Nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk
Az első világháború frontján kezdte pályáját, majd már nemzetközi hírű szívgyógyászként történelmi időkben állt helyt a Kolozsvári egyetemen, később a kommunista hatalom elől sem hátrált meg. Haynal Imrét karcos modora és meg nem alkuvó természete ellenére betegei és kollégái is nagyra becsülték, emberek ezreit mentette meg, ám végül ez sem segített rajta. Nyáry Krisztián a BBC Historyban olvasható portrésorozatában emlékezett meg róla.
Amikor 1944 augusztusában a szovjet hadsereg elérte Erdély határát, a magyar kormány elrendelte a Kolozsvári tudományegyetem nyugatra menekítését és az értékes felszerelés elszállítását. Az orvosi kar 52 éves dékánja, a Budapestről érkezett Haynal Imre professzor az egyetem rektorával együtt nyíltan megtagadta a kiürítési parancsot, és meghirdették a tanév megtartását.
Haynal Imre nem először mondott nemet a hivatalos kormányzati utasításokra, korábban nem volt hajlandó felmondani zsidó munkatársainak, és üldözöttek százainak nyújtott menedéket klinikáján. Az egyetem kapujában egyedül nézett farkasszemet a zsidó hallgatók kiűzésére érkező csőcselékkel, és sikerült megállítania őket. Ugyanígy állította meg a magyar csapatok kivonulása után a klinika átvételére érkező román küldöttséget is.
Régi nemesi családban született 1892-ben az erdélyi Beszterce városában. Apja a helyi kórház főorvosaként fontosnak tartotta, hogy a városban többségben lévő szászokkal és a környékbeli falvak román lakóival anyanyelvükön értsen szót. Négy gyermekét vallási és nemzetiségi türelemre nevelte, és ügyelt rá, hogy mindhárom erdélyi nyelvet magas fokon elsajátítsák. Imrét a német tannyelvű evangélikus gimnáziumba íratta be, aki innen jelentkezett a Kolozsvári egyetem orvoskarára. Haynal Imre később legendássá vált lobbanékony természete már kezdő medikus korában megmutatkozott: az egyetemi laborban szakmai vitába keveredett egy csoporttársával, a vita tettlegességig fajult, amiből az ellenfél sebesülésével záródó kardpárbaj keveredett. 1915-ben orvosi diplomájával együtt kapta meg a katonai behívóját. Katonaorvosként szolgált a montenegrói, az orosz és olasz frontokon, s közben szép lassan elfogytak a fölé rendelt orvosi elöljárók. Az isonzói csatában fiatal kora ellenére már egy gyalogezred főorvosaként vett részt. Egy robbanástól dobhártyaszakadást kapott, ami miatt egész későbbi életében rosszul hallott, de sebesülten is tovább mentette a betegeket.
A frontról hazatérve a III. sz. Belgyógyászati Klinikára került, Korányi Sándor professzor mellé, akit egész további pályafutása során példaképének tartott. Folyamatosan képezte magát, Kölnben, Bécsben, majd Londonban töltött hosszabb időt gyakorlaton. A szívgyógyászat legfrissebb nemzetközi eredményeit honosította meg idehaza, Magyarországon ő volt az EKG bevezetésének úttörője. Később a pajzsmirigy megbetegedéseknek is szakértőjévé vált, ő számított a modern endokrinológia első hazai képviselőjének. Már a Szent Rókus Kórház főorvosaként dolgozott, amikor egyetemi tanári címet kapott. Tanítványai lelkesedtek érte, feljebbvalói viszont nehezen szokták meg, hogy egyáltalán nem hajolt meg semmilyen tekintély előtt, az általa helyesnek ítélt diagnózist bárkivel szemben kész volt harcosan megvédeni. Karcos modorához különleges empátia is társult, a szívpanaszok miatt hozzá fordulók félelmeit mindig képes volt eloszlatni. Rátette a kezét a beteg szívére, és azt mondta: „Itt vagyok, nyugodjon meg, és a szíve is megnyugszik.” Feljegyezték róla, hogy nem egyszer ő adott pénzt a szegényebb betegeknek a drága szívgyógyszerekre.
Az „első református szent”
Sok kortársa írta le igazi angol úriemberként – örökké füstölgő szivarral a szájában, gőzölgő Earl Grey teával az asztalán, zsebórával a mellényzsebében. De a külsőségek mellett politikai ízlése is angolos volt, sokszor ismételgette, hogy briteket tartja „az egyetlen felnőtt nemzetnek”. Sokra becsülte az angolbarát Bethlen Istvánt, Horthy Miklóst viszont gyenge képességű politikusnak tartotta. Író barátai közé tartozott Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Illyés Gyula és Tamási Áron. Mélyen hívő katolikus volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy református lányt vegyen feleségül. Feleségét, Nagy Margitot Tamási Áron az „első református szentnek” nevezte, s nem véletlenül. Haynal Imre nehezen tudott ellenállni a szép asszonyoknak, s kalandjai nem mindig mAradtak titokban. Az 1930-as évek végén a házaspár külön hálószobába költözött, de elválni nem akartak egymástól.
1940-ben, Észak-Erdély visszacsatolása után újraindult a magyar egyetem Kolozsváron. Haynal Imrét a kultuszminiszter Hóman Bálint kérte fel, hogy vegye át az egyetem belgyógyászati klinikájának vezetését, és felügyelje az erdélyi orvosképzést. Megismerkedett egy erdélyi örmény asszonnyal, aki egy angol népszövetségi diplomata felesége volt. Haynal Imre és Magdalena Butterworth – vagy Bibi, ahogy mindenki hívta – életük végéig meg-megújuló szerelmi viszonyt folytattak egymással. A kapcsolatról mindenki tudott, de az orvost nem érdekelte az úri társaság rosszallása.
