Amikor a kevesebb több
– Jegyzetek az Időtár III. margójára* –
Az Időtár első kötetének megjelenésekor lelkesen köszöntöttem Sebestyén Mihály vállalkozását, hiszen egy történész számára is merész dolog évszázadokon átívelő hiteles adatok kronológiába rendezése, még ha csak egyetlen városról is van szó. Tudják ezt jól a lexikon- és szótárszerkesztők. Emlékszem, annak idején, amikor a Kriterion Kézikönyvek sorozatában két kisméretű kötetben megjelent a Történeti kronológia (1976), amely a világ ill. Európa történelmét rendezte sorba a kezdetektől napjainkig, szinte naponta mankóm volt, és sokszor ma is, ha történelmi vonatkozású témával foglalkozom. Igaz, ez csapatmunka volt.
Az egyéni vállalkozásoknak ilyen munkák esetén megvan az előnyük, de nagyon sok a hátrányuk, ami csak most, az Időtár harmadik kötetéből derül ki. A szerző érvelése, hogy miért sikerült ily vaskosra 25 év története, nem könnyíti meg az érdeklődő olvasó vagy kutató dolgát. Sőt! Alig tud kiigazodni a sok fölösleges esemény felsorolása között, és megtalálni a lényeget. Mert miért fontos pl., hogy Bernády mikor vitte lányát gyógykezelésre vagy mikor betegeskedett? Ha belenézünk a könyvbe, különösen a névmutató bizonyság az arányok eltolódására. Úgy tűnik, hogy akkoriban a világ Marosvásárhelyen Bernády körül forgott, miközben persze a román hatalom berendezkedett és fontos ipari-gazdasági kérdések is napirenden voltak.
Bernády után Bürger Albert, Dandea Emil, Fekete Andor, Harsia Ioan ügyvéd, polgármester, Kovács Elek hírlapíró, Popescu Adrian ügyvéd, polgármester, prefektus, képviselő, Radó Sándor építészmérnök, alpolgármester, Vescan Ioan ügyvéd, prefektus, akik neve még gyakori, de természetes arányokban, hiszen mégiscsak ők vezették a várost.
A kultúra elég mostohagyereke az Időtárnak. Kezdem azzal, ami a legszembetűnőbb: Osvát Kálmán és Osvát Ernő nevét végig Osváthnak írják, holott elemi dologról, felvett írói névről van szó, s ha belenéztek volna bármely lexikonba, a Mentornál megjelent Osvát-könyvekbe vagy a Zord Időbe, akkor ez az óriási baki, sőt hiba nem fordul elő, s így nem kérdőjelezné meg a többi információt is. Már csak azért is, mert akkoriban létezett egy másik Osváth, aki th-val írta a nevét! Legutóbb Csordás Attila Osvát Kálmán könyvei című tanulmányában (in a Magyar Irodalomtörténeti Társaság Irodalomismeret azaz IRIS-ében, 2011, Bp.) foglalkozik a két Osvát nevének írásával, és Kálmán műveivel a Mentornál megjelent könyvei okán.
Más névelírásokat és hibákat is találtam bőven az átböngészett oldalakon, hosszú lenne a sora. Sokkal fájóbb az, hogy Osvát és a többi író munkásságát felületesen kezeli, a Zord Időbe bele sem nézett, mert szerepelne akkor, hogy Sipos Domokos, Balogh Endre és Nyirő József a Zord Idő novellapályázatán indult el, hogy Osvát után ki volt a főszerkesztő stb. Nem tudjuk meg azt sem, hogy mi az az EMÍR (Erdélyi Magyar Írói Rend), amelyet Berde Mária alapított épp azért, mert a Szépmíves Céh és a Helikon nem vállalta a Szentségvivők című regénye kiadását, amely Vásárhely, a Zord Idő és szerkesztőinek kulcsregénye az impériumváltás első éveiben, és jó nagy port kavart akkoriban.
