Dec. 4-én Bukarestben a román kulturális központ román-magyar értelmiségi csúcsot rendezett, melyen olyan személyiségek vettek részt, mint Andrei Plesu, Sorin Antohi, Horia Radu Patapievici és Mircea Cartarescu (román részről), illetve Göncz Árpád, Konrád György, Hankiss Elemér és Molnár Gusztáv (magyar részről). Az Értelmiségi elitek Kelet és Nyugat között című vitát Sorin Antohi vezette. Jelen volt Petru Cordos, Románia budapesti nagykövete is. A vita befejeztével bemutatták Andrei Plesu magyar nyelven nemrég megjelent könyveit: a Madarak nyelve (Limba pasarilor, ford. Horváth Andor - Jelenkor, Pécs, 2000) és a Tescáni napló (Jurnalul de la Tescani - Koinónia, Kolozsvár, 2000) címűeket, amelyekből Mircea Cartarescu és Esterházy Péter írók olvastak föl egy-egy részletet. A rendezvény támogatói a bukaresti művelődési, illetve külügyi tárcák voltak. /(Anamaria Pop, Budapest): Értelmiségi csúcs Románia bukaresti Kulturális Központjában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 6./

Miként lettek a foglyai a románok annak az illúziónak, hogy ők jobbak, mint a Balkánon élő többi nép? - boncolgatta e kérdést a minap a lipcsei könyvvásáron Mircea Cartarescu 45 éves román író, akinek előadását rövidített formában tette közzé a Süddeutsche Zeitung c. napilap. "Ifjú koromban magam is bódultan faltam a román romantikus írók hősi eposzait, akik nem győzték dicsérni hőseink erényeit, a csatamezőn tanúsított bátorságukat, sugárzó felsőbbrendűségüket" - írta, sorsdöntőnek nevezve az utóbbi tulajdonság kialakulásában egyes erdélyi (román) értelmiségiek áttérését az ortodoxról a görög-katolikus hitre. A konvertálás révén e személyek eljuthattak Itáliába, ahol tanulmányaik során a "latin szellemiség" olyannyira a bűvkörébe vonta őket, hogy kialakult bennük az a tudat, mely szerint a románok nem egyebek modern kori rómaiaknál. Ezáltal nyilvánvalóan felsőbbrendűek minden szomszéd néphez képest, amelyek később telepedtek le a térségben. Idővel újabb "nemzeti primátusok" keletkeztek: a románok a térség első, kereszténynek született népe, a többiek csak utólag vették föl a keresztény hitet. Külön trákomán mozgalom fáradozott azon, hogy kimutassa a dákok hatalmas jelentőségét az ókori világon belül. Románia hanyatlását a "balkanizálódás" okozta, amely a sokat szidott fanarióta korszakban ment végbe. A románok felsőbbrendűbbnek tartották magukat a Balkán többi népénél. A román nép, amely évtizedeken át volt foglya a bezártságnak és az intenzív nacionalista propagandának, 1989-ben túltáplált tudattal lépett ki a szabad világ színpadára, hogy legott - és katasztrofális következményekkel - szembesüljön a valósággal. Ennek pedig elképedés, frusztráció, öngyűlölet és legfőképpen mások ellen irányuló gyűlölet lett az eredménye. Ebben gyökerezik mind a "belső ellenséggel" (magyarok, cigányok, zsidók) szembeni fellépés, mind a külpolitikában gyakran tetten érhető nyugatellenes szellem - mutatott rá előadásában Mircea Cartarescu. /A román nemzettudat nyomában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 28./

Nem húzta vissza a válság a csíkszeredai könyvkiadók forgalmát
Nem érezhető a válság hatása a könyvforgalomban – jelentette ki a Krónika kérdésére a csíkszeredai Pro-Print Könyvkiadó igazgatója, Burus Endre. „Mi a kisebbségtörténetre »szakosodtunk« főleg, ezek a könyvek pedig ugyanolyan lassan fogynak, mint eddig” – szögezte le az igazgató, aki úgy vélekedett, bár kevés szépirodalmi mű lát napvilágot a Pro-Print kiadónál, a tavaly megjelent Ignácz Rózsa-életműsorozatot nagy érdeklődés övezi.
Az idei tervekkel kapcsolatban Burus Endre elárulta, még a népszámlálás előtt szeretnék újra kiadni azt a statisztikai évkönyvet, amit 2002-ig öt éven keresztül minden esztendőben megjelentettek. „Egyszerre szeretnénk mind az öt kötetet piacra dobni, kibővítve a 2002-es adatokkal. Kettő már készen van, és reméljük, márciusra mindegyik elkészül” – fejtette ki Burus. Emellett 2011-ben kiadnának egy Erdélyt bemutató művészalbumot és folytatnák eddigi sorozataikat is.
A Bookart Könyvkiadó 2010 decemberében jelentette meg Kovács András Ferenc Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékából című verseskötetét. Hajdú Áron Péter, a kiadó igazgatója szerint kiadási programjukat nem, azonban az eladásokat befolyásolta a válság. „Szerencsénk, hogy értékesítési piacunk nagy része Magyarországon található, ott annyira nem érződött a válság” – tette hozzá. Az áprilisban Budapesten tartandó könyvfesztiválra három fordítással készülnek, így megjelenik majd Ludwig Hohl A munkáról, a halálról című írása Hajdú Farkas-Zoltán, Mircea Cărtărescu Sárkánylexikon című írása Szőcs Géza, valamint Jack Holland Nőgyűlölet című műve Vallasek Júlia fordításában.
„Ha az élelmiszerüzletek forgalma csökkent, hogyne lenne kevesebb vásárló a könyváruházakban is” – fogalmazott a Krónika kérdésére Tőzsér József Gyula, a Pallas – Akadémia Könyvkiadó igazgatója. Tőzsér hozzátette, bár az országon belüli forgalmuk 15 százalékkal csökkent, a magyarországi exportnak köszönhetően az összforgalomra nem panaszkodhatnak. 2010-ben tízzel kevesebbet, 33 új könyvet adtak ki, különböző intézmények támogatásával. Legnépszerűbbek az útikönyvek voltak, így a Váli Éva–Váli Csongor által írt Dubaj, ahol a madár is izzad és Ferdinandy György Trópusi szerelem című könyve. Emellett keresett volt Kozma Mária Marcika-mesék című írása is. Idén 18 éves a Pallas – Akadémia Könyvkiadó és 40 éves a Beke Gyula által elnevezett Tőzsér-posta könyvpostaszolgálat, amelynek legfontosabb küldetése volt annak idején a magyar könyvek eljuttatása a szórványba és a Csángóföldre. A Pallas – Akadémia idei tervei közt szerepel egy címertani könyv kiadása Sas Péter művelődéstörténész szerkesztésében, a gyergyóalfalvi Ambrus Imre monográfiájának kiadása, valamint Pomogáts Béla a magyar irodalom történetét bemutató újabb két kötetének megjelentetése.
Forró Gyöngyvér. Krónika (Kolozsvár)

Norica Nicolai kitámadta a Székelyföld folyóiratot
Magyarellenes indulatokat váltott ki bukaresti politikusok részéről a román kulturális minisztérium többek között erdélyi magyar folyóiratok finanszírozásáról szóló rendelete.
A döntést legvehemensebben Norica Nicolai, az ellenzéki Nemzeti Liberális Párt (PNL) európai parlamenti képviselője bírálta, megkérdőjelezve annak létjogosultságát, hogy egy kiadvány csak magyar nyelven, illetve hogy a Székelyföld elnevezéssel jelenik meg.
Kelemen Hunor művelődési miniszter a múlt héten számolt be arról, hogy a kormány tartalékalapjából 1,1 millió lejjel egészítették ki az általa vezetett tárca költségvetését, és az összeget az országos jelentőségű kulturális lapok támogatására fordítják.
A Hivatalos Közlönyben megjelent kormányhatározat értelmében a 24 támogatott kiadvány között 19 román és öt magyar nyelvű folyóiratot találunk, a legnagyobb tételt, 150 ezer lejt a România literară folyóirat kapja.
Az erdélyi magyar kulturális lapok közül a Helikonnak 60 ezer, a Látónak 50 ezer, továbbá a Korunk, a Székelyföld és a Várad folyóiratnak egyenként 30 ezer lejt utalnak.
Kelemen Hunor szerint a mostani finanszírozás csak az év első felére érvényes, a második félévben hasonló nagyságrendű támogatást fognak biztosítani az országos kulturális folyóiratoknak.
Számos bukaresti sajtóorgánum amiatt kapta fel a fejét, hogy a többségében magyarok lakta Székelyföld nevével azonos kiadványt is anyagi juttatásban részesítette a román kulturális minisztérium. Ennél is tovább ment Norica Nicolai liberális EP-képviselő, aki azzal vádolta meg a kormányt, hogy közpénzből honorálja az RMDSZ-t, valamint a „szövetséghez közel álló kiadványt".
A Ponta-kabinet „súlyos cselekedetével" kapcsolatban kibocsátott közleményében a kolozsvári politikus élesen kifogásolja, hogy támogatásban részesülhet a „100 százalékban magyar nyelvű" Székelyföld, holott szerinte Európában a többnemzetiségű közösségek valamennyi hivatalos nyelven népszerűsítik kulturális identitásukat, amikor közpénzből jelentetnek meg folyóiratot.
„A Székelyföld olyan folyóirat, amely teret enged az RMDSZ választási anyagainak és üzeneteinek. Minden tiszteletem a magyar nemzetiségű román állampolgároké, viszont politikai propagandának tartok minden kísérletet, amely az ország határaitól próbál különválasztani régiókat. A hasonló üzenetet promoveáló szervezet vagy kiadvány egyértelműen túllép a törvényes kereteken, mivel a román állam széthullását szorgalmazza" – állapítja meg Norica Nicolai, akit a PNL listavezetőként indít a május 25-i EP-megmérettetésen.
A liberális politikus kirohanása alapján egyértelmű, hogy most hallott először a Csíkszeredában havonta megjelenő kulturális folyóiratról, amely pusztán azért nem tetszik neki, mert magyar és mert a Székelyföld nevét viseli.
Mindazonáltal Nicolai kettős mércével mér, hiszen a Romániával szomszédos országokban élő román közösségek ugyancsak rendelkeznek kizárólag az anyanyelvükön szerkesztett, az illető állam költségvetéséből finanszírozott kiadványokkal, folyóiratokkal. Példaként említhetjük a Gyulán szerkesztett Foaia românească hetilapot vagy a Magyarországi Román Önkormányzat periodikáját, a Cronicát.
Lapunk megkeresésére Lövétei Lázár László a Hargita Megye Tanácsa által fenntartott Székelyföld kulturális folyóirat főszerkesztőjeként, de a román irodalomból rendszeresen fordító irodalmárként is jó nagy marhaságnak nevezte Nicolai vádjait.
„Korábban voltak tematikus román számaink is, amelyekben román szerzők – többek között Mircea Eliade, Mircea Cărtărescu, Matei Vişniec, Cristian Preda – műveit közöltük, ezeknek a lapszámoknak még az illusztrátora is román szakember volt. A Székelyföldnek közel ezer előfizetője van a Kárpát-medence minden részéből, akik közül sokan egy kukkot se tudnak románul. Nos, többek közt velük akartuk megismertetni fordításban a jelenkori román kultúrát. Missziót végzünk, ha úgy tetszik" – szögezte le a Krónikának a 17 évvel ezelőtt alapított folyóirat főszerkesztője, határozottan visszautasítva az állítást, miszerint a Székelyföld pártlap lenne.
