"Gyakorlatilag nincs nálunk olyan falu, különösen magyar lakta falu, ahonnan az erőszakos kollektivizálás esztendeiben ne hurcoltak volna el gazdákat, írta Sike Lajos. Legtöbbjükre sok évi börtön, munkatábor, Duna-csatorna és hasonlók vártak. A politikai elítéltek (ők is azok voltak) rehabilitálását immár néhány éve törvény szabályozza, teszi lehetővé. Ám a visszajelzések szerint egyelőre kevesen élnek a lehetőséggel. - Érendréden 1959 novemberében a nyolc legtekintélyesebb férfit karhatalommal elhurcolták. 1960 augusztusáig semmit nem közöltek hollétükkel kapcsolatban. Hozzátartozóikat ekkor értesítették, hogy hadbíróság elé állítják őket. A vád: 1956-ban a rendszer megdöntésére szervezkedtek! Valójában Bujdosó Géza állatorvos (ő volt a fővádlott), Ábrám Sámuel volt gazdatiszt, Kovács Lajos zootechnikus, Szaleczki Miklós nyugdíjas tanító, Avasán Gyula orvos, Fischer Lajos tanító, Kiss Miklós és Truczkai Sándor gazdálkodó ellenszegült a kollektivizálásnak, így Érendréden 1959 őszéig nem alakulhatott meg a kolhoz. Amikor elvitték őket, a megfélemlített faluban már simán ment. Bujdosóra halált kért az ügyész. Végül "megúszta" 15 évvel. A többiek 10-től két évig terjedő börtönt kapnak, és teljes vagyonukat elkobozták. A Duna-deltából szabadultak egy 1963-as amnesztiával. Többször kérték rehabilitálásukat, eredménytelenül. A rendszerváltás után először Kolozsváron próbálkoztak, majd Brassóban, végül Pitesti-ről küldték el a katonai bíróság eredeti határozatainak másolatait. 1997 áprilisában fordultak a legfelsőbb ügyészhez, rá egy évre tárgyalt a Legfelsőbb Bíróság, mely 1998. május 25-én semmisnek nyilvánította a korábbi ítéleteket. Kár, hogy a legérintettebbek - a nyolc politikai üldözött - nem érhették meg ezt a napot. Egy év múlva, idén tavasszal közölték az örömteli határozatot! A román bürokrácia nem sietett értesíteni őket. Néhány hete hozta a posta a végzést hozzátartozóiknak. Ennek birtokában most megindíthatják az újabb pert, a negyven éve elkobzott vagyonok visszaszerzéséért. Mert a rehabilitálás erről is intézkedik. /Sike Lajos: Nyolc érendrédit rehabilitáltak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 12./"

Ezelőtt 40 évvel, 1959 novemberében a Securitate emberei a Szatmár megyei Érendréről elhurcoltak nyolc férfit. Hozzátartozóik sokáig nem tudtak semmit róluk. 1960 szeptember 3-án a kolozsvári hadbíróság államellenes szervezkedésért, két főt pedig feljelentési kötelezettség elmulasztásáért ítélt el: Bujdosó Géza állatorvos 15, Kovács Lajos 10, Szaleczky Miklós 7. Ábrám Sámuel 5, dr. Avasán Gyula 4, Fischer Lajos 4, Toroczkai Sándor 3, Kiss Miklós 2 év börtön. Végül 1963-ban amnesztiával szabadultak. Koncepciós per zajlott, azért ítélték el őket, mert ellenszegültek a kollektivizálásnak. Románia Legfelsőbb Bírósága 1998. május 25-én felülvizsgálta és jogtalannak ítélte az 1960-ban kimondott ítéletet. Nov. 6-án Érendréd református templomában az ártatlanul elhurcoltak emlékére márványból készült emléktáblát állítottak. /Boros Ernő: Rehabilitálták a szekuritate áldozatait. = Krónika (Kolozsvár), nov. 6. - I.évf. 7.sz./ 1959. november 3-án éjjel tartóztatták le a nyolc érendrédi férfit. Tíz hónapig az Nagybányán kínozták és vallatták őket. A katonai ügyész halálbüntetést kért a fővádlottra, Bujdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Szerencsére a Nagybányán lezajlott nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeret-furdalása miatt visszavonta addigi vallomásait. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott. Az ártatlanul elítélt érendrédieket a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára vitték. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza. /Dr. Ábrám Zoltán: Emlékezés az érendrédi politikai elítéltekre. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 17./ Nov. 6-án Érendréd református templomában ünnepi istentiszteletet tartottak az 1959?ben elhurcolt, majd utána koncepciós per nyomán bebörtönzött helybéliek emlékének állított emléktábla felavatása alkalmából. Tőkés László püspök mondott beszédet. Dr. Németi János történész emlékeztetett arra, hogy a törvénytelenül elítéltek rehabilitálására 1998 májusáig kellett várni. A márványtáblán az 1960-ban elítéltek névsora szerepel, továbbá Márton Attila lelkész, akit 1958?ban ítéltek el Kolozsváron 7 évre. /Ünnepség Érendréden. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), nov. 8./

Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk, írta Dr. Ábrám Zoltán. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük van a cikkíró nagyapja, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű. 1959. november 3-án az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központban, Nagybányán a Szekuritátén kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról. Az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bujdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeret-furdalás miatt visszavonta addigi vallomását. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott. A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bujdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Az ártatlanul elítélt érendrédiek Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza. A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, az emléküket idéző márványtábla tíz évvel ezelőtti leleplezésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. /Dr. Ábrám Zoltán: Az érendrédi politikai elítéltek emlékére. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 3./

Az érendrédi politikai elítéltek emlékére
Az 1956-os magyar forradalomról, erdélyi kihatásairól ma már egyre többet tudunk. Hosszú évtizedek megfélemlítése, kényszerű hallgatása után eljött az emlékezés ideje; az egykori meghurcoltak, hozzátartozóik nem felejthetik el az igazságtalan szenvedéseket. A forradalmat követő erdélyi megtorlások sorába tartozik nyolc érendrédi (Szatmár megye) lakos meghurcolása is. Közöttük nagyapám, Ábrám Sámuel, aki mezőfelei (Maros megye) születésű.
A közvélemény keveset tud a nyolc érendrédi férfi esetéről, mivel a szerencse folytán végül összesen "csak" 51 év börtönbüntetésre ítélték őket.
1959. november 3-án éjjel az állambiztonság emberei egyszerre tartóztatták le őket. Tíz hónapig az akkori tartományi központ, Nagybánya szekuritátéján kínozták és vallatták őket, ezalatt családtagjaik semmit sem tudtak hollétükről és a vád tárgyáról.
Az összeállított perirat alapján államellenes szervezkedés, az államhatalom megdöntésére irányuló fegyveres felkelés tervezése vádjával a katonai ügyész halálbüntetést kért volna a fővádlottra, Bújdosó Gézára, míg a többiek legkevesebb 15 év börtönt kaptak volna. Az érendrédiek pere ugyanabba a vádpontba tartozott, mint a két évvel azelőtt letárgyalt érmihályfalviaké, ami két ártatlan ember kivégzésével végződött. Két különbséggel: az érmihályfalviakat a fegyveres felkelés szervezése mellett öttagú "ellenkormány" létrehozásával is vádolták, az ítéletet pedig zárt tárgyaláson hozták meg.
Szerencsére a Nagybányán lezajló nyílt tárgyalás kedvező fordulatot vett. A tárgyalásra beidézett koronatanú lelkiismeretfurdalása miatt visszavonta addigi vallomásait. Az államhatalom nem bocsátott meg neki: még aznap ellenőrzést tartottak Varga József üzletvezetőnél, és sikkasztás miatt három évet kapott.
