihez kapcsolódó forrásmunkák közlője, Moszkvából Skypen-n jelentkezett be, és ugyanígy követte a konferencia munkálatait. Kiemelt érdeklődés kísérte Stefano Bottoni (Bologna–Budapest) történész Márton Áronnak 1945 után betöltött társadalmi és egyházvezetői szerepvállalását korszakoló előadását.
Döbbenetes adatokkal szolgált Denisa Bodeanu történész, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács levéltárának kutatója. Közel 240 kötetet, majdnem 80 000 oldalt tesz ki a Márton Áron informátori megfigyelési dossziéja.
Msgr. dr. Kovács Gergely, Márton Áron szentté avatási perének posztulátora megvilágította a szentté avatási eljárás folyamatát.
A még élő kortársak, az idősödő papok a szóbeli történetkutatás nagyon fontos adatközlői lehetnek – hangzott el a fórumokon. Ízelítőt hallhattunk egykori tanítványai, munkatársai: Berszán Lajos, Csató Béla, Jakab Gábor, prof. dr. Vencser László, valamint Csíki Dénes emlékeiből. Sokan fájlalják, hogy nem maradt korabeli mozgókép Márton Áronról. Egy igazán ritkaságszámba menő, négyperces felvételt mutatott be Nagy Zoltán székelyudvarhelyi hitoktató, amelyet Bács Lajos zeneszerző készített a sepsibükszádi bérmálás alkalmával.
A hétvégi szellemi műhely arra vállalkozott, hogy a hosszú évek kutatási eredményeit Isten oltára elé tegye, hogy minél inkább közkinccsé váljon. Ne csak emlékezzünk, mintául szolgáljon Áron püspök!
Molnár Melinda
Székelyföld.ma

Közel 80 ezer lapot szentelt a Securitate Márton Áronnak
A Securitate dossziéinak 236, Márton Áronra vonatkozó kötete összesen 77 ezer lapot tartalmaz, ezt egészíti ki a Bűnvádi Iratok Fondjában található, Márton Áron és társai perének anyagát tartalmazó iratcsomó – derült ki az augusztus 23-25. között Csíkszentdomokoson, a püspök szülőfalujában első alkalommal megrendezett Márton Áron-konferencián. A kétnapos rendezvényen történészek, egyháztörténészek, szociológusuk, pedagógusok, szerkesztők mutatták be és vitatták meg Márton Áron püspökhöz kapcsolódó kutatási eredményeiket.
Az egyházfő megfigyelési anyagait áttekintő kutatók beszámoltak arról, hogy a Securitate által megfigyelt összes romániai személy közül Márton Áronra vonatkozik a legnagyobb mennyiségű iratanyag a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) levéltárában.
A kétnapos konferencián Dr. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek, Dr. Denisa Bodeanu történész, a CNSAS levéltárosa, Márton Áron Securitate-dossziéjának kutatója, Stefano Bottoni történész, Virt László szociológus, szociálpolitikus, Msgr. Dr. Kovács Gergely pápai káplán, kánonjogász, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetője, Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátora, Kuszálik Péter író, szerkesztő, Dr. Ozsváth Judit, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Karán belül működő Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet adjunktusa tartottak előadásokat. (hírszerk.)
Transindex.ro

Márton Áron püspökről szerveztek konferenciát Csíkszentdomokoson
Valamennyi, a Szekuritáté által megfigyelt romániai személyiség közül Márton Áronra vonatkozik a legnagyobb mennyiségű iratanyag a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) levéltárában – hangzott el a múlt hétvégén Csíkszentdomokoson, Márton Áron szülőfalujában megrendezett konferencián.
Érdekes beszámolók. Első ízben találkoztak a Márton Áron-kutatók
A Márton Áron Egyesület Csíkszentdomokosért és a Márton Áron Társaság által szervezett, hagyományteremtőnek szánt rendezvényen történészek, egyháztörténészek, szociológusuk, pedagógusok, szerkesztők mutatták be és vitatták meg a volt erdélyi római katolikus püspökhöz kapcsolódó kutatási eredményeiket. A kommunista diktatúra idején üldözött egyházi elöljáróról elnevezett iskola konferenciatermét mindkét napon megtöltő érdeklődők elsőízben hallhatták úttörőnek számító kutatók beszámolóit.
Több száz kötetnyi megfigyelési adat
Dr. Denisa Bodeanu történész például a Szekuritáté Márton Áronról szóló megfigyelési doszsziéinak tartalmát mutatta be. Kiderült, hogy a volt római katolikus püspökről 77 ezer oldalnyi anyag íródott, melyeket 236 kötetben gyűjtöttek össze. Ezekhez adódik hozzá a Márton Áron és társai perének anyagát tartalmazó iratcsomó.
A kutató rámutatott: a román titkosrendőrség által megfigyelt valamennyi személy közül Márton Áronra vonatkozik a legnagyobb mennyiségű iratanyag. Elmondta, a volt püspököt 1955. januárjától, börtönből való szabadulásától 1980 szeptemberéig, vagyis haláláig folyamatosan megfigyelte a Szekuritáté, amely azt remélte, hogy az egyházi elöljáró minden intézkedését megismerheti, és ellehetetlenítheti kommunistaellenes erőfeszítéseit.
„A Márton Áron megfigyelésére fordított bámulatos anyagi és emberi erőforrások ellenére a Szekuritáté nem érte el kitűzött célját, egyrészt az ő dossziéin dolgozó egyes tisztek felületessége és a rendszer bürokratizmusa miatt, másrészről azért, mert a püspök közvetlen környezetében ritkán találtak olyan személyeket, akik hajlandóak lettek volna őt elárulni” – öszszegzett Denisa Bodeanu.
A demokrácia elkötelezettje volt
Stefano Bottoni történész arra hívta fel a figyelmet, hogy 1949–55 között Márton Áron hosszú távú célja azt volt, hogy a római katolikus egyház működjék. „Nem akar mártír egyházat, hanem egy szuverén, aktív, a világi hatalomtól független szervezetet – ezért tiltja meg körlevélben papjainak az állami fizetés felvételét” – hangsúlyozta a kutató.
Virt László szociológus, szociálpolitikus, a püspökről Nyitott szívvel címmel megjelent monográfia szerzője előadásában rámutatott: „Márton Áron arra tanít itt, hogy az igazságosság nem lehet az önzés alibije. Ha a keresztények csak a saját igazukról képesek beszélni, akkor elszigetelődnek azoktól, akik nem keresztények, akik az egyháztól távol állnak vagy nem hívők”. Kifejtette, az üldözött püspöktől távol állt a felekezeti, vagy nemzeti szűkkeblűség.
Nemcsak saját népe mellett állt teljes mértékben, vállalva annak sorsát, hanem a zsidók üldözőit is megbélyegezte. Amikor pedig a görög katolikus egyházat tiltotta be az állam, egy héten belül három körlevélben szólította fel saját római katolikus magyar népét, hogy az üldözött görög katolikus románokat fogadja be templomaiba.
„Márton Áronnak a személyes áldozatvállalásig, saját szabadságának feladásáig elmenő tevékeny szembehelyezkedése a náci és a kommunista diktatúrákkal, közismert tény. Értékrendjéről szólva itt most még a demokrácia iránti elkötelezettségét emeljük ki. (…) Márton Áron sokkal nehezebb időkben élt. Akkor súlya és árfolyama volt a demokráciáról szóló beszédnek” – hangsúlyozta a kutató.
Dr. Kovács Gergely pápai káplán, kánonjogász, a Kultúra Pápai Tanácsának irodavezetője, Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátora az üldözött püspök ügyének jelenlegi állásáról számolt be, míg Kuszálik Péter író, szerkesztő a marosvásárhelyi Mentor Kiadó gondozásában megjelenő Márton Áron-hagyaték társszerkesztője a könyvsorozat eddig megjelent köteteit ismertette, dr. Ozsváth Judit, a BBTE Pszichológia és Neveléstudományok Karának keretében működő Pedagógia és Alkalmazott Didaktika Intézet adjunktusa pedig Márton Áron lapszerkesztői, ifjúság- és pedagógusszervezői tevékenységéről számolt be a konferencia résztvevőinek.
A rendezvényt dr. Jakubinyi György gyulafehérvári római katolikus érsek is levélben üdvözölte, melyben kifejtette: „Minél jobban megismerjük Isten szolgája Márton Áron püspök erkölcsi, szellemi és nemzeti nagyságát, annál inkább előmozdítjuk boldoggá avatását is, amelyért minden erdélyi katolikus plébánián a szentmisék végén imádkoznak.” A rendezvényt Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusa, Magyarország Külügyminisztériuma, a Bethlen Gábor Alap, valamint az RMDSZ is támogatta.
Márton Áron 1896-ban született Csíkszentdomokoson, 1939. február 12-én szentelték fel a Gyulafehérvári Főegyházmegye püspökévé. 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, amiért az akkori magyar hatóságok kiutasították Kolozsvárról, ám 1999-ben a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet a Világ Igaza címet adományozta neki.
1949-ben a kommunista hatóság letartóztatta, 1951-ben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte, 1955-ben azonban nemzetközi nyomásra szabadon bocsátották. 1956-tól 1967-ig nem hagyhatta el a gyulafehérvári püspökség épületét, de látogatókat fogadhatott. Márton Áron 1980-ban hunyt el. Püspöksége idején az erdélyi római katolikus egyház nem kötött konkordátumot a román kommunista állammal.
Krónika (Kolozsvár)

Rendületlenül: Márton Áron püspök filmes idézése
A Duna televízió december 27-én délután vetítette azt az egyórás filmet, amely Rendületlenül címmel Márton Áron püspök portréját rajzolja meg. A filmet Jakab Gábor pápai káplán, plébános forgatókönyve alapján Xantus Gábor forgatta az 1990-es évek elején, majd az újabb, többek között a CNSAS-beli (a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság, szerk. megj.) levéltári kutatások nyomán feltárt adatokkal Xantus Áron operatőr-rendező társalkotói közreműködésével 2012-ben kiegészítette.
A film néhány költői szépségű részlete (a havas táj fenyőkkel mint az útra bocsátó, megtartó szülőföld képe, a letartóztatás utáni éveket, az igaztalan vádakat, embert próbáló benti körülményeket sommázó drótkerítéssel szegélyezett máramarosszigeti börtönablakok, a letartóztatást megelőző eseményeket mesélő szállítási vállalkozó történetét kísérő képsorok a régi autó belsejéből filmezve, s az utat szegélyező fák egyenletes sora a fenyegető szürkeségbe veszően előrevetíti a közelgő, fenyegető eseményeket) művészfilmet ígér, miközben tulajdonképpen egy nagyon erős és jól összeválogatott anyagra épülő dokumentumfilm. Nem csak a ritkaság számba menő eredeti kép- és hangfelvétel (Bács Lajos egykori eredeti felvétele) miatt: már a film elején, majd mintegy a látottakat keretbe zárva a végén is magát Márton Áront halljuk, pátoszmentes, mély hitét kifejező szavait, mondatait. Nem is csak a korabeli újságoldalak, fotók és híradórészletek teremtik meg a korhangulatot. A filmben olyanok szólalnak meg s vallanak a főhősről, akik azóta már nincsenek az élők között: a püspök Anna nevű testvére Márton Áron hivatáskereséséről beszél, Csillag Pálné a csíksomlyói búcsú fehér lovának történetét idézi fel, Lakatos István mint a börtönévek utolsó élő tanúja a cellatársak és őrök viszonyulásáról mesél, Sztojka Ferenc a püspökkel való autózás emlékeit idézi, „kegyelmes úr”-nak nevezve Márton Áront: csupa olyan jó érzékkel jó időben felvett jelenet, ami ma már történelem. Mint ahogy dokumentumértékű, mert eredeti, élőben filmezett esemény az is, ahogyan Márton Áron korábbi titkára, később püspöki irodaigazgató, Csíki Dénes 1990-ben saját kezével feszíti fel a parkettet, hogy alóla a lehallgató berendezés drótjait kihúzza. Mindezt kiegészíti Nagy Mihály Zoltán történész beszámolója a Denisa Bodeanuval való közös kutatásról, amely a megfigyelési dossziék adataival szolgál: Márton Áron esetében nem is egy, hanem két ilyen létezett, az első 174 kötetnyi, közel 56 000 oldal, a második 62 kötetnyi, megközelítőleg 24 000 oldal anyaggal – ekkora adathalmaz még a szigorúan ellenőrzött titkosszolgálati alapember, Pacepa esetében sem gyűlt fel.
Mindezek az anyagok, amelyeket 1990 és 2012 között gyűjtött, válogatott és rendezett képi egységgé a Xantus Áron–Xantus Gábor szerzőpáros, kiegészülnek az időközben elhunyt László Gerő hangján szóló összekötő szöveggel és a megszólalók vallomásaival, valamint a Jakab Gábor által felolvasott Márton Áron-szövegekkel. Ezek együtt megrázó filmet alkotnak, múltidéző és jelenre figyelmeztető erővel hatottak a karácsonyi hangulatban. Az év végi számvetésre is felkészítettek a képsorok, hiszen úgy mutatták a múltat, hogy egy, a történelem viharait rendületlenül álló hőssel szembesítettek, aki a maga egyszerűségében, szerénységében olyan mély istenhitből fakadó, pózmentes helytállás példáját tárta elénk, amely a talmi sztárok világában az igazi értékek felé fordít.
BODÓ MÁRTA
Szabadság (Kolozsvár)

Új színháztörténeti tanulmánykötetek
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület által megjelentetett két kötetet mutattak be péntek délután az intézmény székházában.
