Feltámasztani az elfeledett nagyságokat – beszélgetés Csirák Csaba helytörténésszel
1942. március 20-án született Nagykárolyban. Helytörténész, művelődésszervező, számos helytörténeti témájú kötet szerzője, több hagyományos kulturális rendezvénysorozat elindítója és főszervezője, a szatmárnémeti Szent-Györgyi Albert Társaság alapítója és társelnöke. 1963-tól 2002-ig gyógyszerészként tevékenykedik Nagykolcson, valamint a szatmárnémeti székhelyű megyeközi gyógyszerészeti hivatalnál, majd nyugdíjazásáig a szatmárnémeti magyarigazolvány-kibocsátó iroda munkatársa.
– Mikor és hogyan kezdte közművelődési tevékenységét?
– Nagy fordulatot jelentett számomra, amikor 1963-ban megnősültem, és elkezdtem dolgozni a nagykolcsi gyógyszertárban. Reggel 8-tól délután 4-ig fehér köpenyben vártam az ügyfeleket, majd a gyógyszertár átalakult művelődési otthonná. Itt próbáltunk többek között a helyi szavalócsoporttal az irányításommal. Legsikeresebb produkciónk az a versmondó sorozat volt, melynek keretében több mint 30 szatmári származású, illetve erdélyi költőt mutattunk be.
Ezek között két megismételhetetlen előadást tartok számon, a Gellért Sándort és a Kányádit. Ezek nagyon népszerűek voltak a környéken, a sajtó is szerette őket. Arra is volt példa, hogy a környező falvakból szekérrel jöttek az emberek a fellépéseinkre. Szamoskrassón megesett, hogy nyitva kellett hagynunk a helyi kultúrház ajtaját, hogy azok is hallják az előadást, akik nem fértek be az egyébként eléggé tágas terembe. A sikerhez az is hozzájárult, hogy például Kányádi Sándor is megjelent időnként a színpadon, aki közvetlenségével elbűvölte a közönséget.
– Mindez a kommunista időkben zajlott. Nem voltak problémái a hatóságokkal?
– A hatalommal állandóan gondjaim voltak, sokszor rendeltek be, hogy a közéleti tevékenységemről faggassanak. A Szekuritátéra egyszer sem citáltak be, az viszont előfordult, hogy a gyógyszerészeti hivatal párttitkára vasárnap reggel szalasztotta értem a nagykolcsi tanács futárát, hogy beszélgessünk Ceauşescu elvtársról és a pártról. Ilyenkor elég jól kivágtam magam, tájékozott voltam az aktuálpolitikai kérdésekben, hiszen minden elérhető magyar lapra előfizettem, mert kötelességemnek éreztem a magyar nyelvű sajtó támogatását.
A sajtógyűjteményemet egyébként nemrég a szatmárnémeti Hám János Római Katolikus Iskolaközpontnak adományoztam, a korábban a pincémben tartott lapok elszállításához kétszer kellett fordulnia a kiküldött autónak. Pár év közéleti tevékenység után azonban kemény hatósági zaklatásoknak lettem kitéve.
– Miként viszonyultak tevékenységéhez a falusi emberek?
– Az emberek körében elfogadott voltam. Egyre többen és többen jelentkeztek, nagyon sokan kaptak kedvet az ilyesmihez. Volt olyan időszak, hogy három amatőr csoportom is volt. Az egyik kisiskolásokból állt, a másik volt az aranycsapat, azaz a középiskolások, akik járták a megyét, és volt egy munkás-szavalócsoportom is. Ez főleg kőművesekből állt, de tagja volt például a berencei Kovács család volt libériás inasa is, Imre Miklós, aki négy osztálya ellenére hihetetlenül széles körű műveltséggel rendelkezett, többek között tangóharmonikázott és hegedült is. Volt még egy eseménysorozat egyébként, ami megmozgatta a környéket. Miután bemutattuk a költőket, három alkalommal szerveztünk diákok számára vetélkedőt a szatmári költők kapcsán, melyek keretében a versmondáson kívül a szerzők életútjával kapcsolatos ismereteiket is díjaztuk.
– Hogyan végződött a vidéki pályafutása? Szerepük volt ebben a zaklatásoknak?
– Miután a hatalom megállapította, hogy felforgattam a községet, a korszak gyakorlatának megfelelően fölfelé buktattak – állást ajánlottak a szatmárnémeti megyeközi gyógyszerészeti hivatalban. Azonban ott is nyughatatlan voltam – mivel csoportom nem volt, előléptem előadóművésszé. Emlékezetes számomra, amikor Sütő András Engedjétek hozzám jönni a szavakat című esszékötetét dramatizáltam, és Csilla lányommal előadtam a színház stúdiótermében, majd számos más helyen. Ez nem keltett politikai felháborodást, Sütővel nem mertek kikezdeni, mert ő is magas rangú pártaktivista volt.
– Ezek szerint a további fellépések nem maradtak következmények nélkül…
– Valóban nem. A Hiszek a szóban című előadásunk miatt, mely lényegében irodalmi összeállítás volt az anyanyelvről, már gondjaink adódtak. Felléptünk vele Szászrégentől Nagyváradig és Nagybányáig. Lényegében ez lett az utolsó pódiumműsorom, amit nyíltan megtarthattam, a marosvásárhelyi előadást ugyanis magnóra vették és meghallgatták a pártnál. Még haza sem értünk, a rendezőt, Gyöngyösi Mártont behívatták a Szekuritátéra, majd addig zaklatták és üldözték, amíg el nem hagyta az országot.
Az előadásokat egyébként még az első fellépés előtt be kellett mutatnunk egy úgynevezett vizionálóbizottságnak, tartottunk egy kritikai főpróbát. Így ment ez egyébként a színházban is – először az elvtársaknak kellett mindent eljátszani ahhoz, hogy színpadra kerülhessen. Itt persze csak azokat a verseket mondtuk el, amelyek nem bántották a fülüket, a vásárhelyi felvétel segítségével viszont azokat is hallották, amelyeket a közönségnek szántunk.
– Ezzel véget ért nyilvános ténykedése a kommunista rendszer alatt?
– Ekkor úgy volt, hogy abbahagyom, és hivatalosan abba is hagytam. Az Arany-évfordulóra azonban 1982-ben mégiscsak készítettem egy balladaműsort, mellyel az akkori 5-ös számú ipari líceum magyartanárai meghívtak. Az egyik előadás 16, a másik pedig 18 órától lett volna, azonban délután háromkor, amikor odaértem, a két meghívóm sírva fogadott a bejáratnál azzal, hogy valaki a tanári karból besúgta a szekunak, hogy mi készül, onnan pedig érkezett a telefon, hogy a fellépésnek el kell maradnia. Aztán még készítettem egy Bartók-emlékműsort, amit egyszer előadtunk Nagykárolyban, majd minden ajtó bezárult előttem Szatmár megyében.
– A rendszerváltás után ismét belevetette magát a munkába…
– Igen, 1990-ben indítottam útjára a Gellért Sándor vers- és prózamondó versenyt, 1991-ben a Hajnal akar lenni népdaléneklési versenyt, majd 1993-ban az Itthon helyismereti vetélkedőt. Ezek a rendezvények Kárpát-medencei kitekintésűek, és mind a mai napig élnek, sok minden más mellett a kapcsolattartásra is kitűnő lehetőséget biztosítottak. A szerbiai háborús események idején például megszakítottuk a vetélkedőt, és felkérettük a színpadra az egyik vezető tanárt, ő számolt be nekünk arról, hogy ott tulajdonképpen mi is történik.
Megdöbbentő volt a beszámoló, akkor jöttünk rá, hogy a média távolról sem tükrözi az ottani valóságot. Az Itthon verseny pedig azért született, mert rá kellett jönnünk, senki nem tud a településéről szinte semmit. A vetélkedő indításakor jelent meg az Otthonom, Szatmár megye sorozat első kötete, melyet nagyrészt történelemtanárok állítottak össze a rendelkezésükre álló forrásokra támaszkodva. Kiderült, nagy igény van erre, így 1993-tól mostanáig 39 könyv látott napvilágot a sorozatból.
– Úgy tudom, nemcsak kulturális és történelmi feltárótevékenységet folytatott?
– Nem, 1990 februárjában jegyeztettük be a Szent-Györgyi Albert Társaságot, mely – tudomásom szerint – a rendszerváltás utáni első romániai magyar civil szervezetnek számít. A nyughatatlanságomat itt igazán jól kiélhettem. Telefonos lelkisegély-szolgálatot hoztunk létre, mely a római katolikus püspökségen működött. Itt önkéntes munkában – előzetes képzés alapján – elsősorban lelkészek és orvosok vállaltak feladatot. A szolgáltatás hét évig élt, minden péntek estétől vasárnap estig fogadtuk a hívásokat. Igénylők voltak bőven, bár fizetéses volt a beszélgetés – aki szolgálatban volt, az nem alhatott. Fordultak hozzánk idősek, fiatalok, öngyilkosjelöltek, szerelmesek, munkanélküliek…
Miután a munkanélküliek száma megszaporodott, hetente szerveztünk tanácsadást is, ahol az érdeklődők gyakran egymásnak segítettek állást találni. Egy idő után viszont egyre drágább lett a telefonálás, így elkezdtek ritkulni a hívások, majd le is állt a szolgáltatás. Volt ezenkívül kórház-látogatási programunk is. Akkor még megvolt az öregek kórháza, oda minden hétvégén ellátogatott egy tagunk két tepsi süteménnyel, könyvekkel, újságokkal, és eltöltött ott néhány órát, elsősorban a magányos idősekkel beszélgetve.
– Több kötetet is kiadott az évek során, foglalkozott például színháztörténettel és a szatmári zsidóság történetével…
– Ezek is nagyon érdekes dolgok voltak, Szatmáron színháztörténettel tudomásom szerint előttem senki sem foglalkozott.
– Jelenleg min dolgozik?
– Lényegében kész egy kötetem, melynek címe A szatmári magyar színjátszás a két világháború között. Ez óriási feltáró munkát igényelt, különösképpen hogy a korabeli sajtó jelentős részéhez nem sikerült hozzáférnem, mert a kommunisták hatalomra jutásuk után eltüntették azokat az újsággyűjteményeket, melyekben a viselt dolgaikról írtak. Be szeretném fejezni a 19. századra vonatkozó színháztörténeti kutatásaimat is, és akkor teljes lenne a kép e téren. Megkezdtem a szatmári zenei élet feldolgozását, melyben egy műfajt közelebbről is megvizsgálok. A cigányprímásokat akarom feltérképezni, hogy megtudjuk, mi lett a magyar nóta sorsa, amit a kommunisták igyekeztek a köztudatból kitörölni, pedig régen fontos szerepet töltött be. Bartókra és Kodályra hivatkoztak, holott például Kodály is megmondta, hogy ez a műfaj is a mienk, és ebben is vannak mind remekművek, mind selejtmunkák. Ez nagy feladat egyébként, valószínűleg éveket vesz majd igénybe.
– Mit szól ahhoz, hogy manapság az emberek nagy része nem érdeklődik a közélet, a kultúra iránt?
– Egyfajta öngyilkosság, ha leszűkítem a területem bármely téren. A műveltségi szintemtől függően a világom tágul vagy szűkülhet. A közöny, főleg a könyvek iránti csekély érdeklődés sajnos meglátszik az emberek viselkedésén is.
– Gondolkodott már azon, hogy tulajdonképpen miért vállal ennyi közéleti feladatot?
– Erre soha nem kért meg senki, ez belső parancs. Lényegében egyfajta önismeret, önkeresés.
– És elégedett?
– Nem. Ha valami kicsit jobban sikerül, borzasztóan kiüresedettnek érzem magam. Engem nem dob fel a siker, de a kudarc sem keserít el. A munkát szeretem, a kutatást nagyon élvezem, hihetetlenül izgalmas dolog. Amikor az ember megtudja, hogy Szatmáron élt egy Bunkó Vince nevű cigányprímás, aki az angol királyi udvarban muzsikált hónapokig, és Bismarcknak meg Rudolf trónörökösnek is játszott…
A hideg kiráz az izgalomtól, amikor olyasmit fedezek fel, hogy Liszt Ferenc keresztapa volt Szatmáron, azazhogy volt itt egy keresztgyereke – ez fel tud dobni. Vagy hogy Arányi Dezső, az első jól képzett, világhírű magyar tenor szatmári volt. Egyikről sincs például utca elnevezve Szatmárnémetiben. Miért felejtjük el őket? Egyfajta krisztusi munkát végzek – igyekszem feltámasztani ezeket a nagyságokat. Az ilyesfajta munka meg a színház számomra mindig felfedezés volt.
Babos Krisztina. Krónika (Kolozsvár)