Morvay Zoltán nyomdász, író, publicista sem jutott sokkal jobb sorsra.
Nem tudjuk meg pl., hogy Móricz Zsigmond hogy került Vásárhelyre, ki hívta 1926. december 12-én?
Azt sem tudjuk meg, hogy kik voltak a kor jeles színészei például, egy-két kivétellel, akik az akkor még állandó színházzal nem rendelkező városban felléptek.
Egyszóval a kultúra, az értelmiségi emberek verejtéket izzadó munkája, hogy a magyarság, a magyar kultúra megmaradjon ebben a városban, alig köszön vissza ebben az Időtárban. Ha belenézünk a felhasznált irodalomba, némi magyarázatot találunk, hisz zömmel 2000 után megjelent kiadványok, könyvek szerepelnek benne, s a korabeli sajtóból mindössze a Székely Napló és a Székely Szó adatait használta. Nem ártott volna kézbe venni a Zord Idő mellett Morvay Zoltán Tükör c. lapját vagy akár az Erdélyi Helikont, hiszen az ott megjelent, Vásárhelyen élő írók munkája is a város szellemi életéhez tartozott.
Ezért vélem úgy, hogy kevesebb több lett volna, és a hangsúlyokat másként kellett volna elhelyezni politika, ipar és kultúra között. A sok fölösleget elhagyni, jobban szelektálni, mert bármilyen közelmúlt is ez, 100 év múlva már régmúlt lesz.
A szerző szelektívebb szemlélete révén, és egy hozzáértő szerkesztő kezéből lehet, hogy nem ilyen vaskos, de használhatóbb, pontosabb könyv került volna az olvasó asztalára.
*Időtár III. Marosvásárhely történeti kronológiája 1919-től 1944-ig. Összeállította Sebestyén Mihály. Szerkesztette és a szöveget gondozta Szőcs Katalin. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2011.
Kuti Márta
Népújság (Marosvásárhely)

Megmenthető az Aranyakakas és a Súrlott Grádics?
A Súrlott grádicsért és az Aranykakasért, egykori Bürger-villáért aggódik a Demokratikus Marosvásárhelyért (DM) civil szervezet. Két képviselője, Kovács István Dávid és Tódor Attila szerdán tartott sajtótájékoztatót arról a kezdeményezésről, amely a két épület megmentését célozza.
Az egykori fogadó
Ha nem figyel kellően oda a civil szféra, könnyen megeshet, hogy két jelentős épülettel lesz szegényebb Marosvásárhely. A Súrlott grádics a 19. századi Marosvásárhely kisvárosi arculatát őrzi, azokról a házakról tanúskodik, amelyek egykor a települést, illetve azt a városrészt jellemezték. Kisvárosi fogadó volt, amelyben Ady Endre is megfordult, és amire nagyon büszkék a vásárhelyiek.
A kis földszintes épületet, amelyben bár működik jelenleg, többször is megpróbálták átalakítani. Kovács István Dávid most arra figyelmeztet, hogy a tulajdonos az ingatlant újfajta, modern anyaggal akarja újrafedni, ami a B-típusú műemlékeknél megengedhetetlen. Ennek megakadályozására a kulturális minisztériumhoz fordult a városvédő, aki elmondta, nem csak a munkálatok leállítását, de az épület eredeti állapotba való visszaállítását is követelte. A Demokratikus Marosvásárhelyért szervezet ugyanakkor pert is indít ez ügyben a táblabíróságon – mondta Kovács.
Romokban az egykori Aranykakas
A másik épület, a vásárhelyiek másik büszkesége, az egykori Aranykakas vendéglő, Bürger Albert volt sörgyártulajdonos lakóháza, amely a rendszerváltást követően a Romarta részvénytársaság tulajdonába került, és azóta évről évre romlik az állaga. Félő, hogy sokáig nem bírja az idő viszontagságait, vagy a tolvajok garázdálkodásait.
