Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Capa, Robert
5 tétel
2007. március 24.
Világhírű Magyar Fotográfusok címmel nyílik kiállítás március 27-én Sepsiszentgyörgyön a Gyárfás Jenő Képtárban, a Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központjának szervezésében. Öt világhírű fotós alkotásairól van szó, nevezetesen Brassai (ifj. Halász Gyula), Robert Capa (Friedmann Endre Ernő), André Kertész (Kertész Andor), Moholy-Nagy László és Munkácsi Márton fotóiról. /Világhírű Magyar Fotográfusok Sepsiszentgyörgyön. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 24./
2007. április 19.
Látogatói rekordot döntött Sepsiszentgyörgyön a (M)érték – Világhírű Magyar Fotográfusok című kiállítás. A három hete megnyílt fotótárlatot mintegy ezren tekintették meg. A tárlaton több mint kétszáz, 1912–1962 között készült alkotás tekinthető meg: olyan neves fotográfusoktól, mint Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Munkácsi Márton. A képek a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeumból érkeztek. Az öt fotográfust Párizstól Tokióig mindenütt ismerik, azonban Erdélyben még soha nem állították ki a munkáikat – holott Brassai és Munkácsi Márton innen származnak. /Kovács Zsolt: Rekorddöntő fotótárlat. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 19./
2011. június 15.
Erdély szívében
A politika változó hullámverésén túl létezik a szellemi-kulturális értékek igazi Magyarországa.
Az ÚMSZ olvasói bizonyára észrevették: az utóbbi években a magyar kulturális értékeknek a magyar államhoz kapcsolódó, úgymond hivatalos és intézményes terjesztésével Romániában két intézet is foglalkozik.
A bukaresti Magyar Kulturális Intézet elsősorban román nyelvű közegben segíti elő a magyar kulturális értékek bemutatását, a sepsiszentgyörgyi központú, meglehetősen hosszú nevű, de jóval kisebb személyzettel rendelkező intézménynek viszont más a feladatköre.
A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központját ugyanis azzal bízták meg, hogy a magyar-magyar kulturális kapcsolatokat ápolja, azaz a magyarországi és az erdélyi szálakat fonja szorosabbra. „Kösse össze a kultúra azt, amit a politika szétválasztott, hogy a jövőben megértsük és ne félreértsük egymást. Közös a nyelvünk, közös a kultúránk, de árnyalatnyi különbségek, máshová tett hangsúlyok zavarhatják, bonyolíthatják a kapcsolatokat, így néha valóban szükség volt és szükség van a kultúra közvetítő nyelvére”.
Ezt a két utóbbi mondatot már Hadnagy Miklóstól, a sepsiszentgyörgyi központ vezetőjétől és egy olyan, szerkesztésében és nyomdai kivitelezésében is rendkívül elegáns kiadványból idéztem, amely a napokban jutott el hozzám és összefoglalja az utóbbi öt esztendőben, kifejtett munkájukat.
Érdemes megemlíteni néhány számot, noha nem ez a lényeg. A központ, nem jelképesen, hanem működőképesen kialakított erdélyi kapcsolatrendszerének köszönhetően, az elmúlt években, harmincegy erdélyi település 112 helyszínén több mint négyszáz rendezvényt tartott, de mint mondottam, nem az összefoglaló adatok a legfontosabbak, hanem ami mögöttük vagy éppenséggel – előttük van. A tartalom.
Azokban az esztendőkben ugyanis, amikor az őstörténeti álmítoszok hirdetőitől a kézrátétellel gyógyító táltosokig oly sok hamis próféta járta és járja be Erdélyt, amikor a hazájukban már elfelejtett, beporosodott együttesektől és énekesektől kezdve a magyarországi tévécsatornák botrányhőseivel bezárólag, majd mindenki itt szerette volna vagy szeretné újra eladni magát, akkor ez a központ megmutatta, felmutatta, hogy mit is jelentenek az igazi magyar kulturális-szellemi-alkotói értékek.
Emlékezzünk csak vissza azokra a napokra, amikor Brassainak, Robert Capának és társainak, azaz a világhírű magyar fotográfusoknak a munkáit mutatták be, igazi közönségsikerrel. Vagy amikor az idén Prima Primissima díjas Kubinyi Anna székelyföldi motívumokból ihletődött, Belgiumtól Indiáig jól ismert textíliái sorakoztak az erdélyi kiállítótermekben. Vagy amikor a legismertebb jelenkori magyarországi írók, előadóművészek, a szakmájukat valóban a tudomány eszközeivel művelő történészek tartottak előadásokat majd mindenhol ugyancsak szépszámú közönség előtt.
