A Szekuritáté hálójában a Király család
Király Károly volt háromszéki megyei pártitkár, a Ceauşescu-rendszer legendás ellenállója szeptember 26-án tölti 85. életévét. Testvére, Király István, szekusdossziéjának néhány részletével emlékezik a hetvenes és nyolcvanas évek családi üldöztetéseire, amikor a beépített besúgók és mikrofonok előtt nem volt titok. Az archív felvételen Király Károly Fazekas János egykori miniszter társaságában.
Király István
Tíz évig, 1977 és 1987 között tartott megfigyelés alatt Ceuşescu hírhedt állambiztonsági szervezete, a Szekuritáté. De lehet, hogy még ezt követően is, miután családommal 1988 januárjában hivatalosan áttelepedtünk Magyarországra. Legalábbis erre lehet következtetni abból a feljegyzésből, miszerint szükséges a további megfigyelésem. Ha van ilyen anyag, azt a SRI nem adta át a CNSAS-nak, így nem juthattam hozzá.
A megfigyelési dossziékat feldolgozó szerzők közül sokan úgy vélik, hogy ezeket az anyagokat fenntartással kell kezelni, mert nem minden szempontból megbízhatóak. Nem szeretnék senkivel polemizálni, de a 7 kötetből álló és több mint 2500 oldalt magába foglaló dossziém iratanyagának alapos áttanulmányozása után a fentiekkel ellentétes következtetésre jutottam. A „fiúk” igen alapos és a körülményekhez képest korrekt munkát végeztek: „3 D”-ben rögzítették a megfigyelt személyt, azaz családja, barátai, ismerősei életét, tevékenységét, gondolkodásmódját és kapcsolatrendszerét követték figyelemmel. A háromdimenziós megfigyelés hangot, írást és képet egyaránt tartalmaz. A hanganyagot írássá átalakítva közlik, a fényképek az írásos anyag kiegészítéseként jelennek meg.
Az ellenőrzés dimenziói
Az operatív technikai eszközök (TO) bevetése az átfogó, mindenre kiterjedő lehallgatást, a levelek felbontását és tartalmuk teljes vagy kivonatos feljegyzését jelentette. A megfigyeltnek teletűzdelték a lakását mikrofonokkal, és telefonbeszélgetéseit lehallgatták.
A második dimenziót a besúgók, kollaboránsok és ügynökök jelentései képezték. Ezek alapján készültek a tartótisztek, az ügyosztályok, az igazgatóságok és a megyei parancsnokok összefoglalói. Bármely megszerzett információ – ha áttételesen is kapcsolatba lehetett hozni a célszeméllyel – bekerült a nyilvántartásba. Ezért szerepel az én dossziémban is más megyékből származó információ és megszámlálhatatlanul sok személy neve függetlenül attól, hogy ismertem-e őket vagy sem.
Ameddig 1975. november 1. és 1980. november 30. között a Csíkszeredai Állami Levéltár vezetője voltam, elsőként a szászrégeni származású beosztottamat, Giurgiu Aurelt (konspiratív nevén „Dunăreanut”) állították rám. Két év múlva, a helyébe került Boar Liviut vagy meg sem próbálták beszervezni, vagy ellenállt a kísérletnek. Igaz, az intézménynél velem együtt mindössze öten dolgoztak. Amikor később a Hargita Megyei Munkaügyi Igazgatóságnál dolgoztam (1980. december 1.–1987. december 31.), a negyven alkalmazott közül három személlyel figyeltettek. Tájékoztatást kértek mindenről, saját kézírással. Kíváncsiak voltak, hogyan viszonyul hozzám a vezetőség, a munkatársaim, miről beszélgetünk, mi a véleményem az éppen aktuális bel- és külpolitikai eseményekről és intézkedésekről? A „Sabău”, a „Mureşan” és a „Stanciu” fedőnevű besúgók mellett más intézményektől beszervezett informátorok is jelentettek rólam, például a Hargita napilaptól egy rám állított újságíró, akinek „Fekete”, illetve „Botos” név alatt aláírt jelentéseire bukkantam a dossziémban. Akadt egy túlbuzgó gyermekgyógyász orvosnő is, aki a Jégpálya- negyedbeli egyesített gyermekorvosi rendelőben dolgozott – „Coman Zsófia” fedőnévvel volt nyilvántartva –, és a János Pált leváltó múzeumigazgató, „Áron” fedőnév alatt, valódi nevén Barabási László, aki 1944-ben született és 2013-ban halt meg. Ez utóbbiról érdemes több szót ejtenünk, mert nem hétköznapi kis besúgó volt. Annyira megbízhatónak tartották, hogy 1988-ban ügynökként átdobták Magyarországra azt követően, hogy Magyarország bejelentette, menedéket nyújt a romániai menekülteknek. A rendszerváltás után visszahívták, majd később újra visszaküldték, és a Magyarok Világszövetségének lett a munkatársa! Mindezekről a halálával kapcsolatban, az MVSZ Sajtószolgálatának 2013 július 16-i kommünikéjéből szereztem tudomást, amelyben felvázolták életútját. A világszövetség saját halottjának tekintette, és a Csíkszereda Kalász-negyedi köztemetőjében temette el. Sírja ott árválkodik egymagában, egy olyan parcellában, amelyet tudomásom szerint a város jövendőbeli díszpolgárai számára tartanak fenn.
Volt a szekuritátés megfigyelésnek egy harmadik dimenziója is, az úgynevezett szoros megfigyelés (filaj), a másik kétféle megfigyelési módszerhez képest azonban elenyésző mennyiségben. Itt már kiegészítésként fényképek is szerepelnek, amelyekre azért lehetett szükség, mert utcán, parkban vagy egy lokálban beszélgettem. Nem tudom, hogy általános gyakorlat volt-e vagy sem, de az én esetemben ezt mindig más megyékből érkezett szekus csapat végezte. Talán azért, mert a megyei szekuritátés tisztek nagy részét látásból ismertem. Léteztek korszerűbb megfigyelési eszközök is, például a filmfelvevő készülék, de esetemben ezt nem használták.