Az épület elé a polgármesteri hivatal két óriástáblát helyezett ki évekkel ezelőtt, amivel azt adja a járókelők tudomására, hogy az épület nem a város tulajdona. Ez Kovács István Dávid szerint félrevezető, ugyanis a 2001/422-es törvény 45. cikkelye szerint ha a tulajdonos elhanyagolja az ingatlanját, az önkormányzat kisajátíthatja az épületet. A tulajdonos eladná, de a nagy árat senki nem adja meg érte, ezért tovább rongálódik. A DM felszólította az önkormányzatot, hogy tűzze napirendre a júliusi ülésén az épület ügyét, tartsa tiszteletben a műemlékvédelmi törvényt.
Tudatos pusztítás áldozatai a polgári épületek?
Bürger Albert háza Marosvásárhely egykori legnagyobb befektetőjének és munkaadójának vállalati rezidenciája és családi lakása volt, egy klasszikus polgárház. Az egykori sörgyár szomszédságában épült és 1848-ig magántulajdonban volt, Marosvásárhely épített örökségéhez tartozik. Kevés ilyen villa épült és maradt fönn a városban – mondta a maszol.ro-nak Spielmann Mihály történész, aki szerint ahogy megőrizzük a feudális kastélyokat, ugyanúgy meg kellene őriznünk a városi polgári építészet, a szecesszió örökségét is.
„Ez ugyanis a magyar századforduló egyik tanúja, ilyen erdélyi városok, mint Nagyvárad, Marosvásárhely, Kolozsvár igen jól képviselik azt az irányzatot, amely a kényelem mellett az esztétikumra is nagy hangsúlyt fektetett. Nem véletlen, hogy a kommunista rendszerváltás után az osztályharc éppen az efféle épületek ellen irányult és csoda, ha megmenekültek abban a korban. Az, hogy 1990 után a tulajdonosok méltatlanul, nemtörődöm módon viseltetnek az ingatlanok iránt, mintha azt sugallná, hogy az efféle műemlékek csak akkor pusztulnak el biztosan, ha felvásárolják őket és nem hasznosítják azokat” – mondta a történész.
Antal Erika, maszol.ro

Múltidézés és jövőkép a Bürger-ház körül
Szombaton délután 5 órakor az egykori Aranykakas vendéglő előtt gyülekeztek Marosvásárhely lakói, akik a Demokratikus Marosvásárhelyért civil szervezet célkitűzéseit is magukénak tekintik. Sokan hajlott koruk ellenére is eljöttek, ezáltal is nyomatékosítva, hogy a város magyarságának nem közömbös az ősök által épített műemlék épületek sorsa.
Az egykori Bürger-palota előtti járdán gyülekező tömeg a volt sörgyár udvarán tartotta a műemlék épületek megmentésének célját felvállaló civil szervezet rendezvényét, melyet bográcsgulyás elfogyasztása, majd a tömeg békés távozása követett. A politikától magát elhatároló civil szervezet vezetői által kiosztott transzparensek szövegei többek között azt hirdették, hogy: "Hiszünk Marosvásárhelyben, az összefogásban, örökségeinkben, történelmi műemlékeinkben", valamint két nyelven: "A Bürger-ház a miénk/a városunké".
Értékeinket az enyészettől megmenteni
Kozsik József színművész köszöntötte az egybegyűlteket, és jelzésértékűnek nevezte, hogy ennyien szántak időt arra, hogy jelen legyenek ott, ahol még érték van, ahol az érték úgy ahogy, de még áll. "Ha nem állunk ki egyre határozottabban azon értékek mellett, melyek meghatározták őseink életét, a későbbiekben nem lesz már amire büszkék legyenek gyermekeink, akik közül sokan ma sem tudják, hogy mire kellene büszkék legyenek. Az adott helyzetnek, körülményeknek tulajdonítható, hogy a félremagyarázások időszakát éljük, sajnos, ennek részesei vagyunk." Mint mondta, "értékeinket megőrizve akarunk együtt maradni, az őseink épített örökségét továbbadni gyermekeinknek, és ezzel nem áll szándékunkban senkit sem bántani". Reményét fejezte ki, hogy a következő alkalommal még többen lesznek, és elképzelhetőnek tartja a havi rendszerességgel megszervezett hasonló, építő jellegű összejöveteleket akár egy sörözés erejéig is.