És ez csupán tevékenységük egyik vonulata volt, hiszen több, nem hagyományos szálon is segítették az erdélyi magyar kultúrát. Székelyföldi közművelődési szakemberek találkozóját szervezték meg, nem is egyszer, erdélyi magyar képzőművészek és előadóművészek kiállításainak, fellépéseinek a megtartását segítették, sőt még a Brassói Lapok első főszerkesztőjére, Veszely Károlyra emlékezve és emlékeztetve a MÚRE-vel együtt sajtódíjat is összehoztak.
Egy darab Magyarország – Erdély szívében. Ezt a címet viseli az összefoglaló kiadvány, és azt hiszem, a központ éléről a napokban távozó Hadnagy Miklósnak és munkatársának, élete párjának, Hadnagy Piroskának az lehet a legnagyobb elégtétele, hogy visszaadták a bizalmat az erdélyi magyar értelmiség számára: igenis, a politika változó hullámverésén, a média szó- és képzuhatagain túl létezik a szellemi-kulturális értékeknek az az igazi Magyarországa, amelyre mindig fel lehet nézni, ahová mindig érdemes fordulni, ahonnan mindig erőt lehet meríteni, ahol nem a baloldali, a jobboldali, a konzervatív, nemzeti, liberális és más címkézés számít, hanem mindaz, amit a művészet, a művelődés az ember javára és csodálatára megteremtett. Alighanem ezt nevezhetjük a lehető leghatékonyabb és valóban időt álló koordinációnak, hiszen ez a Magyarország mindig ott van és ott is marad Erdély szívében.
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)
A politika változó hullámverésén túl létezik a szellemi-kulturális értékek igazi Magyarországa.
Az ÚMSZ olvasói bizonyára észrevették: az utóbbi években a magyar kulturális értékeknek a magyar államhoz kapcsolódó, úgymond hivatalos és intézményes terjesztésével Romániában két intézet is foglalkozik.
A bukaresti Magyar Kulturális Intézet elsősorban román nyelvű közegben segíti elő a magyar kulturális értékek bemutatását, a sepsiszentgyörgyi központú, meglehetősen hosszú nevű, de jóval kisebb személyzettel rendelkező intézménynek viszont más a feladatköre.
A Magyar Köztársaság Kulturális Koordinációs Központját ugyanis azzal bízták meg, hogy a magyar-magyar kulturális kapcsolatokat ápolja, azaz a magyarországi és az erdélyi szálakat fonja szorosabbra. „Kösse össze a kultúra azt, amit a politika szétválasztott, hogy a jövőben megértsük és ne félreértsük egymást. Közös a nyelvünk, közös a kultúránk, de árnyalatnyi különbségek, máshová tett hangsúlyok zavarhatják, bonyolíthatják a kapcsolatokat, így néha valóban szükség volt és szükség van a kultúra közvetítő nyelvére”.
Ezt a két utóbbi mondatot már Hadnagy Miklóstól, a sepsiszentgyörgyi központ vezetőjétől és egy olyan, szerkesztésében és nyomdai kivitelezésében is rendkívül elegáns kiadványból idéztem, amely a napokban jutott el hozzám és összefoglalja az utóbbi öt esztendőben, kifejtett munkájukat.
Érdemes megemlíteni néhány számot, noha nem ez a lényeg. A központ, nem jelképesen, hanem működőképesen kialakított erdélyi kapcsolatrendszerének köszönhetően, az elmúlt években, harmincegy erdélyi település 112 helyszínén több mint négyszáz rendezvényt tartott, de mint mondottam, nem az összefoglaló adatok a legfontosabbak, hanem ami mögöttük vagy éppenséggel – előttük van. A tartalom.
Azokban az esztendőkben ugyanis, amikor az őstörténeti álmítoszok hirdetőitől a kézrátétellel gyógyító táltosokig oly sok hamis próféta járta és járja be Erdélyt, amikor a hazájukban már elfelejtett, beporosodott együttesektől és énekesektől kezdve a magyarországi tévécsatornák botrányhőseivel bezárólag, majd mindenki itt szerette volna vagy szeretné újra eladni magát, akkor ez a központ megmutatta, felmutatta, hogy mit is jelentenek az igazi magyar kulturális-szellemi-alkotói értékek.