Tény, hogy azokban az időkben szervezkedni nem sokan mertek. Jómagam is mindig arra törekedtem, hogy ennek a látszatát se keltsem. Tudtam, hogy azonnal lecsap az állambiztonság. Hargita megyében is megtörtént, hogy szervezkedő csoportok tagjait sújtottak nehéz börtönévekkel. A legközismertebb politikailag elítéltek: Borbély Ernő, Buzás Balázs és Bíró Katalin.
Áttelepedésünk után Magyarországra, 1988 nyarán célszerűnek láttam 50 oldalnyi papírra vetni mindazt, amit fontosnak tartottam a kommunista Romániában átélt tapasztalatokról. Természetesen az idő sok mindent kirostált emlékezetemből, most viszont összevethetem az általam szubjektíven leírtakat az igen precízen dolgozó állambiztonságiak rögzített adataival. Vannak olyan epizódok, amire én jól emlékszem, de ezek a dossziémból már nem köszönnek vissza. Lehetséges, hogy bizonyos dolgokról mégsem szereztek tudomást? Vagy tudatosan nem rögzítették azokat? Volt ezek között olyan is, amivel az intézkedési terveikben mindegyre visszatérő céljukat – személyem kompromittálását, lejáratását, ez által pedig elszigetelésemet – tudták volna elérni. Nem hiszem, hogy erre a kérdésre valaha is megtalálom a választ.
Király Károly és az amerikai külügy
Dossziém áttanulmányozása alapján megbizonyosodtam arról, hogy a szerv behatolt az emberi élet legintimebb szférájába is. Számukra nem volt semmi sem szent: meghitt családi eseményeken – keresztelő, házasság, lakodalom vagy temetés – egyaránt jelen voltak. Mindig találtak olyan résztvevőt, akitől megszerezzék a számukra fontos információkat. Már akkor felmértem ezt, amikor 1980 februárjában a marosvásárhelyi református temetőben édesanyánk temetése egy csendes szimpátiamegnyilvánulás volt bátyám, Király Károly „disszidensi” tevékenysége mellett. Sok gondot okozott az állambiztonsági szerveknek a rá három hónapra, 1980 májusában Burján József temetése is. Burján József párttitkárként bátyám mellett dolgozott a Gyergyó-rajonban. A megyésítéskor, 1968-ban Hargita megye szakszervezeti elnöke lett, de nemsokára megyei pártitkári tisztségbe került. A párt Központi Bizottságának instruktoraként halálozott el 1980-ban, Gyulafehérváron a Nicolae Ceauşescu által a megyei pártbizottságokkal tartott telekonferencia idején. Szülőfalujában, Galócáson temették el. Temetésén részt vett bátyám és jómagam is, számtalan megyei és gyergyói párt és állami funkcionáriussal együtt.
Az előzményekhez hozzátartozik, hogy Ceuşescuék nem tudtak kitérni az Egyesült Államok által nyújtott legnagyobb kereskedelmi kedvezmény előtt, ezért belementek abba, hogy 1980. április 24-én este, Marosvásárhelyen a Maros vendéglőben az Egyesült Államok Kongresszusának két szakértője és a bukaresti amerikai nagykövet, Hall Pattison vacsorával egybekötött, családias jellegű beszélgetésen tájékozódjon a romániai nemzetiségi kérdésről. A beszélgetésre magas rangú szekuritátés tisztek jelenlétében került sor. Király Károly ezúttal a szokásosnál mérsékeltebben, de kellő határozottsággal fejtette ki álláspontját, ami így is szenzációként hatott a világsajtóban. A Szabad Európa Rádió és Amerika Hangja világgá kürtölte bátyám bírálatait. Nem véletlen tehát, hogy munkatársa temetésére a szokásosnál népesebb „díszkíséret” érkezett. A megfigyelési dossziémban erről több tízoldalas jelentés készült, amely részletesen beszámol arról, kivel találkozott, mit beszélt, mi a visszhangja a nyilatkozatának, ki hogyan reagált a megjegyzéseire, kik tudnak a nyilatkozatáról, és hogyan viszonyulnak az abban kifejtett bírálataihoz.
Megfigyelések kereszttüzében
Dossziém igen szerteágazó anyagaiból fontosnak tartom kiemelni egy lakodalom történetét, amivel ízelítőt adhatok arról, mire is volt kíváncsi a Szekuritáté egy családi esemény kapcsán. Bizonyára nem minden lakodalmat figyeltek ennyire elszántan és körültekintően, de ez különösen felkeltette érdeklődésüket, hiszen két közismert „magyar nacionalista és irredenta” személy vett részt rajta: Kányádi Sándor és Király Károly. És ha már Magyarországról egy volt horthysta tiszt is megjelent, érthetővé válik, hogy az ő szemszögükből ott valószínűleg „ellenséges megnyilvánulásra” is sor kerülhet. Nincs tehát semmi meglepő abban, az állambiztonsági szolgálat időben tudomást szerzett arról, hogy a Bögöz községhez tartozó Nagygalambfalván Kányádi Sándor unokahúga esküvőjére kerül sor 1980. augusztus 30-án. Az első jelzést a székelyudvarhelyi Szekuritáté adta le egy nappal az esemény előtt: Könyves Lajos őrnagy feljegyzést juttatott el a megyei szervhez arról, hogy Csomor Ilona – Kányádi Sándor leánytestvérének leánya – érettségizett hajadon, a helyi kisipari termelőszövetkezet alkalmazottja házasságra lép a volt Gábor Áron néven közismert Technoutilaj vállalatnál dolgozó Csíki Elekkel. Az esküvőt követő lakodalomra a nagygalambfalvi kultúrházban került sor. A „hálózatból” senkit nem hívtak meg az eseményre, viszont a meghívottak között mégis akadt egy személy, aki a szomszédos Maros megyei milícia hálózatában tevékenykedett. Könyves őrnagy rögtön intézkedett: másnap reggelre magához rendelte a községi milícia őrsparancsnokát, hogy a szükséges lépésekről megállapodjanak.