Lövétei Lázár László hozzátette, semmi kivetnivaló nincs abban, ha egy kiadvány egy adott régió elnevezését viseli: Magyarországon például Palócföld, Temesváron pedig Banatul néven jelenik meg folyóirat. Krónika (Kolozsvár)

PulzArt: összművészeti események a játék évében
Elkészült a sepsiszentgyörgyi PulzArt összművészeti fesztivál programja, melybe idén egy nulladik napot is beékeltek a szervezők, így ötnaposra bővült a rendezvény. A művészeti találkozó színes, érdekes eseményekkel, Skype-on lebonyolított előadással és zenei ínyencségekkel várja az érdeklődőket.
Végleges a szeptember második hetében tartandó PulzArt kortárs összművészeti fesztivál programja – tájékoztattak a szervezők, kiemelve, hogy idén a játék éve van Sepsiszentgyörgyön, így a meghívott előadások, produkciók többsége a színházhoz, a játékhoz kötődik, de természetesen az irodalom, a képzőművészet és a zene területéről is érkeznek meghatározó alkotók.
Nulladik nap Feldmár Andrással
A fesztivál ettől az évtől nulladik nappal bővült, így az események szeptember 10-én, szerdán délután kezdődnek egy érdekes programponttal. A nap „meghívottja” Feldmár András Kanadában élő, magyar származású ismert matematikus, pszichológus, pszichoterapeuta, aki Az elme játéka – játék az elmével címmel tartja meg előadását skype-os élő kapcsolásban. A beszélgetés moderátora Kovács Réka Rozália családterapeuta lesz.
Szintén a nulladik napon nyílik meg a sepsiszentgyörgyi fényképész, Henning János és a rádiós műsorvezető, Kiss Bence Ő is én című fotókiállítása, valamint az M Studio Mozgásszínház Kampf című előadása is ezen a napon lesz látható. Az estét a kortárs román irodalom kiemelkedő alkotójának estje zárja: Mircea Cărtărescuval Adrian Lăcătuş író, irodalomkritikus és Szonda Szabolcs könyvtárigazgató beszélget a Bod Péter Megyei Könyvtár Gábor Áron Termében.
A PulzArt első napján, 11-én a dokumentumszínház és a felülvizsgált hazaszeretet lesz a főtéma: bemutatkozik a Játéktér című színházi folyóirat, majd a Bestiarum Siculorum szerzőjével, György Attila csíkszeredai íróval tartanak közönségtalálkozót. Az irodalmi és színházi események mellett a Magma Kortárs Művészeti Kiállítótérben megnyílik Csutak Magda sepsiszentgyörgyi származású, Ausztriában élő képzőművész tárlata.
A fiatal román színházi generáció kivételes tehetsége Gianina Cărbunariu, akinek egy dokumentum-színházi előadása látható a PulzArt első napján. Ki táplál bennünket, mivel és milyen áron? – teszi fel a kérdést a De Vânzare / For Sale / Eladó című előadásban, amely egy nemzetközi projekt része volt. Szintén ezen a napon adja elő a Tamási Áron Színház új előadását. Porogi Dorka fiatal rendező a magyar kortárs színházi alkotó, Pintér Béla Kaisers TV, Ungarn című darabját viszi színre – a PulzArt közönsége a bemutató utáni első előadást nézheti meg.
Szeptember 12-én a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem látványtervező szakos diákjai mutatkoznak be a fesztivál közönsége előtt, majd író-olvasó találkozóra kerül sor Kukorelly Endre budapesti íróval, akit Bogdán László író kérdez. Pénteken este világhírű előadást játszanak Sepsiszentgyörgyön: a Nagy József nevével fémjelzett Jel Színház a több mint ötszáz alkalommal előadott Woyzeck című produkcióját hozza el.
Georg Büchner darabjának címszereplője a szakadatlanul megalázott kisember, ebben a feldolgozásban a világhírű töredékes szöveg képekké, képek folyamatává, akciókká alakul. Rendhagyó módon nem a hónap végén, hanem a PulzArt ideje alatt tartják meg a Tein Teátrum kilencedik előadását: a felolvasó-színházi produkció meghívottja Mucsi Zoltán „Kapa” magyarországi színművész lesz.
Szeptember 13-án délután Cári Tibor és Baczó Tünde Antonymus Venetus című szabadtéri táncszínházi performanszát lehet megtekinteni az Erzsébet parkban, majd Mátyás László kolozsvári festőművész kiállításának megnyitójára kerül sor a Tein Teaházban. Szintén ezen a napon mutatkozik be a budapesti Bárka Színház az Odüsszeusz szemeteslapáton című előadásával, amelyben az ismert eposz történéseit háztartási eszközök segítségével meséli el három rendkívüli színész.
A magyar kortárs tánc is része az összművészeti fesztiválnak: az őstehetségnek tartott Fehér Ferenc két produkcióval lép fel a PulzArton. Szombaton este Tompa Andrea kolozsvári származású, Budapesten élő íróval találkozhat a közönség a Lábas Házban, aki második regényéről, a Fejtől s lábtól című könyvéről Tamás Dénessel beszélget. A napot a Cári Tibor zeneszerző által vezetett Theatre Fleas Orchestra (Színházi Bolhák Zenekara) koncertje zárja a Tamási Áron Színházban, ahol a zenekar nemcsak a hangzásra, de a látványra is hangsúlyt fektet majd.
Érzelmek és színház
Szeptember 14-e, vasárnap a PulzArt zárónapja, amelyen az Osonó Színházműhely tart színház-pedagógiai foglalkozást felnőtteknek Prezsmer Boglárka vezetésével Fazakas Misi Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadása kapcsán. A fesztivál vendége lesz vasárnap Doina Ruşti bukaresti író, akivel Mihai Ignat beszélget.
Szólótánc, amely tulajdonképpen duett egy bábuval – műfajilag így határozzák meg Fehér Ferenc Morgan and Freeman című előadását, amelyből kiderül, egy felnőtthöz is pont annyira hozzá tud nőni egy báb, mint ahogy a gyerek ragaszkodik kis figuráihoz. Az előadásra a Tamási Áron Színház új stúdiótermében kerül sor, míg a nagyterem színpadán színház és cirkusz, akrobatamutatványok és érzelmek keverednek a Baccalŕ Clown Pss Pss című előadásában.
A PulzArt záróeseménye a zene és irodalom erős kötelékét felmutató W. H. formáció, amely Shakespeare-szonetteket és -dalokat ad elő aktuális zenei környezetbe helyezve, előadásukban zenetörténeti utalások sora keveredik többek között a kortárs improvizatív zenével, a free jazzel vagy a hiphoppal.
Bús Ildikó , Krónika (Kolozsvár)

A párbeszéd lehetősége a pulzArton
Szerdától egészen vasárnap estig tartotta zsongásban Sepsiszentgyörgyöt a második alkalommal megszervezett pulzArt Kortárs Összművészeti Fesztivál, amely változatos programokkal, neves meghívottakkal várta a közönséget.
Az egyik kiemelt vendég a kortárs román irodalom egyik neves képviselője, Mircea Cărtărescu volt, akinek estjén zsúfolásig megtelt a Bod Péter Megyei Könyvtár előadóterme. Az író – aki bevallása szerint ötvenéves korára érte el a kamaszkort – felidézte: gyerekként nagyon lassan ismerte meg az irodalmat, első meghatározó olvasmányélménye a Monte Cristo grófja volt, még a bölcsészkarra is naiv gyerekként került be, ahol azonban nagy hatással voltak rá a Nicolae Manolescu vezette irodalmi körök.
Elmesélte: fiatal berlini ösztöndíjasként Esterházy Péterrel is találkozott, értekezni viszont alig tudtak, ő ugyanis nem beszélt németül, Esterházynak pedig az angol jelentett problémát. Felidézte verses próbálkozásait, amelyek szerinte zsákutcák voltak, de első, a posztromantika bűvkörében született prózai munkáira sem büszke.
Szerinte a próza sokkal őszintébb, mint a vers, nyelvi játékokkal, rímekkel akár a rosszabb lírai munkákat is el lehet adni, ezzel szemben a prózával „nem lehet becsapni az olvasót”. Cărtărescu legsikeresebb munkája a Vakvilág (Orbitor) című regénytrilógia, amely számos nyelven megjelent már, a szerző mégsem szereti a siker szót, amelyet skorpióhoz hasonlított, amely bármikor megmarhatja a művészt.
Hiányzó kölcsönhatások
Az irodalomszerető közönség a Tein Teaházban a budapesti Kukorelly Endre íróval is találkozhatott a rendezvénysorozat keretében, aki Bogdán László író kérdéseire válaszolva elmondta: leginkább a különféle művészeti ágak kölcsönhatását hiányolja, szerinte ugyanis „a festők nem olvasnak, az írók nem mennek el a tárlatokra, a zenészek pedig nem csinálnak semmit”. Mint mondta ezért is fontosak az olyan „összművészeti” fesztiválok, mint a pulzArt, amely lehetőséget teremt a különböző területeken alkotóknak a találkozásra, párbeszédre.
Szerinte a kortárs művészetre a magyar társadalomnak alig egy százaléka kíváncsi, mégis túl kell lépni a „hanyatlástörténeti pesszimizmuson”, elég lenne ha az iskolában a művészet, irodalom „élvezetteli bezabálására” tanítanának, hiszen a művészet befogadása nem intellektus-függő, hanem élvezeti dolog – mint például a húsleves elfogyasztása.
Létező és képzelt lények
A csíkszeredai György Attila legújabb könyvét, a Méhes György-nagydíjas Bestiarium Siculorumot is bemutatták a pulzArton. Az íróval Lakatos Mihály, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának vezetője beszélgetett a Tein Teaházban. A könyvbemutatón számos érdeklődő és az író sepsiszentgyörgyi baráti köre is részt vett.
Lakatos Mihály elmondta: ez a kötet György Attila tizedik könyve, írója pedig egy igazi scriptor seclericus. A kritikai visszhangokkal kapcsolatosan György Attila kifejtette: három féle emberrel nem szabad szóba állni: színész, politikus és kritikus, bár mindhárom megtalálható baráti körében. A kritikákkal azonban óvatos, jobban szeretné, ha negatív kritikákkal is illetnék, mert ha sokat dicsérnek valakit, az azt jelenti, hogy valamit rosszul csinál. A Bestiráiumról kiderült, hogy valós és képzelt állatok, lények könyve, György Attila pedig a műfaj fehér hollója.
Az író-olvasó találkozó érdekessége volt, hogy a moderátor kérdéseire válaszként az író felolvasott könyvéből, így megtudhattuk, hogy a rézfaszú bagoly milyen lény, illetve mitől szeszmacska a szeszmacska. A könyv megírására a kezdő lökést a környezet adta – magyarázta György Attila – hiszen a legtöbb megjelenített lény valóban létezik a környezetében, jobban mondva az ismerősei között.
Lakatos értékelése szerint a könyvből kiérzi az olvasó a jókedvet és az örömöt, amellyel írták, ugyanakkor köztudott, hogy György Attila három dolog megszállottja: a történelemé, a filmeké és a humoré. A kötet szatíraként is olvasható, és bár gyerekeknek nem ajánlott, turistakalauznak nagyszerű, mivel benne van az is, hogy miért nem játék a medve és milyen „állatfaj” a picipanka.
A pulzArt azonban nemcsak irodalmi, de színházi képzőművészeti és zenei programokat is bőven kínált. Péntek este például a Tein Teaházban már hagyományossá vált felolvasószínházi sorozat újabb előadását, Artur Palyga A zsidó című darabját a filmes szerepléseiről, és rövid, humoros felvételeiről Erdélyben is ismert Budapesti Mucsi Zoltán rendezte, és maga is szerepelt benne.
