Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Jogtudományi Intézete és a Forum Iuris Egyesület gondozásában megjelent kiadvány* páratlan értékű egyetemtörténeti monográfia a magyar jogászképzés második világháborút követő küzdelmes szakaszáról.
Állításom hitelességét az a körülmény támasztja alá, hogy a tárgyalt időszakban (1946–1950) a Bolyai Jog- és Közgazdaságtudományi Karának hallgatója, majd 1957-ig oktatója voltam, így „még élő tanúként” lehetek szószólója a dokumentumkötetnek s a témát megjelenítő dokumentumfilmnek.
Nagy érdeklődéssel és figyelemmel olvastam a 300 oldalas mű minden fejezetét. Első megjegyzésem a kutatások során feltárt gazdag anyag rendszerezésére vonatkozik, vagyis a szerkezetre. Átgondolt, logikus beosztást sikerült megvalósítani, azaz először általános témakifejtés mutatja be a tárgykör fő vonulatait, eseményeit, majd a részletezés, a részletek bontják ki a témaismertetés blokkjait, szakaszait. A helyes koncepció már magából a tartalomjegyzékből sejthető, és a kivitelezés teljes mértékben igazolja a megfontolt szándékot.
A mintegy 15 oldalnyi Törésvonal vagy folytonosság c. bevezető tanulmány (dr. Veress Emőd tollából) olyan magvas értekezés, melynek minden sorával egyet tudok érteni. Ugyanis sokszempontú, objektív elemzés az okokról és okozatokról, a folyamat lezajlásáról alfától omegáig, azaz a Bolyai-jogászképzés megindításától annak megszüntetéséig. A politikummal átszőtt – a sűrűn és durván beavatkozó hatalmi ideológiával fertőzött – időszakban szemléletesen ábrázolja a tanulmány egy hősi küzdelemmel létrehozott intézmény keletkezését, működését, végzetét („kivégzését”) a közreműködő személyek, korabeli fotók, tényadatok – fények és árnyak – érzékeltetésével.
A szükségszerűen terjedelmes Történeti áttekintés c. kismonográfia (dr. Kokoly Zsolt munkája) először rövid stúdiummal nyitja meg a zsilipeket a következő fő- és alcímekben rendezett tudnivalókra a Jog- és Közgazdaságtudományi Kar Jogtudományi osztályának minden aspektusáról. Ezek során rendkívül gazdag és illusztrációkkal dokumentált képeket kapunk oktatókról, tanmenetekről, publikációkról és így tovább – miközben megállapítható, hogy az intézményben a gyakorta mostoha körülmények ellenére is színvonalas tanári tudományos munka és eredményes jogászképzés valósult meg. De a pozitív vonások mellett az anomáliák sokaságát sem rejti véka alá az áttekintés: professzorok kényszerű fluktuációja, ésszerűtlen átszervezések, épület- és tanteremhiányok, az 1956-os események és következményeik stb.
Aki netán belefárad vagy belezavarodik a legtöbbször fentről – kívülről, állami vagy pártbeavatkozásokkal – generált „tarka”, olykor kaotikusnak tűnő diagnózis követésébe, a jogi-egyetemi világ fordulataiba, annak segít a kötet 162. oldalán olvasható tömör, de világos összefoglaló, éppúgy mint a könyv hátsó borítólapján található fülszöveg, mely egyben a munka célját, valamint rendeltetését is őszinte és felelősségteljes sorokkal ajánlja az olvasók figyelmébe.
A Történeti áttekintés után mintegy tízoldalnyi Melléklet nyújt tájékoztatást a felhasznált szakirodalmi és levéltári forrásokról, valamint a Bolyai-jogászképzés oktatógárdájáról. Professzorok, előadótanárok, adjunktusok, tanársegédek, meghívott külső előadók névjegyzéke, életrajzi adatai, munkásságuk, közéleti szereplésük tekintetében – be kell vallanom – rengeteg újdonságot találtam róluk, olyan részleteket, amiket sem akkor, sem később nem volt alkalmam ismerni vagy megismerni, jóllehet személyes ismeretség, kollegiális kapcsolat fűzött a felsoroltak többségéhez.
A dokumentumkötet (mintegy 100 oldalon át) kiemelt figyelmet szentel az egykori (mostanra felkutatott) hallgatókkal készült interjúk kivonatos közlésének. Kilenc nyilatkozó visszaemlékezései eleveníti meg, színesíti ily módon a könyv auráját az egyetemre jutás (felvételizés), a tanári karakterek, a szemináriumi és vizsgaélmények emléktárából. De ízelítőt adnak az egyetemi élet, sport- és más szórakozási formák lüktetéséről, valamint a komorabb vonatkozásokról is, mint a marxizmus-leninizmus erőltetése, a kommunista pártideológia, illetve politikai diktátumok behatolása a jogászképzésbe, és az álszent módon véghezvitt 1959-es egyetemegyesítés.