A jelzés alapján a Szekuritáté Hargita megyei parancsnokságán is azonnal léptek: Purle Ioan alezredes az I. Ügyosztály megyei vezetőségében még aznap akciótervet dolgozott ki. Ebben felvázolta a rendelkezésükre álló információt, többek között azt, hogy az esküvőre és lakodalomra meghívták „Károlyt” (Kányádi Sándor) Kolozsvárról és a Călătorult (Király Károly) Marosvásárhelyről és vélhetően több rokont Magyarországról.
Az akcióterv kidolgozója hat pontban foglalta össze javaslatait, amelyet a megyei vezetőség, és szóban Szász János, a megyei pártbizottság titkára is jóváhagyott. Az intézkedések arra irányultak, hogy felkészítsék a lakodalomban biztosan résztvevő szomszéd megyei milicista kollaboránst. A Szekuritáté arra volt kíváncsi, kik vesznek részt a menyasszony és a vőlegény munkatársai közül. Arra törekedtek, hogyha lehet, ezek közül újabb együttműködőket szervezzenek be, illetve megfigyeljék a székelyudvarhelyi szállodát, ahol valószínűleg az utazó, illetve a Magyarországról érkező vendégek megszállnak. Azt is leszögezték, hogy szorosan együttműködnek az intézményen belüli egyéb egységekkel, valamint a Maros és a Kolozs megyei felügyelőségekkel. Az információkat jelentik Bukarestbe az I. Ügyosztály igazgatóságának. Az esemény fontosságát jelzi, hogy Székelyudvarhelyen megjelent Popescu Stelian, az I. Ügyosztály igazgatósága részéről: szeptember elsején már ő volt jelen Könyves őrnaggyal Nagygalmbfalván a „Păduraru” fedőnevet viselő rendőrségi informátorral való találkozón. Az intézkedést tartalmazó „feljegyzés” végére kézírással valaki rávezette, hogy vélhetően 200-300 meghívott vendég lesz az eseményen, többségük nem a községből való.
Egy polgármester vallomásai
A történet így kerekedik ki: Kányádi Sándort az unokahúga kérte fel, hogy legyen a násznagya a lakodalomban. Kányádi hívta meg Király Károlyt és feleségét. Részt vett még Szőke András nyugalmazott tiszt Magyarországról, aki távoli rokona a menyasszonynak. Összesen mintegy ötszázan voltak. Király Károly a fiatal pár asztalánál ült Kányádi Sándor mellett, és ugyanott helyezték el Szőke Andrást is. Éjfél körül ők hárman kimentek, nem egyszerre, hanem egymás után. A kultúrház előtt hosszasan beszélgettek. Egy adott pillanatban egy 45-50 éves őszülő férfi odalépett hozzájuk, és melegen köszöntötte Király Károlyt, majd mintegy 15 percig beszélgettek. A lakodalomban sem Király sem Kányádi nem mondott pohárköszöntőt. Augusztus 31-én fél háromkor mindhárman elvonultak Kányádi Sándor édesapjának a házához. Király 3 óra 20 perckor érkezett meg Székelyudvarhelyre a Küküllő Szállóba, ahol már előzőleg szobát foglalt. A gépkocsiját Nagygalambfalván hagyta. 11 óra 50 perckor elhagyták a szállodát és egy magyar rendszámú, piros színű Škodában visszamentek Nagygalambfalvára – írja szeptember 1-én keltezett jelentésben Könyves Lajos őrnagy.
A lakodalomról a legtöbb információt érdekes módon nem „hálózati” személytől, hanem a község polgármesterétől, Pásztor Jolántól kapták. Vele, mint az eseményen részt vevő hivatalos személlyel „tájékoztatást” írattak. A polgármesternő számtalan új információt szolgáltatott a témában az állambiztonságiaknak. A lakodalom a helyi szokásoknak megfelelően zajlott, nem volt semmi, ami túllépett volna „a társadalmi együttélés szabályain.” Kányádi bemutatta a polgármesternőt Király Károlynak, aki érdeklődött a tevékenységéről. Arról beszélt neki, hogy Nagygalambfalván egy 8 osztályos iskolát akar építtetni, beszélt a község szisztematizálásáról és más hasonló dolgokról. Király gratulált neki, és arra biztatta, hogy továbbra is eltökélten dolgozzon: mutassa meg, a női vezetőknek is megvan a rátermettségük ahhoz, hogy jó vezetők legyenek, bár sokan kétségbe vonják képességeiket. Király szerényen viselkedett, nem mondott tósztot. Leginkább Kányádi Sándorral, Bakk Sára nyugdíjas orvosnővel és annak Anikó nevű, Kolozsváron tanárnőként dolgozó lányával beszélgetett. Szőke Ferenccel is társalgott, aki Magyarországról jött. Ő vitte be éjjel két óra körül a Király családot Székelyudvarhelyre. Szőke ezt Kányádi Sándor kérésére tette. Amikor visszatért, mondta is Kányádinak: elintéztem, ahogy kérted. A polgármester jelentéséből az is kiderül, hogy Székelyudvarhelyről jelen volt a 45 év körüli Pethő Sándor, akinek a felesége a városházán dolgozik. Ő leginkább Kányádival beszélgetett. Mivel ő jó viszonyban van Kányádi Sándorral, meg is kérdezte tőle: „miért hozta ide Király Károlyt?” Kányádi ezt válaszolta: „Ne izgasd magad, mert nem lesz emiatt kellemetlenséged. Azért hívtam meg, mert mindenki azt hiszi, hogy Király kényszerlakhelyen van, és hadd győződjenek meg arról, hogy ez nem igaz. Azt is akartam, hadd lássa, milyen egy székely lakodalom.”
A jelentés nem tartalmazott semmit arról, hogy Király miről beszélgetett Bakk Sárával és családjával, sem Szőke Ferenccel. Szőkéről annyit tudunk meg, hogy első felesége révén kötődik a székelyföldi rokonhoz, de most más asszonnyal él. Tiszt volt, de már nyugdíjba vonult. Az országból a második világháború idején került ki.