Keresztes Géza műépítész mesélt a Bürger-palota múltjáról. Bürger Albert volt sörgyártulajdonos lakóháza 1893-ban épült, "a népi demokráciában" államosították, és a rendszerváltást követően a Romarta részvénytársaság tulajdonába került, majd felvásárolta egy nemzetközi konzorcium. Mint mondta, jelenleg ugyanannak a társaságnak a tulajdonában van az egykori Maros vendéglő, amelyet bankszékhellyé alakítottak, teljesen eltüntetve a múlt nyomait, elrejtve az értékeit, valamint a Somostetőn lévő vendéglő is.
A Demokratikus Marosvásárhelyért civil szervezet elnöke, Kovács István Dávid bevallotta, félt ettől a naptól, mivel próbálták eltántorítani a megmozdulás lebonyolításától. Ugyanakkor erőt merített abból, hogy nagyon sok értékes emberben támogatóra lelt. Mint mondta, "fiatal éveinket jöttünk felidézni egy olyan épület elé, ahová már nem engednek be, és nem a tulajdonos tiltja azt meg, hanem a törvény". Szerinte az épület elé a polgármesteri hivatal által kihelyezett két óriáspannó, amivel a járókelők tudomására hozza, hogy az épület nem a város tulajdona, nem törvényszerű. Ez szerinte félrevezető, ugyanis a 2001/422-es műemlékvédelmi törvény 45. cikkelye szerint ha valakinek a tulajdonában műemlék épület van, felel annak a gondozásáért.
Ki adta el, mikor és kinek?
A városi önkormányzat képviseletében Csegzi Sándort is megkérték, foglaljon állást az ügyben, aki támogatásáról biztosította a megmozdulást, "amennyire törvényes úton lehet". Mint mondta, nem egyszerű egy magáncég tulajdonában lévő ingatlant megszerezni. Az önkormányzat mindhárom említett ingatlant felvásárolta volna, de óriási összegeket kérnek a jelenlegi tulajdonosok.
"Ha államosítva voltak, ki lopta el az ingatlanokat?’, "Ki adta el, mikor és kinek?", "Lássunk tisztán!" – kiáltozták az egybegyűltek, de kérdéseikre magyarázat nem érkezett.
Az említett épületek tulajdonosai tudatában vannak az ingatlanok értékének, lelkileg nem kötődnek hozzájuk, ezért az sem érdekli a befektetőket, ha az állaguk romlik. Mint mondta, egy kiskapu megnyílni látszik, kedvező tanácsi határozatban reménykedik, bár "egyesek mindig egy lépéssel előbbre vannak…" – zárta hozzászólását a polgármester tanácsadója.
A megmozduláson számítottak Kelemen Atilla Márton, a megyei tanács alelnöke, valamint Horváth Kovács Ádám, a CEMO alelnökének jelenlétére. Portik Vilmost, az EMNP elnökét is elvárták volna, amint a házigazda szerepét betöltő színművész hangot is adott gondolatainak, miszerint "ha már darabokra szaggattatunk, legalább a hasonló ügyeket közösen felvállalhatnánk". A meghívottak közül csupán Smaranda Enache jelezte, hogy objektív okok miatt (baleset) nem sikerült részt vennie a megmozduláson.