A monográfia megszerkesztésével egyidejűleg egy 55 perces dokumentumfilm is készült a Bolyai-jogászképzés mikéntjéről, s mindkét alkotás bemutatásra kerülhetett 2016 augusztusában a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Hasonló rendezvényre másodszor 2016. október 20-án került sor (immár jelenlétemben) az EMTE Tordai út 4. szám alatti modern épületének aulájában, mintegy 200 főnyi közönség előtt – többségük (ami üdvözlendő dolog!) egyetemista volt. Ez az esemény szívet melengető hangulatban érzékeltette, bizonyította a Bolyai-tradíció ápolását, emlékének ébrentartását. A meghívott (már időskorú) egykori joghallgatók, Müller Vilmos és Buzeskó György személyes beszámolója kiegészült az én felszólalásommal, aki nemcsak szem- és fültanúja lehettem a 60-70 évvel ezelőtti történéseknek, hanem oktatói minőségben is aktív résztvevője, cselekvője, illetve átélője is.
Úgy gondolom, hogy a fentieknél bővebb ismertető, méltató szöveg fölösleges, túl terjedelmes hozzászólás lenne részemről, hiszen evidens, hogy a kötet és a film nemes célt szolgált és szolgál, mind szakmatörténeti (=jogászképzés), mind kisebbségpolitikai tanulságok értelmében. Meghitt érzéssel tudom ajánlani az erdélyi, illetve anyaországi érdeklődők és érintettek figyelmébe egyaránt.
Összegezve mondandómat: a dokumentumfilm és a könyv kiváló kettős dokumentum az egykori kolozsvári Bolyai Tudományegyetem magyar jogászképzéséről. A film sajátos eszközeivel eleveníti meg a múltat és szereplőit, a könyv pedig gazdag tárháza az 1945–1959-es korszak tárgyilagos megidézésének, prezentálásának. Más szóval: hiánypótló és igényes kötet született – szakmai értékét és tartalmi hitelességét bizonyítja a nagyfokú precizitással közölt 164 lábjegyzet, a 60 felhasznált forrásmű, a fotók jegyzéke és a személynévmutató. Nem hiányzik a román és az angol nyelvű rezümé sem a végéről. Aki hasonló vállalkozásba fog, csak az tudja igazán (jómagamat ideértem!), hogy milyen kereső, válogató, szűrő, odaadó, időrabló és szívós munka szükséges ahhoz, hogy kibányásszuk a célt szolgáló „nyersanyagot”, majd szellemi kohónkba olvasztva minőségi „nyomdatermékké” varázsoljuk azt.
A szerzőpáros és tanszéki segítő munkatársaik minden elismerést megérdemelnek a témaválasztásért, a nyersanyag feldolgozásáért s azért, hogy fáradtságot nem kímélve létrehozták a „legendás” Bolyai-idők jogászképzésének mementóját.
Szubjektív zárómondattal fejezem be recenziós írásomat: öröm és meghatottság járt át, midőn sok évtized elmúltával (úgyszólván csodaszerűen) ismét találkozhattam az egykori kolozsvári magyar egyetem tanáraival, diákjaival, és átélhettem azon „regényes” időket és jeleneteket, amelyeket felébresztett bennem a hűen tolmácsolt Bolyai-korszak. Mert lehettek és voltak a kedves és boldog percek mellett a politikai diktatúrától kapott gáncsoló, cinikus csapások – mégis felejthetetlen marad számomra a Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közgazdaságtudományi Karán töltött pályakezdő ifjúságom 10-11 esztendeje.
Lőrincz Ernő
* Veress Emőd–Kokoly Zsolt: Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945–1959. Kolozsvár, 2016 Művelődés (Kolozsvár)

Jogászok a Kolozsvár Társaságnál
Ritkán gyűl össze ennyi jogász egy helyen – állapította meg derűsen Bucwald Péter házigazdai minőségében azon a rendezvényen, amelyet kedden, október 3-án tartottak a Kolozsvár Társaság székházában, a Volt egyszer egy egyetem (1945-59) sorozat VI. részeként.