Nem mindenkit lehetett beszervezni
A polgármesternő hétfőn, szeptember 1-jén írta meg jelentését. Ez a példa is bizonyítja, hogy a hivatalosságoktól sokszor több információhoz jutottak, mint saját besúgóiktól. Az egész rendszer így volt beállítva. Minden intézményért, gazdasági egységért egy szekuritátés tiszt felelt, aki tartotta a kapcsolatot az együttműködésre kötelezett helyi vezetőséggel. Esetemben például gyakran jártak ki feleségem munkahelyére, ahol az igazgató középiskolás osztálytársam volt, és vele is írattak jelentéseket. Fedőneve is volt, tehát beszervezték, de soha nem jelentett olyasmit, ami egyébként is ne lett volna közismert. Igaz, jó viszonyunk ellenére titokként kezelte kollaboráns voltát. Nem úgy Szép Zoltán gyermekkori barátom, aki a Talajfeljavító Vállalatnál dolgozott vezető beosztásban. Mivel vállalata modern sokszorosító eszközökkel rendelkezett, megkeresték és ellenőrzés ürügyén hozzám közel álló személyként akarták beszervezni. Zoltán rögtön felkeresett a lakásomon és elmondta a dolgot. Még azt is felajánlotta, hogyha akarom, látszólag belemegy a dologba, és így ő is fog tudni számomra információkat szolgáltatni, például arról, hogy a szekusok milyen utasításokkal látják el. Én erről lebeszéltem. Mondtam, ez nagyon kockázatos. Ne higgye, hogy más feladatokkal nem fogják megbízni. Jobb, ha nem vállal ilyen kockázatot. Harminc év után a dossziémban megtaláltam a beszélgetésünk anyagát. A lakásba szerelt mikrofonokon keresztül rögzítették, majd papírra vetették. Mivel tudomást szereztek, hogy Zoltán beszámolt nekem a beszervezési kísérletükről, leszálltak róla. Ezt a kis kitérőt azért iktattam be, mert a totalitárius rendszer ellenőrző tevékenységének szerves része volt a vezetők együttműködésre való kényszerítése.
Kolozsvári besúgók Nagygalambfalváról
A lakodalom kapcsán bárkiben felvetődhet a kérdés: mi oka lehetett annak, hogy Király Károly mással vitesse be magát Székelyudvarhelyre? A válasz szinte felkínálja magát: biztosan alkoholt fogyasztott és olyan személyt kellett találni, aki nem ivott. Logikusnak tűnik, de nem ez volt a tényleges ok. A Hargita megyei Szekuritáté a választ három héttel később, Kolozsvárról kapta meg. Egy 1980. szeptember 26-i keltezésű feljegyzés rögzíti, hogy ellenőrzött „forrás” szerint Kányádi Magdolna, Kányádi Sándor költő felesége arról beszélt, hogy Marosvásárhelyről Király Károly kocsijával utaztak a nagygalambfalvi lakodalomba. Székelyudvarhely felé haladva észrevették, hogy egy szekuritátés gépkocsi követi őket. Hogy megzavarják az állambiztonságiakat, a nagygalambfalvi lakodalomról való távozáskor Királyék nem a saját kocsijukkal tértek vissza Székelyudvarhelyre, hanem beültek egy magyarországi rendszámú kocsiba, akinek a tulajdonosa is rész vett a lakodalomban.
Ezzel az ügy nem zárult le. A legfontosabb információt egy „Csepán” fedőnevű besúgó szolgáltatta 1980. október 16-án. Könyves őrnagy tájékoztatója szerint „Csepán” egy nappal korábban járt Nagygalambfalván és szóra bírt italozás közben néhány helyi férfit. A besúgó tette fel nekik a kérdést, hogy ki volt az a személy, aki a lakodalomban azt mondta Királynak: „Ön mellett vagyunk, vigye tovább a küzdelmet, a harcot”. Valaki megmondta, hogy Feleki Jánosnak hívják az illetőt, a helyi mezőgazdasági termelőszövetkezet főkönyvelőnőjének a férje. Ugyanaznap a „forrás” találkozott Pásztor Jolánnal, a községi néptanács elnöknőjével, és közölte vele: megtudta, hogy ki volt az, aki dicsérte és biztatta Király Károlyt a lakodalom idején. Meg is mondta, hogy Feleki János ez a személy és Pásztor Jolán megerősítette, hogy valóban ő volt. Könyves rávezette a tájékoztatás aljára, hogy Feleki János eddig még nem került látókörükbe, és hogy egy hónap időtartamra ellenőrzés alá vonják. Október 22-én Suciu Mihăilă alezredes, a megyei I. Ügyosztály vezetője is megjegyzést ír a tájékoztatóra, miszerint ezt a dolgot a Kolozs Megyei Felügyelőség is jelezte. Utasította beosztottjait – vélhetően Könyves őrnagyot Udvarhelyről –, hogy sürgősen mélyítsék el az ellenőrzést, és javaslatokat kér.
Itt ér véget a történetem. Más forrás nem áll rendelkezésemre. Hogy mi lett Feleki János egy hónapos ellenőrzésének a következménye, nem tudom. Vélhetően egy újabb „magyar nacionalista–irredenta” személyt vontak megfigyelés alá. Lehet, egy újabb dossziéval gazdagodott az állambiztonságiak amúgy is óriásira felduzzasztott irattára, amely várja, hogy felfedjék titkait…
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Lehallgatott és megfigyelt magyarság
A hetvenes és nyolcvanas évek nagy ellenállójának, Király Károlynak és családjának szekuritátés megfigyeléséről és meghurcolásáról szeptemberi 24. lapszámunkban írtunk. Testvérének, Király Istvánnak a szekuritátés dossziéja alapján írt történetével az erdélyi magyar sajtóban először az Erdélyi Napló hasábjain ismerkedhet meg az olvasó.
Király István
Az 1980-as év nem kezdődött jól a Király család számára. Februárban agyvérzésben elhunyt édesanyánk. A marosvásárhelyi református temetőben Csiha Kálmán, a vártemplom lelkésze – későbbi református püspök – búcsúztatta. A temetés egyben hatalmas, néma szimpátia-megnyilvánulás és szolidaritás volt Király Károlynak a rendszer valódi arcát leleplező akciói mellett.