A Kolozsvári Katonai Bíróság 1960. szeptember 3-án hozta meg 872-es számú ítéletét az érendrédi vádlottak ügyében. Államellenes szervezkedés, illetve a feljelentési kötelezettség elmulasztása vádjával Bújdosó Géza állatorvost (58 éves) 15 évi kényszermunkára, Kovács Lajos zootechnikust (28 éves) 10 évi nehéz börtönre, Szaleczki Miklós nyugdíjas kántortanítót (75 éves) 7 évi nehéz börtönre, Ábrám Sámuel gazdatisztet (52 éves) 5 évi elzárásra, Avasán Gyula körorvost (32 éves) 4 évi elzárásra, Fischer Lajos tanítót (38 éves) 4 évi elzárásra, Kiss Miklós gazdálkodót (37 éves) 3 évi elzárásra, Truczkai Sándor kovácsot (50 éves) 3 évi elzárásra ítélték. Kiegészítő büntetésként a vádlottakat teljes vagyonelkobzásra ítélték.
Ezután az ártatlanul elítélt érendrédiek – sokadmagukkal együtt – Szatmárnémeti és Szamosújvár börtönei után a Duna-delta koncentrációs táborába, Peripravára kerültek. A politikai foglyok lágerében embertelen körülmények között kubikosmunkát végeztek, nádat vágtak. Ketten büntetésük letöltése után szabadultak ki, a többiek 1963 telén amnesztiával kerültek haza.
A hozzátartozók kérésére, kétéves utánajárást követően a Legfelsőbb Bíróság 1998-ban helyt adott a legfelsőbb ügyész előterjesztésének az érendrédi meghurcoltak ellen hozott ítélet megsemmisítésére. Rehabilitálásukkal, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján emlékük felidézésével a hozzátartozók erkölcsi kötelességüknek tesznek eleget. A megbocsátás ideje eljött ugyan, de felejteni sohasem szabad.
Dr. Ábrám Zoltán
Népújság (Marosvásárhely)

A magyarországi forradalom és Románia
November 22-én szabad elvonulásukat garantálva Nagy Imrééket kicsalták a diplomáciai védettséget jelentő jugoszláv nagykövetségről – és Romániába szállították őket. Előzőleg
Emil Bodnăraş és Gh. Gheorghiu-Dej a magyarországi forradalom leverésére irányuló fegyveres beavatkozás támogatását is felajánlották (november elsején) Hruscsovnak, aki ezt visszautasította.
Az akkori román kommunista vezetők lelkesen üdvözölték Kádár János szovjet sugallatra létrehozott új kormányát, és aktívan támogatták a magyar titkosszolgálat újjászervezését is. Úgy féltek a forra
dalomtól, mint ördög a tömjénfüsttől. Gheorghiu-Dej kormánya a magyar tragédiát arra használta fel, hogy törvényes okokat találjon a nemzeti kisebbségek, a más nézeteket vallók, az „osztályidegen elemek” megfélemlítésére, eltávolítására.
Az 1956-os magyarországi szabadságharcnak Románia-szerte viselték a legdurvább megfélemlítéseit, üldözéseit. Több évtizedig az ezzel kapcsolatos adatok nem kerültek nyilvánosságra, igazi méreteikre nem derült fény.
Stefano Bottoni történész kutatásai nyomán kiderült: Romániában 1956–1962 között több mint 28 ezer letartóztatás történt, ebből csak 1957–59 között közel tízezer ítélet született.
Románia a magyar forradalom napjaiban
A lakosság első spontán megnyilvánulásait – nemcsak a magyarokét, hanem a románokét is – részben a tartományi székhelyekről a párt Központi Bizottságához mindjárt a magyar forradalom másnapjától befutott helyzetjelentésekből ismerhetjük meg. Az 1956. október 26-i, tartományonként összeírt jelentésből tudjuk hogy a brassói Ernst Thalmann művek munkásgyűlésén tendenciózus kérdések hangzottak el: honnan szereztek az „ellenforradalmárok” fegyvert, miért kellett a szovjet csapatoknak beavatkozniuk, s miért csatlakoztak a munkások az ellenforradalomhoz.
Lugoson szórólapokat találtak a következő felirattal: „Nem akarunk oroszul tanulni!”
Aradon, a TEBA üzemben a munkásnők az élelmiszerellátás helyzetét feszegették, mondván, hogy Magyarországon is bizonyára ezért tört ki a felkelés.
