"A Magyar Hadtörténeti Intézet és Múzeum központi irattárában 1988 tavaszán olyan páratlan értékű második világháborús dokumentumok kerültek napvilágra, amelyek feldolgozása után viszonylag tiszta képet lehetett kialakítani a keleti hadszíntéren létesített magyar katonatemetőkről. Külön érték, hogy a legtöbb hősi és munkaszolgálatos temetőhöz, az eltemetettekhez számos személyes emlék, adat kapcsolódik. A Béke poraikra... című dokumentum-emlékkönyv közel 800 oldalon számol be a II. világháborúban a keleti hadműveletek során elesett magyar katonákról és munkaszolgálatosokról. A könyv írója és szerkesztője, dr. Bús János kandidátus, levéltáros, a központi irattár igazgatója; társszerzője, dr. Szabó Péter kandidátus, hadtörténész. Az emlékkönyv 308 haditemetőt ismertet, sok térképvázlatot, katonák leveleit, haláleseti jegyzőkönyvek részleteit, eredeti fényképeket mutat be, tartalmazza 28 ezer magyar katona és munkaszolgálatos személyi adatait, haláluk körülményeit és eltemetésük helyét. Jelenleg készül a második kötet, amely a történelmi Magyarország területén elesettekről és meghaltakról emlékezik meg, nagy segítséget, szolgálatot nyújtva a róluk megemlékezni kívánó településeknek is abban, hogy megtudják, hol vesztek oda fiaik, illetve az ő területükön kik vannak eltemetve. A napokban érkezett meg munkacsoportjuk, dr. Bús János, Illésfalvi Péter muzeológus és Maruzs Roland kutató-történész. Bejárták a csíki, a gyergyói és a szomszédos moldvai tájakat, hogy azonosítsák a nyilvántartásukban szereplő hősi halottak sírhelyeit, régi térképváltozatok alapján megkeressék a hantokat, amelyeken még vannak vagy már nincsenek jelek. /Ferencz Imre: Honvédsírok nyomában. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 7./ Több olvasó érdeklődött, hol vásárolható meg a Béke poraikra... című könyv, másrészt a vidéken elesett honvédek és katonatemetők kapcsán jelezték, hogy információkkal, dokumentációs jellegű iratokkal, fényképekkel stb. szolgálnának. A Hargita Népe teret biztosíts azoknak, akik az áldozatokról információval, fényképekkel, levelekkel, stb. rendelkeznek. A Béke poraikra... sorozat első kötete 1999-ben jelent meg. A közel 2,5 kilogrammos súlyú munkának Magyarországon postai utánvéttel 4900 forint az ára. /Ferencz Imre: Honvédsírok nyomában. = Hargita Népe (Csíkszereda), szept. 8./"

"Aug. 8-án Csíkszeredában, a Corvina Könyvesházban a Béke poraikra... II. dokumentum-emlékkönyv bemutatójára került sor, amelyet dr. Bús János és dr. Szabó Péter szerzők ismertettek. A második kötet a történelmi Magyarország területén elesett és meghalt magyar katonákról és munkaszolgálatosokról készített leltárt, a csaták és katonatemetők színhelyeiről közölt gazdag anyagot. A könyv folytatása az előzőleg megjelent gyűjteménynek, amely a keleti frontokon elesetteket vette számba; a harmadik gyűjtemény majd a nyugati fronton elesett katonáknak állít emléket. A vaskos dokumentumgyűjtemény előkészítésekor a szerzőknek a Hargita Népe is segítséget nyújtott, Honvédsírok nyomában címmel közöltek idevágó cikkeket olvasóink közreműködésével. /Ferencz Imre: Könyvbemutató a csíkszeredai Corvinában. = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 9./"

"Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Maros megyei szervezete, az Erdélyi Múzeum Egyesület és a történelmi egyházak tagjaiból nemrég alakult héttagú emlékbizottság kutatást és megemlékezést indítványoz az 1943. január 12-én kezdődött doni offenzívában elhunyt honvédek emlékére. Fiatal történészek, Berekméri Róbert és László Márton a Don-kanyarban maradt sokezer katona névsorából megjelölték azokat, akiket Maros megyéből vitt el végzetük. Felkutatták és meséltették azokat, akik a 27. Székely Hadosztály vagy más egység katonájaként túlélték az orosz áttörést. Az összegyűjtött anyagból a fiatal szakemberek könyvet szándékoznak kiadni. A 2. magyar hadsereg teljes levéltári anyaga elveszett, a történészek kérik azokat a Don-kanyart megjárt férfiakat, illetve özvegyeiket, ha akad mondandójuk, netán naplót, emlékiratot őriznek, szíveskedjenek a marosvásárhelyi unitárius egyházközség irodájában jelezni. Az emlékbizottság szervezi a megemlékezést, a rendezvény védnöke lesz dr. Szabó Péter, a budapesti Hadtörténeti Múzeum munkatársa és dr. Bús János alezredes, a történeti irattár vezetője, akik előadást tartanak Marosvásárhelyen. /(lokodi): A Don-kanyarban elesettek emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 28./"