A Nyílt kártyákkal – Önéletírás és naplójegyzetek című 1995-ben megjelent könyvében bátyám, Király Károly beszámol arról, hogy 1978 februárja óta – amikor karánsebesi száműzetése idején néhány nyugati újságírónak sikerült kijátszani a Szekuritáté éberségét – hosszú ideig nem tudott kapcsolatot teremteni a nyugati sajtóval. Bruno Kreisky osztrák szövetségi kancellár romániai látogatása alkalmával egy újságírócsoport engedélyt kapott arra, hogy találkozzon vele, de őt hirtelen Calafatra rendelték „egy nagyon fontos gyűlésre” , amelyre végül nem került sor. Az osztrák újságíróknak be kellett érniük Szotyori Ernő, a Maros Megyei Néptanács első alelnöke és Hajdú Győző, a Maros Megyei Magyar Nemzetiségi Tanács elnökének tájékoztatásával, akik szerint „minden nagyon jó és minden nagyon szép” Romániában.
1980 áprilisában is hasonló módon akarták kijátszani az Amerikai Kongresszus háromfős szakértői csoportját, amely a nemzetiségi kérdés romániai helyzetéről próbált tájékozódni, és programjába iktatta a Királlyal való találkozást. Az amerikai küldöttség érkezésének napjára Râmnicu Vâlceára szervezett a minisztérium „halaszthatatlan” értekezletet. Károlynak kapóra jött, hogy április 21-én Galócáson temetik Burján Józsefet, a párt Központi Bizottságának instruktorát. Bejelentette, hogy beteg és nem tud elmenni Râmnicu Vâlceára.
Burján József 1965–66 között a Gyergyó rajonban volt bátyám munkatársa. A megyésítés után ő lett a Hargita Megyei Szakszervezeti Tanács elnöke, majd megyei pártitkári tisztséget töltött be. Később felvitték Bukarestbe a Központi Bizottság területi instruktorának. Jómagam is ismertem. A Hargita megyei pártbizottság is buszokat indított Galócásra, a temetésre. De sokan jöttek Gyergyóból, Csíkszeredából, Marosvásárhelyről, sőt néhányan Bukarestből is. A Szekuritáté jelentős erőket mozgósított, elsősorban bátyám megfigyelésére, de engem sem mellőztek, mert 1975-től belügyminisztériumi alárendeltségű intézménynél, az Állami Levéltárak Megyei Fiókja vezetőjeként dolgoztam. Szekuritátés dossziém tanúsága szerint április 21-én három lehallgatott munkahelyi telefonbeszélgetésem szerepel. Ezekből egy kapcsolódik a temetéshez: Fábián András, a városi pártbizottság első titkára hívott, hogy három busz indul 11 órakor Galócásra és fenntartottak egy helyet. Eltérő írással később valaki melléírt egy megjegyzést: „Galócáson találkozott a CĂLĂTORUL-lal, akitől pénzt vagy valami papírt vett át” ( bátyámat tartották nyilván, megfigyelt személyként ezzel a fedőnévvel). Ha jól emlékszem, egy cetlit adott át, amelyben közölte: lehet, néhány napon belül egy amerikai küldöttséggel találkozik. A temetésen valóban végig együtt voltunk.
A gyászoló gyülekezet hemzsegett a Szekutól
A megfigyelési dossziém sok érdekes feljegyzést tartalmaz a temetés kapcsán. 1980. április 26-án Gál Gyula alezredes (Gal Iuliu aláírással), a gyergyószentmiklósi Szekuritáté parancsnoka jelentést küld feletteseinek Csíkszeredába, hogy a galócási temetésen Király Carol kapcsolatba lépett több gyergyószentmiklósi ismerősével. Volt, akit csak üdvözölt, de többekkel ölelkezett. Jelenléte és viselkedése „sok gyergyószentmiklósi és csíkszeredai résztvevő csodálatát váltotta ki és a nap szenzációjaként kezelték és kommentálták sokan jelenlétét.” Király üdvözölte Török Istvánt, a városi néptanács alelnökét, aki bemutatta neki Gál Ferencet, a városi pártbizottság titkárát, de Király csak felületesen nyújtott kezet neki. Gál Gyula jelentette, hogy Király Károly utólag szóba állt Török Istvánnal, akivel a temetési szertartás végeztével is találkozott. Ekkor vele volt István öccse is. Király Károly megkérdezte tőle: „Téged felelősségre vontak a múltkori találkozásunk miatt?” Török kérdéssel felelt: „miért vontak volna felelősségre? Mire Király: „ Azért kérdem, mert Májai Albertet igen.”
Itt egy kis kitérő. Májai Albertet még gyergyó-rajoni volt párt- és állami vezetőként (1965–1966) ismerte bátyám. Általános iskolai tanárként ebben az időszakban a Hargita Megyei Pártbizottság Politikai Kabinetjének volt a vezetője. Ezek az intézmények biztosították a pártapparátus és párttagok politikai és ideológiai nevelését. Midőn 1979-ben romániai kampányt indítottak Illyés Gyula lejáratására, a Magyar Dolgozók Hargita Megyei Tanácsát is felhasználták a célra. Májait ebben az időben helyezték a tanács élére és beiktatásakor hithű pártkatonaként vállalta a tisztességtelen szerepet. Beszédét a központi- és megyeipártsajtó közölte, de szerepelt a tv-híradókban is. Bátyám akkoriban összefutott vele és Török Istvánnal Gyergyószentmiklós főterén. Gál Gyula alezredes – informátorai alapján – ezt jelenti a találkozóról: „Király Károly bírálta Májai Albert beszédét anélkül, hogy utalt volna rá, melyik beszédére gondolt (vélhetően arra, amelyet Májai a Hargita Megyei Magyar Dolgozó Tanácsa elnökévé választásán mondott). Azt állította, hogy ezzel kompromittálta magát. Olyan állításokat is tett, hogy az ő feladata lenne, hogy megvédje a magyar népesség érdekeit. Májai Albert erre visszaszólt: tudja, hogy dobbal nem lehet verebet fogni. Mire Király: igen, dobbal nem lehet verebet fogni, de el lehet ijeszteni őket”.