A Látható jelentés. Színház- és filmművészeti tanulmányok címűt a szerkesztő Egyed Emese és néhány szerző ismertette. Bölcsészek kutatócsoportjáról van szó, akik nem a színjátszás körül dúló sokféle vitát akarják táplálni, hanem azt domborítják ki, hogy a színművészet a történelem folyamán, minden más körülménytől függetlenül, a kultúrával egy időben jött létre. A kutatócsoportnak ez az ötödik kiadott kötete, és remélik, ezután évente jelentkezhetnek hasonlóval. Idén szeptemberben pedig a Denis Diderot-évforduló kapcsán rendeznek konferenciát. – Hogy mi köti össze az írókat? Ezt rábízom az olvasókra – mondta a szerkesztő, akit tanári munkája fűz a színháztörténethez. A tanulmányok szerzői közül többen színjátszók és rendezők, de jogász is akad közöttük. A találkozón jelen lévők rövid ízelítőt kínáltak munkáikból.
Egyed Péter egy általa szerkesztett könyvet ajánlott a közönség figyelmébe. A kiadvány teljes címe: Felvilágosodás. Magyar századforduló. A VII. Hungarológiai Kongresszus Filozófia Szekcióinak előadásai. A hét tanulmány átfogja a magyar nyelvterület kevésbé kutatott filozófiai témáit, de művelődéstörténet és magyarnyelvűség is szerepel a kínálatskálán. A kötetnek még lesz szakmai bemutatója Kolozsváron és Budapesten.
Szabadság (Kolozsvár).

Számos erdélyi vonatkozású program a Klebelsberg Kultúrkúriában
Koncertek, kiállítások, könyvbemutatók, színházi előadások – köztük erdélyi vonatkozású programok – várják az érdeklődőket a Klebelsberg Kuno-hét keretében november 11. és 17. között a Klebelsberg Kultúrkúriában Budapesten.
November 11-én Hincz Gyula Erdély című kiállításának megnyitójával veszi kezdetét az 1875 novemberében született neves művelődéspolitikusnak, egykori közoktatási miniszternek emléket állító ünnepi hét. A tárlat elsősorban Hincz Gyula székelyföldi ösztöndíjasként készített, erdélyi tematikájú alkotásait állítja középpontba. A programot Kocsis István A fény éjszakája című darabjának budapesti ősbemutatója követi az Egri Gárdonyi Géza Színház előadásában – tudatta közleményében a kúria. Kedden tartják az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Gróf Bánffy Miklós emlékkiállításának megnyitóját, és levetítik a politikus, közéleti személyiség és művész munkásságáról és életéről szóló dokumentumfilmet. November 13-án megkoszorúzzák Klebelsberg Kuno szobrát, este a Péterpál Könyvkiadó mutatja be két új kötetét: a Váradi Péter és Lőwey Lilla által szerkesztett Székely apostol című irodalmi fotóalbumot, amely Nyirő József író életét és műveit mutatja be, valamint a Déli-Kárpátok – Ősvárak – Szórványmagyarság című új, honismereti fotóalbum-sorozat első kötetét. A napot a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-helyettese, Visky András író Júlia – Párbeszéd a szerelemről című monodrámája zárja Dér Denisa előadásában. Bemutatják Kurucz Gyula Törpék és Mikulások című kötetét is, és pódiumestet tart a Komáromi Jókai Színház Tetemre hívás című műsorában Arany János balladáiból és kései lírájából hangzik el válogatás Tóth Tibor, a teátrum igazgatójának tolmácsolásában. Pénteken adják át a Pesthidegkúti Városrészi Önkormányzat által alapított Klebelsberg Kuno-díjat, ezt a Hubay-nagydíjasok és tanítványaik koncertje követi. Lesz kerekasztal-beszélgetés a magyar kultúra külföldön a XXI. században címmel, a mesterkoncertek sorozatban pedig a Nemzeti Filharmonikusok tagjaiból alakult Grazioso Kamarazenekar előadását hallgathatják meg az érdeklődők. Az ünnepi hetet vasárnap egész napos program zárja: délelőtt misét mondanak Klebelsberg Kunoért a Pesthidegkút-ófalui templomban, irodalmi csapatvetélkedőt tartanak diákok és tanárok között, este tartják az Ábel és Ábel című zenés ifjúsági színházi előadás ősbemutatóját a Marczi Stúdió előadásában. A Klebelsberg Kuno-hét kísérő rendezvényeként november 8. és 18. között az érdeklődők megtekinthetik a Molnár Beatrix és Eisenmann József fotóiból válogatott kiállítást Arcok, helyek, művészportrék a II. kerületből címmel.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Márton Áront idézték a Lázár-házban
Márton Áron püspökről szóló tanulmánykötetet, valamint a Székely Könyvtár sorozat részeként megjelent válogatott írásait és beszédeit tartalmazó könyvet ismertették kedden este a csíkszeredai Lázár-ház dísztermében.
Házigazdaként Zsigmond Barna Pál főkonzul köszöntötte a nagyszámú érdeklődő közönséget, aki Márton Áronról, mint az erdélyi magyarság egyik legjelentősebb egyházi és közéleti személyiségéről beszélt. „Márton Áron püspök követendő példa lehet mindannyiunk számára, egyszerre volt egyházi személyiség, konzervatív és modern. Az ő életútjából nagyon sokáig tudunk táplálkozni, nem csak lokális, hanem egyetemes példa is” – hangsúlyozta a főkonzul.
Elsőként Lázár Csilla, a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum igazgatója, a tavaly augusztusban a múzeum által szervezett Márton Áron történészkonferencián elhangzott tanulmányok summázását tartalmazó Az idők mérlegén. Tanulmányok Márton Áron püspökről című kötetet ismertette, röviden bemutatva a kötetben helyet kapott kutatókat és az általuk körüljárt témákat. A könyvben tizenöt tudományos dolgozat szerepel, többek között Denisa Bodeanu, Stefano Bottoni, Jakubinyi György, Kovács Gergely, Marton József és Soós Károly tanulmánya olvasható a 221 oldalas kiadványban.
Az est második felében Lövétei Lázár László, a Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztője ismertette a Székely Könyvtár sorozat 18. darabjaként megjelent válogatáskötetet, amely merítést nyújt a „székely püspök” írásos hagyatékából: fiatalkori írásaiból, tanulmányaiból, püspöki körleveleiből, szentbeszédeiből, valamint hivatali levelezéséből.
A könyvbemutatón részletek hangoztak el a Mustármag megújulás-szolgálat Márton Áronról szóló Népemért vállalom zeneművéből, ugyanakkor Lázár Csilla felolvasott a most bemutatott Márton Áron: Válogatott írások és beszédek című könyvből.
Iochom Zsolt
Székelyhon.ro

Egy jelenkorkutató vásárhelyi
A Román Tudományos Akadémia marosvásárhelyi Gheorghe Șincai kutatóintézetének tudományos munkatársa, DR. NOVÁK CSABA ZOLTÁN történész A Ceaușescu-rendszer magyarságpolitikája és a román-magyar államközi kapcsolatok címmel tartott előadást Nagyváradon. Szilágyi Aladár interjúja
Ön gyakran foglalkozik oral historyval. Egy történész, azon túlmenően, hogy beszélteti a kor megélőit, igyekszik-e konklúziókat is levonni, talán szintézist is kialakítani belőlük?
Közhelyesen megállapítható, hogy a történész források összerakásából, értelmezéséből és elemzéséből írja a munkáit. Minél közelebb kerülünk a jelenkorhoz, annál többféle forrással dolgozunk. Ha csak a közelmúlt kutatásáról beszélünk, akkor a történetbe belép az oral history, mint kiegészítő forrás. Jómagam sajátos módon használom, hisz szeretek élni ezzel a lehetőséggel, a többlettel, hogy a korszak tanúit, a korszak eseményeinek át- és túlélőit is megszólaltassam. Vannak a közelmúltnak olyan történései, amelyekről „klasszikus”, írott levéltári forrás nem született. Hadd mondjak erre egy példát: dolgoztunk László Márton kollegámmal a Fekete március, a szabadság terhe című könyvünkön, amelyben a marosvásárhelyi 1990 márciusi eseményeket elemezzük, értelmezzük. Abban a történetben több új típusú forrást is használtunk, az egyik az oral history volt, a másik pedig szintén izgalmas és újszerű kiegészítő forrás: egy filmes, illetve egy hanganyagos gyűjtemény. Ezek olyan mozzanatait ragadták meg a 89-es rendszerváltozásnak és a 90-es márciusi eseményeknek, amelyekről jegyzőkönyv vagy más forrás nem született.
Egy fontos mozzanata a korai Ceaușescu-időszaknak a közigazgatási reform volt. Ez több szálon kötődik a párt, illetve Ceaușescu kisebbségpolitikájához, a nemzetiségi kérdés kezeléséhez is, bár közel sem ez volt az elsődleges probléma. Hogyan lehetne sommázni a magyar vonatkozásait ennek a reformnak, a következményeivel együtt?
A reform a Ceaușescu-féle hatalomváltás utáni időszak alapjait fektette le. Több célt is szolgált, ezek közül elsődleges a gazdasági volt és a politikai elitcsere. A lényeg, hogy a sztálinista korban, az 50-es években kiépült tartományi rendszert följavítsák, a tartományi rendszer szülte hátrányokat fölszámolják az ország gazdasági és területfejlesztési életében. Ugyanis abban a rendszerben csupán a tartomány központja fejlődött, a perifériák pedig leszakadtak. A gazdasági fejlődés egyenlőbb esélyeit próbálták biztosítani a régiók számára. Ahol a magyarság masszív többségben élt, ott a magyar kérdés kiemelt témája lett a 67-es, 68-as átalakításoknak. De elsősorban a Székelyföld játszotta a főszerepet, mert már a Magyar Autonóm Tartomány léte alatt kialakult, s napjainkban is érzékelhető olyan politikai felfogás, miszerint a „magyar kérdés” Romániában a Székelyföld kérdésére redukálódik, ott jelenik meg a legmarkánsabban. A magyar kérdés azon túl, hogy elvileg biztosították a különböző kulturális intézményhálózatokat azokban a megyékben, ahol a magyarok jelentős számban és arányban élnek, politikai tényezőként csak a Székelyföldön vetődött fel markánsan. A 60-as évek elejéhez és Ceaușescu korai időszakához kapcsolódó szempont, hogy ez mekkora súlyt kap. Ott látom a kérdés egyik kulcsmomentumát a 68-as reform idején nemzetiségi szempontból, hogy az 50-es évek második felében bekövetkezett leépülés, beszűkülés után, a hatalomváltás során a kisebbségpolitika, a nemzetiségpolitika visszakerült a közbeszédbe. Elsősorban taktikai okokból, hiszen meg kellett szilárdítani Ceaușescu hatalmát. Szembesülünk olyan történetekkel, amikor az etnikai kérdés akár fölül tud írni bizonyos gazdaságpolitikai megfontolásokat is. Furcsa szótársítással kifejezve, részben (az 1956 utáni leépüléshez viszonyítva) „pozitív diszkrimináció nyertesei” lettünk, itt főleg Kovászna megye létrejöttére gondolok. Ez egy ilyen gesztus volt.
Nem született meg a „nagy Hargita megye”, a „nagy székely megye”, viszont Brassónak nem sikerült Sepsiszentgyörgyöt és környékét bekebeleznie.
Magán a későbbi Hargita megyén belül is ellentétek, lokálpatrióta érdekütközések voltak, hogy Udvarhely vagy Csíkszereda legyen-e a megyeszékhely. És ami példátlan a kommunizmusnak e korszakában: Csíkszeredában komoly tüntetéseket szerveztek ennek érdekében – gondolom a helyi vezetők kezdeményezésére.
Pontosan így történt. Viszont ennek meg kell találni a kontextusát. Nem egy – úgymond – kommunistaellenes tüntetés volt, hanem a kérdésben érintett személyek, a helyi elit és a helyi lakosság megnyilvánulása. A másik oldalát mutatja meg a megyésítésnek, hogy Székelyföldön a helyi, mikroregionális konfliktusok is előtérbe kerültek. De a sepsiszentgyörgyi magyar értelmiség se örült igazán annak, hogy az esetleges nagy Hargita megye létrejötte esetén a periférián, Székelyudvarhely vagy Csíkszereda árnyékában kell meghúzódniuk. A két utóbbi város versengett egymással, a szeredaiak markánsabban jelenítették meg a véleményüket.
A reformidőszakban olyasmi történt, ami 1949 óta nem: létrejött egy találkozó Ceaușescu és a magyar értelmiségi, politikai elit között. Ki kezdeményezte, milyen megfontolásból, s voltak-e eredményei?
Nem ilyen méretű és nem ennyire fajsúlyos találkozók voltak már az 50-es években is, bár nem „békeidőben”. 56-ban volt egy nagy találkozó Kolozsváron és Marosvásárhelyen is egy. Bár ez sem nevezhető békeidőnek, hiszen a csehszlovákiai események már ott voltak a levegőben. Hogy ez a 68-as találkozó ennyire fajsúlyos lett, jelzi azt, hogy a Dej-korszak második felében, az 56-os magyar forradalom utáni politikai változások során, az a fajta nemzetiségpolitika, ami jellemezte az 50-es évek első felét, megváltozott. Addig a román pártvezetés arra utazott, hogy visszaszorítsa a nemzetiségi intézményhálózatokat. Ha ezt Ceaușescu 68-ban problémának tekintette, akkor az is volt. A pártvezetés is belátta, sok olyan kérdés halmozódott fel a nemzetiségek életében, amelyeket előbb-utóbb tisztázni kell, és meg kell vitatni. Ez volt az egyik oka, a másik, hogy Ceaușescu akkor építette fel a maga hatalmi bázisát. Ő akkor egy részleges kiegyezésre törekedett a társadalommal, annak különböző kategóriáival. Tehát nem az egyedüli találkozó volt, nagyon sok más, román csoporttal is találkozott, voltak „kibeszélő”, „terápiajellegű” megbeszélések. Ebbe a sorba illeszkedik a magyar értelmiségiekkel való találkozó is, amelyet hosszas előkészítés előzött meg. Ennek is megtaláltuk az iratanyagát, a pártvezetésben tevékenykedő magyar nemzetiségű aktivisták, politikusok törekvéseit.