A magyar forradalom visszhangja a Kárpátokon túlra is eljutott. A Suceava tartományi pártbizottság beszámolója szerint egy kizárt párttag kijelentette: jobb, ha abbahagyják a kollektív gazdaságok és társulások szervezését, mert láthatták, mi lett a vége Magyarországon és Lengyelországban.
Bukarestben hat központi utcában és parkban találtak a magyar forradalommal való szolidarizálásra szólító röplapokat.
A Központi Bizottsághoz beküldött tartományi jelentések 1-2 nap múlva megritkultak, majd teljesen eltűntek az „ellenforradalmi megnyilvánulások” esetei, mert a helyi pártszervek rájöttek, hogy ezekkel saját maguk imázsát rontják, és elkezdődtek az elítélő nagygyűlésekről szóló jelentések.
A spontán megnyilvánulások mellett sokkal komolyabb szervezkedésekre is sor került, elsősorban az egyetemi központokban.
1956. október 24-én Kolozsváron a Képzőművészeti Főiskolán tartott diákgyűlésen három egyetemi hallgatót tartóztattak le, közülük a VI. éves Balázs Imrét és Tirnován Videt gyorsított eljárással el is ítélték.
Október 30-án a temesvári Műszaki Egyetemen tartott nagy diákgyűlésen nemcsak diákjóléti és egyetemi követelések hangzottak el, hanem társadalmi és politikai életet érintők is. Egy csoport diákot már a gyűlés után letartóztattak, másnap az érdekükben tüntető diákok ellen kivezényelt belügyi karhatalmi alakulatok több mint 3000 egyetemi hallgatót hurcoltak el a kisbecskereki szovjet laktanyába, ahonnan a csapatok az előző napon indultak el Magyarország második lerohanására. A december közepén megtartott temesvári diákperben aztán 31 diákot ítéltek el (köztük volt az Aradon 1989 után politikai szerepet is vállalt Romulus Taşcă és Teodor Stanca).
Kolozsváron a Babeş Egyetemen a forradalommal szolidarizáló röpcédulák jelentek meg. November elsején a Bolyai Tudományegyetem diákjai fekete szalaggal a ruhájukon vonultak a Házsongárdi temetőbe emlékezni a forradalom hősi halottaira. A szervezők és résztvevők letartóztatására és elítélésére 1957 májusában–szeptemberében, illetve 1959 februárjában került sor.
Bukarestben a diákok egy csoportja november 4-re tervezett utcai tüntetést, a szekuritáte azonban tudomást szerzett az előkészületekről és a kezdeményezőket, valamint az Egyetem téren gyülekezőket letartóztatták és elítélték. Hasonló, bár szerényebb méretű megmozdulásokra került sor Brassóban és Craiován is.
A magyarországi forradalom leverése után a Bolyai Tudományegyetemen a bölcsészkari diákszövetségi vezetőket (Várhegyi István, Nagy Benedek, Koczka György és Kelemen Kálmán) november 17-én letartóztatták és februárban el is ítélték. Nem sokkal később sor került egy második „Bolyai-perre”, vádlottjait, Dávid Gyula tanársegédet és Bartis Ferenc elsőéves magyar szakos hallgatót a Házsongárdi temetőben történtekért, Páskándi Gézát a Várhegyi-féle diákszövetségi program támogatásáért vonták felelősségre. A fő célpont azonban a Bolyai Tudományegyetem felszámolása volt, ezt készítette elő 1959 februárjában a harmadik Bolyai-per, amelyben két tanársegédet (Varró Jánost és Lakó Elemért), valamint három hallgatót (Péterfi Irént, Vastag Lajost és a képzőművészeti főiskolás Páll Lajost) ítéltek el. A Bolyai-perekhez számíthatjuk más egyetemi hallgatók: Jamandi Emil, Szilágyi Árpád és az akkor már végzett Kósa Bálint elítélését is.
Az „egyetemegyesítés” hangulati előkészítéséhez tartoznak a kolozsvári protestáns teológiai intézet református és evangélikus hallgatói, illetve unitárius tanárai elleni perek is. Ezekben 1959 tavaszán 26 hallgatót és már végzett fiatal lelkészt, illetve tanárt ítéltek el.