Krónika (Kolozsvár)

Kortárs kultúra öt napon át
Öt napon át lüktetett a kultúra Sepsiszentgyörgyön, ahol gyerekek és felnőttek találkoztak a kortárs művészet különböző ágaival, játékaival. Az elmúlt napokban új kiállítótér nyílt, játszótérré alakult a központi park és tetházas előadások zajlottak.
Feldmár András nem mindennapi előadásával kezdődött múlt szerdán a pulzArt összművészeti fesztivál, mely több okból is rendhagyónak bizonyult: nem művészi, de játékos előadásnak lehetett szem- és fültanúja az interneten bejelentkező terapeuta közönsége. Az előadás után rögtön megnyitóra várták a közönséget, ugyanis Henning János és Kiss Bence alkotópárosnak az Ő is én című tárlata nyitotta az új kiállítóteret a Csíki utcai Köntés kávézó alagsorában. A kiállítás merész filozofálgatás, képi nyelven való gondolkodás arról, hogy hol tartunk ma – hangzott el a megnyitón. A fotográfus és újságíró egymásra rímeltetik a képet és szöveget.
Játék a köztereken, parkokban és kiállítóterekben
Csütörtöktől már teljesen új arculata lett a városnak, pezsgett a kultúra és a játék. Önkéntesek kínálták a programfüzeteket és a játékos nyereményjegyeket, de interktív játékra is várták a lakosságot. A pókhálóépítésbe bárki bekapcsolódhatott az Erzsébet parkban a játszótér mellett, ahol öt kilométernyi szürke és narancssárga szalagból alakítottak ki pókhálót.
Szintén sikeres volt Csutak Magda kiállítása is: a Magma kiállítótér bejárata zárva, a pulzArt fesztivál pityköves játéka zérósokban számol, de nem a semmibe vezet, hanem a hátsó bejárathoz, ahol kivételes módon kint tartották meg a beszédeket. Az Ausztriában élő, sepsiszentgyörgyi képzőművész 1977-ben emigrált, azóta nem állított ki Romániában. Csutak Magda – akit a megnyitón számos régi ismerős is üdvözölt – nemcsak szakmai kapcsolatban áll a Magma kiállítótérrel, de a Bazár sor sarkától pár méterre volt az otthona, így a tárlat helyszíne ezért is különleges volt számára.
Kortárs írók új könyveinek bemutatói
Irodalomból sem volt hiány az elmúlt napokban, hiszen György Attila is bemutatta legújbb kötetét a Bestiraium siculorumot, de Kukorelly Endre is jelen volt, aki a Tein színpadán elmondta: azért értékeli a pulzArt összművészeti fesztivált, mert „itt van esély arra, hogy összeismerkedjünk. A korábban még létező átjárást a művészetek közt úgy lehet újjáéleszteni, ha közös tereket alkotunk.”
Az utóbbi évek kiemelkedő magyar prózájának számít Tompa Andrea Fejtől s lábtól című regénye, a kolozsvári származású, ma Budapesten élő írót Tamás Dénes faggatta. A második regényét megjelentető szerző elmondta, orvos szeretett volna lenni, de a nyelvhez való kötődés felülírta a hivatást, így magyar szakra iratkozott be.
Román és magyar ajkú, kortárs irodalmat kedvelő közönség gyűlt össze a közvetlen, őszinte hangvételű, személyes történetekkel és szemléletes életképekkel színezett közönségtalálkozóra az egyik legjelentősebb román alkotóval, Mircea Cărtărescuval. Az író személyes és szakmai játszóterének áttekintését egészen gyermekkorától kezdte, beszélt a legendás bukaresti Hétfői Kör (Cenaclul de Luni) szemléletváltoztató hatásáról, a ’89-es változások előtti lírai telítődöttség és alkotói válság megéléséről, a költészettel való radikális szakításról és a prózához fűződő ars poeticájáról.
A világ minden táján játszott előadás
Kétségtelen, hogy a pulzArt fesztivál kiemelkedő pillanata volt a Jel Színház Woyzeck című előadása, amelyet az elmúlt húsz évben legalább háromszázszor játszottak a világ minden táján – tájékoztattak a szervezők. Georg Büchner különös, látomásos szövegét Nagy József képekké, akciókká alakította. A fanyar humorú, több síkon értelmezhető, erős képzőművészeti kötődéssel, rendkívüli nagy mesterségbeli tudással és színpadi jelenléttel rendelkező produkció nagy sikert aratott a sepsiszentgyörgyi közönség körében.
gyanakkor a színház nagytermét is megtöltötte a Tein Teátrum közönsége, péntek késő este több százan nézték végig a felolvasószínházat, amelynek vendége Mucsi Zoltán színművész volt. A színész bevallotta, számára döbbenetes, hogy ilyen sokan részt vettek a Tein Teátrum estjén, annál is inkább, hogy ez nemcsak a pulzArtnak köszönhető.
Zene a színházban, színház a zenében
Idén három produkcióval is szerepelt a pulzArton Fehér Ferenc, akinek koreográfusi, táncos munkáját egyaránt megismerhette a közönség. Szombat este a Tao Te című előadását tekinthette meg a közönség, amelyet beszélgetés követett. Nem az üres szépség, hanem a mozdulat jelentősége érdekli, vallotta be a magyar kortárs táncvilág kiemelkedő alkotója.
A színházi zenét élteti tovább a Theatre Fleas Orchestra, melyet a temesvári színházban alkotó zeneszerző, Cári Tibor alapított. Fellépéseik nemcsak koncertek, hanem a vizualitásra is figyelnek, olyan zenei performansz, amely kezdetben csupán háttérzenének tűnik, azonban, ahogy a koncert percei peregnek, egyre inkább beszippantja a hallgatót.
Vasárnap tovább lüktetett a kultúra, az Osonó előadásával indult a nap, az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadásukhoz felnőtt színházpedagógiai foglalkozást tartottak felnőtteknek. Szintén vasárnap találkozhattak az olvasók Doina Ruştival, majd Fehér Ferenc duettjét láthatták egy bábbal, a fesztivált pedig a W.H. formáció Shakespeare-szonettek kortárs zenei környezetbe helyező koncertje zárta.
Bús Ildikó, Székelyhon.ro

Összefogás a vörös veszedelem ellen
Több tízezren, főleg fiatalok vonultak utcára Románia-szerte a hétvégén, a külföldön élők szavazásának megakadályozása volt az ürügy, de tulajdonképpen Victor Ponta ellen tüntettek, megválasztásának veszélyeire hívták fel a figyelmet. Mintha újra rendszerváltó hangulat alakulna ki, 1989 decemberét emlegetik sokan, a letűnt idők, az átkos kommunizmus visszatérésének lehetőségére figyelmeztet­nek. És – mint huszonöt éve – ismét a fiatalok a főszereplők.
A demokratikus erők régóta nem tapasztalt megmozdulásának lehetünk tanúi, nemcsak az utcán tüntetők tömege szembeötlő, de nyílt levélben foglalt állást 71 román író, művész, tudós, közéleti személyiség. A román értelmiség krémje elsősorban az otthon maradás, a passzivitás ellen emeli hangját. „Ne áltassátok magatokat, hogy ha otthon maradtok, nem fogtok szavazni. Távolmaradásotokkal egy veszélyes imposztorra voksoltok” – mondják, s kétség nem fér: Victor Ponta ama csaló, szélhámos, akire gondolnak. Kormánypénzekkel kampányol, ellehetetleníti az idegenbe szakadt román állampolgárok voksolását, hazudik, és elvtelen, lejárató kampányt folytat vetélytársával szemben – sorolja bűnlajstromát Mircea Cărtărescu, Andrei Pleşu, Gabriel Liiceanu, Horia-Roman Patapievici, Vladimir Tismăneanu, Dan Perjovschi, Ana Blandiana, Ioan Stanomir, Smaranda Enache és sokan mások.
Összezárnak tehát Johannis mellett a demokratikusan gondolkodó románok, s szavaikat mintha erősítené a baloldal válasza. Ponta tábora a nacionalista kártyával felel, Románia egységéért aggódik, meglovagolja a Temesváron, Kolozsváron feltűnt föderalizálást, autonómiát követel jelszavakat, és Johannis nyakába varrnák az ország szétdarabolásának szándékát. S bár a közvélemény-kutatások még mindig Ponta fölényét jelzik, nem lehetnek nyugodtak a szociáldemokraták, hisz egyre erőteljesebb és egyre hitelesebb az ellenük szólók hangja. Magyar térfélen a nemzeti oldal szavai csengnek egybe a román ellenzék, értelmiség, az utcán tiltakozó ifjak hangjával. Az RMDSZ a semlegességet választotta, azt sugallja, nem a mi ügyünk a választás, jobb, ha nem szólunk bele, inkább otthon ülünk. Csakhogy, mint a román szellemi elit levele is jelzi, a távolmaradás Pontának kedvez, tehát a szövetség áttételesen ugyan, célozgatások szintjén, de ismét a baloldal mellé sodródott. Mi azonban megtehetjük, hogy nem őket követjük, és 25 évvel a kommunizmus bukása után a demokráciára voksolunk. Két gyökeresen ellentétes oldal csatája ez, lehet mérlegelni, melyiket választjuk. Túl kell lépnünk a jogos elkeseredettségen, kiábrándultságon, és jövő vasárnap mi is hozzájárulhatunk ahhoz, hogy ne térhessen vissza a vörös veszedelem. Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Demény Péter: A látens transzszilvanizmus
„Stai liniştită, nu sunt aşa de adormit. Szia! Puszikállak.”
Híres útjaim legutóbbiján, a Kolozsvár–Temesvár–Kolozsvár távon hallottam ezt a beszédet egy embertől, aki mögöttem ült a buszon, és nyilván a feleségével beszélgetett. A busz Váradtól Vásárhelyig közlekedett, s a nyugtatás, hogy tehát nem vagyok én olyan boldogtalan, arra vonatkozott, „nem alszom el, leszállok Kolozsváron”.
Tőlem azonban elvihették volna Tulceáig is, mert én már megkaptam, amiért érdemes volt ezt a göröngyös távot megtenni. Arrafelé, Várad és Temesvár között is akadt egy férfi, aki magyarrománul vagy románmagyarul beszélgetett, s ha így, hát az is értette, akivel. Ő Resicára igyekezett.
Azon töprengtem, hogy sok oka lehet Klaus Johannis megválasztásának. Az egyik a román jobboldal, amely Mircea Cărtărescutól Gabriel Liiceanuig a szebeni polgármester mellett kampányolt, ha már a szerintük angyali Monica Macoveinek semmi esélye nem maradt. A másik a külföldiek, akik a nagykövetségeken olyan dolgokat tapasztaltak, melyektől csak nőtt a felháborodásuk Victor Ponta ellen. A harmadik az erdélyi magyarok nagy részének szivárványos reménységei egy szász irányában (magammal is gúnyolódom).
De mindezek mellett mégiscsak létezik valamiféle latens transzszilvanizmus. Latens és öntudatlan, mondhatnám. Nem abban áll, hogy útitársaim lelkes Kós Károly- vagy Kuncz Aladár-olvasók lennének: amennyire meg tudtam állapítani, nem azok. Nem nevelik magukban az erdélyi gondolatot, nem tudatosítják transzszilván ösztöneiket, hajlamaikat, reflexeiket.
Ám azok mégiscsak léteznek. Öntudatlanul váltanak át egyik nyelvről a másikra, de azt tudják, hogy átválthatnak, mert az, akivel beszélnek, mindkettőt érti. Ha rákérdeztem volna, bizonyára nem is értik, mit akarok – azt viszont tudják, hogy a feleségük-barátjuk anyja magyar, vagy olyan helységben nőtt fel, ahol természetes, hogy ismerik a magyar nyelv egy rétegét.