Amellett, hogy egy jelenkortörténész nyomon követi a nagy politikai vonulatokat, izgalmas tematika lehetett, hogy amikor elkezdődhetett a CNSAS-ben a szekus dossziék tanulmányozása, ön egy román kolléganőjével, Denisa Bodeanuval írt egy könyvet, Az elnémult harang címmel, melyben Pálfi Géza katolikus lelkésznek a sorsát próbálták felgöngyölíteni. Nem volt példátlan eset – gondoljunk csak Visky Árpád színművész tragikus sorsára. Mondjon erről valamit azok számára, akik nem olvasták ezt a könyvet…
Denisa Bodeanu találta meg Pálfi Géza követési dossziéját, ő keresett meg, hogy olvassam el, és mondjak véleményt, mihez kezdjen vele. Átolvastam azt a több száz oldalt, és néhány hétig „jegeltem”, hogy megemésszem, levegőhöz jussak az ott szerzett tömény információáradattól. Ez egy több szempontból is érdekes történet. Érdekes lehet az olvasók szempontjából, hogy a követett, megfigyelt pap gyanús módon távozott az élők sorából. Ilyen megfigyelési dossziéja nagyon sok papnak volt, tehát Pálfi Géza esete nem unikum. A rejtélyes halála körüli viták miatt vált ismertebbé, viszont szakmailag sokkal fontosabb az, hogy a hatalom és az egyház, hatalom és társadalom, társadalom és egyház viszonyáról olyan történeteket elevenít fel, olyan összefüggéseket hoz nyilvánosságra, amelyek elkerülhetetlen mozaikdarabjai a mi 1945 és 1989 közötti történelmünknek. Hadd mondjak egy példát, amely alátámasztja mindazt, amit az előbb állítottam. A Pálfi Géza esetében működtetett 69 informátor tevékenysége, és annak szerteágazása nagyon jó röntgenkép arról, hogy a rendszer hogyan zsarolta, kényszerítette, vagy késztette együttműködésre a különböző funkciókban és helyzetekben lévő embereket. Fontos része az, hogy a római katolikus egyház és a hatalom viszonya hogyan alakul. Tudjuk, milyen előzményei voltak a 60-es éveknek, a Márton Áron-féle ellenállás. Az is izgalmas volt szakmailag, hogy a hatalom hogyan próbálkozik egy másik, „szelídebb” módszerrel az egyház fölé kerekedni. Nem működik már a teljes leszámolást célzó, terrorszintű cselekménysorozat, viszont belülről próbálja az egyházat használni és ellenőrizni, a hatalom a titkosszolgálatok révén épül be az egyházba. Az egyháznak bizonyos közegekben és helyzetekben még mindig jelentős társadalomépítő és -szervező tevékenysége volt – itt most főleg a Székelyföldre gondolok. Abban az idősszakban zajlik a történet a 60-as években, amikor a szocialista modernizáció, a tudás forradalma. Ekkor kerül Pálfi Géza a Securitate célkeresztjébe.
Annyira „veszélyes” személyiség lehetett Pálfi Géza, hogy ekkora apparátust kellett körülötte forgatni?
Ez a diktatúra és a hálózat működését is jól szemlélteti. Nem volt ő olyan mértékben veszélyes elem, mint amekkora apparátust ráállítottak: három megye titkosszolgálata követte egy adott útján, ami hatalmas apparátust feltételez. Képzeljük el, hárman-négyen követik egy autóval, ketten a vonaton, tehát gyakorlatilag egy időben tíz-tizenöt embernek egy-két hetes munkáját jelentette…
Végül is tisztázódtak Pálfi atya halálának a körülményei?
Nem sikerült megnyugtató választ találnunk. A Securitate iratai, a halála előtti-utáni időszakból azt sugallják, hogy a titkosszolgálatnak nem volt komolyabb beavatkozása ebbe. Volt egy olyan, cáfolható verzió is, hogy a szekusok verték halálra. A betegségének a lezajlása a belügyi munkatársak hanyagsága miatt nem dokumentálható a maga teljességében. Ebből a korszakból kevesebb irat maradt fönn, mint a korábbiakból, ami nem engedi meg egy történésznek, hogy a kérdőjelet kipipálja. Sok jel arra mutat, hogy egy gyorslefolyású rákos megbetegedés következtében hunyt el az atya, viszont a dokumentumok kuszasága miatt tíz-tizenöt százaléknyi esélyt meg kell hagynunk más variánsnak is, nem zárhattuk le a kérdést teljes mértékben. Úgy vélem, a halála szakmai szempontból inkább az „érdekesség”, az „olvasmányosság” irányába tolja a munkát, de itt az említett adatok feltérképezése fontosabb volt. Ezzel a kijelentésemmel azt is üzenném, hogy egy-egy történelmi munka, a maga szakszerűségén túl fogalmazzon meg társadalmi üzenetet is.
Ön Marosvásárhelyen, egy olyan városban él, ahol – ha az utolsó húsz-huszonöt évet vesszük – egy jelenkortörténésznek, helytörténésznek bőven van merre kapkodnia a fejét. Mennyire foglalkozik a vásárhelyi történésekkel?
Nagyon sokat foglalkozom velük. A közélet felé tájékozódó értelmiségiként nagyjából mindennel napirenden vagyok, ami a városban történik. A városban élő polgárként is szembesülök a kérdésekkel, tudománnyal foglalkozó emberként is, főleg, hogy kutattam a város közelmúltját, a 70-es, 80-as, 90-es évek történetét. Érdekes katyvasz alakult ki a tudatomban: hol a személyesen érintett polgár szólal meg bennem, hol a folyamatokat látó értelmiségi, mostanában inkább az utóbbi kerekedik felül.
Próbálom a folyamatokat megmagyarázó és értelmező értelmiségiként áttekinteni mindazt, ami történik. S ezért kerülök abba a helyzetbe, hogy a saját „etnikai közegem” kevésbé ért, és túl toleránsnak tart.
Marosvásárhely mostani helyzete szerintem egy több szálon futó konstelláció eredménye. A város mindig is lemaradt az erdélyi nagyvárosok, Kolozsvár, Nagyvárad, Brassó, Nagyszeben mögött, viszont az 50-es években a Magyar Autonóm Tartomány időszakában jelentős szerephez jutott. A tömbmagyarság központja lett, sok kulturális intézményt telepítettek oda. Marosvásárhely ekkor lett Erdély második legfontosabb városa, Kolozsvár után, már ami a magyar kérdést illeti. Ezt a szerepét próbálta őrizni, ugyanakkor a székelyföldi román nemzetépítési projekt fővárosa lett a 70-es évek második felétől. Gyakorlatilag ez a két markáns szerepkör csapott össze aztán a 90-es évek legelején, amiből aztán az a sajnálatos eseménysorozat tört ki. Az akkori fejlemények utólagos lecsengésének vagyunk most a kortársai, élő szemtanúi. Egyrészt a helybeli magyarság 90-ben megnyert egy hatalmas, presztízs értékű csatát, ugyanakkor azt a háborút, aminek a tétje a 80-as években kezdődött, azt hosszú távon elveszítette. Az 1990-es márciusi csata után élt az az illúzió, hogy még mindig többségben vagyunk, megvan az ötvenvalahány százalékunk. A 2000-es évek közepétől kezdett nyilvánvalóvá válni: egy olyan folyamat indult be, amelyik arra utal, hogy ez a „számháború” a végéhez közeledik, a város politikai és gazdasági irányítása, a legfontosabb pozíciók a többségbe került románság birtokában vannak. Különböző, Székelyföldön is tapasztalható, Magyarországon is tapasztalható befolyásokra is ez a kérdés tematizálódott, most hangsúlyosabban jelenik meg. Ezt egyszer viccesen a saját sorsommal példáztam, a férfiembernek is különböző korszakaiban megvannak a maga pániktünetei, a vásárhelyi magyarság most érzékeli, hogy korszakhatárhoz érkezett – ezt reagáljuk le különleges módon. Az egyik írásomban egy középkori francia mondást használtam, mely szerint „meghalt a király, éljen a király!” Azt mondom, el kell fogadnunk ezt a realitást, és ebből a helyzetből kell építkeznünk. A vásárhelyi magyarság még mindig jelentős humánpotenciállal bír, a helyzet nem annyira kétségbeejtő, mint amilyennek pesszimista polgártársaink vélik.
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

Az életfogytig tartó név
Húsvétra készülve a történelmi egyházak néhány legendás püspökére emlékezünk: Ravasz László református, Ordass Lajos evangélikus püspökre és Mindszenty József katolikus bíborosra. Azoknak igyekszünk méltó emléket állítani, akik esetenként mártíromságukkal is példát mutattak hitből, elszántságból, nemzetszeretetből.
– Ritka történelmi név viselője. Milyen családi kapcsolat fűzi a hajdani püspökhöz, Ravasz Lászlóhoz?
– Ravasz Ákos Lászlónak hívnak, kevesen viselik ma már e vezeték- és keresztnevet. Hivatalosan unokaöccse vagyok a Bánffyhunyadon született püspöknek, egy érdekes családalapításnak köszönhetően kötődéseim ennél mégis jóval szorosabbak. Úgy alakult, hogy két Ravasz fiú elvett két Gönczi lányt, László és Árpád nagyapám így kétszeres unokatestvérek voltak, ami bibliai értelemben testvéri kapcsolatot jelent. Így is szerették egymást. E bensőséges köteléket a következő generációk is táplálták. Árpád évtizedekig a Lónyay Utcai Református Gimnázium és Kollégium igazgatója és tanára volt, 1919-ben az újjáalakuló cserkészmozgalom elnöki tisztségét is betöltötte. A református egyházban is adtak a szavára. Nagyapám nagyon sokat tett, hogy Ravasz László 1920 után Erdélyből Budapestre települjön, és a Dunamelléki Egyházkerület püspökévé válasszák. E családi kapocs természetesen nem érdekszövetség volt, Árpád és László nagyon szoros lelki kapcsolatban is álltak egymással.
– Nagybátyja a két világháború közötti időszak vallási és politikai életének markáns alakja volt. Érte valami hátrányos megkülönböztetés e rokoni szál miatt?
– Ravasz László emléke végigkísérte az életemet. A szocializmusban nőttem fel, így e név árnyékként vetült rám. Már kisgyerekként szembesültem személyének üldözöttségével: Rádfalván, az eldugott ormánsági faluban, úttörőtáborokban, kórházban és munkahelyeimen is az első kérdés mindig a rokonságunkat firtatta. Belsőleg lázadtam, nehezen fogadtam el, hogy lénye ennyire átszője életemet, és harcoltam a meghatározó örökséggel. Az iskolai továbbtanulásnál e név különösen hátrányt jelentett, az ideológiai pályák bezárultak előttem. 1962-ben, az érettségi után a Filmművészeti Főiskolára jelentkeztem. A nyomtatvány leadásakor a titkárságon udvariasan bemutatkoztam. A titkárnő kijött utánam, és még egyszer megkérdezte a nevemet. A hallottakon elgondolkozott, s azt tanácsolta, hogy végezzek el egy egyetemet, s akkor nagyobb eséllyel pályázhatok az áhított tanintézménybe. Megfogadtam az intelmet, így kerültem a Műegyetemre, ahol vegyészmérnök lettem.
– Mégis a filmezés lett végül a hivatása.
– Már az első egyetemi évben színházakban dolgoztam esténként, munkakönyves díszlettologatóként lépkedtem a világot jelentő deszkákon. Később a filmgyárban kaptam feladatokat, majd a televízióban dolgoztam. Itt fordulópont következett be életemben: mivel nem láttam magam előtt perspektívát, 1970-ben a feleségemmel disszidáltunk. Egyéves vegyészmérnöki munka után sikerrel jelentkeztem a Müncheni Filmművészeti Főiskolára, ahol rendezői szakon végeztem. Főiskolás éveim alatt egy amerikai Fulbright-ösztöndíjjal – Németországból elsőként – a hollywoodi Amerikai Filmintézetben tanulhattam. Évtizedekig író-rendező-szerkesztőként és producerként dolgoztam a televíziós és filmszakmában. 1991 szeptemberében, épp a születésnapomon Indonéziában, Lombok szigetén forgatás közben repülőbaleset ért. Mindannyian túléltük a katasztrófát, de három év leforgatott munkája a tűz martaléka lett. A filmezést ezután abbahagytam, és diplomáciai pályára léptem. De nem sokáig bírtam kamera nélkül, így amikor begyógyultak a sebek, ismét visszatértem a filmhez. Alkotásaimmal a magyarság javát szolgáltam, mert a név kötelez.
– Milyen volt Ravasz László mint pater familias?
– Erről legtöbbet unokái tudnának mesélni, hiszen gyakran voltak nála. Feltűnt, milyen természetességgel, talán egy kis tiszteletlenséggel beszélnek vele a fiatalabbak. De nem vette zokon, mert olyan nagyformátumú ember volt, hogy a kicsinységekre nem igazán adott. Valószínűleg az unokáiban is megvolt az említett védekezés a híres egyéniséggel szemben. Noha rendkívül szerény, sokszor alázatos kép is él bennem róla, számomra mégis tekintélyt parancsoló, minden helyzetben jelen lévő felsőbb lény, úgynevezett Über Father volt.
– Milyen személyes emlékek kötik a nagybácsihoz?
– Nagyon szerettem. Ő keresztelt meg a Torockó téri templomban. Miután kitiltották Budapestről, Leányfalun találkoztunk gyakrabban. Szemben lakott Móricz Zsigmonddal, nagyon tisztelték egymást. Fiatalkoromban gyakran kijártam hozzá, s csodáltam, talán ki is használtam rendkívüli tudását. Igen nagy műveltsége volt, például többek között ő értette meg velem Kafka világát. Most is látom magam előtt, ahogy az Átváltozás bogármotívumáról beszél. Emigrálásunk előtt ismét meglátogattam Laci bácsit, áldását kérve. Ekkor már a 88. évében járt, öreg prófétaként beszélt velem. Keveset kérdezett, de mindent megértett.
– Hogyan látja Ravasz László munkásságát?