A program filmvetítéssel kezdődött: a Veress Emőd és Kokoly Zsolt által összeállított könyv, a „Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen (1945-59)” alapján készült dokumentumfilmet mutatták be, majd a szerzők röviden ismertették könyvüket is, felvázolva elképzelésüket, hogy folytassák az erdélyi jogászképzés történetének megírását. Ezt követően a résztvevők kötetlenül beszélgettek, meséltek jogi tanulmányaikról, szakmájuk egy-egy érdekesebb történetéről, hiszen a kerekasztal-beszélgetés elképzelése is az volt: feleleveníteni azokat az éveket, amikor magyarul folyt a jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen, majd beszélni a jelenkori román nyelvű képzésről, mérlegelni a szakma anyanyelven illetve az állam nyelvén történő elsajátításának előnyét. A szakma neves és ismert meg elismert képviselői fogadták el a meghívást a rendezvényre, többek között: Hajdú Gábor volt egészségügyi miniszter, Buzeskó György bíró, Frunda György ügyvéd, volt szenátor, Eckstein Kovács Péter ügyvéd, egykori szenátor, Somai József közgazdász, a BBTE jogi karának volt főtitkára, Somai József László, Bánhegyesi Hajnal, Bányai József ügyvédek, Sztranyicki Szilárd ügyvéd, a kataszteri hivatal volt vezetője, és mások.
A jogi szakmát anyanyelven alaposan elsajátították egykor a Bolyai egyetemen, és ez nem volt akadálya annak, hogy utána az állam nyelvén boldoguljanak és szakmailag sikereket érjenek el – sok bolyais története ezt igazolja. Ellenben az is tény, hogy tökéletesen kell ismernie az állam nyelvén szakmáját annak, aki itthon akar boldogulni, karriert befutni, sőt, ma már még legalább két idegen nyelvet is ajánlatos beszélnie – hangzott el a beszélgetésen. A kizárólag román nyelvű képzés viszont az anyanyelven történő kommunikálásban okoz nehézséget, de végülis az egyéntől függ, hogy utólag a magyar szakkifejezéseket is elsajátítsa, jegyezték meg. Szabadság (Kolozsvár)

Szakmát anyanyelven: csak vagy és?
Minden bizonnyal továbbgondolásra és közös gondolkodásra késztethet(ne) oktatókat, politikusokat, szakmabelieket az a téma, amely felmerült a Kolozsvár Társaság legutóbbi rendezvényén (a Volt egyszer egy egyetem (1945-59) sorozat keretében a Bolyai Tudományegyetem jogászképzésének története) is. Éspedig: anyanyelven kellene-e, lenne-e érdemes valamely szakmát továbbtanulni és elsajátítani a felsőoktatási intézményeken, vagy mindent elsöprő prioritása és előnye van az adott állam nyelvének?
Persze, az említett (szakmainak is mondható) találkozó valójában nem fogalmazta meg, nem is tűzte ki céljául ennek a kérdésnek a megválaszolását, az ötlet inkább csak ismételten felmerült a meghívottak közötti kötetlen és emlékező beszélgetés során. Neves, ismert és elismert jogászok, jogász-politikusok osztották meg a hallgatósággal emlékeiket, saját tapasztalataikat az egyetemi felvételiről, általában az oktatásról a jogi karon, a szakmában való boldogulásról, az anyanyelvű vagy az állam nyelvén történő szakképzés egyénenként megtapasztalt előnyeiről, a magyar és/vagy román szakmai nyelv elsajátításának szükségességéről és fontosságáról.
A rendezvényen részt vett Hajdú Gábor (volt egészségügyi miniszter) és Buzeskó György (nyugalmazott bíró), ők azon kevesek közé tartoznak, akik még magyarul kezdték meg és végezték el jogi tanulmányaikat a Bolyai Tudományegyetemen, amely csak másfél évtizedig működött: a második világháború után alapították meg az egyetemet, amelyen magyar jogi képzés is folyt, és kezdetben még mindenki azt hitte, a romániai magyarság felsőoktatási igényét ez folyamatosan és változatlanul ki fogja elégíteni. Ellenben az 1956-os magyarországi forradalom után egyre inkább lehetett érezni a román állam- és pártvezetés szándékát az egyetem megszüntetésére, majd ez be is következett az 1959-es egyetemegyesítéskor, amikor a Bolyait összevonták a Victor Babes Egyetemmel. Veress Emőd és Kokoly Zsolt jogászok helyesen döntöttek, amikor megjelentették (még tavaly) könyvüket a Jogászképzés a Bolyai Tudományegyetemen 1945-1959 címmel, hiszen értékes fogodzót jelentett a témában, a magyar oktatói és tudományos tevékenység feltárásaban, hogy még sikerült megszólaltatniuk egykori hallgatókat. Újvári Ildikó / Szabadság (Kolozsvár)