Dr. Kovács Levente egyetemi tanár felszólalásában elmondta, hogy számára rendkívül kedves hely az Aranykakas vendéglő, személyes jellegű kötődéséről is beszélt. Feltett kérdései között szerepelt, hogy a tulajdonosnak mekkora telek-, illetve házadót kellett évente fizetnie? Törlesztették-e rendszeresen az összegeket? Ha nem, mekkora elmaradásuk van, és ebből mennyi a büntetőkamat? Ha pedig becsületesen fizették az ingatlan- és telekadót, abból az összegből miért nem óvták meg az épület állagát?
Simon Béla hegedűművész szerint gyűjtést kellene szervezni és visszavásárolni az egykori Bürger-házat a városnak.
Amint a felszólalók jelezték, jó volna kiépíteni egy olyan szervezetet, amely felvásárolná a hasonló műemlék épületeket azért, hogy megőrizhessük őseink által épített értékeinket az utókornak. Az utcanévtáblák ügyéhez hasonlatosan ezt az ügyet is fel lehet, fel kell karolni – mondták. Végül egy Sütő Andrástól idézett mondat is elhangzott, miszerint "az átok megtörése is csak közösségi küzdelem útján lehetséges".
Szer Pálosy Piroska, Népújság (Marosvásárhely)

A legnagyobb kaland (1.)
Beszélgetés Sebestyén Spielmann Mihállyal az erdélyi zsidóság történetéről
A marosvásárhelyi zsidóság múltjáról tartott két sikeres előadást a Vásárhelyi Forgatag tavalyi és idei rendezvényén Sebestyén Spielmann Mihály történész, író, a Teleki Téka nyugalmazott vezető könyvtárosa. A volt Iskola utcai zsinagógát mindkét alkalommal megtöltötte az érdeklődő közönség. – Nem én kerestem a témát, hanem fordítva, a Vásárhelyi Forgatag szervezőinek jutott eszébe, hogy hasznos lenne bemutatni a marosvásárhelyi zsidóság történetét. A Borsos Tamás Egyesület két történésze, Novák Zoltán és László Lóránt keresett meg, az ő ötletük volt az előadás. A zsinagóga pedig szinte kínálta magát, a hitközség vezetője ugyanis a megnyitását szorgalmazza, mert sokan nem ismerik, másrészt kitűnő az akusztikája, nagy a belvilága, s Közép-Kelet-Európa más országaiban is, ahol a zsidók száma nagyon megfogyatkozott, a hitélet szolgálata mellett a zsinagógákat megnyitották a közönség előtt.
A témát nagy kiterjedése és a hallgatóság meglehetősen összetett volta miatt két részre osztottam. – Menjünk vissza a kezdetekre. Mikor telepedtek le a zsidók Marosvásárhelyen és környékén?
– Az erdélyi zsidó közösség 450-500 éves. Az első komoly híradások a XVI. századtól kezdődtek, amikor feltűntek Európa keleti felében, s itt Erdélyben is, bár ez a terület kiesik a nagy kereskedelmi útvonalakból. Elsősorban a Konstantinápolyból érkező zsidó kereskedők keresték fel Erdélyt, akik Nyugat-Európába tartottak. Érdekes módon a törökök befogadónak bizonyultak, s a Spanyolországból kiűzött zsidók a török birodalomban kaptak menedéket. Bethlen Gábor, akinek egészségét hamar kikezdte az állandó hadviselés s a korabeli életmód, orvosokhoz fordult. Egy Konstantinápolyban élő zsidó orvost ajánlottak, Sassza Ábrahámot, aki a történészek véleménye szerint tiszteletdíjként azt kérte, hogy Konstantinápolyban élő hittársai Erdélyben is letelepedhessenek. – Mi vonzotta őket ebbe a térségbe?