– Az életműve alig felmérhető. Széles látókörű ember volt, ismeretsége az egész világra kiterjedt. Figyelemre méltó életutat járt be, 24 éves korában már püspökhelyettesnek választották, tanított a kolozsvári református teológián is, filozófusként is nevet szerzett magának, később a Magyar Tudományos Akadémia alelnökeként tevékenykedett. Horthy Miklós lelki gondozójaként a magyar politika egészére is rálátott. Ebben a légritka térben nagyon nehéz volt megmaradni feddhetetlen keresztyénnek: az igazságszeretet a vérében volt, szolgálta az egyházat, de a politika is megérintette. Az erősen katolikus Magyarországon akkoriban református kormányzó uralkodott: e felemás világban a püspök mindenek előtt egyházpolitikus volt. Befolyásával segíthette a református egyházat, erősíthette az iskolarendszert, gyülekezetalapítás, templomépítés fűződik a nevéhez. Sok pénz sorsa fölött dönthetett, de mindig tisztakezű maradt, nem lehetett megvásárolni. Nagyon nyitott ember volt, mindig kész az újra. Ő volt az első rádiós igehirdető, az éteren keresztül szálló prédikációi igen népszerűek voltak. Az egész ország hallgatta, s talán – nemcsak Magyarországon, hanem Európában, s más kontinenseken is – ennek is köszönhette ismertségét és népszerűségét. Az utókorra megmaradtak ugyan vallomásai, emlékezései, de az igazi Ravasz László-portré megrajzolása még várat magára.
– A zsidósághoz fűződő viszonya viszont ellentmondásos.
– Különös egyénisége a zsidósághoz fűződő viszonyában is tükröződik. Az első zsidótörvény nagy kommentátora volt, erre az erdélyi zsidóbevándorlásról szóló, sokszor emlegetett „lavór és a tinta” vagy a „kád és a tinta” hasonlataiból következtethetünk. Noha az első jogszabályt megszavazta, később erős kétségei támadtak: eljutott a nemzeti dráma felismeréséhez. Szenes Sándor Befejezetlen múlt című könyvében is említi – családi elbeszélésből is tudjuk –, milyen krízisben, testi betegségben élte át a német megszállást és a zsidók deportálását. A Jó Pásztor Bizottság alapítójaként zsidómentő munkájával segítette a rászorultakat. A családban gyakran szóba kerültek 1938-as szavai: ha Magyarország mégis háborúba lépne a Szovjetunióval, elkerülhetetlen lesz hazánk orosz megszállása. Profetikus ember volt, s ezt valamilyen módon a zsidóság is érezte és tudta. Noha szenvedélyesen, kettős érzéssel álltak e névhez, nem követelték a fejét, nem került börtönbe. Budapestről kitiltották, igét sem hirdethetett, de Rákosi meghagyta korlátozott szabadságát.
– A zsidóság ma is így tekint vissza egykori szerepére?
– Néhány közvetlen emlékemmel tudok válaszolni. Egyszer, még a nyolcvanas évek közepén az Országos Rabbiképző Intézetbe kaptam meghívást. A terem végében foglaltam helyet, s amikor Scheiber Sándor professzor valahogy megtudta, hogy egy Ravasz-rokon van a teremben, széles gesztussal, hangos szóval hívott maga mellé. Jóllehet számos nobilitás vett részt a találkozón, a többiek csodálkozására a professzor mégis velem beszélgetett a legtöbbet. A dialógusok általában úgy kezdődnek: Ravasz László és a zsidótörvények, s az első törvény megszavazása miatt természetesen felvetődik a szemrehányás. Egy másik példa: 1972 decemberében mint filmfőiskolás nyertem egy pályázatot, s választhattam, hogy hova menjek tudósítani a német külpolitikai magazin számára. Izrael volt a legmesszebb, így a közel-keleti országba küldettem ki magam. Az első négy ember, akivel Izraelben találkoztam, tudott magyarul. Éjszaka érkeztem, a szállodaportás hosszasan tanulmányozta az útlevelemet, rám nézett, s megkérdezte, tudok-e még magyarul, mert ő is szép hazánkból származik. Másnap délig további három emberrel akadtam össze, akik szintén beszélték nyelvünket. Asszisztensem a német televíziótól, Noemi ben Natan szintén érdeklődött magyar tudásom felől, az újságárusnál szintén hallották, hogy magyarul beszélünk. Rövid beszélgetések után kiderült, hogy mind ismerték a Ravasz László nevet. Újdonsült ismerőseim mind Erdélyből települtek ki.
Ravasz Ákos
Ravasz Ákos filmrendező, Ravasz László református püspök unokaöccse az erdélyi Ravasz család leszármazottja. Budapesten, a műszaki egyetemen szerzett diplomát. 1970-ben feleségével a Német Szövetségi Köztársaságba emigrált, s ott filmművészeti tanulmányokat folytatott. Számos dokumentumfilm: Kereszt és korona, Küldetés Eviánba, Elysium társalkotója és producere, német közszolgálati televíziók állandó munkatársa. Évtizedekig a müncheni magyar református gyülekezet főgondnoki teendőit látta el.
– Milyen kapcsolatokat ápolt a társegyházakkal?
– Pozíciójának megfelelően a katolikus egyházból elsősorban Serédi Jusztiniánnal és Prohászka püspökkel volt jó viszonyban. Természetesen később Mindszenty Józseffel is, Ordass Lajos püspökhöz is bensőséges kapcsolat fűzte. Gyerekként emlékszem az 1956-os beszédeikre: a forradalom napjaiban először Mindszenty szólalt meg, majd Ravasz László beszélt a rádióban. Nagy volt a mondanivalójuk közötti különbség, a református főpap kevésbé az aktuális politikából, inkább a bibliai igazságokból indult ki.
– 1956 után hagyták dolgozni, vagy a billog rajta maradt?
– Pasaréten, a Torockó téri református templom közelében laktam, ahol nagybátyám, Joó Sándor szolgált lelkészként. Épp nála voltam, amikor egy Pobeda autó kanyarodott a templom elé, és Ravasz László szállt ki belőle. Istentiszteletet tartott, ugyanis visszaválasztották a zsinat lelkészi elnökének, illetve dunamelléki püspöknek. A kommunizmus Janus-arcát mutatja, hogy nagybátyámat 1957 tavaszáig hagyták dolgozni, Joó Sándort viszont bebörtönözték. A nagy tehetségű igehirdetőnek egyetlen bűne volt: beengedte a püspököt az Isten házába prédikálni. Sokszor gondolok is Ravasz Lászlóra, a vele szembeni ifjúkori lázadásom már a múlté, megbékéltem, és büszke vagyok nevére, a „terhes” örökségre.
Ordass Lajos, a megvesztegethetetlen
Boleratzky Loránd ügyvéd, egyetemi magántanárt szoros szakmai és emberi szálak fűzték Ordass Lajoshoz (portrénkon), a mártír evangélikus püspökhöz.
– Melyek az első emlékei a püspökről?
– Jogi tanulmányaimat a Miskolci Evangélikus Jogakadémián végeztem, ahol megválasztottak az ifjúsági Luther Szövetség elnökének. Az ország egyetemein működő Luther Szövetségek elnökei évente összejöttek tanácskozásra, így találkoztunk 1940-ben Szegeden. Kapcsolatunk finnországi és németországi ösztöndíjam előtt vált szorosabbá, sokat beszélgettünk, tanácsokkal látott el. Később Miskolcon tanítottam, így csak a börtönbüntetése után találkoztunk ismét. Mint jogász is kapcsolatba kerültem vele, 1956-ban az ő egyházkerületében ügyésszé választottak. Első feladatomnak azt tekintettem, hogy a kommunizmus alatt mellőzött evangélikus lelkészek számára megadjuk a jóvátételt. Tegeződtünk, azonban Ordass távolságtartó ember volt. Sokszor engem kért meg, hogy segítsek látogatói fogadásában.
– Miből élt a püspök?
– Ordass püspök családja is megszenvedte az üldöztetést. Négy gyermeke volt, a fiának teológushallgatóként a történtek nyomán abba kellett hagynia tanulmányait. Hogy eltarthassa népes családját, a börtön után fizikai munkát is vállalt, bérelt egy kis gyümölcsöst, abban dolgozott. Felesége kesztyűket, sálakat kötött, de így is szűkösen éltek. Külföldről is komoly támogatások érkeztek, gyakran az én címemre is jött nagyobb összeg. Noha Ordass sem volt bővében a javaknak, mindig nagyon önzetlen volt: figyelte, ki veszítette el az állását, s a támogatások nagy részének megvolt a helye. Csekély összegben állapították meg a nyugdíját, de külföldi barátai segítették. Rengeteget írt, nagyon sok külföldi munkához juttatott hozzá. Irodalomtörténeti jelentőségű, hogy Hallgrímur Pétursson híres 17. századi izlandi költő Passió-énekeit izlandi nyelvből magyarra fordította.
– Ordass Lajos perét a Mindszenty-per főpróbájának tartották. Mi volt az ellene felhozott vád?
– A püspök 1947-ben több hónapot töltött Amerikában, és barátja, Franklin Clark Fry püspök egy öt éven keresztül folyósítandó, évi 500 ezer dolláros támogatást ígért az evangélikus egyháznak. A büntetőügyet azért indították a püspök ellen, mivel az ügyészség téves álláspontja szerint az ügyletet be kellett volna jelentenie a Nemzeti Banknak, hogy az adományokat követelésként tarthassák nyilván. Ordass a bíróság előtt kifejtette: hibás a kiindulópont, ez az összeg ajándék volt, aminek folyósítását a mecénás bármikor visszavonhatta. Az eljárás során a püspök levelezését is felhasználták, egy szón a „commitmenten” lovagoltak, amit a Nemzeti Bank tolmácsa kötelezettségvállalásnak jelölt meg, míg Ordass a szó másodlagos értelmére, a „közlésre” hivatkozott. Alpár András, a valutaügyészség vezetője is meg volt győződve a püspök ártatlanságáról, de az ügyben utasításra cselekedett, amit nem is rejtett véka alá.
– A püspök kálváriája az 1956-os forradalom után folytatódott.
– Az 1957-es tárgyaláson Ordass egy négytagú bizottsággal vett részt, állami részről négy kollaboráns evangélikus vezetőt – köztük Vető Lajos püspököt és Pálfy Miklós teológiai dékánt – vonultattak fel. Azzal az irreális követeléssel álltak elő, hogy helyezzen vissza hivatalába tizenöt, a forradalom alatt elmozdított evangélikus vezetőt. Ezt Ordass teljesen elfogadhatatlannak tartotta, mivel az evangélikus egyházban csak a grémium, a közösség jogosult a döntésre. Ekkor az egyház élére miniszteri biztost neveztek ki. Ezt követően fél éven át folyt a főpap ellehetetlenítése, állandó gyűléseket tartottak ellene, és azt akarták elérni, hogy az egyház lelkészei belülről buktassák meg püspöküket. Megvonták a lelkészektől az állami segélyt, de így sem értek célt, végül 1958 júniusában a forradalom alatt megválasztott vezetők állami jóváhagyására vonatkozó törvényerejű rendelet alapján mozdították el a főpapot. Ez a jogszabály nem vonatkozhatott volna rá, mivel őt közvetlenül a forradalom előtt rehabilitálták. A rehabilitációs határozat tartalmazta, hogy működése megszakítás nélkülinek tekintendő, és az 1948-ban hozott börtönbüntetése törvénytelen volt. Egy másik vád szerint a forradalom után Ordass másfél órán keresztül tárgyalt Mindszentyvel. Ez sem volt így igaz, a látogatás részéről egyszerűen egy gesztus volt paptársa felé.
– Mire taníthat bennünket Ordass Lajos életszentsége?
– Olyan ember volt, aki minden helyzetben hű maradt az evangéliumhoz. Beiktatási beszédében két dolgot említett: vigyázni fog a jogrendre, és figyel az egyházi iskolák fennmaradására. Ezzel kapcsolatban olyan határozott kijelentései voltak, mint: „Arasszal méri a mérföldeket, és futó pillanatok gyűszűjével az idők végtelen folyamát az, aki csak a mai feltételekből kiindulva gondolja azt, hogy a felekezeti iskolák mellőzhetők és megszüntethetők.” Mély hitét bizonyítják az ítélet kihirdetése után mondottak: „Elítéltetésem ténye olyan lett számomra, mint a fátyol, amely eltakarja előlem Isten akaratát, és érthetetlenné teszi azt. De Istentől zúgolódás nélkül elfogadom, mert azt az egyet jól tudom, hogy még elítéltetésem esetén is csak az ő áldott akarata teljesül.”
Mindszenty gyűrűje Afrikába
Egy világot rejt az ország, jellemzik gyakran a Dél-Afrikai Köztársaság polgárai hazájukat, utalva a táj és a társadalom sokszínűségére. Sokaknak e földről a labdarúgó-világbajnokság, az idősebbeknek pedig az apartheid jut eszébe. Pedig az országot Afrika leggazdagabb államaként tartják számon a világban, amely ezernyi napi gonddal küzd, s polgárai megtapasztalhatják, hogy a demokrácia megléte nem biztosítja automatikusan mindenki számára a jólétet. Egy magyar televíziós stábbal KwaZulu-Natal tartomány fővárosában, Afrika legnagyobb kikötőjében Durbanben forgattunk 2001-ben. A hét mozgalmasan telt: filmeztünk a Hluhluwe–Umfolozi Nemzeti Parkban, megismerkedtünk az egykor szebb napokat látott zulu falvak színes, turistacsalogató életével, bepillanthattunk a magyar emigráció hétköznapjaiba is. A fárasztó hét végét a pihenésnek szenteltük. Vasárnap lévén, a durbani katedrálist kerestük fel. A templom valóságos kis sziget a metropolis indiai negyedében, nem messze a déli félteke legnagyobb mecsetjétől. A mise előtt betértünk a sekrestyébe, kérve az illetékes engedélyét a forgatáshoz. Magas, szikár, idős atya fogadott, kedvesen megengedte, hogy a kamera számára ideális kórusról kövessük a misét, amelynek kezdetére a templom zsúfolásig megtelt.