1944-ben megtagadta az őt kinevező vallás- és közoktatásügyi miniszter kérését, hogy ne avassanak zsidókat doktorrá. A miniszternek nincs beleszólása az egyetem autonóm döntéseibe, tanácsra pedig nem szorulunk rá – üzente vissza. Amikor megválasztották az orvoskar dékánjának, nemcsak a zsidó diákokat elzavarni akaró tömeggel szállt szembe, hanem az embertelen törvényekkel is. Kollégáinak a magasabb erkölcsi törvényekre hivatkozott: „Ne féljetek hippokratészi eskütöktől, adjátok annak szellemében nyugodt lelkiismerettel a hamis orvosi bizonyítványokat az emberi tisztesség nevében, a könyörületesség nevében, az Isten nevében.” Több száz üldözöttet vett fel betegként a klinikára, amely egy idő után annyira zsúfolt volt, hogy a folyosón is emberek aludtak. Amikor a csendőrök megpróbáltak razziát tartani a kórházban, Haynal emelet hangon utasította ki őket: „Itt nem zsidókat, hanem betegeket gyógyítunk!”
Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is
Haynal Imre a háború után Miskolczy Dezső rektorral együtt még megmentette a magyar egyetemet a bezárástól, majd visszatért Budapestre. 1946. elején átvette a II. sz. Belgyógyászati Klinika vezetését. Kórháza ezúttal is nyitva állt az üldözöttek, köztük egykori katonatisztek és arisztokraták előtt.
Ahogy a kommunista diktatúra fokozatosan kiépült, úgy került Haynal egyre többször konfliktusba a hatalommal. Először azt vetették a szemére, hogy osztályidegeneket kezel a klinikáján, ő pedig ugyanazt kiabálta kritikusainak, mint Kolozsváron: „Én nem nézem senki származását, nálam betegek vannak csak, azokat gyógyítom!” Más módon sem volt hajlandó beállni a sorba. Amikor a párttitkár kihelyezte a kórház folyosójára az első Lenin-képet, Haynal egy Szűz Mária-oltárt rakott ki vele szemben. „Ha eltávolítják a Lenin-oltárt, leszedhetik a másikat is” – üzente, és meg is tették a kedvéért. Egy ízben maga Rákosi Mátyás hívta telefonon, és pártbeli riválisa, Gerő Ernő feleségének állapotáról érdeklődött. „Engem az orvosi titoktartás esküje köt, információt nem adhatok” – válaszolta a professzor és letette a telefont.
Szókimondása és érdes stílusa hihetetlenül népszerűvé tette hallgatói előtt is. Klinikája nemzetközi szinten is kiemelkedő színvonalúnak számított, mivel minden kollégájától megkövetelte a tudományos munkát. 1956-ban közvetlenül nem vett részt a forradalmi eseményekben, de másokkal együtt ő is szorgalmazta az alkalmatlannak bizonyult rektor leváltását. Munkatársait emberséges magatartásra szólította fel, így klinikáján egyetlen kommunista funkcionáriusnak sem esett bántódása. Bár fia és számos barátja mellett kedvese, Bibi is nyugatra menekült, Haynal Imre nem akarta elhagyni az országot.
Biztosan Nobel-díjas, ha nem Magyarországon él
A kádári hatalom más párton kívüli értelmiségiekkel együtt őt is megpróbálta magához édesgetni, 1957-ben a Kossuth-díjat is megkapta. Csalódniuk kellett: Haynal Imre semmilyen módon nem vált a rendszer kiszolgálójává. Egy egyetemi gyűlésen az újra kinevezett rektor addig szónokolt az ’56-os „ellenforradalmi eseményekről”, amíg Haynal dühösen félbe nem szakította: „Hogy mersz te a forradalomról beszélni? Hiszen te az egész idő alatt a budin ültél!” Ezután felállt, visszament az irodájába, és elkezdte a holmijait pakolni. Tudta, hogy a nyilvános nevetségessé tételt már nem fogják elnézni neki. Néhány nap múlva megkapta a határozatot a kényszernyugdíjazásáról.
Haynal Imre nem tudott betegei és tudományos kutatásai nélkül élni, ezért levélben fordult Kádár Jánoshoz, hogy továbbra is dolgozhasson. A pártfőtitkár személyesen írta meg neki az ítéletét: „Be kell látnia Önnek, hogy a húrt túlfeszítette és egy állam sem engedhet meg önmagával szemben olyan nyilvános arculcsapásokat, mint amelyeket Ön megengedett magának a mi munkás-paraszt államunkkal szemben.”
A mindig tettre kész orvos ezután 1972-ig, amíg egészsége megengedte, magánpraxist folytatott. Nehezen élte meg, hogy eltávolítása után klinikája lassan pusztulni kezdett, és a szeme láttára veszítette el nemzetközi presztízsét. Még 80 éves korában is publikált, számos külföldi akadémia és tudományos társaság választotta tiszteletbeli tagjává. Hosszú, aktív időskor után, 86 éves korában került kórházba. Szobája előtt két asszony vigyázta az álmát: a felesége és a betegség hírére külföldről hazatért Bibi. Elhívták a tanítványait is, hogy elbúcsúzhasson tőlük. – Hogy van professzor úr? – kérdezte egyikük. – Jól – válaszolt, és a fal felé fordult. Néhány perccel később már nem élt. „Biztosan Nobel-díjas, ha nem ezen a Magyarországon él és gyógyít” – mondta róla egy professzortársa. Így is minden idők legnagyobb magyar szívspecialistája volt, aki emberek ezreinek életét mentette meg orvosként és becsületes, bátor emberként.
NYÁRY KRISZTIÁN
index.hu