– Egyrészt a Konstantinápoly és Nyugat-Európa közötti nagy távolság, és feltehetően a só, továbbá az aranybányászat és az élőmarha-export. A fejedelem Gyulafehérvárt jelölte meg egyetlen letelepedési helyként, s a következő fejedelmek idején, amikor megszigorodtak a gazdasági viszonyok, az erdélyi törvényhozás úgy döntött, hogy sehol máshol nem engedélyezik a letelepedésüket. Marosvásárhely és környéke, egész pontosan Marosszentkirály és Náznánfalva kivételt képezett. A hely földesurai ugyanis engedélyt nyertek arra, hogy letelepíthessék a zsidókat, ami azzal a következménnyel járt, hogy Marosszéken és Udvarhelyszéken a XVII. század végén és a XVIII. század elején már egy nagyobb közösség élt és dolgozott. Közös imaházuk volt Marosszentkirályon, ami az 1940-es években még állt, de ma már csak két tábláját őrzik a budapesti Dohány utcai zsinagóga múzeumában. A táblákon az akkori zsidók megköszönték Mária Teréziának és fiának, II. Józsefnek, hogy támogatták őket. 1850-ig a közösség néhány tagjának sikerült pénzzel elintéznie, hogy Marosvásárhelyre költözhessen, ami a nagy többség számára csak 1850-ben vált lehetségessé, amikor az osztrák hatóságok megszüntették a feudális kiváltságok rendszerét, többek között a városi autonómiának a letelepedésre vonatkozó jogát. Ami azt is jelentette, hogy a közösség tagjai a megélhetés, a kereskedelem érdekében beköltöztek a városba, ahol telket vásároltak. A legolcsóbb telkeket kapták meg a Kossuth utcában és annak végén, amelyek árvízveszélyes területek voltak, ahol minden két vagy három évben elölről kellett kezdeni a házépítést, a rendbetételt. A Kossuth Lajos, az Arany János és a Sörház utca környéke még a XX. század elején is sok zsidó családnak nyújtott menedéket. A gazdagabbja beköltözött a város központjába, ahol impozáns épületeket emeltek. Kirívó példa erre az egykori rendőrségi székhely a főtéren, a Feigelbaum-palota, amely tulajdonosáról kapta a nevét, aki kereskedő volt, gyermekei pedig ügyvédek.
Az emancipációt, ami a keresztény népességgel azonos polgárjogokat jelentett, 1867-re szerezték meg a zsidók, amikor a magyar parlament politikai szempontból egyenrangú polgároknak nyilvánította őket, s mint ilyenek, a férfiak választhatók voltak és választójoggal rendelkeztek. A választójogot a magyar nyelv ismeretéhez, az írni-olvasni tudáshoz, a nagykorúsághoz kötötték. – Az Erdélyben letelepedett zsidók eredetileg milyen nyelvet beszéltek?
– A legelsők kétféle rituális közösséghez tartoztak, egyrészt a szefárd zsidók, akik a ladinot, egy spanyol-héber keverék nyelvet beszéltek, a többiek egy némettel és lengyellel kevert hébert, a jiddis nyelvet, amely a középkori német nyelv szókincsét és kiejtését vitte tovább. Ez utóbbiak voltak többen. 1850 után rohamos, önként vállalt magyarosodás kezdődött el, s egy század végi felmérés szerint a zsidóknak már körülbelül csak a 10 százaléka beszélte anyanyelvi szinten a jiddist, a többiek számára megmaradt egyfajta második nyelvnek, amelyet akkor használtak, ha nem akarták, hogy megértse a gyermek. A század végére az emancipáció azt is jelentette, hogy az intellektuális pályák felé indultak el. A zsidó fiatalokban nagyon erős volt a továbbtanulás, a bármi áron diplomát szerezni fontossága, ami egzisztenciális függetlenséget adott. Sok mérnök, jogász, orvos, bankár, újságíró került ki közülük. Ez azzal magyarázható, hogy a zsidó kereskedő, aki jobbára csak ingóságokkal rendelkezett, kénytelen volt folyton számolni, s a láthatatlan Istenben hitt, így adott volt az elméleti megalapozottság ahhoz, hogy a modern absztrakt gondolkodás sok kiválósága megszülessen. Ami az életmódjukból adódott, és nem abból, hogy a zsidók születetten okosak lennének. Az első világháború végére Marosvásárhelyen jelentős izraelita közösség élt, 2750 lélek, akik vállalták zsidóságukat. Ehhez hozzá kell tenni, hogy a magyar népszámlálások azt, hogy zsidó, nem tekintették nemzetiségnek, csupán vallásnak. A magyar zsidók különlegessége az volt, hogy legalább három vallási irányzathoz tartoztak, olykor nem is beszéltek egymással, a híres zsidó összetartás tehát csak mítosz.