Gyűrűcsere-történet A szertartás hangulata erősen elütött a barokk egyházban megszokottól. A tradicionális dallamokat a hívők széles gesztusokkal adták elő, s a szinte táncoló tömeg azt sejtette, hogy Durbanben a helyi kultikus gyökerek szelídültek a kereszténységbe. A misét a sekrestyében bennünket fogadó kedves, idős pap mondta bíborosi öltözetben: Denis Hurley érsek. A 85 éves főpap nagy tiszteletnek örvendett, a fehér hívek nagy tudásáért, közvetlen személyiségéért kedvelték, a fekete lakosság pedig mint az apartheid egyik legmarkánsabb ellenfelére tekintett fel rá. A mise végeztével az érsek szívesen válaszolt kérdéseinkre, s jó vendéglátóként személyesen mutatta meg a templomot. Útközben magyarázott, beszélt a hitéletről, elmondta, hogy a II. vatikáni zsinat változásai nyomán zulu és angol nyelven misézik. Említette szerteágazó munkáját, a hitoktatás nehézségeit és az egyre erősödő szociális gondokat. Büszkén mesélte, hogy 13 éve működik beteggondozási alapítványuk, amelynek munkájába bevonják a rászorulók családtagjait is, ezen kezdeményezéssel a nehéz sorsú lakosság életkörülményein kívánnak javítani. Véleménye szerint a katolikus egyháznak, az egyszerű plébániáktól a főpapokig, a forrongó társadalomban egyfajta békemissziót is be kell töltenie.
Mielőtt elköszöntünk, az érsek megjegyezte, hogy nagyon szereti a magyarokat. Szavait csupán udvarias gesztusnak tekintettük, de ő folytatta mondandóját, s Mindszenty József hercegprímáshoz fűződő barátságáról is említést tett. Elmesélte: az ujján látható gyűrű a hercegprímásé volt. A televíziósok tamáskodó mosolyára lehúzta ujjáról a gyűrűt, s megnézhettük a belevésett írást, amely bizonyította eredetét: Card. Josephus Mindszenty.
„Amikor Mindszenty bíboros Durbanben meglátogatta az itt élő magyar közösséget, észrevettem, hogy azt a gyűrűt hordja, amit a II. vatikáni zsinat után VI. Pál pápától kapott, noha nem volt ott a zsinaton. Láttam, hogy a gyűrűt még nem igazíttatta az ujjára, ezt ugyanis minden püspöknek magának kellett elvégeztetnie. Az időhiányra hivatkozott, felajánlottam, hogy próbálja fel az enyémet, s kiderült, hogy mindkettőnknek a másik gyűrűmérete az ideális, így aztán cseréltünk. Azóta is büszkén viselem e bátor, szent ember ajándékát.”
Eben gubaIfy Géza balatonfenyvesi plébános 1973 novemberében, Mindszenty József látogatása idején Dél-Afrikában a Caritas munkáját segítette. A főpásztor látogatására így emlékezik. „A hercegprímást a dél-afrikai katolikus püspöki konferencia hívta meg Dél-Afrikába. Az ország vezetői szívélyesen fogadták mint a kommunizmus nagy ellenfelét. Vorster miniszterelnök szinte futott a főpap elé, s Mindszenty körútját is megkülönböztetett figyelem kísérte. Az országban élő magyarok is nagy ovációval várták, magyar zászlók lobogtak, magyar népviseletbe öltözött leányok köszöntötték a jeles vendéget. A repülőtéri rögtönzött sajtótájékoztatón az egyik újságíró feltette a kérdést, mi a különbség a barna és a vörös diktatúra között. Mindszenty elgondolkodott, s noha az amerikai követségen töltött évek alatt kiválóan megtanult angolul, mégis Harangozó Ferenchez, egykori zalaegerszegi káplánjához, munkatársához fordult, hogy fordítsa a következőket: „A két diktatúra olyan, mint mikor az eben gubát cserélnek.”
A durbani látogatás különösen becses volt számára. Egyrészt Hurley bíborossal jó barátságban volt – ezt mutatja a gyűrűcsere is – másrészt a vendéglátó különleges meglepetést is tartogatott számára. A javarészt zulu hívekből álló székesegyházi énekkar megtanulta a magyar himnuszt, így kedveskedett a főpapnak. „Három évvel később, egyetemista koromban egy szemeszternyi időt újból Dél-Afrikában töltöttem, s Durbanben felkerestem a kedves vendéglátót. Elbeszélgettünk, s újból megköszöntem a nemes gesztust.”
A Dél-Afrikában forgatott filmet több televízió is műsorára tűzte, sikere nyomán a következő évben ismét a sokszínű országban forgathattunk. Durbanben laktunk, a vasárnapot ismét a katedrálisban kezdtük. Mise után felkerestük Hurley érseket, s átadtuk neki az előző évben forgatott film kazettáját. Nem sokkal azt követően értesültünk Denis Hurley, a 20. század második felének legjelentősebb dél-afrikai egyházi vezetőjének haláláról. 2004. február 28-án temették el a durbani katedrális Miasszonyunk-kápolnájában. Ujján Mindszenty gyűrűje van, mint ahogy az utolsó hercegprímást Hurley gyűrűjével helyezték örök nyugalomra 1991-ben Esztergomban.
Csermák Zoltán. Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tanévzáró a Kőrösiben
Idén is díjazták a legjobbakat
A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum idei tanévzáró ünnepségén, a hagyományokhoz hűen, díjazták az évfolyamelsőket, valamint a különböző vetélkedők legjobbjait. Az intézményben mintegy 1100 diák zárta a tanévet.
A gimnazisták évfolyamelsői: Csősz Csongor (V. D osztály, 9,92-es tanulmányi átlag), Kertész Anna (VI. B, 10-es) és Deák Gellért Gedeon (VII. A, 10-es) tanulók.
A középiskolások közül Bajkó Nimród és Csoma Nóra (IX. B osztály, 9,97), Balogh István (X. B osztály, 9,84), valamint Pál Szilvia és Tyiák Csongor (mindketten XI. B, 10-es) bizonyult a legjobbnak.
Az intézmény diákjai különböző tantárgyversenyeken is kiemelkedően teljesítettek. A Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedő országos szakaszán 2. díjban részesült Balogh István és Olosz Brigitta (mindketten X. B osztály), valamint Konnát Levente (XI. B).
A Molnár János tanár vezette Kőrösi Csoma Sándor Diákszínpad tagjai (Berecki Előd, Ambarus Ádám, Fülöp Réka, Fülöp Renáta, György Boglárka, Barti Lehel, Balogh István, Luka Gabriella, Teleki Beáta a diákszínjátszó fesztivál országos szakaszán első helyezést értek el.
Az erdélyi magyar matematika-verseny országos szakaszán Bende Tímea (V. B) második lett, míg Pap Gyopár (VI. B) és Deák Gellért (VII. A) dicséretet kapott.
A Kiwanis Club kovásznai szervezetének díját Bodor Annamária (VII. B), Csoma Gyopár (V. B), Codreanu Denisa (IX. C) és Izsán Antal (XI. B) vehette át.
A Pro Natura szimpózium megyei szakaszán bemutatott dolgozataikért Barabás Emese (XI. D), Pătrunjel Andrea (XI. D) és Benedek Ildikó (X. B) dicséretben részesült.
Becsek Éva iskolaigazgatótól megtudtuk, a következő tanévben a líceumi magyar tagozaton egy-egy természettudomány és filológia szakot, továbbá egy-egy turisztika és faipari szakiskolai osztályt is indítanak. A román tagozaton természettudományok és egy építőipari szak indul.
A tanintézményben nyáron sem áll meg az élet: jelenleg az épület belső karbantartása, javítása zajlik. Ugyanakkor az iskola épületének a toldása a versenykiírási szakaszban van: a helyi önkormányzat támogatásával hat osztályteremmel bővítenék a létesítményt.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jód-völgyi apadás – A székelyföld peremén – (1.)
Jód apró, emberi léptékű falu a Felső-Maros völgyében, Maroshévíz és Szászrégen között, Ratosnya község egyetlen magyar többségű települése. Télen, nyáron varázslatos vidék, látogatóknak, átsuhanóknak mindenképp, az ott élők számára viszont árnyaltabb ez a kép, ugyanis a településeken a fakitermelésre, illetve -feldolgozásra alapozott szocialista nagyipar összeroppanása után megszűntek a munkahelyek.
Bár magánvállalkozások továbbra is folytatják az erdőkitermelést, számuk megcsappant, több kisebb faipari vállalkozás csődbe ment, s a helybeliek nagyon elégedetlenek amiatt, hogy más megyékből érkezők vágják a fát, a cégek ugyanis saját, otthoni embereiket hozzák a Görgényi- vagy Kelemen-havasok vágtereibe dolgozni. Az itteni emberek 1989 előtt, a faipar virágzása idején elfogadhatóan éltek, viszonylag jól fizették őket a nehéz munkáért, de ez mára csak emlék, legfennebb az idősebbeknek jelent jobbacska nyugdíjat. Ma már jóval gyötrelmesebb az élet, a középkorúak, fiatalabbak közül sokan érezhetik magukat a rendszerváltás veszteseinek, de idősebbek is kimondják: régebb jobb volt, mostanra semmi sem maradt.
Jód az 1800-as években vadászati, majd főként fakitermelési céllal a környékbeli falvakból betelepített lakossággal létrehozott település, ma Ratosnya községközpont után ez a legnagyobb helység, korábban Jódtelepként emlegették. A vidék a 19. század második felétől, a vasút építésével s az iparosodással együtt kezdett benépesedni, ám a kommunizmus évtizedekig tartó robaja után ma már csendesek, szinte eseménytelenek a hétköznapok, az egykori, rönköket halmozó placc, a fatelep szinte üres, elhagyatott. A térségben egyre markánsabbak a gyarapodó nyaralók, Jódon a hétvégi házakat a hatvanas, hetvenes években kezdték meghonosítani, főként a marosvásárhelyiek, eleinte többnyire értelmiségiek jártak rendszeresen ide. A nagyfokú munkanélküliséggel küszködő jódiak közül némelyek Olaszországban, Spanyolországban dolgoznak, az otthon maradottak pedig élnek, miként körülményeik engedik. Ahogy lehet.
Kis magyar közösség
Nyelvében él a nemzet: noha a Felső-Maros völgyében erőteljesen fogy a magyar szó, Jódon ez a helyzet némiképp más, mert a mintegy háromszázötven lelket számláló falu háromnegyede még mindig magyar, másrészt az ott született románok is jól beszélnek magyarul, mi több, eddig román vagy félromán családból származó kisgyermeket is beírattak a helyi magyar óvodába. Az emberek többsége – nemzetiségétől függetlenül – büszke arra, hogy az itt élők jól megértik egymást, etnikai feszültségről nem tesznek említést.
Sommásan ezt úgy is megfogalmazzák, hogy 1990 márciusában Ratosnyáról, Jódról (vagy a kissé távolabbi Gödemesterházáról) sem magyarok, sem románok nem mentek Marosvásárhelyre. Igaz, az is elhangzik: „annyira összevegyültek már magyarok a románokkal, hogy nincs nemzeti probléma”, más meg úgy fogalmaz: „már sem magyarul, sem románul nem tud rendesen”. Egy idős férfi a jódi üzlet előtt magyar, majd román köszönés után magyarul szól vissza: mindegy, hogy milyen nyelven hangzik el az adjisten. Gyakoriak a vegyes házasságok, ez ma már az itt élő fiatalok körében természetes, s azt is megjegyzik, ilyen körülmények között a gyermekek nemzetiségét általában az anyák határozzák meg.
Egyébként Ratosnya község lakossága a legutóbbi, 2011. októberi népszámlálás adatai szerint – a kimutatás Jódra lebontott részleteket nem tartalmaz – 2053 fő, ebből 1726 román, 327 pedig magyar nemzetiségű. Csaknem két évtizeddel korábban, az 1992-ben rögzített népességi mutatók Jódon 381 lakost jeleztek, közülük 286 magyar, 92 román, míg a 2002-es népszámlálás szerint Jód 376 lakójából 264 magyar, 110 román és kettő cigány.
2013 májusának utolsó napjaiban (marosvásárhelyi újságírók ebben az időszakban szerveztek riporttábort Jódon azzal a céllal, hogy a terepmunka után megszülető írásokat kötetbe foglalják, a Jód-völgyi apadás című riport ezt követően, júniusban készült el – szerk. megj.) több helybeli idős ember a jódi magyarok folyamatos fogyásáról, „apadásáról” beszélt, jóllehet a lakosság csökkenése nem kifejezetten etnikai gond, a fiatalok elvándorlását a nehéz megélhetés okozza. A helység magyar nyelvű elemi iskolája 2011-ben megszűnt, ez főként a vegyes házasságok számlájára tehető, mert amikor az anya román nemzetiségű, gyermekeit nem íratja magyar nyelvű osztályba – magyarázza Nagy Edit református kántor –, így azok a diákok, akik megtehetik, Régenben vagy Marosvásárhelyen járnak magyar iskolába. A többség Ratosnyán román tannyelvű osztályban tanulhat. Faluképvázlat arcokkal
A jódi falukép igen eklektikus: a település házai a Maros bal partján sorakoznak, de az épített rész felhúzódik a Jód völgyén – itt található a református és a katolikus templom is, illetve a Református Parokiális Központ –, ez a legvonzóbb, legsajátosabb rész. A sikátorszerű utcákkal szabdalt településen mindenféle épület váltakozik: a szinte düledező, egykor patinás parasztházak mellett számos újabb, módosabb életvitelre utaló építményt látni, s jellemzőek a teljesen, korszerűen felújított házak is, tulajdonosaik rendszerint külföldön dolgoznak. A vasúton túl, a Jód völgyében lakóházak közé ékelődnek a nyaralók, s minél feljebb megyünk, annál több a hétvégi ház, köztük igen sok méretes ingatlan. A megüresedő házakat leginkább turisztikai céllal vásárolják meg, így Jód lassan üdülőteleppé alakul. Az egykori, dombon álló iskolaépületből már csak romok maradtak, a kultúrház ugyan jobb állapotban, de felújításra vár.