A megtorlás másik formája a megbízhatatlannak ítéltek egyetemekről való eltávolítása volt. A bukaresti egyetem irattárából előkerült egyetlen, 1957 őszéről való dosszié például 400 kizárási határozatot tartalmaz. A Szovjetunióban tanuló román diákok és doktorandusok közötti tisztogatások eredményeként 21 fiatalt rendeltek haza a magyar forradalom alatt tanúsított „meg nem felelő magatartásuk” miatt. Soós Ferenc teológust, Halmay Pál műegyetemi hallgatót és hat társukat „terrorista szervezkedés” vádjával állítottak bíróság elé 1958 novemberében. (A két említettet halálra, majd életfogytiglani börtönre ítélték.)
Az 1956-os erdélyi szervezkedések nem csak az egyetemi központokat érintették. Sok embert azért ítéltek el, mert a forradalmat rágalmazó propaganda ellen léptek fel. Ilyen volt például a gyulakutai Veress Sándor, aki társaival román és magyar nyelvű felvilágosító leveleket küldözgetett szerte az országba. Ötüket 1957 júniusában tartóztatták le, és összesen 73 évre ítélték el. 1957 őszén több olyan per indult, amelyben a szekuritáte szervezetként próbált beállítani embereket, s ennek megfelelően nem 3–10 év javítófogház, hanem 10–25 év szigorított börtön járt az elkövetőknek. Így került börtönbe a szilágysomlyói csoport (Mike András és társai), az erdőfülei Fosztó-csoport, a csíkmadarasi Mihálcz András-csoport, az érendrédi Bujdosó Géza csoportja, a csíkszeredai Puskás Attila, majd Kacsó Tibor csoportja stb. Tudunk olyanokról is, akiket a magyarországi fegyveres harcokban vagy a tüntetésekben való részvétel vádjával ítéltek el a román katonai bíróságok (Nagy Lakatos János, Salamon László, Szathmári Zoltán), olyan magyar nemzetiségű katonatisztekről is (Papp Géza), akiknek az volt a bűnük, hogy kollégáik előtt elítélték a szovjetek katonai beavatkozását.
Diákos kezdeményezésből született a röpcéző temesvári Bíbor-banda, amelynek kilenc tagja ügyében 1958. október 22-én hirdetett ítéletet a katonai bíróság. Hasonló az 1960-ban felderített sepsiszentgyörgyi diákszervezet, a Fehér Szarvasok, vagy a gyergyószentmiklósi Erszényi-csoport. 1956-os ösztönzésre több titkos ifjúsági szervezet is létrejött, amelyek ügyében súlyos (több mint 2000 év börtön) ítéletek születettek: a sepsiszentgyörgyi Székely Ifjak Társasága (9 elítélt), a brassói erdélyi magyar ifjak Szövetség (77 személy), a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetsége (63 elítélt), a gyergyói Fekete Kéz (24 elítélt).
Voltak olyan, 1956-tal kapcsolatba hozott perek, amelyek szenvedői egymástól függetlenül szőttek terveket „az erdélyi kérdés rendezésére”. Dobai István, a Bolyai Egyetem jogászprofesszora kilenctagú csoportjának perében 1957. november 5-én Dobait és Varga László abrudbányai református lelkészt életfogytiglani börtönre ítélték, Fodor Pál csíkszeredai vasúti mérnököt és négy társát 1958 februárjában 10–25 év közötti büntetésekre.
Az 1956 utáni megtorlás minden vonatkozásban legnagyobb pere Szoboszlay Aladár katolikus pap nevéhez fűződik. A perben 57 embert állítottak bíróság elé, 10 halálos (végrehajtott) ítélet született, a többiek több mint 1300 év börtönbüntetést kaptak.
1957 októberében került sor a negyedik nagy „hazaárulási perre”, amelynek fővádlottját, Sass Kálmán érmihályfalvi lelkészt és Hollós Istvánt december 2-án Szamosújváron kivégezték, Balaskó Vilmos érolaszi lelkész halálos ítéletét pedig életfogytiglanra változtatták. Ebben a perben még 31 személyt ítéltek el összesen 730 év börtönre.
Nyugati Jelen (Arad)