Konzervgyári találkozó az amerikaiakkal
Mivel a szokásos megvezetés csődöt mondott, Ceauşescuék kénytelenek voltak engedélyezni az amerikai Kongresszus küldöttjeinek találkozását Király Károllyal. A temetés végén Walter Józsefen keresztül – aki a Hargitai Megyei Pártbizottság propaganda- és ideológia tevékenységéért felelős titkár volt – megüzenték, hogy bármilyen későn is érkezik Marosvásárhelyre, menjen be Nicolae Vereşhez, a Maros megyei pátbizottság első titkárához, mert várja. A kérésnek eleget tett. Veres megkérdezte, akar-e az amerikai „újságírókkal” találkozni? Nem titkolta, hogy az amerikaiak körútja Erdélyben összefügg a legnagyobb kereskedelmi kedvezmény meghosszabbításával. Némi huzavona után végül megegyeztek abban, hogy április 24-én bátyám a munkahelyén, a Medgyesfalvi Konzervgyárban fogadja az amerikaiakat. Bátyám nem emelt kifogást az ellen, hogy mások is – akiket a megyei pártbizottság kijelöl – részt vegyenek a találkozón.
Az amerikai törvényhozás alsóháza küldte a szakértőket Romániába, hogy a helyszínen tájékozódjanak a romániai magyarság helyzetéről. A nemzetközi közvélemény számos dologról értesült, ami negatívan hatott a Ceauşescu-rezsim megítélésére. Akkor már a világ tudott Paul Goma bátor ellenállásáról, majd kiebrudalásáról az országból, a Zsil-völgyi szénbányászok 1977-es lázadásáról, illetve a résztvevők későbbi üldöztetéséről. Pacepa tábornok is ebben az időszakban menekült el az országból, majd a Vörös horizontok című könyve hatalmas feltűnést keltett külföldön. De a világ tudott bátyám, Király Károly 1977 májusától kezdődő sorozatos akcióiról is, amelyek a magyarság fokozódó elnyomatására és az erőszakos elrománosításra hívták fel a nemzetközi közvélemény figyelmét.
A marosvásárhelyi konzervgyári találkozón az amerikai Kongresszus három szakértője vett rész, akiket Patt Hamilton, a bukaresti amerikai nagykövetség titkára kísért el. A román külügyminisztériumot egy Răceanu nevű elvtárs, a megyei pártbizottságot pedig Hossu Cornel képviselte. Ez utóbbi és Dungaciu Vilareta, a konzervgyár műszaki aligazgatója vezette a beszélgetést rögzítő jegyzőkönyvet. Ebből csak egyetlen kérdést és az arra adott választ idézem:
„Kongresszusi képviselő: A művelődési és művészetek területén mi a helyzet?
Király Károly: „A kultúra és a művészetek területén a legsiralmasabb a helyzet: Miután felszámolták a magyar nyelvű főiskolai oktatást, beszűkültek a lehetőségei annak, hogy magas képzettségű értelmiségi réteg nevelődjön ki, csökkent az esélye a tudós- és művészképzésnek. Nincs zeneakadémiánk, nincs, aki feldolgozza és művelje a népzenét, aki betanítaná és vezetné az anyanyelvi kórusokat, együtteseket. Lassan az elnemzetietlenítő, erőszakos asszimilációs politika nemcsak a közösség tagjait, hanem magát a közösséget fojtja meg. A romániai nemzetiségek szellemi élete egyre alacsonyabb, a román szellemi élet szintje alá süllyedt. Hosszabb távon ez a sors vár kétmillió emberre, ami végzetes veszteség.”
A magánbeszélgetés során Patt Hamilton állítólag többször beszélt bátyám feleségével, Helgával telefonon, és a szekuslehallgatások szerint azt is megtudta, hogy kislányuk nemrég influenzás volt. Estére a küldöttség egy vacsorára is meghívta bátyámat a Maros vendéglőbe, ahova elvitte feleségét és kislányát, Ingridet is, ahogy ő fogalmaz, „hogy az amerikaiak ismerjék meg igazi feleségemet, nem pedig a Szekuritáté választottját, akit én nem ismerek.”
Vacsora után, kinn az utcán megmutatták neki azt a névsort, akikkel még tervbe vettek találkozót: Marosvásárhelyen Sütő Andrással és Zolcsák Sándorral, Kolozsváron Takács Lajossal, Demeter Jánossal, Kovács Zoltánnal, Gál Ernővel, Lászlóffy Aladárral és Lászlóffy Csabával. Az ő esetükben azonban jól működött a román villámhárító, mert csak a párt által kijelölt személyekkel sikerült találkozniuk.
A besúgó orvos esete Király Károllyal
1980. május 15-én az Állambiztonság I. Igazgatóságának vezetője, Tăbăcariu Dumitru vezérőrnagy aláírásával és Vlad Iulian altábornok, államtitkár aláírásával bővül a február 19-én, a 0063.212 számmal iktatott intézkedési terv CĂLĂTORUL ügyében. A tervet Tudor Postelnicu miniszteri államtitkár és maga a belügyminiszter, George Homostean hagyta jóvá. A bevezetőben ismertetik, hogy mi indokolta a Király Károly elleni újabb intézkedéseket. Meglepő módon arra hivatkoznak, hogy a pártvezetés utasításainak megfelelően találkozott Király Károly az amerikai Kongresszus szakértői csoportjával és a bukaresti amerikai követség titkárával. Gondolom, ezzel azt akarták sugallni a Szekuritáté alkalmazottainak is, hogy nem az Egyesült Államok nyomásának voltak kénytelenek engedni. Azt állítják, hogy Király Károly visszaélt a megelőlegezett bizalommal és bár elismert néhány pozitív dolgot is a magyarok helyzetének vonatkozásában, alapjába véve saját ellenséges elveivel állt elő a nemzetiségi kérdés megoldása tekintetében. Új elemként jelenik meg, hogy a találkozó előtt vált ismertté, Király Károly „ellenséges hangú levelet írt Jeszenszki Ferenc csíkszerdai orvosnak, amelyben nemcsak őt szapulja, hanem az együtt élő magyar nemzetiségek más közismert képviselőit is, mint például DORNEANU és HOSSU személyeket”.