Kékes-zöldes tónusú, kopott kapu nyílik Tanált Andrásék udvarára, keskeny, elkerített ösvényféle után következik a két idős ember háza, feleségével éppen az uborkának készítenek elő hálót, hogy azon „felmászkálhasson”.
Mesélik, az itt élők inkább portán belül maradnak, miért is járnának össze, hogy „a nehézségeket osszák”? Tanálték fiai Jódon élnek, de a kisebbik gyakran megfordul Belgiumban, mert itt „se erdő, se munka”. Közvetlenül a szomszédságukban egy harsánykék bódé, azt mondják róla, hétvégi ház.
Másfelé alig látni ilyen ócskaságot, Jódon inkább a szemrevaló víkendházak jellemzőek. Fennebb, a nyaralósoron a marosvásárhelyi Erzsike néni két botra támaszkodva biceg a kapuig. Itt szereti, nincs maradása városi tömbházlakásában, s bár nehezére esik a járás, nem hagyja magát. Távolabb, egy kisebb épületbe rekedt Olasz Béla, őt a jódi remeteként is emlegetik, régebb marosvásárhelyi vállalkozó, futballbíró volt, miután elvált, állandó jelleggel itteni nyaralójában él, elszigetelten, kutyákkal körülvéve.
Lennebb, a falu központi részén, szabadtéri kis műhelyében Nagy Sándor egy szögletessé fűrészelt fenyőrönkön dolgozik, s kisvállalkozóként bürokráciára, nehézségek sorára panaszkodik. Vaskerítések készítésével is próbálkozott, de „az idei év a legrosszabb”, alig kap munkát, mert az embereknek nincs pénzük. Közel hozzá kétéves unokáját motorkerékpáron sétáltatja Kis Jenő, azért, hogy a kicsi „később legyen rámenős”, s közben a hatvanhárom éves férfi – bár nem ő az, akit az ág leginkább lefelé húz – kijelenti: „nincs itt semmi, régebb jobb volt”. Titi Viorel harmincévnyi fafeldolgozás után maradt állás nélkül, de mégis szerencsés, mert a református parókiánál alkalmi munkát végezhet. „Minden nehezebb ma, régebb volt egy biztos munkahely, tudtuk, merre megyünk, nem fájt a fejünk.”
Öregedünk, s már nem kellünk – toldja meg kesernyésen az ötvenhárom esztendős férfi, miközben magyar nyelven, nosztalgikusan régi bálokat, helybeli mozizási élményeket elevenít fel. Majd azt is hozzáteszi: a jódi román anyanyelvűek is jól beszélnek magyarul, etnikai probléma itt soha nem volt. Kicsi unokájuk, Denisa magyar óvodába jár, a hatéves kislányt ők nevelik, mert míg lányuk korábban Olaszországban dolgozott, nagyon megszerette náluk. S míg ezeket meséli, a Jód-völgyi erdőkitermelő úton üres, termetes teherszállító gépkocsik robognak felfelé, Görgényüvegcsűr irányába, hogy aztán később farönkökkel megrakottan ugyanitt dübörögjenek vissza.
Akik szívesen ajtót nyitnak
Közel a falucska felső bejáratához, a Marostól jó kőhajításnyira lakik Héner Sándor és felesége, Irén. Nem jódi származásúak, az asszony Bukarestben született, székely szülők gyermeke, szász gyökerű férje pedig dedrádszéplaki, s noha negyvennyolc esztendeje itt élnek, még mindig van, aki azt mondja róluk, nem idevalósiak. Mindketten nyugdíjasok, Héner Sándor hetvenkilenc éves, tanító volt Ratosnyán, hitvese pedig hetvenhatodik évében jár, ő az erdészetnél könyvelt, s koruk ellenére folyamatosan háztáji munkával foglalkoznak. Mindketten fiatalabbnak tűnnek. Otthonuk ajtaját szívesen nyitják ki az érdeklődők előtt. Csibéket keltetnek a konyhában, s juhot, kecskét is tartanak, fóliasátorban zöldséget termelnek.
Valamivel kell foglalkozni, mert kevés a nyugdíj, magyarázzák, de látszik, szívesen teszik. Bár huszonhárom éve nyugdíjas, a férfi aktív ember, most már csak presbiter, de nyolc évig önkormányzati képviselőként tevékenykedett a ratosnyai községházán, otthona mellett régebb működtetett egy kis zöldségesbódét, sőt, még azt is elmeséli, annak idején pártkongresszuson is járt. Milyen az élet Jódon? Jól megértik itt egymást az emberek, románok, magyarok egyaránt, nincs probléma – hangzik Héner Sándor válasza, aki azt is megjegyzi, ő maga is jobbára románul tanított. Héner Irén legnagyobb gondként a munkanélküliséget említi, ráadásul földművelésből itt nem lehet megélni, egy-egy kis háztáji vetemény csak a legszükségesebbeket biztosítja, igaz, nekik a fóliasátor előnyt jelent.
A térség varázsát szerinte a természet adja, noha az itt élő fiataloknak, középkorúaknak ez nem jelent megélhetést. Lányuk Marosvásárhelyen tanít, de gyakran jár hozzájuk harmincéves unokájuk, Szőcs István, aki Pécsen járt egyetemre, hazatért, és Gyergyóban térképészként dolgozik. Amikor Jódon tartózkodik, környékbeli természetvédelmi területekkel foglalkozik, a nagyszülők büszkén mutatják fiatalosan berendezett, hangulatos manzárdszobáját. Unokájuk igyekszik könnyíteni nagyszüleik életén, akik „még szeretnének élni”, hogy ők is tudják segíteni.
Irén néni arról is beszél, egyetemista korában sokfelé befogadták a fiút, s arra gondolva, hogy ez neki milyen jó érzés lehetett, ő maga is szívesen ajtót nyit az erre járóknak, örömmel mondja, jönnek is gyakran és sokan, rendszerint tíznél többen, finomakat főz, s melegszívű vendégfogadásban részesítik őket. Az ünnepekről Héner Irén elmeséli, „március tizenötödike elhanyagolt a népek között”, jobban tartják az ortodox szent napokat, viszont magyar húsvétkor a románok sem dolgoznak, és fordítva is ugyanez a helyzet, mind a két húsvétot ünnepnek tartják, ezt becsüli.
Mózes László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tiltakozik a szatmárnémeti zsidó hitközség
A szatmárnémeti zsinagóga mellett építendő négyemeletes ingatlan ellen tiltakozik a helyi zsidó hitközség, amely szerint a környék amúgy is túlzsúfolt, ráadásul műemlékké nyilvánított kegyhelyük a magas épület takarásában végleg eltűnne szem elől.
Az elképzelés szerint a Várdomb utcai 121 éves zsinagóga közvetlen szomszédságában álló, használaton kívüli kazánház helyén építtet az új tulajdonos, Denisa Popdan négyemeletes ingatlant. Décsei Miklós, a szatmári zsidó hitközség vezetője lapunknak elmondta: semmiképp sem egyeznek bele az építkezésbe, hiszen a kazánház túlságosan közel van a zsinagógához.
Érvelése szerint az amúgy is zsúfolt városközpontba nem hiányzik még egy nagy épület, ráadásul a műemléképületek védelmére vonatkozó jogszabályok előírják, hogy tíz méteres körzetben tilos más ingatlanokat felhúzni, a kazánház pedig mindössze nyolc méterre van a kegyhelytől. Emlékeztetett: Bukarestben a római katolikus Szent József templom mellett felhúzott harminc emeletes plázát is le kell bontania az építtetőnek, mivel a kegyhelyek közvetlen szomszédságában levő területekre speciális szabályok vonatkoznak.
A szatmárnémeti önkormányzattól egyelőre nem kaptunk tájékoztatást az ügyben, Mircea Drăgan, a megyei műemlékvédelmi igazgatóság szakértője azonban lapunknak elmondta: az önkormányzatnak mindenképpen figyelembe kellene vennie a zsidó hitközség álláspontját. Rámutatott: az ügy abban az esetben kerül hozzájuk elbírásra, amennyiben a város megadja az építkezési engedélyt. Hozzátette: a kérdést ugyan a műemlékvédelmi szakértőkből álló bizottság dönti el, de a maga részéről elfogadhatatlannak tartja az építkezést.
A vonatkozó városrendészeti tervezet kapcsán nemrég közvitát szervezett a szatmárnémeti önkormányzat, amelyen mind a szatmárnémeti, mint az országos zsidó hitközség írásban nyújtotta be kifogásait, emellett a Szatmár megyei kereskedelmi és iparkamara is ellenezte a jóváhagyást, mivel az ő székházuk szintén alig pár méterre esik a tervezett építménytől.
A nyilvános közvitán Denisa Popdan kifejtette: bírósági végzés révén jutott a romos fűtőházhoz, amelyet kártalanításként kapott olyan magánlakásokért cserébe, amelyeket az állam eladott. Hangsúlyozta: ebben az esetben nem érvényes a kazánházakat megvásárló vagy azokat bérleti szerződéssel használó személyekre vonatkozó önkormányzati korlátozás, miszerint az ingatlanok használói nem bővíthetik ezeket sem fölfelé, sem oldalirányban a felújítások során.
A nyilvános meghallgatás során a tulajdonos személyeskedő hangnemre váltott, ezért a zsidó hitközség képviselői elhagyták a termet. A tervezet ismertetőjéből nem derült ki, hogy az épületben lakrészeket, irodákat vagy üzleteket alakítanak ki.
Babos Krisztina
Krónika (Kolozsvár

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Báró elvtárs
Ezt a – képzelőerőt megmozgató, a közép- és kelet-európai kommunista berendezkedésre is utaló – címet választotta a közelmúltban magyarul is megjelent könyvének Jaap Scholten Budapesten élő holland író.
könyv alcíme: Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában (Corvina Kiadó Budapest, 2014). A művet a kiadó izgalmas, megrendítő és felkavaró riportokat tartalmazó dokumentarista munkának tartja. Megkapta Hollandiában a történelmi témájú alkotásoknak járó kitüntető díjat (Libris Geschidenis Prijs).
A szerző a ’89-es fordulat után, a diktátor-pár kivégzését követő napokban Bukarestbe utazott, hogy meglátogassa a Hollandia nagyköveteként ott dolgozó nagybátyját. Majd Erdéllyel kezdett ismerkedni. Sok mindent látott-hallott ismétlődő ideutazásai alkalmával, 2006-ban pedig már azért jött az általa igen megkedvelt Erdélyországba, hogy riportot készítsen a törvénytelen erdőirtásokról. Akkor hallott először az erdélyi birtokos nemesség, illetve az arisztokrácia 1949-es kitelepítéséről, vagyonának teljes elkobzásáról és a családok kényszerlakhelyre, munkatáborokba hurcolásáról.
A fiatal holland író búvárkodásba kezdett, igyekezett az Erdélyről/Romániáról szóló ismereteit gyarapítani személyes kapcsolatai révén is, mi több: hogy még otthonosabban, szakszerűbben mozoghasson a kisemmizési témában, Budapesten elvégezte a Közép-Európai Egyetem társadalom-antropológia szakát. Felismerte Erdély sokszínűségét, úgy vélte, van hasonlóság szülőföldünk és Hollandia közt.
Majd megtudta, hogy a 80-as években a román diktátor áruba bocsátotta az erdélyi németeket és zsidókat, valamint azt is, hogy 1947-ben mind Magyarországon, mind Romániában törvény által eltörölték a történelmi réteget, a birtokos nemességet. Megtiltották a családi nemesi/főnemesi címerek, a címek és rangok, a birtokra utaló nemesi előnevek használatát.
A szerzőtől sógornője megkérdezte, miért érdekli oly nagyon őt az erdélyi történelmi családok helyzete, miért akar könyvet írni róluk? A többféle válaszból ezúttal csupán egyet-kettőt említek: mert az erdélyi birtokos nemesség és annak felső rétege, az arisztokrácia népközelben élt, értéket, kultúrát teremtett, ez a réteg volt az iskola- és templomépítő, mégis 1945 után drámai sorsban volt része, kisemmizte, szolgasorba taszította őket a kommunizmus.
Erről eddig nagyon keveset írtak és Nyugat-Európában szinte senki sem ismeri múlt századi sorsukat és történetüket – sorolta a szerző, majd a legvégén azt a tulajdonságukat említette, amely mindannyiukat összeköti: az állhatatosság.
Jaap Scholten a mintegy hatvan interjú alapján készült történeteket három részben írja le: az első a kommunizmus előtti időkről szól, a második az 1945–1989 közöttiről, a harmadik a ’89 utániról. Szó esik ezekben a fejezetekben egyebek mellett a Nyugatra távozásról, az ittmaradásról, visszatérésről, újrakezdésről. A történetekben igen gazdag, jól dokumentált munkában hiteles személyek, történészek, más értelmiségiek szólalnak meg, rávilágítanak a Szekuritáté és a pártvezetők disznóságaira.
Olvashatunk például a hírhedt Duna-csatornáról, a jilavai és szamosújvári iszonyatos börtönviszonyokról, a kollektivizálás menetéről vagy akár a KGB vigyázó szemeiről. Aztán tátva marad a naivabb ember szája, amikor a bukaresti vagy budapesti újgazdagokról kezd olvasni, szép számmal van köztük volt szekus és ávós.
Egyetemi tanár mondja a könyvben, hogyan kaparintották meg az elkobzott vagyonokat ezek az emberek, ’89 után pedig gyarapították. De nem érzik magukat biztonságban – mondja a professzor –, ezért hordják a készpénzzel megpakolt nagy sporttáskákat Lichtensteinba. Egy olasz bankár pedig arról beszél, hogy a most vagyonos románok körében a világ legtermészetesebb dolga, hogy cégeiket beviszik egy külföldi holdingba, amelynek Hollandiában, Cipruson vagy Máltán van a székhelye.