Emlékezzünk csak vissza azokra a napokra, amikor Brassainak, Robert Capának és társainak, azaz a világhírű magyar fotográfusoknak a munkáit mutatták be, igazi közönségsikerrel. Vagy amikor az idén Prima Primissima díjas Kubinyi Anna székelyföldi motívumokból ihletődött, Belgiumtól Indiáig jól ismert textíliái sorakoztak az erdélyi kiállítótermekben. Vagy amikor a legismertebb jelenkori magyarországi írók, előadóművészek, a szakmájukat valóban a tudomány eszközeivel művelő történészek tartottak előadásokat majd mindenhol ugyancsak szépszámú közönség előtt.
És ez csupán tevékenységük egyik vonulata volt, hiszen több, nem hagyományos szálon is segítették az erdélyi magyar kultúrát. Székelyföldi közművelődési szakemberek találkozóját szervezték meg, nem is egyszer, erdélyi magyar képzőművészek és előadóművészek kiállításainak, fellépéseinek a megtartását segítették, sőt még a Brassói Lapok első főszerkesztőjére, Veszely Károlyra emlékezve és emlékeztetve a MÚRE-vel együtt sajtódíjat is összehoztak.
Egy darab Magyarország – Erdély szívében. Ezt a címet viseli az összefoglaló kiadvány, és azt hiszem, a központ éléről a napokban távozó Hadnagy Miklósnak és munkatársának, élete párjának, Hadnagy Piroskának az lehet a legnagyobb elégtétele, hogy visszaadták a bizalmat az erdélyi magyar értelmiség számára: igenis, a politika változó hullámverésén, a média szó- és képzuhatagain túl létezik a szellemi-kulturális értékeknek az az igazi Magyarországa, amelyre mindig fel lehet nézni, ahová mindig érdemes fordulni, ahonnan mindig erőt lehet meríteni, ahol nem a baloldali, a jobboldali, a konzervatív, nemzeti, liberális és más címkézés számít, hanem mindaz, amit a művészet, a művelődés az ember javára és csodálatára megteremtett. Alighanem ezt nevezhetjük a lehető leghatékonyabb és valóban időt álló koordinációnak, hiszen ez a Magyarország mindig ott van és ott is marad Erdély szívében.
Székedi Ferenc
Új Magyar Szó (Bukarest)
2013. szeptember 30.
A Bolyai Alkotótábor munkái leheltek életet a Színház térbe
A hét végén szabadtéri kiállítással ért véget a Marosvásárhelyen tizenharmadik alkalommal szervezett Bolyai Alkotótábor.
Hazai és magyarországi fotóművészek kinagyított munkái lepték el a Színház teret, végre életet lehelve az átalakítása óta szépen megújult, ám igencsak kopárnak tűnő központi városrészbe. A tábor és az annak kicsúcsosodását jelentő tárlat szervezője, Csegzi Sándor volt alpolgármester, az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság megyei elnöke meg is jegyezte nyitóbeszédében: az önkormányzat már régóta készül élettel és minél több színvonalas rendezvénnyel megtölteni a teret.
Szombat délután óta a budapesti Erdei Krisztina, Dezső Tamás, Gábor Enikő, a debreceni Soltész István, a bukaresti Nicu Ilfoveanu, Olivia Mihălţianu és a marosvásárhelyi Fekete Zsolt alkotásai teszik színesebbé a színház épülete és a főtéri buszmegálló közti hatalmas szürkeséget. Utóbbi, aki házigazdaként a tábor szakmai irányítását is vállalta, úgy vélte, nehéz kikerülni ezeket a képeket, hisz a szervezők ezzel az „akadállyal” a fotográfiára, mint művészetre hívják fel a járókelők figyelmét. „Miután eleget tettünk kötelezettségeinknek, munkahelyen voltunk, gyereket neveltünk, szerettünk, kikapcsolódtunk, miután ettünk, dolgoztunk, megöleltük kedveseinket, letettük a horgászbotot, golfütőt, miután imádkoztunk – talán elgondolkozunk egy pillanatra, hogy mi a valóság, mi van mögötte, kik is vagyunk? Lehet, hogy az igazi feladatunk semmi más, mint ezen gondolkozni. A választ nem csak egy könyv oldalain, nem csak egy színházi előadáson, nem csak egy festményen, hanem egy tudatosan elkészített fényképen is kereshetjük” – olvasható Fekete Zsolt, a fényképek mellé kihelyezett eszmefuttatásában.
A munkákat értékelve Nagy Miklós Kund cáfolta a száz évvel ezelőtt Budapesten Friedmann Endre Ernő néven született, majd Nyugaton Robert Capaként ismertté vált dokumentaristát és haditudósítót, a múlt század egyik legnagyobb fotósát, aki azt mondta: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A művészeti író kifejtette, hogy mai technikával már nem kötelező túl közel menni a fényképezett alanyhoz vagy tárgyhoz, ahhoz, hogy jól sikerüljön a kép. De nem elegendő egy drága gép, szükség van jó szemre is.