"Dr. Bús János alezredes, a Magyar Honvédelmi Minisztérium Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárának igazgatója elmondta, hogy a második világháborúban elesettekkel kapcsolatos anyag Budapesten teljesnek mondható. Tudják, hogy Franciaországtól a Csendes-óceán partján fekvő Vlagyivosztokig, Svédországtól Dél- Ausztriáig hol vannak eltemetve magyar katonák, munkaszolgálatosok vagy hadifoglyok. A Magyar Királyi Honvédség második világháborús emberveszteségét 310-320 ezer főre becsülik. Ebben nincs benne azok száma, akik a hadifogságban veszítették életüket. A Rákosi-korszakban az elesett magyarok háborús bűnösnek számítottak. Egykor Budapesten, a rákoskeresztúri temetőben csaknem huszonötezer, az első, illetve a második világháborúban harcolt magyar honvéd földi maradványai nyugodtak. Ma csupán körülbelül harmincról tudják, hol van eltemetve. Jellemző, hogy az ötvenes években - fémgyűjtő akció keretében - a földből kihúzták a sírokat jelző vaskereszteket. - A magyar katonák földi maradványait a Szovjetunió érintett utódállamaiban hivatalosan is megőrzik. A Don menti sírokat - például - az orosz államadósság terhére újítják fel. Két központi magyar katonai temetőt alakítottak ki. Az elsőnek nevezettet Bolgyirevkában, a másodikat Rudkinó-Gremjacseben. Az előbbiben nyolcezerháromszáz, az utóbbiban csaknem húszezer magyar nyugszik. Bús János munkatársaival végzett eddigi kutatásainak eredményeit a Béke poraikra... című kétkötetes dokumentum-emlékkönyvben tették közzé. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum Hadisírgondozó Irodájának internetes honlapján összesen százharmincezer, hadműveleti területen elesett katona, illetve munkaszolgálatos, valamint hadifogolytáborban elhunyt személy adatai olvashatók. Címe: www.hadifogoly.adatbanyaszat. hu. Sokan innen szereztek tudomást hozzátartozójuk sorsáról. (MTI-Press) /Kik és hogyan ápolják a katonasírokat? - Beszélgetés dr. Bús János hadtörténésszel. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 9./"

A tordai csata hatvanadik évfordulóján már kőfal veszi körül a sírkertet, a hősök nevét márványtáblák és kőkeresztek őrzik, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság munkájának eredményeként. A sírkertben kétszáznegyven katona – 221 magyar, 15 szovjet és 4 német – nyugszik. A kopjafás emlékoszlop a tordai csata több mint 2500 áldozatának emlékét őrzi. Az okt. 17-i ünnepségen Bús János /Budapest/, a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattárának igazgatója kifejtette: „a tordai hősök életüket áldozták a honért." Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke történészként értékelte a tordai csata jelentőségét: „A második világháború egyik legnagyobb fegyvertényének ma már az árát is tudjuk: 10 ezer áldozat, 2500 hősi halott, számtalan sebesült és megnyomorodott, fogságba hurcolt honvéd. Csodával határos bravúrnak tűnik, hogy a második magyar hadsereg a tordai csatában képes volt hadműveleti feladatát teljesíteni, megakadályozni a szemben álló haderő gyors kijutását a közép-erdélyi részekre, ahonnan már egyenes út vezetett a Hajdúságba és a Nyírségbe, illetve Budapestre.” “A leharcolt, kifáradt, romjaiból újjáéledő hadsereg erejét talán a szülőföld adta.” Bálint-Pataki József hangsúlyozta: “Ők a hazáért, társaik visszavonulásának fedezéséért áldozták életüket.” Nem gondolhatták, hogy szerepük csupán a német hadsereg visszavonulásának fedezése volt. Markó Béla, az RMDSZ elnöke megállapította: „Aki életét is képes feláldozni nemzetéért, hazájáért, családjáért, az a hős. Így nem az a fontos, hogy melyik oldalon harcolt. Igazságos háborúk nincsenek, legfennebb jogosak. De igazság abban, hogy egyeseknek meg kell halniuk, nincs. Az elmúlt nyolcvan esztendőben arra próbáltak megtanítani, hogy az a hős, aki győzött, az a hős, aki a győztesek oldalán állt. Hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 2004-ben mindannyian elfogadjuk: másképpen kell értelmezni a hősiességet, másképpen kell értelmezni a térség történelmét. Nem az számít, kik voltak a győztesek, illetve a vesztesek, hanem az, hogy ki miért áldozta életét." /Rostás-Péter Emese: Megemlékeztek a tordai csata hatvanadik évfordulójáról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 19./