Talán nem tévedek, ha azt állítom, ez a latens transzszilvanizmus is szerepet játszott Klaus Johannis megválasztásában. „Nem hittem volna, hogy a románok ennyire képesek lebontani a mentális falaikat”, mondta a lány, aki Váradig elvitt, és értettem, mire céloz: az ortodoxiára, Erdély elvesztésének mantrájára, arra, hogy románnak román elnöke és más ilyen etnicista ostobaságra. Erre van egy cinikus és egy optimista válaszom. Az első úgy hangzik: egy szásztól már nem kell félteni Erdélyt: nincs kivel elvigye. A második pedig úgy, hogy azok a kevert mondatok, melyek közül egyet a cikkem elején idéztem, sokat tettek a lebontásban. Ha nincs elméleted rá, akkor is tudhatod, hogy a nem-román feleséged vagy barátod is ember, itt él, nagyjából azt élte meg, amit te – és ha ezt tudod, párhuzamot vonhatsz közte és aközött a másik ember között, aki most indul az államelnöki posztért.
„Te pup, drága lelkem.” Erdélyben (és a Partiumban meg a Bánátban) sokan élnek olyanok, akik így búcsúznak el, és nem volna jó, ha a számuk csökkenne.
maszol.ro

Irodalmi Jelen-díj Horia Ungureanunak
A holnap kezdődő IV. Aradi Magyar Könyvnapok mintegy előjátékának is tekinthető a Jelen Ház teraszán tartott tegnap délutáni ünnepség, amelynek során az aradi román irodalmi élet egyik kiemelkedő alkotójának, Horia Ungureanu prózaírónak és költőnek az Irodalmi Jelen főszerkesztője átnyújtotta az általa alapított díjat. Böszörményi Zoltán bevezetőjében üdvözölte az aradi irodalmi élet számos jelenlévő prominens képviselőjét – köztük a Tóth Árpád Irodalmi Kör és a Kölcsey Egyesület tagjait –, majd az Irodalmi Jelenről beszélt, amely 15 éve nemcsak Arad és a régió, hanem az összmagyarság irodalmi alkotóinak is helyet ad – az anyaországtól Ausztráliáig és Kanadáig –, hangsúlyozva, hogy Trianon óta ez a leghosszabb életű irodalmi folyóirat.
Vasile Dan költő, az Írószövetség aradi fiókjának elnöke (Mircea Dinescuval, Mircea Cărtărescuval együtt maga is Irodalmi Jelen-díjas) laudációjában nemcsak a most kitüntetett alkotóról szólt, hanem az irodalmi díjak jelentőségéről is, amelyek az erkölcsi elismerésen túl némi anyagi támogatást is jelenthetnek, hiszen manapság egy író, nálunk, könyveiből, még ha jól „menedzselné” is magát, nem tudna megélni. Beszélt arról is, hogy az „aradi író” meghatározás egyesek számára a vidékiséget, a provinciálisat sugallhatná, pedig távolról sincs így, egyszerűen azt a helyet jelöli, ahol egy író él és alkot. A Világoson született Horia Ungureanu ebben a földrajzi térben, Arad környékén kitalált prózai műveiben egy helyet, amelynek embereit – gondolkodás- és beszédmódjukkal, lelkivilágukkal stb. – rendkívül hitelesen ábrázolja, és ezáltal nem helyi, hanem általános érvényű értékes irodalmat teremt. Noha a kitüntetettet főleg prózaíróként ismerik, költő is – tavaly jelent meg az édesapja emlékének szentelt poémája, amelyről szintén szólt a méltató. Természetesen szót kapott a díjazott is, aki többek között örömét fejezte ki afölött, hogy egy román író műveit magyarok is olvassák és becsülik, mint ahogy maga is figyelemmel követi a magyar írók románul elérhető munkáit.
A meghitt ünnepség végén a jelenlévők jó hegyaljaival koccintottak a friss Irodalmi Jelen-díjas egészségére.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Évzáró irodalmi estet tartottak Székelyudvarhelyen
Bartis Attila, Filip Florian és Kemény István estje zárta az irodalmi évet Székelyudvarhelyen. A szerzőkkel Murányi Sándor Olivér beszélgetett a G. Caféban az alkotás folyamatairól, valamint a nyelvi korlátokat túlszárnyaló barátságokról, de az ezek miatt kialakult közösségi feszültségekről és a politikai korrektségről is.
Szép számú érdeklődő előtt zajlott a csütörtök esti irodalmi évzáró a G. Caféban, amelyen idén Bartis Attila erdélyi íróval, a bukaresti születésű Filip Florian íróval és a budapesti Kemény István költővel beszélgetett Murányi Sándor Olivér. A marosvásárhelyi Bartis Attila 1984-ben családjával Budapestre költözött, miután apját, a Gyergyószárhegyen született Bartis Ferencet megfosztották román állampolgárságától. A székelyudvarhelyi irodalomkedvelő közönség idén a tíznapos G. Feszt nyitóestjén is találkozhatott az íróval, akkor A nyugalom című regényéről faggatta Murányi Sándor Olivér, most viszont A vége című legújabb regényébe nyújtott bepillantást az író.
Murányi egy friss olvasói kritikát olvasott fel Bartis Attila A vége című új regényéről, valamint annak budapesti fogadtatásáról. Az Írók Boltjának eladási listáját vezető regény német kiadása mellett egy New York-i is várható. Arra a kérésre, hogyan tud együtt élni a folyamatos sikerrel, egyszerűen annyit válaszolt, hogy nyilván örül neki, hiszen „bolond, aki nem”. Ám ezen túl nem foglalkozik ezekkel, hiszen eközben színházi munkájával „kínlódik”. A siker Bartis Attila szerint olykor segít, máskor pedig teher, hiszen ha nem megy a munka, akkor a múltbéli sikerek megbéníthatják.
Filip Florian teljes mértékben a fikció hívének tekinti magát, úgy véli, nem lenne vonzó számára az írás, ha csupán személyes élményeit kellene felsorolnia alkotásaiban. Olykor belefoglal elemeket saját gyerekkorából, ám ezt is a gyerekkori varázs jegyében teszi. Mint kiderült, a szerző Ioan Slavici leszármazottja. Felidézte, hogy felmenője fogsága alatt kérvényezte a börtön igazgatóságától fogva tartásának meghosszabbítását, hogy tudja befejezni írását. „Napjainkban tragikomédiába illők a híres politikusfoglyaink, akik könyveket írnak a börtönben. Lényegében ez az egyetlen romániai alkotói pályázat. Írnak egy-két könyvet, és hirtelen kiengedik őket” – mondta, párhuzamot vonva a múlt és a jelen között.
Murányi kérdésére válaszolva Kemény István költő elmondta, a slam poetryt nem kell magyarázni, hisz Erdélyben egyébként is nagyobb népszerűségnek örvend, mint Magyarországon. Szerinte folyamatos megújulás van ebben a műfajban, amelyet ő a színházi produkció és a hagyományos költészet közti átmenetnek tekint.
„Nem lehet radírgumival élni, hogy ami nem tetszik, azt kiradírozzuk az életünkből, ami meg tetszik, azt felpántlikázzuk” – fogalmazott Bartis Attila, aki szerint meg kell tanulni elfogadni és méltósággal kezelni a különböző helyzeteket. Fontosnak tartja, hogy társadalmi diskurzusok folyjanak a konfliktusokról, de a megoldás az egyén szintjén kezdődik. Bartis Attila egyébként úgy véli, hogy az irodalmi közéletben túlmitizálják barátságát Filip Floriánnal, mert a népek megbékélését látják benne.
Az irodalmi évzárón a meghívottak felolvastak műveikből, az est végén pedig dedikálták könyveiket. Murányi elárulta, jövőre egy újabb román szerzővel, Mircea Cărtărescuval találkozhat az udvarhelyi közönség.
Veres Réka
Székelyhon.ro

Mindenféléről egyenesen – Álljunk meg egy szóra Lövétei Lázár Lászlóval
Nemrég érkezett vissza New Yorkból, azon belül a szerinte még mindig őrült tempóban növekvő Manhattanből – ahol rokonlátogatóban volt – jelenlegi otthonába, Csíkszentdomokosra, szerda este pedig már kolozsvári közönségével találkozott Lövétei Lázár László költő, műfordító, a csíkszeredai Székelyföld folyóirat főszerkesztője.
Az Erdélyi Magyar Írók Ligája és a Bulgakov kávéház Álljunk meg egy szóra című beszélgetésen László Noémi kérdésére Lövétei azt is bevallotta, Csíkszentdomokost és az ottani nyugalmat sokkal jobban kedveli, mint az amerikai nagyváros nyüzsgését, ahol egyedül az vigasztalta, hogy „az amerikaiak sem csak vízen élnek”, így nem nagyon ért egyet Woody Allen gondolatával, miszerint „aki nem Manhattanben lakik, az bizonyos szempontból viccel”.
Lövétei Lázár László egyébként szokásához híven kertelés nélkül, olykor csípős humorral beszélt, nem zavarta a közönség. Megtudhattuk például, hogy a Székelyföld Olvasólámpa című rovata – amelyet négy szerkesztő jegyez, és amelynek legjobb írásai kötetként is megjelentek tavaly az Erdélyi Híradó gondozásában – tulajdonképpen Emil Bocnak köszönhetően jött létre, hiszen az ő miniszterelnöksége idején csökkentették az állami intézmények alkalmazottainak a fizetését 25 százalékkal, ők viszont, ami az alapfizetésből kiesett, honoráriumként toldották vissza.
Szó esett arról is, hogy Lövétei megpróbálkozott ugyan a gyermekversekkel Lázár-kert című kötetében, fordított is románból gyermekverseket, mégsem érzi úgy, hogy köze lenne ehhez a műfajhoz, így nem tervez újabb, gyermekeknek való kötetet. Felnőtteknek valót viszont igen, hiszen 2011-ben jelent meg legutolsó verseskötete, így lassan „illenék valamivel előállni”. A legutolsó, Zöld című kötete egyébként eclogákat tartalmaz, amelyekben a mai szleng egyes kifejezései és a régies szavak olyan természetességgel elegyednek, hogy az olvasónak fel sem tűnik ez a „keveredés”. A következő kötet egyébként nagy valószínűséggel Alkalmi címmel fog megjelenni, és az ilyen-olyan alkalmakra íródott verseit tartalmazza majd.
Pionírként nézni a Dinamo–Liverpoolt
A költőként ismert Lövétei egyébként három regényt is lefordított eddig románból: Mircea Cărtărescu Lulu című könyvét, Filip Florian és Matei Florian négykezes regényét, a Kölyök utcát, valamint Alexandru Vakulovski Hányinger utca című művét ültette át magyarra. Mint mondta, mindháromban megtalálta a „magának valót”, úgy érezte, mintha róla is szóltak volna.
A Kölyök utca bukaresti főhősei például ugyanúgy voltak pionírok és ugyanúgy szurkoltak a tévé előtt az 1984-es Dinamo–Liverpool meccs közben, mint a székelyföldi kortársaik, a Hányinger utca pedig [a kolozsvári egyetemi diákvárosba vezető, kanyargós, meredek Hegyvölgy (Piezişă) utca egyetemisták által használt „beceneve” – szerk. megj.] az ő kolozsvári egyetemi éveiről is szól.