Arra is volt példa Bukarestben, hogy egy 16 éves kamasz a szülei hitelkártyájával és jóváhagyásával Maseratikat és Lamborghiniket vásárolt... (Kezd most már oszlani előttem a homály, miért nincs pénz az 1949. március 2-a éjszakáján kisemmizett és évtizedeken át üldözött földbirtokosok kártérítésére, de a szántóföld is elfogyott a törvényes 50 hektár visszaméréséhez, emellett az erdő is vészesen fogy a volt tulajdonosok elől. De csak előlük! Kell-e vajon csodálkoznunk, miért késik a volt politikai foglyoknak és elhurcoltaknak a tavaly év vége felé megígért méltányosabb anyagi megbecsülés postázása? Talán a miniszterelnök tudna erre válaszolni.)
Azt mondja a szerző a magyar kiadáshoz írt előszóban, hogy az olvasó a Bánffy, Bethlen, Haller, Kálnoky, Mikes és Teleki család gazdag történetét tartja a kezében. Ez csak részben fedi a valót, ugyanis a velük rokoni kapcsolatban álló más főnemesi és köznemesi történelmi családokról is bőven szó esik a könyvben.
Talán ezért beszél az író egy helyen DO-arisztokráciáról (D. O. = domiciliu obligatoriu, azaz: kényszerlakhely; személyi igazolványukban a fénykép fölött díszelgett a megbélyegző D. O.). Néhány név felsorolása után azt mondja egy helyen a könyvben Scholten: amennyire meg tudtam ítélni, ezektől az emberektől idegen a képmutatás, iszonyú erő halmozódott fel bennük, talpig becsületesek, és erkölcsileg kikezdhetetlenek. Ez pedig nem semmi! – ahogy mondani szoktuk a mai nyelvi divat szerint.
Sok mindenről lehetne és kellene még írni Jaap Scholten könyvének apropóján. A terjedelmi korlátok azonban még csak néhány megjegyzést engednek: az irodalomjegyzék, időrendi áttekintés, fogalomtár, a térképek és fényképek igencsak előnyére válnak a vaskosabb kötetnek. A gördülékeny szöveg a szerző és fordító (Bérczes Tibor) kifinomult stílusérzékét dicséri. Végezetül: találkoztam azzal a könyvben említett „birtokáról kiebrudalt nemes”-sel, aki egy elhagyatott sepsiszentgyörgyi kávézóban beszélt az írónak és tolmácsának a kitelepítés éjszakájáról, és azt mondta: a Báró elvtárs remek könyv, Jaap Scholtennek gratulálok!
Jaap Scholten: Báró elvtárs – Utazás az erdélyi arisztokrácia letűnő világában, Corvina Kiadó Budapest, 2014
Komoróczy György
Krónika (Kolozsvár)

Ének csendül Szászcsáváson
"Nem sokat ér, ha magunknak dalolunk, szebb, ha ketten összedalolnak. Aztán mind többen, százan, ezren, míg megszólal a nagy Harmónia, amiben egyek lehetünk. Akkor mondhatjuk majd igazán: örvendjen az egész világ!" – Kodály Zoltán ezen szavai fogadtak bennünket a szászcsávási Belle József Általános Iskola tantermében. Immár 9. alkalommal szervezték meg a Dézsi Ferenc (1950–2002) karnagy emlékének szentelt népdalversenyt. A család, a szervezők meghívására idén is igennel válaszoltak a környékbeli pedagógusok, és legjobb tudásuk szerint készítették fel diákjaikat a versenyre. Dicsőszentmárton, Héderfája, Désfalva, Harangláb, Vámosgálfalva és természetesen Szászcsávás iskoláiból összesen huszonhét tanuló vett részt a versenyen. A gyermekek négy kategóriában versenyeztek: előkészítő, első, másodikos, harmadikos és negyedikes, ötödikes és hatodikos, valamint hetedikes és nyolcadikosok. Példaértékű a közösség összefogása – helyi cégek, az egyház, a Mikefalvi Polgármesteri Hivatal, a helyi nőszövetség, a helybéli pedagógusok segítsége – és a család tisztelete Dézsi Ferenc karnagy emléke iránt. Dézsi Ferencre én is nagy szeretettel emlékezem, hiszen a gimnáziumban zenetanárom volt, a népzene és népi hagyományok nagy tisztelője és továbbadója, aki szeretettel tanított és táplálta bennünk, diákokban a népzene iránti szeretetet. A versenyen részt vevő diákokat, pedagógusokat és a közönséget Gólya Melánia, Dézsi Ferenc lánya köszöntötte. Csengő gyermekhang töltötte be a szászcsávási református templomot. A háromtagú zsűrinek: Szabó Gyula karvezetőnek, Molnár Miklós zenetanárnak és Vass Sándornak – aki a híres szászcsávási dalárda oszlopos tagja – igencsak nehéz dolga volt, hiszen a gyermekek minden csoportban jól teljesítettek, a kis tehetségek közül jó néhányan hangilag és a megválasztott népdalok szempontjából is kiemelkedően szerepeltek, azok pedig, akik kissé elbátortalanodtak, a kedves biztatásra újból próbálkoztak, és sikeresen előadták a versenyre megtanult népdalt. Szép küküllőmenti népdalokkal örvendeztették meg a közönséget a gyermekek. Jó volt Szászcsáváson lenni, olyan közösségben, ahol a hagyományokat, a népzenét a mai napig ápolják és az ifjabb nemzedéknek továbbadják, ahol tisztelik a nagy elődöket, a falu szülötteit, ahol őrzik, büszkén vállalják és megbecsülik magyarságukat. Kívánom, hogy a népdalverseny hagyománya is élő maradjon, sőt évről évre több környékbeli iskola vegyen részt ezen a megmérettetésen, hiszen közösségápoló, az együvé tartozást erősítő, megtartó ereje van gyermekeink és a magunk számára is. A verseny közben Mezei Bálint tizenkét éves szászcsávási iskolás, helybéli zenészcsalád sarja nagyszerű hegedűjátékát hallgathattuk a szászcsávási cigányzenekar repertóriumából.
Végezetül álljon az alábbiakban a négy kategória első három helyezettjeinek neve. Előkészítő és első, második osztály, I. díj: Doszlop Tamás, II. díj: Dézsi Dóra, III. díj: Hadnagy Jakab. Harmadik–negyedik osztály: I. díj: Florea Antónia, II. díj: Vinca Denisa, III. díj: Hidi Krisztina. Ötödik–hatodik osztály, I. díj: Gólya Kriszta, II. díj: Keszeg József, III. díj: Csizmadia Murvai Tünde. Hetedik–nyolcadik osztály: I. díj: Szántó Szabolcs, II. díj: Vass Imre Csaba, III. díj: Tóth Tímea.
Doszlop I. Lídia Naómi
Népújság (Marosvásárhely)

Erdély – pergőtűzben (2.)
A kötet kéziratának végső formába öntése közben fogalmazódott meg bennem: egy ilyen kötetből nem hiányozhat az a két, 1990-ben és 1991-ben Sütő András Kossuth- és Herder-díjas íróval készített emlékezetes interjúm, amelyek mintegy keretet adnak a krónikási mivoltomnak.
Nemcsak azért, mert az Erdélyi Napló előfizetőinek száma – Stanik István akkori főszerkesztő vallomása szerint – egyik hónapról a másikra tízezerrel növekedett (hol vannak már azok a szép idők?), hanem azért, mert – Sütő András véleménye szerint is – az ellene folyó szakadatlan többségi támadásokban a két interjú egyfajta bűnjelként szerepelt.
A Hány fejű sárkány alszik velünk? sokat idézett interjú a sajátos románosítási projektet adatokkal, egyetemes összefüggésben taglalja, lenullázza az Európa Tanácshoz küldött ambivalens Marosvásárhelyi jelentést, amely a román és a magyar felet egyformán bűnösnek bélyegzi, és amelyik lényegesen különbözött a „hazai forgalmazásra” szánt jelentéstől. Sütő Andrásban a legigényesebb beszélgetőtársat ismerhettem meg: éjjel kettőkor szólt a telefon, hogy milyen mondatokat, szavakat fogalmazzunk újra és újra.
Gyanús plébánoshalál
Az ironikus felhanggal emlegetett „lázas” kilencvenes évek krónikájából két, a kötetben olvasható tanulmányt is külön kiemelek. A stockholmi Erdélyi Könyv-Egylet – EKE – kiadásában 1994-ben jelent meg a Gazda Józseffel közösen írt Kövek egy siratófalhoz című kötetünk. Ebben a Ceauşescu-diktatúra által kivégzett, halálba kergetett, „megöngyilkolt” erdélyi magyarokról írtunk. A tanulmányok itthon nem jelentek meg. Az egyik nagylélegzetű írásom Pálfi Géza székelyudvarhelyi római katolikus plébános – Karácsony mártírja – több mint gyanús haláláról szólt.
1983 karácsony estéjén azt kérte a Szent Miklós hegyén lévő római katolikus templomban összegyűlt hívektől: imádkozzanak azokért, akiknek a hatalom tiltása miatt most dolgozniuk kell, és nem lehetnek jelen a szentmisén. Paptársaival még megbeszélte a házszentelés menetrendjét, január 3-án kómába esett.
Fodor Ferenc szemészprofesszor segítségével a marosvásárhelyi Szent György utcai kórházba szállították, és ott rövid idő múlva, 1984. március 13-án nyirokcsomórákban – Hodgkin-kórban –, iszonyatos fájdalmak közepette elhunyt. Paptestvérei, hozzátartozói, barátai arról beszéltek, hogy a Szekuritátén nemcsak megverték, hanem besugarazták. Ez okozta, hogy a lépe másfél kilósra duzzadt, hogy a kór galoppmódon végzett vele. Hosszasan beszélgettem az őt megvizsgáló dr. Dóczy Pál belgyógyászprofesszorral, dr. Márta Ivor urológus egyetemi tanárral. Mindketten azt mondták: nem radioaktív sugárzás okozta a halálát.
Ezt követően elmentem a Szent György utcai kórházba, és kértem Pálfi Géza kórlapját. Óriási riadalom támadt: sehol nem találták a kórlapját. Dr. Magyaróssy József kezelőorvosa elmondta: a Szekuritáté már közvetlenül a halála után kilopta a plébános kórlapját. Ekkor határoztam el: a kutatást folytatom.
Megtaláltam az 1941. április 14-én a Hargita megyei Máréfalván született Pálfi Géza 121 oldalas naplóját, amely alátámasztotta a korábbi feltételezésemet: az édesanyja nem azért küldte előbb a székelyudvarhelyi gimnáziumba, majd a gyulafehérvári kántoriskolába és teológiára a fiát, mert balesetet szenvedett (a temetőben játszadozás közben ráesett egy sírkő), és emiatt fizikai munkára alkalmatlan volt, hanem azért, mert a családban ő volt az értelmiségi pályára predesztinált gyerek. A napló egy teológushallgató, egy gyerek kispap olyan őszinte kitárulkozása, drámai vívódása – megfelel-e a papi hivatásnak? –, hogy hozzá hasonlót nem olvastam. Ezért döntöttem úgy: a napló néhány fejezetét Pálfi Géza lelkészi és emberi arca jobb megformálása érdekében beemelem a kötet főszövegébe.
Nagyon tiszteltem Pálfi Gézát, két prédikációját is hallottam, 1983-ban ő temette egyik legjobb barátomat, az autóbalesetben elhunyt Bálint István székelyudvarhelyi főgyógyszerészt. A megtörhetetlen papot, az embert láttam benne. 2011-ben megtaláltam Pálfi Géza öt vaskos kötetből álló megfigyelési és követési dossziéját. Akkor még nem tudtam, hogy Denisa Bodeanu és Novák Csaba Zoltán Pálfi Géza megfigyeléséről Az elnémult harang. Egy megfigyelés története címmel önálló kötetet jelentetett meg.
A kötet 2011 legvégén a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó gondozásában látott nyomdafestéket. A kötet ismeretében is úgy határoztam: a teljes megfigyelési és követési dossziét, illetve az utólag előkerült dokumentumokat külön kötetben publikálom, mert olyan információk birtokába jutottam, amelyek – részben a terjedelmi korlátok miatt is – elkerülték a szerzőpáros figyelmét. Aki a diktatúrában edződött újságíróvá, az tudja, hogy Romániában mindenről kettős, sőt többes „könyvelés” készült.
Hiába lopta ki a Szekuritáté – természetesen orvosi segédlettel – Pálfi Géza kórlapját, boncolási jegyzőkönyvét, mert annak valahol meg kell lennie. Dr. Jung János patológusprofesszort – aki jelen volt Pálfi Géza boncolásánál – kértem meg, hogy a több ezer jegyzőkönyv között keresse meg Pálfi Gézáét is. Megtalálta! A kötetben először mutatjuk be ezt a boncolási jegyzőkönyvet, amely nem igazolja ugyan a sugarazást mint kiváltó okot, de nem is zárja ki.
A szerzőpáros kötetéből hiányzik, hogy a Szekuritáté Pálfi Géza halála után – egy nyugat-európai kirándulás fejében – egyik köztiszteletnek örvendő paptársát, ideig-óráig esperesét vette rá, hogy a Szabad Európa Rádióban, Olaszországban, a Vatikánban, a Német Szövetségi Köztársaságban részben a kilopott kórlappal, részben saját szövegével cáfolja meg azokat az állításokat, miszerint Pálfi Géza nem természetes halállal fejezte be papi pályáját. A „Béla” fedőnevű ügynököt azonosítottam, várom a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Országos Tanács levéltára hivatalos dekonspirálását.
Az ötkötetes megfigyelési dosszié egyértelműen bizonyítja: a Szekuritáté is azonnal észrevette, „kiszúrta” a megtörhetetlen célszemélyeket. Semmilyen aljas eszköztől nem riadtak vissza, balesetet rendeztek meg, nőügyekkel vádolták a fiatal plébánost. Jellemző epizód: Marosvásárhelyen több százan jelentkeztek motorkerékpárra érvényes hajtási igazolványért szervezett vizsgára. A Szekuritáté már előre „fülest” kapott, hogy közöttük lesz Pálfi Géza is. Két operatív tiszt ment a vizsgára, „csak úgy körülnézni”.
A leghátsó sorban civilben, szerény öltözetben szorongott Pálfi Géza. Az egyik operatív tiszt ránézett, és odaszólt a másiknak: „Ez az!” A jelentés szerint olyan különös tűz volt a tekintetében, hogy a hatása alól nem lehetett menekülni. Ezt a konok, megtörhetetlen, a hitéért, egyházáért, az erdélyi magyarságért mártíromságot szenvedett Pálfi Gézát szeretném két kötetben az olvasóknak és a történész szakmának bemutatni. Hiteles levéltári dokumentumokat keresek: hátha valóban igaz, hogy a másik megtörhetetlen, Márton Áron püspök Pálfi Gézát jelölte ki utódjául.
Erdélyi ’56-osok börtönlátogatása
A kötet záróírása A halálmenet megismétlése címet viseli. 1996. szeptember közepén, egy héttel a román–magyar alapszerződés aláírása előtt – az időpontot tudatosan rögzítettem – megszerveztem az 1956-os erdélyi magyar politikai elítéltek egyhetes „börtönlátogatását”. Azokat a börtönöket kerestük fel, ahol egykor olyan sokat szenvedtek, ahol emberi mivoltukban és magyarságukban annyiszor megalázták. Tudatosan négyrészes dokumentumfilmet is forgattunk, amely 2007-ben elnyerte a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének nívódíját.
Két püspök, Csiha Kálmán református, Mózes Árpád evangélikus, Kiss Béla evangélikus segédpüspök, dr. Dobai István nemzetközi jogász, Varga László és Fülöp G. Dénes marosvásárhelyi református lelkész, a Szoboszlai-per, a Bolyai Egyetem perének, az Erdélyi Magyar Ifjak Szervezetének, a Székely Ifjak Társaságának, a csíkszeredai diák-tanár per, a gyulakúti szervezkedés több tagja velünk volt a kimerítő úton. Közülük szívszorítóan sokan már az égi hazából követik a mi küzdelmünket, meg-megbicsakló helytállásunkat.
Engedélyek sokaságát kellett beszereznem, hónapokkal azelőtt a teljes névsort közöltem az igazságügyi minisztérium, a Központi Büntetés-Végrehajtási Igazgatósággal. Nem velünk, velem történik, magam sem hiszem el, ami megesett. A marosvásárhelyi börtönben nem engedtek be azokba a cellákba, ahol egykor raboskodtak, ahonnan az ozsdolai Szígyártó Domokos molnárt 1959. április 19-én reggel Szamosújvárra vitték, hogy még aznap délben negyedóra alatt kivégezzék.
Nyitrai Levente cellatársa visszaemlékezése szerint egész éjszaka az Édesanyám, te jó asszony című műdalt énekelte. Semmit nem tudott arról, hogy özvegy édesanyja a nők részére fenntartott részen raboskodik és arról sem, hogy a fia várásába beleőrül. Az egykori foglyok reflexei újból működni kezdtek: miközben a folyosókon mentünk, belestek a kukucskálólyukon. Szörnyülködve mondták egymásnak: nagyobb a zsúfoltság, mint a mi rabságunk idején, akkor csak háromemeletes priccsek voltak.
Mindenre felkészülve elkértem a Központi Büntetés-végrehajtási Igazgatóság parancsnokának névjegykártyáját. Azzal engedett útnak: bármilyen gond van, azonnal telefonáljak, személyesen őt hívjam. Megérkeztünk Szamosújvárra, a hírhedt börtönhöz – a 40 politikai elítélt, néhányuknak a felesége, fia –, kértük a bebocsáttatást. A szolgálatos tiszt kijelentette: „Márpedig ide nem fognak bemenni, nincs itt a börtön parancsnoka!”
Meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, kérem, hogy szolgálati telefonon azonnal hívják! Szézám kapujaként azonnal megnyílt a főbejárat, természetesen ott volt a parancsnok (azt követően korrupciós ügyek miatt leváltották), nagylelkűen végigkalauzolt a börtönön, a kazamatákon. Filmezhettünk az egykori kivégzőhelyen, amelyik ottjártunkkor a morbiditás csimborasszójaként zöldségraktár, húslerakat volt; térdig érő vízben készítettem interjút az áldott emlékű marosvásárhelyi Veress Sándorral, a sepsiszentgyörgyi biológus, egykori csíkszeredai tanár Puskás Attilával.
Egynapos út, két-három órás sepsiszentgyörgyi alvás után érkeztünk a föld alatt négy emeletes, hírhedt és rettegett jilavai börtön főbejáratához. A szamosújvári „fogadtatás” kísértetiesen megismétlődött. Nem volt parancsnok. Amikor meglobogtattam a főfoglár névjegykártyáját, az őr kacagni kezdett: nem működik a telefon! Erre megszólalt az asztalon a telefon. Szemrebbenés nélkül azonnal válaszolta: belső telefon!
Erre csak annyit mondtam: rendben van, egy hét múlva aláírják a román–magyar alapszerződést. Ha nemzetközi sajtóértekezletet tartok arról, hogy hivatalos engedély birtokában sem engedtek be a jilavai börtönbe, annak komoly visszhangja lesz, és beárnyékolja a román–magyar alapszerződés aláírását is. Ez hatott! Másfél óráig vitatkoztunk. Kint, az autóbuszban azt hitték, már le is tartóztattak. Ezredesek sorfala között vonultunk be a jilavai börtönbe. Aki nem járt ott, nem tudja elképzelni, hogy a törökellenes háborúk idején erődnek épített börtön milyen elképzelhetetlen emberi szenvedések színhelye volt.
Döbbenetes, a világot bejárt felvételeket készíthettünk. Innen indultunk a Duna-deltába, Peripravára. Az igazságügyi minisztériumban az engedély kiállításakor azt mondták nekem: ott már mindent belepett, elpusztított az enyészet, nem találnak semmit. Tulceán kiderült: csak magántulajdonban lévő hajóval tudunk eljutni. Hályogkovácsként kerestem egy hajóskapitányt. 2400 nyugatnémet márkát kért. Összedobtuk. Tizenkét órán át hajóztunk, kanyarogtunk a deltában. Délután négy óra körül érkeztünk meg Peripravára. A székelyudvarhelyi Páll László, a „Fekete Kéz” nevű szervezet egykori elítéltje kalauzolt. Halászként már járt arrafelé...
Félórai gyaloglás után a maga döbbenetes valóságában találtuk meg az egykori börtön téglaépületeit, a rabok alatt guanóként megkeményedett szalmát, az „átnevelés” kultúrházát. A brassói Lay Imre és Lay György elmondták: amikor Peripravára hozták őket, a kovácsműhelybe kerültek. Három lópatkót felszegeztek a műhely oldalára, mert egy kovácsműhelybe csak lópatkó illik. Megtaláltuk a három lópatkót, a gumibocskorokat, amelyekben a rabok vágták a száraz, borotvaéles nádat. Valójában félmeztelenül vágták a nádat, mert az cafatokra tépte a rabruhát. Akkor értettem meg: a Duna-deltából megszökni nem lehetett!
A végtelen mocsarakon átvergődni a lehetetlenséggel volt határos. Bíró Károly megpróbált megszökni, néhány nap múlva elkapták, agyonlőtték. A Duna egyik töltésén néma csenddel adóztunk az emlékének. Késő este lett, amire a filmezést befejeztük. Helybéli lipovánokat hívtam oda. Kérdeztem: miért nem lopták el a téglát, az ablakokat. Egy vallásos öreg lipován azt válaszolta: ezek a falak átkozottak...Az utóbbi időben felröppent a hír: egy leleményes francia vállalkozó ötcsillagos szállodakomplexumot akar teremteni az egykori megsemmisítő munkatáborból. Az itt elhunyt 103 politikai elítélt lelkével hogyan fog elszámolni? Akárcsak az 1958–1963 közötti parancsnok, a most 85 éves, Maros megyei születésű Ioan Ficior.
Vajon jó úton járunk-e?
Este kértem a hajó kapitányát: induljunk vissza Tulceába. A leghatározottabban kijelentette: hajnalig innen nem mozdul, mert megtámadnak az ukrán kalózok! Az ukrán partok csak egy hajításnyira vannak. Mindez történt 1996. szeptember közepén Európában, az emberi civilizáció egyik bölcsőhelyén. Szerencsére indulás előtt arra kértem: minél több bort, konyakot pakoljon fel a hajóra. Egy heti lelki feszültség után kiengedtek a zsilipek. Olyan magyar népdal- és énekórát tartottunk a hajón, amilyet az soha életében nem látott, hallott.
Senki még spicces sem lett. Egyszer csak azt láttam, hogy a galambszelíd Csiha Kálmán református püspök elnyúlik a padon, Varga László tiszteletes úr a pad alatt, Fülöp G. Dénes ráborult az asztalra... Jómagam, aki egy hét alatt mindössze hat órát aludtam, őriztem az álmukat, és lejegyeztem a deltában szerzett élményeket. Hajnalban indultunk. Olyan csodálatos látványban volt részünk, amilyet a játékfilmek nem tudnak bemutatni. Öt lejért a parton egy lipován halásztól vásároltam egy zsák halat, a tizenkét órás visszaút során a hajón szorgoskodó matrózok, az egykori elítéltek sütötték a halat, és sorjázták a drámaibbnál drámaibb emlékeket...
A négyrészes, háromórás dokumentumfilm narrátor szövegét, a mélyinterjúkat, a villanásnyi megszólalásokat írott formában is szeretném közkinccsé tenni. A román kommunista diktatúra olyan látlelete, amelyhez hasonlót nem tud tető alá hozni egy történészekből álló munkaközösség sem... Akkor, azon a szeptember 16-ai éjszakán úgy éreztem: a börtönlátogatáson részt vevő negyven erdélyi magyar elítélttel – ha ukrán kalózoktól, egykori smasszerektől körülvéve is – mégiscsak elindultunk az annyira áhított Európa felé. A kis ördög nem hagyott nyugton: vajon jó úton járunk-e? Miért kellett ilyen mérhetetlen szenvedéssel kikövezni az Európa felé vezető utat? Egyáltalán volt más alternatíva: ilyen sajátosra, egyedire, utánozhatatlanra kellett sikeredniük azoknak a „lázas” kilencvenes éveknek? A kötetben olvasható írások, tanulmányok erre keresik a választ...
A szerző Erdély – pergőtűzben című, a Mentor Könyvek sorozatban megjelent kötetének bevezető tanulmánya. A könyvet június 4-én mutatták be a 86. Ünnepi Könyvhéten, a budapesti Vörösmarty téren
Tófalvi Zoltán
Krónika (Kolozsvár)

Márton Áronra emlékeznek
A Márton Áron Múzeum negyedik alkalommal tart megemlékezést és konferenciát – ezúttal augusztus 29-én, szombaton – Márton Áron püspök születésnapja környékén szülőfalujában, Csíkszentdomokoson.
Az ünnepség délelőtt tízkor a plébániatemplomban szentmisével kezdődik, amelyet Jakubinyi György gyulafehérvári érsek mutat be. A szentbeszédet Csíki Dénes nyárádköszvényesi plébános, Márton Áron püspök egykori titkára mondja. Ezt követően a művelődési ház nagytermében előadások hangzanak el Márton Áron püspök személyiségéről, történeti jelentőségéről az újonnan feltárt levéltári források tükrében, valamint bemutatkozik a szentté avatási ügy májusban kinevezett viceposztulátora, Kasza László is.
Előadók: Bodó Márta újságíró, a Keresztény Szó főszerkesztője, Denisa Bodeanu történész, Márton Áron Securitate-dossziéjának kutatója, Kovács Gergely kánonjogász, Márton Áron püspök szentté avatási ügyének római posztulátora és Marton József nagyprépost, egyetemi tanár.
Az előadások után képes összeállítást lehet megtekinteni a Márton Áron zarándoklatokról, amelyet Kovács Gergely posztulátor állított össze. Végül Lázár Csilla programfelelős és Szarka-Dobi Gyöngyi, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársa értékeli a Márton Áron, a XX. század püspöke címmel meghirdetett Kárpát-medencei diákvetélkedő internetes fordulóinak eredményeit.
Molnár Melinda
Székelyhon.ro

Konferencia és megemlékezés Márton Áron püspökről
A csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum és a püspök nevét viselő egyesület konferenciát és megemlékezést szervez a község jeles szülötte tiszteletére 2015. augusztus 29-én.
A program délelőtt 10.00 órakor kezdődik a csíkszentdomokosi római katolikus templomban (főcelebráns Jakubiny György érsek, szentbeszédet mond msgr. Csíki Dénes, Márton Áron egykori titkára); 11.45-kor a konferencia résztvevőinek köszöntése a helyi művelődési házban; 12.00 órától dr. Kovács Gergely kánonjogász előadása: Márton Áron a doberdói harctéren; 12.25 órától bemutatkozik Márton Áron szentté avatási ügyének posztulátora, T. Kasza László; 12.30 Márton Áron, az ifjúság vezére – dr. Bodó Márta előadása; 13.00 Márton Áron a kultúra szolgálatában – dr. Marton József nagyprépost előadása; 13.40 órától büféebéd; 14.00 órától dr. Denisa Bodeanu előadása Márton Áron a titkosszolgálatok célkeresztjében 1938 és 1980 között; 15.00 órától Zarándoklatok Márton Áron püspök nyomdokain – dr. Kovács Gergely előadása; 15.15 órától Lázár Csilla, a Márton Áron Múzeum igazgatója és Szarka-Dobi Gyöngyi konzul kihirdeti a Márton Áron, a XX. század püspöke című Kárpát-medencei diákvetélkedő eredményeit.
Simó Márton
Székelyhon.ro