Gyertyák Kiss Edének
Egy boroszlánfához rögzített kopjafa, és egy újrafaragásra váró, elhasadt táblácska jelzi, hogy Kiss Ede őrmester a csíkszentimrei temetőben pihen. Sok elesett honvédétől eltérően, sírjára minden esztendőben virág kerül, és gyertyát gyújtanak érte.
A falubeliek azt mondják, nem tudják, hogy ki volt Kiss Ede. Állítólag Aklostetőn sebesült meg, s Csíkszentimrén hunyt el. Ennyit tud róla sírjának gondozója, a hófehér hajú, nyolcvanegyedik éves Poszti Regina is. „Az uram harminc éve, a fiam több mint egy éve halt meg. Az uram szüleinek a sírja ott van a honvédé mellett, s így régóta én gondozom. – magyarázza Regina néni. – Ahogy tudtam, ősszel árvácskát, máskor is valamilyen virágot raktam rea. Egy öregembert megkértem, hogy hozzon keretet. A kopjafa ki volt rothadva, azt kikötöztem, hogy legalább maradjon meg. Nem tudja senki, ki állította, pedig sokan érdeklődtek, próbáltak utánajárni, hogy vannak-e hozzátartozói. Csathó Andrásné is mondta, hogy érdeklődtek, de nem jutottak semmire.”
Az elhasadt táblácskát a sír gondozója László Józsefnek adta oda, akinek szándékában áll újrafaragni (László József hívta fel figyelmünket a honvédsírra is).
Ki volt Kiss Ede?
„Kiss Ede/ őrmester/ A hazáért 1917/ Aklostető/ A magyar nemzet kegyeletibe 1945. május 30.” – ez a felirat állt a hasadt táblácskán. Megpróbáltunk utánanézni az adatoknak. Amint megtudtuk, a Hadtörténi Intézet és Múzeum - Központi Irattár és Hadisírgondozó Iroda II. világháborús nyilvántartásaiban Kiss Ede őrmester nem szerepel. Aklos környékén 1944. augusztus 30-a körül zajlottak a harcok, így esetleg az is elképzelhető, hogy a táblán téves adatok szerepelnek.
Ők is a mi halottaink
Dr. Szőts Dániel adatai szerint az 1944. augusztus 26. és szeptember 11-e közötti harcokban vidékünkön kb. 2000 magyar katona halt meg.
A Hadtörténeti Intézet és Múzeum – Központi Irattár és Hadisírgondozó Iroda II. világháborús nyilvántartása a történelmi Magyarország területén elhunyt 42000 magyar katona és munkaszolgálatos nevét tartalmazza, akiknek temetési helyéről és halálának körülményeiről a Hadtörténeti Intézet és Múzeum Központi Irattár adatokkal rendelkezik. “Az összes, mindenre kiterjedő kísérlet ellenére több ezerre tehető azon hősi halottak száma, akik beazonosítását nem lehet elvégezni – véli Dr. Bús János hadtörténész. Ők a háború ismeretlen halottai maradnak, akiket feltehetően eltűntként tartanak nyilván.”
Az ismeretlen Kiss Ede sírján minden esztendőben gyertyák égnek, s vele együtt sok csíki faluban gyújtanak gyertyát ilyenkor mindazokért a honvédekért, akik nálunk találtak végső nyugodalmat, s egyben a háborúk és forradalmak azon csíki halottjaiért, akik idegen földben nyugszanak.
Daczó Katalin, Székelyhon.ro

"...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben..."
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro