Gyergyószentmiklóson a zsinagógában máj. 6-án ökumenikus gyászszertartással emlékeztek meg a holocaust áldozatairól. Igehírdetők: dr. Jakubinyi György gyulafehérvári érsek, Tőkés László és Csiha Kálmán református püspökök. Beszédet mondott Avshalom Megiddon, Izrael bukaresti nagykövete, a helyi zsidó közösség képviselője. Délután Burján Gál Emil szobrászművész alkotásainak felavatásán beszédet mondott Szabad György, az Országgyűlés elnöke, Markó Béla, az RMDSZ elnöke és Dézsi Zoltán polgármester, SZKT-elnök. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 7-8., Új Magyarország, máj. 6./

Nagyszalonta mindeddig három nevezetes személyiségnek emelt szobrot: Arany Jánosnak, Sinka Istvánnak /mellszobor/ és Kossuth Lajosnak. Hiányzik azonban Bocskai István szobra, pedig az erdélyi fejedelemnek sokat köszönhet a település. Szénási Ferenc az RMDSZ akkori helyi kulturális alelnöke /jelenleg helyi elnöke/ először Burján Gál Emil /Gyergyószentmiklós/ szobrásszal készíttette el Bocskai szobrát, de ezzel elégedetlen volt. Bara Barnabás csíkszeredai szobrászművész önszorgalomból, felkérés nélkül vázlatok kidolgozásába fogott. A nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület védőszárnya alatt 1996-ban megalakult a Bocskai István Társaság, amely hivatalosan is felkérte Bara Barnabást, készítse el a szobrot. Három kolozsvári művész /Kós András, Korondi Jenő, Gergely István/ zsűrizte a tervet, de nem tartották azt megfelelőnek. A három művész nyílt pályázat kiírását javasolta. Azóta nagy viták zajlanak le Nagyszalontán, többen kifogásolják Bara Barnabás megbízását. Bara Barnabás pedig tovább javítgatja a 2,9 méteres szobrot, de pénzt nem kap a befejezéshez. /Rostás Szabolcs: A fejedelem szobra.= Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 18./

"1996-ban, hogy Gyergyócsomafalva tanácsa jóváhagyta az 1928-ban Marosvásárhely főteréről - a mai ortodox templom helyéről - eltüntetett Kossuth-szobrának "feltámasztását" a község történelmi főterén, az új orvosi rendelővel szemben. A Borsos Miklós Művészetéért Alapítvány vállalta a szobor elkészíttetését. Megbízták Burján Gál Emil és Miholcsa József szobrászművészeket a marosvásárhelyi református parókián őrzött makett alapján egy 2,40 m-es szobor megmintázásával. 1999-ben az 1996-os határozattal ellentétes döntést hozott a falu tanácsa, mely szerint felállíthatnak egy szobrot Csomafalván, de az nem föltétlen Kossuth Lajos szobra kell legyen, a hely pedig a művelődési ház előtti tér. Kérdés, hogy szükség van-e a Kossuth-szoborra? /Kell-e Kossuth-szobor? = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 14./"

"Hargita megye kultúráját két alapvető összetevő - a népművészet és a képzőművészet - határozza meg. Vitathatatlan, hogy a vidék huszadik századi csúcseredményeit leginkább a képzőművészet eredményezte állapította meg Szatmári László. A Barabás Miklós Céhen kívül Erdélyben jelenleg csupán néhány hivatalos formában működő, bejegyzett művészcsoportosulás létezik: a székelyudvarhelyi Udvar, amely Bíró Gábor festőművész kezdeményezésére jött létre; a Csíkszeredában bejegyzett Grund 2000 Művészeti Alapítvány és az 1999-ben megalakított Hargita Visual Art, a Hargita megyében élő, tevékenykedő képző- és iparművészek egyesülete. Ez utóbbi szándékai között szerepel a középfokú művészeti oktatás támogatása, a szakmai kapcsolattartás a romániai, anyaországi és külföldi egyesületekkel, megyei jellegű, illetve időszakos csoportos, egyéni és vendégtárlatok rendezése és kortárs képzőművészeti gyűjtemény létrehozása. Csíkszereda Városi Tanácsa a Hargita Visual Art Egyesület használatára engedte át a csíkszeredai Virág utcai galériát. Példamutató Siklódy Ferenc fiatal grafikus kezdeményezése, aki a székelyföldi képzőművészeti múlt közismert és kevésbé ismert alakjainak rajzolt és írott portréival egy majdani erdélyi képzőművészeti lexikon alapjait veti meg. A közel 300 nevet felölelő listából több mint száz portré el is készült. - Az erdélyi magyar művészet legújabb kori történetében a szobrászat a lassú, csendes változások terepe volt. Elég említeni a Szervátiuszék farkaslaki Tamási-emlékművét, Kulcsár Béla (és Hunyadi László meg Kiss Levente) agyagfalvi szoboregyüttesét, Márkos András székelykeresztúri Petőfijét, a gyergyószárhegyi szoborpark néhány ténylegesen kiemelkedő alkotását, vagy a jelenben Hunyadi László, Bodó Levente, Székely József, Burján Gál Emil munkáit. Csíkszereda nem foglal el tekintélyes helyet a köztéri szobrok lelőhelyeinek lajstromán. (Elkészült viszont Nagy Ödön alkotása, Gál Sándor honvédezredes mellszobra; felállították Vetró Andrásnak Zsögödi Nagy Imrét mintázó szobrát, s a közelmúltban Nagy Ödön és Ercsei Ferenc közös művét, Petőfi Sándor mellszobrát.) És milyen köztéri szobrok vannak még Csíkszeredában? A Felszabadító román katona emlékszobor (Marius Butunoiu alkotása), a Mikó-vár előtt a Petőfi- (Szobotka András műve) és Balcescu-szobor (Doru Popovici műve), a Jégpalota előtti Hokizók (Tőrös Gábor alkotása), Bodó Levente Márton Áron-mellszobra, Nagy Ödönnek egy térplasztikája. - Szatmári hangsúlyozta, hogy a köztéri szobrászat megakadt valahol negyven-ötven évvel ezelőtt. Szobrokat erdélyi magyar művészektől alig (vagy egyáltalán nem) rendelt a közület, s ha 1990-től a tiltás oka megszűnt, a közigazgatási intézmények vagy az ún. civil szférához tartozó közületek, egyesületek, alapítványok stb. elsősorban emlékszobrokat rendelnek a szobrászoktól, ezeket is hagyományos formában, kívánják. - Ideje lenne a képzőművészet működéséhez és kibontakozásához nélkülözhetetlen stratégiát megtervezni. Kezdetben az ezen a vidéken élő/tevékenykedő alkotók munkásságát kellene bemutatni (katalógusok, tanulmánykötetek, bibliográfiák készítése, vándorkiállítások szervezése). Közületi támogatással kell feltárni a vidékről elszármazott jeles képzőművészek életműveit. Szatmári kifejtette, hogy szükséges az előttünk járó alkotók habitusának, képzőművészeti attitűdjének a megismerése, "hiszen csak akkor számolhatunk biztos jövővel, ha múltunkat ismerjük és megbecsüljük. Ideje volna már elkészíteni az erdélyi képzőművészeti lexikont, melyben a székelyföldi alkotóknak élenjáró szerep jutna." /Szatmári László: Vidékünk képzőművészetének szubjektív megközelítése. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 21./ A Székelyföld 2000 konferencián elhangzott előadás rövidített változata"

Cseres Tibor író tiszteletére okt. 29-én emlékszobát avattak Gyergyóremetén. A községben 1995 márciusában megalakult a Cseres Tibor Közművelődési Egyesület. Először emlékművet emeltek Cseres Tibornak. Burján Gál Emil alkotását 1995. ápr. 1-jén avatták fel. Most pedig emlékszoba létesült a remetei Művelődési Otthon egyik helyiségében. Azért itt, mert az író szülőházát, sajnos, már rég lebontották. A Papp Mihály által irányított Közművelődési Egyesület elnyerte az Illyés Közalapítvány pályázatát, amely nagyrészt megoldotta az emlékszoba berendezésének anyagi gondjait. Az Egyesület II. füzetének megjelenése Barabás Imre és Román Sándor nevéhez fűződik. /Gergely Géza, Ditró: Emlékszoba Cseres Tibor szülőfalujában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 16./

A Hargita Megyei Kulturális Központ szervezett tanácskozást Gyergyó közművelődéséről. Borsos Géza megyei tanácsos szerint csak a civil szféra megerősödése, a kormányzat és a gazdasági szféra segítheti a kultúrát. A pályázati lehetőséget ki kell használni. Ezen a vidéken a kórusmozgalom áll a legbiztosabb lábakon. Gálné Kovács Irma a Szépteremtő kalákák miatti panaszait sem hallgatta el; Burján Gál Emil szobrászművész ítéletet mondott a helyi sajtóról. Parászka Géza a hagyományőrzésről, Lukács Mária a százéves gyergyói múzeumi mozgalomról, dr. Garda Dezső és Borzási Mária a népfőiskolák fontosságáról szólt. /Bajna György: Vitafórum a közművelődésről. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 22./

Máj. 14-én, rendkívüli ülésén dönt a gyergyószentmiklósi városi tanács arról, mi lesz a sorsa Burján Gál Emilnek, a Figura Stúdió-Színház volt díszlettervezőjének. A Szent Miklós-szobor alkotóját létszámcsökkentés miatt menesztették a színháztól. Pál Árpád polgármester áthidaló megoldásnak nevezte, hogy Burjánt őszig a Tarisznyás Márton Múzeum alkalmazná, szeptembertől pedig remélhetőleg a tanügyben találna állást. A polgármester belátta, hogy a díszlettervező a Figuránál nem maradhat tovább. A múzeum hajlandó lenne alkalmazni Burjánt, de csakis abban az esetben, ha a város az állást is létrehozza számára – fejtette ki Lukács Mária, a Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója. A Tarisznyás Márton Múzeum jelenleg öt alkalmazottal működik, holott a Művelődésügyi Minisztérium által megkövetelt normarendszer szerint 22 munkatársra lenne jogosult. A múzeum jelenleg két muzeográfusi és négy múzeumőri állásra nyújtott be kérést az önkormányzathoz. /Lukács János: Holnap döntenek. Muzeográfus lesz a díszlettervező? = Krónika (Kolozsvár), máj. 13./

Lukács Mária, a gyergyószentmiklósi Tarsznyás Márton Múzeum igazgatója bejelentette, hogy versenyvizsgát hirdetnek az önkormányzat által létrehozott muzeográfusi állásra. Az új állást azt követően hozta létre az önkormányzat, hogy Burján Emilt, a Szent Miklós-szobor készítőjét menesztették a Figura Színháztól. A múzeum vezetője megjegyezte: csakis abban az esetben hajlandó versenyvizsga nélkül alkalmazni Burjánt, amennyiben erre vonatkozó írásos utasítást kapna a polgármestertől. /Gergely Edit: A múzeumigazgató versenyvizsgát akar. = Krónika (Kolozsvár), máj. 22./

Megrongálták a dr. Fejér Dávid, Gyergyószentmiklós híres orvosának emléket állító Burján Gál Emil-alkotást. A szoborrongálók nem tudják, hogy dr. Fejér Dávid, mit tett a város lakóiért, a városért. Nem tudnak a Rózsaalapról, amit a szegény betegek gyógyszervásárlásának megkönnyítése érdekében hozott létre, nem tudnak városrendezési terveiről, a polgárok egészségügyi nevelése érdekében tett megannyi tettéről, nem tudnak az elhíresült Fejér Dávid-ablakról sem, amit a lakások jobb szellőzése érdekében ma is látható a város házain. /Bajna György: Szoborrongálók. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 30./

2003. májusában az Etikai Bizottság ülésén tárgyalták a dr. Garda Dezső és Dézsi Zoltán között fennálló nézeteltérést. Mindkét fél számára tisztázódtak a felvetett nézetkülönbségek, és az elkövetkezendő időben a két fél nem kíván visszatérni arra semmiféle formában. Időközben az RMDSZ helyi és egyben területi elnöke lemondott, a területi tisztségért mindkét aláíró indult, “egyforma eséllyel”. Dézsi alprefektus aláírásgyűjtéséről kiderült, hogy hamis nevek is szerepeltek az íveken, továbbá egy már nem létező alapítvány nevében (az egyik alapító tag kilépett, a másik elhunyt) önmagát jelölte, az önjelölést elfogadta, és egy korábban és azután sem létező ifjúsági szervezet 19 tagját szavazni toborozta. A szervezet tagjai eltűntek. A területi RMDSZ gazdasági elnöke újságjában hetente bíráltatja Garda Dezsőt. például, hogy miért hívott parlamenti vizsgálóbizottságot Gyergyóba a fatolvajlások miatt, hogy miért akart Szárhegyen ugyanerről beszélni mise után az egybegyűlteknek, hogy miért nem nevezte meg a fatolvajokat, hogy miért váltatta le a főerdészt, “aki ellen azóta sem indult büntetőperes eljárás”. Valójában erről a főerdészről azt állapította meg a vizsgálat jegyzőkönyve, hogy “az erdők valóságos hóhérává változtatta az erdészeti hivatalt”, és aki ellen a rendőrség vádiratot állított össze. Dézsi hatására a helyi gyergyói tévéstúdió szintén becsmérlő riportot készített-sugárzott a magánerdészetek képviselőivel arról, hogy Garda Dezső hátráltatta a megalakulásukat. Valójában Garda kilincselt értük. Közben Dézsi Zoltán a tulajdon-visszaszolgáltatásban elért kimagasló érdemeiért Ezüstfenyő díjra javasolta önmagát; a díjat megszavazták.    /Burján Emil, Gyergyószentmiklós: Ki támogatja a famaffiát? Nyílt levél KARÁCSONYI ZSIGMONDHOZ, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete ügyvezető elnökéhez. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), aug. 17./

Burján Emil Markó Attila helyettes államtitkárhoz írt nyílt levelében megkérdezte, mi az RMDSZ álláspontja arról, hogy jelenlegi parlamenti képviselőjüket tavaly óta folyamatosan ócsárolja az a helyi hetilap, amelynek tulajdonosa a területi RMDSZ gazdasági igazgatója. Ugyanez a helyi hetilap olyan RMDSZ tisztségviselőt reklámoz leendő képviselőjelöltként, aki ellen öt bűnügyi dossziét állítottak össze. Mit tesz az RMDSZ csúcsvezetése és az Etikai Bizottsága? /Burján Emil: Nyílt levél Markó Attila Úrhoz. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 23./ Burján Emil a megtámadott dr. Garda Dezső képviselőre célzott, a bűnügyi feljelentések pedig Melles Előd ellen szólnak, aki az RMDSZ egyik képviselőjelöltje. Róluk már többször írt a Romániai Magyar Szó, például Gál Éva Emese: Mellőzik a parlamenti képviselőt, RMSZ, máj. 6., Gál Éva Emese: Várom az etikai bizottságtól a választ! RMSZ, aug. 19., Melles Előd: Válasz Gál Éva Emese "Várom az etikai bizottságtól a választ!" c. cikkére, RMSZ, aug. 25./

Markó Attila Burján Emil nyílt levelére (RMSZ, szeptember 23.) válaszolva szabadkozott: ő nincs az RMDSZ „csúcsvezetésében”, ő az RMDSZ Szabályzat-felügyelő Bizottságának elnöke és a kormány mellett működő Etnikumközi Kapcsolatok Hivatalának helyettes államtitkára. Markó Attila leszögezte, hogy az RMDSZ valamennyi parlamenti képviselőjét védelmezi. Az RMDSZ ugyanakkor saját háza táján néha kritikákat is megfogalmaz különböző személyek tevékenységét illetően. Markó Attila azt állította, hogy a Burján Emil által említett konkrét ügynek nem ismeri a részleteit. Markó Attila továbbá dicsérte a Romániai Magyar Szót, mely helyet ad a lapot, vagy az RMDSZ-t bíráló írásoknak, ugyanakkor az Erdélyi Napló „polgári hetilap” sohasem közölt olvasói véleményt, amely bírálta volna a lap egyoldalúságát. /Markó Attila: Válasz egy nyílt levélre. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), szept. 24./

Stefano Bottoni: A hatalom értelmisége – az értelmiség hatalma. A Földes László-ügy /A Hét (Marosvásárhely), 2005. február 17./ című tanulmányával kapcsolatban a hetilapban folyó vitában újabb hozzászólások érkeztek. a/ Kuszálik Péter újból jelentkezett, fontoskodóan mindent elutasított. Két folytatásban közölt írásában elutasítva azokat, akik Sütő védelmében szólaltak fel. Szokása szerint saját korábbi cikkeiből is közöl részletet /ő már akkor látta…/ Szerinte Kántor Lajos az árkosi írótáborban leszögezte, a Láng Gusztávval írt irodalomtörténetükben /Romániai magyar irodalom 1944-1970/ csak Réthy Andor bibliográfiája maradandó. Kuszálik a vitában Sütő mellett megszólalókat /Ablonczy László. Görömbei András, Cs. Nagy Ibolya/ ítélte el. /Kuszálik Péter: Az ügyvédi kamara. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 2., folyt.: jún. 9./ b/ Burján Emil kifejtette, amit Sütő András Földes Lászlóval kapcsolatban kifogásolt, szinte mind-mind pozitív emberi vonás. Burján Emil hozzászólásában elmarasztalta Sütő Andrást, amiért nem nézett szembe akkori önmagával. /Burján Emil: Földes-ügy. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 9./ c/ Sylvester Lajos Bíró Bélával, – emlékezete szerint – bizonyos szóbeli megjegyzések erejéig a Tragikum tragédiája című Sütő ellenes zsebkönyvecskéje kapcsán szállt vitába. Sylvesternek birtokában vannak a Megyei Vizionáló Bizottság 1983. március 3-tól keltezett jegyzőkönyvei. Ezekben Sütő Pompás Gedeonját cenzúrázták, csonkíttatták. A darabot vidéki turnén is feljelentették, nacionalistának, irredentának, miegyébnek nevezték. Sylvester felvetette, hogy ez alatt egyesek hol voltak, mit műveltek? /Sylvester Lajos: Egy „Bírói” ítélkezés margójára. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 9./ d/ Róna Éva emlékeit idézte fel: szenvedő alanya volt családostól az 1958-as ún. párttisztogatási akciónak. Az egyetlen velük szolidáris ember a környezetükben, aki melléjük állt, Sütő András volt. /Róna Éva. az Izraelben megjelenő magyar nyelvű központi napilap, az Új Kelet munkatársa: A Hét című lap szerkesztőségének. = A Hét (Marosvásárhely), jún. 9./

Burján Emil gyergyószentmiklósi szobrász évtizedek óta az irodalomban is jelen van, hellyel-közzel publikál. Megjelent Burján Emil debütkötete, 2002–2004. évi versterméke Bűnbumeráng /Státus Kiadó, Csíkszereda. 2005./ címmel. A címadó vers – Bűnbumeráng –honféltő fohász, tömör és tárgyilagos mítosztalanítás. Közösségi vers. /Albert-Lőrincz Márton: Bűnbumeráng. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 11./

Anyanyelvi vetélkedővel és rajzversennyel kezdődött, majd koszorúzással folytatódott május 12-én – Czegő Zoltán szavai szerint „a nemzeti felelősség írója”, – Cseres Tibor emlékére szentelt rendezvénysorozat Gyergyóremetén. Papp Mihály iskolaigazgató évről évre méltatja a központban felállított, Burján Gál Emil készítette emlékmű megkoszorúzása előtt a község nagy szülöttjét. /(Bajna György): Cseres Tibor Napok Gyergyóremetén. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 13./

Burján-Gál Emil szobrászművész kérést nyújtott be Gyergyószentmiklós önkormányzatához, jóváhagyást kért egy emlékmű elhelyezésére a Virág negyed északi részén. Több éve tartogat egy emlékmű-makettet, amely 1956 szellemét idézi, és idézné most, az 50. évfordulón – végleges változatban kivitelezve. Az 1 méter magasan – lánctalpelemeken elhelyezett – 2 méter magas, lyukas zászlók és emberi torzók egymásba játszásával vergődést-fájdalmat sugalló, geometrikus szerkezetű emlékmű az eltipró hatalom gépezetére emlékeztet – mondta. A kivitelezéséhez és a szükséges anyagok megvásárlásához támogatókat keres. /Bajna György: Gyergyószentmiklós. Lesz ’56-os emlékmű? = Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 26./

A kerek évfordulós 1956-os megemlékezések megyeszerte nagyobb méreteket öltöttek. Csíkszereda több helyszínen idézte ötvenhatot. A Csíki Kamarazenekar ünnepi koncertet adott, előadták a Székely Golgota rockoperát. A Millenniumi-templomban a börtönviselt ötvenhatosok tiszteletére Kelemen Kálmánt ezüst érdemkereszttel, Nagy Benedeket és Szilágyi Árpádot ezüst emlékéremmel tüntették ki. Ünnepi beszédek hangzottak el október 23-án az 1998-ban felállított ’56-os emlékmű előtt. Kelemen Csongor, a Volt Politikai Foglyok Hargita Megyei Szövetségének titkára nyitotta meg a beszédek sorát. Az ötvenhatos börtönviselt Szilágyi Árpád szavalatát az egyházi képviselők beszéde és imája követte. Este a tusnádi fúvószenekar kísérte fáklyás felvonulás előzte meg az emlékműavatást. Az új 56-os emlékmű a magyar főkonzulátus épülete előtti újonnan kialakított téren áll. Ercsei Ferenc művéről, a hírnökangyalról lekerült a lepel. Az emlékmű az elesettek és kivégzettek emlékét őrzi. Gyergyószentmiklóson is többnapos megemlékezést tartottak. Az unitárius imaházban rendezett Őri Tóth István fénykép-, László Péter Sándor illusztráció-kiállítást, közreműködött a Szent Miklós Kamaraegyüttes. Portik Hegyi Kelemen főesperes plébános megszentelte Burján Gál Emil ez alkalomra készült – és egyelőre a temetőben helyet kapó – emlékművét. Október 22-én a Tarisznyás Márton Múzeumban magyarországi és erdélyi történészek emlékeztek 1956-ra. Székelyudvarhelyen a városházán dokumentumfilm-vetítéssel egybekötött tudományos ülésszakot tartottak, Tófalvi Zoltán és Durcza Attila történészek beszéltek. Október 23-án Székelykeresztúron az ökumenikus istentiszteletet és ünnepi műsort követően gyertyás felvonulással tisztelegtek a Millenniumi-emlékműnél. /Antal Ildikó, Bajna György, Szász Emese: Ötvenhat dalban, szóban, imában. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 24./ P. Ferenc Ervin Ferenc-rendi szerzetest is kitüntették a Magyar Köztársaság nevében az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóján. Október 23-án a magyar főkonzul által adott csíkszeredai fogadáson a páter az arany érdemkeresztet vette át. A szerzetes elmondta, a mai román államnak kellene elismerésben részesíteni őket. A mostani kitüntetésben tíz kivégzett társának tett ígérete beváltását látja.

Október 29-én mutatták be Gyergyószentmiklóson a Salamon Ernő Irodalmi Kör Találkozások című második közös kötetét. A kötet szerkesztői: Bajna György, Bákai Magdolna, Burján Emil, illetve Gál Éva Emese, aki illusztrálta is a könyvet. /Baricz-Tamás Imola: Találkozások másodszorra. = Gyergyói Kisújság (Gyergyószentmiklós), nov. 1. – 44. sz. /

A Gac-oldalon emlémű-avatás zajlott május 18-án. A szónok, Dézsi Zoltán csak általában beszélt „egy gyergyószentmiklósi szobrászról”, akinek az 1992-es évi alkotás köszönhető. A mostani avatás előtt ugyanis 1992-ben Burján Gál Emil szobrászművész készített emlékművet Dézsi Zoltán /akkor Gyergyószentmiklós polgármestere/ felkérésére. Ugyancsak Burján Gál Emil készítette el a Gyergyószentmiklós főterén álló Szent Miklós szobrot, /Dr. B. Garda Dezső országgyűlési képviselő: Még a neve sem jutott eszébe. = Gyergyói Kis Újság (Gyergyószentmiklós), 2008. máj. 22./ Burján Gál Emil két régebbi alkotása:1992: emlékmű a Gac-oldalon. 1993. december 6-án felavatták Gyergyószentmiklós főterén a 10 méter magas Szent Miklós szobrot.

Szemtelenség gyergyói szobrokkal
Ismét „fal felé” fordították Fejér Dávid arcát, Szent Miklós püspöknek lecsukták a szemét, vámpírfogakat tettek szájába – ez a legújabb mesterkedésük azoknak, akik Gyergyószentmiklós köztéri szobrainak alakítgatásában lelik örömüket.
Gyergyószentmiklós 23 köztéri alkotásából a Fejér Dávid orvosnak emléket állító mellszobor a leginkább kitett a viccelődésnek: arcát már minden égtáj felé forgatták, s nem használ az sem, ha kötőanyaggal rögzítik a talapzathoz. A Szent Miklós-szobor szintén célpontja ismeretlen tetteseknek – a püspök kezében tartott könyvre helyeztek már borosüveget, sőt intim ruhadarabokat is. A legújabb szobrászkodás alkalmával viasszal tapasztották be szemeit, és méretes fogakat helyeztek ajkai közé.
Nagy Zoltán alpolgármester szerdán a sajtótól értesült a szobrok formaváltozásáról, a mellékgazdaság embereit utasította, szabadítsák meg a pluszanyagoktól az alkotást.
„Sajnos gyakran forgatják Fehér Dávidot, azt is tervezzük, a mellszobrot a kórház udvarára helyezzük át, ott védettebb helyen lesz. A Szent Miklós-szobrot nem kell, nem lehet elmozdítani a helyéről. Tervezzük felújítását, mert igen megviselt állapotban van” – közölte lapunkkal Nagy Zoltán alpolgármester. Elmondta azt is, a 2010/83-as tanácshatározat szerint közterület- és zöldövezet-rongálásért 500-tól 1000 lejig terjedő pénzbüntetés róható ki, a büntető törvénykönyv 253-as cikkelye pedig a kulturális közvagyon megrongálóját 1–5 éves börtönbüntetéssel sújtja. „Ismeretlen tettes ellen tettünk feljelentést a rendőrségre. Ha elcsípik, büntetni lehet, csak azt nem tudjuk, hogyan tudnánk megelőzni ezeket a cselekedeteket. Bízom abban, hogyha létrejön a közösségi rendőrség, járőrözések során nagyobb figyelmet fordítanak a köztéri alkotásokra is” – közölte az alpolgármester, hozzátéve, a szobrok nagy része megrongálódott az idők során. Az önkormányzat hatástanulmányt készíttet, majd hozzálátnak az alkotások restaurálásához.
„Az én szobraimra ne készítsen senki hatástanulmányt!” – reagált erre Burján Gál Emil szobrászművész, mindkét szóban forgó szobor készítője. Azt tervezi, hogy újrafesti a Szent Miklós-szobrot, de a Fejér Dávid-alkotást állapota miatt újra kell mintáznia. „Ezúttal viszont nem fogom ingyen csinálni!” – szögezi le, hivatkozva arra, hogy egyik szobor elkészítéséért sem kapott honoráriumot, nem is adta át a városnak, tehát az ő saját tulajdonait képezik.
A püspök arcának viaszozása kapcsán az alkotó ezt egy folyamat részeként tekinti: az Erdélyi Ki Kicsodából szerinte szándékosan hagyták ki épp ennek a szobrának az említését, a különböző városrendezési tervekben a szobor költöztetésre lett ítélve, s Burján Gál Emil szerint a viaszozás sem véletlen, hanem „merénylet”, ami ellene irányul.
Balázs Katalin. Hargita Népe (Csíkszereda)

Gyergyó az irodalomban
Gyergyószentmiklós szellemi életét 1945 után a városi művelődési ház tevékenysége határozta meg. A szépirodalmi élet egy ideig önképzőköri tevékenységre korlátozódott, ott képződött alap a későbbi irodalmi kör számára. 1968 őszétől folyamatos és szervezett köri munka kezdődött Váli József, majd 1969-től Nyisztor Miklós, 1972–73-ban Csata Ambrus vezetésével. Átmeneti hanyatlás után az irodalmi kört 1976-ban Bajna György szervezte újjá; ez alkalommal veszi fel a város jeles költő szülöttje után a Salamon Ernő Irodalmi Kör nevet. Salamon Ernő a város szülötte, 1912. május 15-én jött a világra. Az 1915-ben átadott gimnáziumban érettségizett, 1937-től Marosvásárhelyen élt. 1942 májusában munkaszolgálatra hívták be, Ukrajnában tífuszt kapott, és 1943. február 27-én egy olasz (?) katona agyonlőtte. Iskolája 1968. február 25-én vette fel a Salamon Ernő nevet, akkor avatták fel Izsák Márton Salamon Ernő-szobrát is.
Az irodalmi kör tevékenységét felélénkítette Györffi Kálmán és Szávai Géza jelenléte. Új alkotók kapcsolódtak a közösségbe, köztük Burján Gál Emil, Gál Éva Emese és Kercsó Attila. A kör élén sokáig Kercsó Attila állt. Rendszeressé vált az újonnan megjelenő könyvek szerzőinek előadói meghívása, beillesztve a kör működését az országos szellemi vérkeringésbe. Kiadták az irodalmi kör Találkozások antológiáit, az elsőt 2000-ben, a másodikat a várossá nyilvánítás centenáriumán, 2007-ben. "A nyolcvanas évek második felétől a kör vezetését a legaktívabb, leglelkesebb tagok látták el, mint Gálné Esztegár Ildikó, Gál Éva Emese és Bajna György. Taglétszámunk 20 és 40 között váltakozott. Gelu Pateanut és Szilveszter Lászlót a műfordítás titkairól faggattuk, de Rab János etnobotanikai előadására is szép számmal gyűltünk össze. A Garda Dezső vezette történelmi kör diákjainak dolgozatai mindnyájunk figyelmét lekötötték." (Az előszóból)
Az antológia huszonkét szerző írásait ölelte fel. (András Szabolcs, Bajna György, Bábics István, Biró László, Bőjte Balázs, Burján Gál Enikő, Burján G. Emil, Cseke Péter, Czirják Edit, Csata Ambrus, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, Gálné Esztegár Ildikó, Gergely Edit, Kedves Tamás Gyopár, Kercsó Attila, Nap Katalin, Panigay Róbert, Papp Attila Zsolt, Raffy Lajos, T. Szabó Edit, Váli József.) Érdekes módon, az 1989-es fordulat után, amikor már nem kellett tartani a "hallgatózóktól", az irodalmi kör iránti érdeklődés alábbhagyott, jegyezte meg egy interjúban Kercsó Attila. Ennek ellenére kéthetenként üléseztek, és 2007 októberében megjelent a második gyűjtemény is, a Találkozások II. A körösök megadták a módját az ünneplésnek. Mintha lakodalom lett volna, úgy megtelt a Szilágyi vendéglő, írta tudósításában Balázs Katalin (Hargita Népe, 2007. október 30.). "A jelen lévő költők és prózaírók (András Szabolcs, Bajna György, Bákai Magdolna, Burján Emil, Burján Gál Enikő, Eperjessy Kinga, Ferenczi Attila, Gál Éva Emese, dr. Kercsó Attila, Bíró László, Györffi Kálmán és a kör tiszteletbeli tagja, a borszéki Kamenitzky Antal) a kötetben megjelent írásaikból olvastak fel, röviden szólva önmagukról is, melyből kiderült, különböző foglalkozású és látásmódú embereket köt össze Gyergyóban az irodalom, az irodalmi kör". A második gyűjtemény előszavában az alapítók egyike, Bajna György, aki Kercsó Attila halála (2008. március 20.) óta ismét körvezető, megjegyzi: "szerény gyűjteményes kötet ez mindössze, amellyel egy 1962 októbere óta, 45 éve hosszabb megszakítások nélkül működő önképzőkör tagjai próbálnak a 100 éves város előtt tisztelegni. Gyergyószentmiklósi születésű, illetve Gyergyószentmiklóson élő, helyiekké avult tollforgatók. Van ellenben olyan alkotó is, aki nem él városunkban, de a kötet szerkesztői úgy vélték, kimaradhatatlanok: Váli József mint a kör egykori elnöke, Bereczki Károly mint alapító tag, Csata Ernő, illetve Kamenitzky Antal és László Péter Sándor mint a kör tiszteletbeli tagjai".
Idén október hetedikén a Súrlott Grádics irodalmi kör és a Baricz Lajos irányította Kolping Család vendégeiként találkozott az olvasókkal két régi "Salamon Ernő-s": Bajna György (1947) és Györffi Kálmán (1945). Számos gyergyói gyökerű olvasó, helybeliek, városiak várták érdeklődéssel őket. (Társaik, Gál Éva Emese, Burján Emil, Panigay Róbert, Bákai Magdolna kényszerű okok miatt nem jöhettek el.) Szó esett a húszezres városka irodalmáról, a kör történetéről. A Grádics vezetője Kercsó Attilára emlékezett, ízelítőt nyújtva költészetéből. Felolvasta a szerző 2005-ben megjelent, Gerlék a lármafán című könyvének kötetzáró Sírversét is: "Én csupán önzésből féltem a haláltól, / Azért nem bántottam, hogy senkit ne bántson, / és az elmúlást is addig dédelgettem, / Amíg bölcsőjébe ő fektetett engem." Ismertették röviden Panigay Róbert vadásztörténet-író és a képzőművész-költő házaspár, Burján Emil és Burján Gál Emese munkásságát. Gál Éva Emese verseiből Szabó Mária és Bölöni Domokos olvasott fel. Idézzük az Ima a Székelyföldért záró sorait: "Uram! Űzd ki magadból azt az árnyat, / ami gátat vet a székely hazának, / hogy otthonunk maradjon ez a föld, // s ne hatalmaskodjanak sarlatánok / itt, ahol menteni kell a világot, / hogy lelkünk örökzöldjét örököld!"
Bajna György tekintettel volt a fiatal nemzedékre, gyermekverssel kezdett, majd szép karácsonyi költeményekkel előlegezte meg a szeretet ünnepét, és egyik karcolatát is felolvasta. Sokoldalú ember Bajna, nem hiába próbált ki féltucatnál is több foglalkozást, míg az újságírás lett a kenyere, mára pedig "ha újságíró lehet ilyen, akkor nyugdíjas vagyok". Szülővárosát úgy ismeri, mint a tenyerét, legújabb könyve egy kiskalauz, Utcáim – Gyergyószentmiklós utcáinak rövid története: tévés munkálkodásának csöppet sem mellékes "terméke"; megszületését a helyi tévében sugárzott sorozat iránti fokozott érdeklődés ösztönözte.
Györffi Kálmánt vásárhelyiként ismerték olvasói és barátai, kevesebben tudják, hogy magyar szakos tanárként gyergyói iskolákban tanított, ott le is telepedett. 1980-tól újságíróskodott, míg el nem lehetetlenítették. Erről Szőcs István mesélt Karácsonyi Zsoltnak a Helikon 2008. augusztus 10-i számában megjelent interjújában: "Emlékszem, hogy nálunk, az Előre szerkesztőségében, amikor mindenki kis nyögdicséléssel intézte el azt, hogy a főnök, Szilágyi Dezső beleír a kéziratokba, Györffi felállt és felolvasott egy nyilatkozatot. Mondtam neki: – Kálmán, ülj le a seggedre! –, és húztuk vissza a székre. De ő felugrott és elolvasta a tiltakozást, aztán lemondott az állásáról, és elkezdett éhezni, amit azóta is folytat. Bár aztán az Előre még egy darabig visszavette azzal, hogy ne írjon semmit, csak vegye fel a fizetést és fogja be a száját."
Györffi rövid magyarországi "kitérő" után visszaköltözött Gyergyóba, ismét tanár, eljárogat az irodalmi körre is, és a toll sem esett ki a kezéből. A közönség nagy élvezettel hallgatta a Székelyföld októberi számában megjelent, Az öreg pincér balladája című ironikus novelláját, hatalmas tapssal jutalmazva a felolvasást.
A kolpingosok versmondói Muresán Kilyén Emma irányításával rövid összeállítással emlékeztek az aradi vértanúkra, a Simon Kinga vezette Szent Cecília együttes az őszhöz, szürethez illő énekeket adott elő, Szántó Árpád daltulajdonos pedig ezúttal sem hagyta ki az alkalmat, és általános derültség közepette elzengte a Súrlott Grádics kör (Nagy Miklós Kund szövegére komponált) "himnuszát".
Damján B. Sándor, Népújság (Marosvásárhely)

Egy „árnyalatnyit változott” a Szent Miklós-szobor körüli színvita a hétfői napon. Burján Gál Emil, a köztéri alkotás készítője reggel a szobor mellett sorolta fel művének átfestése kapcsán őt ért sérelmeket. Később a polgármesteri hivatal illetékesei is ismertették álláspontjukat, kifejtve, hogy továbbra is együtt szeretnének működni a művésszel. Közben a város mellékgazdaságának dolgozói újra átfestették Szent Miklóst. Ezúttal szürkére.
Ahogy ígérte, Burján Gál Emil igen vehemensen tiltakozott hétfőn kora reggel szobrának újabb átszínezése ellen. Megpróbálta a festésben megakadályozni a mellékgazdaság dolgozóit. A kedélyek végül lecsillapodtak, a munkások kijelentették, hogy ők feletteseik utasítására cselekszenek. Ezt a művész is belátta, de hozzátette, megvárja, amint elkészülnek a munkával, és azután az általa hozott festékkel ismét átfesti a szobrot – legalábbis az alsó részét, ahová létra nélkül is elér.
Elmondta, tudja, hogy ez a tett a saját alkotásának megcsúfolása lenne, de ezen a módon is tiltakozni kíván az ellen, ahogy a városháza illetékesei – Nagy Zoltán alpolgármester és Mátyás Gyöngyvér főépítész – a művészekhez és az alkotásokhoz viszonyulnak. „Az nem lehet magyarázat egy színválasztáshoz, hogy a szobor mennyire illeszkedik a főtér összképébe, a környező épületek színeihez. Ha más tulajdonosa lesz az épületeknek és újrafestik azokat, akkor a szobrot is megint át kell festeni? (…) A szürke háttér előtt a szürke szobor elveszítette a súlyát” – vélte Burján Gál Emil.
Nagy Zoltán alpolgármester és Mátyás Gyöngyvér főépítész ezzel szemben elmondták, tiszteletben tartják az alkotók szerzői jogait, eddig is és ezután is velük együttműködve szeretnék meghozni a döntéseket. Így a Szent Miklós-szobor átfestéséről is egy héten át naponta konzultáltak Burján Gál Emillel, akinek jó szándékát nem vonják kétségbe, hiszen a szobor tényleg megérett már egy felújításra. Azonban a szín, amit közösen kiválasztottak, nem az volt, amire a művész színezte az alkotást.
A zöld Szent Miklós látványa sokakban megdöbbenést keltett, és nem is illett a főtér összképébe. Saját elképzelésük alapján most az eredeti színéhez közeli árnyalatra, szürkére festették.
Ez azonban még mindig nem a végleges megoldás. A napokban újra egyeztetni szeretnének Burján Gál Emillel, és közösen megtalálni a végleges színárnyalatot.
Egy hét múlva tehát várhatóan Szent Miklós újabb „színeváltozásának” lehetünk tanúi. Hogy ez pontosan milyen is lesz, még nem tudni. Burján Gál Emil egyébként hétfőn estig nem váltotta valóra szándékát, és nem festette át a város névadójának képmását. Székelyhon.ro

Gyergyószentmiklós: többször is átfestették a Szent Miklós-szobrot
Kétszer is átfestették az utóbbi két hét leforgása alatt a Gyergyószentmiklós központi parkjában álló, műkőből készült Szent Miklós-szobrot.
Korábban Burján Emil helyi szobrászművész, a szobor alkotója – akinek több kültéri szobra is díszíti a város tereit – festette át az állagmegőrzésre megérett szobrot zöldre, tegnap pedig a polgármesteri hivatal alkalmazottai szürkére festették. A művész azzal érvelt, hogy a szobor eredeti színe is zöld volt, az illetékesek viszont méltatlannak találják a harsány színt a város névadójához.
„A szobor színe eredetileg is zöld volt, és az általam választott zöld idővel megfakulva az oxidált bronz színét adná” – érvelt tegnap reggel Burján Emil szobrászművész, aki 1993-ban készítette ajándékba szülővárosának a monumentális műkő szobrot. A művész ugyanakkor leszögezte, a műalkotás gyakorlatilag a saját tulajdona jelenleg is, hiszen semmilyen szerződés nem készült azóta sem a szobor átadásáról.
A festési akcióját pedig azzal indokolta, hogy nemrég értesült arról, hogy a városnapok helyszínéül ismét a főtéri parkot választotta a városvezetés, és restelli az idegenből érkezett vendégek előtt, hogy a szobra elhanyagolt, gondozatlan. Ugyanakkor nehezményezte azt is, hogy nyolc napot kellett várnia arra, hogy a városvezetők „színe elé járulhasson” javaslatával, akik egyébként míg meg nem látták a végeredményt, még létrás autóval is támogatták akcióját.
Ezek után Burján megdöbbenve értesült arról, hogy hétfőn reggel a hivatal emberei az elöljárók utasítására ismét átfestették a szobrot, ezúttal egy meleg árnyalatú galambszürkére. „Ez a szín több okból sem felel meg, egyrészt mert beleolvad a háttér környezetébe, másrészt, mert könnyűvé válik tőle a szobor” – magyarázta a művész, sérelmezve, hogy giccsé változtatták az alkotását.
Nagy Zoltán alpolgármester a Krónika kérdésére kifejtette, hogy ez a szürke árnyalat sem végleges, és rövidesen át fogják festeni más színre. „Bízom benne, hogy megtaláljuk a művésszel a közös hangot, és sikerül olyan megoldást találni, ami mindenkinek jó” – fejtegette Nagy, elmondva, hogy tavasszal készülnek állagmegőrző munkálatokat végezni a város kültéri szobrain, amikor szakhatósági véleményt figyelembe véve restaurálják a szobrokat.
„A művészre kellene bízni a szobor színének eldöntését, és nem belekontárkodni más alkotásába” – szögezte le az ügyben lapunk megkeresésére Barna Barnabás csíkszeredai szobrászművész, kifejtve, hogy Burján Emil szobrát kifejezetten jó alkotásnak tekinti, az eredeti zöld színét is beleértve. Jánossy Alíz, Krónika (Kolozsvár)

Csak verskedvelőknek
A Veres Péter irányította székelyudvarhelyi Litera-Veres Könyvkiadó gondozásában 2010-ben látott napvilágot először A VERS (főszerkesztő: P. Buzogány Árpád, munkatárs: Bölöni Domokos). Az immár 6. lapszámához érkezett kiadvány Beköszöntőjének tanúsága szerint „A folyóirat semmilyen politikai, társadalmi, kulturális, karitatív, egyházi szervezetet nem képvisel. Tartalma kimondottan csak versekből, versfordításokból, versekkel kapcsolatos rövid prózai írásokból és kritikákból áll. A VERS, a jó ízlés keretein belül, igyekszik teret biztosítani az arra érdemes lírai értékkel bíró alkotásoknak.”
A 6. lapszámban többek között Albert-Lőrincz Márton, Ambrus Lajos, Ana Blandiana, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Burján Emil, Dsida Jenő, Elekes Ferenc, Kiss-Székely Zoltán, Laczkó Vass Róbert, Nichita Stănescu, P. Buzogány Árpád, Pethő László, Ráduly János, Székely-Benczédi Endre, Szente B. Levente, Vasile Tarţa versei, valamint P. Buzogány Árpád Bartalis Jánosról írott tanulmánya olvasható. A folyóirat Kolozsváron a Phoenix Könyvesboltban kapható. A szerkesztőség e-mail címe: avers.kapcsolat@gmail.com
(-n-) Szabadság (Kolozsvár)

Fejér Dávidra emlékeztek Gyergyószentmiklóson
Fejér Dávid orvosra emlékeztek vasárnap délben Gyergyószentmiklóson. A Burján Gál Emil szobrászművész mintázta mellszobor a Gyilkostó úti kórház előtt áll, ezt koszorúzták meg.
A gyergyószentmiklósi Rákóczi Szövetség és az Ethnograpia Gyergyóiensys Alapítvány kezdeményezésére 2013 folyamán koszorút helyeznek el a városban a jeles személyiségek szobrainál. A vasárnapi megemlékezésen Bajna György újságíró szólt a neves orvosról, akinek jeligéje a „Tiszta víz, cúgos ház, szeszmentes élet” nem véletlen, e három tényező okozta ugyanis a legtöbb bajt az egészség terén Gyergyószentmiklóson. Dr. Fejér Dávid orvos 1851-ben született Baróton, de életét a gyergyói emberek szolgálatába állítva 33 esztendőn keresztül egészségükért dolgozott. 1916-ban Nagyenyeden halt meg, 11 év múlva exhumáltatták, és végakaratát teljesítve hazahozták a szentmiklósi örmény katolikus temetőbe.
Február 3-án Orbán Balázs születésének évfordulója lesz, a Virág negyedi parkban elhelyezett szobornál emlékeznek rá, helyeznek el koszorút.
Baricz Tamás Imola
Székelyhon.ro,