Jeszenszki Ferencről azt kell tudni, hogy nemcsak egy „csíkszerdai orvos” volt, hanem a Hargita Megyei Egészségügyi Igazgatóság főorvosa, ráadásul bátyám jó barátja még a gyergyószentmiklósi időszakából. Bátyám 1979 őszén szerzett tudomást és bizonyságot arról, hogy „barátja” a Szekuritáté ügynöke és mellékesen nem is a Hargita megyeieknek dolgozott, hanem az országos állambiztonsági szervnek a nyugati emigrációval kapcsolatban. Baráti viszonya miatt adott esetben felhasználták bátyám ellen is, megakadályozva, hogy kijuttassa Magyarországra orvosi leleteit, amikor bizonyosságot akart szerezni arról, hogy besugározzák-e vagy sem radioaktív anyagokkal. A terv szerint Csoóri Sándor közvetítésével egy orvosprofesszor jött el Budapestről Jeszenszkihez Csíkszeredába és bátyám elhozta hozzá leleteit, hogy azokat magával vigye. Bátyám távozása után Jeszenszki lebeszélte róla Levendel professzort, azt állítva, hogy ő biztonságosabban kiviszi Magyarországra. A leletek külföldre juttatásának megakadályozását azonnal jelentette bukaresti megbízójának, Walter Mureşan ezredesnek – aki nem más, mint bátyám egykori marosvásárhelyi inasiskolai társa, Glatz Walter. A szekusezredes a Fenyő szállodában várta a jelentést. A beszélgetést szerencsénkre a csíkszeredaiak rögzítették, az a Péter Ferenc altiszt, aki késztetést érzett arra, hogy segítsen rajtunk. Titokban felvette velem a kapcsolatot, és átadta a beszélgetésről készült kazettamásolatot, sőt barátját, Petrás Tivadart kérte meg, hogy elvigyen saját személygépkocsijával Marosvásárhelyre, hogy ott bátyám is meghallgassa, majd juttassam vissza neki, nehogy felfedjék az „árulót.” Bátyám ennek ismeretében írta meg levelét Jeszenszkinek, tudomására hozva, hogy tudja, kiknek dolgozik és népének árulója. A levelet 1980 áprilisában olvasta be a Szabad Európa Rádió.
Jeszenszki Ferencről háromszor vált nyilvánossá szekuritátés ügynöki múltja. Másodszor bátyám 1995-ben megjelent könyvében. Harmadszor pedig az Erdélyi Napló közölte 1998 végén Balogh Júliának, Péter Ferencnek és két társának a Szekuritáté és a magyarok című írását. Ebben Péter Ferenc is beszámolt együttműködésünkről. Érdekes módon mindez nem zavarta az RMDSZ csúcsvezetőségét és az akkori egészségügyi minisztert, Hajdú Gábort, hogy tanácsosi tisztségbe ültessék! Fogalmam sincs, mivel sikerült rávenni Hajdú Gábort arra, hogy egy közismerten szekuritátés ügynököt alkalmazzon.
Hassanak oda, hogy Sütő is elítélje
A Király Károly ellen foganatosított új intézkedési tervben nem csak őt, hanem a közeli rokonságát is megfigyelték. A Szekuritáté helyi alkalmazottainak előírta, hogy szigorúan figyeljék a látókörükbe került nacionalista-irredenta személyeket, akikre ösztönzőleg hat a példa. Kiemelt feladatként szerepel a dossziéban az amerikai nagykövetség várható további telefonhívásainak rögzítése Király Károlyhoz. Külön bejegyzés rendelkezik arról, hogy a lehallgató tisztek a telefonbeszélgetést csak abban az esetben szakítsák meg, ha az uszító jellegűvé válik.
A Szekuritáté dezinformációs szerveit is igénybe veszik, akikre az a feladat hárul, hogy befolyásos magyar értelmiségiek között – SORESCU-t és HOSSU-t hozzák fel példának – terjeszteni kell, hogy a CĂLĂTORUL rossz benyomást tett a külföldiekre. Megkísérelték rossz hírét kelteni és lejáratni a magyarság körében. Az akcióterv előre vetíti, hogy Király Károly terjeszteni fogja a Jeszenszki Ferencnek írt leleplező levelét. Erre az eshetőségre tervezték, hogy bizonyos személyeken keresztül DORNEANU és HOSSU tudomására hozzák Király Károlynak a levélben is kifejezett elmarasztaló véleményét róluk. Íme, mit írt többek között bátyám: „ Sajnállak Feri! Az 5–10 ezer lej havi apanázs megéri, hogy elveszítsd önbecsülésed, tisztaságod? Nem egyedüli vagy, aki eladod magad pénzért. Huszár Sándortól és Gálfalvi Zsolttól nincs mit várni, gyávák. Hajdú Győző közönséges szélhámos, Moszkovits Károly most is zsoldból él”.
SORESCU-t és HOSSU-t könnyű azonosítani: a Sorescu név Sütő Andrást, Hossu pedig Hajdú Győzőt takarja, DORNEANU-t nem sikerült azonosítanom. A Sütő Andrásra vonatkozó információk nem voltak valósak: ő ebben az esetben is teljes mértékben támogatta bátyámat és mindenben egyet értett az amerikaiaknak előadott dolgokkal. A Szekuritáté országos parancsnoksága által 1980. február 19-én elfogadott akcióterve nem áll rendelkezésemre. Ellenben ismerem a Hargita megyei Szekuritáté által összeállított 101/SM /005339 számmal 1980. március 22-én készített intézkedési tervet a CĂLĂTORUL-ügyben, amely a bukaresti központi akcióterv utasításaira hivatkozik.