Az is kiderült, hogy költő létére versek helyett miért inkább regényeket fordít: erre adnak pénzt. Persze az is előfordul, hogy még erre se. Érdekességképpen elmondta például, hogy a Cărtărescu-fordítás kiadására könnyedén kapott támogatást EU-s forrásból, a moldovai Alexandru Vakulovski művének magyarítását azonban a csak EU-s tagállamok irodalmi közeledését szorgalmazó EU-s szaktestület már nem támogatta. Lövétei „mérgében” elkezdett részleteket közölni a fordításból folyóiratokban, így végül a Communitas Alapítvány támogatásával tavaly megjelenhetett a Sétatér Egyesület kiadásában.
Ez már irodalomtörténet
László Noémi egy váratlan pillanatban elkezdte lobogtatni Lövétei orra előtt az Előretolt Helyőrség Ezredévkönyv című, a 20 esztendős Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy szerzőit összegyűjtő antológiát is, amelyben alapító tagként természetesen mindketten szerepelnek. Ez mindig érdekes pillanata egy EH-s szerző estjének, hiszen van is nemzedéktudat, meg nincs is, 20 év amúgy is túl hosszú, hogy egyetlen nemzedékről beszéljünk, az alapítók által megfogalmazott polgárpukkasztó tételekkel pedig ma már sok EH-s szerző nem nagyon tud azonosulni, de amint Lövétei is fogalmazott, ezt a 20 évet és az ezalatt megjelent megannyi könyvet nem lehet lesöpörni az asztalról, tetszik, nem tetszik, ez bizony már irodalomtörténet. Valami varázsa mégiscsak lehetett a Páholynak, ha végül is két évtizeden át szinte minden pályakezdő erdélyi magyar alkotó odakeveredett valahogy.
Szóba került természetesen az is, hogy az EH-alapító Orbán János Dénes „kapott a politikától 150 millió forintot”, amelyből a sokat vitatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft. jött létre, amely már toborozza a diákokat az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára az egész Kárpát-medencéből. És az is, hogy OJD levédette az Előretolt Helyőrség márkanevet az új projekt érdekében. Amire csóválgatták ugyan a fejüket sokatmondóan egy ideig, de végül is abban egyeztek meg, hogy mégiscsak meg kell várni, mi lesz az egész kezdeményezésből, mielőtt bárki a másik torkának esne. És Lövétei mellesleg kikérte magának, amit az üggyel kapcsolatban Selyem Zsuzsa írt, miszerint „könnyű volt az Előretolt Helyőrségnek, hiszen ott volt a pénz”, holott az EH-nak is ugyanúgy pályázni kellett a pénzekért, mint bárki másnak.
Szóba került egészen mellékesen az is, hogy Kálmán C. György (magyarországi irodalomtörténész, aki nemrégiben, Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díja kapcsán egy Facebook-bejegyzésben kérdezett rá, hogy mégis ki az a Király László és Farkas Árpád, nem kis felháborodást keltve – szerk. megj.) az eszébe vehetné, hogy a Körúton kívül is van magyar irodalom, és „ha nem volna olyan eke, olvashatna éppen mást is”. És az is, hogy Lövétei kedvence ugyan Arany, de azért mégiscsak Vörösmarty csinált magyar költői nyelvet – miként az oroszoknak Puskin –, így Petőfinek meg Aranynak már tulajdonképpen könnyű dolga volt. És az is kiderült, hogy bár Lövétei – aki akkor még nem volt Lövétei – már 16 évesen elküldött egy 25 versből álló paksamétát az Ifjúmunkásnak, később mégis mérnöki egyetemre jelentkezett, ami ellenben szerinte egyáltalán nem meglepő. És tényleg, mért is lenne az?
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Jó költészetből nagy költészet
A kisebbségi irodalmak kategóriában Vak visszhang című verseskötetéért Fekete Vince költő, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese, illetve Ivo Muncian szerb költő vehette át a Romániai Írók Szövetsége által kiosztott, az elmúlt év legjobb könyveit értékelő díjat.
Az elismeréseket kedden este a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban adták át. A Romániai Írók Szövetsége nagydíját Mircea Cărtărescu nyerte el Solenoid című kötetéért.
Fekete Vince a Krónika megkeresésére elmondta: örül az elismerésnek, akárcsak az eddigi díjaknak, de ez nem valaminek a végét jelenti. „A díj és a vele járó öröm természetesen nem azt jelenti, hogy lefékeztem, ugyanúgy megyek tovább, mint eddig, csak legyen erő és egészség. Ha valaki benne van egy nagyobb tervben, akkor igyekszik előre tekinteni" – fogalmazott Fekete Vince. A költő elárulta, hogy már évek óta dolgozik a Vargaváros című verseskötetén, amely Kézdivásárhely egykori céheinek, a tímárok, kalaposok, üstösök világába kalauzolja majd az olvasót. A kézirat jelenleg több száz oldalra rúg, ezzel a hatalmas anyaggal bajlódik a szerző, mint mondta a versek egyelőre a helyüket keresik a szövegtestben, folyamatosan változtatja a sorrendjüket, de a verseken belül is akad szerkesztenivalója.
Kemény István budapesti költő szerint Fekete Vince most díjazott, válogatott és új verseket tartalmazó kötetéből, a Vak visszhangból kiderül, „hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet". Ezzel kapcsolatban a költő elmondta, ez nem azt jelenti, hogy másképp dolgozna, mint eddig, a kötet szerkesztése közben, ahogy végiglapozta a korábbi könyveit, és kiválogatta azokból a szerinte legjobbakat, neki is alkalma volt újra számba venni az eredményeket.
„A kritikusok is rámutattak erre, és magam is meggyőződhettem róla, hogy az első két kötetem után érzékelhető egy jelentőseb változás, fordulat a költészetemben. Az első kettőben még más hang szólalt meg, igaz ezekben a csírákban, torokköszörülésekben is feltűnnek már itt-ott az előremutató motívumok, amelyek a későbbi írásaimban váltak meghatározóvá, ott tudtak kibontakozni" – fogalmazott ezzel kapcsolatban a szerző. „Fekete Vince a cáfolata számomra minden olyan gondolatnak, amely szerint a költészet meghalt. Az ő verseiben iróniával elegyülő fájdalom jelentkezik. Fekete Vince tudja, hogy mi a vers" – írta a könyvről és szerzőjéről Markó Béla költő.
A Romániai Írók Szövetsége kolozsvári fiókszervezete egyébként múlt héten osztotta ki a tavalyi könyvtermést értékelő díjait. Cseke Péter tavaly megjelent Borongós ég alatt, illetve Valori ale presei maghiare din România (1919–2004) című sajtótörténeti munkáiért Kacsó Sándor-díjban részesült, Horváth Benji költő pedig Beatcore című verseskötetéért kapta meg a Dsida Jenő-díjat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Díjazták Fekete Vincét
A Romániai Írók Szövetsége május 31-én a bukaresti Ion Luca Caragiale Nemzeti Színházban Fekete Vince költőt (fotó) is díjazta Vak visszhang című verseskötetéért a kisebbségi irodalmak kategóriában, így ez az alkotás is az elmúlt év legjobb könyvei közé került. Fekete Vince, a Székelyföld folyóirat főszerkesztő-helyettese jelenleg is dolgozik új kötetén, melynek a Vargaváros címet adta, s már több száz oldalas vázlata van, ezeket a verseket próbálja sorba rendezni. Az alkotás Kézdivásárhely egykori céheinek, valamint tímárok, kalaposok világába varázsolja az olvasót. Ivo Muncian szerb költőt is a kisebbségi irodalmak kategóriában ismerték el; a Romániai Írók Szövetsége nagydíját Solenoid című kötetéért Mircea Cărtărescu nyerte.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kortárs irodalom a kávéházban
Murányi Sándor Olivér Székelyudvarhelyi irodalmi estjein az előző évadban tizenkét neves szerző fordult meg. A találkozókat megszervező írót a következő évad meghívottjairól faggattuk.
Murányinál a meghívandó szerzők tekintetében nincs műfaji megkötöttség, mint fogalmaz: „műfaj a szépirodalom”. Amit jelenleg tudni lehet, hogy márciusban Bodor Ádám érkezik Székelyudvarhelyre.
„A Kossuth-díjas írónak egyedül Udvarhelyen van éves megszakításokkal tartott beszélgetéssorozata” – mondta Murányi, hozzátéve, hogy idén már hatodik alkalommal jön Bodor Udvarhelyre. Román írókat is megkeresett, akiket idénre vár, hiszen „az irodalom elsősorban nem magyar vagy román, hanem literatúra, és a népek barátságát is szolgálnia kell”.
Filip Floriant – aki már volt Székelyudvarhelyen – és Mircea Cărtărescut is érdemes olvasni a közeljövőben, hiszen ők is meghívást kaptak, ugyanakkor tárgyalások folynak még Röhrig Gézával és Krasznahorkai Lászlóval, de Murányi nagyon várja Erdélybe Nádas Pétert is. Arra a kérdésünkre, hogy tervez-e külföldi írókkal író-olvasó találkozót szervezni, azt a választ kaptuk, hogy „Igen, tájékozódom még az ügyben. Herta Müller Nobel-díjas íróra gondoltam, azon az alapon, hogy mindenki akkora, amekkorák az ébrenléti álmai.”
A minőség az a kritérium, ami alapján Murányi felkeresi azokat a szerzőket, akiket Székelyudvarhelyre invitál kötetbemutatóra vagy beszélgetésre, ebben az olvasók is segítenek neki.
„Az irodalom szubjektív, de akkor is létezik a kánon, a közösen elfogadott nívó” – szögezte le. Általában úgy zajlik a szervezés, hogy „megbeszéljük a fellépővel az időpontot, majd indul az utazás, szállás leszervezése, plakát és sajtóértesítő készítése. Újságírók, fotósok, operatőrök, szálloda- és kávézótulajdonosok segítenek abban, hogy Udvarhely másfél óra erejéig az összmagyar irodalmi világ fontos helyszínévé váljon” – meséli.
Az estek helyszíne rendszerint a G. Café, amely ilyenkor irodalmi kávéházzá alakul, ahol oldottabb hangulatban találkozhat az olvasó a szerzővel, és személyes beszélgetésre is sor kerülhet. Murányitól azt is megtudtuk, hogy a G. Café vezetősége hajlandó áldozni a kultúráért, azaz kifizetik a vendégek fellépti díjait.
Murányi nem szeret különbséget tenni a fellépők között, azonban az elmúlt évre visszagondolva nagy öröm volt számára, hogy márciusban Bodor Ádám – akit az egyik legnagyobb élő magyar írónak tart – itt beszélgetett először nyilvánosan Dragomán Györggyel és Szabó T. Annával. „Ez olyan esemény volt, ami a Budapesti irodalmi közvéleményt is érintette” – fogalmazott.
Mint mondta, az események leszervezésekor leginkább az időpontok egyeztetése okoz nehézséget, hogy az íróknak, költőknek és az olvasóknak is megfeleljen. „Betoppanó író nincs, mert hónapokkal előre rögzítjük az időpontot. Azt szeretem, ha én kereshetem őket” – mondta arra a kérdésünkre, hogy hány író kereste fel azzal, hogy szívesen jönne Udvarhelyre.
Dávid Anna Júlia
Székelyhon.ro

Fiatal romániai magyar költők verseinek román fordítását is bemutatják a Kolozsvári Nemzetközi Könyvfesztiválon
Kolozsvár főterén már épülnek a pavilonok, ingyen könyveket osztogatnak a fesztiválbuszon. Kedden kezdődik a 4. Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál.
A Transilvania Nemzetközi Könyvfesztivál kedden 13 órakor nyit Kolozsvár főterén, de a Kolozsvári Olvasókat (így, nagybetűvel) már 12 órára várják a Babeș-Bolyai Tudományegyetem főépülete elé egy könyvvel a kezükben, hogy együtt vonuljanak át a főtérre. Közben néha megállnak majd egyet olvasni – akár hangosan is – a magukkal hozott könyvekből.
A fesztiválbusz már csütörtökön elindult a 24-es autóbusz vonalán és október 10-ig közlekedik. A két nagy Kolozsvári bevásárlóközpontot, azaz a város nyugati és keleti részét összekötő autóbuszvonalon naponta 100 csomag ingyen könyvet osztanak szét az utasok között. Így népszerűsítik az olvasást, a fesztivál jelmondatának megfelelően, szelíd erőszakkal: „A könyvtől nem menekülsz! (De carte nu scapi!)”.
Az ötnapos, október 9-én, vasárnap záruló rendezvényre számos külföldi meghívott érkezik. Alessandro Baricco és Franco Moretti Olaszországból, Mario Bojórquez és Alí Calderón Mexikóból, Andrei Codrescu az Amerikai Egyesült Államokból, Adam Puslojić Szerbiából, Mite Stefoski Makedóniából, Josef Straka Csehországból és Étienne Verhasselt Belgiumból.
A fesztiválon jelen lesz Mircia Dumitrescu képzőművész, akinek Nichita azi címmel kiállítása nyílik a főtéri pavilonban és Mircea Cărtărescu író, aki szombaton, október 8-án találkozik a Kolozsvári közönséggel.
Szerdán este 10 órakor irodalmi „Jam Session”-t szerveznek a főtéri Diesel klubban. Itt költők olvashatják fel szabadon verseiket, bárkit szívesen látnak, ott lesznek a fesztivál díszvendégei is.
Franco Moretti olasz irodalomkritikust a Babeș-Bolyai Tudományegyetem tiszteletbeli doktori címmel tünteti ki, Alessandro Bariccot pedig, aki íróként, rendezőként és zenekritikusként is ismert, nem csak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, hanem a Gheorghe Dima Zeneakadémián is tiszteletbeli doktorrá avatják.
Kedden este 6-tól mutatják be a fiatal romániai magyar költők antológiájának román fordítását. André Ferenc, Fischer Botond, Gondos Mária Magdolna, Horváth Benji, Gothár Tamás, Kali Ágnes, Kulcsár Árpád, Varga László Edgár és Serestély Zalán verseit Dósa Andrei ültette át román nyelvre, aki korábban Kemény Istvánt, Kosztolányi Dezsőt, Szabó Magdát is fordított.
A könyvbemutatók mellett érdekes előadásokra is lehet számítani, szerdán délután 5 órától például a román származású amerikai író, költő, Andrei Codrescu az idén száz éves Dada mozgalomról és kortárs hatásairól tart előadást a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarának Popovici termében.
maszol.ro

Közkegyelem, népszavazás, börtönök
Két nap leforgása alatt kétszer is sikerült meglepő húzással előállnia Klaus Johannis államfőnek, akiben ennek köszönhetően sokan – köztük a politikusokkal szembeni igényességéről is közismert Mircea Cărtărescu író, költő – kellemesen csalódtak. 
Különösen a mandátuma első felében tanúsított passzivitása ismeretében. A jobbközép elnök ezúttal személyes jelenlétével biztosította támogatásáról a balliberális kormány közkegyelmi kezdeményezése, a büntetőjog tervezett megváltoztatása miatti tiltakozásképp utcára vonult tüntetőket, másnap pedig népszavazást kezdeményezett a témában.
Tény, hogy Johannis részéről túlságosan merész és átgondolatlan lépés volt megjelenni a bukaresti demonstráción, viszont természetesen még ez sem indokolja a román kormányoldal és médiacsatlósai részéről megfogalmazott, államcsínyt és új bányászjárást emlegető agymenéseket. (Egyszerűen vérlázító, hogy éppen az a PSD-elnök veszi a szájára a bányászjárás kifejezést, akinek elődje és ideológiai mentora 27 évvel ezelőtt szétverette a Zsil-völgyi vájárokkal a bukaresti diáktüntetést). A népszavazásra vonatkozó javaslat már sokkal hatásosabb és előremutatóbb kezdeményezés, még akkor is, ha az államfő eredeti bejelentésével szemben a referendumra bocsátandó kérdés nem kifejezetten a közkegyelemre szorítkozik, hanem tágabb értelemben vonatkozik a korrupcióellenes harcra és a köztisztviselők feddhetetlenségére.
Teljesen nyilvánvaló, hogy Liviu Dragneáék minden jogi, parlamenti kiskaput kihasználnak a referendum meghiúsítása, majd – ha az számukra előnytelen lesz – az eredmény mellőzése érdekében. A társadalom reakciójának ismeretében az is egyértelmű ugyanakkor, hogy a Grindeanu-kormány nem fogja tudni megvalósítani a közkegyelem végrehajtását és a Btk.-módosítást célzó tervét. Bármennyire igyekeznek magyarázni a magyarázhatatlant, világos, hogy a balliberális koalíció vezetőinek nem a romániai börtönök túlzsúfoltsága fáj, ők magukat és holdudvarukat kívánják kivonni az igazságszolgáltatás hatálya alól. Nem véletlen, hogy a tervezett intézkedések mögött nemcsak az államfő, a jobboldali ellenzék, a nyomozó hatóságok és civil szervezetek, hanem az amerikai nagykövetség is a jogállam gyengítésének szándékát látja.
Lényeges eleme ugyanakkor a mostani társadalmi-politikai vitának, hogy a mintegy háromezer elítéltet érintő esetleges közkegyelem mindössze szépségtapaszt jelentene a fogvatartási intézetek telítettsége, az embertelen börtönkörülmények esetében, valós megoldást azonban nem kínál. Néhány ezer fogoly szélnek eresztésével még nem lennének jobb életkörülmények a rács mögött, Románia nem szabadulna az európai bíróság által kilátásba helyezett tetemes büntetéstől, ráadásul zuhanna a társadalom biztonságérzete.
Az egyetlen hosszú távú és megnyugtató megoldás a hazai börtönkörülmények jobbításában, új fegyházak építésében rejlik, mindenekelőtt humánus érvek szólnak amellett, hogy emberi körülményeket kell teremteni a fogva tartottak számára büntetésük végrehajtása érdekében. Ennek a pénzben mért – mintegy 800 millió euróra rúgó – árát úgy sem tudja megspórolni az ország, arról nem beszélve, hogy a témában zajló politikai vita, az ebből adódó válság és következményei nagyságrendekkel többe fog kerülni mindannyiunknak.
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár)

Nemcsak tolerálni, meg is érteni a másikat
Interjú Niculina Ţînţar sepsiszentgyörgyi kultúraszervezővel, a Háromszék kultúrájáért díj kitüntetettjével identitásról, románok és magyarok esélyéről.
– Vajon hányan mertek volna fogadni arra a nyolcvanas években, hogy a kihelyezése után a székelyföldi Ozsdolán marad, egy olyan faluban, ahol alig néhányan beszélnek románul?
– Az elején még én sem fogadtam volna magamra. Ugyanazzal a gondolattal indultam Ozsdolára, mint a Bukaresti Egyetem filozófia–történelem szakának mind a hét végzőse, akik arra eszméltünk, hogy székelyföldi településekre helyeztek ki: megjelenünk a munkahelyünkön, majd azonnal keresünk valami kiutat, hogy visszatérhessünk egyetemi éveink városába, mert valamennyien arról álmodtunk, hogy ott találjuk meg életünk értelmét.
Az ozsdolai általános iskolában a magyar kollégáim olyan fogadtatásban részesítettek, ami nemcsak meghatott, de teljesen le is fegyverzett: első naptól úgy vigyáztak rám, mint egy eltévedt gyermekre. Közel két évig maradtam Ozsdolán, és csodásan éreztem ott magam. 1991-ben kaptam egy állásajánlatot Bukarestben, de akkorára itt már gyökeret eresztettem, és eldöntöttem, maradok, mert úgy éreztem, itt szükség van rám, a fővárosi sajtóba pedig Sepsiszentgyörgyről is be tudtam dolgozni.
– Szociológus, kulturális rendezvényeket szervez, koordinál, művelődési lapokban közöl, drámákat ír, dramaturg. Honnan ez a szerteágazó érdeklődés, energia?
– Valójában nem vagyok szociológus, ám az egyetemen szociológiát is tanultam, 1989 előtt a szociológiát, a pszichológiát, a neveléstudományt ugyanazon a szakon tanultuk. Tehát a jelenlegi tevékenységi területeim mind rokonszakmák, és abban gyökereznek, hogy filozófiát végeztem, pszichológiára szakosodtam, esztétikából államvizsgáztam, Franz Kafka műveiből írtam a szakdolgozatomat. A Kovászna Megyei Művelődési Központba szociológusként és PR-szakértőként alkalmaztak, de az esztétika, valamint Ion Ianoşi tanárom a vétkes a vizuális művészetek iránti szenvedélyemért, különösképpen a színház és a filmművészet iránti elkötelezettségemért. Ezzel magyarázható, hogy a legsikeresebb projektjeim a színházhoz kötődnek, és a sepsiszentgyörgyi művelődési intézmények közül a legtöbbet az Andrei Mureşanu- és a Tamási Áron-színházakkal, néhány éve pedig az Osonó Független Társulattal dolgoztam együtt.
– Amikor január 15-én az Árkosi Kulturális Központban átadták Önnek a Háromszék kultúrájáért díjat, Szonda Szabolcs a Kovászna megyei művelődési élet szürke eminenciásának nevezte. Nem szeretne jobban reflektorfénybe kerülni, esetleg a román közösség véleményformálójaként?
– Nagyra értékelem Szonda Szabolcs könyvtárigazgatót, sokat dolgoztunk együtt. Már az első években, amikor kinevezték a Bod Péter Megyei Könyvtár élére, lenyűgözött, hogy milyen tisztelettel közelít a román kultúrához, mekkora figyelmet szentel a kortárs román irodalomnak, és mennyit foglalkozik azzal, hogy tartós kapcsolatokat építsen ki értékes román írókkal, akiket folyamatosan olvasótalálkozókra hív Sepsiszentgyörgyre. Néhány éve Szabolcs már csak a könyvtári csapatával szervez rendezvényeket, én pedig nem teszek mást, mint írok a sikereiről, mint például a Mircea Cărtărescu részvételével tartott közönségtalálkozóról, amit hibátlanul szervezett meg a Pulzart ifjú csapatával, és amivel nemcsak az én, de az író elismerését is kivívta.
Visszatérve arra a portréra, amit a díjátadón Szabolcs rólam rajzolt, talán túl szépre sikeredett, nem vagyok én épp a Kovászna megyei kulturális élet szürke eminenciása, a sepsiszentgyörgyi művelődési kínálat nagyon gazdag, és a rendezvények többségéhez nincs is közöm. És nem, nem szeretnék több reflektorfényt, nem az a célom, soha nem szerettem a nagy nyilvánosságot. Azt leginkább a forradalmi ifjúságom alatt vállaltam, a kilencvenes években, amikor gyűléseken szólaltam fel, és sok olyan művelődési rendezvényt szerveztem, ahol nekem is ki kellett állnom a közönség elé. 2008-ig elég aktívan részt vettem a Kovászna megyei kulturális életben, ám az utóbbi években már kerülöm a nyilvánosságot. Túl azon, hogy telik az idő, és már nehezebben viselem ezeket a szerepléseket, úgy vélem, most már a fiatalokon a sor, akiket a lehető legjobb tudásom szerint, diszkréten próbálok segíteni, bármikor, ha arra szükség van.
Nem akarok a román közösség véleményformálója lenni, minden alkalommal, amikor előrukkoltam egy beszéddel vagy írással, csakis a saját nevemben beszéltem. Soha nem állítottam, hogy az igazság letéteményese vagyok, én csak az épp aktuális problémák mentén fogalmaztam meg legtöbbször az elképedésemet. Legkedvesebb egyetemi tanáraim, Ion Ianoşi esztétikaprofesszor és Mircea Flonta ismeretelmélet-professzor arra tanítottak, hogy legyen meg bennem a saját vélemény büszkesége, ne fogadjam el gondolkodás nélkül más véleményét, és azt szeretném, ha minél több, a térségben élő románnak lenne bátorsága reagálni, ha valaki a nevében beszél, és ha úgy érzi, ezek a szavak hazugok, rágalmak, vagy épp nem őket képviselik.
Például szerettem volna, ha az én románjaim reagáltak volna egy félanalfabéta ortodox pap zavaros és sértő beszédére, amit december 1-jén mondott a sepsiszentgyörgyi Mihai Viteazul-szoborcsoportnál. Elsősorban azokra a románokra gondolok, akik ott voltak a téren, részt vettek a parádén, úgy tettek, mintha a nemzeti ünnepet tisztelték volna meg, közben pedig hagyták azt a szánalmas papot, hogy csúfot űzzön a magyarok, de a románok történelméből is.
– 1990-ben, a marosvásárhelyi események után beszédet mondott a románok és a magyarok békés együttélésének védelmében. Hisz még ebben?
– Bevallom, már nem emlékszem pontosan, mit mondtam az első felszólalásomban, abban viszont biztos vagyok, hogy nem használtam nagy szavakat, soha nem játszottam ezekkel, függetlenül attól, hogy miről beszéltem vagy írtam. Addig én csak az iskolákban, a tárlatmegnyitókon szólaltam fel. Egy pillanatig sem gondoltam, hogy utcai tüntetéseken tartsak beszédet, hiszen fiatal voltam és türelmetlenül vártam, hogy élhessek a szenvedélyeimnek, örültem az alig visszanyert szabadságnak, amiért olyan sokan meghaltak.
A marosvásárhelyi márciusi események sokkoltak, az egész országban eluralkodott egy leírhatatlan magyarellenes hisztéria, amit az írott és elektronikus, az országos és helyi sajtó tovább szított. Minden hang, az újságírók, a politikusok, az utca embere egy muszáj-magyarellenes diskurzussal igazolta jó román voltát. Abban az ijesztő hangulatban hallottam meg Smaranda Enache asszony nyugodt, meleg hangját, úgy vélem, neki nagy szerepe volt abban, hogy a románok és a magyarok újra tudták kezdeni a párbeszédet. Csakhogy a magyarellenes hisztéria nem csillapodott, és egyszer már nem bírtam tovább, hogy a Vatra Românească különböző képviselői minden székelyföldi román, tehát az én nevemben is beszélnek.
Szégyelltem hallgatni. Rájöttem, hallgatásommal részese vagyok a magyarellenes kampánynak. Így írtam a Cuvîntul Nou című, akkor egyetlen román nyelvű helyi napilapba. Néhány sajtómegjelenés után azt hiszem, hogy Maria Movilă – akinek tanítottam a fiát – felkért, mondjak beszédet egy tüntetésen. Így kezdődött a forradalmi időszakom (nevet). Így tehát arra a kérdésre, hogy a román–magyar együttélés értékeit védtem, csak arra emlékszem, hogy én valójában barátaimat, a kollégáimat, a magyar embereket védtem, akiket a Vatra Românească a falhoz állított.
– Szintén a díjátadón fogalmazódott meg, hogy a hatékony és kiegyensúlyozott párbeszéd híve, nem ódzkodik a polémiától, ha az érdemleges, és hasznos következtetésekhez vezet, de akkor sem, ha úgy érzi, sértik az igazságérzetét, a valóságot szándékosan eltorzítják. Gyakran van szükség arra, hogy vitába szálljon, és ha igen, mi okból?
– Több polémiában részt vettem, elsősorban színházi, művelődési témakörben, az érvelő vita nagyon hasznos elmegyakorlat a mentálhigiéné miatt is. Amikor vitázol, valójában a saját meggyőződésedet tisztázod egy téma kapcsán, teszteled az érveid érvényességét egy másik véleménnyel ütköztetve. A vitapartnered megalapozott érvrendszerrel lephet meg, érvei segíthetnek, hogy továbbfejleszd, és megerősítsd az álláspontodat, vagy épp ellenkezőleg: rávehetnek, hogy beismerd, tévedtél, hogy téves meggyőződések csapdájában éltél, és fogalmad sem volt ezek határairól, törékenységéről vagy éppen mérgező voltáról.
A mód, ahogy reagálunk a jól dokumentált, alátámasztott ellenvéleményekre, sokat elmond emberi mivoltunkról. Ezért éri meg bátorítani a vitát bármilyen témában, tabuk nélkül. Mert amellett, hogy a párbeszéd még nem ölt meg senkit, ha konfrontálódunk, van esélyünk arra, hogy megtisztuljunk a különböző közhelyektől, előítéletektől, melyek parazitaként mérgezik és torzítják a belső világunkat.
– Hogy látja, megőrizhetik a románok kulturális identitásukat a Székelyföldön, Kovászna megyében?
– Az identitás kérdése, még a kulturális identitásé is, annyira bonyolult, hogy kísértést érzek arra, hogy megkerüljem a kérdést, hiszen azt sem tudom, honnan kezdjem. Talán azzal, hogy a világunk tragédiáinak egy része – régen és ma is – abban gyökerezik, hogy valakik agresszíven keresték és nyilvánították ki az identitásukat, legyen az nemzeti, helyi, regionális vagy kisebbségi identitás. Véleményem szerint bármely változatáról is beszélünk, ma az identitás-kérdéskör csak akkor nyer értelmet és igazolást, ha a különböző identitások tiszteletén alapuló európai diskurzus fogalomtárát használja. Elismert történészek, szociológusok szerint a 21. századi identitásdiskurzus már nemcsak a magát a múlttal igazoló identitásra épül, egyszerűen azért, mert az elődeink hőstettei nem a mi érdemeink, mint ahogy nem vagyunk felelősek a múltban elkövetett gyávaságokért és bűntettekért sem.
Ezt szeretném én a Székelyföldön élő románjaimtól: hogy hiteles történészektől, és ne propagandistáktól próbálják megismerni a múltat. Hogy megértsék, az identitásunk, mint ahogy a mellettünk élő székelyek identitása sincs kőbe vésve, hanem egy állandóan építkező folyamat, és hogy kik vagyunk ma, mivé leszünk holnap, az csak azon múlik, hogy ma mit teszünk azért, hogy jó legyen nekünk együtt. A románok egy része azt hiszi, hogy úgy tudja kifejezni az identitását, ha bebizonyítja, hogy az erdélyi magyarok nemzedékről nemzedékre vétkesnek születnek, ezért a jogaik és a szabadságuk kizárólag a mi, vagyis a románok jóindulatán, és a megbocsátásunkon múlik.
– Mennyire tart attól, hogy az erős decentralizáció, az autonómia elsorvasztaná a románok kultúráját a térségben?
– Jó lenne, ha az autonómia és a decentralizálás kérdéskörében a román társadalom – élen a politikusokkal – a szakértők kutatásaira hagyatkozna. Tudom, hogy vannak interdiszciplináris kutatócsoportok, melyekben román és magyar szociológusok, politológusok, történészek, közgazdászok vesznek részt, olyan szakemberek, akik jól ismerik a romániai valóságot és más országok regionális tapasztalatait. Remélem, hogy ezeket a kutatásokat veszik át és hasznosítják a politikusok, és megpróbálnak felépíteni egy helyi autonómiaprojektet, amely a székelységre is érvényes.
Én eddig azt láttam, hogy a magyarok abszolút demokratikus utakon próbálják megvalósítani az autonómiával vagy a regionalizációval kapcsolatos projektjeiket. Amíg a magyarok lépései békések és bármely demokráciában hozzáférhető mechanizmusokat mozgósítanak, nincs ok aggodalomra vagy hisztériára. A magyar barátaimmal folytatott beszélgetések során megértettem, ők is tudatában vannak annak, hogy az autonómiának csak akkor van esélye, ha közös regionális projektként fogják fel, vagyis megpróbálják meggyőzni az itt élő románokat, hogy az autonómia nem ellenük irányul, nemcsak a magyarok ügye, hanem közös ügy. De nehéz elfogadtatni a románokkal ezt a közös projektet, sokan még mindig úgy tekintenek az autonómiára, mint ami fenyegetést jelent számukra, a nemzeti egységre és a román államra.
– Vannak kapcsolatok a román és a magyar kulturális élet szereplői között Kovászna megyében? Mi lenne a megoldás, az út a nagyobb tolerancia, az intenzívebb együttműködés érdekében?
– Nem a több tolerancián múlik a románok és magyarok esélye arra, hogy a közös ügyek mentén találkozzanak, hogy felépítsenek együtt egy közös jelent és jövőt. A gond az, hogy a románok és a magyarok megtanulták tolerálni egymást anélkül, hogy megpróbálnák megérteni egymást, vagyis mímelik a kölcsönös tiszteletet, de a valóságban ki-ki a maga táborában megveti és kipletykálja a másikat. Éppen ezért – mert bár eltűrik egymást, de nem próbálunk egymás bőrébe bújni – mind a két részről vannak olyanok, akik könnyen a manipuláció áldozataivá válhatnak, mint ahogy megtörtént 1990-ben Marosvásárhelyen.
Ezért én azt hiszem, hogy a multikulturális terek léte, az együttélés az állandó empátiára való törekvésen múlik. Ha csak arra szorítkozunk, hogy toleráljuk a másikat, akkor felsőbbrendűnek gondoljuk magunkat annál, akit megtűrünk. Vagyis úrnak érezzük magukat, szánalomból vagy mert a törvény erre kényszerít, kinyújtjuk a kezünket a tőlünk különböző felé, eljátsszuk, hogy egyenrangú félnek tartjuk, egy asztalhoz ülünk vele, de nem mulasztjuk el a fülébe énekelni, még a nemzeti ünnepen is, hogy mi románok vagyunk, és itt örökké urak. Holott a románok és a magyarok közötti közeledés és az együttműködés akkor lesz autentikus és hosszú távú, ha megértjük, hogy egyenlők vagyunk a jogokban, a szabadságban, hogy a jelenünk és a jövőnk attól függ, miként tudunk együtt küzdeni a minket megillető jogokért és a szabadság védelmében.
Niculina Ţînţar
Egy dobrudzsai, Babadag melletti kis faluban született, 1985-ben végzett a Bukaresti Egyetem filozófia tanszékének pszichológia szakán. Egyetemi tanulmányai után kihelyezték a Kovászna megyei Ozsdolára, ahol két évig történelmet és földrajzot tanított. Jelenleg Kovászna Megye Művelődési Központjában referens.
Tíz színdarab szerzője, kulturális folyóiratoknak ír, és tevékenyen részt vesz a térség művelődési életében, a kilencvenes évek óta különböző helyi, országos és nemzetközi projektek, pályázatok lebonyolítását koordinálja, a magyar kulturális intézményeket is tevékenyen segíti. 
Idén megkapta a Háromszék kultúrájáért díjat, melyet a megyei önkormányzat által fenntartott Kovászna Megyei Művelődési Központ 2013-ban alapított.
Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár)

„A magyar nyelv mindenre alkalmas” – Lövétei Lázár László költő díjairól, kedvenceiről
Lövétei Lázár László költő, műfordító, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője nemrégiben kapott díjairól, kedvencéről, Arany Jánosról, az Arany-emlékévről, a román és magyar irodalom közti átjárhatóságról, valamint a fordítás és lapszerkesztés vonatkozásairól beszélt a Krónikának.