– Ha részleteznéd a három irányzatot…
– Az ortodoxok mereven ragaszkodtak a hagyományokhoz, a reformisták, azaz neológok a főbb imákat mondták héberül, de minden mást magyarul vagy németül, ugyanis német és magyar nyelvterületen hódított ez az irányzat, amely beengedte az orgonát a zsinagógába, lazított a vallási és étkezési szokásokon, a rabbiknak nem tette kötelezővé a szakállviselést stb. A neológok Marosvásárhelyen a gazdagabb zsidók közé tartoztak, ők a feltörekvő kapitalizmus idején jobban érvényesültek. Ilyen volt Bürger Albert, Meszticz Mihály, a Farkas család, amely az összes nagyobb Maros menti fafeldolgozó telepet birtokolta. Ők építették föl az Iskola utcai zsinagógát Jacob Gärtner bécsi építészmérnök tervei alapján.
– Az előadás második része az első világháború befejezésével kezdődött. Mi jellemezte a két világháború közötti időszakot?
– Az első világháború befejeztével teljesen új helyzet állt elő, az új államban meg kellett találni a modus vivendit egyrészt a regáti román világgal, másrészt az odaát élő zsidókkal. Míg az erdélyiek teljes polgárjoggal rendelkeztek, vallásukat (1895-től) elismerték, addig a regátiak számára csak a nyugati hatalmak nyomása hozott javulást. A nagyhatalmak azzal a feltétellel kötöttek békét Romániával, ha a zsidókat egyenrangú román állampolgároknak ismeri el.
Elméletem szerint, amit az utólagos gyakorlat is igazolt, az erdélyi zsidók előtt három út állott. Egyfelől a vallási-kisebbségi élethez való ragaszkodás, a gazdasági kapcsolatok ápolása az őket körülvevő közösséggel, és minden nem zsidó ügytől való visszahúzódás, ami elsősorban a Máramarosban élő közösséget jellemezte (Elie Wiesel is onnan került ki).
A cionisták célja, akik már 1912–14-ben szervezkedtek Marosvásárhelyen, s önmagukat nemzetiségnek, sőt nemzetnek tekintették, az önálló nemzetállam megteremtése és a zsidóknak az évszázados üldöztetés és száműzetés utáni hazatelepedése volt. Ehhez táborokat alapítottak, ahol fizikai munkára készítették fel a fiatalokat, katonai kiképzést is adtak, a modern héber nyelvet kezdték el oktatni, iskolákat és óvodákat alapítottak, tanfolyamot indítottak, lapot adtak ki és szervezetet hoztak létre minden városban.