Nincs titok, minden benne van a dossziéban
A megyei akciótervben kiemelten szerepelek. „Legfőbb kapcsolata a megyében és kész titkos ellenséges akciókra. A CĂLĂTORUL teljes bizalmát élvezi, akivel megosztja szándékait és akcióit.” Tervezik, hogy megpróbálnak jó irányba befolyásolni beszélgetésekkel, és megoldják jogos munkahelyi és személyes igényeimet. Javítják viszont a megfigyelésemet és kapcsolatai megfigyelését. Május 15-ig megvizsgálják az eddig alkalmazott „források” hatékonyságát mind bátyám, mind az én estemben, és ezek alapján új feladatokat állítanak össze. A szekus terv konkrétan arról rendelkezik, hogy április 15-ig lakásunkban lehallgatókat kell elhelyezni, de a felségem irodájába is. Munkahelyemen, az Állami Levéltárban igyekeznek megfigyelni minden zugot. Parancs van arra is, hogy SORESCU (Sütő András) sikaszói villájába is lehallgatókat telepítsenek. Újraelemzik azon személyek névsorát, akikkel kapcsolatban áll CĂLĂTORUL a megyében, különös figyelmet szentelve TOADER-nek (Török Istvánnak).
A felsőbb utasításoknak megfelelően a Hargita megyei Szekuritáté 1980. május 24-én 101/SM/005697 számmal kiegészíti a márciusi intézkedési tervét. Ismételten elsősorban rám fókuszálnak, mivel én voltam Király Károly legközelebbi kapcsolata a megyében. Tervbe vették, hogy fokozzák a rám állított besúgók aktivitását és adatokat gyűjtsenek a hozzám legközelebb állóktól. A dossziém alapján hihetetlen adatgyűjtési láz kezdődött: ismerősök, rokonok, barátok, munkatársak belföldi- és külföldi telefonhívásainak lehallgatásai sorjáznak és a külföldi utakról hazatértek jelentései. A legtöbb személynek eleve csak úgy adtak útlevelet, ha vállalta, hogy hazatérte után jelentést ír arról, amire eleve felkészítették. A telefonlehallgatások, az otthon beszerelt lehallgatókészülékek és az egyéni jelentések tömkelege mellett a külföldről érkezett és felbontott levelek tartalma is mind fellelhető.
Hogyan születtek a legendák?
Egy általam érdekesnek tartott jelenségről is beszámolnék, azaz, hogyan születtek az úgynevezett „urbánus legendák”. Romániában az embereket igyekeztek teljesen elzárni egymástól vagy minimálisra csökkenteni az információ szabad áramlását. Maradt tehát a szájról szájra terjedő információ áramlása. Nézzünk egy esetet, hogy egy ilyen egymásnak adott történet milyen torzulásokon ment keresztül.
1980. május 29-én, a gyergyószentmiklósi Szekuritáté egy feljegyzésben tájékoztatja a megyei felettes szervet, hogy egy lehallgatás során rögzítették, amint Musulini Stefan helyi lakos meglátogatta Ferenczy Istvánt, a városi kenyérgyár vezetőjét. A megfigyelt elmesélte vendégének, hogy részt vett a galócási temetésen. Ismerősével, Venczel Ádámmal odament Király Károlyhoz. Venczel többek között ezt mondta neki. „ Király elvtárs, jobban kell törődjünk az egészségünkkel, mert látja, hogy mennek el a régi aktivisták”. Király Károly erre azt válaszolta: „Ne félj, Ádám, nekem nem kell ügyelnem az egészségemre, mivel a Szekuritáté folyamatosan ügyel rám”.
Ferenczy István, alias FRANC dicshimnuszokat zengett Királyról, hogy milyen fontos ember és mennyire bátor. Elmesélte, hogy amikor Király Károlyt felhívták Bukarestbe – hogy felelősségre vonják egyik leveléért –, a feleségével együtt ment. Az előszobában megvárakoztatták, ahol olyan műszerek voltak elhelyezve, amellyel radioaktív anyaggal besugározták. Nemrég, betegen újra levelet küldött Bukarestbe, amiben kérte, hogy engedjék ki Párizsba saját költségén, orvosi kezelésre. Amennyiben nem hagyják ezt jóvá, a levél másolata el fog jutni az ENSZ-hez és nemzetközi botrány lesz belőle. Ezután egy héten belül megkapta az engedélyt feleségével együtt, repülővel utazott saját költségén, de három szekuritátés tiszt kísérte. Párizsban tolmácsot is akartak mellé adni, de ő nem tartott igényt rá, mondván, hogy magyarok is élnek Párizsban, akik tolmácsolhatnak neki. A kórházban sokan meglátogatták a világ különböző részeiről, még Dukász Anna színésznő is. Musulini István ekkor közbeszólt: „Látod, milyen politikai fordulat állt be ezen a téren, ezek nem merték Királyt megöletni. FRANK ezzel egyetértett, és hozzátette, hogy Sütő András is védelmébe vette Királyt. Majd azzal folytatta, hogy Királyt sokat üldözték, akárcsak Ferenczi István marosvásárhelyi színészt. Nála házkutatást is tartottak, betiltott könyveket és kiáltványokat kerestek. Ráment az egészsége. Sütő Andrást is zaklatták, de végül mind helyrejöttek. Sütő Herder-díjat is kapott Bécsben és további díjakra számíthat, mivel az egész világon becsülik.
Ez a feljegyzett beszédrészlet az idehaza terjedő legendákról szól. A két beszélgető viszonylag jól informált volt, és jórészt valós dolgokról tudtak. Nem felel meg azonban a valóságnak a bukaresti besugárzásról, a párizsi útról és az orvosi kezelésről szóló részlet. Ezek voltak az urbánus legendák. A történetnek annyi a valóságalapja, hogy Cherestes János apai ágról első unokatestvérünk kiment Párizsba – ha emlékezetem nem csal, 1977-ben – szívműtétre és felesége, Irma is elkísérte. Ez kerül valamiképpen átültetésre, beépítésre és ráadásul kiszínezve bátyám történetébe. Bátyám első felesége gyergyószentmiklósi származású volt és rokonai éltek a városban. Valószínűleg tőle halottak a gyergyószentmiklósiak a párizsi útról, és ki tudja, hány szájon keresztül testálódhatott a történet bátyámra. Ugyanakkor a történet tálalása a népmesék jellemzőit idézi meg: a mesehős bátor, küzd az igazságért és végül a jó mindig győz! A reménytelenségben ez adott mindig hitet az embereknek.
Erdélyi Napló (Kolozsvár)