– Mostanában megszaporodtak a díjaid: nemrég ítélték oda neked a 2018-as Balassi Bálint-emlékkardot, amit februárban adnak át, illetve te kaptad a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozatának az év legjobb könyve díját Alkalmi című kötetedért. Hogyan értékeled az elismeréseket?
– Minden díjnak örülök, hiszen minden elismerés a szakma részéről érkező visszajelzésként értékelhető, hogy ti. figyelnek az emberre, nem sikkadnak el a mai betűdömpingben a dolgaink. Egyszóval: hogy van értelme az írásnak. Már csak az olvasókat kellene mozgósítani, hogy megvásárolják az Alkalmi itt-ott még föllelhető példányait.
Hogy a Balassi-emlékkard odaítélése esetében mennyire volt fontos az Alkalmi viszonylagos frissessége (alig egy éve jelent meg ez a kis kötet), azt nem tudom, de jövő év február 14-én (Bálint-napkor) meg fogom kérdezni a döntnököket! Amúgy is kíváncsi vagyok, hogy miért kellett ilyen korán bejelenteni a díjazott nevét, hiszen mire kézbe vehetem a szablyát, a török már Bécs alatt lesz! No de a viccet félretéve: valószínűnek tartom, hogy Lackó fiam fog örülni a leginkább, hogy végre lesz egy rendes kardunk, mert fakard rengeteg hányódik a kertünkben, s Lackó a teljes fegyverarzenált (fakardokat, pajzsot, pisztolyt, íjat, puskát, lándzsát) hajlamos szétszórni a fűben, így segítve kaszálgató apja munkáját. Hátha az igazi kardot majd jobban megbecsüli.
– Maradva az emlékkardnál: a Balassi nevével fémjelzett elismerést odaítélő grémium közölte, a te költészetedet tartja a 16. századi költő műveihez méltónak. Kritikusaid, méltatóid sokszor kiemelik, hogy a költészeted szorosan összefonódik a magyar lírai hagyományokkal. Te magad hogyan látod „belülről” ezt a kérdést? Mindig is a hagyományos felé fordult, ebbe az irányba tartott és tart továbbra is a költészeted?
– Talán érdemes itt megemlíteni, hogy Balassi tényleg az egyik nagy kedvencem. Évekkel ezelőtt például a csíkszeredai Corvina Könyvesház vezetője – felháborítónak találván a kies tájainkon is tomboló Valentin-napi őrületet – felkért, hogy tartanék egy előadást Balassiról, Bálint napkor, tehát február 14-én. Írtam is egy esszét Balassiról (ez az előadás éppen a Krónikában jelent meg!), s most, íme én kapom a végvári szablyát! Úgy tervezem, hogy ezt az esszét felolvasom majd a Gellért szállóban, remélem, nem kergetnek el, szablyástul. Bár akkor már lesz mivel védeni magam... Ami meg az általad említett kritikusokat illeti: örülnék, ha igazuk lenne, mert számomra tényleg fontos a költészeti hagyomány (legyen az magyar, vagy éppen latin), hiszen az organikus továbbépítkezést tartom a legszimpatikusabb útnak. Persze, az ellenkezőjére is van példa a magyar lírában: Kazinczy például addig erőltette a nyugat-európai verselést, hogy ma már egészen természetesnek tűnik, hogy jambikus verseket írnak a költőink. Nyilván, ehhez az is kellett, hogy a magyar nyelv mindenre (de tényleg mindenre!) alkalmas.
– Köztudott, hogy kedvenc klasszikusod Arany, úgy is fogalmaztál valahol, hogy a világ legnagyobb formaművésze volt. Esszésorozatod is jelent meg a két évszázada született költőóriásról, napvilágot látott a Széljegyzetek Arany Jánoshoz című köteted is. Honnan származtatod az Arany-életmű iránti erős vonzódásodat, megfogalmaznád, hogy miért éppen őt választottad kedvencedül?
– Kedvencet általában nem választani szokott az ember: vagy azzá lesz valaki, vagy nem. Arany János meg... hát igen! A minap láttam egy orosz „dokumentumfilmet” a TVR 3 csatornán, amatőr színészek adták elő Csehov A 6-os számú kórterem című remekművét. Mit mondjak, torokszorító volt. Mindezt csak azért említem meg, mert Arany nálam szorosan összefügg Csehovval. Arany-ügyben ugyanis én is teljesen átlagos olvasó voltam, egészen addig, amíg el nem olvastam alaposan, nagyon lassan Arany Kertben című versét. Akkor mondtam azt, hogy ha Csehov „kórterme” a világirodalom legkegyetlenebb prózája, akkor Arany Kertbenje a világirodalom legykegyetlenebb verse. Iszonyú dolgok vannak benne, kiráz a hideg, ha csak rágondolok is. Képzeljük el, hogy Vörösmartynál az emberfaj még csak „sárkányfog-vetemény”, Aranynál már „hernyó”! Nem tudom, hogy süllyedhet-e az ember ennél mélyebbre. Nos én ebbe az illúziótlan Aranyba szerettem bele, mondván, hogy aki olyan verset tud írni, mint a Kertben, azt érdemes alaposabban is megismerni. Azóta is vallom, hogy Arany nemcsak a „mondani tudása”, hanem a mondanivalója miatt is az egyik legnagyobb költőnk.
– Az idei év Arany-emlékév, ezért széltében-hosszában rengeteg minden hangzott el jelentőségéről, költészetéről, számos kezdeményezés igyekszik közel vinni életművét a fiatal korosztályhoz, kiemelve, hogy valójában kortárs költőről van szó, hiszen a 21. század gyermekeihez is szól. Miként látod, mennyire klasszikus és mennyire kortárs Arany?
– Talán annyit tennék hozzá, illúziótlanul, az imént már elmondottakhoz, hogy hamarosan vége lesz a bicentenáriumnak, s minden marad nagyjából úgy, ahogy az ünnepségsorozat előtt is volt, hiszen a fesztív jellegű ünnepségek épp a lényegről feledkeznek meg. Arról tudniillik, hogy olvasni kellene Aranyt, nem csak beszélni róla. Nemrég a Magyar Írószövetség karavánjának tagjaként hat székelyföldi középiskolában próbáltuk népszerűsíteni Aranyt, nem tudom, mekkora sikerrel. Volt zene, volt szavalat, én is okoskodtam egy sort, de hogy mi ment át, azt nem tudnám megmondani. Természetesen nem kell feladni, hanem igenis meg kell próbálni „megismertetni” Aranyt a fiatalokkal. Módszer van bőven, számomra az egyik legszimpatikusabb a Margócsy István-féle út. „Ha például gimnazistáknak szeretném »eladni« Aranyt – mondja Margócsy –, akkor valószínűleg a humorát emelném ki. Nemcsak a műveiben rejlő humort, hanem azt is, ami az irodalmon kívüli megnyilatkozásaiban érhető tetten. Például hogy szerkesztőként versekben figyelmeztette a szerző barátait, ha határidőig nem adták le a kézirataikat. Ebből a diákok is megérthetik, hogy Arany számára a versben való kommunikáció a világ legtermészetesebb dolga.” Arany „aktualitására” pedig legyen elég egyetlen példa: olvassa el mindenki (vagy olvassa újra) Arany Gondolatok a béke-congressus felől című, 1850-es versét...
– Költő és műfordító vagy, ugyanakkor a Székelyföld folyóirat főszerkesztője. A lap nagy sikernek örvend az olvasók körében. Mi a fő szerkesztési elved, illetve mi lehet a titka annak, hogy manapság népszerű lehessen egy kulturális havilap?
– Nincs „nagy titok”: egyszerűen igyekszünk komolyan venni saját magunkat is, meg az olvasókat is. S amennyire erőnk engedi, igyekszünk nem kánonkövetők, hanem kánonalakítók lenni. Annak ugyanis semmi értelmét nem látom, hogy tizenöt egyforma lap jelenjék meg a Kárpát-medencében magyar nyelven, ugyanazzal a szerzőgárdával, ugyanazzal az olvasóréteggel. S ami nagyon fontos: mozogni kell, meg kell mutatnunk magunkat, mert marketing ide vagy oda: a legjobb módszer még mindig az író-olvasó találkozó. Lehet szerkeszteni lapot elefántcsonttoronyban is, de akkor előbb-utóbb végzetesen elszakadunk az olvasóktól.
– Magyar–román szakon végeztél a kolozsvári bölcsészkaron, román szépirodalmat fordítasz magyarra, többek közt Mircea Cărtărescu, a Florian fivérek, Alexandru Vakulovski regényét, kortárs költők verseit is magyarítottad. Hogyan választod ki az írásokat, amiket átültetsz magyarra, és milyen kapcsolatban állsz a kortárs román szerzőkkel?
– A lefordítandó művek mindig megtalálják az embert, recept erre sincs, hogy miként történik mindez, de tényleg nem kell izgulni: fordítanivaló mindig kerül, hiszen a kortárs román irodalom (is) nagyon jó periódusát éli. Én meg szeretem tudni, hogy mi történik körülöttem. Lehet, hogy istenkáromlásként fog hatni, de őszintén mondom, hogy néha egy mezőségi „román” regény jobban érdekel (mert többet elmond rólunk, magyarokról és románokról), mint egy péterváradi „magyar” történet. Nem áll szándékomban újra fölfedezni a transzilvanizmust, egyszerűen ez van, és kész.
– Korábban azt nyilatkoztad a Krónikának, hogy szkeptikusak az írók a román és magyar kultúra közeledését illetően. Ez azt követően történt, hogy a Székelyföldnek a magyarok és románok kapcsolatát körüljáró, augusztusi lapszámát Bukarestben mutattátok be román írók jelenlétében egy kerekasztal-beszélgetésen. 1918. december elsejének centenáriuma közeledtével egyáltalán nem mondható felhőtlennek a román–magyar viszony. Hogyan látod, a két irodalom közti átjárhatóság megteremtése valamiképpen elősegíthetné a közeledést?
– Ha nem hinnék abban, hogy érdemes forszírozni ezt a kérdést, akkor eleve nem zaklattam volna magyar és román kollégáimat az augusztusi Székelyföldben megjelent ankéttal. Illúzióim természetesen nincsenek, pláne most, az 1918-as évforduló előestéjén. De csak azért, mert valakiknek nagyon jól jöhet, hogy hirtelen ennyire elszaporodtak a provokátorok, nekünk még nem kell beállni a köpködők közé. Kitombolják majd magukat, nagyon büszkék lesznek (csak tudnám, hogy mire!), aztán marad minden a régiben. És ez még a jobbik eset!
Lövétei Lázár László
1972-ben született Lövétén. Középiskolai tanulmányait Székelyudvarhelyen végezte a Tamási Áron Líceumban. Tanári diplomáját 1998-ban szerezte a kolozsvári BBTE magyar–román szakán. 1998 óta a csíkszeredai Székelyföld kulturális folyóirat szerkesztője, 2010 óta főszerkesztője. Csíkszentdomokoson él. Fontosabb verseskötetei: A névadás öröme (1997); Távolságtartás (2000); Két szék között (2005); Zöld (2011); Alkalmi (2017). Fordításkötetei: Mir­cea Cărtărescu: Lulu (regény, 2004); Filip Florian – Ma­tei Florian: Kölyök utca (regény, 2014); Alexandru Vakulovski: Hányinger utca (regény, 2015). Fontosabb díjai: a Romániai Írók Szövetségének Debüt-díja, 1997; Déry-díj, 2005; Radnóti-díj, 2008; József Attila-díj, 2009; az Erdélyi Magyar Írók Ligája nagydíja, 2011. Kiss Judit / Krónika (Kolozsvár)