A fotográfia nemzetközi évében szervezett Bolyai-tábor további rendezvényekkel lepte meg a résztvevőket és érdeklődőket. Gimesy Péter budapesti művészettörténész egy vetítés keretében a fotótörténet nagy pillanatait idézte fel, Iosif Király bukaresti műépítész előadótanár A fénykép, az illúziótól a manipulációig címmel értekezett, Bartha József marosvásárhelyi festőművész a konceptualizmus és a fotográfia viszonyát taglalta, míg a kolozsvári Dorel Găină a fotográfia versus transzfotográfia témakörben indított vitát. Továbbá voltak kerekasztal-beszélgetések, vetítések és egy másik kiállítás, amely az Orbán Balázs munkái nyomában elindult Fekete Zsolt „megismételt pillanatait” mutatta be.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
A hét végén szabadtéri kiállítással ért véget a Marosvásárhelyen tizenharmadik alkalommal szervezett Bolyai Alkotótábor.
Hazai és magyarországi fotóművészek kinagyított munkái lepték el a Színház teret, végre életet lehelve az átalakítása óta szépen megújult, ám igencsak kopárnak tűnő központi városrészbe. A tábor és az annak kicsúcsosodását jelentő tárlat szervezője, Csegzi Sándor volt alpolgármester, az Erdélyi Magyar Műszaki és Tudományos Társaság megyei elnöke meg is jegyezte nyitóbeszédében: az önkormányzat már régóta készül élettel és minél több színvonalas rendezvénnyel megtölteni a teret.
Szombat délután óta a budapesti Erdei Krisztina, Dezső Tamás, Gábor Enikő, a debreceni Soltész István, a bukaresti Nicu Ilfoveanu, Olivia Mihălţianu és a marosvásárhelyi Fekete Zsolt alkotásai teszik színesebbé a színház épülete és a főtéri buszmegálló közti hatalmas szürkeséget. Utóbbi, aki házigazdaként a tábor szakmai irányítását is vállalta, úgy vélte, nehéz kikerülni ezeket a képeket, hisz a szervezők ezzel az „akadállyal” a fotográfiára, mint művészetre hívják fel a járókelők figyelmét. „Miután eleget tettünk kötelezettségeinknek, munkahelyen voltunk, gyereket neveltünk, szerettünk, kikapcsolódtunk, miután ettünk, dolgoztunk, megöleltük kedveseinket, letettük a horgászbotot, golfütőt, miután imádkoztunk – talán elgondolkozunk egy pillanatra, hogy mi a valóság, mi van mögötte, kik is vagyunk? Lehet, hogy az igazi feladatunk semmi más, mint ezen gondolkozni. A választ nem csak egy könyv oldalain, nem csak egy színházi előadáson, nem csak egy festményen, hanem egy tudatosan elkészített fényképen is kereshetjük” – olvasható Fekete Zsolt, a fényképek mellé kihelyezett eszmefuttatásában.
A munkákat értékelve Nagy Miklós Kund cáfolta a száz évvel ezelőtt Budapesten Friedmann Endre Ernő néven született, majd Nyugaton Robert Capaként ismertté vált dokumentaristát és haditudósítót, a múlt század egyik legnagyobb fotósát, aki azt mondta: „ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A művészeti író kifejtette, hogy mai technikával már nem kötelező túl közel menni a fényképezett alanyhoz vagy tárgyhoz, ahhoz, hogy jól sikerüljön a kép. De nem elegendő egy drága gép, szükség van jó szemre is.
A fotográfia nemzetközi évében szervezett Bolyai-tábor további rendezvényekkel lepte meg a résztvevőket és érdeklődőket. Gimesy Péter budapesti művészettörténész egy vetítés keretében a fotótörténet nagy pillanatait idézte fel, Iosif Király bukaresti műépítész előadótanár A fénykép, az illúziótól a manipulációig címmel értekezett, Bartha József marosvásárhelyi festőművész a konceptualizmus és a fotográfia viszonyát taglalta, míg a kolozsvári Dorel Găină a fotográfia versus transzfotográfia témakörben indított vitát. Továbbá voltak kerekasztal-beszélgetések, vetítések és egy másik kiállítás, amely az Orbán Balázs munkái nyomában elindult Fekete Zsolt „megismételt pillanatait” mutatta be.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)
2016. május 25.
Aki erdélyi maradt (Korniss Péter fotókiállítása)
Nincs Korniss Péternél fontosabb magyar, erdélyi fotográfus – hangsúlyozta tegnap este a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban Damokos Csaba képzőművész. Korniss Péter fekete-fehér fotóit a Kárpát-medence falvaiban készítette, tárlatán látható képei 1967-től kezdődően negyven évet pásztáznak, és a paraszti világot, annak változásait tükrözik.
Két éve látta Korniss Péter fotókiállítását Csíkszeredában, és akkor határozta el, hogy képeit Sepsiszentgyörgyön is be kell mutatni, mert úgy érezte, itt a helye – magyarázta Damokos Csaba. Korniss Péter munkássága beleillik a nagy magyar fotográfusok sorába, néhányuk – Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Szipál Márton – fényképeit a megyeszékhelyen is látni lehetett. Antal Árpád polgármester is köszöntötte a fotóst, mondván, örülünk, hogy megmaradt erdélyi embernek (Korniss Péter ugyanis Kolozsváron született 1937-ben, de családjával 1949-ben Budapestre költözött, azóta ott él, szerk. megj.) A polgármester azt is megjegyezte, kulturális vonatkozásban Sepsiszentgyörgy összerdélyi feladatokat is átvállalt, s az az idő és energia, amit arra fordítottak, hogy a város felkerüljön Európa kulturális térképére, nem volt hiábavaló. Tóth Gödri Iringó művészettörténész Korniss Péter alkotásairól szólt, kiemelve, nagy magyar fényképészekről nemcsak múlt időben, hanem jelen időben is beszélhetünk, Korniss Péter pedig egyik közülük. Sajtófotói után ismerkedett meg az archaikus világot, népi életet bemutató fotóival, melyek már a hetvenes években világszínvonalat képviseltek. Korniss Péter nem egyszerűen megörökít, fényképei élnek és mesélnek, történetet mondanak, kíváncsivá teszik a nézőt, aki arra gondol, vajon mi történhetett a képeken látható emberekkel? Az is érződik ugyanakkor – magyarázta Tóth Gödri Iringó –, hogy fotóinak szereplői a fotós régi ismerősei, az embereket családtagként közelíti meg, betekintve világukba.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Nincs Korniss Péternél fontosabb magyar, erdélyi fotográfus – hangsúlyozta tegnap este a sepsiszentgyörgyi Lábas Házban Damokos Csaba képzőművész. Korniss Péter fekete-fehér fotóit a Kárpát-medence falvaiban készítette, tárlatán látható képei 1967-től kezdődően negyven évet pásztáznak, és a paraszti világot, annak változásait tükrözik.
Két éve látta Korniss Péter fotókiállítását Csíkszeredában, és akkor határozta el, hogy képeit Sepsiszentgyörgyön is be kell mutatni, mert úgy érezte, itt a helye – magyarázta Damokos Csaba. Korniss Péter munkássága beleillik a nagy magyar fotográfusok sorába, néhányuk – Brassai, Robert Capa, André Kertész, Moholy-Nagy László és Szipál Márton – fényképeit a megyeszékhelyen is látni lehetett. Antal Árpád polgármester is köszöntötte a fotóst, mondván, örülünk, hogy megmaradt erdélyi embernek (Korniss Péter ugyanis Kolozsváron született 1937-ben, de családjával 1949-ben Budapestre költözött, azóta ott él, szerk. megj.) A polgármester azt is megjegyezte, kulturális vonatkozásban Sepsiszentgyörgy összerdélyi feladatokat is átvállalt, s az az idő és energia, amit arra fordítottak, hogy a város felkerüljön Európa kulturális térképére, nem volt hiábavaló. Tóth Gödri Iringó művészettörténész Korniss Péter alkotásairól szólt, kiemelve, nagy magyar fényképészekről nemcsak múlt időben, hanem jelen időben is beszélhetünk, Korniss Péter pedig egyik közülük. Sajtófotói után ismerkedett meg az archaikus világot, népi életet bemutató fotóival, melyek már a hetvenes években világszínvonalat képviseltek. Korniss Péter nem egyszerűen megörökít, fényképei élnek és mesélnek, történetet mondanak, kíváncsivá teszik a nézőt, aki arra gondol, vajon mi történhetett a képeken látható emberekkel? Az is érződik ugyanakkor – magyarázta Tóth Gödri Iringó –, hogy fotóinak szereplői a fotós régi ismerősei, az embereket családtagként közelíti meg, betekintve világukba.
Mózes László
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)