A harmadik csoportot azok képezték, akik a kor szokása szerinti némi gúnyos ízzel Mózes vallású magyaroknak vallották magukat. Nem szakítottak ugyan a zsidósággal mint eredettel, de a magyar nemzeti célokért és a kisebbségi magyar létben vállaltak szerepet, szolidárisan Magyarországgal, amely számukra polgárjogot adott. Ezek az emberek Marosvásárhelyen a magyar kultúrát támogatták, könyveket adtak ki, s úgy érezték, hogy az iskolarendszert fel kell karolniuk, nem sajnálták a pénzt a kisebbségi szervezetektől, s az Országos Magyar Pártnak akár vezetőségi tagjai is voltak. 1937–38-ig töretlenül hittek abban, hogy a revízió eszméje győzedelmeskedik, Trianon megszűnik, a visszatér az 1918 előtti tündérország. Jellemző példa erre Sebestyén Miklós ügyvéd vagy Bürger Albert személye, ez utóbbi a kereskedelmi és iparkamara elnöke volt a két háború között. Volt egy negyedik csoport is, amely messianisztikus elhivatottsággal hinni akart abban, hogy az állandó válságból és nemzetiségi nyomorból a baloldal ígéretei jelentik az egyetlen kivezető utat. Egy olyan világét, amely szerintük megvalósult a Szovjetunióban, de amiről senkinek nem volt közvetlen tapasztalata. Nem hittek a sztálini erőszakban, a koncentrációs táborokban, a kolhozok elszegényedésében, az ukrajnai éhségben, mindezt a polgári lapokban megjelent propagandának, polgári kitalációnak tartották.
A 30-as években a zsidó közösségnek saját parlamenti képviselete volt, Bukarestben és Bukovinában működött a zsidó párt, amelynek voltak erdélyi vezetőségi tagjai is. A párt egyszer indult önállóan a választásokon, legtöbbször a liberálisokkal szövetkezett. A két világháború közötti marosvásárhelyi zsidó közösség létrehozta, megerősítette a már korábban is létező szervezeteket, amelyek az egyházhoz, a zsidó felekezethez kötődtek. Az ortodoxok templomot építettek a Knöpfler Vilmos utcában, s bár a különböző pártok a támogatásért cserébe megígérték a segítséget, ezt soha nem teljesítették. A zsinagóga elkészült, de már nem lehetett bevakolni, 1944-ben a gettó kórházának használták.
Bodolai Gyöngyi , Népújság (Marosvásárhely)

Konferencia Maros megye múltjáról
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület marosvásárhelyi fiókszervezete és a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesülete a Magyar Tudomány Napja alkalmából november 18-án délelőtt 10 órai kezdettel a Kultúrpalota kistermében tudományos ülésszakot szervez Maros megye és Marosvásárhely egyháztörténetéből.
A rendezvényen Maros megye és Marosvásárhely történetéhez és egyháztörténetéhez kapcsolódó legújabb kutatásokból lehet tizennégy előadást meghallgatni. A rendezvény a nagyközönség számára is nyitott.
Előadók és témáik
Simon Zsolt: Katolikusok és protestánsok a 16. századi Marosvásárhelyen, Ősz Sándor Előd: Adatok a marosvásárhelyi és marosszéki reformátusság 16. századi történetéhez, Bányai Réka: Igazság vagy gazság? Pázmányt olvasó prédikátorok, Farkas Noémi Tünde: Szomorú halotti predikátzio: Amaz egy szükséges dologrol valo tanitás. 18. századi református halotti beszédek a Teleki Téka állományában, Kimpián Annamária: A könyv mint jutalom az egykori marosvásárhelyi református kollégiumban, Tóth Levente: László Gergely erdőszentgyörgyi lelkész feljegyzései – egy 19. századi református pap hétköznapjai, Berekméri Árpád Róbert: A Marosi Református Egyházmegye papi és mesteri értekezletének korai jegyzőkönyvei, Nemes Gyula: Jenei Sándor (1871–1944) nagyernyei református lelkész élete és munkássága, Szolláth Hunor: Az első szovátai sósfürdő a helyi református egyházközség tulajdonában, Sárándi Tamás: Mezőpanit Gessler kalapja. Adalékok a ’templomrombolás’ jelenségéhez, Szekeres Attila István: Maros-Torda vármegyétől Moszkváig – Szent László alakja címerekben, pénzérméken, Pál-Antal Sándor: Képviselőválasztások Maros-vásárhelyen 1848 júniusában, Sebestyén Mihály: Portrévázlat Bürger Albertről. Antal Erika / Székelyhon.ro