A biztos pont
Erdélyi Toll: ötödik évfolyam, negyedik szám
Idén negyedszer öltötte magára jól ismert, mégis mindig újnak, ünnepinek látszó színeit az Erdélyi Toll. Az udvarhelyi Erdélyi Gondolat Lap- és Könyvkiadó gondozásában megjelenő ötéves irodalmi és művelődési folyóirat azzá a biztos ponttá vált az elmúlt fél évtizedben, amelyhez alkotó és – igényes, szellemi élményeit megválogató – olvasó könnyen és szívesen visszatalál. Értékrendjének állandóságát mi sem bizonyítja jobban, mint szerzőinek névsora, amely már az induláskor valós értéket ígért, az évek során pedig egyre gazdagodott. Míg a 2009-es első évfolyam legelső számában hat alkotó hangján szólalt meg a Múzsa és lant, az ötödik évfolyam utolsó számában a lírának és szépprózának szentelt rovatot 24 szerző – Albert-Lőrincz Márton, Beke Sándor, Bölöni Domokos, Böszörményi Zoltán, Brauch Magda, Csatáné Bartha Irénke, Csire Gabriella, Csontos Márta, Elekes Ferenc, Ferenczi Enikő, Fülöp Kálmán, Gáspár Erika, Kamenitzky Antal, Kiss Székely Zoltán, Komán János, Kozma László, Mester Györgyi, Mészely József, Molnos Ferenc, Nagy Irén, P. Buzogány Árpád, Ráduly János, Pálffy Tamás Szabolcs, Tar Károly – "lakja be" műfaji változatosságban (az árnyalatokban gazdag versanyag mellett félperces történetet, hosszabb prózai alkotást, sőt regényrészletet is találunk). A Múzsa és lant azonban nem az egyetlen ötödik évét "betöltött" rovat. Már az induláskor, a köszöntő sorok utáni első oldalakon ott találhattuk magunkat a szülőföldről valló alkotóknak szentelt térben – ezúttal Nagy Irén versei várják ebben a rovatban az olvasót –, alámerülhettünk az Anyanyelvünk épségéért című nyelvművelő rovat gondolatvilágában – a legújabb lapszámban Fülöp Lajos a nyelvi humorról, Brauch Magda a "szuk- szükölésről" ír, illetve Málnási Ferenc Erdélyi anyanyelvoktatás – irodalmunk tükrében című nagyszabású munkájának tizenötödik fejezete olvasható –, és híres magyar múzsákkal találkozhattunk – ezúttal Brauch Magda Szilágyi Domokos egykori szerelmét idézi meg. Mindemellett az Erdélyi Toll születésekor már felvillant a néphagyományokhoz és a hitvilághoz való kapcsolódás szükséglete – az Élő néphagyományok rovatban ezúttal Szőcs Katalin Fokos című munkájának második fejezetét olvashatjuk, a Hit és üzenet rovatban pedig Baricz Lajos versei és Pálffy Tamás Szabolcs prózája vár.
Az évfordulókra való kitartó megemlékezés az Erdélyi Tollat idősíkokat találkoztató őrszemmé teszi. A legújabb lapszámban Málnási Ferenc a 75 éve elhunyt Dsida Jenő, illetve a 130 éve született Kós Károly alakját hozza újra olvasóközelbe. Kós Károly emléke az irodalomtörténetnek szentelt rovatban is felvillan Bertha Zoltán írásában, ugyanitt Pomogáts Béla Bánffy Miklósról és Erdélyi történet című regényéről ír. A könyvismertetés az indulástól az Erdélyi Toll egyik elmaradhatatlan színfoltja volt. Ezúttal Málnási Ferenc az Erdélyi Gondolat Könyvkiadó 1994 és 2006 között megjelent nyelvművelő köteteit mutatja be.
Az Erdélyi Toll ötödik évfolyamának negyedik számából a filozófia – Albert-Lőrincz Márton: A barátságról – és a művészettörténet – Burján Emil: Fülep Lajos műbölcseleti alapelvei (IV.) – sem hiányzik. A Maradandó művészet című rovatban Kedei Zoltán festőművész lírai szépségű alkotói vallomásai örvendeztetnek meg. A finálé pedig huszadszorra is a gyermekvilág önfeledtségét hozza. Talán ez a legkisebb befogadóknak szentelt tér az első számú biztosíték arra, hogy öt, tíz, tizenöt év múlva is kívánt, keresett lesz az udvarhelyi Erdélyi Toll.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Sorozatosan gyalázzák a magyarság szimbólumait Gyergyóban
Ismeretlen tettesek két szobrot gyaláztak meg Gyergyószentmiklóson. A kultúrház melletti parknak a Kossuth utcára nyíló végén felállított egész alakos Kossuth Lajos szobor, és a városi kórházzal szembeni kis parkot díszítő Fejér Dávid fejszobra esett áldozatul a vandálok cselekedetének. A Kossuth szobor a fejrésztől a talapzatig viseli a barbárok keze nyomát.
Fejér Dávid egykori orvos fejszobra, amely egyébként már gyakran volt barbár cselekedetek áldozata, még rosszabbul járt: a vörös festékes locsolkodás mellett az orr-részéből is kitörtek egy darabot.
Kivizsgálás késlelteti a restaurálást
Gyergyószentmiklós Polgármesteri Hivatala feljelentést tett ismeretlen tettes ellen, közölte Madaras Szidónia, a hivatal sajtóreferense. A kivizsgálás ideje alatt a szobor restaurálása nem kezdődhet el, hiszen a legapróbb részletek is fontosak a nyomravezetésben, mutatott rá a sajtószóvivő.
A Facebook Közösen Gyergyószentmiklósért nevű csoportjának néhány tagja örömmel nekilátott volna a tisztogatási munkálatoknak, azonban a hivatalos szervek leállították kezdeményezésüket, közölte Egyed Zsolt, a csoport létrehozója. A restaurálási munkálatokat egyébként szívesen vállalná Burján Gál Emil szobrász, restaurátor, aki tavasszal látna hozzá a feladathoz a szobor készítőjével közösen, természetesen a szükséges műemlékvédelmi engedélyek beszerzése után.
Székely zászló kapta az első pofont
Néhány héttel ezelőtt a stadionnal szembeni egyik házra kifüggesztett székely zászló is megsínylette a barbárok esti sétáját: ugyancsak barnás-vöröses színű folyadékkal fecskendezték le az emberi méreteket kétszeresen meghaladó magasságban lengedező lobogót.
A kék-arany színkombinációt jól láthatóan egy vöröses-barnás árnyalat is tarkítja, és bár a cseréptartó gerendák is hasonló színnel lettek lefestve, a tulajdonos állítja, semikképpen sem a renoválást sínylette meg a zászló, hiszen azt biztos helyre tette a háztető felújítási munkálatainak ideje alatt.
„Egyértelmű, hogy rosszindulatból öntötte le valaki a székely zászlót. Nem jelentem fel, nem bízom annyira a rendőrség munkájában, hogy kézre kerítenék az elkövetőt”, adott hangot kételkedésének Karácsony Pál, a zászlós ház ura. A Közösen Gyergyószentmikósért Facebook-csoport néhány tagja egyértelmű összefüggést lát a kimagasló magyar személyiségek és a székely zászló megbecstelenítése között, különösen, mert mindkét esetben hasonló színű a festék, így a feltételezéseik szerint azonosak lehetnek az elkövetők is.
Gyakori a köztéri szobrok meggyalázása
Burján Gál Emil gyergyói szobrász arra is felhívta a figyelmet, hogy nem ez volt az első eset a Hargita megyei kisvárosban, amikor szobrokat gyaláztak meg. 2010 szeptemberében a Szent Miklós szobor esett áldozatul gyalázatos tetteknek, amikor viasszal és rágógumival tömték be a köztéri szobor szemét és száját, a talapzat mögötti kis szűk rést emberi ürülékkel hordták tele. Ugyanakkor a Fejér Dávid szobrot több ízben is elfordították, háttal az utcának, hogy tarkóját mutassa a járókelőknek. Mindhárom szobron maradandó nyomokat okozott a rongálás. A tetteseket azóta sem sikerült kézre keríteni, holott a törvény szigorúan bünteti a bűnözőket.
A városi kültéri kulturális vagyont képező szobrok, emlékművek védelméről a Büntetőtörvénykönyv 253-as szakasza tartalmaz jogi előírásokat: ennek értelmében a vagyon rongálói egytől öt évig terjedő szabadságvesztéssel sújthatók. A gyergyószentmiklósi önkormányzat 2010/83-as tanácshatározata is tartalmaz a zöldövezetek rendben tartását célzó előírásokat, eszerint 50–1000 lejes pénzbírsággal sújtható a rongáló.
Csibi Márti
maszol.ro,

Festékkel öntöttek le két szobrot Gyergyószentmiklóson
Ismeretlen tettesek piros festékkel öntötték le Kossuth Lajos és Fejér Dávid köztéri szobrát Gyergyószentmiklóson. A szoborgyalázás vasárnapra virradóra történt, a polgármesteri hivatal azt követően tett feljelentést a rendőrségen a szoborgyalázás ügyében, hogy fényképek jelentek meg az egyik közösségi portálon a piros festékkel leöltött szobrokról.
Az önkormányzat felhívást intézett a gyergyószentmiklósiakhoz, hogy amennyiben olyan információk birtokában vannak, amelyekkel segíthetik a nyomozást, tegyenek bejelentést a rendőrségen vagy akár a városházán. Bakos László, a Hargita Megyei Művelődési és Egyházügyi Igazgatóság műemlékvédelemért felelős vezetője elmondta: tudomása szerint a megyében még nem történt ilyen típusú szoborrongálás.
A gyergyószentmiklósi kultúrház melletti parkban 1998-ban állították fel Kossuth Lajos egész alakos szobrát, Miholcsa József szobrászművész alkotását. Fejér Dávid orvosnak, aki a XX. század elején sokat tett a gyergyószentmiklósi közegészségügyi állapotok javításáért, az 1990-es évek elején állítottak mellszobrot a városi kórház régi épülete előtt. Burján Gál Emil szobrász alkotását korábban is megrongálták. Ismeretlenek többször is elfordították a kőszobrot a talapzaton.
MTI
Helyesbítés:
Kossuth Lajos szobrát 1997. május 18-án avatták fel Gyergyószentmiklóson /Gál Éva Emese: Rendhagyó pünkösd Gyergyószentmiklóson. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), 1997. máj. 21./
Erdély.ma,

Emlékművek hely- és színeváltozásáról
A festékkel korábban leöntött gyergyószentmiklósi szobrok és emlékművek helyreállításának módját keresik az alkotók és köztérrendezési illetékesek. Fejér Dávid szobrát már restaurálja Burján Gál Emil, ez a műalkotás hamarosan új helyre is költözik.
A közterület-rendezéssel is megbízott önkormányzati cég, a Vitalissima Kft. keresi a módját, hogy a különböző festékekkel február folyamán leöntött négy műalkotást visszaállítsák eredeti állapotára. Miután a történtekről jelentést tett a városvezetés a rendőrségen, értesítették a műemlékvédelmi hivatal illetékeseit, Sándor István cégvezető pedig felvette a kapcsolatot a szoborkészítőkkel is, hogy közösen keressenek megoldást a festéknyomok eltüntetésére.
Kossuth tarkán várja az ünnepet
A művelődési ház közelében álló Kossuth-szobor rendbetételére március 15-ig nem kerülhet sor – tudtuk meg az önkormányzat sajtószóvivőjétől, Madaras Szidóniától. Az ok egyszerű: a betonból készült műalkotáson az évek során számos hajszálrepedés képződött, ezekbe is befolyt a festék, nem tudni, hogyan távolítható el. Ugyanakkor szükség lenne a karjánál alaposan megrongálódott szobor felújítására is. Miholcsa József alkotóval felvették a kapcsolatot, közösen keresnek megoldást, ez viszont időigényes.
A püspökök emlékműveihez oldószert keresnek
A Jakab Antal-emlékmű készítője, Jakab Gyula jelezte: amióta a rongálásról tudomást szerzett, keresi a megoldást a festék eltávolítására. Mára nyilvánvalóvá vált, az emlékmű meggyalázásához lenolajat használtak, azt kell eltávolítani a különböző felületekről.
Nem tudni biztosan, milyen festékek kerültek Fogarasy Mihály mellszobrára. Ennek alapos vizsgálata után derül ki, milyen oldószerrel lehet eltüntetni úgy, hogy a műalkotást ne károsítsa a beavatkozás. A munka része lesz a szobor talapzatának rendbetétele is.
Fejér Dávid költözésre kényszerül
Aki a városi kórház környékén jár, Fejér Dávid szobrának csak a talapzatát látja e napokban. Burján Gál Emil szobrászművész vitte haza a szintén festékkel leöntött alkotását újraformázásra. Ha elkészül a felújítással, új, védettebb helyre kerül Gyergyószentmiklós egykori neves orvosának emlékműve. Azt tervezik, a kórház udvarán lel végső és védett helyre a műalkotás, a tervek szerint vöröskeresztet mintázó talapzaton helyezik majd el.
Balázs Katalin
Székelyhon.ro,

Magyar szobrászat Erdélyben
Nem az aggodalmas nemzetiségi önmeghatározási kényszer okán szerepel címünkben a „magyar”: a történelmi hűség kötelez a kiemelésre, miszerint egész középkori művészetünk névtelen szoborfaragói magyar mesterek voltak, sőt a 13–16. századi kolozsvári, nagyváradi, gyulafehérvári és csíki kőfaragó műhelyek talán magyarországi építkezéseknek is dolgoztak; s noha a Kolozsvári testvérek, Márton és György európai érvényű (ám majdnem nyomtalanul elpusztult) életműve után, az 1373-as Szent György-lovasszobor térplasztikai forradalmát követően majd négyszáz évig nem találkozunk más, hasonlóan jeles magyar művésznévvel (jeles művekkel azonban igen), a barokkban jeleskedő Hoffmayer Simon, Nachtigall János és Schuchbauer Antal német neve mögött a 18. századi magyar plasztika képviselői rejtőzködnek; a folytonosság pedig a 19. századi s az egész egyetemes magyar szobrászatra jellemző visszaesést követően (Csűrös Antal s a reformkortól megélénkülő építkezések épületplasztikai szükségleteit kiszolgáló mesteremberek tevékenységében, mégis, nyilvánvalóan) megszakí(tha)tatlan az első világháborúig. Attól kezdve napjainkig az erdélyi magyar szobrászat felívelése páratlan jelenség az azonos sorsú közép-európai régióban.
Ezenközben virágzik egy német jellegű, szász középkori, majd újkori szobrászat, egészen a második világháború után a romániai művészeti főiskolákon végzett, de a hetvenes évektől kivándorolt nemzedékig (olyan kiváló alkotószemélyiségekkel, mint például Ingo Glass és Peter Jacobi). S ugyancsak a 20. században, az előző századok névtelen, népi-naiv templomépítő faragómestereinek az utódai „az erdélyi román szobrászat” tanulmánycímre sarkalló (de tudomásunk szerint ugyancsak meg nem írt, meg nem rajzolt) vonulattal gazdagítják az egyetemes román és persze az „egyetemes erdélyi” plasztikát. (Csupán jelzésként említenénk a ma már klasszikusoknak számító, alapító személyiségek közül Romul Ladea, Ion Vlasiu és Cornel Medrea nevét.)
A téma („magyar szobrászat Erdélyben”) azonban ennél is összetettebb, ha arra gondolunk: hány erdélyi születésű tehetség kereste boldogulását az 1920 utáni nyolcvan év alatt Magyarországon (például Borsos Miklós, Dabóczy Mihály, Megyeri Barna), Bukarestben (például Fekete József, Balogh Péter és mások) vagy messzebb külföldön (például Borbereki Kovács Zoltán, Étienne Hajdú István, Kemény Zoltán, bukaresti évei után Román Viktor és mások); mert akkor ezek az életművek miként kapcsolódnak az erdélyi szobrászat fejlődési-állapotbeli mozzanataihoz, kell-e kapcsolódniuk s miért, illetve: az egész huszadik századi regionális esemény- és stílustörténet mennyiben érdekes az egyetemes s ezen belül az összmagyar szobrászat képe, alapvető értékei, tendenciái szempontjából.
Végül: a „semmitmondó”, kincstárinak tűnő címadás és kérdésfelvetés már csak azon egyszerű oknál fogva is indokolt, mert az erdélyi magyar szobrászat – Romániában található. S könyvnek tervezett tanulmányom jelenlegi, inkább csak tematizáló, vázlatjellegű változatában megállapításaim és kijelentő mondataim is elsősorban kérdéseknek tekinthetők, még ha a kérdőjelekkel igyekszem is takarékoskodni. Ebben a változatban mindenképpen a 20. századi s kiemelten az utolsó fél évszázad, tehát a kortárs erdélyi szobrászat jelenségeit, problematikáját szeretném érinteni. Az előzmények, a művészettörténeti háttér azonban oly gyönyörű, hogy sajnálom kikapcsolni a reflektort, mielőtt esetleg velem tartó olvasóim figyelmét néhány pillanatra erre ne irányítanám.
Az erdélyi művészettörténet legkiválóbb kutatói, az alapművek szerzői – Balogh Jolán, Kelemen Lajos, Entz Géza, László Gyula, Keöpeczi Sebestyén József, Bíró József, B. Nagy Margit, Dávid László, Kovács András stb. – elsősorban az építészeti örökség emlékanyagát és stílustörténeti mozzanatait vették számba, tárták fel, rendszerezték és elemezték. A szobrászat, a festészet s az iparművészet többnyire csupán az alapkutatásokkal elválaszthatatlanul összefüggő témaként szerepel műveikben; illetve a gazdag egyházi festészet (freskók, szárnyas oltárok, festett mennyezetek stb.) nagyobb hangsúllyal, különösen Kelemen Lajos és László Gyula esetében. Nem azért, mert nem szándékoztak volna például a szobrászat történetével is foglalkozni, hanem mert az épített hagyaték kutatása, a leletmentés- és feldolgozás (esetleg helyreállítás) mindig sürgős volt, s ha ennyi nagy tekintélyű szakember is alig tudta az évszázadokon át örökké tragikus történelmi események romjaiból kimenteni a művészettörténeti rekonstrukcióhoz szükséges elemeket, akkor a plasztikai tevékenység majd évezredes történetének a kutatására is egy-két „egész embernek” kellett volna, kellene életét áldoznia. (Ez egyébként nem „erdélyi elmaradottság és adósság”, hiszen magyarországi viszonylatban is csak egy-egy korszaknak, műcsoportnak, vonulatnak vagy személyiségnek volt/van ilyen érdeklődésű kutatója, s például éppen a 20. század szobrászati képe sem állt össze egyetlen antológiává.)
Magam is csupán elindultam az eddigi erdélyi szakirodalom szobrászati vonatkozásainak az összesítése felé, de egy-egy idézet fénye máig meghatározza tájékozódásunkat:
Entz Géza: „A középkori művészetben a szobrászat és festészet különösen vidéki műemlékeknél, nem tekintve a szárnyas oltárokat, szinte kizárólag az építészettel kapcsolatban jelenik meg. Kiváltképpen a plasztika veszíti el önállóságát, és alig emelkedik túl az építészeti díszítés keretein.”1
Balogh Jolán: a Kolozsvári testvérek, „Márton és György […] művészete a jövő fejlődés irányát jelző, úttörő jelenség. Azok a problémák, melyekkel ők foglalkoztak: az álló alak, az ágaskodó lovas és a lépő lovas szobrászi megfogalmazása a renaissance legfőbb problémái lesznek a következő századokban.” „Az emlékek hosszú során figyelhettük meg […] a renaissance formák meghonosodását […] és e folyamatban a helyi mesterek formafelfogásának mind erősebb megnyilvánulását. Mennyi logika és mennyi ízlés mutatkozik mindkét irányú átformálásban! Mennyire érzékenyek voltak a helyi mesterek a múlt hagyományai iránt, és ugyanakkor mily nagy fogékonyságot tanúsítottak az új stílussal szemben.”2
B. Nagy Margit: „Ha Kolozsvár város levéltárának áttekintése után a barokk mesterkörről az eddigieknél valamivel többet is tudtunk mondani, nem tagadhatjuk, hogy mestereink tevékenységével kapcsolatosan még sok kérdőjel meredezik a kutató előtt. […] Azonban világosan kitűnik, hogy a XVIII. század folyamán Kolozsváron valóban jelentős mestergárda alakult ki, mely a század vége felé haladva mindinkább kiterjesztette hatáskörét a távolabbi vidékekre is.”3
Bíró József: „Erdély klasszicista kori szobrászata az előző korszakokhoz képest hanyatlást mutat; a barokk kor nagy mestereihez fogható művészt nem ismerünk. Alig egynehány szobrász nevét hozta felszínre a kutatás, ki Erdélyben született, s itt is dolgozott, de műveik értéke sem emelkedik az átlag fölé; a jelentősebb feladatokat jórészt külföldi mesterek kapják.”4 (A Kolozsváron 1883-ban megnyílt első csoportos erdélyi képzőművészeti kiállítás anyagában egyetlen szobrászati mű sem szerepelt.)
A romanika, a gótika, a reneszánsz és a barokk ismeretlen (de a fennmaradt emlékek tanúsága szerint a korabeli építészettel egyenrangú műveket létrehozó) szobrászai sorának névtelenségét oldja fel a 19. és 20. század fordulóján Köllő Miklós (Gyergyócsomafalva, 1861 – Budapest, 1900), aki alig lép be a 20. századba, máris távozik, Istók János (Bácsfalu, 1873 – Budapest, 1972), akinek egyetlen szobrát sem állították fel idehaza, és Kolozsvári Szeszák Ferenc (Kolozsvár, 1881 – Arad, 1919), tünékeny, rövid élete alatt reánk hagyva a nagyszalontaiArany Jánost a Csonkatorony falán.
Már-már úgy tűnik, hogy az 1867-es kiegyezés s a magyar állami újjászületés nyomán sarjadt szellemi-közművelődési önrendelkezés hulláma Erdélyben is kiegyenlíti a nemzeti összetartozás plasztikai kifejezése terén évszázadok alatt felhalmozódott adósságokat: Kolozsváron 1902-ben felavatják az egész magyar nyelvterület legszebb Mátyás király-szobrát, s ugyancsak Fadrusz János Wesselényi-emlékművét meg Tuhutum-oszlopát Zilahon, Köllő Miklós segesvári szobrával (ma Kiskunfélegyházán) megszületik az első hiteles Petőfi, marosvásárhelyi Kossuthjával és Margó Ede 1907-ben Nagyváradon felállított Szacsvay-emlékművével pedig talán itt is elkezdődne az egész Kárpát-medencét behálózó szabadságharc-emlékművek kultusza. A trianoni békeszerződés azonban túl magas küszöböt állított e folyamatok útjába ahhoz, hogy az erdélyi társadalom érvényesíteni tudta volna igényeit a történelmi és kulturális identitását erősítő emlékhelyek kialakítására, s hogy az erdélyi városok is a „szobrok városaivá” válhattak volna, mint a magyarországiak, éppen az első világháborút követő évektől kezdve.
És mégis, néhány „nagy kezdeményező”, Gallasz Nándor (Temesvár, 1893 – Temesvár, 1949), Szervátiusz Jenő (Kolozsvár, 1903 – Budapest, 1983), majd Fekete József (Vajdahunyad, 1903 – Nagyvárad, 1979), Izsák Márton (Galócás, 1913), Kós András (Sztána, 1914), valamint néhány lelkes, szorgalmas kismester, például Sarkadi Sándor (Dobra, 1887 – Szatmárnémeti, 1959), Szabó Vera (Kiskunfélegyháza, 1890 – Kolozsvár, 1966), Vágó Gábor (Belényes, 1894 – Szeged ?), Csapó Sándor (Szabadka, 1913 – Szatmárnémeti, 1979) és mások két világháború közötti, áthidaló-közvetítő tevékenysége nyomán 1945 után megtörténik „a nagy robbanás”, egy olyanplasztikai kultúra kibontakozása, amelyben az évszázadokon át halmozódó mesterség-, anyag- és formatapasztalat, a háziipar és a népi tárgykultúra szűk lehetőségeibe fojtott alkotó lelemény és önkifejező kényszer igazolódott s találta meg végső értelmét.
E „robbanás” jelentőségét, méreteit és minőségi mutatóit egyelőre (jelen tanulmány keretében) pusztán egy névsor tényszerű közreadásával idézném fel; akik valamennyire jártasak az elmúlt ötven év művészeti-kiállítási életében, csupán egy név olvastán is fel tudják idézni a hozzá kapcsolódó művészi élményeiket; a kevésbé tájékozottak számára pedig talán éppen a „mennyiségi mutató” kelthet érdeklődést a téma iránt. A fentebb említett „nagy kezdeményezőket”, akiknek a munkássága természetszerűen átnyúlik a második világháború utáni időszakba (sőt ekkor kulminál), nem vettem fel ebbe a felsorolásba, de az életkori, nemzedéki időrendet következetesen érvényesítem:
Orgonás András (Urgendotte-Michigan, USA, 1909 – Temesvár, 1990)
Kósa Huba Ferenc (Losonc, 1910 – Kolozsvár, 1983)
Benczédi Sándor (Tarcsafalva, 1912 – Kolozsvár, 1997)
Csorvássy István (Szászrégen, 1912 – Marosvásárhely, 1986)
Szobotka András (Temesvár, 1916 – Temesvár ?)
Balaskó Nándor (Érszalacs, 1918 – Tauberbischofsheim, 1996)
Márkos András (Kolozsvár, 1919 – Kolozsvár, 1972)
Vetró Artúr (Temesvár, 1919 – Kolozsvár, 1992)
Balogh Péter (Micske, 1920 – Bukarest, 1994)
Timár Margit (Livezény, 1923 – Brassó, 1995)
Löwith Egon (Kolozsvár, 1923)
Szederjesi András (Nagymedesér, 1926)
Orbán Áron (Boldogfalva, 1927 – Székelyudvarhely, 1978)
Puskás Sándor (Kolozsvár, 1928)
Nagy Géza György (Sajószentandrás, 1928)
Kulcsár Béla (Marosvásárhely, 1929 – Marosvásárhely, 1976)
Székely József (Erdőszentgyörgy, 1929)
Gyerkó Mária (Rákos, 1930)
Szervátiusz Tibor (Kolozsvár, 1930)
Kondrák Károly (Újszentanna, 1930)
Tirnován Ari-Vid (Segesvár, 1933)
Németh Antal (Sepsibükszád, 1933)
Lőrincz Lehel (Türe, 1933)
Hunyadi László (Dombó, 1933)
Tőrös Gábor (Torda, 1934)
Bálint Károly (Lőrincfalva, 1934)
Korondi Jenő (Marosvásárhely, 1935)
Farkas József (Nagysármás, 1936)
Péterfy László (Nyárádselye, 1936)
Orlowski-Balogh Edit (Topánfalva, 1936)
Demeter Vilmos (Mezőzáh, 1936)
Venczel Árpád (Korond, 1937)
Román Viktor (Homoródszentmárton, 1937 – Saron-sur-Aube, 1995)
Szakáts Béla (Székelyudvarhely, 1938)
Jecza Péter (Sepsiszentgyörgy, 1939)
Kotsis Nagy Margit (Csíkszereda, 1939)
Gyenge Imre (Középajta, 1939 – Nagyszeben, 1986)
Gergely István (Csíkkozmás, 1939)
Kovács Ernő (Marosvásárhely, 1940)
Fekete Jozefina (Gyulafehérvár, 1941)
Suba László (Makfalva, 1941)
Dienes Attila (Marosvásárhely, 1942)
Kádár Károly (Tancs, 1943)
Váró Márton (Székelyudvarhely, 1943)
Lugosi László (Zilah, 1944)
Ferencz Ernő Lajos (Csíkszereda, 1944)
Krupiczer Antal (Kapnikbánya, 1944)
Kiss Levente (Gyergyóalfalu, 1944)
Baróthy Ádám (Marosvásárhely, 1945)
Zagyva László (Bayerisch Eisenstein, 1945)
Petrovits István (Kökös, 1945)
Domokos Lehel (Avasfelsőfalu, 1945)
Tornay Endre András (Zetelaka, 1946)
Burján Emil (Gyergyószentmiklós, 1947)
Balázs János (Nagybánya, 1947)
Várvédő István (Nagybánya, 1947)
Benczédi Ilona (Korond, 1948)
Kocsis Előd (Abafája, 1948)
Vetró András (Temesvár, 1948)
György Albert (Lövéte, 1949)
Bocskai Vince (Szováta, 1949)
Bodó Levente (Lövéte, 1949)
Rozsnyay Béla (Marosvásárhely, 1949)
Adorjáni Zoltán (Szászrégen, 1949)
Adorjáni Endre (Kolozsvár, 1950)
Dóczy András (Csíkszereda, 1951)
Robotos Júlia (Bukarest, 1951)
Vincefi Sándor (Bukarest, 1952)
Horváth Ödön (Marosvásárhely, 1953)
Miholcsa József (Marosvásárhely, 1953)
Egyed Judit (Nagyvárad, 1954)
Gyarmathy János (Nyárádszereda, 1955)
Székely János Jenő (Kolozsvár, 1956)
Ercsei Ferenc (Szászrégen, 1956)
Nagy Ödön (Marosercse, 1957)
Kovács Géza (Marosvásárhely, 1958)
Lakatos Pál (Kispeleske, 1960)
Vargha Mihály (Kézdivásárhely, 1961)
Kocsis Rudolf (Köröskisjenő, 1963)
Sánta Csaba (Szováta, 1964)
Kolozsi Tibor (Gyergyóditró, 1965)
A leltárak üdvös voltáról. Mindenképpen fontosak számunkra a leltárak, mert állandóan veszteségeink, hiányaink vannak, és nem minden veszteséglista tételei, értékei fejezhetők ki valutában. Azt például természetesnek tartjuk, hogy a művészeti múzeumok, a múzeumok képtári részlegei, a köz- és magángyűjtemények fenntartása és működtetése elképzelhetetlen leltárkönyvek és a műtárgyakról készült „személyi lapok”: a kartonok nélkül. Értékőrzőbb pénznemekkel megáldott országokban a szakmailag felbecsült érték megjelölése sem hiányzik ezekből a kimutatásokból.
Nekünk a köztéri (bel- és kültéri) plasztikai művekről azonban nincs leltárunk, vagy csak esetenként tartják nyilván értéküket. Tehát a legsürgősebben számba kell vennünk, hogy a már említett, 1914 előtti térszobrainkon kívül vannak-e és hol állnak még a helyükön, esetleg más helyszínen művészi értékű emlékművek ebből az időszakból. Ha csak áthelyezték őket (urbanisztikai rendezés, útépítés vagy a többségi nemzeti ideológia érvényesítése okából), azt is nyilván kell tartanunk és figyelemmel kísérnünk további sorsukat. Zala György aradi Szabadság-emlékműve már „szabadlábon” várakozik újbóli felavatására; Gyergyócsomafalva pedig már megtisztelte szülöttjét, Köllő Miklóst a hajdani Kossuth-szobor másával, amelyet Sánta Csaba öntött bronzba a megőrződött makett felnagyításával. Ezeknél a példáknál sokkal jellemzőbb sajnos az itt következő három megrázó idézet az első világháború előtti köztéri emlékművek sorsáról. Kölcsey Ferenc szobrát 1897-ben leplezték le Nagykárolyban. „A kispiac mellett, a Károlyi-kert kapuja előtt terült el a nagyvásártér, mindjárt a kastélykert után. A gyönyörű parkhoz kapcsolódott az a kis kert, amelyben a szobrot felállították. A költő fedetlen fővel ül egy karosszékben. […] A talapzaton egy táblán a Himnusz egy versszaka volt bevésve. Kölcsey Ferenc nagykárolyi szobrát Kallós Ede mintázta meg, ércbe Párizsban öntötték. […] A harmincas években (1936?) a »Vasile Lucaciu« líceum félrevezetett diákjai egyik éjjel (a rendőrség »éber« felügyelete mellett) lefejezték, majd a megcsonkított szobrot a városháza pincéjébe vitték le. Az 1940-es bécsi döntés után a Regátba távozó városi adminisztráció, jogtalanul, a város tulajdonát képező szobor maradványait magával vitte, és valahol beolvasztották.”6 „A Kőkereszt városunk egyik legrégibb műemlék értékű keresztje. A róla elnevezett téren áll. […] 1760–1790 között állították fel. […] Az 1959-es év egyik éjszakáján kegyetlen kezek talapzatáról eltávolították és ismeretlen helyre hurcolták a régi keresztet. Nyoma veszett. […] 1992 tavaszán a Római Katolikus Plébánia kérésére Tamás István székelyudvarhelyi neves kőfaragó mester díjmentesen faragta ki terméskőből a Kőkereszt ma is látható változatát.”7 „1923-ban eltávolították Kossuth, Bem és II. Rákóczi Ferenc szobrát, a Petőfi-oszlopon lévő domborművet, majd 1923-ban felállították az Ismeretlen Katona, 1924-ben a latinitás (Lupa capitolina), 1930-ban Avram Iancu szobrát…”8
A rendszerváltás óta megjelent, egyébként nagyon hasznos útikalauzok, kalendáriumok, „séták” szövegeiből valósággal ki kell mazsoláznunk a köztéri emlékművek előfordulását, adatait (ha egyáltalán helyet kapnak bennük), de egyik általam ismert kiadványban sem szerepelnek külön fejezetként.
Mielőtt az általunk óhajtott és elkezdett térszobrászati kataszter elkészülne, azt máris leszögezhetjük: a 19. század közepétől az első világháborúig terjedő időszak történelmi, irodalmi, kulturális és vallási jellegű emlékművei elsősorban nem a térplasztika ágazati-szakmai-művészeti problémáinak a kivetülései és megoldásai, tehát nem a szobrászat néz szembe bennük önmagával, hanem a társadalom tart tükröt lelkiismerete elé. (Ez a jelenség, persze később, 1990 után, amikor erre újra lehetőség nyílik – megismétlődik, de ezt a „tiszteletadást” már „saját kezűleg” celebrálhatja; a feladatot elvégző erdélyi szobrász kezét pedig már nem kötik ideológiai vagy politikai feltételek, s képzeletét a 20. századi európai szobrászat tapasztalatai vezérlik.) Tehát „olyan művészeti ág termése, teljesítménye feltáratlan, amelynek alkotásai a nagy nyilvánossághoz szólnak, s amely művészeti ág alapvető jellemzője – léte, tartalma, kifejezése és hatótere révén – a közösségi jelleg s ugyanígy a viszonylagos állandóság”.9
Amikor átlépjük a bűvös 1920-as „határt”, ez a közösségi ösztönzés is megbénul, meg kell bénulnia, hiszen még a világháborúban elesett halottjainknak sem állíthatunk jelet, akik éppen az új államhatalmat beiktató szövetségesek ellen harcoltak. Templomok belső vagy külső falán, cintermeiben, temetőkertjeiben elhelyezett emléktáblákkal s főleg falun róják le kegyeletüket az élők, a megcsonkult családok a helység hősi halottjai iránt.
Pedig éppen ez az esemény s majd a második világháború eleven emléke az, ami újabb s minden eddiginél erősebb közösségi igényt támaszt köztéri emlékhelyek kialakítására, s ennek a két fellobbanásnak az energiája ragadja magával a magyarországi szobrászatot egy általános stiláris megújulás távlatai felé (persze nem elsősorban a világháborús emlékművek vonatkozásában), hiszen már korábban is, de főleg a centenáriumi (1848–49, Petőfi), millecentenáriumi (honfoglalás) és millenniumi (államalapítás, Szent István, kereszténység felvétele) események aktualitását meghaladó plasztikai jelek egész sora emelkedett ki a földből azokban az években, amelyek – akármi lesz a szobrászat mint művészeti ág sorsa az elkövetkezendőkben – a magyarság számára mindig meggyőzőbben fogják az együvétartozást, a világ számára pedig a magyar nemzeti karakter megérzését szolgálni, mint a változó szemléletű történelemkönyvek, a szépségversenyek vagy a szakácsművészeti bemutatók.
A kontraszt érzékeltetése végett azt mondhatnánk, hogy reánk, az erdélyi magyar társadalomra meg éppenséggel a jeltelenség lesz a jellemző az utókor számára, ha csak a trianoni békeszerződés utáni két évtizedet tekintenénk mérvadónak.
De a sommázás még így sem indokolt, ha a két világháború közötti időszak (ismétlem: egyelőre még szerző előtt is homályban lappangó) szerény terméséből csupán például a korszak egyetemes magyar szobrászatát tekintve is az újító, iskolát teremtő személyiségek közé tartozó Szervátiusz Jenő csíkmenasági világháborús emlékművét (kő, 1939) vagy Gallasz Nándor domborművét emeljük ki, amely a hajdani temesvári Munkásotthon homlokzatát díszíti (kő, 1925), és a volt Iparkamara számára faragott Négy évszak allegorikus figuráit.10
Félek ugyan a riasztó eredménytől, de akárcsak az 1920 előtt avatott köztéri szobrok esetében, a két világháború közötti korszak termésének a teljes felmérése is olyan feladat, amely nem tűr halasztást.
Hiszen az nemcsak művészettörténeti, hanem legalább olyan mértékben társadalomlélektani és nemzetiségtörténeti (nemzetrésztörténeti) jelenség és adalék, hogy míg a Trianont követő bénultság egyik pillanatról a másikra radikálisan elvágta a Kárpát-medenceszerte megindult szoborállítási folyamatot, addig az 1940–1944 közötti „visszaállítás”, illetve a közterek művészi elfoglalásának új hulláma továbbgyűrűzött a háborút közvetlenül követő években is, egészen addig, amíg a Magyar Népi Szövetség politikai befolyása védelmet nyújtott a zsenge és rövid életű erdélyi demokrácia keretei között kibontakozó nemzetiségi közművelődés számára. Ez a helyzet gyakorlatilag 1944–1960 között kedvezett az emlékművek születésének, s ekkor is, újra, elsősorban a közigazgatási, közhangulati tényezőktől viszonylag távolibb, függetlenebb vidéki, községi és főleg homogén etnikai környezetben.
Tulajdonképpen még a háború alatt, 1943–44-ben készíti el Bandi Dezső a helybéli ácsokkal közösen, farönkökből és faszobrokból komponált abásfalvi és ravai háborús emlékműveket.11Ugyancsak 1943-ból való a Marosvásárhelyről elszármazott Dabóczy Mihály trachitból faragott Kőrösi Csoma Sándora a várkertben. 1947-ben pedig a „kisszobrász” Benczédi Sándor még monumentalistaként lép az erdélyi művészet színpadára a mezőteremi Benkő-síremlékkel és az ugyancsak világháborús emlékhely gyanánt szolgáló, de máig érvényes tartalmi és formai üzenetet hordozó, korondi Falu-emlékkővel.
Az ötvenes évek „legnagyobb” szobrászati eseményei a Budai Nagy Antal parasztfelkelése emlékművének avatása 1957-ben Bábolna hegyén, amelynek domborművű kompozícióját Kós András faragta kőbe, valamint Izsák Márton – Csorvássy István közös Bolyai-szobra. (Pontosabban: Bolyai János és Bolyai Farkas szobra, Marosvásárhely, 1956–57). Ady Endre születése nyolcvanadik évfordulójának köszönhetően (amelyet még hivatalos, országos megemlékezések kísértek, „törvényesítettek”) Nagyváradon (Vetró Artúr, 1960) és Zilahon is (Balaskó Nándor, 1957) mellszobrot állítanak az emlékét őrző múzeum, illetve hajdani iskolája elé. 1958-ban Kulcsár Béla kitűnő Dózsa György-feje kerül a sepsiszentgyörgyi textilművek kultúrháza előtti parkba; ez annál fontosabb mozzanata témánknak, mert éppen Kulcsár tekinthető az 1944 utáni erdélyi magyar monumentális köztéri szobrászat első meghatározó személyiségének, egy olyan térplasztikai nyelv kezdeményezőjének, amely rövid és tragikus pályájának minden állomásával – 1961: Ajtay Éva síremléke (márvány, életnagyság); 1967: Ijásznő (bronz, 350 cm); 1974: a színház tér térkompozíció (bronz, 170 x 500 x 67 cm); 1975: Szárhegyi Madonna (travertin, 150 x 265 x 100 cm) meg a Pillangó (ugyancsak a gyer-gyószárhegyi szoborparkban, márvány, 40 x 35 x 45 cm) és 1976-ban, halála évében: az agyagfalvi székely nemzetgyűlés és az 1848-as felkelés emlékműve, amelyet végül Hunyadi László és Kiss Levente átfogalmazásában állítanak fel 1990-ben – közelebb vitt a kilencvenes évek feladataihoz. Kulcsár úttörő szerepéhez csupán Tőrös Gábor hetvenes évekbeli műveinek a modernsége mérhető, különösen a nagybányai közigazgatási palota belső terét díszítő kompozíciója (bronz, 1975), az 1978-ban készült, sportcsarnokbeli Tornászlány és a csíkszeredai Jégpalota előtti térben álló, inox acéllemezből hegesztett Jégkorongozók. (E tanulmány írása közben kaptam kézhez legújabb, fantasztikus munkájának, az Axis Mundi című bronz „pillérszobrának” a fotóját, amely a nagybányai villamossági Vállalat belső terét díszíti. Magassága 350 cm.)
Még ha lassanként modorossá válik is állandó elhárító gesztusom, újra le kell írnom: e vázlat keretében csak az elvégzendő elemzések kulcskérdéseit s az egész tematika kiinduló pontjait jelezhetem. Kihagyva tehát a közbenső műveket és jelenségeket, egy újabb (de ugyancsak megszakadt) vonulatra hívnám fel a figyelmet: a Szervátiuszok munkásságára. Szervátiusz Tibor az 1967-es évben készült szamosúj-vári szökőkúttal (réz) és a kolozsvári Magyar Színház előcsarnokában elhelyezett Móricz Zsigmond-mellszoborral éppen csak elkezdi az 1972-től Magyarországon folytatott, rendkívül termékeny belső és külső téralakító szobrászi pályáját; viszont az ő segítsége nélkül nem születhetett volna meg Szervátiusz Jenő két irodalmi tárgyú „menhír”-oszlopa: Tamási Áron síremléke, a „fekete kő” Farkaslakán (trachit, 1971–72) és a Jókai-emlékmű, a „fehér kő” Pápán (1978).
Puskás, illetve már jó ideje Kolozsvári Puskás Sándor (érdekes, ma már Szervátiusz Tibor is nevébe vonta a „kolozsvári” megjelölést) indulását ugyancsak megkülönböztetett monumentális és dekoratív érzékről tanúskodó térplasztikák avatták emlékezetessé („fűszobrai”, az Erdélyben először általa művelt domborított-hegesztett lemezplasztikák, például a kolozsvári Telefonpalota 1971-es külső faliplasztikája, Delly Ferenc 1967-es síremlékének gyönyörű nőalakja, a csíkzsögödi Nagy Imre-emlékház udvarán 1969-ben elhelyezett Ijásznő és Szejkevizes lány stb.), a keményedő diktatúra éveiben azonban ez a vonulat is megszakadt.
Végül a rendszerváltozás előtti időszak – visszatekintve ma már ugyancsak vívmányként tekinthető két megvalósítását említenénk: Márkos Andrásnak a költő születésének 150. évfordulója alkalmából, utolsó éjszakájának színhelyén, Székely-keresztúron felállított, egész alakos, másfélszeres életnagyságú Petőfijét (bronz, 1973) és Jecza Péter kompozíciós elemei révén monumentális térszobrászati rangú Bartók-mellszobrát -- (bronz, 1973).
A hetvenes években a „rácsokon” átcsúszott, fennebb említett művek meg a román tengerparti üdülőzóna kiépítése során magyar szobrászoknak juttatott megrendelések (Balogh Péter, Román Viktor, Vetró Artúr, Puskás és mások), valamint az igényesen kivitelezett politikai emlékművek ritkuló példáitól eltekintve (például Izsák Márton – Csorvássy István Katonaszobra Marosvásárhelyen 1964-ből vagy Balogh Péter A román katona emlékműve 1975-ből Sepsiszentgyörgyön) a rendszerváltozásig jelentős mű már nem születik. Ezenközben viszont két alapvető változás hangolja át a köztéri szobrászat funkcióját és stílusát: egyrészt az erdélyi városok urbanisztikai képének az erőszakos elidegenítése, másrészt, ezzel ellentétes, tehát pozitív folyamatként a korszerű szobrászi nyelv, a modern európai szobrászat trendjeit követő plasztikai kultúra kialakulása az egyre népesebb magyar szobrásznemzedékek kezén. Ennek a kitűnő (és például a Magyarországra áttelepedett vagy idegenbe emigrált művészeink megbecsültségében is lemérhető) plasztikai kultúrának azonban a hetvenes és nyolcvanas évtizedben hiányzanak a kulturális „beágyazódáshoz”, tehát a megvalósuláshoz szükséges politikai és anyagi feltételei. Ezért is távoztak Erdélyből (Romániából) olyan fontos személyiségek, mint például Szervátiusz Tibor, Román Viktor (sajnos ő most már örökre), Tornay Endre András, Adorjáni Endre, Vincefi Sándor, Benczédi Ilona, Dienes Attila, Tirnován Ari-Vid, György Albert, Domokos Lehel, Lugosi László, Székely János Jenő, Lakatos Pál, Zagyva László, Váró Márton, Ferencz Ernő Lajos és mások.
A köztéri szobrászat alkotásai, mint említettük, már eleve a történelmi és művelődési önazonosság tudatának a feltöltekezési alkalmaiként szolgáltak/szolgálnak minden időkben. S nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Ezért igyekezett a nacionalista román impérium a kezdetek kezdetétől, tehát 1920-tól eltüntetni, kicserélni a mi tudatunkat erősítő műveket – a saját nemzeti tudatát formáló emlékjelekkel. 1989 után először nyílik lehetőség a hét évtizeden át halmozódó veszteségek, hiányok pótlására, méghozzá immár nem az anyaországból importált művészekkel és művekkel (sőt inkább a tendencia megfordulásának lehetünk tanúi, elég ha csupán Bocskai Vince Gyulán látható, nagy hatású Apor Vilmos-alakjára gondolunk), s az önkormányzati elv meg a civil társadalom szerveződési mozgalma szinte teljes szabadságot biztosít téma, rendeltetés és stílus dolgában.
Most azonban, mintegy a rendszerváltás áraként – a szegénység szab gátat az öntörvényű monumentalitás és a térszobrászati funkciók érvényesülésének; az elmúlt évtized feszített ütemű emlékezetfelfrissítő akciói révén (pozitív értelemben) gomba mód szaporodó emléktáblákban, plakettekben, portré- és mellszobrokban, tehát ebben a gazdag „köztéri kisszobrászatban” valóban csak a legsürgősebb közösségi feladat: a történelmi-művelődéstörténeti-erkölcsi igazságtétel ölthetett testet. Az életünket és művészetünket megsarcoló 20. századnak csak az utolsó 5–6 esztendejében (s legtöbb esetben a magyar államtól vagy civil szervezetektől származó alapítványi és millenniumi pályázati pénzek segítségével) valósulhattak meg az egész alakos nagyszobrászat olyan, az emlékező főhajtás gesztusán túlmutató, valóban urbanisztikai jelentőségű s a kortárs erdélyi magyar plasztika sajátos erényeit sugalló emlékei, mint például Vargha Mihály berecki Gábor Áronja (1992), Hunyadi László Orbán Balázsa (Székely-udvarhely, 1994), Bocskai Vince Bernády Györgye (Marosvásárhely, 1994) és Mikó Imréje, valamint Gergely István Lorántffy Zsuzsannája Nagyváradon (1998).
Külön fejezet: hogyan váltak az emléktáblák plakettjei, a portrék, mellszobrok, valamint a belső és külső téri nagyszobrok révén, mégis, a „szobrok városaivá” az erdélyi városok és kisebb települések az utolsó évtizedben.
Külön fejezet: miként válhat egy-egy szobrászi pálya meghatározó elemévé egy-egy város és/vagy egy egész tájegység plasztikai feladatainak, szükségleteinek a felvállalása úgy, mint például Vetró András esetében Kézdivásárhely és Kézdiszék. (Több tucat különböző méretű és műfajú munkája közül csak jelzésként emeljük ki: Széchenyi István, 1991; Turóczi Mózes, 1993; Bálint Gábor, Szentkatolna, 1994; Ábrahám Árpád és Jókai Mór, Torja, 1994; Bem József, 2000 stb.)
Külön fejezet: az erdélyi magyar kiállítási, tehát kisszobrászat stílusvonulatok szerinti elemzése.
S még más részletkérdések mellett és után arra is választ kellene adni: vajon a kortárs szobrászat védőgyűrűjében könnyebb-e megélni, továbbélni az erdélyi magyar történelem, kultúra és valóság terheit, feladatait és távlatait?
Jegyzetek
1. A középkori székely művészet kérdései. Erdélyi Múzeum 1943/2. füzet. 323.
2. Az erdélyi renaissance. I. Erdélyi Tudományos Intézet. Kolozsvár, 1943. 25. és 106.
3. Reneszánsz és barokk Erdélyben. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1970. 252.
4. Erdély művészete. Singer és Wolfner Irodalmi Intézet Rt. kiadása. Bp. (1944) 150.
5. Reményeim szerint csak azok maradtak ki a névsorból, akik a művészeti életbe még be sem léptek, vagy az elmúlt 7–8 évben végzettek, akiknek a műveivel még nem találkozhattam.
6. dr. Németi János: A hajdani Kölcsey-szoborról. Nagykároly és Vidéke Évkönyv. 1998. 66.
7. Péter Attila: Keresztek Székelyudvarhelyen. Haáz Rezső Kulturális Egyesület. Székelyudvarhely, 1994. 22–24.
8. Fodor Sándor (S.) – Balás Árpád: Marosvásárhelyi útikalauz. Impress Kiadó. Marosvásárhely, 1996. 10.
9. Wehner Tibor: Köztéri szobraink. Gondolat Kiadó. Bp., 1986. 7.
10. Gallasz Nándor neve egyetlen magyar művészeti lexikonban sem szerepel.
11. Ennek ellenére Bandi Dezsőt nem soroltam a szobrászok közé, hiszen az ő művészi és közművelődési tevékenysége, szerepe sokkal szélesebb körű.
Banner Zoltán (Korunk)
nagybanya.ro,